 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Vérnyomok a ködben
|
Dátum: 2019. 10. 22. - 14:50:42
|
✿✿✿ 2000. július Anna hébe-hóba 18+?
Kell némi idő, hogy összekaparjam magam, az előző kiakadásom óta, és bár nem iagzán zavar az a tény, hgy esetleg félnek tőlem, jobbnak látom kicsit háttérbe vondulni. Míg fél füllel Annát hallgatom, ahogy az áldozatokkal beszélget én a füstölgő romok felé pillantok. Azt hiszem ideje lenne valamiveleloltani ezt a nagy tüzet, mert a végén az értékes hulláimból nem marad semmi. Elegáns mozdulattal előveszem a pálcám és megköszürülöm a torkomat.
- Tempestas maxima! - legyintem a pálcám, majd lassan a fejünk fölött viharfelhők gyülekeznek, és elkezd szakadni az eső. A forró, varázslat okozta lángoknak lejárt az idejük, az eső a maradék tüzet el tudja oltani. Pördülök egyet kettőt a sűrű esőben, mindig is imádtam bőrig ázni, talán azt hittem úgy a hangok is kifolynak a fejemből. De tudom nincs sok időm örülni ennek, nem sokáig tart a varázslat, és sietnem kell, míg mielőtt az aurorok ide nem érnek.
Közben a család el is pukkan, így Anna most felém fordul.
- Lilium, köszönöm a segítséget Neked is, meg a hangoknak is. Mivel nem hagytál túlélőt, kicsit nehezebben, de biztosan folytatom a nyomozást, remélem számíthatok Rád. Most jobb, ha külön válunk, majd találj ki valami szép mesét a Minisztériumnál, hogy mi történt itt. És ha lehet, engem hagyj ki belőle.
- Hm, hehe, azt hiszem én örömmel,ők meg vérszomjjal, de szívesen - vigyorgok rá. - Bocsi, valahogy elfelejtettem menet közben meghúzni a gyeplőt, de amúgy sajnos az ilyen fajtából sokan vannak még. Jól elbújva, de bőven szép számmal. Szóval ha ügyesek vagyunk még mi előkaparhatjuk őket a mocsokból - mondom talán kicsit túlságosan is izgatottan, csillogó szemekkel. - Óh, számíthasz rám! - kacsintok rá.
A ház még égett itt-ott, de szerencsére a vihar és az eső kezdte oltani a lángokat, bár ez sem akadályozta meg a plebst, hogy szétszéledjenek, de szerencsére Anna hatékonyabban lépett fel ellenünk, mint ahogy én tettem volna. Nem, nem akartam a szemtanúkat elrabolni, dehogy is. Áh. Hehe.
- Még egy utolsó kis szívességre kérlek. Ugyanis túl sok nyomot hagytunk. A háziak nem fognak örülni, de ide úgysem jöhetnek vissza... Te, mint a nyomok olvasója, talán ismersz egy jó varázslatot, hogy eltüntessük
- Óh hát hogyne, kicsit eloltogatom a lángokat, hogy ne égjenek el a testeim, de utána szíves örömest feltakarítok - vigyorok rá ismét. - Egy szem nyomot sem találnak majd, ami hozzád vagy hozzájuk vezethetne - csapom össze lelkesen a kezemet, majd beszaladok a házba, hogy összeszedjem a hullákat. Az eső némileg csökkentette a hullák károsodását, én pedig az ilyen helyzetekre specializálódott kis válltáskának álcácott hullahútószállítómba belebegtettem őket, meg némi más maradványt is. Végül körbenézve a házon gyorsan lecsekkolom, hogy miket is találnának meg a minisztériumból, így azokat egy-egy pálcaintéssel újra lángra lobbantom, hiszen a gyors vihar már el is múlt azóta. Farkas szőr, és vérfoltos padló, megszenesedett ruhadarabok, és egyéb ilyen kis apró nyomok mind mind újra égni kezdtek. Aztán gyorsan ki is lépek a házból, magam mögött behúzva az ajtót, csak úgy megszokásból, aztán elhátrálva tőle.
- Atrox incendium totalum - suttogom halkan a fekete mágiát, hogy Anna se hallja meg, majd újra felcsapnak a lángok, melyek lassan de biztosan porrá égetik a házat, benne minden emléket, melyekhez az emberek olyan gyakran ragaszkodnak. Némán állunk és nézzük, amint nem marad más csak fekete gerendák, és összeroppant tetőszerkezet. Nem tellett sok időbe, és szinte semmi sem maradt belőle.
Végül elköszönök Annától, majd úgy téve, mint aki csak most érkezett, megvárom az aurorokat, hogy valami érdekes mesét adjak be nekik.
