 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 05. 18. - 12:58:28
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
Még mindig csöpögött belőlem a víz. Éreztem, ahogy újra és újra földet érnek a cseppek valahol mellettem a macskakövön, de mit sem számított mindez, miközben az ismeretlen, meglehetősen zabos fickót próbáltam boldoggá tenni. Nem, mintha megérdemelte volna, de azért nyilván belőlem sem kellett volna kitörnie annak a kevés felháborodottságnak. Nem voltam sosem az a típus, aki csak úgy neki esett az embereknek. Inkább némán, fülemet-farkamat behúzva távoztam. Nem szerettem a vitát, a hangosszót… gyerekkorom óta ösztönösen összehúztam. Most még is úgy felháborított, hogy nem tudtam visszafogni magam.
Aztán persze jött a bűntudat, amiért hangosabban beszéltem vele és nem éppen kedves gondolatokat vágtam a fejéhez. Így már duplán kárpótolni akartam, ha más nem hát egy pohárka itallal. Bár azért, tíz galleonból alaposan be lehet rúgni még egy drágább kocsmában is.
– Ha van sör és wishkey kombó akkor igen.
A normálisabb válaszra végül elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy elérek nála bármit is, hiszen az előbb még meg akart ölni az öltönye miatt… holott lefogadom, az ilyen szépfiú típusú alakok bármilyen ruhadarabban felhívják magukra a figyelmet. Én sosem voltam jóképű vagy jólöltözött, de nem is vágytam rá. Jobban éreztem magam törékenyen, a kinyúlt, szürke ruhadarabokban, amiket hordtam általában. Ezek már szinte a személyiségem részeivé váltak.
– Szerintem ilyet bárhol lehet kapni. – Megrántottam a vállam és vártam, hogy ő válassza ki a helyet.
–Tíz galleonból alaposan berúgsz, mi? Na nem bánom, megtámogatlak, de csak mert valóban nem te zúdítottad rám az árvizet. Menjünk a Vasorrúba, az van ide a legközelebb. Jártál már ott?
Megrántottam a vállam.
– Tíz galleonból mindketten alaposan berugunk, Mr… – mondtam, ugyanis nem tudtam a vezetéknevét. – Nem volt még szerencsém a helyhez, de eléggé híres ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmemet. Tudja, nem igazán Londonban szoktam intézni az ivást, Hertfordshire-ben rengeteg kis kocsma van, diákbarát árakkal.
Nem valószínű, hogy érdekelte az életem története, de azért elmeséltem neki. Végül is, már kezdett normálisan viselkedni, így hát megérdemelt ennyit tőlem. Talán nem kéne ilyen kedvesen engesztelgetnem, de hát tényleg megsajnáltam. Valamiért nagyon tetszeni akart valakinek abban az öltönyben… aki lehet nem örülne a tudatnak, hogy egy agyon sminkelt, tipegő professzort is meg akart dönteni rajtam keresztül.
Lábaim máris a Vasorrú felé vették az irányt. Néha-néha a szemem sarkából az új ismerősömre pillantottam… azon gondolkodva volt-e valaha nála gyanúsabb ember a társaságomban. Aligha, pedig már nem egy külföldi konferencián is részt vettem, ott meg hát azért tényleg mindenféle alak előfordult. Legutóbb például, a A LXXXIII. Asztronómiai Varázslókonferencián, Szófiában egy trollszagú varázslóval is kezet fogtam… utána napokig próbáltam megszabadulni a bűztől. De ez a pasi, a durván kék szemeivel, a szőkés hajával és a furcsán gyűrött öltönyével… különösnek tűnt. Még sem bántam, hogy éppen az ő társaságában tértem be egy kocsmába.
Köszönöm a játékot!
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 04. 26. - 19:46:16
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
- Inkább lettél volna egy csinos lánnyal és kúrtad volna meg jó alaposan. Akkor megérteném a picsogásod…
Hirtelen már nem is értettem, minek rohanok egy ilyen fickó után. Tartalmas élete lehet, ha az egyetlen téma az életében a „csinos nők megkúrás.” Nem elég, hogy az előbb még a világ legborzasztóbb professzorasszonyát akarta megkaparintani magának, hirtelen az én szerelmi életem is gyanúsan érdekelni kezdte. Sosem értettem az ilyen alakokat. Mit ér a testiség, ha nem társul mély érzésekkel? Semmit. Csak egy futó valami, ami még csak emlékképként sem marad meg. Meglehet persze, hogy én ezért nem voltam soha igazán nagy nőcsábász… és nem csak a szerencsétlenségem játszott rá. Nekem mindig kellett valami kapocs az olyan lányokhoz, akikkel együtt töltöttem az éjszakáimat… illetve ahhoz az egyhez, kár is a többes szám. Mirandán kívül nem sok lányhoz volt közöm, lényegében egyetlen egyhez sem.
- Megértené? - kérdeztem vissza. - Nem kell megértenie. Elég, ha én kezdem kapisgálni, hogy miért picsogott az öltönye miatt. Csak egy felszínes ember van ennyire elfoglalva a testiségel.
Nem volt szokásom gúnyolódni, de azért engem is ki lehet hozni a sodromból és hát ennek az elázott aranyifjúnak sikerült. Sóhajtottam végül egyet és elnyomtam a bennem igen csak tombolni vágyó érzéseket.
- Tudja mit? Sajnálom. Nem kellett volna így beszélnem, de én is éppen olyan ideges vagyok, mint maga. Csak nekem nem a méregdrága öltönyöm ment tönkre – mutattam magamra és a gyerekes öltözetemre. - Az egész munkám odaveszett ebben a szökőárban. Engedje meg, hogy kárpótoljam! - kértem ismét, remélve, hogy akkor rövidre zárjuk ezt a kis vitás helyzetet.
- Miért nem gyűjtötted be a papírjaid és szárítottad ki ha olyan rohadt fontosak?
Sóhajtottam.
A kék szemekbe néztem, elfelejtve a korábbi kis neheztelést, amivel rápillantottam. Végül is ez nem volt egy rossz ötlet, mindössze az volt vele az egyetlen baj, hogy nem működött volna. Már sok ilyen papírral dolgoztam, levédték őket a kutatók mindenféle varázslat ellen… így valószínűleg a legegyszerűbb bűbájjal sem nagyon szedhettük volna össze őket, pláne, hogy már valahol a csatornarendszer mélyén pihenhetett.
- Sajnos az ilyen papírok immunisak a mágiára. Védelmi okokból természetesen… – megrántottam a vállamat. - A jegyzeteimből majd rekonstruálom őket!
Lehajtottam megint a fejemet, hogy a mocskosnak ható cipőm orrára bámuljak. Kellett egy perc, míg előre meggyászolom az előttem álló álmatlan éjszakák sorát. Csak ezután néztem megint a pasas kék szemeibe.
- Egy italt sem fogad el? - kérdeztem aztán. Úgy éreztem nekem sem ártana meg egy aprócska korty lángnyelv. Jól esne, ha kicsit felmelegítene, most hogy egészen átfáztam a csatornákból felbukkanó hideg víznek köszönhetően. - Természetesen maga választhat helyet… de azért jó lenne, ha a nálam lévő tíz galleonból kijönnénk. – Tettem hozzá. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 04. 26. - 19:27:27
|
to; Artemis
2000. március
Nagyon szerettem volna, ha Artemis bízik bennem. Miranda óta egyetlen lány sem érdekelt így. Még is, ott állva a hűvös tavaszi szélben, ami megborzolta a hajamat és libabőrössé tette a nyakamat és az őt simító kézfejemet, úgy éreztem, már nem fogom sokáig bírni ezt. Nem kellett volna sem magának, sem nekem bemagyaráznia, hogy nem akarhatok vele lenni. Miért is lenne így? Engem már régen nem érdekeltek az olyan gyerekes pletykák, amik a Roxfortban szoktak szárnyra kelni. Előfordult már sokakkal és mindegyikük túlélte, megtalálva helyét a felnőtt világban. Azt hiszem velem is ez volt… az iskolában nem voltam több egy okostojásnál, aki csak ücsörgött a könyvei felett. Most pedig nagyon is úgy tűnik, hogy ez kifizetődött és lesz belőlem valaki előbb-utóbb.
