Shayke


Szusszanásnyi csend.
Tömör, ám annál kifejezőbb mondatok, vagy inkább szavak.
Sóhaját sóhajom követi, ám az én sóhajom valahogy mégis más. Nem csak azért, mert erőteljesebb, hanem fájdalmasabb is. Amolyan bűnbánó sóhaj ez, a "bőbeszédűségem" záloga. Jó, valóban elpártolt tőlem mostanában a kedvesség. Vagyis...belőlem párolgott el. Fél szemmel pislantok Shay felé, tekintetében sértődöttséget keresek, vagy valami teljesen mást. Érzelmeket, olyan pillantást, amibe belekapaszkodhatok. Régóta úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Feje mozgása lendületet ad a kobakomnak. Immáron én is a plafont vizslatom, a hajszálvékony repedéseket számolgatom, a fal fehérségét tanulmányozom, mindez azonban kényszercselekvés. Csupán álca. Egy ideje egy részletesen kidolgozott, már-már művészinek látszó álarc mögött élem az életem. Kívülről a régit mutatom, az örökké vidám, humoros, laza srácot, és nem engedem, hogy bárki is a felszín alá lásson. Hannahnak se engedtem.
- Ne haragudj! -fordítom a fejem oldalra, de nem emelem fel nyugvó helyzetéből. Tekintetem szomorú, vagy inkább esdeklő. Mintha Shaytől szeretnék bocsánatot kérni az életemben elkövetett összes bűnömért. Szánalmasan festhetek a kitágult, most talán még kékebben csillogó bociszemeimmel, de most valahogy ezt érzem, ez van bennem. Elgyengültem. Belefásultam a küzdelembe, mindennel és mindenért. A nyár történései, Dumbledore halála, a Roxfort, amely többé már nem Roxfort... Egy barát elvesztése. Egy igaz szerelem elvesztése?
Eltaszítása?
Az én hibám?
- Bocsáss meg! - ennyit tudok kinyögni, de olyan, mintha Shay helyén Hannah ülne, és ezt neki mondanám. Kezd őrjítővé válni a ringispil, és én csak forgok benne, szívem vadul ver, és olyan érzés jár át, mint még soha. Elkapom a lányról a tekintetem és visszarévedek a plafonra. Már nem fehérnek látom, vadul szürkül be szemeim előtt, mintha csak a mostani énem jelenne meg a falon. Szemem egy pillanatra becsukom. Fogalmam sincs, miért teszem, talán mint oly' sokszor, most is a csodát várom. Mindig a csodára vártam. Vajon léteznek csodák? Sose tettem fel magamnak ezt a kérdést, de nekem oly' sokan feltettek egy másikat: Meddig hiszel még a csodákban?
Talán eddig.
Shay mintha beszélne, hangfoszlányokat hallok, de nem értem. A mondatok nem állnak össze, túlzottan lefoglalnak a gondolatok. Csak ülök ott, mint egy darab hús, kémlelem az eget, amit most egy plafon testesít meg, és csillagok híján a hibákat szemlélem. A falon és az életemben. Nem értem magam, nem értem, hova tűntem. Mert ez nem én vagyok.
- Valami eltört bennem... - nyílik a szám és a szavak csak úgy jönnek, nem agyalok, csak árasztom magamból az érzéseket. - Nyáron kezdődött az egész. Apámat kis híján eltették láb alól a halálfalók, egy hajszálon múlt az élete. -kezdek bele monoton hangon, miközben fejem felemelem, térdem hasamhoz húzom és a lányhoz fordulok. - Nehéz volt visszatérnem a Roxfortba azzal a gondolattal, hogy mi van, ha soha többé nem látom őt...talán őket? De megtettem. Hannah miatt, a barátaim miatt, magam miatt. Legfőképp pedig azért, mert ők ezt akarták. Azóta megváltoztam, amit nem mutatok ki. Nem akarom, hogy sajnáljanak.
Nyelek egyet, de pillantásom le sem veszem Shayről. A történet még közel sem ért véget, de kérdéseket várok. Látnom kell, hogy érdekli-e őt, hogy ki vagyok valójában, vagy mégsem. Bízhatok benne?
Egy apró mosollyal adom tudtára, hogy örülök, hogy itt van. Sőt hálás vagyok, hogy nem maradtam egyedül.

 Shayke

- Abbacchiato=levert, kedvetlen…hm…mily’ találó hangulatfestő szó.
Tekintetem végigfuttatom a koszos ujjlenyomatokkal tarkított oldalon, miközben azon morfondírozok, hogy a kezemben tartott tárgy, egy esetleges bűncselekmény esetén már döntő bizonyítékként szolgálhatna. Tudom, beteg elme lakozik ott bent. Hangosan formázom a szavakat, ügyelve a helyes kiejtésre és a pontos artikulációra. A lap végéhez érve eminens kisdiák módjára tenyeremet a bal oszlopban sorakozó „parólékra” szorítom, majd agyam rejtett zugaiból előhívom a már elsajátított anyagot. Meglepő és mulatságos, hogy valamelyest sikerül kizökkentenem magam az önsajnálatból. Voltaképp mi a bánatos nyűnyavaja okom van az aggódásra? Hülye kérdés, mert akár reggelig is sorolhatnám, de ettől a szörnyűségtől inkább megkímélem hallgatóságomat. Nem mintha bárki is itt tartózkodna rajtam kívül…akinek ugyebár ez kijár, és akit lehetetlen büntetéssel sújtani ilyenfajta hóbortokért. A prefektusi lét apró örömei.
Egy nyújtózkodás keretében elnyomok magamban egy mosolynak nevezhető érzelmet, majd lapozok párat az ütött-kopott, a poklok poklát is megjárt szótáramban és folytatom a felolvasóestet. Elvégre a kis termetű „rovarbogarak” tűrhető társaságnak bizonyultak. Miért fosztanám meg őket az olasz nyelv mézédes örömeitől?
A betűk elvarázsolnak, magukhoz vonnak, olyan szinten olvadok egybe azokkal, hogy lassan képtelen vagyok megmozdulni. Olyan érzés ez, mint amikor lebegsz, és már nem érzed magát a testet, a matériát. Vajon most kezdődik az álmosság?
Elmélkedés…
Hunyorgás…
El-elhaló hangok. Zaj. Apró neszezés. Zörej.
Egy pillanatra megmerevedek, még a lélegzetem és visszafojtom. Az ijedtséget egy hatalmas sóhaj követi, ugyanis rádöbbenek arra, hogy prefektus vagyok, azaz jogom van itt tartózkodni. Ergo most én vagyok nyerő helyzetben. Én diktálok, és valljuk meg kicsit megengedem magamnak, hogy élvezzem. Mint éhes vadmacska várom a másodpercet, hogy lecsaphassak, de a pillanat várat magára.
- Merlin szagos valagára, csak te vagy az? - sandítok hátra a könyv mögül, majd azzal a lendülettel becsapom, ülő testhelyzetbe vágom magam és expartnernőmre emelem meggyötört tekintetem. - Azaz, tulajdonképpen örülök, még ha nem is látszik... - bököm ki kissé ügyetlenül és cseppet sem udvariasan, az okokra inkább nem kitérvén.
Kérdése csak enyhén szólva meglepő, amit egy szemöldökvonással tudtára is adok, majd enyhén érdekes hanglejtéssel szavakba is öntöm érzéseimet.
- Remekül.
Két kezem átkulcsolom tarkómon, sóhajtok, majd egy ásítást is elengedek. Shay következő megmozdulására kisebb nevetésben török ki, amit hullámzó hangulatomat imitálva ismételten lefelé görbülő ajkak követnek.
- Erre azért én is felettébb kíváncsi lennék. - dőlök kissé előre, komoly, vesébe látó tekintettel, miközben könyököm megtámasztom térdeimen. Szúrós, kérdő tekintet ez. Igazi prefektushoz méltó.
Élvezem...

