görény

*   *   *   *   *

Kénytelen vagyok feküdni, és hallgatni. Bátorító szavai lassan nyugtatnak meg, nehezen érnek célt, de azért feloldódom. Milyen különös… Cartwright épp a farkast hozza fel, hogy nem miatta vagyok erős, én pedig elgondolkodom, mert mindigis a gyengeségemnek tartottam. Egy kórság, zavaró, irányíthatatlan… És igen, erős. De hogy én az volnék, és nem amiatt? Érdekes felvetés. De visszakanyarodunk a történtekhez.
- Mikor jöttél rá hogy nem én vagyok?
Nem tudok azonnal válaszolni. A bűntudat, az emlékek ködössége megbénít egy kicsit, és csak farkasszemezek a másikkal tanácstalanul… Nem is értem, hogy fordulhatott elő, hogy Zharkov így átvert. Hiszen most olyan egyértelmű, a vonásai, a rezzenései, a szeme tükre alatt meghúzódó, kéken kavargó mélység…
- Gyanús volt, az elejétől. A koktéltól lehet, hogy nem jöttem rá rögtön. De talán… Mikor hozzám ért.
Kiráz a hideg, és ez is fáj, mert mindenem beleremeg, s megint, mintha oldalba találna újra az átkozott golyó. Úgy tűnik, így kárhoztat a sors a hibámért, s én fásultan fintorogva tűröm újra, meg újra, ahogy belémhasít a lövés.
- Igen, akkor rájöttem. Utána megéreztem rajta a százfűlé illatát, de az már inkább csak megerősítés volt.
Elterelődünk a jövő felé, de minduntalan a fejembe tolakszik annak a másiknak az érintésének az emléke. Rettenetes. Bár ne lettem volna olyan sértett, a büszkeségem vezetett el a biztonságból a bár irányába, s amiatt történt ez az egész.
- A helyszín nem fontos.
Helyeselve bólintok finoman, lassan. Nem is az együtt lakást szorgalmaztam - bár amilyen életvitelt az elmúlt napokban folytattunk, akár ki lehet mondani, hogy eléggé együtt éltünk - de azt, hogy szabadon élhessem az életem, aminek ő a része. Bonyolult része, de része.
- Már van egy-két ötletem, majd átbeszéljük őket, de ezekkel még ráérünk. Most az a fő, hogy mihamarabb felépülj, és elvihesselek innen a háziőrizetembe, bébi.
Ahogy kimondja azt a lekicsinylő becézést, amit tudja, hogy nem kedvelek, póbálok megrovón nézni, de úgy vigyorog, hogy egyszerűen nem lehet rá haragudni. Így a lesújtó pillantásból inkább szerencsétlen lesz, s a felháborodás élét elüti a szomorúság. Megint eszembe jut, ahogy Alexej elcsalt.
- Zharkov is így hívott, mert hallotta tőled.
Elönt a bűntudat. Hogy nem tűnt fel, ahogy az orosz komolyan, hidegen nézett, miután rászóltam? Ez a csibészes vigyor, ez lett volna a megszokott válasz. A bűntudat jobban fájt, mint a lövés nyoma.
- Tudom. … de ne tedd, nem a te hibád. És ő elégedett lenne. Sose akart ágyban párnák között meghalni. Az túlontúl öreges lett volna neki…
Könny szökik a szemembe, hiába próbálom egy mosollyal palástolni, látom, hogy a másik is küzd. Pedig furcsa mód a mosoly is jön magától, szomorúan de őszintén, mert Alfredra gondolok. Cartwright minden szava igaz. És eszembe juttatja, milyen szeretetre méltó,
- Nagyon szeretett téged.
Egy apró sóhaj után, halkan válaszolok.
- Ahogyan Téged is. Nagyszerű ember volt. Túl jó…
Aprót nyelek, és elhallgatva pislogok, a makulátlan fehér ágyneműt tanulmányozva tüzetesen.
- Csináltatok egy portrét, mert a ház nem ugyanolyan nélküle.
Bólintok. Furcsa mágia ez, de azért hoz egy kevés megnyugvást. Bár a bántudatot nem tudom elkergetni. Ha nem megyek el duzzogni a bár irányába, ez az egész talán nem történik meg, vagy nem így. De az a fránya büszkeség…
Csend áll be közénk. Elgondolkodva nézem őt. Több víz van most azokban a kék tavakban, mint szokott, de legalábbis az én szemeim még párásak kissé.
- Ott kellett volna maradnom a közeledben. De az a lány…
Alig tudom hirtelen felidézni, annyira tele van a fejem a többi történéssel, de szép lassan felrémlik előttem a fiatal, csinos hölgy, az én ízlésemnek túlontúl is merész ruhában.
- Az sem számít, ha ő volt az, akivel Te… Teljesen mindegy. Ezután nem üldöz el olyan könnyen el mellőled semmi és senki.
A végét már elég határozottan kijelentem, ha nem is tudom kimondani, ami pedig az eszemben járt. Hirtelen úgy érzem, jöhetne még egy kör fájdalomcsillapító, vagy esetleg belesüppedhetnék ebbe a fehérségbe, amit az ágynemű képez körülöttem. De Chris kezébe kapaszkodom mégis, gyengén, de bátorítón. A folyosón végigtrappol valaki, aztán a nevemet hallom zengeni a visszhangos falak között, kellemetlenül hangosan. Értetlenül kapom fel a fejem, aztán fájdalmas és értetlen fintorral nézek Cartwrightra, hátha ő tudja, mi folyik itt. Hallhatjuk, ahogy a gyógyító ebbe a szobába irányítja az érkezőt, s elönt a rosszalló gyanakvás.