Köszönöm a játékot! |
|
|
|
|
2
|
Általános / Játékkuckó / Re: paparazzi
|
Dátum: 2019. 10. 01. - 23:41:48
|
Stresszes lehet a kapcsolatod Mironnal, ha így kitépted a hajadA szemed meg azt mondja, szeretnél inkább feldarabolódni. Segítek jó? *utána szalad az emberevő ásójával*Ásóbarát és ásóvédő Aurora Asknes |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Vérnyomok a ködben
|
Dátum: 2019. 09. 30. - 10:37:09
|
✿✿✿ 2000. július Anna hébe-hóba 18+?
Amikor az egész testem a falnak csapódik megszűnik a világ körülöttem, elnémul anűz nyalogatta recsegő, sikoltó ház, és megint az ismert sötétségben vagyok. Elfáradtam, takarózom me morcosan a ezzel a sűrű fekete köddel, és hagyom, hogy mindent a hangok és a testemben tomboló gyűlölet és gyilkolás utáni vágy hajtsa. Nincs kedvem most semmihez sem, depizek be magamban. Nincs kedvem visszatartani a hangokat az erőszakot, fáj a fejem, és nyekereg a fülem az ezernyi rőszakos, torz hangtól.
A testem összeszdi az erejét, de nem én irányítok, nem vagyok jelen csak megfigyelőként, és érzem, ahogy az ujjaim erőszakosan és támadásra készen megmarkolják a pálcámat, hogy megint azt tehessék, amire az apám nevelte őket: öljenek. A felnak támaszkodva felegyenesedik a testem, én pedig hagyom, hogy áramoljanak benne azok az érzések, amiket a gyógyszerek és bájital főzetek méltán megakadályoztak eddig. Jól van ez így, gondolom beletrődően és csepnyi kedvem sincsen beleszólni annak a testnek a dolgába, amit az az ezernyi hang irányít.
Vészjóslóan és szinte sötét aurával megindulok Anna felé, bár jelenleg ezt csak én tudom, a testmnek mindegy, csak legyen valaki, akit ölhessen. Ott van vele két gyerek is, félnek, kicsit a háta mögött a ruhájához tapadnak, körös-körül lángörvények és repkedő faforgácsok. A nő pedig csak átkoz és átkoz, Annénak leheletnyi támadóidőt sem adva.
- Milyen ostoba együgyűek - szűrődik ki az erőszakos hang a számból, de a ház zaja elnyom mindent hangot. Felemelem a pálcám, és csak a véletlen, nam meg az idegesítő támató szerencsétlensége az oka, hogy nem rögtön ANnával kezdi a testem.
- Locomotor mortis - célzom meg a földön vetrengő férfit, vele később akarnak foglalkozni. De ezzel nincsen szerencséje. Hosszú elnyújtott halálban lesz része. A hangok válogatnak, eldöntik, kit hogyna öljenek meg, és aki jobban szimpatikus, az igen csak borzalmas halállal fogy meghalni. Nem áll le a testem, határozottan közeledik a nő felé, aki engem vesz célba, de erősen hárítanak a hangok, melyre a nő is meglepődik, így vissza is tudok támadni.
- Osruptum - mondják hangok, és ezzel egy időben nagy reccsenéssel eltörik a nő pálcát tartó keze. Immárom védtelen. A szám pedig széles mosolyra húzódik. Ugyan ezzel az átokkal eltöröm a lábát, így el is esik, nagy fájdalomtl sikítva el is dől. Idegesítette a hangokat a szenvedése, a sikoltása, így egy legyintéssel a torkát is altörik. Most a férfin van a sor, közel van Annáékhoz, valahogy odakúszott.
- Atrox incendium totalum - idézem meg a fejete mágiával a futótüzet, mej örvényszerűen indul meg a férfi és Annáék felé, de ezen testet, amiben én csak a sötétbe burkolózva figyelek nem hatja meg, hogy talán ők is mgpörkölődhetnek. Pedig a tűz, ha ügyesen elkerülik, megperzseli kicsit a ruhájukat és a gyerekek haját, bár nem éppen halálosnak lehet ezt mondani. A férfihez érve mást sem akarnak a hangok, csak megkínozni, és ezt is tezsik. Ő pedig üvölt, és ez az üvöltés nagyon tetszik nekik. Nem is tudom mennyi ideig kínozzák a szerencsétlent, lehet nem volt olyan hosszú idő. Minden esetre elérkeztem oda, hogy Annáék legyenek a célpontok, de addigra megunom a sötétben az ücsörgést, úgyhogy igyekszem visszaszerezni a tudatomat.