 Shayke

November 8., este

Kimerültség.
Az arcon zaklatottan végiggördülő fátyolos cseppek.
Egy álom, mely valóság. Egy álom, mely gondolatokat generál. Miértekre és hogyanokra keresi vadul a választ, de hangok nincsenek, csak kusza gondolatokat. Miért történik mindez? Hogyan jutottunk el idáig? Egyáltalán hol tartunk most…
Veszedelmes érzés, mikor bizonytalannak érzed magad, és legfőképp tehetetlennek. Mintha le lennél láncolva és megmoccanni sem bírnál, nemhogy érdemleges dolgot cselekedni. Őrület, mikor pihenni szeretnél, de a gondolatok lelakatolnak. Még nagyobb őrület, hogy az érzéseknek oka van, méghozzá velejéig élő, érző oka.
Hannah.

Verejtékezve ülök fel, ujjaim izzadságtól átitatott homlokomra csúsznak, majd hirtelen hullanak a mélybe. Nehezemre esik levegőhöz jutni, légzésem a kívülállók számára sokkal inkább erőszakos szuszogásnak hathat. Szemhéjam egyre gyakrabban csukódik le és le, mintha csak ki akarnám tisztítani zavaros tudatom. Hosszabb majd még hosszabb pillanatok következnek, az idő vészjóslóan szalad, de nem érzem a sebességet. Lebegek. Vagy talán zuhanok.
Két könyököm keményen feszül a párnába, mint, akinek csupán egyetlen célja van, végérvényesen megsemmisíteni a belsejében lakozó tollakat. Alkarom szinte remeg, amiért ezúttal nem biztos, hogy a fáradtság a felelős. Sokkal inkább a képek, a mozaikkockák, melyek minduntalan magukkal akarnak ragadni. Melyeket képtelen vagyok összerakni. Miért? Nem hiszek benne, nem sétálok bele a csapdába. És most mégis ezt teszem.

Sokszor gondolok a "régi" életemre. Mennyivel egyszerűbb volt minden, mikor nem vettem komolyan a világot. Mikor felelőtlenül csajoztam, és senkinek sem tartoztam magyarázattal. Mily" csillogó a múlt. "Te bolond, élj, ne remélj!" Azt hittem működik a kettő egyszerre. Sokan naivnak tartanak, aki mindig mindenben a pozitívumokat látja, talán abban is, amiben lehetetlen. Prefektusnak lenni sem gyerekjáték a mai Roxfortban. Ez számomra talán nagyobb büntetés, mint ajándék. A cím méltó, ami hozzá tartozik az kihívás. Viszont itt sem a felszín a lényeg, hanem, ami mögötte van. A szerelemben sem a rózsaszín bárányfelhő a fontos, hanem a sötétkék zivatarfelhő.
- Basszus!
Ennyi, amit mondhatok. Utálom ezt az egészet. Gyűlölök filozofálgatni az élet nagy dolgairól, de ha bajban vagyok, ide menekülök. A gondolatok megóvnak, ugyanakkor kihoznak belőlem valami olyasmit, ami nem én vagyok. Ami utálok lenni.
Óriási lendülettel csapom be a társalgó ajtaját. Sóhajtok egyet, ami most körülbelül azt fejezi ki, hogy mennyire hálás vagyok Merlinnek, hogy idáig megőrizte hidegvérem. Nem mintha ez a helyiség egyenlő lenne a gumiszobával, de egyedül vagyok, és ez most felüdülés. Felüdülés és egyben átok. Összeszűkült pupillákkal vetem magam a kanapéra, majd egy hatalmas nyújtózkodás keretében megkeresem a számomra legkedvezőbb pozíciót. Merész állítás lenne, ha azt mondanám, hogy csúcsformában vagyok. Kócosan, egy szál rövidnadrág és atléta kombinációban, valamint csipától ragadó szemekkel nem hiszem, hogy felemelő látványt nyújtok, viszont a helyzet az, hogy leszarom. Az új életfilozófiát bevezetve máris jobban bizserget a csí. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzetem. Ezzel ujjaim közé kapom az olasz szótáram, és hangos felolvasásba kezdek.

- Miss Montalvo és a diáksereg -


Igazi spanyol szépség. Ahogy belebben a terembe óhatatlanul is mosoly ül ki arcomra, bár messziről inkább idióta grimasznak hathat izmaim megrezdülése. Szebbik arcom leemelem a pad felszínéről és teljesen ügyetlenül, tornász énemet, akaratom ellenére eltiporva helyezkedem el a széken. Mindig ezt hozza ki belőlem ez a nő. Lehet, hogy a zakkantság nálam, amolyan erőteljes formájában, csak ebben az időtájban jelentkezik. Zavaromban fogaim barátságot kezdeményeznek felső ajkam húságyával, miközben szemeim hol a borús eget, hol a gyengébbik nem szépségeit fürkészik. Papírjaim ugyan az orrom előtt hevernek, pillantásom mégsem kíván kontaktusba kerülni azokkal. Közönyösség fog el, és kissé a düh is megtelepszik lelkemen. Hiába a terveim, hogy az előadás keretében akár meg is csodálhatnánk, amiről szavalok, az időjárás ismételten beleköp a levesembe. Annyira utálok egyszerű lenni, és tárgyilagos. Mi szükség egy rémunalmas előadásra, ahol csupán a közönség horkolási intenzitását tesztelheted?

