Sophie jeges lehelete eltűnt a tarkómról. Csak remegős-hörgős légzés visszhangzott a fülemben. Ez nem lehetett ő, nem lehetett az én szeretett, törékenyalkatú, mégis iszonyatosan erős feleségem hangja… nem illett hozzá. Ennek ellenére is éreztem a jelenlétét és volt abban valami hátborzongató, hogy tudtam ott van. Ott van mögöttem és arra vár, hogy mikor súghat féltékeny szavakat a fülembe. De mégis mi értelme lett volna? Hát persze, hogy semmi, hiszen Cooper Hayes egy nőnek sem kell. Ezt ismét bebizonyította az élet azzal a Dakotával.
– Hmh, mi a kettő között a különbség? – Miss Leddicius hangja elvonta a figyelmem a hörgésről. Hirtelen nem Sophie régi parfümének az illata töltötte meg az orrom, hanem a furcsa étel, amit a pincér elém pakolt. Nem tudtam elhinni, hogy ez kevés gusztustalan vagy élő, mint a lány étele. Ezért nem nyúltam hozzá. Csak bámultam le a tányérra, de ujjaim a boros pohárért nyúltak, hogy ledöntsek megint egy adag alkoholt. Részeg voltam, nem volt ezen mit tagadni. Éreztem minden porcikámban. Zsibbadtak az ujjbegyeim.
– Az őrültség és a bátorság között? Szinte semmi – válaszoltam. Tudtam milyen a szerelem és milyen őrülten szeretni. Ez utóbbit csak a feleségem halála után éreztem, mikor képes lettem volna neki menni a halálfalóknak, mikor Voldemort ellen kezdtem szervezkedni… sőt mindennap érzem. Meglehet ezért akarom eltűntetni Christophert. Nem csoda hát, hogy érszegen éppen őt hoztam fel.
– Maga aztán nem tököl, Miszter. Ha a faterom élne biztos még mindig kedvelné a fejét. A férfiak hatalmi játszmája mindig is nagyon szórakoztatott, már a Halálfalók között is. Minél inkább eldurvulnak a dolgok... Annál több és annál jobb maradék jut nekem.
Sosem felejtettem el, amit tett az a mocsok. Már nem Leddicius, hanem Cartwright. Ahogy rám fogta, hogy elvettem tőle Sophie-t… holott a kezdetektől fogva én udvaroltam neki és az én feleségem lett. Nem a pénzem kellett neki, nem a nemesi cím. Hiszen mit jelentett mindaz egy boszorkánynak? Mugli volt az egész családom, soha egyetlen varázsló sem volt rajtam kívül. A varázsvilágban pedig egy ilyen cím semmit sem ért. Szeretett engem. Legalábbis én ebben akartam hinni.
– Nagylelkű ajánlat, de jelenleg igen csak meg van kötve a kezem a gyilkolászást illetően.
Még egyszer újratöltöttem a poharam és úgy döntöttem le annak a tartalmát, mintha csak víz volna.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, Miss Leddicius. Valószínűleg a magácska szakértelme kéne ehhez az ügyhöz. A gyilkolás sosem volt az én terepem, bár kétségtelenül élveztem, akárhányszor sor került rá. Tudja mind hirtelen felindulásból történt. Valószínűleg a tervezgetés és a kellő elhúzása annak nem menne valami ügyesen. – Magyaráztam, mert tudtam, hogy Cartwright mit érdemel. Kétszer alázott meg és azt hitte, jogában van megtenni, miközben ő maga akarta elvenni egy férjtől a feleségét. El sem tudom képzelni, hogy a közös gyerekünkről mit gondolt. De nyilván, ha még élne, egyszerűen félresöpörné őt is, hogy megkaparintsa magának Sophie-t. Annak az embernek még annyi szíve sem volt, mint nekem.
– Tudja én imádom az izgalmas dolgokat, de, hogy belefollyak, nem is tudom. Talán egyszer, ha jó kedvemben talál meg, szívesen leszek a segítségére, ha netalántán egy-két érdekes gyilkosságot a nagy hajcihő közepette másra akarna kenni – tárta szét a karjait. Én közben eltoltam magam elől a tányért és egy jó kupac kis pénzt tettem le az asztalra a pincérnek. – Hiszen ez az élet a világ legnagyobb cirkusza, én pedig imádok feltakarítani a belesetek után.
Figyeltem, amint kortyol a borból.
– Drágám, ez az ajánlat még talán jól jön. Mindenesetre, ha menedékre vagy csak társaságra vágyik, keressen fel. – Toltam át egy kártyát az asztalon. Ahogy megérintette aranybetűkkel kirajzolódott rajta a cím, amin a Fonó sorban található, ütött-kopott kis házamhoz vezetett. – Ha nem vagyok ott, a házvezetőnőm, Olga majd beengedi. – Tettem hozzá és felkeltem.
Kicsit megbillentem a sok alkoholtól.
– Ne váljon olyanná, mint az apja… – hajoltam kicsit közelebb, majd csuklás közben kicsit megpaskoltam az arcát. Végül lehajoltam a kutyához, hogy ölbe kapjam és ha nem állított meg senki, úgy elindultam kifelé.

