Már csak azért is megérte a képességeit mókásan dicsérnem, hogy elmosolyodjon. Veszélyes mosoly volt ez, nem tudom miért, de egyszerre éreztem, hogy most kéne lelépnem… És hogy nem tudok, és nem is akarok. Visszamosolyogtam rá, főleg ahogy mélyen a szemembe nézett. Az jutott eszembe, hogy talán ennyire sokáig nem is kéne egybefonnom a tekintetem az övével, hiszen pontosan tudom róla, hogy olvas a mélyben. De ha meg is teszi, vállaltam a kockázatot. Főként, mert nagyon kedves ajánlatot tett.
- Nahát, de jó! Neked milyen állatalakod van? Csak azt ne mondd, hogy zsiráf…
Félig nevetve mondtam, de aztán rájöttem, hogy nem kéne ezzel viccelnem, tekintve, hogy én nem vagyok gondolatolovasó, és még ez az eshetőség is felmerülhet.
- Mármint… Azzal sem volna semmi baj… És köszönöm a felajánlást - sóhajtom inkább, megnyugodva, és kicsit újra visszatérve a nyugodtabb és hidegebb földre. Már mondtam is volna tovább, hogy sajnos nem fogadhatom el a kedvességét, de ekkor valahogy belelendülünk a beszélgetésbe, és az én nyelvem is megoldódik. Ő pedig újra felveti a dolgot.
Annyira beleéli magát, és olyan meseszerű ez az egész, hogy egészen elfelejtkezek mindenről. Megszűnik körülöttünk a világ, csak ő van, aki bátran és lelkesen tervezésbe is kezd, meg én, aki tátott szájjal bámulom hitetlenül, mint egy nappal látott álomképet. Nagy csodálkozásomban nem is tudok olyan határozottan tiltakozni, mint ahogy kellene.
- Tudod… Ez tényleg, nagyon kedves Tőled, és igazán, nagyon jó lenne. De hát…
Önkéntelenül nyúl a kezem az övé után, észre se veszem először, csak már mikor ott van rajta.
- De hát ebbe nem keverhetlek bele. Ez... Én elég balhés vagyok, és korábban sem sült el jól az ilyesmi... Jobb, ha én intézem.
Most szomorúan nézek rá, a fura bűvöleten, ami a közelében rám telepedik, ez most át tud törni, és a józan eszem minden tisztaságával nézek rá. El is engedem a kezét, és kicsit kevésbé viharos vizekre evezünk a beszélgetésben. Cartwright pénze mellett tulajdonképp valóban, az ő támogatását is kérhetném, s rajta keresztül akár Dave-ét is, de még mindig… Kísért az az eset, mikor akaratomon kívül belevonódott ebbe valaki, aki nekem fontos, és aztán nagyon sok baj történt abból is. Hirtelen megint elfogott, hogy itt kellene hagynom ezt a kedves srácot, amíg még nem késő a számára, s olyan futhatnékom lett, hogy azzal minden bizonnyal megnyerném a Londoni nagyderbit is. Még emberként is. De most újra a lóformámra kezdett szükség lenni.
- Á, ez csak ilyen csikós trükk. A ló egyik mellső lábát kéri fel az ember, aztán hátrafelé húzza, amíg az le nem fekszik. De ezt csak kevés ló teszi meg, hosszas tanítás és bizalomépítés után. Bár, ha csillagos kiválót szeretnél, előadhatjuk - teszem hozzá cinkosan somolyogva. Jó, hogy Dalton egy percig sem disznólkodta el a szerencsétlen megfogalmazást. Milyen úriember!
- Nem, igazán jót levegőztem így, szóval mehetünk. És majd éjjel, ha már nem fenyeget Téged a bukta, szépen elosonok innen - teszem hozzá, aztán hacsak nem marasztal valamivel, felkerekedek és lóvá teszem magam ismét. De a hatalmas, kék ló-szememet, azt még így sem tudom levenni róla. Nahát, vannak még rendes, kedves úriemberek ebben a világban. És még milyen jóképű is, ejj…

Ahogy David hátrakapja rám a tekintetét, kicsit meghökkenek. Talán elcsíptem egy pillanatfoszlányt abból, mikor kilátszott, hogy neki is van lelke? A szeme is furcsán csillog. Alfredet persze mind meggyászoljuk, a festmény kerete úgy fogja közre a kedves arcot, mint valami ostoba börtönfalak. De ő azért jobban vigyázott a szertartás alatt. Gondolom, szervezőként fejben is ott kellett lennie. Annak oldására pedig meg is értem, hogy alkoholt választott. Csodálom, hogy nem pattan szét a kezében az üveg.