Nem tudom levenni róla a tekintetem. Sötétlő íriszei szinte magukkal ragadnak, hihetetlen, miket nem képes belőlem kiváltani egy tanár. Egy nő. A tanár az csak egy poszt, a lényeg benne lakozik, vagyis jobban mondva a felszínen nyugszik. Őrültnek érzem magam, és baromira lázasnak. A vehemencia és energetikusság pedig csak fokozza az összhatást. Legszívesebben nyakon önteném magam egy hűs koktéllal. Igen, amilyen eszement ötleteim vannak néha, biztos, nem vízzel végezném el a műveletet. Már csak a poén kedvéért sem. Miért vállaltam én ezt el?
Minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyőzzem magam, hogy nem azért, mert bármit is bizonyítani szeretnék neki, és egyáltalán nem azért, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Egyszerűen csak… Csak mindig is rajongás fog el, ha rá… ha a csillagászatra gondolok. Behunyom a szemem, és szavaiban elmerülve, mélyeket lélegzek, csak, hogy véletlenül se kerüljek ennél lejjebb. Útközben a székről is sikerül kissé alább csúsznom, ami számomra sem a legmegfelelőbb pozíció, így észhez térve visszakapaszkodok. Hallom, hogy a nyárról beszél, a hiányzókról, az időjárásról, majd a mai előadások is szóba kerülnek. Semmit sem akarok jobban, mint túl lenni ezen az egészen.

Kívánságom beteljesülése azonban még várat magára. A mardekáros lány valami okból kifolyólag, talán éppen a nemére hivatkozva előrébb állt a listán. Bár a tudományos magyarázatokat félretéve, valószínűsíthető, hogy csak nevünk kezdőbetűi taposták ki számunkra az utat. Viszont ha a témánkat helyezzük górcső alá, akkor elvileg a nagyobb felől haladunk a kisebb felé. Ez esetben pedig a nyitány engem illet.
Mindegy.
Nem fontos.
Ebben a szekundumban csupán az a fontos, hogy lefoglaljam magam valamivel. Ami természetesen véletlenül sem hasonlít az előttem meredező papírokra, amit nem szándékozok magammal vinni a pódiumra. Sosem szerettem, ha az anyagok bezavarnak a képbe, és képtelen vagyok a hiperaktivitásom kiélni a szabad kézlendítésekben. A nonverbális kommunikáció nagy erősségem volt, de az eszközök, melyek hozzám ragadtak, csak hátráltató tényezőként funkcionáltak ilyen esetekben. Mindenesetre figyelmem fenntartása érdekében magamhoz ragadom egyedül árválkodó pennám és jegyzetelésbe kezdek, ami nálam annyit tesz, hogy szavakat, nyilakat vetek egymás mellé, az összefüggéseket pedig a hálókörletben bogozom ki. Rejtvényfejtés helyett tökéletesen megmozgatja a fáradt agysejteket a művelet, nem mellesleg pedig a memóriát is fejleszti, hogy nem kisregénnyel tarkítom füzetem lapjait.
A mardekáros monológja még aránylag éber állapotomban talál telibe, de a számok kavalkádja, egyszeriben zavart okoz a buksimban. Értetlen ábrázattal ragadom magamhoz az általa közzétett papírlapokat, és áldom az eszem, hogy én ilyenekkel nem kívánom untatni a társaságot. Más módszereim vannak. Más stílust képviselek, így az előadásom is más jellegű lesz, természetesen a megengedett, elvárt határokon belül mozogva, azt csak minimálisan kitágítva. Amolyan „kevinesen” befogadhatóvá téve.

A szó végre megadatik, én pedig kapva-kapok az alkalmon, elfogadom. Egy bólintással jelzem Miss Montalvonak, hogy azonnal a tettek mezejére kívánok lépni, és nyomatékot adva biccentésemnek, megindulok a „színpad” felé. A szereplés bennem lakozik, a magabiztosság belülről fakad.
Az interaktív tábla mellett foglalom el helyem, pálcám meglengetem ujjaim között, majd egy apró mosollyal jelzem Missnek, hogy a hasonló színvonal terítékre kerül. Csupán a csomagolás más.
Szemem végigjáratom a „haldokló” társaságon, majd felkonferálom saját magam.

- Akkor csapjunk is a lecsóba! Ahogy hallhattátok, a hozzánk legközelebb eső galaxisokról tartok nektek egy rövid előadást. Ennek keretében kiemelek néhány fontosabb galaxist is. A „lássuk” szócska valóban nagyon találó volt Tanárnő, ugyanis szeretném a vizuális igényeket is kielégíteni. A tervem sajnos meghiúsulni látszik, vésztartalékok viszont mindig vannak a tarsolyomban.

Huncut, griffendéles vigyor, csupán ennyi jut a díszes jelenlévőknek. Nem kívánom beavatni őket semmibe, idővel úgyis mindenre fény derül.

- A rövid monológot követően az első és legfontosabb kérdés, hogy mik azok a galaxisok?
A galaxisok hatalmas, csillagokból és csillagközi anyagból, gázból, porból álló rendszerek, "csillagvárosok". Méretük néhány ezertől több százezer fényévig változhat. A legkisebb galaxisok (pl. az úgynevezett törpe szferoid típusúak) néhány millió, míg a legnagyobb, óriás elliptikus galaxisok több száz milliárd csillagot tartalmaznak.
- Ha valaki esetleg nem lenne tisztában vele, a szferoid vagy más néven forgási ellipszoid egy mértani test, melyet akkor kapunk, ha egy ellipszist valamelyik tengelye mentén megpörgetünk. A galaxisokban az egyedi csillagokon kívül általában csillaghalmazokat és különböző típusú gázködöket is megfigyelhetünk. A vizuális megjelenésük nagyon változatos, megkülönböztethetünk spirális, elliptikus, lentikuláris (lencse alakú) és irreguláris (szabálytalan) típusokat. Földünk is egy hatalmas  spirálgalaxisban, a Tejútrendszerben helyezkedik el. Galaxisunk körülbelül százezer fényév átmérőjű, és nagyságrendileg százmilliárd csillagot tartalmaz. A legközelebbi törpegalaxisok, a Tejútrendszer kísérői, vagy szatellit galaxisai néhány százezer fényév távolságra vannak tőlünk.

Megengedek magamnak egy szusszanásnyi szünetet, ugye ami jár az jár, majd nagy levegő és újabb tagolt, rendszerezett szövegrész következik.

- Az általános ismertetés után rátérek a törpegalaxisok ismertetésére. Ehhez tudni kell, hogy a Tejútrendszerhez legközelebb eső galaxisok a legkisebbek. Ugyanez a tendencia érvényesül a Nap és a csillagok esetében is. Ez egy logikus rendszer, amelyben csupán a viszonyítási pont más. Egyik magába foglalja a másikat, ugyanis mint tudjuk, a csillagok a galaxisok részei.

