- Én nem mondanám nyugodtnak. Legalábbis az iskolai falai közt nem érezni mást, mint erőltetett jókedvet és mosolyok mellett. Hiába telt el két év, mindenkiben, aki részt vett benne, tisztán él minden perc és amikor elmegy egy olyan hely mellett, ahol komolyan harcolt, elsötétül a tekintete. - reagálok a kijelentésére és közben kicsit eltűnik a szemem csillogása, ahogy egy pillanatra rajtam is átfut egy kép. Ám ahelyett, hogy elmerülnék a múlt eme komor időszakában, inkább visszatérek a jelenhez és felé fordulok.
- Akkor ezentúl tegezni foglak téged. - mosolygok rá csábosan és iszok egyet, szerencsére most nem szerzek habbajszót.  Habár az előbb felajánlotta a zsebkendőjét, amit inkább elfogadtam azért.
- Igen. Ízig vérig skót, még ha ez nem is igazán látszik. - játszok egyet egy szőke tincsemmel. Nem éppen szokványos felén, habár nem is annyira ritka már. - Így aztán mondhatom, hogy előbb ittam whisky-t mint teát. - nevetem el magam, mert nagyapám által bizony így történt, habár akkor lehettem olyan 3 éves, így aztán nem igazán tetszett. Bezzeg olyan 13-14 év múlva már teljesen máshogy állt a dolog. Mostanra meg már kifejezetten szeretem. Majd ismét rájön a szófosás, úgy látszik, hogy szeret beszélni én meg hallgatni, így aztán nincs gondom vele. A kis történetén kacagok is egy jót. Ő sem volt éppen a mintagyerek az már biztos.
- Engem nem zavar, hacsak nem bírod az alkoholt, ami meglepne egy írtől. - szólalok meg végül. A következő kérdésén kicsit elgondolkozom, hogy mikor is voltam utoljára randin.
- Egyedül vagyok, habár biztos lenne olyan srác, aki elhívna, ám valamiért mégsem teszik. - rántok vállat. Nem különössebben érdekelt, habár tény, hogy nem egyszerű leszólítani, amikor láthatóan gondolataimba mélyedve sétálok a folyosókon vagy amikor baráti társaságan beszélgetek. Nem vagyok éppen könnyű célpont, ha így nézzük.

Nem sűrűn jártam ilyen helyekre, mint a Három seprű, mivel sosem voltam olyan társaság tagja. Pedig külsőre biztos mást mondanának rólam. Nem pedig egy olyan lányt, aki szívesebben bújik meg a könyvek közt. Valószínűleg a két évvel ezelőtti eseményeknek hála. Megváltozott bennem valami, ahogy másokban is, ez látszik is rajtuk, meg ha meg is próbálják titkolni és rejtegetni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem voltam bulik és hasonló események részesei, mindössze azokon nem voltam a tipikus partiarc szöszi. A kis válaszon kicsit elgondolkozom, hogy szereti nem sokkal volt másabb. Ám valahogy én nem így vélekedek, mivel amióta oda jártam, állandó feszültség volt a levegőben és folyamatosan történt valami. Az utóbbi két év... Túl csöndes az előzőekhez képest.
- Valóban kibillent és mellé sokak életét megváltoztatta, nem teljesen jó irányba. – szólalok meg és közben kicsit a távolba mélyed a tekintetem, ahogy a múlt képei jelennek meg előttem. Rossz és kellemetlen emlékek, amiket nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni. Sokszor ébredek még mindig olyan álmokra, amik arról szólnak, izzadva és hevesen zihálva.
- Nyugodtság... Mostanában azért az ritka kincs, amikor mindenhol látni felújítás folyik. Ám valahol valóban van benne némi nyugalom. – húzódik kis mosolyra a szám, miután ezt mondom. Nyugtalanító nyugodtság inkább az, a kellemetlen fajta.
A kérdését a zsebkendővel elsőre nem értem, ám amikor hozzáteszi a habos szakállát, leesik és elvesztem tőle. Kicsit erősnek tartanám, ha hagynám ezt neki, így inkább egy hölgy módjára letörlőm a habot.
- Csak igazi skót kocsmában, már ha az egy szintnek számít. Bar szerintem nem lehet rosszabb az, ahol jártam, mint ahova maga jár. – lehet rá kéne kérdezném a tegezésre, ha már így beszédbe elegyedtem vele? – T... Tegeződhetek? – teszem is fel a kérdést, akár egy félénk kislány.