Ahogy elfordul, azt gondolom, akár le is léphetnék. Hát persze, kellett nekem kedvesnek lenni, remek alap volt rá, hogy bunkó lehessen megint. Én is sóhajtok, rövidet, fújósat és dacosat, aztán sarkon fordulnék, hogy itt hagyjam Garden Lodge immár lelketlenül üres pompáját… De aztán meglátom, hogy üres pohárért nyúl. Úgyhogy maradok, és érdeklődő képpel figyelem, amint hozzám lép, azt latolgatva, vajon a fejemre borítja-e az egyik poharat, vagy esetleg mindkettőt.
Aztán odanyújtja az egyik poharat. Egyforma mennyiség, mint az övé. Ez kellemes változatosság azok után, hogy itt eddig mindenki gyerekként kezelt. Van ebben valami ünnepélyesség, és valami jelentőségteljesség is. Akkor most testvériesen, egyenlően, vagy igazságosan sikerült tölteni? Mindegy is. A brandy jó, ezért elveszem.
- Ha te mondod. Alfredre. Tőle jobbat keresve se találunk.
- Alfredre.
Szűkszavú maradok, és könnyfelhős komolysággal csendítem össze a poharam Dave-ével. Ezt is Alfred hozta össze, hogy ilyen bizarr dolog történjen. Mindig humorosan piszkált érte, amiért nem jöttünk ki Dave-vel, de tudom, bízott benne, hogy egyszer majd felnövünk, és tudunk érettebben is viselkedni… Én még nem rendelkezem ezzel a bizalommal, de még most is megnyugtat a tudat.
- Tudod… khm, sejtettem hogy a temetésre eljössz. Alfred miatt. Meg talán kicsit Cartwright miatt is. De gondolom eszed ágában sincs maradni.
Válaszul konokul lehúzom az ital felét. Meg se érzem szinte, a szavai nagyobb parázst izzítottak a mellkasomban, mint egy kis alkohol. Megint elfogott a gyanú, hogy most jön a hegyibeszéd, meg a főnökösködés, amivel Dave-t igazából Cartwright vértezte fel ellenem. Én mindig csak a kis hülye leszek, meg a hálátlan, az eltévedt bárány. A másik próbál nem nagyon lebaszós lenni, de én akkor is belehallom a szavaiba. Újabb fújással eresztem ki a forróságot, és csendben várom, mit akar még mondani. Beszéltünk valaha egyszerre ennyit? Nem is tudom.
- Nem hibáztatlak, de… ha esetleg bajba kerülnél… Chris a fejem veszi ha bajod esik. Szóval…. néha azért küldj egy baglyot.
A biccentése egész… kedves? A szám sarka egy hajszálnyival mintha feljebb kanyarodna. Kicsit kihúzom magam, hitetlenkedve méregetem, és hálásan, amiért nem tart egy hosszú fejmosást arról, milyen hálátlan, felelőtlen satöbbi vagyok. Aztán kiüt szeplős képemre egy halovány, játékos félmosoly.
- Hát persze. Hogyan is volna merszem a csinos fejedddel játszani? Micsoda felelősség…
Színpadias komolysággal teszem hozzá, aztán egy újabb lendülettel megiszom a pohár maradék tartalmát. Ez most inkább lehűt. Vagy csak eltompít?  Minden esetre megadóan bólogatok.
- Rendben. Tudod, vagy sem, Nektek is jobb, ha nem vagyok láb alatt, és nem hozok a fejetekre bajt. A néhány évvel ezelőtti karácsonyra még biztosan emlékszel…
Eszembe jut az a borzalmas eset, amikor Garden Lodge-ba bejutott egy varázstárgy attól a sötét varázslótól. Akkor is sülhetett volna el rosszabbul, csak a szerencsén múlt, meg azon, hogy akkor nem az volt a cél, hogy Thorne eltegyen minket láb alól.
- Legalább miatta… meglep hogy mennyire szeret téged. Sokkal jobban, mint engem valaha.
Hitetlenkedve nyökkenek fel, ami valami elfojtott röhej és egy meglepett levegőelakadás keveréke lehet. A poharat csak azért nem ejtem el, mert ahelyett inkább lerakom, nagy koppanással.
- Hogy mi? Ugyan már… Te vagy a jobbkeze. A második ember őutána, itt is, meg mindenhol. Te viszed az ügyei legalább felét, tudom jól, és a többiben is mind benne vagy fél lábbal.  Én csak a kislánya vagyok. De Te…
Talán az alkohol melege, ami a tagjaimban szétárad, az mozgatja a kezem is, de odalépek hozzá, és bátorítóan a vállára teszem a kezemet. Inkább őt vigasztalom, mint hogy a saját keserűslgemet, meg irigységemet nyeljem.