– Nahát, önnek is van itt társasága?
Sophie lehelete még mindig hidegen érintette a takrómat, de csak megingattam a fejem. Mutatóujjammal a szívemre böktem a fekete ruha rétegeken keresztül. Sóhajtottam egyet, mielőtt megszólaltam volna. A feleségemről beszélni akármilyen formában is rendkívül nehéz volt. Nem is tudom, hogy az iránta érzett szerelem miatt vagy csak a halála szörnyű emléke kínzott ennyire.
– Nekem itt van társaságom. – Kopogtattam meg a mellkasomat. Kétségtelen volt, hogy némileg beleőrültem a családom elvesztésébe. Erre remek példa volt az, hogy állandóan kialvatlanul mászkáltam, mint egy kísértet. Éjjelente a sikolyaik ott csengtek a fülembe, én pedig éreztem magamon a szorítást, amiből nem tudtam szabadulni, hogy megmentsem őket. Könnyezve vádoltam magam: Cooper, miért nem tudtál nagyobbra nőni? Miért nem tudtál erősebb lenni? Hiába vágtam mindezt a fejemhez, nem lett sem jobb, sem könnyebb.
A következőkre inkább nem válaszoltam. Nem akartam még egy pillanatra sem a bánatomról beszélni. Ha valaki, hát ez a lány bizonyára tudta, mik történtek a háború alatt. Az apja tette őt is ilyen beteggé, engem is… csakhogy én felfogtam, ő meg nagy valószínűséggel nem. Keserű ízzel a számban mértem végig. Szánalmas és sajnálatraméltó volt, pont mint én. Nem akartam persze erre rádöbbenteni, nem volt hozzá jogom.
– Hát hiányzik a haldoklók könyörgése kora hajnalban... deee így legalább tudom, hogy nélküle mire vagyok képes. És ez azt hiszem tényleg. Felszabadulás.
Szerencsére megjelent a pincér és nem kellett ezt sem különösebben lereagálnom. Ó, na nem azért, mert nem hallottam volna szívesen ezeknek a mocskoknak a halálhörgését vagy mert nem voltam elég kegyetlen ahhoz, hogy ezt a gondolatot elviseljem. Bennem is nagyobba a sötétség, mint a fény. Csak a családom iránt tudtam mindig is ellágyulni. Nem voltam sem érzelmes, sem kedves.
Amint távozott a pincér, inkább visszatértem a társadalmi normákra, amit említett. Közben az ajkaimhoz emeltem a boros poharat és egy nagyot nyeltem az italból.
– Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem?
Megrántottam a vállam.
– Na látja, ezt én sem értem. – Válaszoltam a lehető legőszintébben. Mert mégis kinek hiányozna Christopher Cartwright? Szívem szerint kést szúrtam volna a szívébe, csakhogy szabaduljak tőle… vagy éppen átdöftem volna a testén a sétapálcámba rejtett vékony pengét. De nem tehettem. Még túl gyenge lábakon állt a hatalmam ahhoz, hogy az aurorokat távoltartsam magamtól. – Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.
Némi kedvességet és szimpátiát mutatva Miss Leddicius iránt átengedtem a borom egy részét neki.
– Köszönöm, Miszter. Olyan, akár a sűrű friss vér.
– Akkor igyunk az érthetetlen normákra – mondtam és a magasba emeltem a poharam, hogy koccintsak vele. Aztán az egészet húzóra benyeltem. Az alkohol kellemes meleg valamennyire feldobott. Persze csak azért, mert már otthon is ledöntöttem egy jó adag whiskyt és nem voltam éppen józan. A bor után meg végképp nem. Számított ez bármit is? A testem annyira törékeny volt, hogy két pohár alkohol is éppen elég volt ahhoz, hogy berúgjak. Mindenestre újratöltöttem a talpaspoharat.
– Hogy halad a birodalma? Úgy hallom vissza akarja hódítani. Azt hiszem apám kedvelte is azt az időszakot, amikor az öné voltak az utcák. Bár ő az embereket is az üzlet hozzávalóniak tekintette minidg. Úgy bezsélek róla, mintha hiányozna, pedig csak bosszantóan ott volt mindenhol – csóválta meg a szőke fejét közben. – Az ilyen hódítás minidg sok ellenséggel jár, mégis itt van. Bátor dolog ez. – Kacsintott rám aztán.
Megrántottam a vállamat. Cseppet sem éreztem maga bátornak, sokkal inkább őrültnek, aki úgy kapkod a régi élete után, mintha nem lenne már holnap. Igen, újra fel akartam építeni a birodalmam s igen, újra akartam kezdeni. De már régen nem Cartwright volt a legnagyobb ellenség, apró porszem volt ő is a felemelkedő bandák között. Azok közül pedig Bates volt a legerősebb.
– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség, de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának. – Rántottam meg a vállam. – Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.
Megint kortyoltam a borból. Közben a pincér hozott nekem is valami ételt, ami kevésbé volt mozgós és veszélyes. Ezt sem volt könnyű beazonosítani, de nem számított. Nem sok étvágyam volt amúgy sem, pont mint gyerekként, amikor kellemetlen helyzetbe kerültem.
– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem. – Tettem hozzá, cseppet sem zavart, hogy fennhangon beszélek. – Szívesen látnám magácskát is az embereim között.

– Hát ebbe sodortad magad, Cooper – Sophie hangja csendült a fülemben, a leheletére, ami olyan jegesnek tűnt, egészen megborzongtam. Nem érdekelt a lány eszelős arckifejezése, sem a csillogás a szemében. Cseppet sem tartottam tőle, akárcsak az apjától annak idején. Meglehet, hiba volt így gondolkodni, ezért is veszítettem el Sophie-t és Benjamint. Nem féltem a halálfalókból, egyszerűen csak, hogy megvédjem magam és a pozíciómat lepaktáltam velük. Így volt a legjobb vagyis lett volna, ha nem éppen rajtunk akarnak példát statuálni.
Komoran hallgattam, ahogy arról beszél, miért is van szabadlábon. Elmebeteg vagy valami hasonló. Ilyen apa mellett az lett volna az érdekes, ha nem kerülgeti valami mentális baj. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem sajnáltam meg, csupán megpróbáltam ennek semmi jelét nem mutatni. Az én szüleim rendesek voltak, normális, tisztes család, akik belém nevelték a hagyományainkat és egy leheletnyi sznobságot. Minden gyerek a felmenői tükörképe, ha dacosan ellenkezik is. Ez el kellett fogadnunk egész egyszerűen, mint az élet rendjét.
– Igazán kedves magácskát, Miss Leddicius, hogy nem tépkedik ki a végtagjaimat. – Biccentettem és még egy félmosolyt is megengedtem a szerencsétlen felé. Talán ezért vette el tőlem a sors Benjit. Nem akarta, hogy nekem is szörnyű tükörképem legyen majd a jövőben. Igen, olyan voltam, mint a szüleim, de megrontott a bűnözési hullám, a belharcok. Nem voltam tisztességes ember és nem is terveztem azzá válni az elkövetkezendő években. A régi helyemet akartam, a régi pozíciómat.
– Ha gondolja, szívesen segítek a furcsa társadalmi normákkal, habár magam sem vagyok éppen tökéletes bennük.
– Cooper! Mit művelsz? – Sophie hangja úgy kiáltott rám, hogy éreztem megint jeges leheletét a tarkómon, amitől kirázott a hideg. Tudtam, hogy az igazi, élő feleségem megértette volna, miért akarok egy ilyen teremtésen segíteni. Fogalmam sem volt, hogy Miss Leddicius hány éves lehet. Ránézésre törékeny volt és gyermeteg, én pedig valamiért úgy éreztem, segítenem kell neki kikeveredni az összezavarodottságból, amibe az apja nevelte bele.
Martin közelebb húzódott hozzá az asztal alatt, hogy nedves órát a bokájához nyomva megszaglássza.
Gyerekgyilkosság. Azonnal Benji jutott eszembe, ahogy szegény felsikoltott még egyszer utoljára és a zöld fény megtöltött mindent. Egy pillanat alatt vége volt s nekem ez volt az egyetlen emlékem róla. Ez olyan lepel volt, amit minden régi emlékem fölé vont az élet és egyszerűen elnyomta azokat. Én már nem tudok boldog lenni.
– Belül mindannyian egyformák vagyunk. Ez a lényege annak, amiért az aranyvérmániások mindig elbuknak, Miss Leddicius – válaszoltam higgadtan és belekortyoltam egyet a kellemesen hűvös borba. – Helyesen tette, hogy megölte. Ezzel magát is felszabadította.
Megint beleborzongtam a gondolatba, ahogy eszembe jutott annak az alaknak a képe. Volt valami egészen ijesztő, ami kiült a külsejére is. A szeme csillogása eszelős volt, nem olyan, mint ezé a lányé. Sokkal rosszabb.
– És hogy halad a társadalmi normákkal? Volt valami, amit különösen érdekesnek talált?– kérdeztem és egy jó nagy kortyot vettem magamhoz a borból. Szerencsére a pincér itt hagyta az egész üveget, így közelebb tolhattam a lányhoz.
– Ha kér igyon csak belőle, isteni, édes bor.