*   *   *   *   *

Nem vagyok most humoromnál, szomorú a mosolyom - de azért mosolygok, hiszen vidítani próbál. A hangja és a csókja többet mondd a szavainál. Azonnal tudom, hogy ő az. Mondanám, hogy innentől egy csókkal kell majd minden alkalommal igazolnia magát, mikor találkozunk, de vannak fontosabb kérdéseim is, amire az összegyűlt kevés energiámat szánom.
Ahogy elcsuklik a hangja, nem tudom nem összeszedni hozzá az erőt, hogy a kezére simítsam a saját tenyerem. Alfred… Közülünk ő volt talán az egyetlen, aki a legkevésbé sem érdemelte ki ezt. De ebben a néma pillanatban, gondolatban megesküszök, hogy legközelebb, ha Zharkovval sodor össze az élet, nem fogok hezitálni, ha lehetőségem lesz, a halálos átkot olvasom a fejére. Most is azt kellett volna… De akkor talán még nem lettem volna képes rá. Most azonban, Chris gyászát átérezve úgy vélem, könnyedén menne.
Félbeszakít minket a gyógyító, de engem nem érdekel, mit akar, csak az az egy dolog, amit én akarok. Elmenni innen.
Arra pedig sajnos várnom kell. A másik kimegy, Chris pedig újra ott van mellettem közel. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem bolondulok meg itt helyben. A farkas nem prédának való állat, és utálom most az elesettséget, az üldöztetettség érzését, és az egészet, ami történt.
- Ugye tudod, hogy rohadt büszke vagyok rád, kisfarkas?
Hitetlenkedve pillantok rá, fáradt mosollyal. Olyanok a szavai, mint a hidegzuhany, mindenre számítok, csak erre nem.
- Nem sok embert ismerek, aki le tud küzdeni egy főben járó átkot.
- Azt neked köszönhetem.
Ezzel kapcsolatban már kevésbé vagyok értetlen, a válasz is rögtön jön. Ha van egy pillanat a tegnap estéből, ami kristálytiszta, hát az AZ a pillanat. Végülis már régóta nem titok, hogy a szeretet képes legyőzni egyik-másik főbenjáró átkot, és most is ilyesmi történhetett, még akkor is, ha én álltam a pálca hegye végén, nem ő.
- Azt IS.
Megszorítom kicsit a kezét, mert józanul még nehéz kimondani azokat a szavakat, amik a fejemben járnak, s amiket bódultan olyan könnyű volt. Vagyis szót. De azt hiszem, belesűrítem abba, ahogy ránézek. Ott van az arcomon, hogy szeretem, meg az is, hogy hálás vagyok a mentőakcióért. Hiszen ha nem jött volna… Akkor egy rosszabb helyen volnék.
- De ez nem fordulhat elő még egyszer - sóhajtom, de meg is bánom, mert a mozgás következtében mintha valaki újra oldalba lőne. Fintorgok, de elönt a düh legalább. Az egész jó fájdalomcsillapító, a jónéhány főzettel keveredve, amiket nyilvánvalóan megitattak velem.
- Mondtad, hogy bújjak el nálad, és ha sohasem jövök többé el, akkor arany életem lesz…
Visszautalok arra a korábbi, még igencsak feszült hangnemben történt beszélgetésünkre. Emlékszem, akkor elutasítottam a gondolatot.
- … és, már biztos vagyok benne, hogy így is volna. De csak az arany része.
A szemem, ami örökké a hazám kék jegét idézi, most felizzott, élessé vált.
- Csak hogy én élni akarok. Veled. Nyugodtan. Ahhoz Zharkovnak meg kell halnia. A többinek is, de azért, amit Alfreddel tett…
A szívem úgy kalapálja belülről a mellkasom, hogy óvatosan újra levegő után kell kapjak, mielőtt folytatom. A fertőtlenítő illatú, hűvös kórházi lég legalább elcsitítja kicsit a feltámadó tüzet. De azért megmarad mostmár.
- Legközelebb nem hátráltató ártást érdemel, ha valamelyikünk pálcájának hegye elé kerül.
A lelkem mélyén a farkas elégedett morgással búg, mintha majd’ dorombolna. Furcsa, ez a helyzet egészen összehozott vele is, s most egyet értek minden onnan jövő, korábban idegennek tűnő érzéssel. Cartwright kezét megsimítom az ujjaimmal.
-  Annyira sajnálom…
Megint elfog a bűntudat is. Felkészültebbnek kellett volna lennem. De ezután… Minden másképp lesz.