Ahogy sejtettem fölösleges lenne azon erősödni, hogy visszautasítsam az italt. Így hát bele is iszok egy jó nagyot, kell valami, hogy kicsit lenyugodjak. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mihez is kezdjek ezzel a helyzettel. Egyrészt! Iszonyat ciki az egész és rohadt égő. Másrészt akár még jól is elsülhet, habár ez furcsa lehet egy tizennyolc éves lánytól, ám én sem most jöttem ki a zárkából. A kijelentése meg szintén meglep, ami a szeméből jövő kisebb bánatot is magyarázza. Egyre jobb, egy bánatos pasit sikerült leöntenem és mellé igen érdekes gondoltok indultak meg bennem.
Végül aztán ő is kér egy vajsört és be is mutatkozik, majd egy kisebb monológ, ahogy elkapja a hév, ám kapásból abba is hagyja. Ám valahol van egy olyan érzésem, ,hogy annyira nem bánná, ha valaki meghallgatná.
- Griffendél és idén végzek, ha minden jól megy. – válaszolokes iszok egy újabbat – Maga melyik házban volt régen, amikor még más volt az iskola. – teszem fel a kérdést egy kis mosoly kíséretében, hátha megindul és kicsit kíváncsi is lettem.

Mint kiderül nem vett részt a harcokban, ám nem tudnék olyan helyet mondani ahol találkozhattam volna vele.
- Akkor más ötletem nincs, hogy honnét lehetek ismerős. Semmi olyat nem tettem amivel hírnevet szereztek volna. – gondolkozom a magam szétszórt módján. Tény, hogy egyszer majdnem felrobbantottam a bájital termet, de arra nem jöttek rá vagy iszonyatos fejmosást kaptam volna minden irányból és iszonyat mázlival maradhattam volna itt. Valamiért mégis megúsztam és azóta se nagyon tudják, hogy ki lehetett a tettes.
A másik kérdésére a tanári kar új részét illetően, valóban eléggé diplomatikus választ adtam. Mondtam is valamit, még nem is. Ám valóban így velem, új arcok és nem ismerjük őket így nem is annyira fezsegetünk még. Vagy csak én nem figyelek ezen részletekre. Mostanában kevés órán figyelek rendesen.
- Nem ismerem jobban, mint te vagy bárki, akit itt leszólítasz. – felelek neki és kissé elgodnolkozok – Bár azok a lányok, akinek tetszik, ők lehet, hogy többet tudnak róla. – teszem még hozzá és felé pillangók, hogy mit is alkothat. Magam vélem felfedezni az egyik skiccen, ami meglepően jól is néz ki. Én megmaradtam a gyermeki szinten és igazából nem is kell több. Azt is megtudom, hogy festőnek tanul, ami magyarázza a jó rajzolási tehetségét.
- Én valószínűbb, hogy más irányba indulok el. Valamelyik mágia kutató szakra, ám pontosan még meg nem mondanám. Művészet terén maximum egy lelkes hároméves szintjén állok, így az esélytelen. – válaszolok neki és közben egyetemeken kattog az agyam, hogy melyik lehetne jó nekem. Túlzottan még nem néztem ennek után, pedig nem ártana.

Miután sikerült egy jónak tűnő seprűt találnom, persze, hogy nem tudtam csöndben maradni. Ennek meg is lett az eredménye, mert a tanár úr meghallotta.
- Bocsánat és köszönöm. – hangzott el a számból, habár a pontok túlzottan nem foglalkoztatnak, ám ha miattam veszít párat a ház, akkor viszont nem hagynak békét. Ezt pedig már volt szerencsém megtapasztalni és éppen ezért inkább kihagynám. Nem mintha annyira jól állnánk, mondjuk nem is rajtam múlik a dolog.
Miután végül sikeresen végzek az előző feladattal és kisegítem az alattam járó diákot is jön is a következő. Ugyanez, csak menet közben minimum tízszer és a vége felé már gyorsabban. Ismét ad egy is bemutatót. Az előbbiek után úgy vélem, hogy ez is menni fog. Bár, jobban belegondolva lenne okom félni, de remélem, hogy nem nyom a földnek a seprű. Ezen nem éri meg rágódni és inkább lebegve figyelem egy pár kör erejéig a többieket a seprűre fekve és fel-le lebegve, majd elindulok én is. Első pár kört lassú és egyenletes tempóban egyre növelve a magasságot. Egy méter, kettő, majd három és aztán gyorsabban. Úgy a hetedik körre kellően gyorsan suhanok át a pályán fejjel lefelé. Mindannyiszor sikerült jól megállni és átfordulni, így egész elégedett vagyok magammal. Elméletileg a sebesség is megfelelő. Még megyék pár kört és ismét a seprűn fekve figyelek. Az a fiatal lány, akinek tanácsot adtam kifejezetten jól teljesít és meglehetősen jó érzéke van ehhez. Van aki kicsit viccként fogja fel és olyan aki kissé félve megy. Én kicsit azért is vagyok itt mert ez némileg kikapcsol és nem azon angyalok, hogy miként repítem magam a szobám falának.

