A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

Igazából szinte leírhatatlan érzés kettősük találkozása. Sose volt még ilyenbe részem, valahol a lelkem mélyén jól tudom, nem is lesz mással. Sophie nem befogadó, a látszat ellenére sem, és nem is kedves úgy amúgy senkivel sem. Ezért is kivételes ez a jelenlegi helyzet. Na meg azért, mert olyan kérdést tettem fel amit soha a jó büdös életbe nem ha másról lenne szó. Mindig is a kifejezett agglegény típus voltam, erre tessék. berobbant ez a nő az életemből a fagyos senkiföldje Oroszországból és fenekestől felforgatta. Meg csempészbandástól.
Megmosolygom az összeismerkedésüket, hallom őket de jól titkolom bár ott nem tudom tovább mikor bókot kap Sophie. Egyszerűen elnevetem magam csukott szemmel is, összeszaladnak a ráncok szemeim körül. Aztán kérdezek de hiba, talán ők csak távoli morajnak fogják fel vagy meg se hallják. Anna legalábbis jelét nem adja, még csak nagyon nem is rezzen, sziklaszilárdan tartja a kapcsolatot a bűvös ékszerrel. Bámulatos milyen önuralma, fegyelme van. Esküszöm tanítani kellene.
Mondjuk akkor már kevésbé vagyok pozitív a dolgokat illetően mikor a kushadó farkas témája kerül szóba és bár a jegyesem talán nem sejti én magam intézem hogy ne következhessen be. Túlzottan kétélű fegyvernek tartom, hiába voltam mindig is kíváncsi a benne lakó kórt okozó lényre. Megbabonáz a kiszámíthatatlansága de pont ezért int a belső ösztön (ami ebből egyértelműen kitűnik hogy nem Sophie) távolságtartásra.
A medál játszi könnyedséggel csúszik ki szinte észrevétlen kecses ujjai közül ahogy kissé hátrébb húzódom. Közel sem messzire, épp csak ezzel megakad a további társalgásuk. Ennyit elégnek is gondolok így elsőre és valahol sejtem, pláne Anna nekem búgó szavai a kellő bizonyíték, bizony fog még miattuk főni a fejem. Ha például alszom ők meg kommunikálnak egyetlen érintéssel, ami könnyen megeshet talán sőt biztosan nem fogok rá emlékezni. Szép. Jó kis csapdát állítottam ezzel magamnak.
- Félnem kellene? Nem gondolom. Örülök, hogy szimpatikus. És igen, sok minden máshogy lenne de minden úgy alakult ahogy. Viszont a lényeget ne felejtsük el…
Búgom a fülébe és ujjaim lefejtik kezét a balomba tartott ékszerről hogy felhúzhassam gyűrűs ujjára. Tökéletesen illik, mert bűvölt darab, az aktuális komfortos méretre igazodik viselőjénél.
- Akkor már csak két dolog van hátra. – közlöm miután megcsókolom a gyémáttól csillogó kezét mélyen beszívva illatát. – Összeverbuválni a csapatodat.
Gondolom jó pár baglyot küld vagy lehet egyeseket személyesen kell felkeresnie. Bárhogy dönt, segítek neki amennyire időm engedi a többit megoldják a testőrök.
- A másik… ideje megszervezni egy sikkesen elegáns white party-t, ahol csak te leszel fehérben…
Kacsintok és újabb csókot követelek tőle különösen kiélvezve, ha ajkaim között kuncogja meg az esküvő modern formába bújtatott metaforáját. És ki tudja, lehet még én magam is fehérbe leszek a kedvéért. Végtére is, miért ne?