- Te vagy a fontosabb neki. Csak szerintem kurvajól titkolja. Amúgy azt is, hogy tud ő több embert is szeretni egyszerre. De néha azért kilátszik, mikor vetít. Szóval amíg Téged felnőtt, teljes értékű emberként kezel, ne picsogj...
Fura hozzáérni, és fura, hogy közben észreveszem, amit eddig nem, hogy ez az ember milyen vállas, és milyen szikár izmai vannak. Az utolsó, kicsit csibészes, kicsit piszkálós mondat mellé még picit meg is lököm, hogy szedje össze magát, aztán azzal együtt el is húzom a kezem.
- De hogy a ruszki csaj mivel tudta behülyíteni… Mikor egyszer már itthagyott mink… mindent. Na mindegy. Kösz az italt. És igazad van. Nem maradok.
Próbáltam a szomorúságomat az elfogyasztott brandybe fojtani, de kérdéses eredménnyel sikerült. Egy részem most maradt volna. Egy másik menekült volna, vagy csak járta volna végre szabadon a saját útját. Itt otthont kaptam, egy biztos zéró pontot, ahova visszatérhetek, és ez fantasztikus volt, de ugyanakkor… Ez adott magabiztosságot ahhoz, hogy előre menjek, bele a nagyvilágba.
- Küldök majd baglyot. Vigyázz a fejedre - tettem hozzá kacsintva, aztán ha csak meg nem állított, kifelé vettem az irányt, alkalmas hoppanálási pontot keresvén.

Micsoda pojáca ez a Dave… Persze, jó a marketingje, határozott és hűvös, naná, hogy Cartwright rá bíz minden fontos feladatot, vele nem finomkodik, és neki mindent őszintén elmond. Őt nem nézi úgy gyermeknek, mint engem. Gondolom, hogy mindenről tudott, amiről én csak levélben (sem) értesültem. Szóvá is teszem, erre ő úgy méreget, olyan flegmán, hogy azt nem hagyhatom válasz nélkül, még akkor is, ha csak néma, összehúzott pillantás rá a válasz is. Engem ugyan nem hoz zavarba, kitartóan és dacosan farkasszemezek a hülye képével, míg csak apa bele nem kezd egy cirkalmas magyarázatba. Na nem mintha igaz lenne bármelyik szava, mert hát nem tőle tudtuk meg, hanem szembesültünk vele, de igazából egész pókerarccal sikerül végighallgatnom ezt az egészet. Csakis érte, még akkor is, ha neheztelek rá. Jó, hát legyen boldog. Remélem, ezúttal nem szívja meg vele…
És Alfredért is. Dave-hez meg Volkovához se szólok többet, hogy eleget tegyek az utolsó, ki nem mondott, de jól tudott kívánságának. Csak a festmény felé integetek félszegen, csendes, könnyes és szomorú mosollyal. Tudom, hogy ez nem ő. A hátam borzong tőle, de az arca, az pont olyan kedves. Cartwright bevon az ölelésébe, és akkor rájövök, milyen jó is, hogy itt van. Egy csapásra elfeledem azt is, mennyire haragszom rá, meg azt a dacot is, hogy ugyan ki tud parancsszóra családként viselkedni… De ebben épp ez a szép, hogy senki. És azért valahogy, itt minekünk csak sikerül. Bár tény, hogy ő a ragasztó közöttünk. Inkább csak őt ölelem át, megveregetem a vállát, és nem terhelem őt a szomorúságommal, gondolom éppen elég neki az övé. Dörmög a fülembe pár megnyugtató szót, én meg lenyelem a könnyeim, és ránézek, hogy jól lássa, aprót bólintok. Csak megszólalni ne kelljen… Most már más miatt sem mondok senkinek sem semmit.
Dacosan félrenézek, mikor Volkova megdicsér. Közben azért kicsit mintha kevésbé szerencsétlenül állnék az imbolygó magassarkúban. És így pont elkapom Dave egy villanásnyi tekintetét. Felvonom a szemöldököm, de aztán elindulunk, és onnantól már csak könnyfátyolon át látom az eseményeket.
Jöhettem volna haza többet is az elmúlt időben. Nagyon elszólított az élet… De ide befogadtak, otthont adtak… És az otthon most kicsit üresebb lett. Leteszem a koszorút a megfelelő helyre, nem mintha hiányzott volna. Minden nagyon szép. Nem néztem volna ki Dave-ből ilyen… meghittséget. Minden a helyén volt, minden szép volt.
Én nem dobok a koporsóra földet. Nem tudnám felemelni az ásót. Pár könnycseppet engedek a sötét mélybe hullani. Aztán inkább intek Cartwrightnak, és távozóra fogom. Úgy emlékszem, láttam a nappaliban egy üveg valamit, és az most igencsak jól esne… De csak már a házban  tűnik fel, hogy Dave-et nem láttam odakinn.