- A hozzánk legközelebb eső galaxisok olyan galaxisok, melyek néhány milliárd csillagnyi tömegből állnak, ellentétben a normális galaxisok több százmilliárd csillagnyi tömegével. Kis méretük miatt elsősorban közvetlen környezetünkben, a Lokális Galaxiscsoportban lévő törpegalaxisokat ismerjük, melyről azonnal hosszabban is szólok. A galaxisokra alkalmazott tipológia működik a törpegalaxisoknál is, így léteznek: Törpe spirálgalaxisok, Törpe elliptikus galaxisok, Törpe szabálytalan galaxisok,
Valamint, hogy néhány különlegesebbet is említsek:
•  Törpe szferoidális galaxisok
•  Kék kompakt törpegalaxisok
•  Ultrakompakt törpegalaxisok: első példányikat 2000. körül fedezték fel, átmérőjük 60-200 fényév, és néhány tízmillió csillag van bennük. A Nap környezetével szemben, ahol a csillagok jellemző térfogatsűrűsége egy csillag köbfényévenként, az ilyen galaxisokban ez elérheti az egymilliót is.
•  Újabban felfedeztek a törpegalaxisoknál is halványabb és kisebb galaxisokat, ezeket jelenleg hobbit-galaxisoknak nevezik.

- Visszatérve a Lokális Galaxiscsoportra, az nem más, mint az a galaxishalmaz, melybe a Tejútrendszer és az Androméda-galaxis is tartozik. Utóbbiról hamarosan bővebben is hallhattok. A csoport körülbelül harminc tagot számlál, gravitációs középpontja a két említett galaxis között helyezkedik el. Átmérője 10 millió fényév körüli, és kettős (súlyzó) alakja van.
A Tejútrendszer kísérői közé tartozik, a Nagy Magellán-felhő, a Kis Magellán-felhő, a Canis Major-törpegalaxis, az Ursa Minor-törpegalaxis, a Draco-törpegalaxis, a Carina-törpegalaxis, a Sextans-törpegalaxis, a Sculptor-törpegalaxis, a Fornax-törpegalaxis, a Leo I, a Leo II, a Tucana-törpegalaxis és az Ursa Major-törpegalaxis. Az Androméda-rendszerbe sorolható az M32, az M110, az NGC 147, az NGC 185, az And I, az And II, az And III, az And IV, az And V, a Pegasus dSph, a Cassiopeia-törpegalaxis, az And VIII, az And IX és az And X. A Lokális Galaxiscsoport harmadik legnagyobb galaxisának a Triangulum-galaxis tekinthető, amennyiben elfogadjuk az Androméda-rendszertől való függetlenségét. Mi pedig udvariasak vagyunk, így természetesen elfogadjuk. A Lokális Galaxiscsoport többi tagja gravitációs hatása alapján a Triangulum-galaxisból és kísérőiből álló alcsoportba tartozik. Ez így bonyolult és hosszadalmas felsorolás, de nézzétek csak!

Az interaktív táblán ezekben a pillanatokban egy pálcaintéssel megjelenik a sokkalta átláthatóbb táblázatva foglalt változat.

- Végezetül pedig illusztrációkkal tarkítva bemutatok néhány galaxist közelebbről is. Az első, legyen az egyik legfontosabb és feltehetőleg a legismertebb, az Androméda-köd, vagy más néven Androméda-galaxis. –pöccintek egyet a pálcával, mire ennek a mozgó képe jelenik meg a táblán. –A narancssárga-tűzpiros fényben úszó galaxis képe a távoli infravörös tartományban készült, méghozzá a Herschel űrtávcső által.
Újabb pöccintés, váltás.
- Itt pedig ugyanezt a galaxist láthatjátok, a Galaxy Evolution Explorer jóvoltából. Ez a kép  az ultraibolya tartományban készült.

- Az Androméda-galaxis vagy Androméda-köd egy spirálgalaxis az Androméda csillagképben. Koordinátái: α=0h 37,6m; δ=41°25'. Sb típusú spirálgalaxis. Távolsága a Naptól 2,5 millió fényév. A hozzánk legközelebbi extragalaxisok egyike, a Lokális Csoport legnagyobb tömegű galaxisa, csak a Tejútrendszer körül keringő törpegalaxisok vannak közelebb nála. Átmérője 110 ezer fényév, a kevés anyagot tartalmazó külső tartományokkal együtt 180 ezer fényév. Tömege 370 milliárd naptömeg. 270 km/s-os sebességgel közeledik a Naphoz, körülbelül 3 milliárd év múlva összeütközik a mi galaxisunkkal. Valószínűsíthető, hogy akkor mi már nem fogunk élni, bár…ki tudja.

- A galaxis ősszel látható a legjobban. Tiszta időben elmosódott ellipszisként szabad szemmel is látható. Látszólagos összfényessége 3,4 m. Látszólagos mérete 160'x40', azaz a telihold átmérőjénél mintegy ötször hosszabbnak látszik. A legnagyobb földi távcsövekkel készült felvételeken az egyes csillagok is megkülönböztethetők.

- A következő mozgókép a Sextans törpegalaxist ábrázolja, melyet tőlünk 320 ezer fényévre 1990-ben találták meg. Ez már az előzőnél halványabb, -8 magnitúdó abszolút fényességű. Legfényesebb csillaga a Sextantis.

- Most a Draco és Ursa Minor törpegalaxisokat láthatjátok, melyek abszolút fényessége -9 és -12 magnitúdó közötti. Ha magyarul szeretném kifejezni magam, akkor Sárkány, alias Malf… -megköszörülöm a torkom, majd inkább folytatom- az Ursa Minor pedig a Kis Medvét takarja.

Most pedig jöhet a "vágjuk ki jól magunkat egy kellemetlen helyzetből" szituáció megvalósítása. A szöveg egyre kevesebb, az információhalmaz szűkül, de még én sem lehetek tökéletes.

- Sajnálatos módon a Carina és Fornax-törpegalaxisokról mélyreható információkkal nem szolgálhatok, a szakirodalmak ugyanis valamiért ellenem voltak, viszont néhány illusztrációt felvarázsolok a táblára. Jut eszembe, a Carina-törpegalaxist 1977-ben fedezték fel, az úgynevezett Palomar-felmérés segítségével.
A Fornax-törpegalaxist pedig Harlow Shapley 1938-ban egy dél-afrikai expedíció során fedezte föl. Legyen ez a végszó, köszönöm a figyelmet. Remélem az év folyamán azért lesz alkalmunk távcsövön keresztül is megtekinteni ezeket. -utóbbi szavakat már Miss Montalvohoz intézem, majd mint, aki dolgát jól végezte a helyemre sétálok.