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

-  Ez igazán nagy megtiszteltetés. Ha azt mondod, hogy biztonságos…
Ezt azért nem merném száz százalékig kijelenteni maximum csak remélni, de azt őszintén és teljes szívből. Tartok tőle, hogy Sophie az utolsó pillanatokban mégis csak meggondolja magát, elvégre kevés emberrel került eddig fizikai kontaktusba. Ez a kevés Alfred és David személye, akik akkor igyekeztek nagy műgonddal a medált megfelelően legkevésbé zavaró helyre tenni mikor épp öntudatlan voltam mert vagy megvertek a riválisok, mint Hayes vagy kiütött a pia és a drog. Illetve Elliot, mikor a sivatagi kalandunknál kiszedte a nyakamból.
De most Annáról volt szó, akit ő maga akart. És ez azért is volt más, mert kevés ember érdekelte. Csak Anelia a Sophieval való hasonlóság miatt, Mr. Jóképűnekképzelemmagam Nott és most… Anna Volkova.
Ujjaim az övén, irányítom a kezét bár nem is igazán kell, mozdul ő magától. Látom a kíváncsiságot az arca feszült vonásaiban, érzem a rezdülésében pedig még csak az én ruhámat súrolja, az én bőrömet érinti. Egy fél pillanatra elfog a féltékenység hogy bezzeg én már nem váltok ki belőle ilyen mértékű hatást… na szép!
A lánc vékony hűvösén keresztül vezetem le kecses kezét egész az arany kerek mágikus ékszerig. Érzem ahogy az szelíden vibrál, várva, szinte már-már epekedve a kapcsolatért. Nem forró langyosan kellemesen meleg, az a selymes, jóleső fajta, mint egy puha sál ősszel az ember nyaka körül mely megóv a hűvös szellőtől. S nem tudom miért talán mert Anna átérzi a helyzet jelentőségét vagy mert ez teljesen meghat követem őt abban, hogy lehunyom kissé késve de vele együtt a szemeim.
A tudatomba érzem hirtelen egyszer csak Sophiet, intenzívebben, erősebben mint bármikor valaha. És valahogy mellette mintha ott lenne Anna is. Hallom, ahogy Sophie köszön, érzem ahogy mosolyogva kedves talán tőle túlzóan is udvarias és befogadó. Nem vagyok bene biztos hogy mindez csak az én fejemben játszódik le vagy valóban megtörténik.
- Öhm.. te is hallotad? Érzed őt?
Pislogok zavartan fel sem fogva hogy lehet ezzel megtöröm a kapcsolatot, bár a keze még mindig ott van a medál körül, kecses ujjai külső éle nekem feszül és remélem megfagyunk ebben a bensőséges kissé bizarr pillanatban. Azt hittem szép halál ha egy főbenjáró átok talál el egy aprócska fontos szó kimondása után de ostobaság volt, mert ez sokkalta… jobb pillanat lenne rá. Minden olyan kerekké válik hirtelen.
- Azt mondja bízhatsz benne, nem fog többet bántani téged. És örül hogy az életem vagyis életünk része vagy.
Bátorítóan mosolyodom el, elengedem a kezét és az egyik kósza hajtincset a füle mögé tűröm. Olyan puha, olyan lágy, olyan tökéletes ő. És valahol megváltás, hogy ezt végre Sophie maga is beismeri és ráadásul még el is fogadja.

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

Ujjaim közt finom kis fogságban billeg a gyűrű, a kő benne szikrákat vet közénk de egyik sem csillog annyira, mint Anna gyönyörű izzó kék tekintete. Látom a millió kérdést ott, amire félek, közel sincs elég válaszom, és a velük párhuzamosan a fel-felcsillanó aggályokat is. Nem csoda ha  jégcsappá válik a tüdőm, cseppfolyóssá a lelkem. Mi van ha…
Hirtelenjében nem tudom eldönteni jó vagy rossz előjel-e hogy a tekintetét ellepi a könnyfelhő, bár le nem csordul egyetlen sós csepp sem. Csodálom hogy nem szakad ki bordáim fogságából a szívem és bár mosolygok igyekezvén megnyerően az ajkaim teljesen kiszáradnak.
- Igen… Lennék…
Nem is tudom a szavai jutnak-e el előbb hozzám vagy a keze, a hosszú finom ujjak puha, meleg érintése mely körbeöleli a kezem az ékszerrel együtt és felolvaszt, mint egy elátkozottat. Sípolva röhögősen szalad ki belőlem a levegő.
- De… Te tényleg veszélyesen élsz… Komolyan lennél a férjem? Valóban?
- Tudod, hogy imádom a veszélyeket. Pláne ha rólad van szó, kisfarkas! – kuncogok bele a nyakába, mert képtelen vagyok nem közelebb hajolni, nem kiélvezni a közelségét. – És igen. Komolyan. Ha te valóban hozzám jössz, persze.
Nem láthatja, de belevigyorgok arcéle tökéletes vonásába, mely olyan mintha egy festőművész alkotta volna meg a legnagyobb műgonddal. S hogy miért? Egyszerűen mert üdítően mulattató aggodalma. Persze tudom mi miatt fáj a feje, de mint mindent ezt is túléljük és majd valahogy megoldjuk. Talán túl gyors a tempó, de Alfred és majdnem Anna elvesztése után rájöttem, éveket várni színtiszta hülyeség. És így… talán nagyobb biztonságban is lesz egyesektől.
- De….van még valami. – elhúzódom tőle, nem messzire épp csak annyira, hogy szemébe tudjak újra nézni. Keze a kezemben a gyűrűvel a másik azonban szabad azzal a másik kezét ölelem körbe sajátommal. Felemelve csókot lehelek ujjaira miközben halkan suttogok. Mintha csak valami belső titok lenne, amit nem akarok hogy más meghalljon, holott nincs itt rajtunk kívül senki sem.
- Te vagy a remény, a kiút, a cél. A megnyugvás az álmatlan éjszakákon. Csak veled tudok aludni, minden ócska matrac és hátfájás ellenére. – itt azért vágok egy grimaszt, amely tudom megnevetteti. -  Ti ketten vagytok Sophieval a gyógyír a bennem lévő mételyre. A romlottságra, ami felőröl. Sose voltam jó. Ti tesztek igazán azzá. Többé, mint ami egyáltalán lehetek. Te itt, idekint, ő pedig odabent. És… Sophie... Sophie szeretne megismerni téged végre. Úgy igazán.
Ha van jelentőségteljesebb pillanat az előzőnél hát nem kérdés, hogy ez az. Most ellenben mégsem izgulok annyira. Talán mert tudom valahogy egyenesbe rendeződnek a dolgok, a bolygóegyüttállás, az élethelyzet vagy csak a szimpla felvállalt érzelmeknek köszönhetően.
- Azt kéri, érintsd meg.
Az utolsó mondatot szinte krákogom, mert soha soha de soha nem adott rá engedélyt magától. Elliot egyszer vette el erőszakkal, meg is volt ennek a böjtje. Ám most sóvárogva várakozik, érzem szinte húz a tőlem centikre lévő nő felé én pedig ha tétovázik hagyom picit majd szelíden a fehér keményített ingem utolsó előtti legfelső gombja felé vonom kacsóját. A döntés persze az övé, nem erőszakolom rá de tudom, mert már első perctől kezdve érdekelte a medál eredete, és mert javában él benne a kutató hogy nem fogja tudni megállni hogy nemet mondjon.
Én pedig lehunyt szemmel várom ki kettejük egyfajta fizikális síkon való találkozását, amelyet ezeddig mindig gondosan elkerültünk köszönhetően a mérhetetlen fájdalomnak, amelyet a medál okozott féltékenységből számtalan együttlétünk során.  

