Az üvegház eléggé zsúfolt lett, egyre nagyobb volt a mozgolódás és a beszéd. Lancaster professzor beszéde után pedig mindenki tudta, hogy mi a dolga. Temérdek mennyiségű papírkupacra lettünk figyelmesek az egyik asztalon, amire válószínűleg az esszé követelményei voltak írva. Senki nem váratta magát, egyből körülállták az asztalt és megkezdődött egymás ide-oda lökdösése. Akinek volt egy kis esze az inkább megvárta míg lecsillapszik ez a nagy kavargás az üvegházban és csak utána vette el a sajátját...ha egyáltalán maradt is belőle valami és nem csak szétnyúzott papírfecnik hevertek a földön. Szerencsére annyira nem volt vészes a helyzet, mint amennyire én azt elképzeltem. Miután kezembe vettem a papírt, szemeimmel gyorsan végigfuttam a szöveget. Nem volt a feladat ellen semmi kivetésem, sőt ezt most kimondottan élveztem, ami rólam nagyon ritkán mondható el. Nem is volt kérdés, hogy kivel készítsük el közösen ezt a jó kis szaftos beadandót. Szeretek a könyvtárakban lófrálni, azonban a könyvek beszerzését most Oliviára bíztam. Egy a baj. Sajnos mindkettőnk irásának értelemszerűen különböznie kell.
Oliviával a könyvtárba való átvonulásunk után végre neki is kezdhettünk a növény tanulmányozásának, hogy aztán papírra tudjuk vetni a megjegyzetteket. Imádtam ezt a különleges fahéjas gyertya illatot. Serkentette a gondolkodást és nyugtatott is egyben. -Azt hiszem én mára végeztem. - csukta be maga előtt a könyvet Olivia. Kérdően felvonom a szemöldököm, majd folytatom az olvasást. -Hát okéé..akkor találkozunk majd a klubbhelyiségben. Szia! - összeszedte a cókmókját és kiviharzott a könyvtárból. -Szia.. - az olvasásba teljesen belemélyedve csak ennyit tudtam kibökni.
Egy aprócska nesz töri meg a csendet, ami ki is ábrándít a nagy koncentrálás alól miközben írtam. Körül nézek és szembesülök azzal, hogy már csak egymagam tartózkodok a könyvtárban és ez egyre inkább arra ösztönzött, hogy ennyi idő után végre én is elhagyjam azt. Elpakoltam magam után, majd távoztam is. Az esszé megírásának végére kissé ki is merültem. Fáradt vagyok, a kezeim pedig egy jó ideig nem hajlandóak az írásra. Lehet nem a legtökéletesebb, de nagyon odafigyeltem, hogy tartalmilag megfeleljen az elvárásoknak. Ígyhát vidáman adtam a papírt Lancaster kezei közé és siettem a klubbhelyiségbe Oliviának dicsekedni arról, hogy mi az eredménye annak, ha egy kis időt szánsz a tanulásra.