Keresztben összefogom magam előtt a kezeimet, de már beléptem, és már észrevett, szóval nem osonhatok el.
- Megelőztél…
A tekintetem az ital felé villan, az üveg nyaka még a kezében van. Aztán vissza rá. Méregetem, vajon mit is várjak tőle. Meg magamtól is. Nem is tudom. Végülis arra jutok, hogyha megint tuskó is lesz, ne rajtam múljon.
- Biztos sok munkád volt ebben. De megérte.
Kipillantok az ablakon, a tömeg nagyja most kezd csak oszladozni. Azt már nem akarom megvárni, hogy itt mindenféle emberek keseregjenek - kezdve jóapánk nőjével - így ha csak Dave nem mond még valamit, intek újra a festménynek, majd pedig csendesen eltűnök.

A nevét hallva szégyenlősen bólintottam, hogy valóban, már kikémkedtem, hogy hívják. Egész hasonlóképp mosolyogtunk egymásra, volt ez a pillanat, mikor mindketten a másik nevét hallottuk még a fülünkben, egymás kezének tapintásával ismerkedtünk, de a mosolyok még jobb bemutatkozónak bizonyultak ezeknél. Rá nem is lehetett volna nem vigyorogni.
- Hmmm... értem. Hát ez elég veszélyes mutatvány volt Mira, szerintem Apád sem örülne, ha tudomást szerezne róla. Mit keresel itt egyáltalán?
Olyan félszegen ingattam a fejemet, igazat adván neki, de ugyanakkor… Ugyan, Cartwright minek is örülne velem kapcsolatban? Ha belakatolhatna egy szekrénybe, és nem okoznék több bosszússágot, gondolom.
- Keresek valakit - válaszoltam meg röviden a kérdést. Mert az ennél bővebb válaszra nyilván nem volt egy napunk. Ő mondjuk sok mindent megtudott rólam az emlékeimből, talán neki nem nagyon kéne magyaráznom, miért nyomozok tíz évvel ezelőtt eltűnt halálfalók után. De legalább nem törölte ki azt az emlékemet. Most akkor mit is válaszolnék erre a kérdésre? Így mondhatta, egy köszönömöt.
- Nincs mit. Valahogy így éreztem helyesnek. Na és a Godrikon is azt tanítják, hogy ha nem bűnözőkkel van dolgunk, akkor tilos bárki emlékeit törölnünk a kérése nélkül.
Csendben bólogatok, amilyan “ez érthető” fejjel. Korrekt szabálynak tűnik, és megnyugtató is, hogy legalább papíron ezt tanulják azok, akik később a minisztériumnak dolgoznak. Mondjuk arról nem vagyok meggyőzve, hogy ezt csak és kizárólag a papírforma szerint alkalmazzák később is… De Dalton, az más. Ezt valahogy érzem.
- Viszont cserébe azért kérnék valamit... Nem tudom, mik voltak mára a terveid, de kérlek szépen, egyelőre még ne szökj el innen, különben tuti megbuktatnak a vizsgán…
Megértően bólintok a szavaira. Teljesen jogos kérés, és bár kicsit kedvem ellen való, eszembe se jutna ellenállni. Akkor is, ha nem ajánlana még valamit.
- Cserébe megígérem, hogy adok neked valami emberi kaját... Gondolom elég rég ehettél normálisat.
Erre válaszul megkordul a gyomrom, én pedig szégyenlősen vihorászva próbálom leplezni.
- Tényleg nagyon jól tudsz olvasni a másik fejében.
Mire kimondom, ő közben odahajol egész közel. Nemcsak a látványa nyűgöz le, de az illata is… Biztos még “lovas” maradt kicsit az orrom, de olyan, mint ha amortentiát szimatolnék, és bele is pirulok kissé. Hagyom, hogy kihúzzon a sörényemből - khm izé - hajamból egy pár szál angolperjét. Némán figyelem közben, és egyszerre érzem azt, hogy most kellene mégiscsak elvágtatnom, meg azt, hogy el tudnék lenni itt hosszabban is… Pedig komolyan, majdnem egész heteknek tűnt ez a megbabonázó, széna vagy szalma pillanat.
- Bocsi... biztos értelmetlen próbálkozás, mert gyorsan újak fognak ide kerülni. Már ha segítesz nekem…
- Na jó. De csak mert Te kéred.
Finoman, csibészesen somolygok rá, és próbálok nem feltűnően olvadozni vagy zavarban lenni attól a szomorú-kiskutya pillantásától, amit az előbbiekhez mellékel. Túlontúl közeli pillantás ez, és túl szépek a szemei amúgy is. Bedobok inkább egy kérdést, hátha az oldja ezt a kellemes, de azért furcsa, réveteg állapotot.