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

A könyvtár említésére egy szerénykedő bocsánatkérő félmosoly kúszik a képemre. Tudom mennyire kevés ez neki, de hamarosan több feladata lesz mint az utóbbi hetekben bármikor. A viccét meg egy gyors lopott csókkal jutalmazom, mert tudom hogy ez megenyhíti és mert van igazság a szavaiban. Nem hagyom őrizet nélkül a legutóbbi eseményeknek köszönhetően. A csók meg kellően kizökkenti és leköti annyira hogy aztán irányt váltva a liftek felé vonjam minden nagyobb ellenkezés nélkül.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? Ezúttal Te magad rabolsz el?
Ravaszkás de szomorú mosolyt villantok a keserédes emlékek elől gyorsan menekülve, mert akár az sem lenne rossz ötlet de elég nagy ma kivételesen a nyüzsgés itt. Én meg nem szeretem a közöséget.
- Akár ez is az is lehet, ha azt szeretnéd… - búgom a fülébe mikor már a liftben kettencskén vagyunk és magamhoz vonom újra. - …de előtte ezt talán látnod kell.
És mikor az acélszín tömör liftajtó teret nyit látom Anna arcán a meghökkenést, ami a diadal édes érzésével tölt el. Egy adag súly lekerül rólam bár nem mind és nem teljesen. Érzem ahogy Sophie gyomra az enyémmel együtt ugrik össze és vár aggodalmasan. Míg Anna kéklő pillantása a berendezést fürkészi én az ő vonásaiban próbálok olvasni igyekszem egyetlen rezdülést sem elmulasztani, sőt… mindent bele akarok vési az agyamba jó mélyre.
- Christopher… Nem találok szavakat…
Wííííííííííííííííí!
Sophie visít örömében mint egy kisgyerek, de én szigorúan tartom magam csak egy őszinte széles vigyor ül ki arcomra. Ezek szerint nem végeztem rossz munkát.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felé lépek és a kezeit melyet eddig magához szorított majd le is engedett elkapom az ív hanyatlása közben.
- Sehogy sem kell, épp elég hogy itt vagy. – nekem., de ezt az utolsó szót valamiért mégse tudom kimondani. Talán mert túlontúl nyálasan hangzana én meg sose voltam az a típus. – Bár, ha mégis lehet lenne azért egy ötletem…
Nyitva hagyom a kérést, mert még nem fejtem ki azonnal. Inkább felcsigázom az érdeklődését az idő húzásával és a sejtelmes somolygással is.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok, már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem.
- Reméltem is, hogy ezt mondod. Sosem voltál az a feladós típus.. – biccentek bíztatóan kicsit viccelődve, mert lássuk be ritka ilyen makacs nőt nem találok szerte az országba mint amilyen ő. És ha már velem ilyen, legyen csak szépen minden másban is. Pont ezért rajongok érte.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt… De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
A mondata első felével eléri, hogy felkússzon a szemöldököm a homlokom közepére, hogy aztán arcvonásaim ellágyuljanak az azt követő szavaira. Most nincs részegség, nincs szeszgőz, nem fájdalom, kábaság vagy kényszer szüli ezt a vallomást, hanem talán az őszinte belsőséges bizalom. Azzal is tisztában vagyok, inkább érzem semmint tudatosan tudom, ugyanannyira nehéz volt ezt neki kimondania, olyannyira hát mint annak idején nekem felé. Egy halk, oh, Anna hagyja el ajkaim miközben kezem elengedi az övét ujjaim az arcára siklanak és egy hosszú teljes percig csak kivételesen szófogadón szót se szólva nézem Őt. Tökéletes, számomra minden úton és módon, s a jóleső melegséget bennem ami érte ég megtetézi Sophie a medál langyos kedvességével. Hosszan, mélyen puhán csókolom meg, közben az egyik asztal felé lépek vele pár lépést, épp annyira csak hogy megtartsa, mert ez a tipikus egész belsőd beremegő lábremegtetős fajta csók. Ha azt kérte ne válaszoljak, hát akkor szavak nélkül fejtem ki mennyire magába bolondított. És a végtelennek tűnő perceket az illatával az érintésével csak Sophie kérlelése az agyam hátuljában töri meg váratalnul egyszercsak.
Na gyerünk, itt a remek pillanat. Ne légy nekem nyuszi!
Halkan kuncogva szakadok el Annától és kezem amely eddig a derekára simult most a nadrágom zsebébe nyúlva egy fénylő kis ékszert emel kettőnk közé.
- Akkor talán a másik ötletem is tetszeni fog. Mit gondolsz, lennél a feleségem?
Alighogy elhangzik a kérdés úgy érzem megfagy az egész belsőm. Talán anno az iskolába féltem ennyire a vizsgákon. Vagy még ott sem. Csak akkor mikor Annát elveszíttetem és majdnem elveszítettem. Sophie éppúgy lélegzetvisszafojtva várja mi történik, mint én. És szégyen szemre, még a klisés letérdelést is teljesen elfelejtem, pedig esküszöm a terveim közt volt.