Hinnie kell valamiben, én azt hiszem olvasok még egy fejezetet.. •viselet•
Elliot O'Mara Kómásan nyitogatom szemeim ezen a csodás decemberi reggelen. Körülnézek, majd megállapítva, hogy a látásom még kissé homályos, kidörzsölöm az álmot a szememből és egy nagy ásítás keretében valahogy kivonszolom magam az ágyból. Persze a reggeli nyújtózkodások sem maradhatnak el. Reggel nem szokásom beszélni, sőt nem is nagyon szeretek. Pár órára még szükségem van, hogy teljesen felébredjek. -Jó reggelt. - bököm ki Olivia mellett sétálva kicsit rekedtes hangon. -Na! Csakhogy szóra bírtad magad. - kuncogva rám tekint, majd folytatjuk az utat a Nagyterembe, ahol aztán bőséges reggeli fogad minket. Megérkeztünk. Belépve a Nagyterembe már fel sem tűnik az a hatalmas zsivaj, ami általában szokott lenni. Ma nem. Úgy érzem ma nem nagyon fognak izgatni a körülöttem lévő dolgok. Az asztalunknál helyet is foglalok, Olivia pedig közvetlen mellém ül le. Mint mindig. Szemeimmel az asztalon lévő finomabbnál finomabb ételeket fürkészem, amik csak arra várnak, hogy megegyem őket. Sajnálom, hogy az étvágyam is pont most hagyott el. Hogy mégis egyek valamit, végül egy szendvicsre és egy bögre meleg kakaóra esett a választásom. Senki ne kérdezze, hogy ez a kettő hogyan illik össze. -Jó étvágyat. - megerőltetem a hangom, hogy a körülöttem lévők is hallják és ne csak Olivia, majd megragadom a szendvicsem és beleharapok. A reggelek ilyen unalmasan tudnak telni a társaságomban, bár Olivia már megszokta. -Neked is. - hangzott több helyről is. Olivia megpillantja a tányérom, majd félrenyelve a kajáját erős köhögés tör rá. -Egy szendvics? Ne hülyéskedj már Naida! Te ennél sokkal jobban szereted a hasad. - bökte meg a vállam a könyökével, miközben éppen készültem belekortyolni a kakaómba. Szerencsére nem öntöttem le magam. -Bocsi. -hümmögi teli szájjal. Mielőtt válaszolnék sóhajtok egy nagyot és végre iszok a kakaómból. -Semmi baj.. - csendesen elfogyasztom a maradék szendvicsem, majd felállok az asztaltól. Olivia csodálkozva düllyeszti rám a szemeit és tisztán lelehet olvasni az arcáról azt, hogy éppen próbálja kitalálni mit is csinálok. -Hát te? Hova készülsz? Nem vársz meg? - gyorsan behamzsolja a maradékot a tányérjáról. -Még van egy kis elintéznivalóm. Nyugodtan maradj csak. - válaszolom.-Oké, akkor majd találkozunk. - félrehúzza a száját, majd befordul az asztalhoz. -Mostanában olyan furcsa. - mondja a többieknek, miután hátat fordítottam és elindultam a Nagyterem kijárata felé. A mondat hallatán kedvem támadt egy mosolyt görbíteni a szám szélére. Nem is sejti még, hogy milyen pompás ötletem támadt. Mivel mindjárt nyakunkon vannak az ünnepek és lassan itt van az ajándékozás ideje, ezért úgy döntöttem, idén meglepem valamivel Oliviát. A helyszínen sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy ha tényleg valami jót akarok venni, akkor Roxmortsba mindenképp el kell látogatnom.
Felöltöztem valami melegebb ruházatba, ami nálam egy egyszerű, fehér pólót, kabátot, sálat, vastagabb anyagú nadrágot és egy barna, magasított szárú téli cipőt jelent. Hátamra veszem a kedvenc barna bőrtáskámat, amiben csak a szükséges holmikat hordozom, közöttük a pénztárcám is. Úgy csináltam, hogy a távozásomat Olivia lehetőleg ne vegye észre. Lassan elindultam Roxmorts felé, közben tekintetemmel a tájat fürkésztem. Olyan megnyugtató. Nagy szemekben hullik a hó, körülöttem minden fehérnek tűnik. Lépteim közben, hallom, hogy a friss hó ropog a talpaim alatt. Eddig minden terv szerint alakul. Ez a fogcsikorgató időjárás is a tél velejárója, néha érezni egyfajta hideg szellőt is az arcomon, ahogy haladok előre. Roxmortsba való megérkezésem után végre fellélegezhettem. Mindig is szerettem az itteni hangulatot. Hát még azok az édes illatok! Egészen karácsonyias a hangulat már, de még nincsen teljesen díszében a falu. A kirakatok nézése közben olyannyira elkalandoztam, hogy véletlenül belementem egy ismeretlen férfibe. Ezt követően kizökkenek a gondolataimból, majd hirtelen hátra pillantok. -Elnézést! - az után egyből vissza is fordítom a fejem és gyors léptekkel haladok előre. Meg sem állok a Pixie Könyvesboltig. Veszek egy nagy levegőt, majd benyitok. Megcsap a meleg és az a jó illat, amit egyszerűen sosem lehet felejteni. Akárhányszor Roxmortsban járok, mindig benézek ide és akár órákat is eltöltök itt. Hogy miért esett a választásom a könyvesboltra? Talán azért, mert számomra nincs szuperebb ajándék egy könyvnél. Közben eszembe jut az idegen férfi, akibe kint belementem. Próbálok visszaemlékezni a kinézetére, de olyan gyorsan történt az egész, hogy időm sem volt jobban szemügyre venni. Nem tudom mi ütött belém. Nyomasztott a dolog, hogy csak úgy továbbsétáltam.
Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni. -Albus Dumbledore-
Alapok
jelszó||ahova Elliot bácsi befér oda be is megy... így ejtsd a nevemet||Najda Bekker nem||nő születési hely, idő|| Salisbury; 1984.02.12 horoszkóp||vízöntő kor|| 15 vér|| felvérű évfolyam|| ötödik
A múlt
Salisbury városában láttam meg először a napvilágot. Pontosabban 1984.február 12-én. Ez a februári hónap jóval hidegebb volt a megszokottnál, legalábbis anya állításai szerint. Gyerekkorom nagyrészét a családi házunkban töltöttem, a házhoz tartozott egy kisebb kert is, amiben előszeretettel játszottam délutánonként. Nem voltak barátaim és eléggé visszahúzódó voltam, nem mintha ennek lenne valami nyomós oka, amiért ilyen természetem volt. Néha még a szüleim sem értették amikor így viselkedtem. Amióta az eszemet tudom, engem inkább a varázsvilág húzott és a vele kapcsolatos dolgok. Kíváncsi kisgyerekként egyre többet és többet szerettem volna megtudni, de édesanyám szájából mást se lehetett hallani, minthogy ezeket még van időm megtudni. Így hát nem igazán tudtam mást tenni. Nehezen, de beletörődtem. Mint minden velem egykorúnál, nálam is beköszöntött a kamaszkor. Nagy meglepetés ért engem, mikor szembesültem azzal, hogy milyen sokat változtam az évek során. A kis nyugodt, szótlan Naidából egy nagyszájú, lázadó tizenéves lett. Mondanom sem kell, sokat engedtem meg magamnak a szüleimmel szemben, de így visszagondolva már megbántam. Teljesen kizökkenőben vagyok ebből az időszakból és a gondolkodásom is végre nem egy ötéves gyerekéhez hasonlít. Aminek mégis a legjobban örültem az a piros pecséttel ellátott fehéres, sárgás boríték volt, ráadásul végre elérkezett az a pillanat, amikor anya komolyabban beavatott a varázsvilág dolgaiba és ugyanakkor figyelmeztetett, hogy az élet ott sem egy tündérmese. De, hogy miért mindig anya? Valószínűleg azért, mert apa nem nagyon vette ki a részét az ilyen családi dolgokból. Róla azt kell tudni, hogy mindig sokat dolgozik és ritkán látni otthon. Mindig valamilyen üzleti úton vagy megbeszéléseken van. Pedig ő támogatta a legjobban azt, hogy bekerüljek ebbe az iskolába. Már nagyjából megszoktam, hogy nem nagyon része az életünknek, az elején kicsit rosszul érintett, de az idő elteltével kezdtem jobban érezni magam. Mindezek ellenére vidáman szorongattam a kezemben a már kinyitott levelet és vártam Olivia érkezését, hogy elmondhassam neki a nagy hírt. Nos, ki is az az Olivia? Ő az egyetlen barátom. Még oly sok év után is ez az egyedüli dolog, ami soha nem jött nekem valahogy össze. A barátok. Olivia pár utcával odébb lakik tőlünk és egy meglehetően kedves félvérű család tagja. Furcsa módon egy régiségekkel teli boltban találkoztunk, ahova anya rángatott el egy ócska falióra miatt, de ma már köszönöm neki és nem haragszom, hogy olyan sok pénzt kidobott azért az ízléstelen falióráért, amit én csak kacatnak neveznék. Anya mindigis megszállotja volt a régi dolgoknak. Éppen ezért néz ki a házunk berendezése úgy, mintha valami idősek lakta ház lenne legalább húsz éve. Vagy lehet, hogy még keveset is mondtam.