Ami hosszas keserves próbálkozás után sikerül, éppen akkor, amikor a hangok el akarják sütni a gyilkos, halálos átkot.
- Helló - köszönök újra neki -, azt hiszem ideje lenne innen kiszaladni -ragadom meg a könyökénél és gyorsan kihúzom őket a tüzes ajtón keresztül, de szerencsére nem égünk meg annyira, majd kicsit.
- Nos, azt hiszem, az előbb történt egy kis malőr, de azok nem én voltam - magyarázom a helyzetet - Tudod, skizofrén vagyok, és ezt a zseni gyógyítók is csak főzettel tudják kordában tartani, de most elfelejtettem azt hozni - vonom meg nemes egyszerűsggel a vállamat. Semmiség volt ez az egész, nekem hiszen már annyira megszoktam minden erőszakot, és azt hiszem, lehet Anna is ugyn így reagál erre. Semmiség.
Közben a gyerekek a szüleikhez rohannak.
- Vajon a többi vérfarkas biztonságban van? Őszintén nekem az a tippem, hogy ha már egy szervezet ennyire belemerül a mlóba, biztos van még egy csapat, akik keresik őket. És lehet ez az hapi is elárulta a társait - bökök a kiterült testre. - Nos, mi legyen, folytassuk a nyomozást? - kérdezem Annától vigyorogva. Ugyanis fel sem merül bennem az, hogy ő esetleg inkább nélkülem tartana a történtek után.
|
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Testfétis és vizimutymutyok
|
Dátum: 2019. 09. 12. - 19:14:49
|
✿✿✿ 2000. augusztus Theodora 
Az emberi testrészek gyönyörűek, és ennek a lánynak nagyon szép puha bőr volt a lábán. Lenyúztam volna róla a bőrt, mind a kettő lábról, de arra olyasmit mondanak a nagyokosok, hogy az nem helyes. Viszont most éppen megvizsgálhatok egy ilyan határozottan izgalmas sérülést. Kaptam már vizihullát, meg olyan varázslót is, akit félig elfogyasztott egy cápa, de ez különösen izgatta a fantáziámat, mivel sosem láttam még ilyen sérülést. A lába már kezdett fircsán dagadni, és meglehetősen megszaporodtak rajta a kék erek.
- Hát annyira azért nem klassz! Pfuj, mi ez az izé...? És hogy lehet leszedni? - érdeklődi tőlem az ismeretlen fiatal, én pedig lelkesen válaszolok.
- Ez egy medúúúúzaaaa - mondom, majd a lábát felemelve még közelebbről kezdem el vizsgálgatni a sebeit is, és a lényt is. Annyira, de annyira belevágnék a bőrébe, nézném, ahogy szakad fel a puha szövet, felfedve előttem minden belső titkát. Ott az ütőere, már ránézésre tudom, hogy hol. Már afelé siklik a kezem, de aztán ismét megakad a szemem a kis bigyókán.
- Óh, hé, figyu, ha mondjuk amputálnom kéne, megengeded, hogy megtartsam a lábad? Tök sok midnenre hasznos lenne nekem - kérdezem tőle leplezetlenül izgatottan, de a hangomban gyermeki kíváncsiság és izgatottság vegyül.
Közben azért előveszem a vöröstölgy pálcámat és a hegyével megbököm a medúzát.
- Ajj, olyan édesen plüttyög - vigyorodok el, miközben nézem a plöttyögő medúzát a lány lábán. Boing boing. Egyszerűen imádnivaló. Lehet lecserélem Pampucot egy medúzára. Aztán csak feltűnik, hogy a lány lábán kisebb foltokban szivárogni kezd a vér, talán valami más is megcsíphette, nem csak ez a cuki bizgerélgethető zselé. Bár én továbbra sem esek pánikba. Végül a pálca segítségével eltávolítom a medúzát és belebegtetem a helyére, a vízbe.
- Nos, ezzel megvolnánk, de az a helyzet, hogy valami mág is megmarhatott, amit pedig gőzöm sincsen, hogy mi okozott, de a lábad.... Hátöhm... kellemetlen állapotban van - kuncogok fel, majd az egyik ujjammal megnyomogatom. - Asszem megmérgeződtél, de ne aggódj! - rántom elő a táskámat, a végtelen bendőjével. Kotorászok benne egy kicsit, majd előszedek egy gusztustalan színű fiolát és a lány kezébe nyomom.
- Meg kéne innod, ha nem akarod, hogy ez a méred eljusson az agyadik, onnan be fogsz krepálni, punk tum - aminek nagyon örülnék, de mellesleg tök jó fej vagyok, hogy odaadom neked az ellenszert. Szóval nem sértődök meg akkor sem, hogy ha elhajítod.