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

Hosszú, szinte végtelenbe nyúló hetek teltek el. Mondhatnám, hogy ezalatt megszoktuk Alfred hiányát, de ordas nagy hazugság lenne. A gyerekek többnyire kerültek, hogy engem vagy inkább Volkovát nehéz lenne megállapítani. Mirabella szempillantás alatt vált kamasz lányból szinte felnőtt nővé, David pedig hűen tükrözve saját magam a munkába menekült. Túl sok projekt volt egyszerre amit vinnem kellene párhuzamosan, nem mondom hogy nem jött jól a Patkányfészekben való önálló ténykedése. Így több időm jutott a saját személyes és félig titkos projektjeim egyikére, amihez elég volt három hét hogy kész legyen.
Kissé idegesen dobolok a Rosewood előcsarnokának korlátján ujjaimmal Annára várva. Még reggel megbeszéltük hogy délután itt találkozunk, akartam pár apró részletet véglegesíteni mielőtt megmutatom neki az ajándékát. A kapcsolatunk szerencsére nem siklott ki az Alexejjel való összecsapás óta, de szilárdabbnak sem mondanám hogy vált tőle, ellenben érezhetően átalakult azért valami. Inkább csak benne ragadt egyfajta bűntudat, ami a felszínen sokszor nem látszik, de a mélyben hosszan, gyilkos csendben meghúzódik. És ezen még egy kurva temetés sem segített. Meglehet ki kellene mondani dolgokat… de… sosem voltam igazán a szavak embere.
Ahogy állok és várok rá, hogy megjelenjen tökéletes alakja, gyönyörű arca szép metszésű tekintete rám villanva jókedvűen megcsillanjon úrrá lesz rajtam egyfajta idegesség. Mi van ha nem tetszik neki?
Ne aggódj már! Minden rendben lesz…!
Sophie sosem volt még ilyen támogató sem ilyen elfogadó. Szinte félelmetesen új hogy nem kell állandóan harcolnom vagy győzködnöm. Nem mondom hogy nem élvezem ezt az új felállást de még most is megbotránkoztat a dolog.
Ahogy Anna megjelenik a forgóajtó üvegén túl úgy dobban meg a szívem és indulok el felé. Az előcsarnok felénél érünk össze ahol mindenki előtt senkitől nem zavartatva magamhoz húzom egy ölelésre.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál? – igyekszem a hangomban lévő aggodalmat eltüntetni, mert a hotel épülete kevés és nem túl kellemes emléket idézhet benne, ám ezt feltett szándékom száz százalékosan felülírni.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Azzal kibontakozom karjaiból, de a kezét nem eresztem. Szelíden húzom a liftek irányába. Az épület két részre van osztva az egyik csak mugliknak fenntartott szárny, a másik a varázslóké. Ez utóbbiban az alagsori liftgombok más helyekre visznek, nem a mélygarázsokba. A mínusz kettes halványpirosan villan fel a kezelőpanelen és nem is kell csak pár pillanatot várni hogy csilingelve egy steril folyosón találjuk magunkat.
- Erre! – engedem ki Annát egy széles kézmozdulattal és már ő is láthatja az üvegfelületen túl, amit hetekig alakítottak számára. Egy saját új modern laboratóriumot.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Kihalászok egy kártyát a zsebemből és kinyitom a nehéz üvegajtót, ami elválaszt minket a benti steril környezettől hogy új tulajdonosa belépve szétnézhessen miközben követem én is.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
Kissé aggódva pillantok rá azúrkék tekintetemmel metszően várva a választ, mert remélem hogy megfelel minden az igényeinek. A legjobb mikroszkópokat, streliziáló rendszert, betegágyakat és gyógyfüveket szereztem be neki de nem kértem ki a véleményét, ez is igaz.  Különben oda lett volna a meglepetés ereje.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

