Unottan állok az erdő szélén várva Salamander profra társaimmal. Mivel összevont óra, így nem csak a megszokott negyed éves társaság várkaozik hanem betrsul hozzánk az ötödik is. Ez azt jelenti hogy persze Pye is feltűnik a színen. Magamban füstölögve várom, hogy nekilássunk az elkövetkezedő kiselőadásnak. Szeretem a legendás lények órát alapvetően, Salamanderrel sincs nagyobb bajom, azt leszámítva hogy jobb ha a kis játékos lényeit a bőröndjében tárolja nem pedig az iskola elvétett pontjain, de persze inkább élvezném ilyen szép időben a kviddicset. Elmélázva nézek a pálya felé. Enyhe északkeleti szél fúj, szóval ha négy méteres magasságban megindítok egy gurkót enyhe jobbos csavarral a végén, akkor az épp ideális szögben tudná eltalálni a mardekáros hajtót. Persze ez az elmélet, a gyakorlatban inkább a rutin, meg az ösztön hajt. Pechemre Arabella lelkesen vezényel be mindenkit az erdő mélyére. Nem hatolunk a belső sötétségbe, inkább csak az átszüremlő félhomályos tisztásra, ahol az unikornisok népes csoportja jelenik meg a lányok nem kis örömére. Elnézem a sikongató csodálattal adózó arcokat én pedig cinikusan sandítok Merelre. Február óta nem igazán beszéltünk, volt nekem elég bajom és ő sem rohant a társaságom után. Mikor a prof Pye-ra és Margára szól, akik karba öltve ácsorognak ciccegek csak egyet. Na nekem senki ne mondja, hogy ezek nem feküdtek már le egymással. Hagyom, hogy megkezdjék a lányok a sort, nem szándékozok a mai órán brillírozni sem, inkább csak szeretnék túlleni rajta szimplán és kész. Elnézem Merelt, mint csinos ’amazont’, s bár valóban illik rá ez a jelző, azért mélységesen ledöbbent hogy a tanerő ilyet megengedhet magának. Ő meg még csak nem is tiltakozik. Megvárom hogy rám kerüljön a sor. Szelíden a lóhoz hasonlatos állat elé tartom a kezem, lesütöm a szemem és kivárok. Hagyom hogy ő kezdeményezzen, aztán ujjaim mikor a puha bársonyos orrnyeregre téved beleborzong a karom. Kedvem lenne hozzá dőlni, oda bújni, de evidensen nem teszem. Sőt, az arcomra kiülni készülő mosolyt is visszafolytom. Inkább amolyan unott arccal szenvedem el az egészet, de mint mostanság sok minden, ez is csak egy álarc. Mikor az unikornisok megunják a bámészkodást és inkább elvonulnak mi is kifelé vesszük az irányt. Ezt valahol nem is bánom egész addig, míg a tüzes rákok ténye meg nem jelenik a szemem előtt. - Szent szalamandra! A megrökönyödést nem is palástolom. Ezekkel kell nekem majd a vizsgán bajlódni? Komolyan? Elhűlve figyelem a tüzes seggű rákokat és magamban ahhoz fohászkodom, hogy valami extra jó fej vizsgabiztost kapjak majd, aki nem fedd meg ha lepörkölöm az ujjam. Mert hogy ez garantáltan megtörténik, az már egyszer tuti.
Harmadik elején nem jutottam el a Szellemszállás bulijára. Csak utólag hallottam a pletykákat, na meg láttam a kegyetlenséget, hogy mindenkit megkapta a kijárási tilalmat. Persze evidensen vétek volt ezt kihagyni, de utólag már bánhatom... ellenben most minden alkalmat megragadok, hogy ha lehet részt vegyek az össznépi banzájkodásokban. Mint amilyen ez a szilveszter is. Mellettünk nem is olyan messze az egyik Weasley-féle tüzijáték épp hangos durrogás és piros fényszikra közt írja ki, hogy a Hagyd el az óévet, és ülj egy sellő lába közé... ha megtalálod! - Nem csipázom Prescottot. Olyan karót nyelt némber feje van. Vállat vonok, mintha mellékes lenne. Merelt gondolom hidegen hagyja, hogy én melyik profért vagyok oda vagy sem. De azért... Prescott tényleg olyan fura. Túl merev és szabályszerető. Talán Fricstől tanult, csak jobb az elkapási technikája, mint a buli példája is mutatja. Talán nem kellene felhozni a Marga Pye párost, de egyszerűen csak úgy kiszalad a számon a jelenet láttán. Merel is arrafele sandít, de teljesen érzelemmentes hangon szólal meg. -Így jár inkább, aki szerelmes mer lenni tinédzser létére, úgy leginkább. Na igen, szerelem. Vajon sejti hogy nincs ezzel egyedül? Mert hallani a híreket róla meg Leo-ról. Eltűnődöm rá merjek-e kérdezni vagy akkor csiklandozom meg pont az alvó sárkányt? Minden esély megvan rá. És amúgy sem akarom elrontani a hangulatát azzal, hogy szóba hozom a bongyorkát.... Inkább invitálom a lovagi páncélhoz, ami lelkesen böfögi ki magából a habzó pezsgőt. Nem