Dacos vagyok. Akaratos, jelenleg. Muszáj kiadnom magamból mindent, ami az utóbbi időkben történt, noha, tudom, hogy mindig ugyanez lesz. Felesleges tehát azon agyalnom, hogyan változtathatnék rajta. Szeretnék a saját lábamra állni, de nem megy. Nem engedi. És, ha titkolom is s magamnak sem ismerem be, lehet, hogy nem is akarom valójában, de legalábbis annyira nem, mint ahogy elképzelem.
Hogy az élet nehéz? Igen. Tudom. Ne nekem mondja, én réges-rég tudom ezt. A szüleim halála óta, sőt, a születésemtől fogva szenvedtem. A szüleimet sosem tudtam úgy szeretni, mint más, hiszen részben ők tették tönkre az életünket. Ha nem lett volna az az idióta hagyomány, Tristram-mal mindketten boldogan, teljes családban nőttünk volna fel. Így kellett volna történnie.. Vagy..
Ám, mégis minden máshogy alakult.
- Gyűlölöm az életem. - közlöm vele, minden köntörfalazás nélkül, majd egy szuszra folytatom. - Néha úgy gondolom, ha nem születek meg, nem történt volna ennyi szörnyűség a családban.
Sejtelmem sincs róla, hogy mit tud az életünkről, hogy Tristram mit mesélt neki. De sejteni sejtheti, hogy nem volt tökéletes, fénymázas a két testvér élete.

Ahogy félbehagyja, rápillantok. A szemeibe nézek. Őszintén, komolyan.
- A bátyám? Fejezd be, nyugodtan. Tudom mit akartál mondani. Hogy jót akar nekem, megvéd, mert a húga vagyok. De úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki csak távolról nézi a szabadon szálló társait.
És, aki soha sem fog szabadon repülni, teszem hozzá magamban.
- Én rég nem hiszek ilyesmiben. Szép dolog a remény, Vikitria. Tényleg. Csak sajnos nem minden esetben valósul meg. El sem tudod képzelni, hogy mióta reménykedtem. De feladtam. Azt hiszem, végleg.

Elmosolyodok. Nem is olyan borzalmas ez a fiú, mint amilyennek titulálják. Csalódtam Mathias-ban, de pozitívan.
- Ellenkezőleg. Kellemes társaság vagy. Ismerek olyan személyt, akivel még társalogni sem lehet. Nos, te ezt pontosan most cáfolod meg. Úgyhogy, ne aggódj, te leszel az első a listámon! - viccelődök vele kedvesen.

Megrázom a fejem, felsóhajtok, ahogyan visszatérünk a bátyámra. Pontosan ő az, akinek most még témaként sem kellene felcsendülnie. Unom.
- Természetesen. Gyenge pontja mindenkinek van.. De. Nézd, kaptam már hideget, és meleget is jócskán, ha a bátyámról volt szó, mostanra odáig jutottam, hogy nem érdekel ki mit mond. Ne vedd sértésnek, de inkább beszélgetek veled bármi másról, csak ezt a témát hagyjuk. - nézek ki ismét az ablakon. - Nem akarom, hogy Tristram említése negatív iránya vigye a beszélgetésünket. Remélem, megértesz!
Tudom én, hogy az emberek ilyen-olyan módon kíváncsiak, és ha nem lenne ennyire bonyolult az életem, talán meg is osztanám Mathias-al az ilyesfajta érzéseimet, de.. Nem ez az alkalmas pillanat.
Inkább beszélgetek vele az időjárásról, a kastélyról, bármi másról, tényleg.

Végigmérem magam, majd kissé oldalra billentem a fejem. Komolyan, eszembe nem jutott volna, hogy az esküvőkre nem szokás fehér ruhát felvenni, a menyasszonyon kívül. Bár, eddig senki sem szólt érte, és Mathias humoros beszólása sem rendít meg. Szeretem a fehér színt. A tisztaság színe. Legalább ezzel egyenlítsem a számlát. Fekete és hófehér, pont mint Tristram s én.
- Hát, ez ellen nem tudok mit tenni. Csak reménykedhetek, hogy senki sem fog feltűnően bámulni, ha a bátyám a közelemben van. Nem akarok balhét. - nevetek fel. - De a viccet félretéve, én soha sem leszek olyan házasságba belekényszerítve, amit nem akarok. Egyszerűen nem tudnék olyan emberrel élni, akit nem szeretek, és, akihez csak a kötelesség húz. Amúgy sem hinném, hogy ilyentől félnem kellene. Szerinted, ha a bátyám alapból nem enged férfiakat a közelembe, hozzákötné az életem akárkihez is? Nos, nem hinném. Legalább egy plusz pont jár neki ezért. -

Egészen jó irányban halad a mi kis társalgásunk, bár a következő mondatai igen csak meglepnek. Felhívás keringőre, vagy hogy is mondják? Nos, az én esetemben túlzás lenne, hogy "senkihez nem köt semmi".. A bál óta meg főképp. Bár keveset találkozok Dante-val, a fránya Roxfort miatt.. De. Kimondaná, hogy ez egy kapcsolat? Még nem beszéltünk ilyenekről.
Ám mégsem mondom ki, amiket gondolok, ellenben hallgatok, hirtelen nem tudok mit válaszolni. Ráadásul, közelségétől kissé zavarba is jövök, arcomat pír önti el.
- Amíg nem kerülök olyan helyzetbe, nincs okom az aggódásra. Amúgy sem. - teszem hozzá mellékesen, magam sem tudom miért.