Lehet, hogy nem kellett volna annyira sarokba szorítanom. Csakhogy már nem akartam tovább nézni a könnyes szemeket, amikben ott ült az a csillogás, azt tükrözve, mennyire el akar taszítani magától. Azt akartam, hogy komolyan vegyen… ha nem akar, hát mondja meg, nem erőltetném egy percig sem. Nem voltam az a típus. Persze fájt volna, mégis nagyot nyelve, letörölve a kibuggyanó könnyeket, túl tudtam volna lépni. Nem azonnal, nem is egy nappal később, de az én életem is haladt volna tovább, ahogy az övé is, ha istenveledet mondva elsétáltunk volna egymás mellett.
Az érintése azonban másról árulkodott, mint a szavai. Hirtelen, egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden kétség szerte foszlana. A tenyere kellemesen meleg volt, az ujjai pedig olyan erővel simultak az enyém közé, mintha már abban benne lett volna valamiféle vallomás. Azonnal tudtam, mit érez és szavak nem voltak többet, ijedt, üres fecsegésnél, amit talán csak megszokásból mondott.
- Sajnálom, amit mondtam.... - A hangja még mindig szomorú volt, ahogy fejcsóválva közölte a tényeket. - Annyira hülye vagyok.... nem akartalak megbántani.
A tekintetünk is találkozott végre. Volt ebben valami sokkal megnyugtatóbb, mint korábban, amikor egy más fajta fény csillant a kék szempárban. Egy picit elmosolyodtam, de még mindig volt bennem némi félelem. Attól azért joggal tartottam, hogy majd újra megbántják és engem tesz lapátra, hogy magát bántsa. Közelebb húztam magamhoz, ha egyáltalán létezett közelebb. Nem érdekelt, hogy mennyi roxfortos diák mászkált körülöttünk és megnéznek-e minket magunknak. Azt hiszem, ha valamit megtanultam az akadémián és a munkahelyemen, akkor az az, hogy jobb az embereket minél gyorsabban kizárni.
- Tudod, nekem nagyon nem mennek ezek a dolgok - mondta aprócska mosollyal az arcán. - De... én is jól tudom, hogy mire, vagyis kire vágyom... Rád.
Éreztem, hogy a mondandója közben megremeg. Ezért még közelebb húztam magamhoz, elhúzva tőle a kezemet, finoman öleltem magamhoz. Ujjai ujjaimat gyengéden fúrtam a tincsei közé.
- Helyes válasz… - súgtam a fülébe egy kicsit nevetve. - Nem akarom, hogy megbántson valaki még egyszer. - Gyengéd puszit nyomtam az arcára a mondat végén. Olyan finom illata volt, nem akartam elengedni. Csak érezni őt ott a közelemben. Fogalmam sem volt, hogy lehet valaki olyan kegyetlen, hogy éppen őt bántsa. Törékeny volt és kedves. Ráadásul olyan sokat átélt, hogy az ember szíve szerint csak megóvta volna. Ezt pedig nem azért tudtam, mert annyit beszéltünk, elég volt csak a szemébe nézni.
- Szeretnél még maradni vagy kísérjelek lassan vissza? – kérdeztem. - Mármint nem lerázni akarlak. Sőt… - Kezdtem idiótán dadogni azonnal. - Mostantól sokkal többet akarok erre járni. Mit szólnál hozzá?
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 04. 17. - 16:46:24
|
to; Artemis
2000. március
Az utcán eltalált a hűvös szellő. Hiába volt már egészen kellemes meleg, éreztem, amint végig simít az arcomon. Kirázott tőle a hideg egy pillanatra, de nem számított ez. Csupán egyre gyorsabban szedve a lábamat igyekeztem utat törni magamnak a tömegben Artemis felé. Nem tudom, mi változott meg bennem mostanában, de mintha elfelejtettem volna azt a félénk fiút, aki voltam. Állandóan harcoltam valamiért, hol az igazamért, hol pedig valakiért. Már a háború alatt is folyamatosan küzdöttem, hogy magaménak tudjam Mirandát, hogy ne kapjanak el minket a halálfalók. Most pedig azért kellett küzdenem, hogy Artemis ne sírjon és ne érezzen csalódottságot miattam.
A tenyerembe fogva az arcát, éreztem a meleg könnyek nedvességét. Finoman, lehunyt szemmel csókoltam le azokat róla. Nem akartam, hogy sírjon, nem akartam, hogy miattam érezze magát ennyire borzalmasan. De a szavai nagyon szíven találtak.
- Még mindig szereted.
Nem értettem, miért hiszi ezt. Nem adtam rá okot, még csak nem is néztem úgy Mirandára. Az egyetlen mementója a kapcsolatunknak az kép volt az íróasztalomon róla. Azt is lehajtottam, amikor megismertem Artemist és ez azóta sem változott. Sokáig úgy éreztem, hogy szeretem és kapaszkodtam az emlékébe. Az a ragaszkodás nemvolt több, mint hosszú évek megszokott állapota utáni vágyódás. Az volt az én biztonságom. Valójában azonban már képes lettem volna úgyis leélni egy életet, hogy ő nincs benne.
- Miért nem bízol bennem? - kérdeztem a szemeibe nézve. Nem akartam már több titkolózást, semmit. Csak szerettem volna, ha kiolvassa a tekintetemből. Én nem véletlenül jöttem ma el, nem véletlnül hoztam neki azt a rózsát. Nem érdekeltek ezek a dedós csúfolódások, amivel megkörnyékezik.
Az apró kis puszira a tenyeremben, a szívem nagyot dobbant. Nem tudom, miért de addig pontig attól tartottam, hogy nem is én nem akarom ezt az egészet, hanem Artemis. Már nem akartam csalódni. Elég volt az, amit Miranda csinált velem. Ok nélkül elhagyott és ez megijesztett engem.
Persze valaki meglökte a lányt, így még közelebb került hozzám. Én pedig gondolkodás nélkül körbe fontam a karjaimmal, hogy megvédjem a többi roxfortos tömegében. Nem szorongattam, éppen csak annyira öleltem, hogy tudja, velem biztonságban van. Megvártam míg megnyugszik. Időnként végig simítottam a hátán is.
- Látod? Nem akarhatsz velem lenni. – Mondta kisvártatva, végre a szemeimbe nézve.
Éreztem, hogy egészen megnyugodott, de nem tudtam elmosolyodni még. Az egész hatása alá kerültem és nem azért, mert zavart, amiket rá mondanak. Egyszerűen csak féltem, hogy minden találkozásunknak sírás lesz a vége és megpróbálja magával elhitetni, hogy azért nem lehetünk együtt, mert ő ilyen meg olyan. Holott nem is igaz ez az egész. Ő mindössze egy tizenhét éves lány, aki túl sokat engedett a társai rosszindulatának.
- Artemis… - Csitítani próbáltam. Egyszer még végig simítottam az arcán is, aztán hátrébb léptem tőle, hogy végig nézzek rajta. Olyan gyönyörű volt a kék szemeivel, a sötét hajával. Tetszett, hogy találkozásunkra kicsinosította magát. Én is megpróbáltam, de nekem fele annyira sem sikerült jól, mint neki.
- Igazából csak egy kérdés fontos, hiszen én a magam részéről tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit akarok. - Kezdtem bele. Ki akartam mondani azt, amitől tartok még akkor is, ha félek kicsit a válaszától. - Az a kérdés, te akarsz-e bárkivel is lenni és az lehet-e én.
A szemébe néztem. Az utolsó két gondolata ugyanis arra épült, hogy ellökjön magától. Ez pedig borzasztóan rossz érzés volt.
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 04. 17. - 16:26:02
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
Nem volt elég mára, hogy a világ legborzalmasabb kutatóprofesszorát sikerült kifognom a megbeszélésre és eláztatott a víz igencsak alaposan, de még egy mogorva vén varázslóval is összekellett sodornia annak a bizonyos löketnek. Ilyen azt hiszem, amikor a mi drága Merlinünk bottal veri az embert. Őszintén szólva, örültem volna, ha legalább a papírjaimat meg tudtam volna szerezni, de azokat már régen messzire sodort a víz, így nem volt más választásom, mint elviselni a tényt: ezeket bizony újabb álmatlan éjszakák árán le kell körmölnöm, úgy hogy közben a vizsgáimra is készülnöm kell.