– Owen Redway.
A bemutatkozással egybekötött kelletlen  morgás nem kerüli el a figyelmem. Megmosolygom, látszik, hogy nincs ínyére kiadni személyét, de talán már mindegynek ítélte.
- Nolám, szóval a megérzésem nem csalt.
Piszkálom tovább azt a bizonyos alvó sárkányt, bár igazából ostobaság a részemről. Ezzel nem leszek szimpatikusabb Mr. Szkeptikus szemében, mert az az átható tekintet és az a semmitmondónak látszó arc bizony ezt akarja tudtomra adni. Jobbnak látom kielégíteni a kíváncsiságát a tőrrel kapcsolatban és meglep bár hangot de még rezzenést sem adok hogy nem nyúl egyből a dosszié felé. Valahogy azt vártam volna hogy kapva kap a lehetőségen, és van benne egyfajta olthatatlan mohó vágy az ismeretlen után, de végtére is az önuralom is szép erény… Milyen kár hogy bennem ez jóvalta kevésbé van meg.
Owen csak a borostáját dörzsölgeti, mintha az megoldást szülne vagy segítene bármiben is, én meg jobb ötlet híján kivárok. Sophie is erre int, ne legyek tolakodó mert csak elriasztom. Van igazság ebben a teóriában hát ujjaim jobbára a hideg söröskorsó szélén dobolnak.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el.
Jogos. Halk sóhajjal biccentek, hogy igaza van. Először egy dolgon legyünk túl majd utána fókuszálhatok a Szilánkra, amit volt olyan kedves és Dakota ügyesbajosan elhagyott nekem. Faszom.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Most rajtam a sor, hogy kivárjak egy gondolkodásnyi pillanatot s már épp szóra nyitnám a számat, mikor az ajtó hangos dörduléssel vágodik ki hogy bebocsájtást nyerhessen hűlt helye által egy nagyobbacska társaság. Redway az újonnan érkezőkre emeli a tekintetét és én is lekövetem aztán inkább visszafordulok és a Roxfortnak gyűjtött érmés bödönt fixírozom.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört!
Beszélgetőtársam rögvest engedelmesen munkához is lát, ahogy egy jó csaposhoz illik, miközben a rendelő idegen mellém lép és ujjaival dobolni kezd. Megmosolygom de nem fordulok az idegen felé, van bennem és a szám sarkának felfele görbülésében egyfajta neheztelés iránta, végtére is csak megzavarták az… üzletemet.
– Parancsolj, Frank. De szívesen kiviszem ám nektek.
A pulton koppannak a söröskorsók és remélem megragadva odébb áll a csapathoz, de sajnos nem egészen ez a forgatókönyv zajlódik le.
– Ne bajlódj, öreg cimbora. Hé, magát ismerem! Maga nem...
Hát ami elkerülhetetlen az elkerülhetetlen, lássuk be. Egy pillanat alatt elmormolok egy kósza baszdmeget magamban, aztán tenyérbemászó mosollyal fordulok Frank felé. Biccentek neki köszönésképp. Sophie megborzong a nem túl szívderítő figura láttán.
- De. Chris Cartwright. Üdvözlöm Frank! – unott természetességgel fogok vele is kezet és mutatkozom be.
- Aztán mi járatban erre, uram?
- Tudja, iskolaügy. – pillantásom Owenen nyugszik, meg a mögötte lévő táblán, amelyeket a galleonjaim hízlalnak. A mappa időközben kámforrá vált egyetlen gyors sebes mozdulatnak köszönhetően, innen egyértelmű hogy Redway ugyanúgy számít az én diszkréciómra mint jómagam az övére.
- A lányom ide jár, a Roxfortba, és miatta…
- Nem is tudtam hogy van egy lánya! De.. mondja csak… ahhh a csudába jó egészséget maguknak!
Mivel kiáltanak az italért Frank kénytelen indulni, bár érződne hogy szívesen eldiskurálna még itt. Míg ő elsiet van pár pillanatom hogy gyors búcsút mondjak a csaposnak, mivel nem szándékozom a fél napomat ismeretlenekkel eltölteni csak mert számukra… érdekes vagyok.
- A választ minél hamarabbra várom. Ide üzenjen ha döntött és itt talál meg, ha személyesen keresne fel. Ajánlom ne keverje össze.
A pultra teszek egy névjegykártyát, két oldalas, az egyik Graden Lodge címe, ahova a baglyot várom a másikon Camden Eye elérhetősége, ahol még ha nem is vagyok ott David mindig és majd tájékoztat.
- Sajnos szorít az idő. Örülök hogy megismerhettem Mr. Redway. Remélem még találkozunk.
Biccentek a másik felé, és térülök fordulok mire a törzsvendégnek számító Frank kiszabadul társasága vonzásából én már ajtón kívül tudjam magam. Sophie örül hogy már nem a kis kocsma hangulata telepszik ránk, a medál könnyűvé válik én meg csak egyetlen komor pillantást vetek a nem is olyan távoli kastéyra. Ott van Mirabella, felkereshetném, de… mit mondjak neki? Inkább hagyom a francba az egészet és egyetlen csettintéssel elhoppanálok haza, Annához.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