- Igen, a kötelesség.. - mormogom, és többet nem mondva függőben hagyom a témát, nem akarom tovább boncolgatni. Így is eleget hallottam már a Sötét Jeggyel járó életről, és viszontagságokról. Annyi bőven elég nekem is.
Az esküvőre visszatérve, hiába vagyok tipikus álmodozó, romantikus leány, egy ilyen rideg kastélyt soha sem választanék az esküvőm helyszínéül. Maximum, ha sikerülne jóval barátságosabbá, melegebbé tenni, hogy a vendégek ne érezzék magukat kellemetlenül, s főként ne ténferegjenek el, unatkozásuk jeléül. Bár, szerencsére ott még nem tartok, hogy ilyeneken kelljen gondolkodnom, s kérdéses, hogy fogok-e valaha is..
- Érdekes ízlésviláguk van az embereknek. Talán nem is lenne olyan szörnyű ez a hely, ha normálisan kitisztítják, és rendbe rakják, a díszítésről pedig ne is beszéljünk.. Lényegtelen, az esküvőm szervezését ezer százalék, hogy a vendéglista alapos megírásával fogom kezdeni, és még a nevüket is elfelejtem az ilyen unalmas, mogorva embereknek. - zsörtölődök, ám észbe kapok, és mentegetőzve folytatom. - Kérlek, ne vedd sértésnek, kivételek természetesen akadnak! - mosolygok rá.

Felsóhajtok, ahogy a bátyámat említi.
- Igazából nem hiszem, hogy bármiért is plusz pont járna nála. Felesleges még csak próbálkozni is. - vonom meg a vállam, és hátammal a falnak dőlök. Karjaimat magam előtt kulcsolom össze, és pár pillanatra megengedem magamnak, hogy megcsodáljam a kilátást. Legalább van ebben az egészben valami szép is!
Elégedetten bólintok Mathias szavaira, és csak akkor fordítom felé a fejem, mikor a fehér ruháról kezd beszélni. Igazából eszembe sem jutott, hogy nem illő dolog fehérben eljönni az esküvőre, másrészről, ha rá is döbbentem volna még a legelején, akkor sem nyugtalanított volna nagyon. Végül is, ne az én öltözékem figyeljék, ott a feleség, neki járnak ki a kíváncsi tekintetek!
- Őszintén, illő vagy nem illő, oly' mindegy. Főleg, ha ebben a szobában fogom tölteni az egész ünnepséget, ugyanis, akkor végképp nem figyelné senki sem, rajtad kívül. Ha pedig tényleg túllőttem a célon, és jobban magamra vonom a tekinteteket ezáltal, mint a kedves feleség, nos. Átöltözni nem fogok. - mosolyodok el. - Menyasszony? Én? Nincs itt még annak az ideje, sőt, egy darabig nem is lesz. Nem szeretem sürgetni a dolgokat. Vőlegényem meg főként nincs, ahogy látod, még senki nem húzott jegygyűrűt az ujjamra. - emelem fel a kézfejem magam elé, és a nem létező gyűrű helyét bámulom. Majd elnevetem magam. - Amúgy is, ha én lennék a menyasszony nem bujkálnék a kastélyban, azt pedig véletlen sem akarnám, hogy a leendő férjem egy másik férfival találjon kettesben. Érdekes szituáció lenne!

Sejtettem, hogy az utolsó mondatom célba fog találni. Tudtam, hogy el fogja önteni a düh, de azt nem akartam, hogy ennyire kifakadjon. Vagy mégis ezt akartam? Magam sem tudom már.. A várható kitörés olyan hirtelen ér, összerezzenek, és megpendül bennem a félelem húrja. A kiabálástól ideges leszek, és ha ideges leszek.. Nos. Nem szeretek ideges lenni.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.
Így normális hangnemben, semmitmondóan csak annyit mondok:
- Fáj az igazság, Gray? - mintha nem is magamat hallanám. A száj, mely szavaimat formálja, és a hang, mely belőlem szól, mintha nem is az enyém lenne. Másnak érzem magam. És jelen pillanatban talán más is vagyok. Visszaemlékezve sem tudok olyan helyzetet mondani, mikor ennyire megbántottam volna valakit. Mert megbántottam. Ez nyilvánvaló. Hogy szándékosan-e? Beismerem. Igen, szándékosan. De azt, hogy nekem is fájni fog legbelül, amiket kiejtek a számon, nem gondoltam volna. Azt hittem neki fog fájni. Elég, ha neki fáj. De érzem, hogy nem szabadna ilyen konkrét, és még jócskán aktuális dolgokat felhoznom, elé tárnom, és mélyen megsebezni őt ezekkel.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.