*   *   *   *   *

Bár álom lenne... Emlékszem a zöld tűzre, az átalakuló arcra, a lövésekre, vörös vérre. Emlékszem arra a szóra is, amit Cristopher mondott… Az valóban álomszerű, mintha kölcsönvették volna egy szebb képből. Aztán a lidérces rész folytatódik, és átkok szikrái pattognak a szemem előtt. Van köztük zöld is. És egy fennakadó szempár.
Most pattan ki a szemem, hogy a Mungó plafonjának fehérségére meresszem a fejembe tolakodó borzasztó jelenet helyett. Szaporán kapkodok levegő után, görcsösen belemarkolok a fertőtlenítőszagú, keményített ágyneműbe, aztán valahogy ösztönösen megpróbálok az álomképektől felüléssel menekülni, de nem sikerül. Az oldalamba fájdalom hasít, visszadőlök a szétfeküdt párnára, úgy nézek körül, de nem is látok meg semmi mást azon kívül, amit keresek. Cartwright ismerős kék szempárján állapodik meg a tekintetem. Nagy sóhajjal kapaszkodom belé, de először nem is találom a szavakat. Kinyitom a számat, aztán becsukom, és elernyedek inkább. Végül suttogva kérdezem:
- Tényleg Te vagy az…?
Ostoba kérdés, hiszen erre senki sem válaszol nemmel, az sem, aki ellopja valaki más arcát. De most nem kell kérdeznem. A vonások mozdulása, a ráncokból kiírt történet nem hazudik, és sajnos van annyira valós, mint a fájdalom, ami oldalról mar belém.
- Mi történt?
Megint csak úgy feleslegesen faggatózom, hiszen ez most nem olyan, mint amikor a főzet nélkül ér a telihold. Nincs meg minden részlet, de vannak pontok, mikor a tudatom a felszín közelébe küzdötte magát, és néhány dolog egész tisztán visszajön azokból. De jobb volna, ha nem jönne. Jobb lenne, ha Chris egy hazugsággal semmissé tehetné például a belém nyilalló fájdalmat, vagy a bűntudatot.
- Ne kímélj. Úgyis megtudom. Van, amire még emlékszem is…
Nagyot sóhajtok, a szemembe könny gyűlik, de zavar, düh támad bennem tőle, s így kipislogom. Elsírtam tegnap az utolsó cseppeket, legalábbis most még azt gondolom, de ez olyan lehet, mint az eső, van, amikor egybe leszakad, van, mikor csak egy-egy csepp hull alá sokáig, kitartóan, de egy biztos. Sosem fogy el. Ahogy szóba kerülnek a történtek, újra rákezd a szemergés.
- Hogy lehettem ilyen ostoba…? Figyelnem kellett volna.
Felemelem a kezem, hogy a hajamba túrjak tehetetlen haragomban, de csak az egyik oldalt sikerül a művelet, a sérülés felől végülis jobb, ha nem mozgok. Talán a hangokra, talán csak rutinszerűen, befut eg egyentaláros, szelíd arcú gyógyító. Kezében irattartó tábla van, arra csíptetve pár lap. A helyzethez mérten visszafogott derűvel vesz észre.
- Nahát, már ébren is? Ez nagyszerű. Hogy van? És mire emlékszik? - érdeklődik, és felváltva néz rám, meg Cartwrightra. Én azt kívánom, bár tűnne el. Minden egészségügyi múltam ellenére nem rajongok az ispotáyokért, de most még kevésbé, mint amúgy. Jobb volna otthon lábadozni.
- Haza akarok menni.
Talán gyerekes követelődzés ez, tekintve, hogy eddig még felülni se tudok, de ennyit még megengedhetek magamnak, az állapotomra tekintettel. Aztán az is eszembe jut, hogy talán nem is akarok most menni vissza Garden Lodge-ba. Hogyan lesz az újra az otthonunk? Az a sok vér, annak a gonosz talpnak a nyoma mindenütt… És sosem lesz már teljes egész. Szóval nem, én se ondolom egészen úgy, ahogy mondom, mert én nem most akarok hazamenni, hanem a múltba, mielőtt ez az egész megtörtént. Nagy sóhajjal burkolódzom némaságba, és a gyógyítót innentől levegőnek nézve inkább Christopher pillantásába kapaszkodom, őt figyelem fásult sötétséggel a szívemben. Hátha azok a kék, fénylő tavak elmoshatják ezt a rémálmot.