tudom így milyen íze lehet, vagy a szénsav mennyire megy ki belőle, de azért érdekel annyira a dolog, hogy ha a lány akarja, akkor közelebbről is megszemléljem. -Egyefene, úgysincs más dolgom se. Elvigyorodok a beleegyezésén. Úgy tesz, mintha kb a fogát húznám, de sejtem, hogy abszolúte rohadtul nincs kedve egyedül ücsörögni az ablaknál, mikor mindenki jól szórakozik. Talán a Montrego lány is azért dönt úgy a sötétvarjú szerkójában, hogy nem rontja tovább itt a levegőt. Elégedetten látom hogy Pye-t faképnél hagyta és csak bízom benne, hogy Marga nem lesz annyira balga, hogy adjon annak a majomnak egy második esélyt. De a nők azok nők, a szerelem meg... na hagyjuk is. A kedvem ellenben ugrik vagy ezer fordulatot felfelé. Inkább Merel felé tartom a kezem, remélve hogy elfogadja ha kell segítség a kőablakból való fölkeléshez, ha meg mégse akkor zsebre vágom mintha nem is igazán érdekelne hogy nem ér hozzám. Irányomat a speciális szökőkúthoz veszem Merel kíséretében. - Mondd, te tudod melyik folyosóról nyúlták ezt a páncélt? Azért durva lesz ha holnap felfedezik a hiányát. Eltűnődve állok meg előtte és a bal oldalt lévő asztalkáról lopok két poharat magunknak, hogy aztán egy ügyes mozdulattal teletöltsem először neki aztán magamnak. Meglepő módon még csak ruhám sem lesz foltos. Talán van remény hogy jól induljon ez az új év. Az egyik teli poharat a lány felé tartom és nem figyelem a környezetem, csak őt. Nem tudom kik koriznak, kik jönnek vagy mennek és már a Pye-Blaire-Marga édeshármas végkimenetele sem izgat. Pohárköszöntőre emelem a poharam, igaz éjfél még odébb van. - Örülök hogy itt vagy, Merel és veled ünnepelhetek. Előre is boldog új évet!
A bátorság határtalan tud lenni, a vakmerőség meg egyenesen életveszélyes. Én egyszerre vagyok mindkettő alkalomadtán, és Merel Everfen kapcsán magam sem tudom eldönteni melyik is a helytállóbb. Mert hogy valamelyik biztos, az hétsárkányra tuti. Persze szilveszter van meg buli, amolyan félig legális és feltételezem a tanárok mellett azért még Merel is megenyhül... Nem mintha kifejezett ellenszenvet vélnék felfedezni benne ami egyenesen rám irányulna, de és a de-k után sajnos sosem jó a folytatás. De sajnos tudom hogy mindenáron azzal a mitugrász bongyorkával akar lenni. Magam sem értem miért de egyre jobban idegesít az a srác, még akkor is ha túlontúl kedves. Talán pont azért mert túlontúl kedves. És túlontúl kedves vele Merel is. De hát Leó nincs itt és nem is valószínű, hogy visszatér csak az új évben az iskolakezdésre. Ergo Merel magányos a maga sajátos módján, mert ő valahogy mindig feltalálja magát. - Nem szörnyű... Voltam már eseménydúsabbon, de lehet, hogy csak nem indult még be. - Csak nem a halloween-i bulira célzol? Emlékszem, arra együtt mentünk, aztán menet közben azok a fura hangok elszakítottak minket egymástól. Na meg a tömeg. És az eseménydúsabb sok mindent takar. Mert a maga rendhagyó módján az is eseménydús volt, bár jobbnak nem nevezném. Nem szeretnék újabb zombi beszélő babákkal találkozni ha nem muszáj és egy pincében sem kikötni full mocskosan. A perifériámból érzékelek némi mozgást a túlvégen. Félig fordítom csak oda a tekintetem és látom a jelenetet. Héloise épp Morgan-nel beszélget mikor betoppan a vörös griffendéles melléjük. S kb ezzel egy időben érkezik a Montrego lány, akinek jöttére Pye rögtön otthagyja Margát. Kicsit sajnálom Destain-t, mert tudom milyen is az a viszonzatlan szerelem. Hogy lehet Pye ekkora tapintatlan pöcsfej? Marga látványosan elvonul a süteményes asztal felé és válogat párat az édességek közül. Elgondolkodom azon hogy magunkhoz invitáljuk-e. Fogalmam sincs Merel milyen viszonyba van vele, bár sejtem nagyjából. Marga Nolanen kívül kb senkivel nincs jóban. Ezt eredményezi a nagy száj... Mire döntésre jutok és meggyőz a kedves énem, aminek köszönhetően a hugrabugba osztottak addigra a lány inkább a korcsolyapálya felé veszi az irányt. Hát kár. - Szegény Destain... folyton megszívja. De így jár az, aki belezúgott egy mardekárosba. Unottan vonok vállat. Nem tudom Merel mennyit hallott a cuki kis szerelmi háromszögekről, amiket Pye alakít ki, de elég látványosan tolja. - Mondd csak nem vagy szomjas? Az a lovagszökőkút nagyon menőnek néz ki.