– Kurvára rühellem a denevérburgert és a Foltozott Üstöt is.
Tehát nem csak öreg, de rigolyás is. Egyre jobb. És még ez akart becsajozni. Igencsak nehéz lesz, ha képtelen normálisan beszélni a körülötte lévő emberekkel. Na mindegy, legalább nem rá költöm a nehezen megszerzett galleonokat. Egyszerűen csak vállat rántottam, majd sóhajtottam.
– Magad tudja… – Löktem oda, pontosan olyan stílusban, amit amúgy megérdemelt.
Alapvetően nem szeretem, ha megpróbálnak rám fogni. Csak remegek és ideges leszek tőle, ráadásul összevissza magyarázkodom, ahelyett, hogy simán faképnél hagytam volna még időben. Amikor pedig megmutattam a kutatóintézettől kapott hivatalos kártáymat, akkor is úgy csinált, mintha valami hamisítványt tolnék a képébe. Mégis mit hisz rólam? Hogy az a hobbim, hogy beleütközök öltönyös emberekbe meg megfürdetem őket a csatornából jövő vízzel? Az én munkám is legalább annyira kárba veszett, mint az ő nyamvadt öltönye. Ráadásul arról még nem is mondtam semmit, hogy az én eredményeim emberi életek múlthatnak, az ő öltönyén meg legfeljebb egy szánalmas kimenetelű randi.
– Felajánlhatnád, hogy befogod a szád, első sorban. Vagy azt hogy nem bohóckodsz itt tovább. Nem bírom a féleszűeket
Magamhoz képest meglepően dühösen bámultam a fickó szemébe. Nem szoktam ennyire felvenni a harcot, ugyanis nekem aztán végképp nem állt szándékomban senkivel sem összeveszni, pláne nem a nyilvános utcán. Apámmal sem vesztem össze soha, hiába vert addig, míg vérezni nem kezdtem. Csakhogy ez igazságtalan helyzet volt. Aztán meg persze elindult valamerre, úgy mentem utána: – Adok tíz galleont a rohadt öltönyéért. – Jelentettem ki. Többet amúgy sem tudtam volna tenni érte, azon kívül, hogy egésznap a nyakában lihegek és azt bizonygatom, hogy nem én voltam, hanem a Szeszély. Amúgy meg mit is érdekelt a véleménye? Mégis ki a fene ő? Csak egy öltönyös pasas, aki arra sem méltatott, hogy normálisan viselkedjen velem.
– Vagy… meghívom valami másra… – magyaráztam, nem mintha érdemelte volna az engesztelést. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy tartani tudjam a lépést vele. Én ugyanis cseppet sem voltam edzett… mégis mitől lennék? Egyrészt elég alacsony is voltam hozzá képest, másrészt amúgyis csak könyvek felett ülök egésznap, ha pedig nem ott, hát a csillagvizsgálóban. Azon kívül meg örülök, ha egyáltalán aludni tudok egy kicsit… – Cserébe beszélhetne velem normálisan.
Hörögve vettem a levegőt a nagy rohanásban, észre sem véve, hogy a nem éppen kellemes része felé haladok a varázslónegyednek. Őszintén szólva nem ehhez voltam szokva. Mármint, hogy én vagyok az, aki valaki után rohan. Általában visszahúzódtam és befogtam a számat, de most túlságosan zaklatott voltam és egészen kifordultam magamból.
– Tudja, én is sokat veszítettem. Egész éjjel azokon a papírokon dolgoztam, amiket elvitt a víz. Látja a karikákat a szemem alatt? – kérdeztem. – Napok óta nem aludtam rendesen… csakhogy a Minisztérium megkapja, amit akar.
Ezután megint mély levegőt vettem, hangosan hörögve.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 04. 07. - 08:42:14
|
to; Artemis
2000. március
Csendesen bámultam végig Miranda karcsú alakján, a szőke tincsein. Hirtelen alig fogtam fel, hogy valóban ott van mellettem és ez az illat tényleg az, amit annyiszor vontam közelebb magamhoz. Úgy szerettem az arcomat a puha hajszálak közé nyomni és mélyet szippantani azok édes illatából… most viszont minden porcikám arra várt, hogy eltűnjön és kettesben lehessek Artemisszel. Még sem mertem kibökni, hogy „akkor szia.” Egyszerűen annyi közös emlékünk volt Mirivel, hogy úgy éreztem nagy hiba lenne őt megbántanom… nem is tehettem volna meg. Még ott égett lelkiszemeim előtt a jelenet, ahogy halálfalók voltak a nyomunkba, ő pedig csak bújt és bújt a karjaim közé, attól rettegve, hogy most majd lecsapnak rá. Minden izmom megfeszült, annyira meg akartam védeni és annyira tudtam, hogy képtelen lennék rá. Sosem voltam tehetséges varázsló. Gyakorlatban állandóan ügyetlenkedtem, nem egy párbajszakkörről is sérüléssel távoztam még a roxfortos éveim alatt.
Lesütöttem a szememet, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat és ne tereljék el a figyelmemet a szőke tincsek vagy éppenséggel Artemis szépséges kék szemei. Ötletem sem volt, hogyan keveredhetnék ki jól egy ilyen helyzetből… ezért is voltam olyan hálás a partneremnek, mikor legalább köszönt Mirandának. Azt reméltem, hogy innentől majd minden a normális mederben haland és az ex-barátnőm egy pár tiszteletkör után végre távozik.
– Artemis, Artemis… – Na, körülbelül ezen a ponton már sejtettem, hogy nagyon nem jó dolgok fognak következni. Ismertem Mirandát. Ha ő így elnyújtotta a szavakat, akkor éppen megsérteni próbálta azt, akivel beszélgetett. Velem sosem volt ilyen, de lányokkal igenis gyakran viselkedett így. Leginkább olyanokkal, akikkel valamilyen furcsa módon rivalizált, csakhogy én ezt sosem értettem.
– Nahát, te nem az a vérfarkas-lány vagy? – kérdezte, aztán éreztem, hogy engem néz azokkal a mindent átható kék szemeivel. – Beni. Te mindig is az elesettek védőszentje voltál, de ez azért még tőled is túlzás egy kicsit.
És nevetett… és nevetett. Ezt nem kellett volna. Tudtam, hogy ezen a ponton válik sokká ez az egész. Még bennem is összetört valamit, nem hogy szegény lányban.
– Miranda, ne! – Sziszegtem felé. A tekintetem persze nem is az ő arcára tévedt, hanem Artemisére. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Tudtam, hogy ez neki gyengepont. Nem is értem, hogy Miri honnan tudta ezt… bár nyilván emlékezett rá még a roxfortos időkből… velem ellentétben.
– Ne haragudjatok, de eszembe jutott, hogy muszáj gyorsan befejeznem egy házidolgozatot.
Olyan hirtelen pattant fel Artemis, hogy arra nem tudtam felkészülni. Már ment is el az asztalunk mellett, láttam, hogy könnyesek a szemei… de mire felpattantam, már régen távolabb lépetett.
– Ezt most miért kellett? Szakítottál velem, Merlin szerelmére! – Mordultam Mirandára, de nem vártam meg a válaszát. Elléptem az asztalunktól és rohantam Artemis után – ki a Seprűből –, hogy még időben megfogjam a karját és magam felé fordítsam. Nem zavart, hogy könnyesek a szemei. Férfi létemre, én is szoktam sírni és azt hiszem, ez legalább annyira természetes dolog, mint a nevetés. Ki kell jönnie azoknak a könnyeknek, ha az ember elszomorodik valamitől.
– Sajnálom… – Suttogtam és az arcát a tenyereim közé fogtam. Finoman pusziltam meg a szeme alatt, hogy lecsókoljam róla a könnycseppeket. – Ne foglalkozz vele, kérlek… kérlek…
Megpróbáltam a szemeibe nézni a lehető legbiztatóbban, de nem voltam benne biztos, hogy ez elég lesz. Miri tökéletesen az érzéseibe taposott. Ő már csak ilyen.
– Kérlek… – Ismételtem meg újra még halkabban az utolsó szavaimat.