Megint megéreztem Sophie síron túli hideg leheletét éreztem meg a tarkómon, ahogy megpillantottam a szőke lányt az asztal mellett. Szinte azonnal megborzongtam, tudva, nem éppen ez a legjobb döntés a mai étkezésre. Mindenesetre drága bort kértem, olyat, ami tökéletesen fog illeni a menün található kevésbé mozgó és veszélyes ételekhez. Nem akartam még meghalni. Főleg nem étkezés közben. Minden erőmre szükség volt, hogy egyszer visszaszerezzem az irányítást a Zsebpiszok köz felett, amit egyelőre Cartwright uralt. Furcsa, hogy az a szánalmas kölyök, aki mindig is volt most ilyen hatalmat ragadott magához. Ez a sors fintora volt. Éppen ő, aki minden leheletével azért küzdött, hogy Sophie-t elvegye tőlem, most a helyemen ült.
Engem nem foglalkoztatott Dominic Bates kis bandája, nem érdekelt a mozgolódásuk sem csak egy dolog hajtott előre. A régi helyem kellett. Az engem illető pozíció. Hiszen mi voltam enélkül? Szinte meztelen, csapzott varjú, akinek eltulajdonították a fészkét. Önállóan gyenge voltam, de valaminek az élén elképesztően erős és agyafúrt. Ez a Hayes hiányzott nekem.
Kinyitottam az étlapot és lassan lapoztam egyet. A tekintetem nem a menüt kutatta, hanem a lány arcát, akinek már a puszta látványától is megborzongtam. – Ő az Cooper… – Sophie hangja halkan súgta fülembe a szavakat. Nem tudtam ki. Túl sok kusza emlék kavargott bennem már a háborús évekről. Azt azonban éreztem, ez az ismeretség addig húzódik. Sophie még is őrülten féltékeny volt, mint minden nőre. A lehelete megint végig cirógatta a nyakamat, amitől végig futott rajtam a reszketés. – El kell menned innen!– Énekelte a fülembe a szavakat. A drága feleségem életében sosem volt ilyen. Mégis mitől kellett volna tartania? Hogy valaki elcsábítaná az ő törpehollóját?
Kimondta a nevemet. Hát nem káprázat volt az egész! Tényleg tudta ki vagyok, csak nekem nem ugrott be a neve. A vonásai azonban, azok ismerősek voltak. Próbáltam az elmém mélyére hatolva előkaparni egy nevet vagy egy helyzetet, de nem ment. Valami megbénított. Lehet, hogy azon az estén láttam, mikor megölték Sophiet és Benjamint? Lehetséges volna, hogy egy ilyen furcsán gyermeki arc éppen ott bukkant volna fele? Nem tudtam a választ.
– Nem emlékszem a nevére, Miss… – mondtam és sokatmondón néztem rá, remélve, hogy legalább erre kiböki a vezetéknevét. Még mielőtt ezt megtehette volna egy másik arc bukkant fel előttem. Egy olyan arc, akit nem csak Sophie halálának estéjén láttam, hanem korábban is, mikor halálfalókkal volt dolgom. Livius Leddicius.
– Miss Leddicius... – csúszott ki a számon elhaló hangon. Nem emlékeztem rá, hogy akkor is ott lett volna, amikor végeztek a feleségemmel és a fiammal. Pedig talán látta, ahogy két nagydarab halálfaló lefog, én pedig nem tudok szabadulni, nem tudom menteni a családomat. – Ezek szerint szabadlábon. – Hidegen elhúztam a számat egy fintorra, majd az asztal alatt lihegő kutyára pillantottam. Martin volt az egyetlen mentsváram ebben a helyzetben, mert a keserűség menthetetlenül eluralkodott a testemben.
Ha nem bukkan fel újra a pincér és kérdezi meg mit kérek, még rá is kérdeztem volna, hogy csak nem akkor láttuk egymást utoljára. Nem lett volna szükséges, így is éppen elég keserű voltam a történetek miatt. Nem kellett volna hánytorgatni. Ráadásul Sophie féltékeny sutyorgás sem segített sokat a helyzetet.
– Bármit hozhat, ami nem halálos és nem mozog.– Visszanyújtottam a pincérnek az étlapot. – A kutyának vizet kérek. – Addig bámultam, míg odébb nem állt, majd a tekintetem visszavándorolt Leddicius kisasszonyra. – Jól áll magácskának az apja nélküli lét. – Célozgattam Mr. Leddicius halálára, amiről én is csak félinformációkból szereztem tudomást.