Igazából így, ha tudja az ember hol a helye nem is olyan bozalmas minden… kivéve hogy a fél iskola itt van. Elnézem a többiek attrakcióját, miután Welch felém kiáltva közli hogy egész jó vagyok. Megnyugtat a tudat hogy csak nem leszek a kviddicscsapat szégyene noha a pontlevonás szó a szívembe döf egyet. És ha valóban megfulladtam volna? Hát na szép! Talán Hóborcot is meg lehetne ennyi erővel fegyelmezni…. Bosszankodni ezen nincs időm, mert a tanár úr bemutatót tart. Így figyelve őt, a suhanást a röppájáját a lendületet a forgónyomatékot sokkalta egyszerűbbnek és elegánsabbnak tűnik a manőver. Kell bele jócskán karizom és lábmunka is a látszat ellenére, hogy az ember megtartsa magát, na meg hogy ne rángasd be a seprűt és térítsd el magad az adott menetirányból, de máris bizsereg a kezem ha belegondolok hogy lehetőségem nyílik minderre. Persze Pye most is színészkedni kezd. Valamit nyávog hogy nincs jól és színpadiasan ájuldozik, én meg csak röhögök. A múltkori után ez a legkevesebb. - Na mi van Pye? Nem bírod a lajhárlógótempót? Menj a gyengélkedőre és bámuld a pillangókat! Majd én is küldök neked egy kis hashajtót a narancslevedbe hogy jobban kiélvezd Pomfrey vendégszeretetét…! Kajánul vigyorgok és seprűre pattanok. Mire Welch odaér én már elegánsan suhanok épp az egyik hollóhátas lány után. Figyelem a többieket akik előttem van hogy mit produkálnak, mikor pedig rajtam a sor igyekszem egy közepes tempón megcsinálni a manővert. Elsőre persze nem less fényes, mert a seprűm akaratlanul is berántom jobbra, de még időben elkerülök egy ütközést valakivel, aki ott lebeg pont az útban. Nem tudom engem figyelt-e vagy mást de azért a reflexeim a régiek és ha más nem hát ez legalább dícséretes. Azért persze körbesandítok ki mit szól a bemutatóhoz. Ha más nem legalább Mirontól várok egy egész jót, vagy valami tanácsot hogy mégis min javítsak, mert a többiektől nagyon semmit nem remélek. A tekintetem pedig egy percre akad csak meg Everfenen, aztán tovább is siklik. Ő minden héten lát a pályán, neki mindez már nem újdonság, lógás lajhár módra ise vagy oda.
Egyszerűen hányok attól a nagyzolós színjátéktól, ami Pye ad elő akkor, ha megjelenik egy tanár. Mint persze most is. De hát mit is vártam? Hangosan ciccegek nemtetszésem kifejezése érdekében. Persze erre senki nem figyel oda. Mindenkinek csak az a fontos hogy Mr. Tejfölképű jól van-e. Mert Mr. Tejfölképű a tanárok kedvence, a neve is olyan hogy számít. Mert a nagybátyja vagy kije valami gyógyító a Mungóban... cöh. Nagy szám mondhatom! A Wenlock név már senkinek nem jelent semmit. Még a csokibékás kártyán fityegő ősömre is azt hiszi véletlen névrokonság és közöm nincs hozzá. Mondjuk megértem, rohadtul nem vagyok de való. Néha nem is érzem magam annak. És miért? Hát az ilyen pöcsfejek miatt mint hólyagNolan. - Persze hogy jól van! Ő támadt rám! Acsargok miközben közlöm a tényeket. - Ő gáncsolt ki engem! Már megint.. Nem tudom mennyire volt valóban szándékos, de talán már mindegy is. Nálam elszakadt a sárkányhúr ő meg felvette a terelőütőt... a többit meg végignézhette a fél iskola reggeliző szekciója. – Mr. Wenlock, mire véljem ezt az alpári viselkedést? - Maga is péppé verné ha folyton csesztetné és a fél iskola előtt megszégyenítené! Közlöm indulatosan és a bájitaltan prof szemébe pislogok. Arcomon a harag hullámai suhannak át, tenyerem izzad és viszket, a karom fáj orr, ahol elestem. – Ne örüljön magának, Pye, hallottam, hogyan beszélt! Ez nem illik egy úriemberhez! Mr. Wenlockkal karöltve vacsora után lesikálhatják az asztalokat, varázslat nélkül. Egy egész héten át és örüljenek, hogy pontot nem vonok le! A mondat első felében hangosan felröhögnék mély cinizmussal a hangomban. Még hogy Pye és az úriemberség... de valahogy a tanár folytatása elveszi a késztetést a kacarászásra. - Hogy mi? Én nem akarok vele egy légtérben lenni! Még rám uszítja a törlőrongyot és megfojt vele! Játszom a felháborodottat noha tudom, hogy célra nem vezet. Így is úgy is kapok büntetést, bár végképp nem értem, mire. Jobban örültem volna komolya a pontlevonásnak és felejtsük el egymást. Bezzeg mikor Hóborc kajacsatázik a Nagyterembe pont Lumpsluck az első aki az asztal alá bújik és kimenekül a teremből. Akkor nem támad kedve feladatokat osztogatni. Lerázom magamról a kezeket és dacos képpel közlöm. - Hát jó. De hozzám se szólhat ez a féreg. Végigmérem egy utolsó lekicsinylő és gyűlölettől izzó pillantással a colos mardekárost, majd sarkon fordulok és elindulok a Nagyterem tölgyfaajtós kétszárnyú kijárata felé. Ma már nem reggelizem. Kellően elment az étvágyam.