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 03. 30. - 19:21:54
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
Meglepett az öltönyös férfi. Nem kapta fel a vizet, mikor egy újabb löket vízhullám egyenesen a mellkasának taszított, majd a mellkasára simuló tenyérrel kellett ellöknöm magamat. Meglehet, eddig már annyira hozzászokott a kaotikus állapotokhoz, hogy nem számított neki ez az újabb kellemetlenség… vagy éppenséggel már annyira haragudott rám, hogy azt tervezte, hogyan üt le a későbbiekben. Talán ha nem haraptam volna el a mondatot még komolyan is vesz és elhiszi, hogy kutatómunkát végzek a Szeszéllyel kapcsolatban, ám a vízsugár ebben megakadályozott és valóban, ahogy már említettem igenis a mellkasának csapódtam.
Éreztem, ahogy a hátamon lefolynak a vízcseppek a nadrágomig, ami legalább annyira átázott, mint a cipőm és a zoknim. Összességében úgy festettem, mint egy ázott kutyakölyök, a hullámos tincsek is kicsit elnehezültek a víz súlya alatt, így nem győztem újra és újra beletúrni, hogy ujjaimmal kicsit helyre rázzam őket. Az nem számított, hogy a professzor asszony már messze előttem járt és lehagyott – valószínűleg, ha el is ázott, ez megnyugtatta.
– Én meg Merlin vagyok maga... borulj térdre és csókold meg a seggem!
Sértetten nyeltem egyet, de egyelőre nem válaszoltam. Kezemet becsúsztattam a feszes nadrág farzsebébe, abban reménykedve, hogy esetleg megtalálom a belépő kártyámat, amin ott díszeleg a bizonyíték és a fényképem, hogy igenis a Merlin Kutatóközpont Mágikus Szeszélyügyi Kirendeltségén dolgozom. Közben megkérdeztem, miként tehetném jóvá a történteket, mert láthatóan engem tartott felelősnek a kárért, ami érte.
– Jóvá?
Remek, erre meg kiröhögött, mintha a világ viccét mondtam volna el. Igen, talán egy elázott egyetemista vagyok, de azért volt félretett pénzem. Nem véletlenül dolgoztam éjjel-nappal az elmúlt hetekben. Szükségem volt mindenre, hogy biztos alapot teremtsek magamnak. Elherdálhattam volna a pénzt bulira, ivásra, lányokra vagy éppen egy saját albérletre, de nem, én spóroltam, ahogy csak tudtam.
Végül inkább undorodó fejet vágva bólintottam. Cseppet sem volt szimpatikus ez az alak.
– Nos, ha képes vagy megadni az öt perce elsuhanó káprázatosan gyönyörű nő lába közé való bejutást vagy legalább a nevét és hogy hol találom vagy esetleg veszel nekem egy másik hatvan galleonos öltönyt, akkor esetleg lehet róla szó...
Na jó, ezen meg én röhögtem. „Káprázatosan gyönyörű nő…” Hogyne! A professzorom minden volt éppen csak szép nem. Ráadásul az egyetlen ember, aki bejuthat a lábai közé az egyik rossz hírű diákja vagy éppen az élettársa.
– Áhá! – Rángattam ki a kissé nedves, de épségben maradt belépő kártyát és felmutattam a fickónak. – Benedict Destain vagyok, a Merlin Kutatóközpont Mágikus Szeszélyügyi Kirendeltségének egyik gyakornok kutatója. Így már elhiszi, Mr. Merlin?
Hangosan sóhajtottam. Hatvan galleon rengeteg pénz volt persze, ebben a formában képtelen lettem volna kifizetni neki az öltönyt és éppenséggel Keddle professzor lábai közé sem óhajtottam bejuttatni.
– Hát… esetleg meghívhatom egy denevérburgerre a Foltozott Üstbe, de hatvan galleonom nincs. A gyönyörű nő meg azt hiszem, a diákokra bukik. Őszintén szólva, maga egy kicsit öreg neki. – Magamhoz mérten meglehetősen nyersen beszéltem és persze, amikor ez eljutott a tudatomig, zavarba jöttem. Éreztem, hogy enyhe pír ül ki az arcomra. – Mást sajnos nem tudok felajánlani. – Tettem azért hozzá, ahogy ujjaim a tarkómon lévő tincsek közé fúródtak. Újabb jele annak, hogy Benedict Destaint bizony nagyon is zavarba lehet hozni.
|
|
|
|
|
8
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 03. 30. - 19:00:37
|
to; Artemis
2000. március
Már majdnem elfelejtettem, milyen jó is Artemis társaságában. Nem is tudom, megvolt a levelek hangulata, de vele szemben ülni, érezni az illatát, egészen más volt. Szinte idézte azt a kollégiumi napot, hiába az én ruháimban, zavartan ücsörgött az ágyam szélén. Ez most semleges terület volt, így talán én sem éreztem magam annyira szerencsétlennek. Sőt, egészen kezdett hétköznapivá válni a hangulat, mikor elpanaszoltam neki, hogy megint egész éjszaka dolgoztam.
Korán reggel is láttam a tükör előtt ácsorogva, hogy milyen fekete karikák húzódnak a zöld szemek alatt. Reméltem, hogy egy üdítő arcmosás majd elegendő lesz, hogy kicsit felrázódjak. Közel sem volt az, de nem érdekelt. Vagy így vagy úgy, de látni akartam Artemist. Előbb kellett volna meghívnom, hiába foglalt le annyira a munka. Már az is meglepett, hogy egyáltalán ennyi várakozás után, hajlandó volt velem eljönni egy igazi randira.
– Szerintem nagyon is jól nézel ki... – Láttam, ahogy kicsit elpirult. A szemében azonban ott volt az a kellemes, meleg csillogás, ami pillanatok alatt gyorsabb ritmusra ösztönözte a szívemet. Meglehet az én szeplőim alatt is pirossá vált a bőr, talán egy kicsit megremegett a kezem is, ezért azt rejtegetve, ügyetlenül dobolni kezdtem az asztal lapján.
– Köszi… – válaszoltam kissé remegő hangon, majd váratlanul elvigyorodtam zavaromban. Felemeltem a kezemet, hogy a tarkómnál a hullámos tincseim közé fúrjam az ujjaimat és kissé zavartan megvakarjam a fejbőröm. Nem viszketett, egyszerűen csak szükségem volt valami pótcselekvésre, mielőtt még valami leverek az asztalról.
Hálásan mosolyodtam el, mikor Artemis elterelte a szót arról, hogy ki mennyire néz ki jól azon a napon. Az igazat megvallva órákat tudtam volna dicsérni a szépségét vagy éppen csak áhítattal figyelni őt a csinos ruhájában, a kicsit erősebb színűre festett ajkakat. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányozhat valaki olyannak a társasága, akivel addig csak egyszer találkoztam.
– Tényleg sokat dolgoztál az elmúlt hónapokban... Most min dolgozol? Befejeztétek már az izlandi út kutatásainak összegzését a professzoroddal?
Közben a poharaink ünnepélyesen összekoccantak. Nagyot kortyoltam a kellemes, kissé krémes italból. Könnyedén rám talált az italból áradó melegség. Ezt mindig szerettem itt a Három Seprűben, főleg télen. Mostanra már persze jobb idő volt, de azért még fújdogált a hűvösebb szél, így kifejezetten jól esett megízlelni az italt.
– De régen ittam vajsört itt… – mosolyodtam el. – Hát, már majdnem minden munkát lezártunk a megfigyelésekkel kapcsolatban. Egy végső jelentést kell még írnom, amit a professzor aláír és leadunk az egyetemen, meg a kutatóközpontban. – Meséltem olyan lelkesedéssel, hogy szinte magamra sem ismertem. Azért lehetett mindig olyan jó téma a munka, meg a tanulás, mert ezekben voltam jó egyedül. Semmi más nem feküdt úgy, mint a távcső előtt való ücsörgés, az állandó olvasás. Én nem az az akadémiai tanuló voltam, akit minden este a kocsmában vagy a kávézókban lehetett megtalálni. Én keményen dolgoztam. Nekem senki sem fizette ki a lakhatásomat, pláne nem az apám, akinek az akaratával lényegében szembementem, majd megszöktem otthonról.
Lettem a poharamat az asztalra, hosszú ideig a maradék italt bámultam. Csak ezután emeltem a tekintetem Artemisre. A kezemet az asztallapon előre toltam, hátha meg tudom érinteni az ujjai hegyét legalább.