Látom, ahogy elővesz egy lapot a zsebéből, majd a mondatára kicsit elmosolyodok.
- Megesik. - válaszolok a kijelentésére. Leginkább saját tapasztalatom miatt, nem ritkán mélyülök el a gondolataimban és a pappírhalmokban, teljesen megfelejtkezve az időről.  Oh hányszor jártam már így és hányszor kaptam már ezért fejmosást. Valamiért viszont továbbra se különösen érdekel. Meg van a magam kis belső órája, ami alapján szoktam működni és ez többnyire máshogy jár.
- Hmm... - reagálok a kijelentésére, hogy melyik házba járt. Arra nem igazán járok, mert nem nagyon vannak onnan barátaim, így nem látom értelmét odamenni. Közben látom, ahogy leül egy ablak párkányára és kinézek a válla fölött a mögötte elterülő tájra. Kicsit elmélyülök, majd ismét felé fordulok, amikor megszólal. Nincs órám, így akár beszélgethetek is egyet, ártani nem árthat.
- Két éve én is harcoltam. - válaszolok a kérdésére, hogy honnét lehetek ismerős - Sara Wattle. - mutatkozik is be, ha már a nevem is kérdezte.
- Nem rosszak. Újak. - válaszolok kicsit szűkszavúan - Ügyetlenek és néha hibáznak, ám egész jól helyt állnak. - teszem még hozzá. Az utóbbi évek eseményei után a kar nagyrésze lecserélődött, így egyik évről a másikra sok új arc került velünk szembe az órákon, akiket mind meg kellett szokni. Azt, hogy melyiküknél hol van a határ és hogy mik az elvárásaik. Furcsa ezen ismét átesni, ám nem tudunk mit tenni ellene.
- Nincs órám, ráérek. - szólalok meg és ülök le mellé a párkányra és egy ideig a szemközti festményeket bámulom, ők meg engem. - Egyetemre jársz? - teszek fel egy kérdést végül.

Egyszer jövök el pihenni és már szinte az elején katasztrófa az, ami velem történik. Mégis milyen szerencsém lehet, hogy leöntök valakit a frissen kikért itallal. Még bele se ittam, csak megfogtam és eltűnt, szegény hapsi nadrágján.  Ennek hatására az agyam le is blokkol és még az sem fut át rajta, hogy varázsló, így egy folt nem okozhat gondot, ám én mégis elkezdek erősködni, hogy állom a tisztítást. Te jó ég! Még szerencse, hogy nincs itt senki, aki ismer, mert jót nevetne rajtam.
- Én piszkoltam össze így nekem kéne. - válaszolok a kijelentésére, hogy ő is meg tudja oldani és közben inkább leülök, amíg nem rugóm fel a székét is. Ezekután nem lepne meg.  Most, hogy jobban ránézek egész helyes hapsinak tűnik, amolyan skót beütéssel. Leginkább a vörös hajnak és szakálnak köszönhetően. Emellett abban is biztos vagyok, hogy ő nem diák, annak kicsit idős. Mondjuk egyetemista még lehet. Sosem voltam jó az ilyen dolgokban és a mi világunk még inkább csalóka lehet ezen a téren.
Amikor viszont kikér egy újabb vajsört kicsit meglepődőm, amikor az elém kerül, akkor meg inkább. Leöntöm és még az italom is állni akarja?
- Ezt nem fogadhatom azok után, hogy leöntöttem. - szólalok meg, habár van egy olyan érzésem, hogy nem fog engedni, de attól még kérdően nézek rá, hogy miért is. Még, ha pálcával is tisztítja meg a nadrágját, ami hirtelen nekem eszembe se jutott, akkor sem érdemlem meg.
- Egyébként Sara vagyok. - mutatkozok be és iszok bele a sörbe zavartan. Nem igazán tudom hová tenni ezt a helyzetet vagy azt, hogy ennyire béne vagyok.