Hát a kastélyban maradtam. Sokat gondolkodtam, hogy mennyire jó ötlet-e. Eddig mindig apával és anyával ünnepeltem, de idén valahogy nem akaródzott már hazamenni. Annál is inkább mivel sejtettem, hogy többen maradnak bent mint mennek haza. A diákok nagy többsége azért így is felült az expresszre. A tél és a szünet úgy telt el, olyan villámsebességgel, mintha nem is lett volna. Mire észbe kaptam egy meghívót nyomott Williamson a kezembe. Nem igazán ismerem azt a felsőbbévest, csak tudom hogy a Montrego lánnyal hozzák rendszeresen hírbe. Mathiastól annak idején egyenesen féltem, de hát még kis tacskóként inkább ki is kerültem a nagyokat. Ezért is lepett meg az invitálás a bulira. "meghívó nem kell, csak hozz piát" Egy vigyor terült szét az arcomon. Egy gonosz, élénk, kamaszvigyor mert már tudtam, hogy nem kérdés... megyek. És az sem, hogy mit viszek. A szükséges hozzávalókat beszereztem a faluban és mire eljött szilveszter napja én már tűkön ülve vártam, hogy este legyen. Olyan hét óra tájban meguntam a kviddics évszázadainak olvasgatását. Huszadjára olvastam át a könyvet mégis mindig tudott valami újat, valami érdekeset mutatni... csak most nem, mikor az izgalom ott pislákolt bennem. Nem lihetem túl a dolgot, már ami az öltözködést illeti. Csak egy fekete gatyával és egy inggel oldottam meg a kérdést, lazán elegánsba, semmi feszkó. Kezembe vettem az óriási üveg pezsgőt, ami háromszor akkora volt, mint a fejem és elindultam a kietlen folyosókon. Sima volt az utam a Kerengőhöz. Még csak azzal a porzsáknak való Mrs. Norrissal sem találkoztam. Feltételezem ilyenkor még ő is pezsgőbe kevert behűtött tejet lefetyel. Mire berobogok már akadnak is páran. Látom Héloise-t ahogy az ideiglenes korcsolyapályánál beszélget. Ötletes kis varázslat. Feltűnik A Pye- Marga páros, akik épp sütivel tömik a fejüket és Williamson is. Tetszik a Weasley cuccok felhozatala és egyenesen hűűűzök a lovagi páncél láttán. Leteszem a nagy üveg óriáspezsgőt az egyik asztalra. Ebből ugyan senki nem fog inni, csakis éjfélkor robban hangosan és akkor lesz ám az igazi meglepetés...! Ahogy lepakolom a kezem ösztönösen nyúl egy adag puncslikőr után és már lelkesen bele is kortyolok. A krémes lágy vaníliaíz lecsurog a torkomon és pislognom kell párat. Vajon mit tettek ebbe a cuccba? Ugyanis mintha csak egy csettintés lenne, megjelenik Merel. Hirtelen nem tudom mit reagáljak, vagy épp mit ne. Menjek oda? Ne? Vigyek neki ilyet? Vagy kínáljam meg olyannal? Lehet pezsgőt akar? Vagy csak Leót keresi? Kezembe veszek egy muffint és feldobom. Unottan kapom el és harapok bele. Eperkrémmel töltött. Vajon szereti az epret? Elnézem az embereket. Nevetnek és jól érzik magukat. A francba is, én is ezért vagyok itt. Döntök hát, leküzdve undok énemet. Befalom a sütit és elveszek az asztalról még egy adag italt. - Halihó Merel! Hogy tetszik a buli? Kérdezem lazán nagy vigyorral, bár tudom, két perc alatt leoszt. Semmi közöm a szervezéshez de mégis úgy viselkedem mintha mindent én csináltam volna. Morgan csak nem fog megharagudni... remélem.