– És a Roxfort milyen? – kérdeztem. – Sokat kell tanulnod? Most már azért eléggé közelednek a vizsgák.
Már majdnem el is mosolyodtam, sőt tenni készültem egy újabb mozdulatot, hogy jobban megfogjam a lány kezét, mikor közénk férkőzött egy ismerős illat. Túl ismerős, túl finom volt. Azonnal tudtam, hogy Miranda a közelben van.
– Beni? – Máris meghallottam ahogy az állandóan használt becenév rám talál, valahonnan a hátam mögül. Aztán jött a cipősarkának kopogása és hamarosan, egy puha, fehér kéz landolt az asztalunk sarkán. Alig mertem felnézni. Nem akartam látni a szőke hajat, a babaarcot, a kék szemeket… mégis rápillantottam. Szokás szerint csinos volt.
– Beni! – lelkesebben mondta ki a nevemet. Ujjai finoman a hajamba simítottak. – Hát te mit keresel itt?
– Artemisszel találkoztam. – Nyögtem ki nagy nehezen és a szemben ülő lányra mutattam. – Artemis, ő Miranda. Az én volt…
– A volt barátnője. – Nyújtotta máris a lány felé a kezét. Belőlem csak egy hangos sóhaj szakadt ki, szinte rettegtem, hogy most teszi tönkre a randit, Artemis felpattan és nem látom többé. Miri képes lett volna rá. Mindig is féltékeny típus volt, csak azokat a lányokat tűrte meg körülöttem, akik a legjobb barátnői voltak.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 03. 20. - 20:43:24
|
to; Artemis
2000. március
Még akkor is a pulcsimat rángattam, mikor odaértem az asztalhoz. Meg voltam róla győződve, hogy gyűrötten és szakadtan festek, cseppet sem úgy, ahogyan azt egy randin illene. Az igazat megvallva nem sokszor volt ilyesmire lehetőségem, leginkább akkor, amikor Mirivel járni kezdtünk. Őt nem egyszer cipeltem le magammal a faluba és azt kívántam, hogy majd a háború után éppen itt kérhessem meg a kezét. Még fiatalok voltunk, tudom én, de annyi évet öltöttünk együtt… és annyi ideig voltunk egymás támaszai. Jó lett volna, ha működik. Nagyon jó lett volna.
Megpróbáltam lerázni a kavargó gondolatokat magamról és csak arra koncentrálni, ami előtt állok. Miután belöktem az ajtót, még egyet rántottam a pulcsimon, hogy ne csússzon az övem fölé és ne lógjon ki alól a piros mintás, fekete alapú ing alja. Mélyet szippantva a levegőből, azonnal megéreztem a hamisítatlan vajsörös aromát. Ez a Három Seprű sajátja volt, ahogy a kis rejtett zúgok is a hátsó részen. Nem is tudom, talán ösztönösen indultam meg arra, nem is gondolva bele, hol foglalhatott helyet Artemis.
Fogalmam sem volt egyébként, hogy hány percet késhettem. Azt azonban biztosan tudtam, hogy a hoppanálást is már jóval a megbeszélt időpont után intéztem. Így hát szabályosan végig kellett sietnem a macskaköves úton, félre-félre taszítva a roxfortos diáksereget. De végül is megérkeztem, kissé leizzadva, kissé csapzottan. Örültem, hogy Artemis nem pattant fel és sétált el, ahelyett, hogy megvárjon.
– Nem is késtél ám sokat – mondta.
Úgy sejtettem, csak meg akar nyugtatni… de nem volt részemről túl udvarias. Nekem kellett volna előbb érkezni, hogy már a rózsával az asztalon várjam és leküzdjem a zavaromat. Azt ugyanis nagyon nem sikerült, ráadásul a késés miatt csak még kellemetlenebbül éreztem magam.
– Ezt csak úgy mondod… – válaszoltam és elmosolyodtam. Szerencsére éppen ekkor lépett oda hozzánk a pincér, így a rendelés lefoglalt minket legalább egy pillanatra. Addig volt egy szusszanásnyi idő, amíg nem a kék szemek szépséges csillogását csodáltam s amíg összeszedhettem a gondolataimat. Legutóbb is már egészen sikerült ellazulnom a társaságában… talán azért, mert olyan lágyan érintette meg azt a posztert a falon vagy mert bebizonyította, hogy ő nem csak egy szép lány. Olyan törékeny és érzékeny volt, mint én. Ez pedig mindennél jobban tetszett benne.
– Na és hogy utaztál? – kérdezte. Hirtelen fel sem fogtam, amit mondott. Csak néztem és nem hittem el, hogy egy ilyen lány igent mondott a meghívásra. Azon is csodálkoztam, hogy az elmúlt hónapokban hajlandó volt velem levelezni. Mondhat bármit, gyönyörű volt. A pletykák róla, a neve mind-mind csak egy dolog.
– Ó… hát… – Inkább megköszörültem a torkom és kihúztam magam. – Hoppanáltam, de a falu határába, szóval egy kicsit rohannom kellett, hogy viszonylag időben ideérjek. Eléggé kifulladtam – ismertem el. Zavar pislogással néztem rá, aztán megint elvigyorodtam. Belegondoltam, mi mindent gondolhat rólam és azok nem voltak éppen hízelgő ötletek.
Eszembe sem jutott hirtelen mennyi mindent osztottam meg vele a levelekben… pedig azok után már igazán nem volt okom zavarba jönni. Minden apróságot elmondtam neki. Még azt is, hogy mosáskor találtam egy fél pár lilazokni a szennyesem között és az biztosan nem az enyém volt, mert csak szürke, kockás darabokat hordok. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy az alsógatyáim titokzatos világába is beavassam… lényegében nem volt szégyelni valóm előtte. Nagyon megkedveltem ezt a lányt.
– Könnyen idejutottál? Akkor tömeg van a Főutcán, hogy úgy kellett félre löknöm az embereket. – Nevetgélve beszéltem. Próbáltam elnyomni magamban az idegességet, de nagyon nehezen ment.
Hamarosan megérkezett a vajsörünk és a vázának nevezett öblös, magas kancsó, amiben az aljában volt némi víz. A pincér biccentve távozott, mikor megköszöntem a kedvességét. Aztán megint szemben találtam magam a világ legszebb kék szemeivel.
– Nagyon szép vagy ma… – próbáltam bókolni, hogy legalább az a helyén legyen. – Én bezzeg tiszta nyúzott vagyok. Nézd meg ezeket a karikákat, alig aludtam valamit. Szokás szerint dolgoztam az éjszaka.
Gondoltam mesélek neki, hátha az megtöri a jeget. Azt akartam, hogy úgy beszélgessünk, mint a kollégiumban, mikor már sikerült mindkettőnknek viszonylag ellazulnia. Igaz én is sokat változhattam az elmúlt hónapokban. Sokkal több emberrel kellett beszélnem, éreztem, hogy szétszórtabb vagyok, mint akkor, ráadásul a nyakamon volt egy halom feladat és vizsga. Ez pedig az állandó kapkodásomon is egyértelműen érződött.
Felemeltem a poharamat, hogy koccintsunk. Aztán egy nagyot kortyoltam belőle.
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 03. 16. - 21:30:38
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
Remegve szorongattam a hirtelen jött vízsugártól nedves nadrág anyagát. Ujjaim görcsösen martak bele, ahogy a karomba hasított a fájdalom. Megpróbáltam magam meggyőzni arról, hogy talán nem tört el és nem kell a Mungóba mennem a hátamat csúfító karcolások miatt… mert akkor magyarázkodhatnék a szíj okozta régi sebhelyek miatt is. Azt nem akartam. Minden erőmmel el akartam kerülni, hogy idegeneknek kelljen megmutatnom magam csupaszon. Szégyelltem az apám által okozott mély sebek nyomait… és azt is, milyen gyenge vagyok.
– A Mungóra támaszkod kisfiam, ne rám!
A hang némi gúnnyal és kegyetlenséggel vegyesen csendült fel. Azonban nem tudtam azonnal a varázslóra pillanatani, aki bizonyára nem feltétlenül miattam, sokkal inkább a szakadatlanul ömlő víz miatt volt mogorva. Szerettem volna elnézést kérni, de nem sikerült, sőt az erőm kissé elhagyva arra ösztönzött, hogy támaszkodjak a lábaknak. Arcomat a térde fölé szorítottam, állam megtámasztottam a csontban. Jól van, jól van, most már össze kéne kapnom magam… olyan volt ez, mint a reggeli buzdítás, mikor nem bírtam kimászni a takaró melegsége alól. Lustaság fogott el, mintha kényelemben érezhetném magam abban a nedves környezetben. Valójában egyre inkább reszkettem.