Ha valaki elbizonytalanodva dilemmázni kezd akkor már nyert ügyem van. Az évek és a rutin dolgozik, és bár ügyes pókerjátékosként elrejtem a tényt, hogy már megfogtam magamban belül azért somolyog a lelkem. Vele együtt örül Sophie is, a siker közös minden esetben de azért persze továbbra is vannak fenntartásai. Ahogy mindig.
Hagyom a vizslatást, ahogy a gondolkodási időt is megadom. Állom a másik tekintetét is, mert ez egy türelemjáték. Nem mondom hogy a legügyesebb vagyok benne, lenne hova fejlődnöm de ha felismerem szükségességét tudok azzá válni. Türelmessé. És most, talán a professzor, talán a kincs de meglehet a pénz ígérete csábít. Még egy whiskey is lecsorog a torkán, mintha az segítene eldönteni a késpenge mely oldalát válassza, melyen egyensúlyozik képzeletben. Hát igen, ez csak üzlet. Csak üzlet. És ha ez az ára Volkova szabadságánal Waltonnál, kész vagyok érte bármit megadni.
Sophie halk sóhajjal nyugszik bele és már nem firtatja a miérteket. Ezen a ponton már túl vagyunk.
– Ki maga?
A kérdés váratlanul ér, oly annyira hogy mire válaszolhatnék Redway folytatja a pult túlfeléről, megemelve a kezét.
– Mi a kincs? Mekkora a kockázat?
Merlinre esküszöm nem neki szól a röhögésem, de akaratlanul is kirobban belőlem. Szemeim körül apró ráncok jelennek meg, oldalam fájni kezd. Mikor volt ilyen utoljára? Nem emlékszem rá. Üdítően hat, hogy a másik nem ismer fel. Ad egyfajta… varázst. Abból az egyszerű sajátos fajtából nem a mágikusból. Még mindig nevetésbe áthajlóan válaszolok.
- Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
Összeszedem magam és felé nyújtom a kezem. Hangom újra normális, de a kedélyesség megmarad benne.
- Chrisropher Cartwright.
Biccentek is hozzá. Közben azon tűnődöm mennyire lekötik a rejtvények és csakis azok ha a hetekkel ezelőtti címlapfotók így elkerülték a figyelmét.
- A kockázat mindig nagy, minden ritkaságnak számító tárgynál. De ezt nem gondolom, hogy részleteznem kellene.
Vigyorgok a pohár felett rá, aztán úgy döntök nem melegítem tovább én sem azt a lángnyelvet, és lehajtom. Jó erős, égetni kezdi a torkom és a tüdőm.
- A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre. Meglehet hallott már róla, de ha nem hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
A kabátom belső tértágított zsebéből előveszem a dossziét, benne Anna gyöngybetűs írásaival, a római könyvtárban talált folyóvidéki trollokat ábrázoló könyv ide vonatkozó lapjaival, a fennmaradt rajzok a tőrről és a rúnákról. A pulra teszem és a férfi felé tolom.
- Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast. Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim. A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Vonok vállat mintha mindegy lenne. Valahol sajnálom hogy Annával mi ezt kihagyjuk, de Zharkov kiiktatásáig nem kockáztatunk, ebben maradtuk.
- És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem.
 Most már csak azon áll vagy bukik a dolog, mennyire kalandkedvelő. Franc esne Elliotba hogy nyugdíjba ment. Kihúzhatott volna még pár évet mielőtt bájitalkotyvasztósdik játszik. Na mindegy.