  Miután túléltem a kis kalandomat és sikeresen kiviteleztem egy leszállást, megkaptam, hogy legközelebb szóljak és keressek egy másikat.
- Vagy csak jó seprűt kéne hozni.. - dörmög az orrom alatt, az sem különösebben érdekel, ha meghallja, megérdemli. Amióta itt vagyok és járok ezen órákra, azóta nem fogtam még ilyen rossz seprűket, mint most.  Amit leraktam, azon ráadásul szinte már alig volt valami kis varázslat! Még szerencsém, hogy van érzékem ehhez, vagy különben a földbe állók és a gyengélkedőn kötök ki. Legszívesebben elégettem volna ezt a vackot, de akkor biztos jó pár mínusz pontot kapna a ház és valószínűleg én sem fejsimit kapnék érte. Így aztán csak lerakta, külön, jól láthatóan és távolabb is a többitől. Elkezdek kutakodni és átnézem mindegyiket a kupacból, hogy milyen állapotban vannak, majd végül találok egy megfelelőnek ítélt darabott. Csak maradjon is így és akkor ép bőrrel végzek ezzel az órával.
  Beállok a többiek mellé, hallgatok és figyelek ismét. Nézem, ahogy a tanár úr bemutatja a feladatot, amit sokunk már jó párszor láthatott a lelátokról. Onnan kifejezetten könnyűnek tűnik, de természetesen nem így van. Nagyon könnyen a földbe csapahatod magad, ha kicsit nagyobb sújt teszel a kezeidre és úgy lehúzod az orrát. Igen kellemetlen élmény lenne, még egy méterről is, nemhogy több tíz méter magasan, ahol a játék maga zajlik. Mondjuk ott is van időd korrigálni, erre is láttam már példát. Ám most szerencsére nem kell olyan magasra menni, így nem is igazán aggódom. Felpattanok a seprűre és a megadott egy méterre emelkedem, majd átlendülök és a hajam lehúzza a redőnyt. Remek, most már nem is látok, pedig összefogtam és most mégis az arcomban az egész. Lassan visszafordulok és lerakom a lábaimat és a seprűt, majd elkezdem helyre rakni a nem várt sötétítőt. Ez a folyamat, olyan másfél perc alatt sikeresen le is zárul és így úgy döntök, hogy teszek még egy próbát. Ismét fel egy méterre, majd átfordulás egy kis ideig, mielőtt a fejembe menne a vér és vissza.  Közben kicsit reménykedem, hogy jobb játékos sem leskelődik titokban, mert akkor megint nem fognak békén hagyni. Amikor ismét földön érzem a kis kacsóimat, körbe nézek. Vegyes teljesítmények, ám kiszúrók egy Griffendéles alsós diákot, olyan negyedik évfolyam környékén lehet és mintha már láttam is volna a ház társalgójában.  Egész ügyes, ám láthatóan semmi tapasztalata nincs, így kissé esetlen mellé. Főleg, hogy elsőre kéz nélkül csinálta meg a lógást és még magamat gondoltam jónak.
- Egész jó, de ne felejtsd el a kezed, vagy azon kapod magad, hogy előrefelé száguldasz és nem tudsz megállni az ijedségtől. - szólok oda neki, miután közelebb léptem és hallottam a motyogását. Látszik, hogy nem előszőr csinált ilyet, de nem hiszem, hogy seprűn tette volna legutóbb. Talán egy ló hátán? Egyedül ott tudnék egy ilyen mozdulatot elképzelni, ami szintén elég merész húzás.

   Eljött az ideje, hogy kicsit kikapcsoljam magam és ehhez el kell hagynom Roxfort falait pár napra.  Úticélom Roxmorts lett hoszas töprengés után.  Leginkább azért, mert egy kicsit emlékeztet Tarbet-re, de oda nem mehettem most, mert nemrég kapott üzenet alapján, nincs otthon senki és így akkor már máshová kell menni. Egyedül nem akartam nézni a tavat a szobám ablakából, az olyan.... Olyan sajnálni való lenne. Anélkül meg tökéletesen elvagyok, így aztán lett ez a kis település a cél. Most, mivel, hogy tél van még, pláne tetszetős a hely. Sokkal jobban szeretem ezt az évszakot, mint a nyarat, amikor még az árnyékban is folyik rólam a víz. Inkább a hideg és a kényelmes meleg ruhák. Meg nincs jobb annál, amikor vastag pulcsiban, egy forró bögre csokival kiállsz a hóesésbe.  Nagyon könnyedén el tudom olykor bambulni és nem egyszer fordult elő, hogy 2 percig mondogatták a nevem, mire végre meghallottam.
  A Roxmortsi hétvége pont kapóra jön így aztán le is csapok az alkalomra. Amint megérkezik a vonat és leszállok, már megyek is sétálni. Benézegetek a boltokba, megnézem a kirakatokat, az árukat, a tájat. Beleolvasok pár könyvbe és egy-kettőt még meg is veszek. Sok érdekes és néhány hasznos dolgot is találok, de többnyire csak érdekeset. Aztán végül betérek a Három seprűbe, ahol meglepően nagy zsúfoltság fogad, amit nem igazán vártam. Ám már bejöttem, így aztán elverekedem magam a pultig, ahol kikérek magamnak egy vajsört. Elsőre kicsit megnézett a pultos, de végül aztán mégis teljesítette a rendelésem. Amint megfogtam a korsót egy másik vendég meglök.
- Figyeljen már ké.. - kezdek bele ám megakadok, amikor érzékelem, hogy a kezem könnyebb lett. Odakapom a fejem és látom, hogy telibe leöntöttem egy hapsit... Ráadásul pont a lábán, azaz a lábai között. Édes jó varázslók nagy mestere segíts most rajtam. Életemben nem voltam még ennyire kínos helyzetben, mint most.
- Öhm... Ö... Bocsánat. - nyögöm ki végül nehezen és csak most nézek fel. Egy viszonylag idősebb férfi, erős vörös arcszörzett és kissé bánatosak szemek, amik most rám merednek. - Állom a tisztítást! - ajánlom fel kapásból és az se jut eszembe, hogy varázslók volnánk, valószínűleg egy bűbáj lenne eltüntetni a foltot.