Hát naná hogy elhánytam az erre a félévre szóló órarendem. Még az első pár nap ment is fejből, azt valami oknál fogva bememorizáltam, de mára mindez megkopott. Jócskán. Pláne hogy más nem az első napot írjuk a héten. Én pedig hiába hánytam fel újra minden cuccom, csak nem akadt a kezembe. Persze rávághatja erre bárki hogy miért nem kértem egy másikat Lancaster bától, de hogy őszinte legyek jobban lefoglalt a karácsonyra kapott új seprű tanulmányozása. Apán mélyen belenyúlt a zsebébe, és mert hát kviddicsezek, szerinte fontos hogy az edzésen hozzászokjak az új járgányhoz. Ha év közbe kaptam volna meg a meccsen lehet ki se tudnám úgy használni a seprű tudását. Szóval megvette hitelre. Jó fej volt a Gringottsi manók meg még jobb fejek, hogy adtak neki haladékot. Épp bájitaltanról esek ki, miután elszörnyedve azonosultam hogy ma bizony nem kell a pincehelységbe töltenem az időt ugyanis a hatod évesek RAVASZ felkészítője zajlik. Enyhén sápadtan próbálok kutatni az agyamban hogy ugyan mégis egyáltalán milyen nap van és nekem hol a búbánatos borzfingba kellene lennem. Miután pedig a lázas agykurkászás nem vezet célra még neki is megyek egy lovagi páncélnak. Az persze hangos csörömpöléssel adja meg magát, a körülötte lévő festmények sikongatva kiabálnak valami olyasfélét, hogy ez jelentik én meg épp a padlót szántom fel. Újra. Nolan Pye és a mardekáros slepp miatt rendszeresített ez a manőver nálam, de szégyen és gyalázat hogy még a saját lábamba is képes vagyok eltaknyolni. A fejem kótyagos mire egy hang zökkent ki. - Wenlock? Mit keres maga itt? Nem repüléstanon kellene lennie? Salamander prof egy nagy halom pergamennel egyensúlyoz a kezén, míg másik karjának végén a barna bőrládája van. Abba leledzik az állatkertje. A csat rajta hangosan felpattan, de a tanerő mit se foglalkozik vele. - Szent Szalamandra! Menjen gyorsan, mielőtt Welch professzor eltiltja a kviddicstől. Szeretném ha idén a hugrabug nyerné a kupát! Azzal leteszi a bőröndjét és pálcát húz elő. Két pillanat alatt a páncél a helyén és ő már el is tűnik a szalmakazal frizurájával. Csak hebegés meg habogás szalad ki a számon, de az agyamban a vörös kislámpa kigyullad. Lerohanok a lépcsőkön, ki a nagykapun át a pályán röpködő alakokhoz. Idő közben egy invitót üvöltök, amivel az új seprűm az öltöző előtt a kezembe landol. Elégedetten szusszantok, bár az oldalam úgy fáj mintha kések szurkálnák. Lihegve dobom le a táskám és rohanok be a pályára ahol letaglózva azonosulok a nagy halom seprű láttán. Csak tátott szájjal bambulok a tanárra majd a társaimra. Rögtön kiszúrom Merelt, de lehetőségem nincs köszöni neki, mert nem igazán veszi észre berobogásomat. - Bocsánat a késésért tanár úr. Hóborc megpróbált belefojtani a második emeleti fiúvécébe! Vajon ellenőrzi a hazugságomat? Nem igazán érdekel. Unottan és kedveszegetten dobom le a seprűmet és veszem a kezembe az egyik iskolai seprűt. Hát ez se lesz egy izgalmas óra. Közben elnézem a többieket. Marga épp fejjel lefele lóg a seprűről. Arcán a dacos undr, ahogy felém néz. Neked is jó napot Destain... gondolom keserűen, de már tudom is mi a feladat. Minden áldott este a Kviddics évszázadait vagy a Kviddicsológiát olvasgatom. Az összes bukást, hárítást, spirált és manővert fejből tudom. Az elmélet jó, a gyakorlat már kevésbé. Sosem volt még rendes seprűm hogy kigyakoroljam raja őket igazán. Beállok a sorba és lábam közé vetve a seprűt elrúgom magam a talajtól. Teszek pár bemelegítő kört, ami közben a szél erősen visítani kezd a fülembe. Nem bánom, sőt, kifejezetten élvezem. A mai napom egyetlen fénypontja. Aztán csak muszáj beadnom a derekam, a többiek magasságába ereszkedem és megvárom amíg a tanár tekintete rám irányul. Igyekszem minden emlékem minden olvasott tudásom ötvözni és megpróbálkozom a mozdulattal. Még saját magam is meglepődöm mikor nem is annyira pocsék módon (de persze biztosan hanyag testtartással) kivitelezem a dolgot. Valamiért azt vártam, hogy a seprűről is leesek. Az lenne már csak az igazi érvágás nekem...
Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Egyetlen vad, heves érzelem összpontosul bennem és mindez ellene szól. A nyámnyila, nyápic Pye ellen. Az ellen a személy ellen, aki ha teheti megkeseríti nemcsak a mindennapjaimat de az egész életemet. Valóban idén kevesett foglalkozott eddig, de hát gondolom lefoglalta a csaja. Vagy pontosabban csajai. Ha lehet hinni a pletykáknak nagyfiúnak képzeli magát és egyszerre több csajnak is csapja a szelet... Nem mondom hogy ez elítélendő de nem is épp követendő. Valahol azért irigylem. És ezért is csak még jobban utálom. Mert mit eszik rajta bármelyik lány is? A bamba lebiggyedő száját? A semmibe meredő buta tekintetét? A nagy colos cingár alkatát? Még csak okosnak sem okos, bőven az átlag alatt van. Még csak nagyon nem is ügyes vagy tehetséges. Nem kiemelkedő semmiben sem. És mégis... érthetetlen okból elkezdtek rá tapadni, mint legyek a légypapírra. Hála Merlinnek, Merel az totálisan más tészta... Ütlegelésem nem sokáig marad megtorlás nélkül. Pye behúz nekem egyet a kezdeti sokkból, ami alatt nekem két bivalyütést sikerül bevinnem. Elégtétel a képemen a szájából csöpögő vér, mikor valaki leszed róla. Nem tudom ki csak a kezeket érzem magamon. A vállamon, a karomon a derekamon. Csak acsargok rá, mint a rühes, veszett kutya az áldozatára. Volt képe előadni az áldozati bárányt. Mocsok féreg! Még ő nevezi magát bátornak? Igazi Mardekáros! Az iskola szégyenfoltja az összes. - Végem? Ne nevettess te majom. Úgy picsogsz és védekezel mint egy lány. Nem annak születtél? A nővérednek hugicája van nem is öccse. Majd elújságolom neki a jó hírt. Holnap már fonni fogja a hajad... Kiköpök elé egy adag vérrel keveredett jó adag nyálat. Valószínű Frics felnégyel ezért de már leszarom. Csak elvigyorodom. Valószínű véres a fogam, szóval nem lehetek szép látvány, sőt, gondolom elég groteszk. De hát... ez a reggeli sem sikerült épp úgy ahogy elterveztem... mert hát nincs vashiányom és még ha lenne is... nem pont ilyen formában akarnám pótolni.
-Higgadj le te bolond... Én higgadjak le?! Én?! Eszem megáll! A méreg, ami alapvetően sem épp a legjobb pillanatban önt el úgy árad szét a testemben, mint ahogy a fortyogó láva kiterül a síkra. A harag, az undor, a szégyen vegyes eleme ott tombol körülöttem, énbennem. Gyűlölöm alapvetően is a mardekárosokat, gyűlölöm alapvetően is Pye-t. Valójában sokszor eljátszottam azzal a bűnös gondolattal, hogy leátkozom a folyosón azt az önelégült vigyort az arcáról, de valahogy sosem tettem meg. De ez... ez már több kettőnél. Oké, pikkel rám. Oké, nem szimpatizál vele ahogy én sem vele. Oké piszkáljuk egymást de azért van egy határ. A nyilvános megalázás a Nagyterem kellős közepén szerintem jóval azon a kurva határon túl van. Ó Merlinre, add hogy ne legyen itt Merel és ne lássa a taknyolásom! Nincs időm azonban felderíteni a terepet. Tudom, minden szem rám szegeződik, egész pontosan ránk, és nemsokára akad egy szemfüles diák, akinek feletébb nagy érdekében áll (merthogy buzgómócsing) jelenteni az esetet valamelyik tanárunknak, aki majd bejön ide szépen rendet tenni. De addig is... Alighogy felálltam, újabb lökést kaptam. Most ezúttal nem hátulról hanem féloldalról, a vállamat érte elsősorban az ütés. Még szerencse hogy nem volt annyira erős, hogy újra a földön találjam magam, de jól tudtam, kinek köszönhetem ezt is. Pye. – De persze nagyon sajnálom, hogy a kislányoknak való kajádat összetapostam, Olika. Mintegy a szavaim beigazolására szólal meg, és abban a nyers, durva és gonosz hangnemben, ami nemcsak lenéző, de egyenesen megalázó is. Ha pedig valamit nem bírok, az akkor a degradálás. És itt, ennél a mondatánál elszakad nálam egy cérna. Mire észbe kapok már a földön fetrengünk újra, ráadásul mindketten. A lendület adta erőtől, no meg mert én vetettem rá magam ő kerül alulra, én pedig fölötte vagyok. És magam sem fogom fel, de két tized másodperc leforgása alatt behúzok neki egyet. Aztán még egyet. Az ökölbe szorított kezem sajog, de fel sem fogom. A hév, a harag, a düh ott tombol bennem minden mást kizárva az agyamból. Az izmaim erősen dolgoznak csakúgy mint a kviddicspályán a gurkók ellen, és majdnem minden erőmet bele is adom a gyűlöletemmel együtt az ütésekbe. Ez az egész persze elég groteszk, de a külvilág eltűnik körülöttem. Csak én vagyok, Nolan és az ütések. A körülöttünk hörgő, kurjongató, zsibongó, és nekem vagy épp neki drukkoló társaim megszűnnek létezni. És ütöm őt. Újra meg újra meg újra. Nem kérdezek, mert nem érdekel a válasza. Nem állok le, mert már annyira utálom az egész embert, hogy megérdemli amit kap. És nem könyörülök még akkor sem ha magára talál és védekezésként ő is visszatámad. Nem számít ebben a percben a hírnevem, vagy az hogy az igazgatónő elé citálnak, hogy kicsaphatnak, hogy megtudja apám... Mindez rohadtul mellékes. Itt ebben a percben nincs más csak az elborult féktelen vörös köd és a lekislányozás. Én pedig ezt megtorolom. És egész addig verem, míg valaki le nem szed róla.