– Sajnálom.
A hangom nagyrész motyogás volt, így elmosta a víz okozta zaj. Ezért csak akkor szólaltam meg újra, mikor sikerült talpra verekednem magam, továbbra is az ismeretlen áldozatom ruhájába kapaszkodva. Valójában nem szoktam csak így megfogdosni embereket az utca közepén, de túlságosan a történtek hatása alatt voltam. Fájt még mindig a hátam, a karom pedig egyenesen lüktetett a kínok alatt.
Tekintetem végig pásztázott a víz áztatta főutcán. A cipőm még mindig hullámok, mocskos lé alatt volt. A bokámig álltam benne lényegében, még mindig reszketve. Eszembe sem jutott, hogy varázsoljak. Úgy tűnt, hogy csatornák sokaságából tör fel magas sugárként vagy bugyog szépen komótosan a víz. Nagyon jól tudtam, hogy ez bizony maga a Szeszély, aminek kutatásával olyan sokat töltöttem…
– Nem. De ha te okoztad ezt az elcseszett özönvizet azt megbánod...
Erre persze az ázott, szőke fickó felé fordultam. Kezem még egyszer végig cirógatott a sérült karomon, ami csak nem akart a lüktetés miatt nyugodni. Minden aprócska mozdulatra belenyilallt a fájdalom.
– Dehogy! – Emeltem meg kicsit a hangomat, hogy megnyugtassam. Ép karomat felemeltem, hogy ujjaimmal hullámos tincseim közé nyúljak és elsimítsam azokat a homlokomból. Így máris kicsit jobban láttam az ismeretlen alakot. Jó magas volt és erősnek is tűnt. Nem örültem volna, ha esetleg mégis engem bélyegez bűnösnek és letalál ütni.
– Ez csak is a Szeszély lehet… bízzon bennem évek óta kut… – Próbáltam én nagyon tudományosnak tűnni, na meg nyugtatónak, de amilyen szerencsém volt, pont ilyenkor talált megint el egy agresszívabb vízsugár. Egyenesen a férfi mellkasának ütköztem arccal. Testem az övéhez simult, egészen addig, míg az ő háta valami épületfalnak nem talált ütközni. Akkor persze abba maradt a vízözön is és megint csak a hangos csobogás maradt valahol a hátunk mögött.
– Igazán sajnálom… – Nyögtem megint, ahogy levegőhöz jutottam és tudtam tenni egy apró lépést hátra. – Jóvá tehetném valahogy ezt a kellemetlenséget?
Nem értettem magam, hogy minek kérdezek ilyesmit. Hülyeség volt, hiszen nem én, hanem a Mágikus Szeszély állt mindezek hátterében. Ráadásul „kisfiamnak” nevezett. Mégis hány évesnek tűnök? Tíznek?
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Szeparék a sarokban
|
Dátum: 2019. 03. 15. - 11:53:26
|
to; Artemis
2000. március
A tükör előtt ácsorogva próbáltam a hajamat normálisra varázsolni. Ujjaim elvesztek a hullámos tincsek között újra és újra, de azok csak nem akartak a helyükre kerülni. Sóhajtva ráztam meg a fejem. Saját magamról a hátam mögött felfüggesztett csillagképes poszterre vándorolt. Eszembe jutott, mikor Artemis megérintett finom ujjaival… és ebbe beleborongtam. Talán akkor fordult meg először a gondolataim között, hogy milyen bájos lány. Novemberben találkoztunk… hosszú hónapok teltek el azóta, nagyrészt miattam. Végig leveleztük a decemberi betegségemet, majd a januári utamat, mikor Izlandra utaztam egy professzorommal, hogy az északi fényt tanulmányozzuk. Végül pedig februáran rátértünk a megbeszélésre. Megkérdeztem, mikor lesz a következő roxmortsi hétvégéje és március elejére esett. Őszintén szólva már nem is reménykedtem benne, hogy látni akar, de mégis csak úgy alakult.
– Haver, rosszabb vagy, mint egy szűzlány az első randi előtt… – jegyezte meg Mark a hátam mögül.
Éppen az ágyán heverészett és egy regényt bújt. Igen, valami szuperhősökről szóló mugli kötet volt, ami érdekesebbnek bizonyult, mint a könyvtárban ücsörögni vagy hazautazni a szüleihez a hétvégére. Tudtam, hogy nem erről van szó, egy idősebb csaj fűzött már pár hete és amint kilépek az ajtón, az már itt is terem. Reménykedtem, hogy az én ágyamat nem szentségtelenítik meg, legfeljebb Epharmét… az még engem sem zavarna. Amilyen karót nyelt, megérdemelné.
– Te ezerszer többet készülsz, mint én, ha csajozni mész.
Végül elfordultam a tükörtől, miközben a galléromat igazgattam. Egyszerű, fekete darab volt, amin egy-két apró piros minta volt. Felette egy sötét színű, kötött pulcsi volt, ami arra várt, hogy felvegyem kopott, barna szövetkabátomat rá. Már elég meleg volt ahhoz, hogy hanyagoljam a sálat, de azért nadrágból és zokniból egy-egy vastagabb fekete példányt választottam. Barna bakancsomat lepucoltam még az éjszaka, hogy legalább normálisan nézzek ki, mint aki tényleg készült. Ezt ugyanis a hajamból és a sápadt képemből aligha lehetett volna elszűrni.
– Látott már a lány. Tudja, hogy nem vagy egy Adonisz.
Nem esett túl jól, hogy kinevetett, de ezt már megszoktam Marktól. Így egy aprócska sóhajnál többet nem is pazarolva rá, belebújtam a kabátomba és felkaptam a táskámat is a hátamra. Csak ezután nyúltam a szál vörösrózsáért, ami ott pihent az íróasztalomon. Hoppanálva távoztam a szobánkból.
Egy pillanatba és némi szédülős-hányingerbe került, hogy Roxmorts főutcáján találjam magam. Megbeszéltük Artemissel, hogy a Három Seprű egyik hátsóbb részében futunk össze, hanyagolva a már korábban is kivesézett Madame Puddifootot. Nem, mintha engem zavart volna. Mirivel sokszor mentünk oda… azt hiszem, akkoriban minden lánynak az volt a kedvenc helye. Talán azért, mert minden tele pumpáltak szerelmi bájitallal és a randik kimenetele általában sikeres is volt ennek köszönhetően.
Az órámra sandítva tudtam, hogy máris késtem pár percet, úgyhogy kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. Úgy kerülgettem a diáktömeget, mint valami örült, aztán remegő tagokkal löktem be a Három Seprű ajtaját. Hihetetlen meddig húztuk ezt a találkozót, erre még el is késtem… csak reménykedhettem benne, hogy Artemis nem gondolta meg magát vagy nem hiszi azt, hogy nem is akarom látni.
Csak akkor nyugodtam, meg mikor megpillantottam ott várakozni az egyik hátsó asztalnál. Nem tudom, hogy azonnal észrevett-e, nekem mindenesetre ösztönösen akadt meg rajta a szemem. Még csinosabb volt, mint legutóbb. A szívem azonnal hatalmasat rúgott odabent, mintha a lány felé akarna irányítani.
– Szia! – Köszöntem, mikor végre az asztal elé értem. Majd felé hajolva átnyújtottam a rózsát. – Fogadd el ezt bocsánatkérésnek, amiért ennyit késtem…
Megvártam a reakcióját, aztán kihúztam a szemközti széket és leültem. Egy pillanatig némán csodáltam a szép, kék szemeket, a sötétbarna hajat, a szép arcot. A pincér szakított meg ebben persze azzal a kérdéssel, hogy mit hozhat.