*   *   *   *   *

Azonn ritka pillanatok egyikévé vált ez, hogy azt kívántam, bár lennék farkas. Eszetlen, vérengző vadállat - de legalább cselekvőképes. Ez az állapot még egy sóbálványátoknál is kínzóbb volt, mert nem a testemet bénította meg, hanem az agyamat, s a lelkem iszonyodva menekült volna.
Küzdj!!!
Mordult rám a farkas, aki mellettem kuksolt most a csapdában. Csak néztem, ahogy Alexej gyomorba vágja az embert, aki a legfontosabb nekem, de én mást se tudtam tenni,  mint útjára engedtem egy újabb könnycseppet az előttem fetrengő Chris felé, és reménykedtem, hogy kitalál valamit.
- Gyűlöl téged, hát nem ééééérted? Teeee… szánalmas féreg!!!
Csattan a hirtelenjében előkerülő puskatus, Alexej felüvölt fájdalmában, és hátratántorodik. Nyúlhatna a pálocájáért a pisztoly ellenében, de valamiért - talán az agyán ülő vörös köd folytán - nem teszi azonnal, hanem ahelyett míg Cartwright szavakkal lődöz, átugorja a köztük lévő kis távolságot, és megkockáztatva egy kósza golyót, megpróbálja kirántani a kezéből a fegyvert.
Még egy velőtrázó farkasüvöltés, ahogy Alexej jobb vállát éri a találat. A pálcát elejti, s elveszti az egyensúlyát, de a pisztolyt megmarkolja a másik kezével, ahogy Cartwrightra zuhan. Dulakodnak a lábam előtt, úgy összegabalyodnak, hogy azt nem látom, mi történik, csak azt hallom, ahogy elsül egy újabb lövés, ezúttal teljesen vaktában. Először furcsállom, hogy nem látok rajtuk sérülést, aztán megérzem az oldalamon csordogáló meleg folyadékot, és megsejtem, hol is van a szélnek eresztett golyó.
- Ejnye, még célozni se tudsz rendesen - hörgi Alexej, és ép keze öklével megcélozza Cartwright arcát, majd megpróbálja megszerezni a fegyvert. Akár sikerül neki, akár nem, egy mozdulattal felnyúlva maguk közé rántja az asztalt. Repülnek a rajta lévő csetreszek, szobanövények, a nehéz falap nagyot dörren a vércseppes padlón, mintegy elválasztva őket egymástól - de tőlem nem.
- Azt hiszed, gyenge vagyok hozzá? Akkor most jól figyelj… Menj szépségem, és gyilkold meg ezt a mocskot.
Alexej fedezékéből szóló szavai hirtelen indokolatlanul mézesmázossá válnak, ahogy hozzám intézi őket,  még úgy is, hogy zihál és remeg az őt ért fájdalomtól és vérveszteségtől. De mintha ezeket mind elfelejtené. A hangszínéből jól kiérződik az őrület. Felveszi a földről, majd hozzám vágja a pálcámat, amit elejtettem, mikor rajtakapott az érme bűvölésekor, én pedig kifejezéstelen arccal felveszem azt és a másikra tartom. Chrisnek talán megvannak a módszerei, hogy megvédje magát, de az is igaz, hogy a földön fekszik. A pálca vége felizzik, és bár a lelkem mélyén vonyítva tiltakozom és harcolok én is, meg a farkas is, a testem nem engedelmeskedik. Kicsit talán meg remeg a kezem, s mostmár arcom mindkét oldalát csillogó könnyutak csíkozzák. Harcolok a végsőkig , talán már nem is kéne sok, de a vonásaim továbbra is üresek és kifejezéstelenek. Azt kívánom, Cartwright lőne le inkább, sem hogy hagyja, hogy én lőjem le őt. A belső harcnak köszönhető csak, hogy nem átkozom el azonnal, így hagyva neki egy tört pillanatnyi időt, hogy még fordíthasson a helyzetén, akár golyóval, akár tettekkel, akár varázsszavakkal.

*   *   *   *   *

Olyan egyszerű most minden. Könnyű lenne belefelejtkezni ebbe az állapotba, ahol nem érzem a felelősséget, nem kell gondolkodnom a cselekedeteimen, nincs félelem, nincs aggódás a honlapon. Csak Chris van.

De. Ez. Nem. Chris.