  

   Repüléstan órát mindig vegyes érzelmekkel kezeltem, miután inkább vonzott a kísérletezgetés, a bűbájok és bájitalok. Ezek ellenére valahogy mégis egész jó voltam ebben, de kviddics csapatba nem hívtak. Az, hogy ez szerencse vagy sem, az már megint csak más kérdés. Így aztán a magam módján érkezem meg az arénába. Eleinte rendesen felkészültem erre az órára. Rendes védőfelszerelés és minden, mára már ennek nem igazán van nyoma.  Miután ráéreztem az ízére és kiderült, hogy van is ehhez tehetségem, nem álltam már olyan gyakran földbe. Az utóbbi időben meg kifejezetten jól megy és a gyakorlás sosem árt. Ahogy én is beálltam a több alsó éves mellé, a Miron Welch el is kezdte az órát, ezen év első óráját, ahol a Lajhárlógást akarja megtanítani.  Apró mosoly fut át az arcomon erre, mert érdekes kihívásnak tűnik és azok elől sosem szoktam elfutni. Az, hogy a kezemből kiveszi a seprűt és egy általa hozott Welch kerül a helyére, már szinte meg sem lep. Így mindenki azonos esélyekkel van itt, ha nem nézzük a tapasztalatot. Vagy, ha azt nézzük, hogy ki kapja a rosszabb állapotú seprűt, mivel ezek lassan már nálam is idősebbek, így aztán csak a csoda tartja bennük a bűbájt.

   A bemelegítés a szokásos módon zajlik. A bemelegítő körök, hogy mindenki kicsit visszaszokjon a seprűjéhez és a repüléshez. Kellő magabiztosággal teljesítem a feladatot és várom a következőt. Közben kicsit ismét máshol járok fejben, mint mindig. Nagyon kevés az az óra, amire ténylegesen is figyelek az utóbbi időben. Ezért, hat megrázom kicsit a fejem, miközben várom a következő feladatot, mielőtt még valakinek nekirepülök emiatt. Amint ismét figyelmem minden majdnem teljesen a tanárúrra összpontosul, elhangzik a következő feladat. Cikk-cakk és egyenes gyorsulás, két kör.  Mivel nem én vagyok az első, így kicsit megnézem azokat, akik előttem haladnak és hajtják végig a feladatot.  Az első kört gond nélkül meg is csinálom, ám a második már nem végződik gond nélkül. A gyorsítás végén a seprű kicsit irányíthatatlanná válik és nem igazán akar lassulni. Improvizálni vagyok képtelen, így aztán felhúzom az orrát, mire olyan 10 méter után ismét kezemben tudhatom a gyeplőt. Leereszkedek és közben egy halkan szidom azt, aki ezt a seprűt átnézte, aki valószínűleg az, aki nemrég a kezembe adta.
   A következő  feladat már kicsit nagyobb kihívás, ami igazán nagy szívás is lehet, ha megint nem tudok fékezni. A gyűrűknél lévő jelzésig, ott egyenesen fel, majd mögöttük egyenletesen le. Ismét nem elsőnek indulok, hanem megvárom, míg páran előttem végeznek a feladattal. Van olyan, aki jól teljesít és van olyan, aki kevésbé, de mindenki szépen elvégzi a feladatot. Elindulok én is, a jelzésig, ott egyenesen felindulok. A gyűrűk felett már valami furcsa, de azért átrepülök a felettük és elkezdek ereszkedni, szépen és egyenletesen. Ezt egészen addig, tart, amíg a seprű hirtelen be nem adja a derekát és már nem szépen, egyenletesen elkezdek zuhanni.  Zsír! Én kaptam ki a legszarabbat és most el is romlott, amikor a legrosszabb helyzetben vagyok. Gyorsan előkapom a pálcámat és már szinte ordítom, hogy; “Wingardium Leviosa”. Természetesen elsőre egyáltalán nem működik a seprűn és tovább zuhanok. Így aztán ismét elsütöm a bűbájt és ami végül hat. Megkönnyebbülve érkezek meg a földre és mérgemben ketté törném ezt a vackot, de helyette, csak a tanúrhoz megyek.
- Kérhetek egy kevésbé halálos seprűt? - teszem is fel a kérdésem kicsit talán indulatosam, de azt hiszem az megérthető.