- Hát, őszintén szólva még nem tudom biztosan. Papíron amneziátorként végzek hamarosan, de benne van a pakliban, hogy csak simán író leszek. Na és te? Miből él meg egy vándor animágus manapság? Vagy ez csak álca, és neked is van valami jól fizető állásod?
- Izgalmas szakma mindkettő. Én is kettő közt gondolkodom. Vagy auror leszek, hogy… Tudod, a múltam miatt. Vagy lófélékkel foglalkozó lénygondozó. De még el sem kezdtem tanulni. Elég… Bonyolult most minden.
Pici sóhaj tör fel belőlem, és zavartan elsimítok egy kósza tincset az arcom elől. Aztán visszatér a tekintetem Daltonra… És úgy érzem, valahogy megoldódik a nyelvem, nem is bármi varázslatától, egyszerűen csak Tőle. A szép szemeitől, kedves hangjától… Ajjaj…
- A három halálfalóból, akiket láttál, egy meghalt, egy eltűnt, egy pedig rám támadt. Az a tervem, hogy megtalálom a maradék kettőt, és…
Egy torokköszörülésbe fojtottam ezt a mondatot, mert valahogy rosszul hangzott volna kimondva. A kulcscsontom fölé tetovált kis pegazus idegesen toporgott, bár lehet, csak a szívem kalapált, így hát próbáltam visszanyelni az idegességet.
- A minisztérium ezt megneszelte, úgyhogy jobb őket is elkerülnöm. Az engem üldöző halálfaló miatt is bújkálok… Hát ez van. Azért jöttem ide, mert azt a fülest kaptam, hogy a harmadik valahol ezen a szigeten lehet. De szerintem feleslegesen jöttem.
Újabb sóhajjal jövök rá, hogy nem is ezt kérdezte, így megrázva magam, gyorsan visszakanyarodom a tárgyhoz.
- A mostani apám támogat, igen bőkezűen. Nem mindig tud róla… Khöm. Vagy úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nálam van a mugli bankkártyája. De nem vet fel a pénz. Gondolkodom rajta, hogy kimenjek egy lóversenyre. Még nem tudom, milyen formában - teszem hozzá szerencsétlenül felnevetve.
- Ha majd hallasz egy Főnix nevű versenylóról, tegyél rá egy pennyt vagy egy knútot, hátha nyersz rajta - teszem hozzá egy kacsintással.
- Nos, mikor menjünk vissza? Szívesen segítek, hogy jó jegyet kapj. Le is fektethetsz… Khöm, mármint tudod,  az a cowboy trükk, mikor a lovat elfektetik fedezék gyanánt  - hebegek hirtelen, mikor rájövök, mit találtam nagy zavaromban mondani. Na, most jó lenne lóvá változni, ahelyett, hogy itt pironkodok a saját csacsiságom okán.

Ahogy méregetett, biztos elpirultam volna, ha erre éppen képes lettem volna. Nahát, felfedeztem az animágia egy újabb hasznát - bár ezért lehet, hogy nem kapnék Merlin díjat - és annál amúgy sem biztos, hogy működik, aki kaméleonná vagy polippá alakul. Na de ezek a szemek…
- Nyugi Főnix... Nem fog fájni... ettől még önmagad maradsz…
Nem vagyok az a vakon bízom típus. Főleg nem, mikor az ilyen mondat egy rám szegeződő pálca hegye mögül érkezik. És mégis… A srác hangja megnyugtató, a vonásai pedig meggyőznek, és ha félszegen, aggodalmasan is, de megdermedve várom, mit talál ki.
A fontos emlékeimet veszem sorra, és fel sem tűnik, hogy becsúszik, majd elillan közülük egy jelentéktelenebb is. A varázsszó elhangzása után még mindig emlékszem az arcokra, még mindig megvan annak a tragikus estének is minden részlete, és bár nem pereg le a szemem előtt azért az egész életem, nagy hiányérzetem nincs. Úgyhogy vagy tényleg nem működött a varázs, vagy pont, hogy ő ennyire vérprofi.
- Hát akkor ezzel megvolnánk! Nem is volt olyan nehéz, igaz?
Válaszul rásandítok a szemem sarkából, és kissé lesunyom a füleimet. Hát, nehéznek éppen nem volt nehéz, de jobb lett volna kereket oldanom még reggel. Bár, akkor nem tartózkodhatnék ilyen… érdekes társaságban.
- Kész vagyunk, Professzor úr! Arra gondoltam, elvinném egy kicsit sétálni Főnixet, hadd szellőztesse ki a fejét... Persze csak ha Mr. O'Donnellnek sincs ellene kifogása.