A gondolat, mint egy farkas távolról jövő, halk hörgése, úgy borzongatja fel az átoktól elnyugtatott gondolataim. Az ajkak, amiket csókolok, ismerősek, de a mozdulatok nem. A kéz, ami magához húz ugyanolyan, de az erő, a rezdülések nem ahhoz tartoznak, akihez kellene. Nem kéne ennek jónak lennie - de nem érzek semmit.
Küzdj ellene!
Rámmordul a lelkemben lakozó szörnyű ösztönlény, az agyamra tespedő köd odébbgomolyog a szemem elől, de én nem vagyok olyan erős, mint az… És most egyikünk sem tudja átvenni az uralmat, mert akaratunkon erős béklyóként ott van Zharkov gonosz mágiája.
Örökkévalóságnak tűnik, míg azon gondolkodom, vajon meddig megy el, lesz-e határa az érintésének, szab-e megálljt tolakodó, mohó csókjának bármi. Míg végre, szinte berobban a kettősünk társaságába Cartwright, akár egy durva bombarda. De most pont ez kell.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!?  Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Végre elszakad tőlem a szája, hogy mély, gúnyos röhögést hallgasson. Én ködös tekintettel nézem hol egyiküket, hol másikukat. Hihetek még a szememnek? Igazából most a hit is elkerül. Csak az üresség van.
- Kösz az ötletet. Eddig csak az volt a terv, hogy megszabadítom Őt. Tőled… Te idegesítő kullancs.
A mellettem álló férfi hangja érces, mint egy morgás, gúnyosan acsarkodik. Felismerném én, hogy nem ő az én emberem, de hiába, bárgyú mosollyal hagyom, hogy a derekamnál ragadjon meg, és tartson fogva. A másik átkot küld ránk, illetve csak az oroszra. Egy sebtében idézett protego lefelezi a varázs erejét, de a pontos lövés így is a fülem mellett elzúgva vállon találja a mellettem állót, aki ettől hátra tántorodik kissé, s ezzel elenged engem is.
- Ejnye, micsoda durvaság - zümmögi Alexej mély, gunyoros dallamal, s pályáját továbbra is védekezésre tartja.
- Látod, ezért is fog Anna inkább mellettem maradni? Nem igaz, szépségem?
A kérdés szelídnek is mondható, mézes-mázos a stílus, de én hallom mögötte a nekem adott bűvös parancsot. Alexej hívogatón int felém szabad kezével, S Christopher nem látja, de én érzem a marionett szálakat, amiket ezzel a mozdulattal megcibál.
- Igaz.
Visszalépek mellé, és most én karolom át, ő pedig vicsorogva karolja át a vállam. Fáj, ahogy rám nehezedik, éget a teste, ahogy hozzám ér, mégis somolygok, mégis muszáj ránéznem, mégis rá kell simítanom a tenyeremet ösztövér mellkasára, mintha bizalmasan volnánk.
Maga elé húz… Pajzsnak használ…
A farkas dühösen hörög, de nem tehetek semmit. Felnézek rá, mintha Cartwright volna, pedig nem ő az, mostmár látszik is. Llassan elkezd visszaváltozni a képe, a haja is egyre feketébb a pajkos, barna tincsek helyett. A szeme is máshogy kék. Jeges, metsző, mint egy jégcsap, amibe az ember szívébe fúródik, és örökre megfagyasztja az egész testét.
- Felesleges bántanod. Akkor is őt választom. Elegem lett belőled Chris. Sajnálom. Jaj, de könnyen hagytad, hogy bolondot csináljak belőled, Te szerencsétlen…
Feltör valami gúnykacaj féle a torkomból, de úgy érzem, ezt nem az én hangom. Nem lehet, hogy ezeket én mondtam. Megfogom Alexej ingjét, közelebb vonom magamhoz, és megcsókolom, pedig gyűlölöm őt, amiért a számba adta ezeket a sértéseket, és csak elégedetten, némán mosolyog, hátradőlten figyelve az előadást. Talán ezért nem veszi észre a könnycseppet, ami teljesen váratlanul csillan fel szemem sarkában, majd a gyémántot lekőröző fénnyel gurul végig arcom élén, hogy aztán a mélybe hulljon. Az orosz csukott szájjal hagyja, hogy törleszkedjek kicsit, aztán eltol, én meg engedelmes rongybabaként szót fogadok, és állok tovább csendben mellette.
- Ez van, Cartwright. Hullaként szeretnéd végignézni, ahogy az ágyadba viszem, vagy inkább élő gyertyatartó lennél, és csak aztán öljelek meg? - teszi fel Alexej a kérdést, és a pálcát tartó keze is aprót, kérdőn mozdul a gúnyos érdeklődés mellé.