Közben nem tudom eldönteni, hogy azon agyaljak, hogy lenyessem e a végtagjait, az összeset, vagy inkább segítsek neki újra járható lábat csinálni. Végül némi töprngés után az utóbbi mellett döntök, így kiszórom a sziklára az összegyűjtögetett hozzávalómmal egyetemben a többi hozzávalót is. Nagyjából tudom, hogyan csinéljam, de azt ki kéne keverni. Úgyhogy neki is látok a műveletnek, aztán remélem véletlenül nem mérgezem meg vele. nem mintha nem örülnék neki.
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 09. 12. - 12:34:11
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper 
Ahogy elnézem, eléggé érdekes lenne felvágni a húsát. Olyan jó mélyre belédöfni a szikémet, vagy egyszerűen csak a pálcámmal apró kis mély hegeket ejtve rajta. Belenyúlnák mélyen a sebeibe, és kirángatnám azt a belső férget ami marja. Már ha egyáltalán marja valami. Vagy akár én is tehetnék bele olyasmi, ami mozog és izgelődik a bőre alatt. Apám kedvenc szórakozása volt. Meglehetősen kellemetlen érzés, hogy egy undok lény másik mindenhol benned, més csak azt érzi az ember, hogy éget és viszket és domború ott ahova éppen eljutott. Bár amikor nem rajtam próbálta ki, én is rájöttem, hogy ez milyen, de milyen szórakoztató.
Belegondolva még magam sem tudom, hogy melyik oldalon lenne a helyem állni. jelenleg biztonságosabbnak vélem, hogy pártatlan vagyok, elvégre a halotakkal foglalkozás a legpártatlanabb. Tök mindengy kinek, vagy milyen szervezetnek a hulláit vizsgálom át, úgyse személyes egyik sem. A testek csak testek, én pedig a lehető legjobban élvezem, hogy rajtuk kiélhetem magam. Bár egy kicsit hiányzik a kínzás, az élve kivéreztetés, az őrületbe kergetés, de azt mondják, az etikailag nem helyes. Bár nem tudom mit jelent az, hogy etikailag. Még egy rakat fura dolog, de nem is nagyon kívánom megérteni. Sokkal jobban elvagyok a minimális korlátaimmal,mint azzal, hogy teljesen belezavarodom a szebályokba. A szabályok kellemetlenek.
Szóval inkább egy ideig kimaradok ebből az alviláguradalmi játszmából. Egyelőre. Aztán ki tudja, hogy mi lesz velem.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, Miss Leddicius. Valószínűleg a magácska szakértelme kéne ehhez az ügyhöz. A gyilkolás sosem volt az én terepem, bár kétségtelenül élveztem, akárhányszor sor került rá. Tudja mind hirtelen felindulásból történt. Valószínűleg a tervezgetés és a kellő elhúzása annak nem menne valami ügyesen.
- Nahát, akkor ha találkozik vele, ölje meg hirtelen felindulásból, ilyen egyszerű az egész - vonom meg a vállam, és számomra tényeg ilyen egyszerű lenne. Amikor halálfaló voltam nagyon is egyszerűen mentek ezek a dolgok. Bár kicsit unalmas a hirtelen ölés, semmi móka nincs benne. Jó alaposan megkínozni, hallani a sikolyokat. És az, hogy a legvégén. Minden keménycsávó megtörik. Na azt imádtam.
Aztán belapátomol magamba azt akukacos izét, bár egy tészta lekúszott valahová és talán most éppen egy gyanútlan vendég felé akar indulni, hogy halálra fojtogassa. De baró lesz végignézni. Közben elfogy a borom, és Cooper is nehézkesen felemelkedik. Nem nagyon értem mi baja. Hm, talán hascsikarás? Kelelmetlenség úgy felvágni valamit hogy ott... Na igen, lehet ma inkább elnapolom az elkapását.
– Drágám, ez az ajánlat még talán jól jön. Mindenesetre, ha menedékre vagy csak társaságra vágyik, keressen fel. –nyom elém egy kártyát, én pedig kíváncsian a jezembe fogom, ahol megjeleni a címe. Azta ez nagyon baró. Nekem is kell ilyen. Varázskártya. Imádom. Csillogó gyerekszemekkel bámulom a csodakártyámat, és talán majd egyszer lehet be is térek hozzá. Pusztán kíváncsiságból. Vajon van nála hullaház? Olyan hullaházas psainak tűnik. – Ha nem vagyok ott, a házvezetőnőm, Olga majd beengedi - olgabolgamolga, olgabolgamolba sutyorognak a fejemben a hangok.