- Lehet, hogy nem azt tudom róla, amit te. Én nem gyilkolok embereket. Igaz. De azt tudom, hogy Emma miként vélekedhetett erről. Elhiheted, ugyanabban a helyzetben vagyunk. Voltunk.. Én is tudom, hogy mit jelent, ha a testvéred halálfaló. Hogy mennyi kötelezettség, titok, bűn, és düh kíséri az életet. A tiedet is, az övét is. Én már ki tudtam verni a fejemből azokat a gondolatokat, melyek arról szólnak, hogy miként s miért gyilkoltok. Hogy miért gyilkol a testvérem. Eljutottam idáig. Lassan, de biztosan. Ebben egyformák vagytok. Te, és Tristram. De mégis van valami, ami különbségként róható fel. Neked kell irányítanod, hogy mit fogsz elkövetni! Ha arra kérnek, hogy bántsd a családod, nem mondhatsz nemet, de mégis megakadályozhatod. Kiút mindig van, Brandon. Csak akarni kell, hogy legyen. És irányítani. Különben.. Hiába teljesíted a parancsot, mid marad? Elveszted azt, aki kincset ér számodra. Mondd, melyik a jobb? Végignézni, ahogy ő meghal? Vagy meghalni érte? - fejezem be, és a szemébe nézek. Látom az íriszeiben megülő fájdalmat, a dühöt, s e kettő erős egyvelegét. Csináljon, amit akar velem, de azt, amit elmondtam, így gondolom. Ha a helyükben lennék, nem haboznék, és a családot választanám. Inkább meghalnék, mintsem, hogy lássam magam előtt a bátyámat halottan.
Fenébe a halálfalósággal, a Voldemort iránti tisztelettel s szeretettel! Ha változtatni akarna, megtehetné. Hiába keres s talál kifogásokat, megoldás is van! Még ha nem is olyan sok, de létezik.

Fejemet ingatva nézem őt. Elborzaszt, ahogy látom, hogyan törik össze az az ember, akit mindig keménynek, magabiztosnak látok. Igaza van. Egy hiba tönkretehet mindent. De, ha van annyi lélekereje, megpróbálhatja helyrehozni azt. Amíg lehetséges..
De kimondom.
- Igazad van. Nem tudok mindent. De ismerem a halált, többszörösen. Még ha nem is a kezeim között, de a családomból mindenki meghalt, aki közel állt hozzám. Egyedül a bátyám maradt nekem. Ha ennyire számít neked valaki, mint nekem ő, mindent megteszel érte. Saját magadnak is fájdalmat okozol, de nem érdekel. Szebb, boldogabb jövő? Lehet, hogy csak úgy lett volna rá esélye, ha békén hagyod. Ha nem vagy a közelében. Ha olyat vétettél ellene, amit soha sem tudott volna megbocsátani, hagynod kellett volna, hogy örökre elmenjen máshova, ahol nélküled élhetett volna. Tudom, az is szörnyen nehéz lett volna, de most nem itt tartanál. Tudnád, hogy él valahol, nélküled, de talán boldogabban, mint eddig élt. A remény megmaradt volna. De így.. Az összes láng kialudt.
Bár nem tudom mi, és miért történt közöttük, tudom, hogy se Emma-nak, se Brandon-nak nem lehetett könnyű.
De ha már elkezdtem, ideje folytatni, és befejezni.
De.. Még sem.
Előttem omlik össze, előttem tör belőle felszínre a mélységes szomorúság. Nézni sem bírom, ahogy szenved. Megtehetném, hogy felállok, és ott hagyom, összetörve, lelkiekben halottan. De, nem teszem. Én okoztam mindezt, ami az irodában történt. Maradnom kell még. Addig, ameddig szükséges.
Bár furcsán hathat, hogy előbb még mérgesen förmedtem rá, hogy szította a tüzet, mely a bátyám miatt bennem tombol, de részben vigasztaló szavak hagyják el a számat.
- Fáj. Tudom. Fájni is fog sokáig. Talán életed végéig. Tudom, hogy még kicsiny vigasz se, de tanulhatsz belőle. Gondolj bele, ha változnál, ha változtatnál, ha egy picit is jobb ember lennél, Emma büszke lenne rád.

Ügyetlen vagyok, és nem mellesleg elég nagy idióta, hogy sikerült elrángatni erre az eseményre. Maradtam volna otthon, mondhattam volna, hogy betegeskedek, vagy bármi mást, ami felmentett volna ez alól, és akkor ez a pillanat is kimaradt volna az életemből.

- Ennél látványosabb nem is lehetett volna. - reagálok, elfogadom a segítő kezet, és mikor már újra két lábbal állok a földön, leporolom magam. - Á, semmi bajom, túlélem. Maximum még holnap is zsibogni fog minden porcikám, de semmi komoly. - mosolyodok el, és felnézve a fiúra veszem észre, hogy mégis vannak ismerősök is a kastélyban.
- Mathias? Nem is tudtam, hogy te is részt veszel az esküvőn.

El sem hiszem, hogy ismerősre bukkantam. Montrego az évfolyamtársam, s bár a házaink mellett nagy részt a viselkedésünk sem egyezik, egész jó beszélgetőpartner a fiú. Sokan sok mindent mondanak róla, de hát manapság lehet-e hinni akárkinek is?
Épp ezért figyelembe sem veszem, hogy mielőtt felsegített sietősen húzta le ingujját. Erről is hallani dolgokat, bár számomra mit sem számít a Sötét Jegy. Mert sejtem, hogy az lehet az ok. Meg sem lepődök már, túlságosan hozzá vagyok szokva a halálfalók jelenlétéhez, épp ezért nem is értem miért pont előttem rejtegeti ezt a titkot. Jó, nem vagyunk nagyon közeli viszonyban, de amiket hallhatott már rólam bizonyítják, hogy pont én vagyok az, aki senkit sem ítél el a csatlóságáért.