Céltalanul a gondolataimba mélyedve járom a folyosókat és a legutóbbi bűbájon gondolkozom. Azon, hogy miképp is épül fel és hogy mit lehetne rajta módosítani. Mostanában mindig ilyen dolgok járnak a fejemben. Sokszor kapom azon magam, hogy a nemrég vagy régebben tanult bűbájókat miképp tudnám jobbá tenni, fejleszteni.  Már nem kevés lapot írtam tele ezekkel a tervekkel és néhány kísérletet is végeztem. Ezeknek hála párszor ébredtem a gyengélkedőn, ahol megkaptam a fejmosást, hogy nem a szobámban kéne ezt csinálnom. Természetesen előttem a kihagyhatatlan mondatot, amikor ez először történt meg; “Ismeretlen mennyezet.” Az ott lévő tanár szemét forgatta ezt hallva, de azért egy kis mosoly is megjelent az arcán. Ez még olyan négyszer történt meg azóta, jobban figyelek és felkészülök, mielőtt a bűbáj a falhoz vágna.
Mély gondolataim bugyraiból egy fiatal nő rángat ki, aki köszön, amikor elmegy mellettem. Hasonlóképp teszek és tovább haladok előre. Ismét elmélyedek és fejben szétszedem az összetételt, a mozdulatot. Néhány lépés után viszont majdnem ugrok egyet, amikor egy sikolyt hallok. Megfordulok és az előző nőt látom, amint elmegy mellette a Véres Báró, aki nem érti ezt a reakciót. Elmosolyodok rajta és ismét elmerülök, alig pár percen belül háromszor, ám most nem sikerül. Oldalra nézek és emlékek rohannak át rajtam. Két évvel ezelőttiek, amikor erre rohantam, amikor a közelben harcoltam. Még mindig vegyes érzelmeket kelt bennem az egész és nem igazán tudom, hogy mihez is kezdjek velük. Végül ebből is kizökkentenek, amikor ismét köszönnek nekem. Az előző nő, megint.
- Helló. - válaszolok neki és most kicsit jobban is megnézem őt, az előbb ez elmaradt. Szemmel láthatóan nem diák és abból kiindulva, hogy ezen a folyosón van, nem is a könyvtárba jöhetett. Aztán lehet, hogy csak eltévedt. Ám a következő kérdése miatt, nem hiszem, hogy olvasni jött. Willow igazgatóhelyettest keresi és gyorsan hozzá is teszi, hogy az unokahúga.  Mellé azt is meg tudom, hogy itt végzett két évé. Pont a legjobb időben, az irónia teljes erejével mondva.
- Tudommal a tanár úr olyan fél órája ment el egy fontos ügy miatt. - válaszolok neki, mivel éppen sikerült azt a beszélgetést hallanom, ahol ez elhangzott. Most, hogy még közelebb van és még inkább meg tudom nézni őt, kicsit ismerősnek is. Lehet, hogy ő is harcolt és azért, vagy nem, de segített? Van néhány óra, ami igazán homályos abból az időből.

        Alapok

jelszó ||
ahová Elliot bácsi befér oda be is megy
így ejtsd a nevemet ||
Szárá Vátl
nem || nő
születési hely, idő || Tarbet, 1981.10.20.
horoszkóp || Nyílas
kor || 18
vér || Félvér
évfolyam || Hetedéves


        A múlt

Varázsló szülők egyke gyerekként láttam meg a világota Tarbet kis falujában, ami Loch Lamond tó partján van. Kifejezetten szép hely és télen meg még inkább csodálatos. Hihetetlen mód élveztem ott a gyermeki létet és minden vele járó mókát és kacagást. A sok csónakázást, horgászat és titokban való varázskönyvek olvasását. Pedig a szüleim meglehetősen szigorúan vették ezt a varázsló létet és azt, hogy miképp is kéne viselkednem. Meg is értem, hogy miért is neveltek így. A településen többségében muglik élnek, így aztán nem is árt az óvatosság. Persze vannak varázslók is, így aztán meg van a kis közösségünk, de attól még óvatosnak kell lenni.

A családom nem arany vérű, de pár generáció óta csak varázslókból áll az a bizonyos fa. Jobban belegondolva, nem is annyira baj, hogy nem vagyunk annyira olyanok. Szeretem ezt a fajta életet, ahol nincs olyan elverás, mint azoknál a családoknál. Úgy élhettem meg a gyermeki kort, ahogy az meg van írva. Barátok és csínytevések, mert azokat azért kihagyni nem lehet. Mennyiszer kaptam fejmosást, mert valami elképesztő rosszaságot követtem el. Visszagondolva voltak igazán veszélyes mutatványok is, de szerencsére egyszer sem történt semmi komoly, ám annál menőbb lettem az osztályban. S ki ne akarna menő lenni? Aztán megjött a levelem, ami az életem eddigi legjobb kalandját hozta el számomra.

A levél, ami által elmehettem a Roxfortba, ahol tanulhattam a mágiát és a varázslást. Izgatottan vártam azt a napot, amikor végre felülhetek arra bizonyos vonatra és amikor eljött, akkor alig bírtam magammal. Melyik varázsló gyerek ne várná ezt a pillanatot? Melyik ne várná ezt az elképesztő kalandot? Nagy ölelésekkel hagytam ott szüleimet a peronon, akik arcán láttam, hogy büszkék rám. Végül aztán felléptem a vonatra és nagy örömmel haladtam a vagonban, amíg találtam egy helyet, ahol aztán leültem és az ablakon kinézve figyeltem mindenre. Arra, hogy merre haladunk el, hogy milyenek a hegyek, a fák és az erdők. Valami furcsa véletlen folytán senki más nem ült be mellém így teljesen egyedül utaztam. Mondjuk így is nagyon jól szórakoztam, így aztán nem igazán zavart. Úgyis lesz bőven időm barátokat szerezni.

Iskola előtt már mindenki beszerezte a számára szükséges holmikat Abszol úton. Én is hasonlóképp tettem és raktam el a kellő könyveket, majd mentem el az első pálcámért. Micsoda egy élmény volt bemenni a boltba és megnézni a csodás pálcákat, egyiket a másik után, míg végül megleled azt, amelyik hozzád tartozik. Érdekes élményben volt részem, miközben ez történt és közben csak azon gondolkoztam, hogy mégis mennyire varázslatos az egész. Hogy miképp választ ki téged a pálca, hogy miképp végzed el vele az első mozdulatokat. Mint egy álom ami éppen valóra válik előtted és ez olyan érzés, amire mindenki vágyik. Mint egy valódi kincset, úgy vettem át és hasonlóképp őrzöm is.