Hangos kopogtatások hallatszanak a bejárati ajtó felől. -Ez már biztosan Olivia. - fordult felém anya, miközben már javában olvasgattuk a levelet. -Majd én kinyitom! - pattantam fel hirtelen a kanapéról, majd kiszaladtam a nappaliból egyenesen az ajtóig, amit persze egyből ki is nyittam. Olivia szinte a nyakamba ugrott, úgy örültünk a találkozásnak. -Na? Megkaptad? - tette fel habozás nélkül a kérdést, amikor a sok ölelgetés után végre eltávolodtunk egymástól. -Mit? - ezzel a kérdéssel fokoztam csak igazán a feszültséget köztünk. Az arcáról pillanatok alatt eltűnt a mosoly s eléggé csodálkozóan nézett rám. -Hát a levelet... - dadogta, majd előhúzta a kabátzsebéből a sajátját. Széles vigyor ült az arcomra. -Hát persze, hogy megkaptam! - böktem meg enyhén Olivia vállát, akin pillanatnyilag annyit lehetett észrevenni, hogy nagyon megkönnyebbült a dolog hallatán. -Jól rám ijesztettél! Máskor ne csinálj ilyet. - nevette el magát. -Készen vagytok már? - mindketten anya hangjára lettünk figyelmesek, amikor már éppen kisétált a nappaliból. Oliviára pillantottam, majd egy bólintással jelzett. -Igen! - válaszoltam. -És még egy dologban egyezzünk meg lányok. Mindig maradjatok mellettem, könnyen el lehet ám veszni és azt nem szeretném egyikőtökkel sem megélni. Érthető? - tekintete kissé szigorúnak tűnt. -Értjük. - Oliviával nagyon izgatottan vártuk, hogy végre megpillantsuk az Abszol utat.
Az átjárást sikeresen megoldottuk és beszereztük a szükséges dolgokat az iskolakezdéshez. A kedvencem a Fagylaltszalon és a Mágikus Manazséria volt. Találkoztunk elég furcsa alakokkal, akiktől még a szőr is felállt a hátamon, de teljes egészében nagyon élveztem és, ahogy elnéztem Olivia is. Elég szoros kötelék fűz egymáshoz minket, így nem is kérdéses, hogy meglátjuk e egymáson azt, ha valaki épp rosszul érzi magát vagy esetleg jól. A legizgalmasabb mindkettőnk számára a pálcaválasztás volt. Szerencsére nekem is és Oliviának is ugyanúgy sikerült kiválasztani a megfelelő pálcát Ollivander úrnak köszönhetően. Régebben anyának is itt sikerült beszereznie a pálcáját. Azonban egy valami nem hagyott nyugodni. Eddig miért nem tudtam, hogy Olivia rajong a békákért?! Különben, hogyan is választhatott volna egy békát maga mellé. Én félek a békáktól, sőt undorodom tőlük. Meg is egyeztem vele, hogy ha a közelemben van, akkor semmiképp se legyen vele Vari, a szeretett varangyos békája. Nekem pedig lett egy második barátom, Grész. Grész igazából egy gyönyörű, szürke karthauzi macska. Első látásra szerelem volt. Elkezdtem egyre jobban nézelődni a temérdeknyi állattal teli boltban. Éppen szemetszúrt egy nagyon szép, narancssárga nyakörv, fehér aprócska virágmintákkal. Kétféle medál lógott rajta, az egyik egy macskafej alakú, ami bordós színben díszelgett és egy sárga, karika szerű. Persze kikönyörögtem magamnak, de anya egyáltalán nem rajongott érte, inkább Olivia varangyának örült. Még ott helyben belevésettük a medálokba Grész nevét és a saját nevem. Utána már csak vigyorogni tudtam, mint a tejbetök. Mi mást is tehettem volna? Hisz megvolt amit akartam! Úgy vélem ennek az egésznek a végére mégis az számított, hogy mindenki elégedetten távozott a boltból.