- Nem gond, ha csatlakozok hozzád? Egyetlen egy üres termet sem találni ebben a kastélyban, de megőrülök, ha vissza kell mennem a násznép közé. Borzalmasak.
Az egyetlen helyiség, amely üres, vagyis, majdnem üres. Ha nem maradhatok itt, komolyan, inkább bezárkózok a mosdóba, csak ne kelljen elviselnem a nyájaskodást, ami odakint megy. Ha már a bátyám sem menthet meg ettől a helyzettől, megmentem én saját magam. Vagy legalábbis, próbálom.

Komolyan nem értem mi köze van neki mindezekhez. Főleg, hogy tudom, az érdeklődése nem természetes, és nem is a kíváncsiság hajtja. Valami egészen más, amiről fogalmam sincs.
Ő maga rosszabb, mint az első találkozásunkkor. Lehet a húga halála tette ezt vele, mégsem tudom megérteni, hogy hogyan szűnhet meg a boldogság szikrája a szemében. Mert régen még láttam, tisztán láttam, hogy ott volt. Bár nem ismerem a történetét, az életről egy valamit megtanultam. Akármi is történik veled, a fénynek a szemedben mindig ott kell lennie! És ha nincs ott? Elég baj..

Fürkésző tekintettel nézek fel rá.
- Nem érted? Én sem értem miért kérdezel ilyeneket tőlem. - akaratlanul is letegezem. - Lehet, hogy butának tűnök, de akkor sem értelek..
Nem érdekel, ha hülyének néz, kibökhetné végre mi az, amire valójában kíváncsi, nem szeretem, ha valamit ennyire körbemagyaráznak.
Megfordulok a széken, ahogy az ablakhoz lép, és figyelem. Csak nézem, és magamtól kérdezem, hogyan válhatott belőle ilyen ember? Kíváncsi lennék az okokra, de mivel nem tartozik rám, nem is firtatom. Inkább reagálok a mondandójára.
- Pontosan így van! És bizonyára érthető, hogy a gyermekkori traumák miatt ennyire ragaszkodunk egymáshoz a bátyámmal. Ezen pedig nem változtat semmi. Ismétlem, semmi! - célzok egyenesen a halálfalóságra. Elegem van az előítéletekből, főleg, ha a családom ellen irányulnak.
És végre, csak eljutunk a végkifejletig, elmondja mire akar kilyukadni. Hátradőlök a székben, miközben felém tart, de nem veszem le a tekintetem róla.
- Tudom mit jelent halálfalónak lenni. - jelentem ki erőteljesebb hangszínen. - Nem is tudod hányszor hallottam már ehhez hasonló megnyilvánulásokat. Teher? Súly? Igen, az. De nem érdekel. Akárhogyan is alakul a jövőm, elviselek bármit.. De Tristram mellett maradok, akkor is, ha.. Ha olyan dolgot kell megtennem, amit magamról sosem képzeltem volna el.
Miért, cserben hagyott volna? Végül is visszatért hozzám, azóta is mellettem van, megvéd, és bárkivel szembe száll értem. Szerintem ezt inkább a húgodtól kellett volna megkérdezni, biztosan jobb választ kaptál volna tőle.. - teszem hozzá halkan, de hallhatóan. Előre hajolok a székben, egészen közelről nézek a szemeibe.
Hát, legyen.

Már meg sem lepődök a kitárulkozásomon. Ismételten megosztom bonyolult életem s gondolataim egy olyan emberrel, akivel maximum tanórákon váltottunk pár szót egymással. Szégyellhetném a panaszkodást, mégsem teszem. Jól esik beszélni, megkönnyebbülök. És ez fontos nekem. Az pedig felettébb megerősít abban a tudatban, hogy beszédpartnerem nem csak együtt érzően köntörfalaz, hogy ugyanúgy nyílik meg előttem, mint én ő előtte, és mondanivalójából rájövök, hogy nem csak az én életem vált pokollá.

- Nem. - rázom meg a fejem. - Amíg éltek, ránk sosem volt idejük. Bár furcsán hathat, amit mondani fogok, de biztosíthatom, minden, amit megosztok önnel, igaz. A gyermekkorom a látszat ellenére borzalmas volt. Tudja, a családunk hagyománytisztelő volt. Ilyen hagyomány volt az egykézés. Mintha előírt törvény lett volna, hogy csak egyetlen egy gyermeket szülhetnek a nők. Nos, ha e szerint nézzük, én nekem már nem kellett volna megérkeznem a családunkba. De megszülettem, és kezdetét vette a rémálom, a hadakozás az örökségért, hogy én vagy Tristram örököljünk. Pár évesen fel sem fogtam ennek az értelmét, ahogyan azt sem, amikor elvesztettük a szüleinket. Nekem onnantól kezdve volt szép s teljes életem. Egy darabig. - vonom meg a vállam. Még a saját számból is hihetetlennek hallatszik, hogy a szüleim halála egyfajta áldozat volt, mellyel megmentettek minket a további családi viszályoktól. És mégis, így történt.
A következő kérdésre felkapom a fejem.
- A bátyám?! Ő igen.. - mosolyodok el egy pillanatra. - Nézze, tudom, hogy nem a legjobb ember. De, azokban a pillanatokban nem úgy nézek rá, mint az Ő szolgájára. Hanem, mint a bátyámra. Tudom, hogy a lehető legrosszabb módon, de próbál megvédeni. Tőle is. Bár sokan azt mondják, hogy saját magától kellene elsősorban védelmeznie..