Hali!  

Én is jelentkeznék, még pedig Kevinnel. A PM majd megy.

- Draco...Draco csillagkép. - mutatóujjam végigsimítja a "pehelysúlyú" könyv lapját, majd megállapodik a keresett szócskán. Villámsebesen ütöm fel az ott nyugvó oldalszámot, mely valóban elkalauzol Malfoy...vagyis a Sárkány csillagkép észvesztő világába. Draco... Óhatatlanul is a tejfölszőke haj jelenik meg lelki szemeim előtt, s ez a tény apró mosolyt csal arcomra. Azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is onnan.
- Bakker, ne már! Két sor? Két kib*szott sor?
Dühömben becsapom a könyv fedelét, majd fejem kétségbeesetten koppan rajta. A szitkozódás nem az én világom, sőt igazából az utolsó pillanatokra hagyott feladatmegoldás sem, de néha vannak kivételek. A fáradtság letaglóz, a papír gyűrődésnek indul izzadt kezeim alatt. Perceim maradtak csak. Ennyire jelentéktelen lenne ez a Draco? Talán csak annyira mint Malfoy. Talán róla nevezték el. A sületlenségek csak úgy záporoznak az agyamban, azt sem veszem észre, hogy erre most nincs idő. Bezzeg kép az van róla, hogy a fene egye meg őket. Lefényképezem a szememmel és majd kivetítem nekik az égre. Höh. Amilyen mázlim lesz úgyse fog látszani a távcsövön keresztül.
Majd elsütök valami poént. Ilyen se volt még, hogy asztronómia kiselőadást tartsak. Izgalmasan hangzik, csak most túl hülyének érzem magam. Ahhoz is hülye vagyok, hogy ébren legyek. Ilyen létezik?
Megerőszakolván magam újfent felcsapom a vaskos irományt, pontosan a 616. oldalon. Megragadom a tollam, majd az alig használt papírra firkantom a nyúlfarknyi semmitmondó szöveget. Már ha lehet két sort szövegnek nevezni.
Komolyan kíváncsi vagyok, hogy ebből aztán milyen szent szart hozok ki.

Immáron a szükséges, ám mégsem annyira elégséges feltételekkel, azaz a csillagászat kihagyhatatlan kellékeivel kezemben baktatok a torony felé. Arcom már nem annyira sápatag, mint amilyennek érzem, viszont még mindig álmos vagyok. Legalábbis szám percenkénti kinyílása elhiteti velem ezt. Én pedig készségesen elhiszem.
Nem akarok csődöt mondani, elvégre a Griffendélesek valamilyen szinten számítanak rám. Össze kell szednem magam. Mindjárt odaérek, és jesszus...fel is kell baktatnom oda. Szép lesz ha dobok egy hátast a lépcsőn. Ha szép nem is, de ütős biztosan. Főleg a gerincem számára.
Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom. Az Androméda-köd mintha az agyamra borult volna. Fejemben a különféle csillagképek vetik meg lábukat, szemeim leragadni készülnek. Még jó, hogy hoztam fogpiszkálót.
- Szent szalamandra! Miért nem veszem én ezt komolyan?
Magam sem értem, de őszintén szólva a kérdést se. Azon töröm piciny agyam, hogy mit ettem ebédre. Pedig nem is gomba volt. Darabos mozgással lépkedek a fokokon, s nagyon igyekszem, hogy ne visszafelé tegyem. Lihegősen trappolok be a terembe, szemeim körüljáratom a bent lévőkön, majd megeresztek egy energiamentes mosolyt.
- Ciao mindenkinek!
Ennyit azért sikerül kinyögnöm, miközben a láthatóan gondban lévő lányhoz sétálok.
- Beütött a krach?
Teszem fel teljesen ártatlan kérdésemet, miközben cuccom a legközelebbi padra pakolom.