Unottan pislogok körbe. Ezt most miért muszáj? Miért nekem? A válasz egyszerű, mert a tanár így döntött. Sajnos a klubhelység falai vagy a könyvtár dohos illata sem segít abban, hogy jobb legyen az esszém. Kár. A remény azért megvolt. Persze összefirkálok valamit, csak hogy örüljön Fawcett professzor, de hogy mennyire értékelhető? Hát az passz.
-Kettőnek!? Még külön igényeid is vannak? Az első arcon csapás a visszakérdezése, de úgy vagyok vele ez is amolyan szurkálódás, mert hát ki ha nem én Everfen teszi meg mindezt. Mellesleg visszakontrázhatnék, hogy ja, ha már felajánl nagy kegyesen egy munkát (mert ez mi más ha nem az?) legalább fizessen meg rendesen érte. Na jó, csak vicc lenne, de sejtve hogy félreértené végül inkább hallgatok. És így mindenki jobban jár. -Köszönöm, de nagyon jól meg tudom vívni a saját csatáimat a tanári karral. Ez nem az, hogy felbérellek zsoldosként 'Manci fejelgetésére, ne akarj még licitálni is. - Pedig eléggé úgy tűnt... - nevetem el magam miközben összefonom a karjaim magam előtt. Kissé abszurd ugyan már a tényállás hogy Everfen bármire bárkit felbérel, de olybá tűnik ez mégis megtörténhetett volna, meg az is hogy nem. Azért örülök hogy ő is lazább, vagy legalábbis annak tűnik egy kósza fél percig. Lehet csak én akarom ilyennek látni, az én lelkemnek tesz ez jót és én reménykedem, hogy valóban ez történik meg. Azonban Salamander emlegetése látványosan nem pozitív hangulatba sodorják. A lapos, unott válasz ami elég nyers erre utal. Vállat vonok, mert hát aztán nekem mindegy. Ha nem akar róla beszélni hát tőlem beszélhetünk másról. Mondjuk a kviddicsről? A tanévnyitásról? A tanulásról tuti nem fogok, azt elég megélni, blah! - Gondolom nem kellene megkérdeznem, hogy kire vársz... Kezdem kissé lélekvesztve, mert hát a lelkesedésem elég hamar elpárolgot. Vagyis van az, csak rálapáltolt az eddigi csevelyünk egy kevés kedvetlenséget. Ráadásul mindezt tetézi még az, hogy a lány látványosan körbekémlel. Evidensen keres valakit, és van egy sanda gyanúm hogy kit. Ez pedig nemhogy nem tetszik, egyenesen irritál. Mégsem mondhatom meg, mégsem utalhatok rá, mert akkor meg úgy tűnhet erőszakosan akarom kikövetelni a figyelmét és a társaságát. Mindemellett az sem segít hogy tőlünk pár száz méterre kiszúrom Pye-t és a családját. A mardekár képviselőinek ez a példánya kifejezetten nem lopta be még máig magát a szívembe. - Mert ha zavarok... Akkor lelépek. Valahogy így fejezném be a mondatot, végtére is nem akarok alkalmatlankodni. De nem visz rá a lélek hogy hangosan ki is mondjam, mert az olyan mintha.... mintha... vereséget szenvedtem volna a nélkül, hogy a csata megkezdődne. Szóval Pye-ról Everfenre irányítom a tekintetem és várom, hogy vagy marasztaljon a maga módján vagy utamra bocsásson egy kegyelemdöféssel a szívemben.