Nyár volt, abból sem éppen az a napsütésesebb nap, de azért érezhetően nagyobb volt a tömeg Londonban, mint egy iskolai napon. Ráadásul ezúttal kimerészkedtem Martinnal a város mugli negyedébe, csakhogy egy kis időre meglógjak az állandóan engem követő testőröktől. Tudom, hogy egy törpenövésű varjúra emlékeztetek mindenkit, de ettől még van varázspálcám, szükség esetére egy pedig kisebb tőröm is. Észrevették persze, hogy az elmúlt pár hétben furcsán viselkedtem. Nem szándékosan, én tényleg csak belekeveredtem ebbe a sötét valamibe, amiből nehéz volt kikeveredni. A feleségem hangja egyre gyakrabban csendült meg, éreztem a hideg, halott leheletét a nyakamon, máskor gyerekkacaj zaja törte meg a csendet. Képzelgés volt az egész semmi több.
Martin több sarkon megállt, hogy szaglásszon, majd megjelölje a területet. Egészen addig, míg a Sohohoz nem értünk. Ott aztán végig mellettem ügetett, kidugva hosszú, rózsaszín nyelvét. Hangosan szörcsögött is persze, mint ahogy az mindig is szokása volt s ezzel egy halovány mosolyt tudott csalni a sápadt arcomra.
– Mindjárt pihenünk egyet valahol, Martin – közöltem vele és lehajoltam, hogy megpaskoljam egy kicsit buldog nyakát, valamivel a tüskés nyakörv felett. Nem az az ember voltam, akit érdekelt volna, ha megbökik a tűéles fémdarabok.
Szokás szerint teljesen feketében voltam, a hajamat is komoly technikával formáztam a megfelelő alakba, ez a mugli Londonban furcsának hatott. Éreztem, hogy sokan megbámulnak, ám a Sohoba érve viszont ez megváltozott. Ott még nálam is különösebb emberek voltak, az egyik például rózsaszín falloszokat ábrázoló tütüben sétált végig előttem. Mindezt férfi létére. A nők is kitettek magukért itt, bár tény, hogy nem fényes nappal, de láttam fedetlen kebellel sétáló csinibabát és kevésbé csinit. Egy ilyen csalogatott be legutóbb is a The French House-be, finoman az arcomba üvöltve, hogy ott előbb kap be engem az étel, mint őt. Először azt hittem, hogy a termetemmel gúnyolódik, de aztán kiderült, hogy igencsak gyanús fogások kerülnek az ember elé, ha nem figyel, mit rendel. A szemem láttára rágott meg valakit egy kagyalónak tűnő dolog.
– Uram, sajnos nincs szabad asztalunk – közölte a pincér, mikor beléptem az ajtón. Ezután vette csak észre Martint. – Kutyákat tilos az étterembe hozni.
– Ne aggodalmaskodjon már annyit, fiam! – paskoltam meg a mellkasát, miközben a zsebébe csúsztattam egy kis pénzt. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet.
– Csupán akkor, ha hajlandó mással osztozni az asztalán. – Folytatta feszengve, de azért az ujjai a mellényzsebére siklottak. Nem válaszoltam neki, csak bólintottam. Engem nem zavar a társaság, ha az nem tolakodó vagy kellemetlen.
Hamarosan hát követtem a pincért a tömegen át, a karomban Martinnal. A kutya persze baromi nehéz volt, az én magasságommal egyenesen kellemetlen volt ölbe kapni, hiszen a felsőtestem egészét kitette. Csak akkor tudtam letenni, mikor kikeveredtünk a várakozók tömegéből és végre kihúztak nekem egy széket az egyik asztalnál.
– Ha nem bánja hölgyem, akkor én leszek az asztaltársa… – A mondat végére elhalkult a hangom. Ismerős volt a lány. Hirtelen nem tudtam honnan, de valamiért a sötét időkből rémlett valami homályos kép. Megborzongtam, ahogy leültem a helyemre. – A legdrágább vörösbort kérem.– Mondtam a pincérnek, mikor egy étlap is elém került.
Amint kettesben maradtunk, összehúzott szemmel mértem végig. Az asztalra könyököltem, mutatóujjamat a számra fektettem, mintha nagyon gondolkodnék. Időnként kicsit meg is ütögettem vele.
– Ismerjük egymást. – Jelentettem ki hűvösen.

Én visszatérnék a korábbi ruhátlanságra azért...



Robin Lord Taylor

Szóval te így olvadsz be a környezetedbe?
Igazi kaméleon.


Avi: Robin Lord Taylor

Óvatosan piszkáltam meg az ételt. Közben újra éreztem Sophie leheletét a nyakamon. A hangját talán csak a szívem heves ritmusa nyomta el, így hát hiába szólongatott vagy próbált könyörögni, hogy ne nézzek rá Dakotára… mert ő szeret engem. Tudtam jól, hogy nem Sophie az, aki beszél hozzám. Ő már rég az enyészeté volt s a hangja nem volt több, mint a szörnyű lelkiismeretem. Igazából jól éreztem magam a lány társaságában, annyira jól, hogy tudtam, nem is érdemlem meg. Az a csók olyan forró volt. Már azt is elfelejtettem az elmúlt két hétben, hogy létezhet ilyesmi… erre éppen egy ilyen fiatal lánnyal tapadtak össze az ajkaim, s minden porcikám őt akarta. Nem érdemeltem meg tényleg ezt.
Talán egy sóhajtás is kiszakadt belőlem, amikor felfogtam a mondandóját. Nem akart még egy darabig elmenni és bár nem mondta, hogy miattam, mégis megnyugodtam. Örültem, hogy Londonban tervezi a dolgait… örültem, még ha azt is állította, hogy nem idevaló. Én általában nem értettem az ilyen beszédet. Mindig úgy éreztem, hogy meg tudom teremteni a magam helyét a világ bármely pontján. Nem kellett hozzá más, mint egy kis pénz és a lehető legcsendesebb környék. Annak idején, a kastélyban megszoktam a csendet, így a ma már nekem is csak mugli városrészként emlegetett részekre alig jártam el. Persze ez az utca is annak a része volt, mégis valamivel csendesebb volt a maga lepusztult szépségében. Nem szerettem a zajt, a teherautókat, a Sohoból kiömlő, hangoskodó, ittas tömeget. Mégis, ebben a poros lakásban, a feleségem emlékével együtt éreztem magam igazán teljesnek.
Az ajkaimhoz emeltem egy darabka kacshúst a villámon.
– Értem, szóval kéne egy üvegház… … – Lassan bólintottam. A csillogó szemeket csodáltam, amikkel mesélte ezt a történetet. Talán volt idő, amikor még én is pontosan ugyanígy néztem volna a beszélgető partneremre, mikor a terveimről beszéltünk. „Igen, már alig várjuk, hogy Benjaminnak legyen egy kistestvére. Sophie mindennap erről csacsog.” Még hallottam is a saját, lelkes hangomon megformálódni ezeket a szavakat. Már rég nem voltak terveim. Csak erőszakosan akartam vissza magamnak azt a hatalmat, ami már jó ideje nem lehetett az enyém.
– Jó kis tervek. – Tettem hozzá. Aztán az amerikai életéről beszélt. Nem tudtam megérteni, miért akar ezért hazaérni. Jól emlékszem, mikor apámmal lefényképeztek egy mugli színház előtt. Az öreg megrázta a vállamat és rám parancsolt, hogy mosolyogjak. Csak később értettem meg, hogy azért volt ez a felhajtás, mert apám hatalmas felajánlást tett az intézménynek és ahogy nőttem, egyre több volt az ilyen esemény, egészen a Roxfortos éveimig. De még akkor is gyűlölettel tekintettem az egykori kötelezettségre. Igaz az én apám nem volt híresség, sokkal inkább csak egy családnév volt, aminek egykor jelentősége volt a mugli politikában és kultúrában. Szerencsére mára eléggé megkopott ahhoz, hogy rólam lekopjanak a sajtó emberei.
Elmosolyodtam, ahogy a lábamhoz ért a lába. Nem húztam el, sőt még közelebb nyomtam hozzá. Alig vártam, hogy elfogyjon a vacsora és megint közelebb kerüljek hozzá… és megérinthessem a haját, a bőrét, az ajkait. Sophie valahol ott tombolt bennem jó mélyen, de ezúttal nem engedtem utat a kegyetlen kis hangjának.
– És azt gondolnád, hogy én jó útitárs lennék? – kérdeztem és rá kacsintottam. Nem mertem volna neki bevallani, hogy túl sok a kötelezettségem ahhoz, hogy csak úgy kimehessek az országból… ráadásul egy halom tartozásom van a Gringotts felé, amit még csak most fogok visszaszolgáltatni. Nem olyan rég, mióta a Keresetlen Komédiás vezetősége elfogadta a felajánlásom, na meg a kritikus véleményemet, végre apám pénzéhez jutottam. Vagy legalábbis megindult a folyamat. Ráadásul a kastélyt is megörököltem.
– Nem is tudom… – Gondterhelten sóhajtottam fel. Nem voltam rá felkészülve, hogy elmondjam a múltamat és a jelenemet. Vajon egy ilyen lánynak mennyire tetszene egy bűnöző? Gondolom semennyire. – Mennyire gondolsz rosszra?