Jamie

Pazzo! Pazzo!
Forr a vérem. S ha az én vérem eléri azt a fokozatot, ahol a víz bugyogni kezd, előtörik belőlem az olaszos temperamentum. Ilyenkor általában a dallamos mediterrán nyelvbe menekülök, amiben még a káromkodás is finomkodásnak cseng. Feltéve ha nem párosul megemelkedett hangszínnel. A bennem felgyülemlő feszültség legcélravezetőbb levezetési módja az olasz. Romantikus és egyben lüktető. Lázadozásra kiváló, és én most lázadni szeretnék. Lázadni az emberek felfogása ellen. Kitörni a burokból, ami késztetést érez az állandó védelmezésemre. Nyugodtságom párologni látszik, és ez arcizmom rángásából kitűnően leolvasható. Színésznek készülök, de magamat megjátszani sosem voltam képes. Más ha rámöltenek egy szerepet, mint ha azt mondják, csupán magadat kell adnod. Nem megy.
Dühös vagyok. A hollós hozzáállása szokatlan lavinát indít el bennem. Különös érzés kerít hatalmába, ahogy szemeim előtt bevillannak a nyár történései. Amolyan filmkocka szerűen váltják egymást a halál közeli pillanatok, melynek következtében óhatatlanul is a karomhoz kapok. Arcom kissé eltorzul a szorításra. Tudatosul bennem a tény, miszerint a seb nem tűnt el. Ajkamat rövid sóhaj hagyja el.
Másnak kellene lennem, s más is vagyok.
A változások az én életem is megfertőzték.
Ott legbelül, titokban más vagyok.
Egy dologra azonban nem találom a magyarázatot.
Miért hiszi mindenki azt, hogy csak őt érhetik megrázó percek, másodpercek?
James szemeit vizslatom. Fényt keresek bennük, a lelkének valóságos tükreit kutatom, de csalódnom kell. Csak egy megtört fiatalt látok, s ez az, ami dühít. Jobban mondva az, hogy hülyének néz, nem bízik bennem. Mutató ujjammal látványos állvakarásba kezdek, egyik lábam ütemesen veri a fejemben kattogó zene ritmusát. Minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmemet szavaira összpontosítsam, de szétszórtságommal megspékelt mérgem más vágányra kalauzol. A helyzet lehetetlenségét, s saját magam tehetetlenségét érzékelve felemelkedek helyemről, és kihúzom a kabin ajtaját. Kivételesen Twinky ijedt szárnycsapkodása sem hoz lázba, egyszerűen csak ki akarom szellőztetni a fejem. Direkt nem jelzem úticélom, csak arrébb trappolok, majd hanyag mozdulattal lerántom az ablakot, és hagyom, hogy a szél átrendezze gondosan beállított séróm.
- Cazzo! Cazzo! Perché??
Hangom inkább kérdő, mintsem haragos. Fejem kijjebb terelem a nyíláson, könyököm megtámasztom az ablak peremén. A távolba pislantok, a Roxfort körvonalait fürkészem, ha egyáltalán létezik még. Úgy harapok a friss levegőbe, mintha az csak egy szelet Milkyway lenne. Valaki megböki az oldalam, de hátra se nézek.
- Bocsi!
Hallom már messzebbről az odalökött fél szócskát, mire jövőbe révedő tekintettel lesek a fiú után. Hiába, akkora már se híre se hamva. Tekintetem mégis belekapaszkodik a siető alak által felkavart levegőbe. Elmélázom. Arra eszmélek, hogy a szám csöppet nyitva, karjaim alatt az ablak egyre feljebb és feljebb araszol.
Hosszan beszippantom a felém áramló légtömeget, az ablakot nyugalmi állapotába taszítom, majd visszaslattyogok a fülkébe.
- Még sok van hátra.
Mindössze ennyit szólok, mintha csak James tudakolta volna, hogy mikor érnek már oda. Szemem sarkából reakcióit vizsgálom, miközben Twinkyt a kalitka tetejére pakolom.
- Tudod, mindig reméltem, hogy a hűség tanulható. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Sokszor nem bírok magammal. Hannah mellett is nehezen megy, pedig szeretem.
Őszinteségére őszinteséggel válaszolok. A bennem lehorgonyzó bánattal teli haragot eleresztettem ott kint. A kemény, őszinte szavakat azonban magamba bástyáztam.
- Ez a te nagy bajod, James. -nézek farkasszemet vele. - Mindig attól tartasz, hogy mások mit mondanak. Miért nem bízol egy kicsit jobban a barátaidban?
Szegezem neki a kérdést, mely' annyira belém ívódott.
- Merlin szőrös hónaljára!! - tátom el a szám monológja végét hallván. - De...de ugye sikerült megmenteni?
Hangomban valóságos aggodalom csendül fel, azonban a válasz várat magára. Az ajtó kinyílik, a büféskocsi begurul. Ilyenkor tudnám leátkozni a nyakáról a boszi fejét. Ehelyett csak küldök egy mogorva pillantást felé, s elkapom tekintetem. James azonban mintha örülne, hogy félbehagyhatja a "mesedélutánt". Némán követem a mellettem zajló eseményeket, miközben szemem az ablakon kívülre szárnyal. Pár másodperc múlva egy kérdés üti meg fülem.
- Nem, kösz.
Rázom meg kobakom.
- Szóval megmentetted, ugye?
Izgatottság lesz úrrá rajtam. Ez az, ami érdekel. A folytatást akarom.

Bambina

-Vaffanculo!
Csúszik ki a számon a tiszteletteljesnek cseppet sem nevezhető megnyilvánulás. Inkább suttogásnak fest mintsem hanggal megspékelt felkiáltásnak, de a mellettem ülőket így is kizökkenti unalmukból. Ez a ritka alkalmak egyike, hogy nem bírok magammal. Az egyébként kötélerősségű idegeimen táncot járni nem nagy kihívás, most viszont vékonyodni látszanak azok a bizonyos szálak. A teremben burjánzik a feszültség, és minden jel arra utal, hogy ez a felgyülemlett méreg bennem készül kirobbanó hadműveletre. Erőimet az agyamban kívánom összpontosításra bírni, de a kitörni készülő szikráknak semmi kedvük engedelmeskedni. Egy küzdelmes, amolyan Griffendéleshez méltó észjáték részesévé válok, miközben minden maradandó energiámmal azon vagyok, hogy a tányérom hatása alá kerüljek. Ujjaim kissé megremegnek ahogy a tálban meredező csirkehús felé nyúlok, de a rezonáció mértéke elhanyagolható. Pillantásom a velem szemben ülő háztársakra vetődik, majd a mellőlem érkező, lágyan berregő hangra oldalra fordítom a nehézségi erőtől lesújtott kobakom.
- Elkeserít, ami itt uralkodik. – a fülemben visszacsengő mélabús hanglejtés még tovább taszít a mélybe. Tekintetem komor, ami a „remények emberétől” szokatlanul hat. Kezét kezemre helyezi. Érintésétől testem melegség járja át, kékesen villódzó lélektükreim randiznak övéivel.
- Viszont ez csak a jelen. A jövő a mi kezünkben van.  
Eresztek meg egy apró, nagyítóval is nehezen kivehető mosolyt, de tudom jól, hogy ő látja. Ismer engem. Úgy érzem valamennyire ismer, már amennyire engedem.
Sokan meg vannak győződve arról, hogy tudják, ki vagyok. Ez tévhit. Lényem mérhetetlen egyszerűsége legbelül bonyolult láncban fonódik egybe, s a lánc olykor kibogozhatatlan.
Ő elkezdte kihámozni egymásból a láncszemeket.
Ő elkezdte érezni azt, amit én éreztem.
Ő elkezdte megérteni azt, hogy mit miért teszek.
Homlokára bíztató csókot lehelek, majd nyelőcsövemen keresztül újabb falatot tuszkolok le háborgó gyomromba. A hús illata émelyítően hat rám. Szemem pár szekundumra kivonja magát a forgalomból, míg orromon keresztül friss levegőt eresztek tüdőmbe. Villámat tányéromba fektetem, karjaimat lazán engedem útjukra.
- Ma valahogy nincs étvágyam...