Roxfortban töltött éveim alatt sikerült gyorsan beilleszkedni a társaságokba. Barátoknak még nem nevezhető, de van pár akivel szivesen elbeszélgetek. Oliviának jobban megy a barátkozás. Bevallom, sokszor eltévedtem vagy nem találtam meg a termet, ahol épp órám volt, de mindig találkoztam valakivel a folyosókon, aki eligazított. Mostanára tudtam memorizálni, hogy mi hol található és mondhatni már úgy ismerem az épület egyes részeit, mint a saját tenyeremet. Azok a késő esti beszélgetések Oliviával, nem szabadott de mivan ha az embernek nem jön egyből az álom a szemére? Ezekre a pillanatokra mindig mosolyogva emlékszek vissza. Sosem volt problémám a magaviselettel és a tanulással sem, de meg kell hagyni, lusta vagyok. A háború alatt teljesen megváltozott a környezet, a legtöbben meghúztuk magunkat és próbáltunk minél biztonságosabb helyeken tartózkodni. Voltak, akik hazautat választották, de sokan nem hagyták el Roxfortot és területeit, közöttük én is és Olivia is. Számomra ez volt a legnyomasztóbb, legszomorúbb és a legridegebb időszak. Utáltam, hogy mindig bujkálásra lettünk kényszerítve és a szemeknek mindig nyitva kellett lenniük. A lelkemben mély nyomot hagyott a folytonos félelem és az a sok erőszak, amit éreztetett velünk a háború. Néha még visszagondolok rá és azt kérem ne kelljen ennek mégegyszer megtörténnie. Sok áldozatot követelt, ami nem a legjobb hír azoknak, akik elvesztették családtagjaikat, barátjaikat. Szerencsére mi sérülés nélkül megúsztunk mindent, de emlékek száza okoz néha rémálmot egy teljesen csendes, nyugodt éjszakán. Valamilyen szinten megerősít, de egyben szét is szed. Oliviának sem telt kis időbe feldolgozni, ami itt történt. A béke után is napokig szótlan volt, alig lehetett belőle kihúzni pár szót. Természetesen ott voltam mellette, hisz nagy szüksége volt rá. Mindketten megegyeztünk, hogy nem háborgatjuk a múltat többé. A béke elég hirtelen következett be, Roxfort pedig fokozatosan újra benépesedett. Csend és nyugalom urolakodott. Lassan kezdett minden visszajönni a régi kerékvágásba. De annak ellenére, hogy milyen rossz dolgok történtek, szeretek itt lenni.
Jellem Álatlában barátságos vagyok, már ritkábban jön elő a visszahúzódós énem. Bár társaságban nem én vagyok a középpontban, de szeretem bevonni magam a beszélgetésekbe. Akit mindenben kivédek az Olivia és ez úgy érzem kölcsönös is. Amit tudni kell rólam az az, hogy gyorsan fel lehet idegesíteni. Ha kell tudok uralkodni rajta és inkább elnyomom, minthogy valami meggondolatlanságot csináljak. Nem vagyok nagy tréfa mester, nem szeretem ha viccelődnek velem. Nehezen engedek magamhoz közel embereket és nem is bánom, hogy ilyen a természetem. Aki pedig tényleg elakarja nyerni a bizalmam az kemény fába vágott. Sosem érdekelt, hogy hogyan nézek ki, nyilván nem vagyok tökéletes. Viszont azt se mondhatom, hogy mindig elégedett vagyok önmagammal. Ha rossz napom van inkább ne szóljon hozzám senki, mert akármikor robbanok. Sokan emiatt el is neveztek "kis méregzsáknak". Engem ez valójában nem is zavar. Hogy a jó oldalamat is fényezzem egy kicsit, elég segítőkésznek gondolom magam. Nem nagyon szeretek rosszban lenni senkivel csak ha nyomós okom van rá. Ha akaratlanul megbántok valakit, igyekszem minél hamarabb helyrehozni a dolgokat.