Tetszett a lány válasza, ahogy az is, hogy a testünk összesimult tánc közben. Annyira nem illettünk össze ránézésre, mégis voltam valami furcsa lüktetés közöttünk, amire nem lehetett azt mondani, hogy semmiség. Valami nagyon is működött közöttünk, még ha ő majd’ száznyolcvan centis is volt, én meg nagyon alulról ütögettem a százhetvenet. Volt ebben is valami, ami annyira mi voltunk. Mi. Már nem csak Sophie-ra tudtam így gondolni és ez még annál is furcsább volt, mint a korábbi gondolatsor.
Elmosolyodtam, ahogy vad lánynak titulálta magát. Közelebb léptem hozzá, ahogy a megterített asztalt figyelte. Ujjaim a derekára fonódtak, úgy húztam közelebb magamhoz egy pillanatra. Nem tudom, miért talán csak egy olyan kis intim pillanatnak szántam ezt is, mint a táncot. – Cooper, nem teheted ezt velem. Szeretlek. – Közben Sophie egyenesen dühöngött valahol mögöttem. Éreztem a nyakamon a hideg, síron túli leheletét. Megpróbáltam nem foglalkozni vele.
– Sosem voltam egy szenvedélyes fickó. De ennek ellenére azt hiszem egy nőt, tudok nőként kezelni. – Mondtam szelíd mosollyal az arcomon és valóban még jobban magamhoz húztam. Lassan engedtem el, majd kihúztam a széket, miután megcsodálhatta az önmagát felszolgáló bort. Nem, mintha ez olyan nagy dolog volna, Olga mindennap ugyanezen trükkel töltötte fel a poharamat vacsora közben… aztán megállás nélkül bámult az ajtóból, mert „Cooper úrnak rendesen kell ennie. Olga nem bírná elviselni, ha legyengülne!” S ezt még sápítozó hangon is adta elő. Talán egy egészen kicsit fogytam az elmúlt két évben, de ettől még nem terveztem magam a sírba tenni Sophie és a fiam mellé. Nem, előbb vissza kellett küzdenem magam a helyemre és bosszút állni, abban reménykedve, hogy esetleg megnyugszik a lelkem. De tudtam, hogy sosem fog.
Az asztal alatt megéreztem a lány lábának finom cirógatását. Nem ellenkeztem, sőt még közelebb toltam hozzá a sajátomat, jelezve, hogy folytassa csak. Szabályok megszegése… igen, azonnal átfutott az agyamon, hogy én most mit is szegnék meg. Például nem folytatnám ebben az ütemben a randit, nem ennék, nem innék, csak csókolnám. De ezt nem volt szabad. Azt mondtam, hogy úgy gondolom, tudom, hogyan kell egy nőt nőként kezelni… és hát ebben a letámadás bizonyára nem volt benne. Dakota érezhette rajtam, hogy már régen hiányzott ez az életemből. Szóval talán megbocsátotta, hogy egy kéjsóvár vénember pillantásával mértem végig.
– Vannak szabályok, amiket én is megszegnék most. – Rántottam vállat, aztán a kacsa felszolgálásával foglalkoztam inkább.
Miközben beszélt mindkettőnknek felszolgáltam a kacsát. Na jó, talán ezért az illatért megérte egy egészen kicsit tolni azokat a csókokat és öleléseket… a testem mégis elfelejtette magát éhesnek érezni, így elsőre csak egy apró falatot emeltem az ajkaimhoz. Még így is igazi ízorgia volt.
– Igazából csak érdekelt a véleményed. – Megrántottam a vállamat, majd önkéntelenül is elvigyorodtam azon, ahogy mohón nyelte a kacsát. – Örülök, hogy ízlik.
Én is kicsit jobb ízűen kezdtem el enni. Elég volt rápillantanom, ahogy elégedetten ette az Olga által olyan gondosan elkészített vacsorát, máris megjött az étvágyam, a tomboló hormonokat pedig sikeresen le is gyűrtem egy időre.
– Meddig maradsz Londonban? Amíg be nem indul az üzlet rendesen vagy a partnered felügyeli ezt a részét? – kérdeztem, cseppet sem titkolva a szándékaimat a kérdéssel. Nem akartam, hogy elmenjen. Talán önzőség lett volna azt mondani, hogy maradjon ebben az országban… eddig úgy éreztem, hogy túl szürke ez az ő színes egyéniségéhez. Mégis úgy szerettem volna, ha marad és még többször vacsorázhassunk így együtt… akár kiöltözés és nagy terítés nélkül… akár az ágyban, miközben bámuljuk az ablakon lefolyó esőcseppeket, hallgatva a ritmusos kopogást.
Nem akartam túlságosan beleélni magamat, hiszen ő odahaza érzi magát teljesnek ezt pedig megértem. London az én városom sem volt igazán. Világ életemben a hatalmas tereket szerettem, a kastélyt, ahol felnőttem. Ez a lakás mocskos ki egérlyuk volt ahhoz képest. Mégsem terveztem megtartani az épületet. Nem volt már lehetőségem tovább adni az örökségem és lehet, hogy ez a későbbiekben sem fog változni.

Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, ahogy ajkaink egymásra simultak. Kezeim finoman fonódtak a lány derekára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Nem volt már zene, csak a szívem vad zakatolása, ami ott tombolt a mellkasomban, de a fülemben is tökéletesen hallottam vagy éppen a csuklómban is remekül éreztem. Kit érdekelt, hogy mindent belengett a kacsa és a jó bor egyvelegének csábító illata? Közel sem volt olyan vonzó keverék az, mint Dakota aromája. Annyira egyedi volt, annyira meleg és gyengéd, hogy akartam.
Azt kívántam, bár csak sosem húzódott volna el. Amíg ajkaink összesimultak, nem éreztem Sophie tekintetét a hátamba fúródni, nem volt ott a hideg leheletének nyoma a tarkómon s nem rázott ki a hideg, amiért mással próbáltam meg jól érezni magam. Eddig bíztatót a lágy kis hang, akárhányszor a fülemhez hajolt… csak ma este változott meg. Talán nem akarta, hogy a lányt oda hozzam, ahol kettőnk életének emlékei húzódnak. Ugyanezen a kereveten ülve figyeltük, ahogy a fiunk játszik, ugyanennél az asztalnál fogyasztottuk el a vacsorákat hármasban… minden ugyanaz volt, mégis annyira más.
Sóhajtással hagytam magam finoman elhúzni az asztal felé.
– Jobban szereted, ha nem szolidna érnek hozzád? – kérdeztem csak úgy mellesleg, lágy mosollyal az arcommal. – Csak mert nem hiszem, hogy a szenvedélyességemmel vagy a vadságommal foglak lenyűgözni.
Az asztalon egy lefedett ezüst tálban volt a kacsa, a káposzta és a krumpli püré. Olga gondosan készítette őket elő, úgy hogy még véletlenül se hűljenek ki, amíg el nem távolítjuk a fedőt. Ez még egészen jól mutatott ott a két közepes méretű gyertyatartó között. Csak éppen az én terítésem festett úgy, mintha azt egy ötéves hányta volna oda. Az evőeszközöket szerencsére jól pakoltam ki, hiszen a szüleim gondosan megtanítottak az etikettre, de nem álltak azok tökéletesen egyenesen. Az ezüst tányér mellett ferdén várakozott a csillogó, öreg kés, a másik oldalon pedig a villa. A tál közepére pakolt zöld-aranyminsát szalvéta sem mutatott éppen tökéletesen, hiába húztam rá a díszes gyűrűt… viszont, amint közel léptünk a poharak maguktól megteltek a húshoz illő borral. Legalább a varázslatot eltaláltam.
A figyelmem gyorsan elterelődött az asztalról. Dakota mosolya megigézett megint, s ahogy odahúzott magához, hogy ajkai finoman mozogjanak a fülemen, szinte beleborzongtam. Nem a szavakba, csak magába az érintésbe.
– Világéletemben akaratos gyerek voltam. Szóval gyakran felrúgtam a szabályokat. – Rajtam volt a sor, hogy pajkosan mosolyogjak, de végül nem tettem semmit. Csak elhúzódtam tőle és kihúztam a széket. Megvártam, míg leül, aztán átsétáltam a másik oldalra, a saját helyemre.
Egy pálcaintéssel kiengedtem a kacsa gőzölgő, finom aromáját a fedő alól, hagyva, hogy még inkább megteljesen vele a lakás. Reméltem, hogy legalább az étel el tudja vonni a figyelmem, a bennem lüktető vágyakról, ugyanis Dakota szavai, érintése és látványa már bőven elintézte, hogy Sophie eszembe se jusson… Talán pont ennek köszönhettem, hogy nem tudtam bolondot csinálni magamból előtte. Christopher előtt például válaszoltam a fejemben létező Sophie-nak… és láttam hogyan néz rám utána. Nem akartam azt újra.
– Nem zavar, hogy alacsonyabb vagyok nálad, egy fejjel? – kérdeztem kissé zavartan, de közben egy pálca intéssel szedtem neki az ételből. Ha az a tányérján landolt, következtem én. – Még sosem vacsoráztam ilyen magas lánnyal… nem, mintha olyan sok másikhoz lett volna szerencsém.

Mikor is kapott el utoljára ilyen különös melegség? Már szinte alig emlékeztem rá, akkor milyen érzés volt s most is csak azt érzékeltem, hogy hirtelen egy apró kis langyosság táncolt át a mellkasomon. Ehhez pedig elég volt közelebb hajolnom Dakotához, érezni az arcomon a leheletét, beszippantani a kellemes, fiatalos illatát. A szívem is hevesebb ritmusra kapcsolt. Mégis, hiába néztem a barna szemekbe, képtelen lettem volna megcsókolni. Valami furcsa gát megálljt parancsolt. Talán a hang, ami Sophie-tól származott és féltékenyen tombolt, vagy sokkal inkább attól féltem, hogy megint csak üresség marad, ha a boszorkány visszatér Amerikába.
Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen félelmek tombolnak bennem. Sophie elvesztése óta nem sok nő volt az életemben. Leginkább Olga, aki megfőzte az ételemet, kimosott és eltakarított utánam. Ő vasalt a legszebben ezen a világon, de az érzéseket aligha helyettesítette, amit egy gondos kis feleség tudott volna. Vágytam arra a gyengédségre, de közben rettegtem, hogy ez is csak időszakos. Sophie-n kívül egyetlen nő sem tartott kívánatosnak – nem mintha rá lettem volna szorulva – és nem keresték a társaságomat sem. Fogalmam sem volt, hogy Dakota mit látott bennem. Állandóan csak a megjegyzéseket kaptam, például Cartwrtighttól is, aki féltékenységében a fejemhez vágta, milyen ronda vagyok.
Finoman érintettem a kezét, úgy húztam fel a poros kerevetről, hogy a kopott mintájú, öreg, de igenis sokat érő perzsaszőnyegre vezessem. Alig volt egy lépés onnan, ahol addig ültünk, így kicsi jobban is hallottuk mindketten az andalító, lassú zenét. Anyám szerette az ilyen klasszikusokat. Kicsit mélabús volt, olyan amit az ember szomorú esős napokon hallgatott a legszívesebben. Nekem a gyerekkori emlékek miatt mégis melegséget hoztak a mindennapjaimba.
– Biztosan tetszik? – Mosolyodtam el, ahogy közelebb húztam magamhoz.
Egy cseppet sem zavart, hogy jó egy fejjel magasabb volt nálam. Ugyanolyan gyönyörű illata volt, mint bármelyik nőnek, csak őt jobban esett magamhoz vonni. Tenyerem finoman simult a derekára. Nem voltam sosem jó táncos, ezért óvatosan, aprón lépve ringatóztam a zenére. Nem érdekelt a ritmus valójában. Csak is az a forróság, amivel egymáshoz simultunk. Volt valami furcsa vibrálás közöttünk, ami úgy vonzott hozzá, mintha csak mágnes volna. S akármennyire is rettegtem, nem akartam többé elhúzódni.
– Örülök, hogy eljöttél ma este. Jó nem egyedül enni a kacsasültet… és… zenét hallgatni… – motyogtam a közöttünk lévő kevéske térbe. Még közelebb húztam magamhoz, miközben a hátára fektettem a tenyerem. Megint mély levegőt véve szippantottam be az illatát. – Hogy teheted velem ezt, drágám? – Zokogott szinte Sophie hangja valahol a hátam mögött, én meg próbáltam minden erőmmel kizárni, így bár kicsit szerencsétlenül, lábujjhegyre állva Dakotához húzódtam. Nem akartam a múltban ragadni, nem akartam elvesztegetni azt, amit legalább most kiélvezhetek, még ha tudtam, hogy utána nagyon is fájni fog.
Ajkaim finoman simítottam az övébe, hogy aztán egyre mélyebb csókká tegyem az apró puszit. Ujjaim közben megint végig cirógattak a hátán, egészen a nyakáig, hogy még szorosabban tudjam magamhoz vonni.