//Ne haragudj, hogy csak most //

Csend.
Feszültség.
Remény?
Remény mindenek felett? Még akkor is ha végképp kilátástalannak tűnik a helyzet? Minden megváltozott. A Roxfort már nem Roxfort. Dumbledore sem tekint le ránk a pulpitusból, maximum az égből követi sorsunkat. Nincs zsongás, csak keserűség, fájdalom és csodálkozó tekintetek. Komolyan ezért jöttem vissza ide? Nem. Csupán azért, mert a sok rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Választottuk. Mérlegelni kellett, a hosszú évek alatt először fordult elő, hogy semmi sem volt biztos. Mégis itt vagyok. Hatodév. Milyen jó kimondani, és milyen rossz átélni. Van még remény? Van még értelme bízni? Vagy az aranyvérűek felülkerekedtek? Tudjukki hatalma töretlen marad és… Vége? Dumbledore halála csak az első lépés volt? Hol vannak a tavalyi év tanárai? Mennyi kérdés. Mennyi megválaszolatlan kérdés. Ki ad választ ezekre?
Csalódottan tekintek végig a megfogyatkozott társaságon. Sokan vannak, akik nem tértek vissza az iskolai falai közé, foghíjasak a sorok. Jobb bújkálni? Hisz mindenki tudja, hogy a városokban nyüzsögnek a halálfalók. Itt már nincs miért szépíteni. A helyzet kezd egyértelművé válni. A terem kettős képet mutat. Egyik felén önelégült arcok, gúnyosan mosolygó vagy éppen teljesen érdektelen tekintetek, míg a másikon ennek gyökeres ellentéte tárul szemünk elé. Kettévált a társaság. Várható, hogy a különbségek ezentúl még inkább ki fognak éleződni és a tanári kar innentől kezdve tehetetlen lesz. Ha egyáltalán akar bárki bármit tenni.
Ekkor kinyílik a nagyterem hatalmas ajtaja és az elsősök jelennek meg, Hagriddal az élen. Mennyire törékenyek és gyámoltalanok. Talán még nem is sejtik, hogy valójában mi is vár itt rájuk. Szerencsétlenek. Ha jól belegondolunk mind-mind hálásak lehetünk a sorsnak, hogy már itt vagyunk. Legalább volt pár boldog, kiegyensúlyozott évünk, és nem ebbe a zord világba csöppentünk bele. Minő öröm. Szótlanul nézem griffendéles társaimat, szemkontaktust keresek, de feladom. Nincs értelme. Már a vonatúton megpecsételődött minden. Ha James így megváltozik, akkor miről beszélünk? Mégis mit várok? Naiv lennék?
Meglehet. De ha már senki sem tud bízni, akkor…
McGalagony professzorasszonyra tekintek, aki ebben a pillanatban feláll helyéről és beszélni kezd. Kemény szeretne maradni, de rajta is úrrá lesz a lehangoltság. Ezt nem lehet csak úgy elfojtani, lehet bármilyen erős valaki, ha egy kicsit is magáénak érzi az iskola sorsát, akkor a történtek megviselik. Nem csak egy igazgatót veszített el a Roxfort, hanem egy csodálatos embert is. Nehéz pótolni őt, talán meg merem kockáztatni, hogy lehetetlen. Viszont kétség sem fér hozzá, hogy muszáj. Erre pedig nehéz lenne megfelelőbb embert találni, mint McGalagonyt. Határozott, szigorú, de emberi.
Egyenként mutatja be az új tanárokat. Vannak köztük szimpatikusabbak és kevésbé szimpatikusak. Ez így van rendjén. Tristram de Crasso nevénél a szemek egy lányra suhannak. Nem nézek rá, nem lepődök meg. Várható volt a halálfalók térnyerése a tanári karban is. Miért hozzam kellemetlen helyzetbe Gwent? Értelmetlen. Angelus Mirolnál ugyanez a reakcióm. Vikitria és a Mirolok. Mindenki jól ismeri a családot. Szóra sem érdemes. Nem értem a diákokat. Itt mindenki csak bizonyos emberekkel törődik, de itt nem az a legfontosabb, hogy ki ül azon a bizonyos széken. A szituáció mögött „a de Crasso jelenség” eltörpül. Tanítani fognak és pont. Az már teljesen más kérdés, hogy halálfalók. Travis Foley nevének hallatára ismét felkapom a fejem és örömmel nyugtázom, hogy ezennel ő lesz házunk vezetője. Végre valami jó hír. Majd fülemben ismételten McGalagony szavai csengenek. Méghozzá kemény szavak. Kényszerben van ő is, mint mindenki más, aki a sötét oldal ellen küzd. Nem irigylem, viszont az új szabály még jobban elkeserít. Dumbledore meghalt. Vele együtt a Roxfort is?
Három kaszt. Csoport? Nem is ez a lényeg. Hanem a megkülönböztetés. Az iskola egyik legnagyobb erénye az egyenlőség volt. Romba dől minden? Teljesen háttérbe szorulnak az elvek? Félvér vagyok. Az apám viszont a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, auror. Így én talán megúszom a korlátozásokat. De mi lesz a barátaimmal?  A mugli születésűekkel? Korcsok? Ez vérlázító. Kezd bennem is felmenni a pumpa, nem vagyok éhes. Arcomon meg-megrándulnak az izmok. Egyet mindig is utáltam, ha porba tiporták a muglikat.

A "búsképű lovag"