*   *   *   *   *

Úgy érzem, már csak egy óriási, vakító reflektor kellene, ami egyenesen az arcomba világít. A felénk kattogó vakuk villanásai ezt egyébként részletekben pótolják is. Én pedig halovány, nyugodt, tökéletesen őszintének tűnő műmosolyt erőltetek a vonásaimra, és kihúzom magam kicsit a szép ruhában, Cartwright oldalán. Már amennyire sikerül, tekintve, hogy a nyakamba akasztott ék jelentős tömege ezt igencsak megnehezíti.
- Tudom ám, mi volt a terved ezzel a csodálatos gyémánttal.
Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom könnyeden, mintha valami szellemeset mondanék, és végül is annak is szánom.
- Így nem kell azon aggódnunk, ki akar majd elrabolni… Mert egyszerűen mindenki.
Amíg itt van az oldalamon, ez csak egy jó vicc. Szikáran izmos felkarjába kapaszkodva, ismerős vonásait látva az az aggodalmam egészen elpárolgott, hogy ma bármi rossz történhetne. Már leszámítva persze az újságírókat, és a körénk szőtt paparazzinép-meséket. De az érte igazán túlélhető.
- Remélem, most is van nálad egy kis perui sötétségpor, szükség esetére - teszem hozzá huncut hunyorral, aztán végigsimítok a karján. Ez most annak a bizonyos korábbi pillanat ellentétének tűnik ugyan a szikrázó fényekkel, csillogással és vakuvillámlással, de én ugyanúgy érzem magam, mint abban a vaksötétben, ahol egyedül az ő keze volt kapaszkodó. Ezúttal nem terveztem elengedni egy pillanatra sem.
De az este úgy dobál minket, mint valami vad vihar, a vakuk villámként csapkodnak körülöttünk, a tömeg vad vízként hömpölyög, s folyamatosan a szétzilálásunkon dolgoznak. Nem rajongok a fotózásért, de kattognak a masinák a mindenféle kézfogásokon, szalagvágáson, beszéd alatt, csoportképeken, páros képeken… Garantáltan mind a tízmillió képen elegáns, visszafogott műmosollyal szereplek majd.
A tánc az más. Táncoltunk már együtt valaha? Mindenesetre abban a néhány fordulóban megszűnik kicsit mindenki más, a vihar elcsendesül lágy zenévé, a durva fények szép derengéssé. Aztán kezdődik előről.
De érte elviselem. Fáradt már, de tökéletes a szokásos álarc-mosoly, ahogy megrohan minket két idősebb nő. Tudom, Chris is kimerült már ettől, így finoman átveszem a szót, hogy a bájcsevejt most én zárjam le a két hangoskodó, karakteres asszonysággal.
Aztán pár mondat után megdöbbenve veszem tudomásul, hogy Chris egyszerűen otthagy. Persze, visszaintek neki gépiesen, majd folytatom a kapcsolati tőke építését, de azért elfog a rossz érzés. És később, mikor Monstro asszonyék távozását követően meglátom, kivel volt fontos megbeszélni valója, ez a rossz érzés már balsejtelemmé erősödik.
Értetlenül és kissé felháborodottan figyelem a beszélgetésüket. Annyira belemerülnek, hogy nem tudom, meg kéne zavarjam őket, vagy inkább vonuljak el távolabb, mert munkaügy. Vagy… magán.
 Sosem tértünk ki rá, kivel és hogyan is lépett félre abban az utolsó időszakban, amikor keveset találkoztunk, és azt is feszülten. De annak a képzeletbeli nőnek hirtelen lett arca, méghozzá ezé a túlságosan is csinos, modellszerű lánykáé. Mennyi idős lehet? Babaarcnak is mondható lenne, de én most inkább gyerekesként gondolok rá.
Nem, nem megyek oda hozzájuk, majd később megkérdezem, mi is volt ez. De mégsem állhatok itt a tömeg közepén senkihez sem szólva. Dave-nek intek egyet messziről, mikor találkozik a tekintetünk, de hát ő is megint valami szoknya után fut, Mirabella már le is lépett valahová, máshoz pedig - főleg egy esetlegesen sima vendégnek mutatkozó sunyibb firkászhoz - nincs kedvem. Nem is beszélve a minisztériumból, meg a lénygondozó munkából ismerős arcokra. Így aztán elegáns magassarkús lépteimmel az egyetlen olyan helyet veszem célba, ahol a magányos álldogálás elfogadott - mégpedig a bárpultot.
- Egy Angyaltőrt kérek - libbenek kecsesen a magasított ülőkére, aztán kortyolgatom az italt, várva, hogy rám találjon emberem.
Persze, még félig sem ürül ki a míves kristálypohár, mikor társaságom akad.
- Én is ugyanazt - harsan fel mellettem Chris bársonyos hangja. Furcsa, mert valahogy nem figyelek fel a közeledtére úgy, ahogy szoktam, sem az ismerős aurájára, sem a hangjára, csak amikor mellém könyököl a bárpultra, és meglátom az arcát.
- Megint a szívrohamot hoztad rám, bébi - mondja csibészesen, én viszont az iménti közjáték okán még nem vagyok ilyen oldott állapotban.
- A múltkor is megkértelek, hogy ne hívj így.
Legutóbb akkor hívott így, mikor elhoppanált velem a sötétből. Még a hangszín is ugyanez volt. Pedig úgy megijedtem… Talán amiatt, az az idegesség most visszatért. Meg az iménti hölgyikés kitérője miatt is. Persze nem fogok nagyjelenetet rendezni itt a nyílt színen, hiszen értelme sem lenne, de azért míg ő belekortyol az italba, finoman felteszem a legégetőbb kérdést.
- Fura illatod van. Túl közel mentél volna ahhoz a  kislányhoz...? Szóval mesélj, ki ő...
Halkan, műmosollyal faggatom, közben emberem meg mintha nem tudná, milyen koktélt iszik, színpadias meglepettséggel a szívéhez kap.  Biztos hogy nekem szóló színjáték ez a részéről, úgyhogy színtelen arccal várakozom, míg abbahagyja a bohóckodást.
- Mindent elmondok… Egy csendesebb helyen - morogja aztán, és a karját nyújtja, ahogy ma egész este tette mindig. Én meg egy nagy, beletörődő sóhaj után belekarolok ugyanúgy, mint mindig. De hiába ugyanazok az izmok, ugyanaz a szikár kar, az érzés most mégis más. Biztos az a nő… Azért persze követem, hiszen már kíváncsian várom a magyarázatot.
Egy olyan szobába vezet, ahol egy akkora kandallót látok, amilyet korábban még életemben soha. A tűztér elfoglalja majd’ az egész falat. Körbe arany és fehérmárvány díszítés, lábunk míves, puha perzsaszőnyegen lépdel, más berendezés nincs is, még képek sem a falon. Nem fogunk itt kényelmesen leülni, az biztos.
- Chris… Mi most utazni fogunk? - kérdezem, és felnézek rá. Ő meg bólint, de a mozdulat valahogy idegen. Az ismerős ábrázat is, most olyan különös, pedig a ma esti angyaltőrbe garantáltan senki sem tett semmit az eredeti hozzávalókon túl. De valami furcsa. És az illat is, nem hagy nyugodni, mert bár még nem jut eszembe, mi ez, de ez nem Chris illata, nem női parfüm, de még csaknem is a nemesített kender aromája.
Megtorpanok a kandalló előtt. Ő nem áll meg, már szórja a hopp-port a tűztér tátongó feketeségébe. Felcsapnak a zöld nyelvek, és ez a fény olyan különös, kissé halálos derengést ad az egyébként oly kedves vonásoknak. Egyre bizonytalanabb vagyok, és most már hiába nyújtja ismét a kezét, nem kapaszkodom belé.
- Hova megyünk? - kérdezem halkan, rosszallón, bár tudom, felesleges a kérdés, mert mindjárt elhangzik jól hallhatóan, érthetően. Én mégsem hiszem a fülemnek. Fel sem fogom rendesen a szavakat, csak azt, hogy orosz hangzásuk van.
Hirtelen bevillan, honnan ez a furcsa illat - százfűléfőzet. De már késő. A nálamnál erősebb karok megragadnak, és magukhoz szorítanak - de ez sem az ismerős ölelés, nem az ismerős érintés, és legkevésbé sem az ismerős érzés. Kiáltani sincs időm, a lángok elröpítenek messze, méghozzá a közel s távol egyedülálló külföldi hop-hálózatnak “hála”, még a messzénél is messzebbre…