– Nem, nem Londonban születtem.
A mondat végén még legyintettem is. A kapkodó mozdulatból láthatta a lány, hogy azérté kicsit zavarban vagyok. Utoljára akkor vacsoráztam együtt kettesben valakivel, amikor Sophie-val még nem éltünk együtt. Aztán jöttek a szüleim és végül Benjamin. Csak a hálószobánkban tudtunk igazán kettesben lenni. Az volt a mi kis szentélyünk, ahol a hatalmas jövőbeli terveket kovácsoltuk s ahol igazán élvezhettünk egymás társaságát.
Tekintetem végig vándorolt a házon közben. Minden poros és öreg volt, cseppet sem illett Dakotához. Ő olyan új, vidám és színes volt ezek mellett. Valahol mégis örültem, hogy látja ezt. Én ilyen voltam. Régi, poros. Nem illettem a mai világba s ezen nem sokat segített az sem, hogy minden áron haza vágytam a szüleim birtokára, a kastély öreg falai közé. Egy ideig idegenkedtem a dologtól, hogy olyan közel lakjak a családi kriptához… ma már belátom: szükségem van arra az érzésre, amit az az otthon tud nekem adni.
– Broxbourne-ben áll a kastélyunk. Mára már leginkább London külvárosaként ismert, valójában azonban egy különálló kisfalu. – magyaráztam. Végül észbe kapva még hozzá tettem: – A családom arisztokrata… a muglik között persze.
Jól esett magamról beszélni. Kétlem, hogy bárki is érdeklődött volna utánam az elmúlt két évben. Nem emlékszem, hogy rá kérdeztek volna hol lakom, hogy vagyok… meglehet ezért is indult meg olyan könnyen a nyelvem Dakota társaságában. Másrészt hálás is voltam neki, amiért segített a teával és nem rázott azonnal le a meghíváskor. Tudom jól, hogy nem vagyok szép ember, néztem már tükörbe. Az ízlésem sem éppen hétköznapi. A keményített gallér és a nyakkendő sem valószínű, hogy a mai divathoz tartozik. Mégis annyira reménykedtem, hogy egyszer valaki így fogad el.
Figyeltem a lányt a szobában, miközben a hátam mögül andalító dallamok szóltak. Számomra ez volt a nyugalom, a kellemes hangulat… és reméltem, hogy legalább általam ő is megérti majd ezt. Hiszen mi kellett még a pihenéshez? Lágy dallamok, frissen sült kacsa aromája és sok bor. Már majdnem el is mosolyodtam, mikor hideg leheletet éreztem meg a fülemen. – Mondd csak, drágám, tényleg érdekel ez a kislány? – Sophie hangja volt. Ezúttal nem volt kedves, sőt sokkal inkább féltékeny. Tudtam, hogy csak a saját bűntudatom csendült a hangjában… ő nem lenne ilyen, ő örült volna, ha tovább tudok lépni és megint boldog leszek.
Nyeltem egyet és, amint helyet foglalt Dakota már nyújtottam is át neki egy éppen csak kitöltött pohár mézbort. A saját poharam is megtöltöttem, majd egy nagy kortyot követően huppantam csak le a lány mellé a szürkés kerevetre. Még éreztem a keserű ízt a számban, Sophie leheletét a nyakamon és valami különös suttogást: – Nem teheted ezt velem, édesem… – Ezt pedig újra és újra megismételte.
Minden erőmet be kellett vetnem, hogy a lányra koncentráljak és még el is mosolyodjak. Valójában aranyos volt, ahogy mesélt a szokásairól, hogy nem sokat főz magára. Volt benne valami elképesztő lazaság, ami nekem sosem adatott meg. Nem tudtam megszólalni, mert hirtelen a bort és a dallamokat kezdte dicsérni. Éreztem, hogy olyan zavarban van, mint én… de ahogy a nyakkendőmre siklott a keze, én az ő puha ujjaira fektettem az enyémet. Kicsit talán meg is szorítottam őket, ahogy ránéztem.
– Évek óta nem ért így hozzám senki… – Futott ki az ajkaimon. Azonban nem jöttem zavarba. Olyan volt ez, mint egy varázsszó, amire hirtelen megszűnt a Sophie hangja és már a levegőjét sem éreztem a nyakamon s a fülemen.
Közelebb húzódtam hozzá és egészen az ajkaihoz hajoltam. Nem tudom, mi ütött belém, soha életemben nem voltam ennyire heves, de most muszáj volt. Mégsem csókoltam, meg csak beszívtam az illatát. Nem akartam udvariatlan lenni és letámadni. Ez is éppen elég volt, hogy még szenvedélyesebbnek érezzem a pillanatot.
– Ha tetszik a zene táncolhatunk… van kedved? – Suttogtam az ajkainak a szavakat, észre sem véve, hogy közben egy csepp bor hullott a nadrágomra.