Valami megváltozott. Mintha nem ugyanaz a James Wolf ülne velem szemben, mint akit oly' régóta ismerek. Az a mosolygós, poénkodós, laza hollós srác a múlt? Ez pedig itt a jövő lenne? Miért érzem ezt? Hisz még most sem lehetek biztos semmiben, mégis rossz érzések kerítenek hatalmukba. Nem akarom megnyitni előttük a szívem, de mit tegyek ha a furcsa gondolatok képesek utat törni maguknak? Nem tehetek róla, rossz előérzetem van. Ennyire más lenne ez az év? Talán semmi sem lesz már olyan, mint régen. Talán a tavalyi év eseményei megbélyegezték a Roxfortban töltött maradék időt is. Talán nincs visszaút. Kell lennie.
Némán ülök Jamievel szemben és a reakcióit fürkészem. Élő halott. Egyszerűen nem tudok jobb szót találni erre, bármennyire is szeretném. Lehet, hogy bennem van a hiba. Túl optimista vagyok, túlságosan gyermeki lélek. Mindig várom a csodát, bízok, hiszek... Ha körülöttem mindenki feladja, én akkor is kiharcolok még egy lépést, mintha észre sem venném, hogy fölösleges. Ilyen vagyok. Voltam? Nem. Nálam nem létezik múlt idő. Ezt a szellemet sosem lehet kiűzni belőlem, történjen bármi. Dumbledor halála megrepesztett bennem valamit, de azt a valamit, amit szívnek hívnak sosem fogom hagyni csak úgy darabokra esni. Mindig keresek egy újabb célt, amiért érdemes küzdeni és élni. Mert mindig létezik előre... Nincs olyan, hogy vége. Ezt James is jól tudja. Akkor meg mi ez az egész?
Furcsán pillant vissza rám, majd Twinkyre néz. Komolyan mondom már meg se lepődöm. Él bennem a remény. Tudom, hogy nem veszíthetek el egy ilyen jó barátot. Megint túlspilázom. Agyalok, de minek? Azt se tudom miről van szó. Csak ide-oda cikáznak a fejemben a hülyébbnél hülyébb gondolatok, miközben az igazságot csak egy személy tudhatja, és ő itt ül velem szemben.
Megszólalok.
Mosolyog.
Belekezd.
Felhúzott szemöldökkel  meredek rá. Már az első mondata is... Csupán két apró információ, mégis mennyit jelent. Már-már szóra nyitnám a szám, de rá kell jönnöm, hogy kivételesen erre nem tudok reagálni. Még nem. Össze kell szednem a kusza gondolatokat. El kell számolnom legalább húszig és mindenre a lehető legnyugodtabban felelni. Hisz nem az a célom, hogy még jobban felidegesítsem Jamiet, hanem épp az ellenkezője. Továbbra is mozdulatlanul ülök és a folytatást várom. Nem kell sokáig várnom. Arcom mintha kisimulna a következő mondatánál.
- Barbara...Barbara -ízlelgetem kicsit a név hangzását, majd csettintek egyet két ujjammal. -Igen, megvan. Hát mit ne mondjak, nem rossz csaj. -húzom apró mosolyra a szám, de azon nyomban el is szégyellem magam. Ez már nem én vagyok. Hannah óta nem ez vezérel. Mégis pasiból vagyok...
- Tehát nem adtad fel a nagy álmod... Őszintén szólva csalódtam volna, ha letettél volna a tervedről. -pillantok barátomra, aki mintha kicsit csodálkozva nézne rám. - Most mit vársz? Nem tudom ki ez a Caleb gyerek, de tudhatnád, hogy nem ítélek el senkit csupán a háza miatt. Nem lenne fer. Meg egyébként is, bízom az ízlésedben. Ha te jól kijössz vele, nem lehet annyira rossz fej, nemdebár?
Ismerem mint a rossz pénzt. A legapróbb jelekből rájövök, hogy mit gondol, nem is értem miért próbálkozik...hisz tudhatná. Volt ideje kitapasztalni, hogy milyen is vagyok. Na mindegy. Hátradőlök az ülésen, ujjaimat a hajamba fúrom, majd szélesebb vigyorral nyugtázom az utolsó mondatait. El tudom képzelni mik történhettek ezzel a Barbival. Nem is kell folytatnia. Nem ítélem el. Fiatal, hóbortos srác és ennyi. Élvezi az életet. Semmi sem garantálja, hogy én Hannah mellett fogok megöregedni... Persze egy biztos. Nem szerette annyira Katot, mint én Hannaht.
- Várj csak! Ha lehet, térjünk vissza az elejére haver. Miféle öngyilkosságról hablatyolsz? -guvadnak ki szemeim, mert kétség sem fér hozzá, hogy ez a legizgalmasabb része a történetnek. Efölött nem tudok csak úgy elsiklani. Még mindig ott tartok.

A "búsképű lovag"

Valami nem stimmel. Furcsán viselkedik. Kifejezetten furcsán. Vagy csak egyszerűen az ő életében is nyomot ütöttek az elmúlt év borzalmas eseményei. Ezt nem is csodálnám, de csupán ennyiről lenne szó? Mélabús ábrázattal, szinte mozdulatlanul ül, de még a "látványom" sem dobja fel túlzottan. Itt valami nincs rendben. Mégis várok, hisz akármilyen jó barátja vagyok, nem törhetek csak úgy rá. Meg az is megeshet, hogy tévedek. Bár kétlem, elég jól kiismerem az embereket. A képességem pedig baráti körben csak erősödik. A kérdéseket feltéve óvatosan vizsgálom arcának minden rángását, majd szemeim összeszűkülnek, úgy pásztázom tovább. Nem tud átverni, ha akarna se tudna titkolózni előttem. Megérzem.
- Semmi különös? - kérdem, még mindig mozdulatlanul állva előtte - Mégis kit szeretnél becsapni, mondd! Magadat?
Komoly vagyok, és félelmetesen nyugodt. Tagoltan ejtem ki a szavakat, tagoltan és mégis nyomatékosan. Tudtára akarom adni, hogy az arcára van írva a fájdalom. Tehet bármit, mondhat akármit, nem fog menni. Nem tudja eltitkolni, főleg nem előlem. Tisztában van vele, hogy milyen vagyok, én pedig azzal, hogy mit akar. Számít rám, be akar avatni a történtekbe, különben nem árulta volna el magát már az első mondatával. Kicsit úgy érzem magam, mint egy pszichológus. A különbség csak annyi, hogy ők a pácienssel szemben ülnek, én pedig még mindig állok, de mintha lábaim légiesen könnyedek lennének, vagy mintha... nem is léteznének. Nem tudom hány percig tart ez a mozdulatlanságba fulladt csend. Már szóra nyitnám a szám, de ő töri meg a csendet.
Némán hallgatom szavait, de nem felelek. Addig nem, amíg bele nem kezd. Pillantásom leúszik arcáról, majd a fülke bejáratához veszem az irányt és bevonszolom a bőröndöm. Eközben megállapítom, hogy ugyanolyan súlyos, mint az előző években, és a tartalma is majdhogynem teljesen ugyanaz. Vicces, hogy minden évben ráállítom otthon a mérlegre, és csak deka eltérések vannak. Na igen, anya nagyon precíz, mindig is az volt. Persze ez csupán a véletlen műve. Azt hiszem.
Lehajolok, majd még mindig csendben, mintha egyedül lennék betolom az ülés alá a telepakolt koffert. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, kezemben a kalitkában gubbasztó Twinkyvel ledobom magam az ülésre. Elmosolyodom, majd megzörgetem a kalitka kis ajtaját, mire válaszként egy halk huhogás érkezik. Nem is várakoztatom tovább szegényt, kitárom a fém nyílást, mire a hóbagoly óvatosan kilépdel felé tartott mutatóujjamra, majd onnan rögvest a vállamra száll és megtelepszik rajta. Talán már ő is Jamest figyeli. Sejtem, hogy mi következik. Minden úgy alakul, ahogy azt elképzeltem. Jamie megszólal, miközben Twinky elhagyja vállamat és egyetlen szárnycsapással a hollós fiú térdén terem. Sokáig elidőzik ott, közben le sem véve tekintetét a fiúról. Érzi, ugyanúgy megérzi, mint az ember. Kutyának készült a drága, csak megtollasodott.
Felemelem fejem és Jamiere nézek. Egy bátorító mosoly jelenik meg szám szegletében, térdemre helyezem két könyököm és tenyeremre támaszkodom, úgy hallgatom.
- Bolond vagy? -engedem le magam mellé karjaimat. - Tudod jól, hogy érdekel, mik történnek veled. Legyen szó bármiről. - teszem hozzá nyomatékosan. - Úgy tudom barátok vagyunk. A barátok pedig jóban rosszban... - nem fejezem be a megkezdett mondatot, úgy is jól tudja mire célzok.
Nagyon remélem, hogy ezzel megadtam neki a kezdő lökést.