– Egy vajsör lesz. Artemis? – Pillantottam a lányra.
|
|
|
|
|
12
|
Múlt / Abszol út / Re: A főút
|
Dátum: 2019. 03. 15. - 11:29:08
|
to; Mr. Cartwright
2000. március
Nem tudom, mikor loholtam utoljára bárkinek is a nyomában így. Legalább három vaskos dossziét és jegyzetet szorongattam, egyre nehezebbnek tűnt tartani a lépést a neve Fleur Keddle professzorral. Ugyanis éppen az ő kíséretében érkeztem Londonba, azon belül is az Abszol útra, hogy eladjuk a legújabb jegyzeteket a Minisztérium egyik emberének az egyik kis kocsmában. Egész éjjel azon dolgoztam, hogy a számok, a betűk mindenhol olvashatóak legyenek, így tökéletesen tudjanak dolgozni ezekből a számításokból. Csakhogy már az érkezésünktől fogva egyértelmű volt, hogy Keddle professzor nem akar a maga közelében tudni. Folyamatosan előre csattogott magassarkú, zajos cipőjében… leginkább akkor ha megtaláltam szólalni.
– Keddle professzor! – Értem végre be. Lihegve beszéltem természetesen, mintha kilométereket futottam volna és nagyjából így is volt. – Gondolja, hogy a főosztályon dolgozóknak hasznosak lesznek a méréseink?
Nem tudom, miért is próbálkoztam egyáltalán. A tekintete egyértelműen elárulta, hogy hallani sem akar rólam és leginkább egy ócska kis titkárnak tekint, aki semmire sem fogja vinni az életben. Talán a kutatásaim nem olyan hangzatosak, mint az övé és cseppet sem biztos, hogy sikerülni fog kihámozni a bolygók állásából bármit is, ami megmagyarázná a Mágikus Szeszélyt, de ettől még érthetek el eredményeket. Lényegében Keddle professzor az elejétől kezdve ellenezte a kutatási témámat. Szerinte semmi köze az égi dolgoknak ahhoz, ami velünk történik.
– Talán megmutathatnánk nekik az előző féléves eredményeimet. A Mars nagyon gyakran… – folytattam a szövegelést persze, mert általában már csak akkor tudok lakatot tenni a számra, ha alaposan leégettem magam.
– Fogja már be, Destain! Koncentráljon a feladatra! – mondta kemény hangon.
– Elnézést…
Erőtlenül megráztam a fejemet, sőt meg is torpantam egy pillanatra. Így persze Mrs. Keddle már megint magamra hagyott, cipője undok sarkai már a távolban kopácsoltak, én pedig nem győztem utána rohanni ismét. Alig két perc múlva már izzadtan, remegő térdekkel haladtam a nyomában… párszor még a nevét is kimondtam, hátha meghall és megvár. Nem így történt, ugyanis egy idő után még a kopácsolás hangját is elnyomta valami furcsa zaj… aztán egyszer csak éreztem, amint elborít a víz. Fogalmam sem volt, hogy honnan jön, de mire felfogtam volna, egy nagyobb ár ledöntött a lábamról és a jegyzeteimmel együtt elsodort. A papírok kisiklottak a kezemből… mindenfelé keveredve az Abszol úton.
Vizesen, vacogva a koratavaszi hűvösben hevertem az utcakövön… szinte teljesen biztos voltam benne, hogy hullámos fürtjeim hamarosan még hullámosabbra száradnak majd meg és bűzleni fogok, mint egy partra vetett hal. Nagyjából ekkor fogtam fel, hogy nem, cseppet sem csak engem ért az áldás, és még ráadásul valaki áll is fölöttem. Valaki, akinek éppenséggel a cipője orrán landolt a fejem.
– Bocsánat… – Motyogtam, de mikor mozdulni próbáltam, éreztem, hogy mennyire fáj a hátam. Azon fekve szántottam keresztül a macskaköveket. Biztos voltam benne, hogy alaposan lezúztam magam, talán még a kabát sem védett meg attól, hogy felsértse az bőröm.
– Nem ütköztem nagyon magába, ugye? – kérdeztem rekedten, ahogy a lábába markolva felhúztam magam ülőpózba. Abban a percben aligha foglalkoztatott, hogy ez nem éppen udvarias. Csak fel akartam kelni, de egyelőre a fájdalomtól nem ment. Szorítás közben ugyanis szinte csillagokat láttam, annyira fájt a jobb karom. – Ahhh… – Nyöszörögtem és lehunytam a szemeimet egy pillanatra.
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Benedict Destain / Re: Iskolalátogatás
|
Dátum: 2019. 02. 08. - 11:37:59
|
 1999. november
Hihetetlen volt, hogy igent mondott. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ilyen jól sikerült ez a nap, annak ellenére, milyen nehezen indult. Nem is reménykedtem abban, hogy valaha találok egy lányt, aki szívesen jött volna el velem akárcsak egy kávéra vagy egy béna kis vajsörre a Három Seprűbe. Miranda volt az egyetlen, akit érdekeltem igazából. Sosem voltam népszerű srác vagy éppen olyan, akit kiszúrtak a lányak egy előadáson vagy a könyvtárban. Mark bezzeg! Állandóan azzal vágott fel, hogy beült házit írni és máris három találkozót lebeszélt.
- Ó, hát megtarthatod a nadrágot, neked úgyis jobban áll, mint nekem… - Nevettem fel, miközben már egy pálcaintéssel a helyére is pakoltam azt a bizonyos paravánt, ami mögött korábban is nyugodtan átöltözhetett.
Még hátat is fordítottam a hatalmas, fekete elválasztó felületnek. Nem akartam még véletlenül sem zavarba hozni. Pont elég volt a korábbi bénáskodásom, most csak élvezni akartam az utolsó pillanatokat a társaságában. A gondolataim persze már tele voltak tervekkel, ötletekkel, hogy hogyan kedveskedjek neki, ha összefutunk Roxmortsban. Le akartam nyűgözni és lehetőleg nem úgy, hogy azt megint elbénázzam.
- Kész vagy? - kérdeztem.
Eltűntettem a paravánt, hogy megint a szemeibe nézhessek. Még egyszer utoljára, mielőtt távozik, hogy felfogja, ez tényleg metörtént: elmertem hívni és még csak nem is bénáztam el a dolgot. Mármint bénáztam, nagyon is és a zavartásot még mindig nem tudtam volna csak úgy letörölni az arcomról… de ez valahogy tetszhetett Artemisnek, legalábbis nem borzasztotta el annyira, hogy azonnal menekülni kezdjen.
- Sok dolgod van még? - kérdeztem egyszerűen csak figyelmességből.
– Ami azt illeti, valóban mennem kéne. Még a művészellátóba és a könyvesboltba is be kell ugranom pár dologért.
Elmosolyodtam. Bájos volt, ahogy hirtelen észbe kapott.
– Nagyon köszönöm a vendéglátást... isteni volt a kávé, és szívesen ajánllak majd, mint professzionális tisztítót is, ha esetleg vállalkozást indítanál az Abszolúton.
Ezután jött az a puszi az arcomra. Éreztem, hogy teljesen elpirulok és őrült módon égni kezdett a fülem hegye is. Zavart pislogással próbáltam mosolyogni és indultam el az ajtó felé, hogy kinyissam neki.
- Örülök, hogy itt voltál ma. Akkor, majd még küldök baglyot, hogy részeletesen megbeszéljük a találkozót… alig várom… – vallottam be vigyorogva. Szívesen megpusziltam volna én is, de nem akartam túl rámenős lenni ezért csak kitártam az ajtót. - Legyen szép napod!
Amint távozott és becsuktam magam mögött az ajtót. A vigyor csak még jobban szétterült az arcomon, elégedetten terültem el az ágyon – persze lelökve a szépen összehajtott ruhákat a földre. De nem érdekelt. Olyan boldog voltam a sikertül, hogy szinte fel sem fogtam, ez tényleg a valóság. Dúdolva bámultam a plafont, arról álmodozva, hogy milyen remek lesz viszont látni Artemist.
Köszönöm a játékot!
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Benedict Destain / Re: Iskolalátogatás
|
Dátum: 2019. 02. 01. - 10:19:43
|
1999. november
Egy kicsit persze emésztgetnem kellett az információkat. Nem, igazából sem nagyon érdekelt Artemis vezetékneve és valószínűleg ő is csak az iskolai zaklatások miatt vette komolyan az egészet. Greyback… csak egy név, amihez valaki rossz érzéseket kapcsolt. Ennek mégsem kellett volna nyomot hagynia egy ilyen ártatlan és kedves lányon. Ebből adódott volna minden keserűség, amit érzékeltem benne addig? Biztos voltam benne, hogy több a hasonlóság, mint hittük. Ahogy mondani szokták: a hasonlót a hasonló vonzza. Meglehet, ezért sodort minket össze a sors. Destainnek lenni sem könnyű.