AZtán már billegve felkel én pedig kíváncsian követem a tekintetemmel. Talán éppen meg akar halni? Áh, nem hiszem, gondolom csalódóttan.
– Ne váljon olyanná, mint az apja… – mondja az arcomat paskolva csukálsokkal fűszerezve, mire én vigyorogva felé emelem a két felfelé mutató hüvelykujjamat.
- Nem én, Msizter, soha - mondom vidám hangon, majd nézem, ahogy kutyástól távozik. Magamban azért reménykedek, hogy elesik, hogy kigáncsolják, hogy legyen ürögyöm elkapni és elvinni magammal, fel-feldarabolni, hogy aztán összevarhassam. De ő csak kitartóan halad, hogy elhagyja ezt a furi éttermet. Én pedig inkább arra várok, hogy valami más haljon meg. Ő rá még várhatok. Az izgalmas alakokkal türelmes vagyok.
A türelmem nem is érik sokat, egy ételmaradék, ami az enyém volt, rátekeredik egy gyanútlan, torz alkatú nőre, és kékülésig fojtogatja. Nem zavarja fel az állóvizet, nem volt olyan lényeges személyiség az életében. A pincérek szakértelemmel indulnak felé, felállok én is, megmutatom a nekromágusi jelvényemet, és alázatosan átengedik nekem. Lesz miveljátszanunk.
Köszönöm ezt az ínycsiklandó játékot! |
|
|
|
|
6
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Vérnyomok a ködben
|
Dátum: 2019. 09. 08. - 19:04:32
|
✿✿✿ 2000. július Anna hébe-hóba 18+?
Ártalmatlnítani???! Kerekedik ki a szemem meglepődötten, majd halkan felsóhajtok. De uncsi. Egy pici csigojatörésnek igazán ürültem volna. Vagy annak, hogy kiügyeskedem az 5. csigolyáját valakinek, amásknak pedig belepréselem az orrát a koponyájába. Csak, hogy érezzék azt a szintkülönmbséget, amelyet én is tudok produkálni. Áh, kár, lehetne kicsit izgalmasabb is ez a nő. Na mindegy. Egyébként az is ártalmatlanítás, ha mondjuk lenyesem valakinek a végtagját. Közben azért fél füllel figyelek a magyarázatára.
-Van egy újabban felmerülő csoport... A vörös Újhold. Az a céljuk, hogy kiirtsák a farkasembereket, az utolsó vérig. Pedig egyébként a soraik között is van néhány. De a gyűlölet hajtja őket, és gondolom, egy farkasnak is lehet oka gyűlölni a többit.
- Ez őszintén elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mert szerintem mindig is lesznek újabb fertőzöttek, és nem lehetnek ott mindenhol - ráncolom össze a szemöldökömet. - Furcsa, még nem hallottam rőluk, úgy tűnik a Minisztériumot nem nagyon izgatja ez a csoport... Jó kis eszközök lehetnek a vérfarkas tagok - gondolkodom el. Kíválóan beépülhetnek a gyanútlanok közzé...
- Anna, figy - kezdem elgondolkodva - Nem lehet, hogy itt is egy Újholdas vérfarkas épült be közzéjük? - aztán már el is kezdek kutakodni a házban olyan tárgyak után, amik újabbak lehetnek, vagy olyan kép, szöveg, levél, amit egy újabb sorstárs hagyott, csak végül mégsem sorstárs. Aztán ahogy összevissza túrkálom a személyes holmikat a fiókokban, és a szekrényekben, nem találok semmit, majd végül a leveles kupachoz lépek, és ott meg is találom amit keresek.
- Nézd! Ezt biztos, hogy nem a kis családjukból írta valaki! - mondom, majd olvasni kezdem a levelet. Furcsa az írás, mintha annak a valakinek ez nem is a saját kézírása lenne. Mintha most alakítaná ki menet közben. Nos, ahogy jobban nézi az ember, vagy vérfarkas, rá lehet jönni, hogy ez tudaosan van megváltoztatva. Semmi érdekes nincs benne, csak egy kérés egy "elveszett fajtársról", aki az ő segítségüket kéri, hogy beilleszkedjen. Hát, ennyit a barátságos vendégszeretetről.
- Az elkövetők között legalább egy vérfarkas van. Ez tök izgi, sose harcoltam még velük. Na és ő vele mit akarsz kedzeni? 30%-osan akarod kivonni a forgalomból, vagy 100%-osan? - kérdezem mosolyogva, arra célozva, hogy menniyre akarja megölni.