Miután leszálltunk a vonatról és elindultunk a csónakokkal a kastély felé, olyan látvány tárult szemeim elé, mint amit mindig is elképzeltem a mesekönyveket olvasgatva. Egyszerre fenséges, lenyűgöző és tekintélyt parancsoló. Csak ámultam ahogy haladtunk egyre közelebb. Amint partot értünk pár tanár fogadott minket, akik elvezettek bennünket a nagy teremhez. Az asztalok tele voltak diákokkal. Beszélgettek vagy minket néztek, első éveseket. Bizalommal telve haladtunk és vártuk, hogy a Teszlek Süveg hová is fog minket besorolni. Egymás után léptek fel az évfolyamtársak és kaptak meg a helyüket.  Voltak olyanok akik, a vonaton összebarátkoztak, ám mégis máshova kerültek, de volt olyanok is, akik egy helyre. S én? Engem valahogy ez nem nagyon mozgatott, így aztán nem is különösen zavart, hogy hová is kerültem. Azt tartottam fontosnak, hogy megtanuljam a varázslást, hogy megtanuljam minden titkát. Hogy sok új és klassz  dolgot tanuljak. Azért persze örültem, hogy végre ez is megvan és kezdődhet a tanév.

Az első pár évben tiszta mintadiák voltam. Jól tanultam, jó jegyeket vittem haza. Az iskolát kifejezetten élveztem és remekül szórakoztam. Sok barátot szereztem és persze volt olyan is, aki úgy gondolta, hogy valamiért a riválisa vagyok. Szerencsére nem sok ilyennel volt szerencsém és azzal a párral is hamar letisztáztam a dolgot. Egy lány volt, aki viszont igazán sok fejfájást okozott számomra. Ashley Wreti. Mai napig nem tudom, hogy miért engem szemelt ki, de jó pár hét volt mire végre észhez tért. Legalábbis remélem. Ezután kicsit beütött az a pubertás kor és habár továbbra is jól tanultam, azért megnőtt a csínytevések száma. Mondjuk úgy, hogy kicsit olyan voltam, mint a Weasley ikrek, csak egyedül és lányként. Határokon belül maradva, ám néha mégis súrolva azokat.

Végül aztán ötödévesként eljött az a nagy esemény, ami sok mindent megváltoztatott. Amikor Harry Potter kiállt tudjuk ki ellen. A teljes iskola a feje tetejére állt és mindenki a saját életéért aggódott. Azért, hogy mégis mihez fognak kezdi, hogy mi lesz velük. Aztán eljött a nagy harc, amit nem tudtam kihagyni. Így aztán én is ott álltam és küzdöttem. Olyan csatában vettem részt, amiről a könyvekben olvastam. Amiket órákon tanítottak és én most mégis a részese voltam. Nehéz és fárasztó küzdelmek voltak ezek, ám teljes mértékben megérte. Egy percét sem bánom annak, hogy ott lehettem. Sőt, örülök, hogy kiálltam akkor és beálltam azok közé, akik pálcát ragadtak. Nehéz harcok után jöhettek a felújítások és a helyreállítások. Nem meglepő módon ezen munkák nem számunkra valók voltak, így a diákok csak egy dologra koncentráltak. A tanulásra.