Pár percig csendben maradok, nézem a lassan aláhulló hópelyheket, majd halkan megszólalok, fogalmam sincs, hogy okozok-e fájdalmat a szavaimmal. De megkérdezem.
- Önnek van testvére?

Említettem már, hogy utálom az esküvőket?! Az olyanokat meg főleg, mikor számomra ismeretlen emberek házasodnak össze, még ha az illetők távoli rokonaim, és ismernem, vagy legalábbis tudnom kellene róluk egysmást. De hát, mindegy, ilyen az élet, sokszor kell elviselni a sors fintorait, amikhez pluszban még ennek az idióta házaspárnak a nyálas, összetettnek aligha mondható mondatai társulnak. Ráadásul, egyetlen egy ismerőst sem láttam a két família tagjai között, ami miatt egyszerre voltam szomorú, és boldog, hiszen nem kellett jó pofiznom senkivel sem, mert őszintén, nem igen volt kedvem hozzá. Tristram már kora reggel (szerintem hajnalban) a felkeléssel nyaggatott, hogy időben ideérjünk, és ne fél órás késéssel mutatkozzunk be drága rokonainknak. Legalább az öltözékem kárpótolt mindezekért, hiszen ha a környezetben s társaságban nem is, de a ruhámban tökéletes éreztem magam. Egészen addig, amíg az újdonsült férj el nem rángatja a bátyám, és mivel én nem vagyok hajlandó a feleség "udvarhölgyeivel" tartani, az asztalnál maradok, egyes-egyedül. Remek!

Unottan sóhajtok fel, pillantásom a régimódi kastély felépítését méregeti. Nem találok jobb elfoglaltságot, így a székemről felpattanva veszem célba a nyikorgó lépcsősort, mely az emeletre vezet. Az öreg korlát tökéletes simul a kezem alá, csupán az utolsó lépcsőfoknál jajdulok fel, halkan, de fájdalmasan a szálkától, mely előszeretettel fúrta be magát a kézfejembe. Lábammal aprót dobbantva öltöm magamra dacos arckifejezésem, mely oly annyiszor előjele a hisztérikus rohamnak, ami most elmarad. Nem rendezhetek jelenetet ebben az ódon kastélyban, még csak az hiányozna, hogy kidobjanak. Igazán jó példa lennék azokra a személyekre, akiket soha többé nem hívnak meg semmiféle ünnepségre. Meg amúgy is, sosem voltam cukorból, nem fogok könnyek közt kitörni egy apró szálka miatt, mely pimaszul pöffeszkedik a bőröm alatt. Zavar. Termet keresek, hogy eltüntessem ezt a kis kellemetlenséget, noha fogalmam nincs van-e szabad helység, vagy mindent elárasztottak s megrohamoztak az ünneplő emberek.

Nem hazudok, ha azt állítom, hogy már az ötödik ajtót találom bezárva, bizonyára gondoltak a kíváncsi vendégekre. Egyre kellemetlenebbül érzem magam, és komolyan, ha 10 percen belül nem áll elém valaki azzal, hogy bebocsátást kapok egy szabad szobába, fogom magam, s elhoppanálok. De tényleg.
Makacs arccal tekintek a derékmagasságban fénylő kilincsre, majd pontosan olyan erőszakosan nyomom le, mint amilyen erőszakosan terpeszkedik a szálka a tenyeremben. Nem számítva arra, hogy az ajtó nyitva van, a kifejtett erőm duplájával esek be a befelé nyíló ajtón, és landolok a kőkemény, és hidegnek ható padlóra. Remek. Most már mindenem sajog, és az már csak hab a tortán, hogy szemtanúja is volt az esetnek. Értetlenül pislogok magam elé, eszembe nem jut feltápászkodni a földről, és az illem legcsekélyebb jele sem mutatkozik meg rajtam. Most komolyan, ebben a pillanatban ugyan kinek lenne kedve bájologva köszönteni a vélhetőleg jól mulató idegent.

Dühöngök legbelül. Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, a szívem a torkomban zakatol, s olyan érzésem van, mintha akármelyik pillanatban robbanhatna. Kezeim ökölbe szorulnak, és kétszer a macskakövekre sújtok velük. Fáj, de nem jobban, mint a fejemben keringő érzések, s gondolatok. Már nem törődök a szemeimből patakzó könnyekkel, hagyom, had folyjanak végig a dühtől bíborszínre váltott arcomon. Milyen egyszerű lenne elmenekülni innen, elhopponálni, vissza se nézni. Akkor nem kellene szembenéznem se Vele, se a többi emberrel, akik koránt sem tudják milyen életet élek, mégis, előszeretettel gyártanak hazug, és valótlan történeteket rólam. Rólunk.
De hova is mehetnék? Nem ismerem a távoli rokonaimat, barátaim nem igen maradtak, és még ha egyiküknél meg is szállhatnék, Tristram pillanatok alatt rám találna. Dante? Nem. Nem akarom megbonyolítani az életét, a bátyám úgyis nála keresne először..