Közben végre csak haladunk a nyomozgatással, habár jelentőssen megakadájoznak a hangok a fejemben a koncentrálásban. Bár vagyok anynira gyakorlatias, hogy a belső monológom, és a hangok szövegelését ne szőjjem bele a saját mondanivalómba.
A kis halk pukkanással nagy kő esik le a szívemről.
- Áhh, hallelujah, nem Tibetben kötöttünk ki. Tudod, egyszer legutóbb hopponálás közben beleszólt a szeszély, és elrepültem miatta Tibetbe - hadartam gyorsan, ám közbe a helyszín teljesen Bruce Willis muglifilmjeibe illővé vált.
A szilánkos, tűzokádó ablak a frászt hozza rám, kicsit meg is ugrok, valahogy a hirtelen zajok sosem voltak kellemesek a számomra, majd valami rongyizé is elszáll felettünk, ami nyekkenve az utca közepén ér földet, így leesik, hogy az még egy élő ember. Aztá annyira elbambulok, hogy az arcomba záporoznak a szilánkok, kicsi vágásokat ejtve rajta, deszerencsére a szemem ép marad. Megdörzsööm az arcom, mintha csak valami muslica szállt volna rá, és mit sem törődve a vércsíkokkal ösztönösen előkapom a pálcámat. Apám által belémnevelt vadászó ösztönömtől nem tudok szabadulni.
Teljesen izgalomba jöttem, és gondolom Anna is valahogy így érezhetett, mert neki is lódult, hogy akcióba lépjen.
Egy rövid időre behúzódtam a sötét árnyékokba, bár ebben az esetben nem tudom mennyire hatásos, ha egy ellenséges vérfarka is benne van az ügyben. Mindegy, anál izgalmasabb. Imádok macska egér fogót játszani, főleg, ha nem én vagyok az egér. A test felé fordítottam a fejemet, mely az imént reült ki. Nem tudom meszsiről megállapíteni, hogy él-e vagy hal-e, de most sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak. Ölnöm kellett. Én pedig nem ellenkeztem.
Közben kirohant egy nő teljesen pánikolva, miközben odabentől egyre csak a tűz ropogása hallatszódott.
- A gyerekek - kiabálta, de alig tudott már lélegezni, túl szaporán vette a levegőt, a sok szénfekete füst miatt. Meglehetősen bosszantó dolog a tűz. Elrontja a művészetet. És tönkre tesz minden bizonyítékot, és értékes hullát Lassan a falhoz nyomott háttal, talán egy eszelős mosoly kíséretében lopakodok a sűrű füst rejtekében a férfi felé.
Nem vesz észre, lefoglalja a célpontja. Nem ő a vérfarkas.
Anna sikeresen elrántja a nőszemélyt a halálos átok elől, de mind a ketten a földre borulnak. Gyorsnak kell lennem, mert a bent lévő kölyköket is meg kell menteni. És minden bizonnyal még odabent vannak az ipse társai. A férfi felé irányítom a pálcám. Nem tudom magam visszatartani, így egy sötét varázslatot kiáltok felé, a megfelelő mozdulatsort elvégezve.
- Adava...
- Bruch! - kiáltom a varázslatot, melyet szintén apámtól tanultam, és ami eltalálja az arcát. Nem ad ki egy nyekkenést sem, csak a földre esik. Fel se fogta, hogy széttört a koponyája. Pici apró darabokra rebedt.
- Bemegyek - kiáltom a többiek felé, miközben a nő remegve feltápászkodik és az úton fekvő alakhoz vonszolja magát. Beugrok a lakásba, ahol a tűz meglehetősen szabályosan ég. nyilván ijesztgetésnek szánták, aztán egyre jobban eldurvult. A két tettest és a kölyköket az étkezőben találom meg. Mérges leszek, mert amit sosem vagyok képes megbocsájtani, és amit én sem élvezek, az a gyerekölés. Ők tabuk. És borzasztóan feldühít, hogy vannak olyanok, akik erre képesek. Az apámat is csak emiatt öltem meg.
- Mocskos rohadékok, toljátok el onnan a pofátokat - kiabálom túl hangosan a tűz és a füst morajlását, majd emelem is a pálcámat, hogy támadjak, de az egyik ellenséges nő rendellenesen gyorsan kapja felém a fejét. Arcának bal része szinte teljesen roncs, és mélyen beleivódtak a bőrbe a hegyes karmok lenyomatai. Ő a vérfarkas.