Aztán jött a következő tanév, az első, amikor már teljes volt a béke, amiért harcoltunk nem is olyan rég. Ismét előkerültek a könyvek, a tanárok és minden folytatódott. Pár hónap múltán, olyan volt az egész, mintha mi sem történt volna. Bennem mégis furcsa érzések kavarogtak ahányszor a harcok során megsérült helyek mellett mentem el. Egyszerre borzongok bele, önt el a  szomorúság és kisebb öröm, hogy végé. Ezért elkezdtem beleásni magam a tanulásba. A bájitalok készítésébe és a pálca használatába. Egyre jobban azon törőm az agyam, hogy a bűbájokat miképp tudnám jobbá tenni és miképp tudnék újat kitalálni és azokat hol használnám. Néha egészen mélyen el tudok merülne ezen kis kutatásomban. Néha túlságosan is mélyen. De azért eljött az utolsó évem, amibe most kezdtem bele. Mindig mosolygok amikor visszagondolok, hogy micsoda hét évem volt ebben az iskolában. Olyan, amit mesélni fogok  a gyermekeimnek és az ő gyermekeinek. Hogy a nagyi milyen bátor és menő volt. De az még odébb van, nagyon is odébb, így van még időm, hogy még menőbb legyek.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? - hallom a kérdést a hátam mögül. Az egyik osztálytársam az, akivel éppen azon vitázunk, hogy mit is kéne tenni. Az iskola egyik helyiségében vagyunk és kint a Halálfalók elleni harc folyik. Rajtunk kívül még olyan 5 másodéves diák van itt, akik nem igazán tudják megvédeni magukat, ha mi ketten nem lennénk itt. Az ajkamba harapva gondolkozom. Már lassan 16 vagy 17 órája vagyok ébren és kezdem is ezt megérezni, de nem tudnék most aludni.
- Van jobb ötleted? - kérdezek vissza, miközben kinézek az ajtót enyhén kinyítva. Tisztának tűnik a terep. - El kell juttatnunk őket olyan helyre, ahol biztonságban vannak és az nem itt van. -
- Ezt nem is tagadom. De nézz magadra Sara, már állni is alig bírsz. - hallom az erős aggodalmat a hangjában egy kis félelem mellett. Mind a ketten ötödévesek vagyunk és már van némi harci tapasztalatunk, amivel talán el tudunk futni egy Halálfaló elől.. Talán.
- Mintha te jobb bőrben lennél. - mosolygok rá egyet, amire ő is elmosolyodik.
- Való igaz. - bólint - Akkor kezdjük? - kérdezi, amire bólintok és az 5 diák felé fordulok.
- Amint kinyitom az ajtót, fussatok, ahogy csak birtok a folyosó túlsó végén lévő ajtóhoz. Azon túl, ha minden igaz, akkor ott már biztonságban lesztek és remélhetőleg tanárt is találunk ott. - vázolom fel nekik a tervet, reménykedve, hogy jól gondolom. Onnan jöttünk mi is ide és akkor még voltak ott idősebbek tanárokkal, mondjuk annak már jó 2 órája is van már. Veszek egy mély levegőt és az évfolyamtársamra nézek. Bólintunk és kilökőm az ajtót….

        Jellem

Egy vidám leányka, aki néha kicsit nagyszájúnak is tűnhet, mert néha kimondja azt, amit gondol. Kicsit lehet, hogy stréber is, de lehet hogy csak túlságosan kíváncsi, vagy csak a tudásszomja nagy. Vidám és mosolygós. Néha kicsit képes elbambulni és a gondolataiba mélyedni, főleg, ha valami érdekesnek vélt dolgot hall vagy lát.

        Apróságok

mindig ||
Új varázslatok tanulása.
Könyvek olvasása.
Sétálgatás az iskolában és körülötte.
Mágikus állatokkal való foglalkozás.
Szívesen főzőcskézik is.
soha ||
Ha megmondják neki, hogy mit tegyen.
Keretek közé szorítás.
Határidők.
Nem várt dolgozatok.
Nyári nagy melegeket.
hobbik || Kalandozik és talán újabb csínytevéseken töri a fejét? De leginkább olvas vagy sétál.
merengő || Legjobb talán, amikor megkaptam a pálcám. Legrosszabb… Amikor harcok közben láttam másokat elterülni a porban.
mumus || Pókok
Edevis tükre ||  Új varázslat kifejlesztése vagy a mostaniak jobbá tétele. Egy kicsit előre mozdítani mindent, hogy feljödjőn a varázslatok tudománya.
százfűlé-főzet ||  Valami édes, de nem túlságosan. Illatra selymes és kellemes. Érzetre enyhén hideg.
Amortentia || Rózsa.
titkok || Titokban én voltam az, aki egyszer majd felrobbantotta a bájital termet Piton tanár úr órája után.
azt beszélik, hogy... || Vakmerőnek tartanak, pedig nem is.. Vagy mégis?

        A család

apa || Eliott Wattle, 49, félvér, jó
 anya || Samantha Doe, 48, félvér, jó
testvérek ||   Nincs
állatok || Bob kutyus

Családtörténet ||

Apukám amolyan kutató féle, ahogy nagyapám is. Ketten kergetik őrületbe a család két női tagját. A nagymamám és anyukám. Szerencsére legalább nem itthon kísérleteznek. Anyám gyógyító, ami kifejezetten jól jön, ha valamelyik kísérlet rosszul sülne el. Na meg én is megtapasztalni már jó párszor, hogy mennyire is jól végzi a dolgát.
Van még nagynéném apai ágon, aki tanárként dolgozik Németországban egy varázsló iskolában.
A harcokban nem igazán vettek részt a szüleim és a nagyszüleim. Maximum anya segített a sérültek ellátásában.

        Külsőségek

magasság || 170 cm
testalkat || Vékony és sportos.
szemszín || Sötét barna
hajszín || Szőke
kinézet || Egy átlagos magasságú lány, sportos alkat, szőke fürtök, melyek válla alá érnek. Sminket nem sűrűn hord és többnyire a kényelmes ruhákat részesíti előnyben.

        A tudás

varázslói ismeretek ||
Harcoknak hála a harci tudásom egész jó lett.
Seprű használat is egész jól megy.
Bűbájtanból egész jó vagyok.
pálca típusa || 12 hüvelyk, angol tölgy, sárkányszívhúr
RBF ||
Többségében E osztályzatokkal végzek, de néha azért becsúszik pár V is.
                       


        Egyéb

avialany||   Halston Sage