Na erre már hegyeztem a füleimet. A körülöttünk ólálkodó szélnek mindjárt frissebb szabadság-illata lett, a kötőfék sem volt már olyan súlyos, és a helyzet csak még kecsegtetőbb lett, mikor a vezetőszár vége Hamox kezébe vándorolt. Elégedett prüszkölés szaladt ki a számon, de remélhetőleg ezt majd betudja a társaságom annak, hogy milyen remekül adom az egyszerű lovat.
A kerítésen támadt lyuk úgy vonzott maga felé, mintha valami vákum lenne ott. Olyan könnyű volna most nekiugrani, és elvágtatni a csudába… A srác talán sárszörfölne mellettem egy kicsit, mielőtt leráznám… De ekkor rájöttem, hogy nem hogy nem vágtattam még el mellőle, de nem is siettem elindulni. Így pár lépés késéssel eredtem a nyomába, szapora ügetésben, de nem kocogtam el mellette lendületből, hanem készségesnek tettetve magam visszalassítottam mellé. Így ballagtunk el az erdő irányába. A levelek közti árnyas búvóhelyre érve már nem is éreztem úgy, hogy azonnal el kell menekülnöm. Megtehettem volna. De hirtelen nem is tudtam, miért is tenném.
- Szóval... mi volt ez az egész... kedves Főnix?
Az a mozdulat, ahogy a játékos piszkálódást kísérte, kislányos, zavarban lévős kacajt csalt ki belőlem… Volna. De így egy fura, nyihogós hang jött csak ki a torkomon. Egy villanással öltöttem újra emberi alakot, és igaz, így már kilátszott, hogy kicsit elpirultam, de legalább emberként nyihorászhattam, meg használhattam szavakat emlékképek helyett. A kötőfék meg a vezetőszár vége a porba hullott, de én felvettem, aztán a szabad kezemet felé nyújtottam.
- Mira, igazából…
Zavartan mosolyogtam, de azért derűsen, és kicsit cinkosan is, elvégre itt ez a bájos srác, és most lett egy igen érdekes, közös titkunk. Én meg ahelyett, hogy kételyek közt hagytam volna, csípőből bemutatkoztam neki. De hát ha elfogadta a kezes gesztust… Akkor aztán pláne a fülemig vörösödtem. És olyankor még szájmenésem is lesz.
- De ez a Főnix dolog valahogy mindig megtalál. Apám hív így. Mármint, a másik… Nem az, amelyik… Tudod, láttad.
Most már nem vihorásztam, de közelebb léptem hozzá, és a nála lévő kötél másik végét is odanyújtottam neki.
- Köszönöm, hogy nem árultál el. Még…
Kicsit kimeresztettem a szemeimet, ahogy rájöttem, igazából nem tudom, mi most a terv.
- De nem is fogsz, ugye? Tudod… nekem most több okból is jobb inkább nem kelteni feltűnést. Szóval, ha esetleg lennél olyan kedves… Én most jobb, ha itt se voltam. A vizsgád remélem, így is jól sikerül - tettem hozzá esetlenül, de azért őszinte jókívánsággal. És kicsit el is szomorodva. Talán az öltözékemen nem látszik, mert azt még Apám exnőjétől megtanultam varázslattal rendbe tenni úgy nagyjából, de elég régen élek már vadkemping életmódban. Végülis, ma egy istállóban, a szénán ébredtem, talán van is pár szál hosszú, vörös hajhullámaimba rejtőzve, és sokszor hosszú időn át szó szerint lókaján élek, meg amit az erdőben összeszedrészek. Ő meg egy jól öltözött egyetemi hallgató.
Talán mennem kellene, de a tekintete, a sármos mosolya, és az illata - amit valahogy még most is érzek, pedig már nincs olyan természetközelibben jó orrom, mint lóként - azok mind inkább marasztalnak. És ahelyett, hogy búcsúzkodnék, lehuppanok egy bagyobb, közeli kőre pihenni, és onnan nézek fel rá, miközben csak úgy a számra jönnek a szavak.
- Tényleg remélem, nem trollkodtam szét az eredményeid. Szóval… mi leszel, ha nagy leszel?

Ültem a szobában, és a tehetetlenség szürke ködébe merültem. Az ágy szélén, pizsamában gubbasztva, térdeimet átölelve bámultam magam elé, az íróasztal tetején fekvő koszorúra. Azokból a virágokból kötöttem, amit a ház körül találtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit ideérkezésem óta tenni tudtam, de azóta…
Csak hiányt éreztem. Hiányzott a reggeli. Hiányzott az a néhány kedves szó, amivel nap elején fogadott. Hiányzott a törődés, a gondoskodás. Hiányzott, hogy ha hazaírok bármit kérvén, ő azonnal megoldja a válaszban. De ezek csak önző dolgok voltak. Igazából a személye hiányzott. Sajnálat és düh fogott el. Kivetítettem arra a rohadt ruhára, ami az ajtón lógott, és amivel nem boldogultam, de igazából az egész a helyzetnek szólt. Alfred nyilván ilyen halált is képzelt el magának, amilyen nagylelkű ember volt, de én akkor is értelmetlennek tartottam a halálát. De ez az érzés még olyan erős volt, hogy nem is tudtam igazán helyrerakni magamban, nem hogy bármit kezdhettem volna vele.