Gondolataimat megszakítva, egy kéz nehezedik a vállamra. Egy darabig csak csendben meredek magam elé, majd óvatosan nézek fel a kéz tulajdonosára. Elképedek. Vikitria áll felettem. Tudom ki ő, hallottam már egysmást róla, de sosem beszéltem még vele. Ezért is hat furcsának, hogy pont ő az, aki utánam jött (rémlik, hogy talán - többek között - őt is sikerült fellöknöm a folyosón).
Rendben? Semmi sincs rendben. Minden a lehető legrosszabb módon alakul. És nincs segítség.
Vadul válaszolok. Bár eszemben sincs megbántani a lányt, de nem vagyok önmagam.
- Persze! Minden csak jó lehet, ha rájössz, hogy a tulajdon bátyád akarja teljesen tönkre tenni az életed. És persze, ezzel nincs gond. Hiszen miért is kellene rám bízni a sorsom alakítását? Ez nem az én életem.. - sóhajtok fel a mondat végén. Körmeimmel a macskakövet kezdem piszkálni.
- Te hogy bírod? - kérdezem tőle. Tudom, hogy miként árulta el a barátait, és tudom azt is, milyen a kiközösítés. De azt nem értem, hogy hogy van ennyi erő ebben a lányban? Valamit rosszul csinálnék?

Miért nem hallgattam a megérzésre, mely mélyen ott bujkált bennem? Rá se hederítettem, pedig sejtettem, hogy egyikőnk sem ússza meg könnyedén, ha kiderülnek a dolgok. Hisz annyi tapasztalatom volt már ilyen téren, és mégsem hallgattam a belő hangra, ami azt súgta, ne tegyem! Most minden milyen egyszerű lenne, ha nem szöktem volna el a bálról, vagy csak egyszerűen, ha valaki nem értesíti a bátyámat, és most nem ülne a kanapén, háttal nekünk. Késő bánat, szokták mondani, most már nincs visszaút, vállalni kell a következményeket.
De, ha megtudom, hogy nem önmaga jött rá, hogy elszöktem a kastélyból, és arra is rájövök, hogy ki informálta erről.. Hát, ne kerüljön az utamba..!

Próbálok erőt meríteni abból, hogy nem egyedül kell szembenéznem vele, hogy Dante még mindig mellettem áll, és nem rohant el az első adandó alkalommal. Sőt, mi több. A félelmet sem érzem, ami belőle áradna. Mert azért mégsem egy kellemes teadélutánra számíthatunk a bátyám közreműködésével. Bár, ezerszer jobb lenne, mint az elkövetkezendő pillanatok.. Legalábbis, úgy sejtem.
Közben fel sem tűnik, hogy még mindig Dante kezét szorongatom, félelmemben egy szikla méretű gombóc keletkezik a torkomban, aminek szándékában sem áll feloldódni. És egyre nagyobb lesz, mikor látom Tristram szemeiben a veszélyes villanást, a vad fényt, melyet eddig soha sem. Maximum csekély mértékben, ha például James-ről volt szó.
Azt sem tudom mit válaszoljak, mikor megkérdezi hol voltam. Hazudni felesleges. Tudja, hogy nem voltam a kastélyban, és azt hogy nem is itt töltöttem az éjszakát.
- Én csak.. Volt egy kis dolgom, a kastélyon kívül. Engedélyt kellett volna kérnem? Azt hittem a húgodként mindent megtehetek. - pimaszkodok. Komolyan, talán ez az első eset, hogy a hangomba egy kis gúnyt vegyítek. - Plusz, ha akartam volna sem tudtam volna elköszönni, ugyanis nem voltál a kastélyban. Tudtommal. Nem csak engem figyelnek az emberek.. - teszem hozzá, hogy bizonyítsam, tudok a megfigyelésemről. Legalábbis, eddig sejtettem, de most már teljesen biztos vagyok benne.
A félelmem lassan párolog el, mivel tudom, hogy engem sosem bántana, nyíltabb s konokabb vagyok vele. Ha ő így, én is így.
- Amint látod, nem vagyok egyedül. - hívom fel a figyelmét a mellettem álló férfire, akire egyáltalán nincs tekintettel. - Bár, biztosan ismered, azért szeretném neked bemutatni. A jövőben valószínűleg sokat fogtok találkozni. - idegesítem tovább, hiszen tudom, hogy mennyire nem tetszik neki ez a szituáció. Azt akarom, hogy kiakadjon, és valami elpattanjon benne. Hogy ne rejtse el a dühét. Tudni akarom miért nem jöhet senki a közelembe, főleg a férfiakra értem ezt. - Dante, ő itt a bátyám, Tristram, akiről már meséltem. Tristram, ő pedig Dante. És, ha megbocsátasz, szeretném körbevezetni a lakásunkban.
Érzem, hogy egyre nő a dühe, főleg, hogy a saját lakásán kell Dante-t elviselnie, és nem dobhatja ki, mert én nem engedném. Komolyan, szeretem a testvéremet, de neki is kijár már egy kiadós lecke, hogy megtanulja mit illik s mit nem.