Mind a ketten egyszerre támadunk, de az átkok lepattannak egymásról, hatalmas lökést hozva létre, ami elrepít minket a ház falához. Nekicsapódok a felnak, és a fejem beverem egy kellemetlen helyen lévő festménykeret kemény sarkába, majd a földre zuhanok, közel atűzhöz. Szivárogni kezd a vér a fejemből, én pedig elvesztem az irányítást az elmém és a testem fölött, kezem pedig görcsösen markolja a pálcát.
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 09. 02. - 14:44:10
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper
Nem nagyon értettem miért kopogtatja meg az alak a szívét, talán fájt neki? Szívesen kivájtam volna, hacsak erről van szó. A test csak egy teher, ami határozottan megköti az embert, és túlságosan lekorlátozza, egy neház súly, amit nekem is ki tzdja meddig kell cipelni. Ám igazi kincsestérkép mindegyik test a maga nevében, magára hagyott csigaház, melyet mindig is szerettem gyűjteni, vizsgálni. Azon gondolkodom, vajon apám egyik bűbájával mennyi ideig élne Cooper a szíve nélkül, kínkeservesen szenvedve addig, amíg el nem pusztul. Kipróbálnám, ha nem tudném, hogy a szív még bűbájokkal is túlságosan hamar feladja a teste nélkül. Milyen unalmas.
– Nekem itt van társaságom - teszi hozzá,mire kíváncsian félrebillentem a fejem. Jéé, hát olyan betegség is van, ahol az ember a szívéből hall hangokat? Teljesen összezavarodok. De az is lehet, valami kergekór támadta meg, gondolom. Azt hsizem csak maguk alatt vannak az emberek, ha meghalnak a szeretteik. De lövésem sincs, mégis ez mit takar. Alapjáraton is szomorúak, magányosak letörtek, szóval nem tök mindegy, hogy él e mellettük az a valaki vagy nem? A szememben nem sokban különbözik az a bánat, bár azt hiszem egyszer a gyógyítóm magyarázott valami olyasmit. Nem mintha megértettem volna. Túlságosan összetettek ezek az érzelmek, és azt hiszem nem is tudom mindegyiket megismerni.
Megvonom a vállam és folytatom tovább a mozgó kajám belapátolását, mert atészták kezdtek kifelé vándorolni a tányéromról. Höh, de vicces.
– Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.
Na igen, határozottan. Az a mocsok, aki például minden nap előttem veszi meg az utolsó kakaóscsigát a muglipéksében, vagy az a mocsok, aki rátapos a cipőmre. Sok piszok él a világon, az utca sarkokon, apám és az őseim pedig talán nem is tették rosszul, hogy azokat apatkányokon kísérletezgettek. Ha nem érezném mindig a Minisztérium figyelő tekintetét a hátamon, akkor talán képes lennék újra és újra beletemetkezni a halálba. De közben érzem, hogy ez nem lenne helyes. Bekattanok ettől a sok belémnevelt normától
Ki vagy te, hogy ezeknek engedelmeskedsz? harsan a fejemben az éles hang, majd ezernyi másik követi. Ugyan azt mondják és mégis egyik hang hol lassabban, a másik hol gyorsabban beszél, így egy őrjítő, kaotikus kántálás kezd a fejemben tombolni. Befognák, h megtenném jut eszembe a gondolat. Olyan közel ül hozzám. A kezem görcsösen megmarkolja a villát, és számomra valahogy összefolyik a tér és az idő, csak az ostoba kis eszközön tartom a szemem, és érzem, hogy minden egyes porcikám azt kívánja bárcsak ölhetne. Még a következmények sem izgatnak. Ugyan, sosem voltak következmények, jobb vagy te a Minisztériumnál Egyre zajosabbak, de aztán magam sem tudom hogyan, de a józanabbik énem átveszi a villát a másik kezembe, majd a hegyét belevágja a bal kézfejembe. A
fájdalom nem zavar, a fájdalom csak egy tompa érzés, ám ennyi elég, hogy kizökkenjek.
Megköszürölöm a torkom, és mint aki teljesen jól van, kihúzom a villát a kezemből, majd intek a pincérnek, hogy hozzon egy újat.
– Akkor igyunk az érthetetlen normákra – szól kicsivel később Cooper, majd szellemszerű mosollyal az arcomon koccintok vele, és lassan kortyolgatni kezdem, miközben érzem, hogy az alkohol elönt melegséggel. Olyan érzés, mint amikor beledugom a kezem egy lassan kihülő holttestbe. Ami egyre hidegebb és hidegebb.
– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség
- Hmh, mi a kettő között a különbség? - szúrom halkan közbe, miközben folytatom a falatozást, mert lassan a fél tányérom üres lesz a szökő izétől, és szerencsére megkaptam az új villát is közben.