Aztán meg jött Volkova. Nem is bántam, hogy Davidnek nézve ugattam le, mert ha közli, hogy ő az, tán rávágom az orrára az ajtót. Nagyon dühös voltam rá is. Főleg, mert ahogy egy pillantással rájött minden bajomra, és helyre is hozta azokat, eszembe juttatta, hogy felnéztem rá. Hogy milyen közel engedtem magamhoz… De az lett, ami ilyenkor mindenki esetében lenni szokott. Itthagyott. És tessék. Most már Alfredre is haragudtam. Ő is itt hagyott. Miért nem tudta őket úgy megmenteni, hogy közben nem hal meg? MIÉRT?
A farkasnő megpaskolta a vállam, ami egyszerre háborított fel, de oldott is rajtam valahogy. Az a fajta gesztus volt, ami kicsit megnógat, de egyben ad is hozzá energiát. Jó lenne jóban lenni. Jó lenne, ha visszatekernénk az időt két évvel, és azon a ponton nem változtatni semmit soha többé. De meg kéne már szoknom, hogy igenis minden mindig változik, és ha nem vagyok résen, vagy nem küzdök húsz körmöm szakadtáig, akkor bizony nem a számomra jó irányba.
Volkova kiment, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. Nehezen sóhajtottam, mert a vállamon éreztem ezt a rengeteg súlyt, és sötéten pislogtam utána, a kezemben maradt szempillaspirállal. Egyszer talán megmondom neki, hogy azt azért nem nagyon bánom, hogy nem halt meg.
Ahogy magamra húztam a ruhát, feltűnt, hogy most már jó illata van, és szépen, tisztán áll. A sminkemet is helyre hoztam. A szemembe tóduló tolakodó könnyeknek hála le is teszteltem. Az íróasztalra támaszkodtam, a kicsiny, de azért szépen összeválogatott koszorú fölé. Önző dolog volt ez is, de legalább tehettem valami kézzelfoghatót. Egy porszemnyi dolog ugyan, jelentéktelen, de a tehetetlenséget kicsit csökkentette. Néztem rajta a fekete szalagot, és közben azon vágyódtam, bár lehetne csinálni még valamit.
Újabb sóhaj, de ez most dühösebb fújásnak is beillett. Ezzel vettem rá a fejemben lévő listára Zharkov átkozott nevét. Persze, Cartwright nagy eséllyel beelőz majd abban, hogy levadássza, de újabb apróságképp rajtam is segített a gondolat, hogy a feketelistámon tudhatom.
Felnyaláboltam a koszorút, és megszaporáztam a lépteimet. Dave szobája előtt elsietve beugattam neki, csak úgy piszkálódásból. Persze tudom, hogy rám vártak, mert szarakodtam, de ne érezze már, hogy nagyoskodhat…
Betoppannék a nappaliba, de inkább nem teszem. Meglapulok az ajtófélfának dőlve csendben, és inkább rájuk se nézek, hanem ahelyett az átkozott új festményt bámulom sötéten.
Nincs kedvem megzavarni őket, meg nincs is kedvem hozzájuk. Apára is haragszom, még akkor is, ha meg is értem, miért jöttek össze újra. Bár a pontos sztorit nem is ismerem. Nem is szóltak róla... Talán Cartwright még mindig gyereknek néz. Gondolom, ne is kérdezzem, mi az a papír, amit a csaj szorongat, de majd ellopom és akkor megtudom. A nő meg nem érdekel. Csakis Alfred és kicsit Chris miatt vagyok itt, egyáltalán.
Dave nem sokkal utánam fut be, őt aztán nem hozza zavarba a másik kettő nagyjelenete. Ahogy rámnéz, összehúzott szemekkel válaszolok a pofavágására. De legalább megsürgeti a dolgokat.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Megszorítom a koszorút, szinte belekapaszkodom. Valaki hiányzik, mégis így vagyunk teljes létszámban, és más már nem érkezik. Hiába várom. Csak a koszorú maradt, ami kézzel fogható, legszívesebben el is bújnék a mélyzöld levelek és friss virágok közé.