Reggeli fél hét. Kegyetlenség ilyen korán kelni és ettől csak az kegyetlenebb hogy az első órám bájitaltan. Ráadásul nem is szimpla hanem dupla. Oké Lumpsluck professzor egész jó fej, nem olyan mint anno a karvalyorrú Piton volt, de még így is... még így is kész rémálom. Talán nem csoda ha belépve a Nagyterembe a sok ásítozó diák közt félkómásan a kezem egy csomag Csudafinom Unikornismüzliért nyúl. És az sem annyira szokatlan hogy két ásítás közt még nyújtózom is egyet kezemben a dobozzal és annak tartalmával. Kócos hajam összevissza áll, látszik, ma reggel sem sikerült megtalálnom a fésűmet. Voltaképp csoda hogy a zoknim a lábamra került és nem mondjuk a kezemre... Résnyire mégis ki kell nyitnom a szemem, hogy felmérjem hova a csudába is üljek. Kellene keresnem egy tálkát amibe beleszórhatom a... De nem. Nem keresek tálkát, ugyanis az egyik mardekáros jó heccnek gondolja, hogy a lábát kirakva elgáncsoljon. Nem teljesen újkeletű ez sem, csak épp a kezemben lévő nyitott tetejű müzli egy az egyben a padlón landol, velem együtt. Na ebből sem eszem ma. Hangos káromkodások közepedte táplászkodom fel és miután a pálcám fent hagytam a hálókörletben (ez is csak most tudatosul bennem) így kénytelen vagyok alantasan kézzel nekiállni összeszedni a kidobandó reggelit, mert belém szorult némi jó érzék. A sors azonban ma kifejezetten utálhat engem, mert épp csak két perce piszmogok ezzel, örülve hogy Merel mindezt nem látta mert nincs itt, mikor hátulról valaki felborít de úgy, hogy egész a tanári kar emelvényéig csúszok. - A jó büdös doxirágta életbe, szálljatok már le rólam! Harsogom el magam és meredek dühödt képpel a kicsit sem meglepően Mardekáros társamra. - Nem elég kigáncsolni, még szánkónak is használtok? Értem én hogy szereted a telet, de más nem, seggfej! Pye amúgy is rühell engem, és én is őt. Szívem szerint betenném a farkasember ketrecébe egy mugli cirkuszba pálca nélkül. Úgyis odavan az ordasokért...
Körültekintő. Aha. Hát valójában igaza van. Csakhogy ez valahogy kissé ellenszenvesen tűnt így első hallásra a szájából. De még másodikra is. Ez kissé kedvem szegi és noha vakarom a fejem, ami fáj az állától mést még jobban vakarom. A tehetetlenségtől. Mit látott ez a csaj Ruskinban, ami bennem nincs meg? Hisz az a gyerek tiszta nyomi. Tudom nem szép és nem épp nemes gondolat, plane egy kedves cuki hugrástól, de hát… de hát… ami igaz az igaz. Lehet mardekárosnak kellett volna mennem? Vagy csak szimplán ez a szerelem? Apám szerint a szerelem és a féltékenység mindennapos dolog, de igazából eddig nem gondoltam volna hogy valaha is érdekelni fog ez. Erre tessék, egy tőlem ezerszer nyomorékabb srác képes egy lánnyal kedves lenni és… ha lehet hinni a pletykának… talán járnak is. Talán tök feleslegesen túráztatom magam és totálisan leégetem magam. De mégis, valami oknál fogva úgy érzem, meg kell próbálnom. Mert ha nem, akkor végig ezt fogom bánni életem hátra lévő részében, nem? Amúgy meg elég még három évet elviselni Merel társaságában ha nem is jön össze és be is égek, ami voltaképp nem is olyan vészesen sok… noha persze attól függ honnan is nézzük a dolgot. Salamander említése mosolyt csal az arcomra. Az a nő hibbant, már ha engem kérdeztek. Jó, azért vicces, és egész jó fej, pl nem követel annyi esszét és a jegyeit is elég lazán meg lehet szerezni, de mikor az éjszaka kellős közepén kiengedi az állatkertjét? Hát könyörgöm… nem az iskola folyosóin kellene sétáltatni a vadállatait és nem a Nagytermet kellene a sajátos lakberendezésre használni a házikedvenceinek… - Csak egyre? - pimaszkodom. - Jobb örültem volna egyenesen kettőnek. Mégis csak Salamanderről beszélünk. Bár félek, ellene nem hatna. Megedződött a sok pimasz varázslény szemtelenkedésében. Amúgy mit szólsz, hogy idén is marad? Szerinted megint elengedi a csinos kis lényparkját? Nem szeretnék durrfarkú szurcsókokkal aludni, nem hiszem hogy kellemes élmény lenne.... meg amúgy is... nem épp puha selymes plüssmacik. Vállat vonok, és elmélázok az idilli képen, ahogy Salamander állataival küzdök és megmentem Merelt. Bár... elnézve Merelt... neki nincs szüksége megmentésre. Elég neki a kezébe egy terelőütő és senki nem fogja tudni merre is van arccal.
Üzenetek megtekintése