Az ellenünk dolgozó erők felsorolása már így is elég hosszú ahhoz, hogy még viccelni is merjek vele, de látva Cartwright arcát rájövök, hogy tényleg van még ezeken kívül is, ami kimaradt. De részemről nem oszt, nem szoroz, ha megduplázzuk, sem.
- Nem úgy volt hogy kezdjük az elején? Be se mutatkoztam… Vagy neked szokásod vadidegeneket buszmegállókban lesmárolni?
Mondhatni az első látásra után ez most az első újra-látásra alkalom, én pedig ártatlanul mosolygok vissza rá, és elegánsan megemelem a vállamat.
- Lehet, hogy új szokásaim vannak.
Ahogy megcsókol most ő, egészen belemerülök. Olyannyira körbevesz a teste, az aurája, hogy a széltől is megóv. Milyen szokatlan érzés… De meg tudnám szokni. Nem is veszem észre a feltámadó viharos légáramlatokat, amik odébbsodorják a szétgurult csikkeket,  megcibálják a szétázott újság gyűrött lapjait, és lekapják Chris fejéről a kalapot is. Először a hangot is a szél süvítésének vélem. De annál mélyebb. És artikuláltabb.
Az üvöltéstől összerezzenek, kipattan a szemem is. Chris szeme az első, amit meglátok, de most ő is, meg én is ugyanolyan értetlenül nézünk, és inkább a nevem durva visszhangjaira figyelünk. Hallottam már ezt a hangot. De a felismerés nem csökkenti az aggodalmaim, sőt, inkább növeli.
- Alexej…
Nem is suttogom, csak tátogom, de Cartwright talán rá sem szorul, hogy kimondjam, tudja anélkül is.
- Deja vu-m van, drágám, és nem jó értelemben, hogy bassza meg… Bízz bennem! Háromra.
Olyan természetességgel kapja elő a perui sötétségport, mint az imént a cigit is. Nincs sok idő, így csak egy bólintással felelek. A nevem újra felharsan, de most sokkal közelebbről, és ruganyos léptek rohanó dobolása társul mellé. Nem merek odanézni. Félek látni az arcot, amit megmentettem, de aztán jobban tönkretettem, mintha hagytam volna meghalni. Bár úgy lett volna… Alexej hangjából is kiderül, hogy még korábbi önmagához képest is veszettebb. Kiráz a hideg, inkább Cartwrightra függesztem tekintetem, és azt hiszem, még egy kis ideig ott is kell tartanom, de tévedek.
- Három!
A szemünk elé fekete lepelként borul a sűrű porköd. De én még egy pillanatig látni vélem a cinkos, világító kék szempárt, amit eddig figyeltem. A kezét is érzem, az illata is megvan még. Nem is aggódom amiatt, hogy elkeverednénk. Sokkal inkább a másik miatt, aki nyilván megjegyezte, merre kell futnia.
Sietősen követem Cartwright húzását, immár vakon. Emlékezetből próbálom meg a járdaszegélyt kiszámolni, és lábujjhegyen iparkodom, hogy Alexej ne hallja a lépteinket. Hallatszik mögülünk egy tompa dobbanás, ahogy a megálló üvegén a másik farkas a hűlt helyünket megtalálja. Aztán még egy dobbanás, egy hangosabb, ahogy a törhetetlen üveg berezonál a rámért dühös csapástól.
Nem merek szólni, mert Zharkov meghallaná. Talán így is követni tud minket, az ő orra is nyilván kifinomultabb az átlagnál, vagy épp a farkasösztön vezérli a másik után. Megszorítom finoman Chris karját, hogy figyeljen, aztán megállítom, és két apró paskolással a karján jelzem, ne mozduljon.
Sietve kiugrok a magassarkúmból, közben a másik kezemmel egy pillanatra elengedem Christ, hogy előkapjam a varázspálcám, és a cipőimet elvarázsoljam egy nonverbális varázslattal. Csak egy pillanat, és a tűsarkak újra kopognak, egyre távolodva tőlem A hangot ők folytatják, mintha továbbmentünk volna, de valójában én állok ott tovább, immár mezítláb. Alexej így talán egész másfelé kezd keresni, mint amerre valójában menekülünk Chrisszel… Aki…
Hol van?Hova lett mellőlem?!
Frászt kapok, mert valamiért nincs ott mellettem, ahol lennie kellene. Nem találom, ahogy utána nyúlok. A számra kell szorítanom a kezem, nehogy utána kiáltsak, de így is, a szívem úgy zakatol, hogy attól kezdek félni, ha Alexej füle elég éles, és figyelmes, meghallja. És sajnos tudom - ő aztán nem a figyelmetlen fajta, a léptei pedig borzongatóan közelről döngnek körülöttem…