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

- Hasonlít.
Ebben az egy szóban minden van. Olyan mély érzelmek, amelyeket meglehet csakis én akarok beleképzelni és épp ezért meg is teszem. Anna csak egy pillanatig fürkészi a képet, én ezalatt Őt, aztán ahogy azok a mindent látó kék szemek bennem akarnak olvasni gyorsan kapom el róla a pillantásom. Mint egy gyerek, akit rajta kapnak. Az igazság azonban az, hogy nem akarok újabb vitába bonyolódni. Olyanba amit nem irányítok. Meglehet a helyzet kényessége miatt, pár perc múlva mégis kibukik belőlem az a téma, amely az utóbbi napjaink keserű zamatát adta.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Ezen most kissé megütközöm, ami vonásaimra is kiül. Nem vártam részéről mélyre szántó önismerei órát se beismerő vallomást, de még csak felelősségvállalás sem. Most mégis olyan váratlanul kapom meg hogy szóhoz se tudok egy percig jutni. Talán ezért is babrálok el tovább azzal a nyamvadt levéllel mielőtt átadnám.
Nem könnyű, se olvasni, se felfogni, se elfogadni, de nézni sem. Látni, ahogy az ujjak között a papír széle nagy amplitúdót ír le, mert elfogja a zokogás pár rá vonatkozó sor után… Ahogy a szívére szorítja. Irigy leszek a papírral, mert én akarok a helyébe lenni. Bármennyire is haragszom rá az elmúlt napok nehézségei után, automatikusan lépek mellé kartávolságon belülről még közelebb és vonom magamhoz, meglehet ő maga dől felém. Kívülről nézve szinte egyszerre hat a kettő. Az illata inkább nekem jó, nekem kell és önző módon kiélvezem, hogy az elmúlt időszak első és egyetlen őszinte mosolyát csalja ki belőlem. Le se tagadom, hogy akarom a közelségét. Nem vagyok jó vigasztaló, hadilábon álltam mindig is a könnyekkel. Olyan fegyver ez, ami megrémít és máskor menekülésre késztet, de itt nem nagyon van se terem se lehetőségem erre. Inkább csak… túlvészelem, úgy, hogy próbálok tudomást sem venni róluk és csak … hát… lenni. Azt mondják néha ez is elég. Remélem most is kurvára igaz lesz.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük…
Váratlan szorítja el a torkomat az a gombóc, ami azt hittem már végre eltűnt és nem kísért többet. Annának mégis sikerül előidéznie. Azzal a halk együttérzéssel, azzal ahogy félretesz minden nézeteltérést, minden hibát, minden féltékenység és így biztosít engem, hogy ma mellettem áll. És ez épp elég erőt ad, hogy még jobban imádjam őt, és még jobban utáljam magam, amiért nem ment odébb csak öt kurva centire a golyó. És hogy ránézzek meleg hálával a szememben. Levegőt szaggatottan veszek és egy apró bólintás keretében leigazolom állítását. Nem tudok még egy kósza igen-t se kipréselni magamból. Csak ölelem, ujjaim a hajába túrnak és csókot adok a homlokára, amelynek pillanatában először Mira majd nem sokra rá Dave is feltűnik. Egyikük sápadtfehér, karikás kisírt szemű, másikuk rezzenéstelen álarcú és így várnak ránk.
Kihúzom magam, miközben szelíden letörlöm hüvelykujjammal Anna arcáról a könnyek vonalát majd halkan a fülébe suttogom, hogy legyen olyan kedves és hozza ide nekem a zakóm, a csokornyakkendőm meg a mandzsettáim. Túlzottan jól érződik, mennyire zavarja a jelenléte a gyerekeket. Vonakodva hagyom hogy kibontakozzon kezeim közül, siettében távozó alakját nézem egyetlen kósza vágyakozó pillanatig, aztán fordulok a többiekhez. A pusmogásukat figyelmen kívül hagyom, még úgy is, hogy nem kerüli el a figyelmem Dave flegma vállvonogatása.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de...  De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Kis szünetet tartva egy pillanatra gondolkodom csak el. Mirára pillantok áthatóan, mert tudom, ő befogadóbb, de makacsabb. David pökhendi, duzzogva dühöng, de támogat mindenben.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Fura ez a szó, már önmagában is, végtére is biológiailag totálisan idegen emberek vagyunk, de valahogy ők, így együtt, mostmár csak hárman, azok akikért tűzbe mennék. Vagy hagynám hogy eltaláljon egy zöld gyilkos átok is akár. És ha mindez nem lenne elég beszédes kinyújtom Mirabella felé a kezem hogy ha engedi magamhoz húzzam és ő is kipityereghesse magát, mint előtte Volkova is. Meglep hogy szinte már utolérte őt, pláne ebben a fekete magassarkúban. Mikor nőtt fel ennyire gyorsan?
Mikor maradtam le ennyire? Valami hasonlót mormogok mint Anna nekem pár perccel ezelőtt, hogy nem lesz semmi baj, kicsiFőnix, meg hogy majd megoldjuk. Valahogy megoldjuk. Érte megoldjuk.