– Ha jól tudom, három hét múlva lesz a következő szabad hétvége, amikor lemehetek Roxmortsba. Ha van kedved, akkor beülhetnénk ott valahová. Madame Puddifoot kávézóját őszintén szólva nem igazán kedvelem, de ott van a Három Seprű, na meg isteni finom csokis kávét lehet kapni a Mézesfalásban elvitelre. Sőt, kevesen tudják, de a Gyöngyzug Teázóban is hoznak kávét, ha nagyon szépen kéri az ember.
Elmosolyodtam. Egy halom roxfortos emlék rohant meg. Tudom, hogy Madame Puddifoot kávézója elég klisének tűnik és az emberek nagyrész odajár randizni… talán azért, mert ha az ember szépen pislog, akkor a párja italált tele pumpálják szerelmi bájitallal, nem tudom. Ezeket én is csak hírből ismertem, habár megfordultam ott egy párszor. Mirivel is ott talákoztunk először meg, majd jöttünk össze. Akkoriban még igazi törzshelynek számított a szerelmespárok számára. Manapság nem hiszem, hogy egy kis viccnél többre vették volna a legtöbben.
– Az igazat megvallva, életem első randija Madame Puddifootnál volt. – Elnevettem magam a buta kis emlékképen.
Nem akartam persze belemenni a múlt boncolgatásába. Egy pálca intéssel eltakarítottam az ágyról a kiürült kávés csészéket és a tálcát, szépen visszalebegtek a kávéfőző mellé. Így még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy esetleg egy utolsó csepp az immár tiszta ruhadarabokat újra bekoszoljak. Valószínűleg Artemis sem teheti meg, hogy naphosszat itt ücsörögjön várva, hogy megint kitisztítsam a ruháit. Na meg azt sem szerettem volna, ha Mark vagy Ephram meglátja itt. Nem, miattam… de olyan lánynak tűnt, aki könnyen zavarba jön, Mark meg tudjuk, hogy milyen.
– Tényleg, te mikor voltál utoljára Roxmortsban?
Kicsit nehezemre esett visszapörgetni annyi gondolatot. Még a háború alatt is jártam arra, Mirivel próbáltunk menedéket keresni, de könnyen kiderült, hogy ott nem találhatunk ilyesmit. Ezért indultunk meg északra, hogy Berwickben a Pye család egyik házában húzzuk meg magunkat. Aztán persze onnan is menekülnünk kellett. Azóta nem jártam Roxmortsban… mégsem rossz emlékek kötöttek hozzá. Valójában az iskolából megmaradt élmények felülírtak minden szörnyűséget, amit látnom kellett. Azt hiszem ez a majdnem két év, kicsit helyre tettem bennem a történteket.
– A háború alatt. Azóta nem igazán jártam arra. – Vallottam be és csak ácsorogtam ott az ágy mellett. – Menedéket kerestünk, de ott nem nagyon volt ilyesmi. Végül északra kellett mennünk.
Aztán hirtelen megköszörültem a torkomat. Megráztam a fejemet, nem akartam a háborúra gondolni sem. Csak az érdekelt, ami abban a pillanatban volt. – Na jöhet a paraván? – Kérdeztem, az egyik kezemet felemeltem, benne a pálcával, a másikkal pedig a tiszta ruhákra mutattam. – Mármint nem akarlak kidobni, ne érts félre! – Nevettem el magam kicsit bénán.
Hát igen, ha valaki ért saját maga lejáratásához, az bizonyára én vagyok. Éreztem, hogy megint elpirulok egy kicsit.
– Csak nem akarlak feltartani.
|
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Benedict Destain / Re: Iskolalátogatás
|
Dátum: 2019. 01. 27. - 12:26:43
|
1999. november
Nem kellett volna annyira rászállnom szegény lányra. Úgy éreztem magam, mint valami őrült, aki annyira nyomul, hogy az már átcsap szánalmasba. A kávét elvinni a Roxfortig? Hát mi ütött belém? Eddig egész jól kezeltem minden nagyobb dolgot, főleg a sikerélményeket. Mióta Mirivel szakítottam kevés ilyen akadt persze és valószínűleg ezért is izgattam fel magam annyira, hogy a szívem már szinte ki akart szakadni a mellkasomból. A furcsa, izgulásához hasonló érzés egyre erőteljesebben kínzott gyomortájon és már attól tartott, hogy tényleg elhányom magam.
Nem csodálkoztam annyira, hogy Artemis nem a Londonból leszállított kávés ötletemet preferálta. Igazából hülyeség volt az egész. Egyszerűen csak nagyon imponálni akartam neki… hátha akkor komolyan vesz a többi lánnyal ellentétben.
– Hanem az a gond, hogy a roxfortos diákok azonnal rád szállnának, ha együtt látnának velem. Tudod, az az igazság, hogy nem voltam hozzád egészen őszinte.... A vezetéknevem nem Greenberry, vagyis még nem az, csak pár hét múlva, a tizenhetedik születésnapomon tudom hivatalosan is felvenni ezt a nevet, habár egy ideje már ezt használom, amikor csak lehet.
Magyarázkodásra nem igazán számítottam. Ilyenre semmiféleképpen nem. Inkább olyanra, amiben azt mondja el, hogy miért is nem ér rá mondjuk a következő roxmortsi hétvégén. Ez… ez viszont valami egészen más volt. Nem is mertem igazán belekötni. Csak nagyokat pislogva vártam a folytatást és elfordultam az addig tisztogatott kabáttól. Lényegében már végeztem vele, csak az utolsó ellenőrzést folytattam.
– Az igazi nevem Artemis Greyback.... és sajnos igen, rokona vagyok Fenrir Greybacknek. Ő a nagybátyám.
Azt hiszem, az értetlenség kiült az arcomra. Mármint nem szokásom a nevük alapján megítélni az embereket. Engem sokszor bírálnak emiatt, hiszen Destain vagyok, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatásban igencsak ismert névvel rendelkezem. Nem egy rokonom híres auror vagy protektor volt, ráadásul sokan tanítottak is közülük. Ezért akarta az apám, hogy folytassam a hagyományt.
– Oké. – Hirtelen ennyire futotta.
A következő pillanatban persze elöntött a szégyenkezés. Bizonyára ő ezt élete tragédiájának élte meg, én meg úgy reagáltam rá, mintha egy hétköznapi dolgot közölt volna. Mondjuk leginkább azért, mert engem nem nagyon érdekelt a családneve. Tetszett és lehetett volna felőlem akárki is, akkor is elvittem volna kávézni szívem szerint.
– Teljesen megértem, ha ezek után már nincs kedved együtt kávézni.
Odasétáltam elé. Tenyeremet az arcára simítottam, mintha megszűnt volna az addig izgalom. Valóban így volt, a vallomása sebezhetővé tette ellőttem és ebből valahogy felfogtam, hogy ugyanannyi kínt élt át, mint én. Ez viszont érthetővé tette, miért éreztünk rá olyan könnyedén egymás társaságára. Ez valami furcsa kis kapocs volt a sérült emberek között.
– Hé, ne mondd ezt! – Szinte suttogva beszéltem, hogy megnyugtassam. Nem tudtam, hogy mennyire veszi persze tolakodásnak, a hirtelen közelséget. Én csak meg akartam nyugtatni, nem azonnal rá hajtani. – Ez csak egy név. Engem te érdekelsz.
Visszaültem mellé az ágyra, tenyerem lesiklott az arcáról. A másik kezemben ott voltak persze a ruhái, így visszanyújtottam felé.
– Remélem elég tiszták lettek. – Mondtam csendesen. – Örültem volna, ha nem jön ki ilyen könnyen, mert akkor sokkal többet is beszélgethettünk volna.
Elmosolyodtam, hogy lássa, engem tényleg nem érdekelnek ilyen apróságok. Tényleg csak le akartam vele ülni, hallgatni, ahogy beszél és nézni a szép kis arcát. Őszintén szólva lenyűgözött.
|
|
|
|
|