- Sose leszel a foglyom… mert én vagyok a tiéd.
Akkor ezt megbeszéltük. No, nem olyan hivatalos módon, hogy mi - újra - együtt, de ez jobban is kifejezte, hogy rabul ejtettük egymást. Igen, ez néha kényelmes aranykalitka, máskor sötét verem hideg acélrácsok közt, de a lényegen a körülmények nem változtatnak. Jó most itt, a karoktól körbekerítve. És megbecsülöm az ilyen pillanatot, mert ezek a legmúlandóbbak.
- Én meg sajnálom, hogy nem avattalak be mindenbe. Azt hittem tényleg, hogy így egyszerűbb lesz, de ...tévedtem. És sajnálom, hogy ez félreértésekhez vezetett. Azt meg leginkább… mmm… hogy megcsaltalak.
Kicsit elmélyed a tekintetem az ilyen konkrétan kimondott tényre. Akár meg is hagyhattuk volna ezt Schrödinger macskájának, de Cartwright inkább kivette a dobozból a döglött macskát, és az orrom alá tartotta. Még jó, hogy értek az állatgyógyászathoz. Még taln visszahozható. De most inkább nem mondok semmit, hallgatok türelmesen, és kicsit feszültebben.
- Kibaszottul haragudtam rád. Bár többet tehettem volna érted…
Egy sóhaj hagy el. Abba a kipréselt levegőbe sűrítem minden rossz érzésem, minden haragom, minden felesleges büszkeséget.
- Mindketten követtünk el hibákat. Én is Téged próbáltalak ettől az egésztől távol tartani… De hát Te annál makacsabb vagy.
A végén újra somolygok. Marad egy kis szomorúság a gesztusban, de azt majd az idő elfakítja, ha tudja. Egyelőre ennyi megy.
A cirógatása is segít, az érintése az ajkamon jólesőn borzongat meg, aztán már nem az ujjai kalandoznak ott, hanem az általa kifújt lélegzet.
- Az esélyeink akkor lesznek a legjobbak ha itt és most lefektetjük a játék szabályokat, tanulva a múltkoriból. Mondd csak kisfarkas, kezdjük előröl ezt? Búvársajtóstól, orosz csempészbandástól, amerikai konkurenciástól és ki tudja mi egyébbel mrgfűszerezve… egy ...rendes kapcsolatban? Velem? Együtt?
Olyan a szeme, mint a tenger, mély és hívogató, de mielőtt belemerülnék, még szavakkal is szükségét érzem kifejezeni azt, amit gondolok.
- Csak ennyi? Nem felejtettél ki senkit és semmit? Ez így szinte nem is kihívás…
Színpadiasan sóhajtok, viccesen lefitymálva az előbbi felsorolást, aztán szélesebb mosollyal folytatom.
- A rendes kapcsolat egy ilyen csibésszel, mint Te, az hangzik a legizgalmasabban. Hogy is ellenállhatnék ennek?
Idejét érzem újra alapot adni az esetlegesen itt leselkedő újságíróknak alapot adni az új meséikhez. Úgysincs messze a másik, hát megcsókolom megint, de most szenvedélyesebben, csakhogy válasz-értékűnek számítson legalább annyira, mint az előbb, amit szavakkal mondtam. Ez a pillanat megint egy illékony, tökéletes fajta, és most igazán jól sikerül távoltartani minden aggályt és nehézséget, ami ezek után következhet. Az most mind nem számít. Csak az itt és most, mintha megállna az idő - vagy még inkább, újraindulna.