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

Minden a megszokott helyén, még a vitrines szekrényke is, ami persze ripityára tört és benne jó pár bájitalt be kell újra szereznem. Senki nem gondolná, hogy nem sokkal ezelőtt itt valaki meghalt. Senki nem hinné, hogy ez a szoba egy kibaszott csatatér volt. Én, ahogy a szobába lépek, vagyis igazából csak a küszöbön egyensúlyozok fekete öltönycipőmben, igazából ezt látom. Így látom. Az asztalt felborítva, Anna vérével tarkítva a padlót, a szétszóródott iratokat, a kínai vázát, ami ripityára tört, a vitrines szekrényt, ami mint egy oldalára esett pók haldokolva várja sorsát. Hallom szinte Alexej zihláló kéjtől sóvárgó lihegését és érces hangját.
Volt hogy ezzel álmodtam. Azon az első éjszakán. Azóta csak Anna mellett vagyok hajandó mert úgy érthetetlen módon elkerül minden ilyen. Hiányzik még a mandzsettám, fel kellene vennem egy nyakkendőt és a zakóm se tudom merre hagytam el, de egyszerűen lecövekeltem itt, félig az ingoványos múltba ragadva félig a jelenbe. Azúrkék tekintetem a festményre vándorol, ahol Alfred festett alakja ücsörög unottan majd feláll és rám parancsol a hangján.
Ejnye, no. Haladjon már, uram, különben még lekési a temetésemet!
Azzal fejvakarva és lemondóan csóválva visszasüpped a karosszékbe.
Tekintetem ellepi egy percre a pára hiába száraz itt a levegő, majd somolyogva bólintok. Igaza van, mennem kellene. Csakhogy nincs erőm. Nincs kedvem. Ennek nem így kellene lennie. Kurvára nem.
A nadrágzsebemből előveszem a levelet, amelyiknek egyik fele van csak nálam. Csak ezt a részét akarom neki megmutatni, mert a másik… az majd később lesz fontos, talán.
Nem is kell megfordulnom hogy tudjam, ki közeledik felém. Elég is volt  ez a röpke pár perc tűnődő magány, hogy magamban elgyászoljam az öreg komornyikot és szívembe csendes örömmel fogadom Anna magassarkúba bújtatott formás lábainak kopogását, ami egyenesen felém tart.
Félig fordulok csak irányába, egy amolyan minden rendben mosollyal, ami azért kissé hamis, mert ahogy ma sem úgy eddig sem volt semmi se rendben, de hát adjunk a kurva látszatra, ugye. Látom a tekintetében, hogy még mindig dühös a pletykalapok miatt. Nem tehetek róla, hogy Dakotával a fotó olyanra sikeredett, amilyenre, és hogy abból a szögből akár annak is értelmezhető. Egy csóknak. Nem akarok újra vitatkozni ezen, márpedig a jégkék tekintete azt sugallja, hogy bizony fogunk.
- Szerinted milyen lett?
Nem teszek egyetlen felesleges mozdulatot sem csak a fejem fordítom el a kép irányába. Újra az öreg barátom képét tanulmányozom a cirádás arany keretben. Többet is érdemelt volna ettől, leginkább azt hogy ne haljon meg miattam.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
Fújtatok egyet, és a halom újságra bökök, ami az egyik távolabbi komódra van felpúpozva. Mindről az én pofám vigyorog vissza, többségében azzal a nővel, aki most villámló pillantásával szúr éppen keresztül. Csak sajnos akad nem egy kivétel is köztük, ahol meg nem.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Egy pillanatig még elbabrálok a papírossal majd kinyújtom a kezem felé benne a kettéhajtott búcsúszöveggel. A rá vonatkozó rész meghatóan szép, tudom hogy nem lesz Volkova arca sokáig könnymentes, mert Ő nem is leplezte sose mennyire szereti az öreg Alfred-et.
Csupa jót írt és kívánt neki, leginkább azt hogy tartson ki itt, mert ennek a háznak szüksége van egy nőre. Rá . Meg nekem is.
És mennyire igaz ez…!
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
Elhúzom a szám, ismerős minden mégis szinte idegennek érzem magam a szobában. Kellene a kurva nyakkendő és túl kellene esni ezen az egészen, de… én csak Anna arcát figyelem a csinos smink alatt hogy hogyan változnak meg a vonásai és várom a pillanatot mikor fog összetörni. Hogy odaléphessek és átölelhessem. Minden vita, minden kiabálás, minden elfojtott düh ellenére, hogy akár fizikálisan de lelkileg is megtartsam, mert pontosan olyan jól tudom ahogy Ő… Alfred miattunk halt meg.