A legkevésbé sem hittem, hogy valaha a Roxfort egyik tanárával osztom majd meg a problémáimat. Azt hittem a tanárok sokkal többre képesek, mint mi, egyszerű diákok. Úgy gondoltam, hogy lényegesen erősebbek, okosabbak, és ha valaki, ők tudják hogyan kell kilábalni a problémás helyzetekből. Nos, ez az elméletem pont most dől meg. A professzor szenved, nem tudom mitől, de látszik rajta, még ha órákon sosem tűnt fel. Bár lehet nem néztem rá tüzetesebben, hogy észrevegyek akármit is a fájdalmából, de hát ki figyel annyira a tanárjára, őszintén?
Viszont most láthatom, hogy bár felnőtt, ő sem tud mit kezdeni az érzéseivel, ő is mélyen eltitkolja magában, pont úgy, ahogyan én is. Vagy mások, akikkel elbánt a sors.
Legbelül örülök. Örülök annak, hogy nem mentem be az órájára, hogy találkoztunk idekint, és, hogy beszélgetni kezdtünk. Szeretnék neki teljesen megnyílni, úgy érzem, 100 %-osan megbízhatok benne. Érzem, hogy nem árulna el. És én sem őt. Hiába a halálfaló testvér, hiába fordulnak ellenem az emberek, sosem árulnék el senkit Neki. Akkor nem csak őket árulnám el, hanem saját magam is. Sose voltam ilyen ember. Nem is leszek.

Annyira belemerülök a gondolkodásba, hogy észre sem veszem az arcomba hulló hajtincsemet, csupán arra figyelek fel, amint a professzor kisimítja azt az arcomból, a fülem mögé. Mosolygok, egyfajta köszönetképp.
- Teljesen megértem magát. Úgy érzem, jobban is, mint más. Én is elveszítettem mindenkit s mindent, ami fontos volt. Egy régi világ omlott össze bennem, amit már lehetetlen újra felépíteni. Bár, már megszoktam.
Elcsépeltnek hat, mégis lassan érzem, két ennyire hasonló ember szavak nélkül is megérti egymást. És ezt leginkább az mutatja, hogy bár egy szót sem szólunk, nyilvánvalóan ugyanarra gondolunk. Az érintésre, az ölelésre.
Egész életemben, mikor szenvedtem (és valljuk be, nem kevés ilyen alkalom volt), mindig arra kértem Celia-t, hogy öleljen át. Miután őt is elvesztettem, és ahogy a bátyámat visszakaptam, tőle nem kértem, mégis mindig átöleltem, csak hogy érezzem a jelenlétét. Számomra az ölelés egyfajta menedék. Kell. Azért, hogy érezzem a megnyugvást, hogy érezzem, van mellettem valaki, aki megért, és vigyáz rám. S, bár a professzor sem mond semmit, olvasni tudnék a gondolataiban. Hogy ez a tett, neki is milyen fontos. annyira jól esik az érintése, hogyha most rögtön abbahagyná s eltávolodna tőlem, úgy kapnék érte, mint éhező gyermek a kenyér után.
- A szüleim soha sem öleltek át. - vallok színt, teljes őszinteséggel. Még a meglepődés legcsekélyebb jele sincs a hangomban, olyan monoton, megszokott hangom mondom ezt, hogy szinte égetnek az ajkaimat elhagyó szavak.

Torkomat szorongató, visszafojtott sírással küszködve rohanok végig a kastélyon, nem kímélve senkit s semmit. Úgy tűnik alig vannak diákok a folyosókon, bár lehet, hogy csak a szemeimet elöntő könnyek akadályozzák a látásomat. Határozott mozdulattal törlöm le az arcomon patakzó kis folyamokat, de hiába, azok egyre gyorsabban jelennek meg újra s újra. Mit sem törődve a többiek döbbent tekintetével folytatom utamat, egészen addig míg nem bukkanok rá egy olyan helyre, ahol senki sem lát. Akkor, és csak akkor állok meg zilálva, s bár alig kapok levegőt, szaporán nyeldesem az előtörő könnyeket.
Lehuppanok a földre.
Percek telnek el, én meg bámulok magam elé.
Eszembe jut az előbbi találkozás James-sel, amikor úgy tűnt végre minden rendben lesz, erre újra eltűnt az a cseppnyi reménysugár, mely már hónapok óta éltetett. Lassan építettem fel újra az életemet, gondosan ügyelve arra, hogy minden részlete tökéletes legyen. Vissza akartam találni a barátaimhoz, ugyanúgy Christian-hoz, mint James-hez. ÉS ahogy egyre haladtam előre, bizakodni kezdtem, hogy lehet még minden ugyanolyan, mint régen. Talán nem kellett volna hinnem ebben. Se magamban. Hiszen honnan is gondolhattam, hogy van elég erőm hozzá. Hogy erősebb vagyok Nála. Nála, aki lassan eléri, hogy egyes-egyedül ő legyen velem az életem további fejezeteiben.
És én nem tehetek ellene semmit. Mert nem tudok.
Nem vagyok elég erős.
Nem..!