Apróságok mindig|| Grész(a macskám), roxforti lepkék(édesség), bűbájtan, pálca, Olivia, család soha|| spenót, leesni a seprűről, beadandót készíteni, humor(egy bizonyos szinttől), békák hobbik|| Előszeretettel lófrálok a könyvtárban valami érdekes olvasmány után kutatva. Varázstudás fejlesztése. merengő|| A legrosszabb élményem természetesen a háború időszaka volt. Az egyik legjobb élményem, amikor megkaptam a levelet a Roxforttól. mumus|| békák Edevis tükre|| A tükör előtt állva azt látom, hogy sok barát vesz körbe. százfűlé-főzet|| bíborvörös színű és csípős íze van Amortentia|| erős orchidea illat titkok|| sosem voltam még szerelmes azt beszélik, hogy...|| Azt beszélik rólam, hogy profi zsebtolvaj vagyok.
A család apa|| Aaron Becker; 41; félvér; nem nagyon volt része az életünknek az ügyvédi munkája miatt, ami kicsit elszomorít, de ha lehet akkor mindig együtt van a család. anya|| Charlotte White; 39; félvér; Ő nevelt fel és tanított meg dolgokra. Nagyon jó a kapcsolatunk. testvérek|| nincs állatok|| Grész. Szürke szőrzetű, narancssárga szemű karthauzi macska. Nyakában egy narancssárga nyakörv díszeleg, amin apró fehér virágminták sorozata van. Továbba található rajta két különböző medál: Az egyik egy macskafej alakú, bordós színben pompázik, a másik pedig egy sárga, karika szerű. Mindkettő medálba belevan vésve Grész és gazdája, Naida neve. Nagyon energikus kis jószág, ám annál többet lustálkodik. A macskákról ez nem nagyon mondható el, de hűséges és szereti a hasát.
Családtörténet|| Anyukám oldaláról egyik nagyszülőimet sem ismerem mivel már elhunytak. Apukám oldaláról pedig rendszeresen tartsuk a kapcsolatot a nagyszüleimmel. Az igaz, hogy egy kicsit messze laknak tőlünk, ami nem máshol mint Olaszországban van. Amikor csak megtehetik, mindig meglátogatnak minket, főleg ünnepekkor. Anyukámnak nincsenek testvérei, apukámnak viszont van három is, de külföldön élnek és nem fogok hazudni, ha azt mondom, hogy már a nevükre se emlékszem. Van egy elég közeli rokonunk, Mary néni, aki Salisbury környékén lakik és néha beszokott nézni anyához. Az a néha is elég gyakran van, de nem is bánom én csak hozza azt a szokásos finom csokis sütit. A Becker családnak nagyon hiányosak a tagjai és nem is arról ismert, hogy összetartó. Pedig mi nagyon is próbálkozunk. Pár távoli rokonunk azonban csatlakozott a háborúba, de velük egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot és csak a béke bekövetkeztével tudtuk meg ezt az információt. A többi Becker család tagja nem vett részt a háborúban, jobban inkább biztonságos helyeken szerették volna tudni magukat.
Külsőségek magasság|| 175cm testalkat|| vékony, formás szemszín|| szürkéskék hajszín|| szőke, itt-ott megjelenik benne pár szürkés tincs kinézet|| Öltözködése legtöbbször nagyon kényelmes és egyszerű, több hangsúlyt fektet a kiegészítőkre. Haja válláig ér, amit ritkán hord felfogva. Testalkata vékony és formás, nem panaszkodhat. Szeme és haja színét sokan furcsálják. Arca kissé szeplős.
A tudás varázslói ismeretek|| Amit büszkén kijelenthetek, hogy kimondottan jól teljesítek bűbájtanból, de a többi tantárgyat is igyekszem olyan szintre emelni. A seprűvel még nem nagyon barátkoztam meg, ha tehetem inkább a földön közlekedek és nem a magasban. Második kedvencnek megemlíteném még a bájitaltant. pálca típusa|| 10 hüvelyk, szilfa, sárkányszívizmohúr, közepesen merev.
Üzenetek megtekintése