Nem tudom, mikor dobogott utoljára a torkomban a szívem. Talán, amikor megkértem Sophie kezét és hosszú óráknak ható másodpercekig vártam a válaszát. Már régóta együtt voltunk, én mégis rettegtem, hogy esetleg nemet mond. Mégis csak ott volt Cartwright, hogy elvegye tőlem. Miért is ne tehette volna meg? Azóta féltékeny volt, hogy rájött, Sophie engem másképp kedvel, mint őt. Talán meg is lepte, hogy nem mindenkinek a szépen kidolgozott test, a szőke haj és a kékszemek jönnek be. Ráadásul az állandóan ellenséges, gonoszkodó viselkedése sem volt éppen megfelelő párosítás ehhez.
– Igazán örülök, hogy eljöttél… – mondtam.
Ujjaim óvatosan simítottak végig a kabát anyagán a lány vállánál. Úgy húztam le, finoman, hogy még csak véletlenül se tegyek kárt benne. Szép lassan előbújt a rövidke zöld ruha csillogó kidolgozottsága. Sokkal csinosabb volt, mint én. Biztosan arra számított, hogy ezúttal is kiteszek magamért, ám ezúttal valóban csak egy feltűrt ujjú, szürke ing, egy közepesen elegáns fekete mellény és egy rendetlenül megkötött nyakkendő volt a nyakamba. A fekete, tökéletesen vasalt nadrághoz is éppen csak felkaptam a fényes cipőt, de a kilógó zokni sejtette, hogy ezúttal nem vettem annyira komolyan a dolgot, mert az szürke-fekete kockás volt, nem egyszínű. Megpróbáltam átvenni Dakota lazaságát, hátha akkor könnyebben tudunk majd beszélgetni.
– London egy útvesztő. Valószínűleg az itt születettek is ugyanúgy eltévednek, mint mi.
El is mosolyodtam beszéd közbe. Még mindig lenyűgözött mennyi szót tud kipréselni magából egyetlen levegővétellel. Igazán bájos volt ezzel a kislányos benyomással. A leglenyűgözőbb talán mégis csak az volt benne, hogy egy cseppet sem emlékeztetett Sophie-ra, így a társaságában alig-alig bukkant elő gondolataim rengetegéből egykori életem. Olyan volt a jelenléte, mint egy megnyugvás az elmének.
A kabátot felakasztottam egy vállfára, majd úgy a fogas egyik kopott akasztójára. Már a hosszú folyosón is láthatta, hogy milyen poros a lakás. Hiába volt takarítva, ettől a hatástól egyszerűen nem lehetett megszabadítani. A fekete lépcsők korlátja is ütött-kopott volt. A kis asztal, amin Olga szépen rendezett, liliomokból álló csokra kapott helyett egy vázában, meg egy-két ijesztőnek ható szobor, pontosan ugyanolyan piszkosnak hatott az idő nyomán. A falra felakasztott antik tükör sem kelthetett éppen tökéletes benyomást egy ilyen színes egyéniség szemébe… de azt hiszem már a kezdetek óta feltűnhetett neki, hogy teljesen más személyiségek vagyunk.
– Tudom, hogy nem annyira a te ízlésed… – magyaráztam, ahogy vezettem a nappali felé. Igazából nem volt túl nagy a hely, így az étkező asztal is ott kapott helyet az ablak alatt. Ezúttal a borzalmas kilátás sem zavarhatta meg persze az étkezést, mert minden függönyt szorosan behúztam az érkezés előtt.
– Olga nagyon aggódott és el sem akart menni. Gondolom attól félt, hogy elijesztelek az ügyetlenkedésemmel… általában ő vágja fel nekem az ételt és teszi ki a tányérra. Fogalma sincs, hogy képes vagyok ilyesmire… őszintén szólva nekem sem. – Nevettem el magam.
A nappaliba érve megláthatta a szürke, öreg kerevetet. A díszes kis asztalt, amin már ott várt minket egy kellemes palack bor  étvágygerjesztőnek. A terített asztal kicsit távolabb, az északi ablak alatt kapott helyet. Középen ott égett egy régi gyertyatartóban a fehér gyertya.
– Foglalj helyet! – Mutattam a kerevetre és már meg is ragadtam a palack nyakát, hogy az egyik talpas pohárba italt töltsek. – Csak egy kis mézbor. Nagyon édes, kellemes íze van. – Nyújtottam felé, amint felcsendült a lemezjátszóból egy újabb dallam.

– Higgye el, Olga, fel fogom tudni szolgálni a kacsát magam is! – Bizonygattam kövérkés házvezetőnőmnek még az ajtóban állva is, arra várva, hogy végre távozzon. Mosolyogva néztem végig vöröses haján, amit egyetlen, szoros kontyban kötött össze a feje tetején. Nagyon szerettem volna, hogy végre távozzon és egyedül maradhassak még néhány percre, mielőtt a teás lány megérkezik. Őszintén szólva a mai napon még annyi időm sem volt, hogy legalább egy pillanatra ideges legyek vagy csak egy kicsit a torkomba dobogjon a szívem.
Csak magamra kapkodtam egy szürke, szépen vasalt inget, egy két gombsoros mellényt, na meg azt a fekete nadrágot, amit éppen tegnap varrt fel Olga, hogy végre tökéletes legyen a méret. Nem akartam jobban kiöltözni, Dakota kényelmesebb típusnak tűnt- hozzám képest persze nem volt nehéz dolga, hiszen gyerekkorom óta nem jártam másban, mint tökéletesen vasalt ruhadarabokban.
– Mr. Cooper, biztosíthatom róla, hogy ha szükséges, itt tudok maradni… nem olyan fontos nekem egy újabb szabad este! – magyarázta tört angolsággal és még egy pálcaintéssel gyorsan az ingemen is elsimított egy ráncot.
– Olga, kedvesem… –Erőltetett, nevető hang szakadt ki belőlem, ahogy karon ragadtam és szépen az ajtóhoz vezettem. Még le is nyomtam a kilincset, hogy könnyebben neki indulhasson egy kellemes estének. – Bízzon bennem! A kacsa nem fog elmenekülni, mert ügyetlenül teszem a tányérra.
Újabb mosoly, majd mutattam neki, hogy ideje lesz távozni.
Végül olyan nehezen tudtam lerázni, hogy már csak öt percem maradt Dakota fogadására felkészülni. Feltettem egy régi lemezt, a terítést egy pálca intéssel intéztem – aminek hála, semmi más került tökéletesen a helyére. A rendetlen asztal után egyesével behúztam a függönyöket… ha valami nem szép itt, hát akkor az a kilátás. Bár a lányt ismerve az antik bútorokért sem fog rajongani, nemhogy a túlzottan sötét színekért. Persze ki tudja, alakulhat ez még úgy, hogy majd ő vegye kézbe a ház rendben tartását. – Ne szaladj ennyire előre, drágám… – Hallottam meg Sophie hangját, ahogy a tükörben a kusza tincseket igazgattam.
– Csak ma estére ne gyere elő, kedvesem… kérlek… – motyogtam magam elé, mintha nem is az ingem gallérját figyeltem volna, hanem Sophie barna szemeit keresném.
Nem volt időm persze erre sem tovább. Valaki ugyanis – remélhetőleg az a „valaki” – nyomtam meg az öreg csengőt, ami zenélve töltötte meg a ház csendjét. Ekkor lett úrrá rajtam igazán az izgalom. Remegő gyomorral indultam meg a hosszú, kissé szűk folyosón a lépcső mellett, hogy elérjem a bejárati ajtót. Ez volt az első éjszaka, hogy sem a testőreim, sem a házvezetőnőm nem volt itt. Lényegében ki voltam szolgáltatva bármelyik ellenségemnek, mégsem ez jutott eszembe azonnal.  Dakotát vártam, rá gondoltam…
Ujjaim az ajtó gombra siklottak, hogy egyetlen mozdulattal elfordítsam az.
– Szia… – Valamiért nagyon halkra sikerült a köszöntés, ahogy megláttam szép, magas alakját. – Gyere csak be! – Még jobban kitártam az ajtót. – Lesegíthetem a kabátod? – Már nyúltam is felé, miután gondosan bezártam magunkat.