Mi lesz velem évek múlva? Vagy inkább, mi lesz belőlem? Az leszek-e, akit gyermekkoromban elképzeltem, azt az életet fogom-e majd élni, amit kislányként szépen kiterveltem?
Néha annyira erős az az érzés, hogy nekem is ott a helyem a bátyám oldalán. Igaznak kell-e lennie a mondásnak, hogy a családnak mindig össze kell tartania? Összetartás-e ez tényleg?
Nem tudom.
Semmit sem tudok.
Úgy érzem, hogy lassan megőrülök. Hogy én ezt már nem bírom.
Össze vagyok zavarodva.
Döntésképtelen vagyok.
Nem veszem észre a megoldást, pont úgy, ahogy a lépések zaja sem tűnik fel. És az sem, ahogy árnyék vetül rám. Valaki mögöttem áll. De nem érdekel..

Mintha a lelkem egy darabja a magasba emelkedne, úgy érzem magam. James mindig is nagyon sokat jelentett nekem, és hiába történt, ami történt, legbelül mégis úgy madart minden, ahogy régen volt. Csak magamnak nem mertem bevallani, hogy mennyire hiányzik, hogy nélküle nem teljes az életem.. És azt sem, hogy igaza volt mindenben, amit akkor nekem mondott..
Bár felesleges tovább firtatni a kérdést, hogy ki kit bántott meg jobban, s ki tehet mindenről, belül mégsem tudom lezárni ezt az egészet. Kell egy kis idő, míg begyógyulnak a sebek, és ha ilyen szempontból nézzük, lassan egy átlőtt, lyukas hordóra fogok hasonlítani. Csak hogy az sosem fog meggyógyulni. És ki tudja, lehet, hogy én sem.

- Hagyjuk a bocsánatkéréseket, megtörtént, de elmúlt. Inkább csak örüljünk a pillanatnak.
Annak, hogy lassan minden a régi lesz.. Tényleg? Valóban minden ugyanolyan tud majd lenni, mint azelőtt volt? Hiszen az egész életem egy csapásra megváltozott. Azt sem tudom, hogy jelen pillanatban hol állok, melyik oldalon. Sodródok az árral, próbálom azt tenni, ami a legjobb nekem, és mindenkinek. De nem könnyű. Sőt, rettenetesen nehéz. Mindenkinek más felel meg. Én pedig időnként nem tudom mit is kellene tennem, hogy szebbé s jobbá változzon a világom.
Ami valójában sosem fog olyanná válni, mint amilyennek kislány koromban elképzeltem. Hol van már a szivárványhíd, a szelíd pegazusokkal, ahol nincs rossz, nincs sötét, ahol mindenki jó, és csokoládéból vannak a fák. Milyen szép álom volt ez mindössze 4 évesen. Szeretnék újra kisgyermek lenni. Bár nem volt felhőtlen gyermekkorom, akkor mégis csak jobb volt, mint ezekben az ínséges időkben. És Tristram sem állt Tudjukki oldalán. Gyerekek voltunk. És nem féltünk semmitől és senkitől.
De most, ahogy egyre gyakrabban hallom, hogy a barátaim sem bíznak már bennem, mert félnek, hogy elárulom őket. Azt hiszik én is az Ő oldalán fogok majd állni, és örömmel szórom majd az átkokat s kínzásokat. De ők nem tudják milyen nehéz. Választanom kell azok között, akiket a legjobban szeretek. Akik a legfontosabbak nekem. Életem legnehezebb döntése lesz, az biztos. De ennek még szerencsére nem jött el az ideje. Még nem. Még..

Felkapom a fejem, ahogy kimondja a szavakat, melyek túl súlyossá válnak számomra. Az nem lehet, hogy pont mikor visszakapom, akkor újra elveszítsem. Miért teszi ezt velem a Sors? Amint pár percre boldog leszek, történik valami, ami visszaránt a bizarr, sötét valóságba. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Vagy így adja tudtomra, hogy belül romlott vagyok, hiába is próbálok segíteni az embereken. Mert próbálok. Igen, mindent megteszek, hogy egy picit is enyhítsem a fájdalmukat, a szenvedésüket. Mert részben én okozom azokat. Én is.
- De.. - nem jönnek a szavak a számra, így csak rázom a fejemet, és próbálok megoldás után kutatni. Megpróbálhatnám Tristram-ot rávenni, hogy oldja fel ez alól a hülye alku alól James-t, de vagy nem tenné meg, vagy megátkozná őt, amiért elárulta nekem. - Nem akarlak megint elveszíteni.. - könnyek úsznak a szemeimbe, és csorognak le az arcomon, szépen, lassan. Fájdalmasan. Égetnek, szúrnak, pontosan úgy, ahogy az egész életem.
De nem tudok mit tenni. Nincs elég erőm hozzá. Kimerültem. Elfáradtam. Vagy inkább, belefáradtam. Ahogyan abba is, hogy megakadályozzam a dolgokat. Talán így történhet meg, hogy csak nézek James után, nézem, hogyan sétál ki újra az életemből. Nézem, egészen addig, amíg már nem látok a könnyeimtől, majd lassan én is elindulok. Az ellenkező irányba. A Tristram születésnapjára szánt meghívókkal. Aztán váratlanul cselekszek. A földre szórom a lapokat, pálcámat rájuk szegezem, s remegő kézzel s szívvel, csak annyit mondok:
- Piroinito!

---