A nő összeszedi magát, ahogy észrevesz minket, gondolom rohadt önérzetes, de a sápadt képére így is rá van írva, mennyire megrendült. Pedig neki nincs joga hozzá. Ha elment, most mit sápítozik. De ő is Cartwrightra néz kérdőn, s amíg azok eldöntik, mehetünk-e, Dave mellé surranok, hogy csak ő hallja a halk szavakat, amiket a virágok felett elsuttogtam szemrehányón.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Cartwright szomorúságát sosem zavarnám meg, de Dave, az más. Utál, amióta idekerültem. Pedig egy darabog próbáltam vele kedves lenni. De az az énem már régen gyengélkedett. És azt hiszem, talán a mai nappal halt meg, gondolatban Alfrednak adom, hogy ne legyen magányos a sírban.
A sír… Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy odamegyünk most, és túlesünk ezen. Sose voltam még temetésen, és úgy éreztem, most ott van a súlya minden veszteségnek, ami korábban ért. Már pedig abból sok volt. Szóval makacsul húztam ki magam, hogy ahogy szoktam, most is megbirkózzak ezzel szép csendben, egyedül.
 

Még sosem ért ilyen varázslat, ezért aztán azt gondoltam az utolsó pillanatig, hogy majd valahogy megoldom. Kivédem, vagy uralkodom az emlékeimen… De a másik szép szeme minduntalan mélyebbre és mélyebbre nézett, én meg tehetetlenül hagytam.
Újra felizzottak az emlék-lángok, amik a lelkemet égették azóta a végzetes nap óta. Megint kicsi kislány voltam, megint elvesztettem mindent. Az összes borzasztó kép ott izzott a fejemben, a lángok megint az arcom égették, a tüdőmet megint keserű füst és vörös szikrák kínozták.
Egy kis szünetetet éreztem, megpróbáltam elugrani, de a kötél nem engedett, szinte bénultan álltam ott, mint egy pattanásig feszült kőszobor.
- Te jóságos Merlin... Mibe keveredtél?
Rámeresztem jókora lószemeim, és egy pillanatig így méregettük egymást némán. Azt hiszem, még a fülem is kettébillen egy pillanatra, ami nem a legértelmesebb lovakra jellemző kifejezés, de hát ez van. Tényleg, mibe…
- Azt hiszem, megvan az emlék... Egy leégett istállóhoz és egy bikához kapcsolódik…
Mialatt beszélt, szerintem levegőt sem vettem. Meg se moccantam, tán csak a szél borzolta végig a vörös sörényszálakat finoman. Ennyi? Nem mond többet? Halkan fújtam ki a levegőt, de lovaknál ez is hanggal jár, révén a jókora tüdő. Hálásan néztem rá, bár azt még mindig nem tudtam, hogyan tovább. De, talán nem árul el…
- Nagyszerű Hamox! Akkor nincs más hátra, mint törölni a traumatizáló emléket!
Na most viszont felkaptam a fejem, és megint a szememet meresztgettem. A srácot néztem, és finoman ingattam a fejem. Még csak egy amnézia hiányzik… Szerintem, ha ezt az emléket kitörli, megbolondulok. Nem mintha hiányozna a poszttraumás stressz okozta rémkép-roham, vagy a gyilkos lángok égő érzése. Csak éppen, ha nem emlékszem rájuk, hogyan is emlékezhetnék akkor Thorne-ra, meg Leaves-re, a két maradék halálfalóra, akik közül az első egészen biztosan a nyomomban jár, és próbálja befejezni, amit évekkel ezelőtt félbe hagyott. A másikról nem sokat tudtam, a harmadik halálfaló meg már meghalt, de az emlék nélkül nem emlékeznék arra, hogy a Roxfort után miattuk nem mentem tovább sehova sem, miattuk élek bújkálva, meg a Minisztérium miatt, akik pedig az önbíráskodó bosszúhadjáratom miatt keresnek. Nagy baj volna… Nagy baj ez. Meg is van a válasz. Nagy bajba keveredtem, leginkább.
Így hát ránéztem erre a Hamoxra, és finoman, de jelentőségteljesen a fejemet ingattam. Nem-nem… Ez az emlék marad. Légyszi…
Azért éreztem egy halvány csábítást. De nem tudja meg nem történtté tenni az eseményeket, és én nem egy oktalan állat vagyok, akinek mindegy, hogyan éli tovább az életét. Biztos, ami biztos, megint nekifeszültem a kötélnek. Jobb volna most elszökni, de hiába, nem engedett a béklyó. Vágyakozva pislogtam a távolba, aztán meg a srác felé. Még a kötelet is a számba vettem, aztán vigyázva, hogy lehetőleg ne nyálas részt érintsek hozzá, megpróbáltam a kötelet a kezébe tenni.
“Sétáljunk egyet” - üzentem gondolattal. Mivel már úgyis lebuktam, szívesen magyarázkodnék neki - de a nyerítésből valószínűéleg nem értene sokat.