- de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának. Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.
- Óóóh - húzódik mosolyra a szám - Maga aztán nem tököl, Miszter. Ha a faterom élne biztos még mindig kedvelné a fejét. A férfiak hatalmi játszmája mindig is nagyon szórakoztatott, már a Halálfalók között is. Minél inkább eldurvulnak a dolgok... Annál több és annál jobb maradék jut nekem - vigyorodok el, majd megbyalom a szám szélét, mert ketchupos lett.
– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem.
A felkérés mi tagadás teljesen lázba hozott. Régen szerettem emberekre vadászni, játszani velük, haláluk után is, ahogy a kölyök macskák teszik az egerekkel. Talán el is fogadnám, de hirtelen, ki tudja honnan az az érzésem támadt, hogy nem lenne szabad egy ilyen sötét ügybe belekeverednem. Ha jól Tudom Elliot még haverságban van ezzel az ürgével, és az a csávó jóval erősebb mint én, na meg ha el is tenném lábalól, tuti kiderítené, hogy én voltam. Szeretek ölni, de nem, azt nem szeretem,a mikor engem akarnak.
- Nagylelkű ajánlat, de jelenleg igen csak meg van kötve a kezem a gyilkolászást illetően- felelem üdén, a Minisztériumra célozva. Na meg nem nagyon ismerem azt az ipsét, aki annyira böki a... csőrét... haját ennek a Coopernek. De egy kicst talán keresztbe tenni nekik vicces lenne. Szeretjük a szórakoztató dolgokat
– Szívesen látnám magácskát is az embereim között.
- Tele van meglepetésekkel, Miszter - nevetek fel jóízűen - Tudja én imádom az izgalmas dolgokat, de, hogy belefollyak, nem is tudom. Talán egyszer, ha jó kedvemben talál meg, szívesen leszek a segítségére, ha netalántán egy-két érdekes gyilkosságot a nagy hajcihő közepette másra akarna kenni - széttárom a kezem miközben hátradőlök a széken, és élénken csillogó tekintettel ránézek. - Hiszen ez az élet a világ legnagyobb cirkusza, én pedig imádok feltakarítani a belesetek után. - Felemelem a bort és megiszom az utolsó cseppig. Rég nem dolgoztam feketén, de talán egyszer ennek is eljön ismét az ideje.
Vajon apu büszke lenne?...
|
|
|
|
|
8
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 08. 23. - 01:16:24
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper
A fejemet ingatva jobbra-balra, lesem, mikor jön ki a kaja azzal a pincérrel, akit nem találtam szimpatikusnak. Köben tekintetem Cooperre siklik, amkinek furcsa kifejezés ül az arcán, de ez olyan hamar elillant, hogy azt hsizem képzelődöm. Pedig ismerem. Ezt az egyet, ezt fel tudom ismerni. Ilyennek láttam magam én is, amikor a hangok a fejemben hozzám beszéltek.
- Nahát, önnek is van itt társasága? - kopogtatom meg sovány ujjaimmal a koponyám kíváncsi nagy szemekkel, barátságosan mosolyogva.
Nem nagyon van mit titkolni azon, hogy ki is vagyok és miért nem csücsülök a többi Halálfaló társaságában az Azkabanban. Ez nekem nem volt olyan, mint amit szégyellnem kellene. Belegondolva nem is tudom mit szégyelek. Ezen a gonolaton alaposan elmolyolok, és nem jutok dűlőre. Egyáltalán miért is kéne szégyellnem bármit is. Én én vagyok, és ez ellen ez a világ sem tehet semmit. A rendszereikkel és a szabályikkal sem.
– Ha gondolja, szívesen segítek a furcsa társadalmi normákkal, habár magam sem vagyok éppen tökéletes bennük.
- Nahát, de jófej - csillan fel a szemem. - A kedves embereket kedvelem - addig-addig kínozni, míg a saját anyját is képes lenne eladni azért cserébe, hogy befejezem a tortúrát.[/b] nézek rá üdvén.
Ahogy ránézek elgondolkodom milyen érzések dúlhatnak benne, de nem jutos semmire. Nem értem meg milyen a gyász az elvesztett családtagok iránt. Azok csak emberek voltak, és a testük holtan annál jobb. CSendben vannak, túl csendben, de már nem okoznak fájdalmat senkinek.
- Jajj, de lógassa az orrát, mert mindjárt a földre csüng - lebegtetem meg hevesen a csuklómat. - A Nap felkel attól függetlenül, hogy ki halt meg - mondom és ez azt hiszem egy nagyon szép vígasztalás tőlem. Rég nem kellet snekibe se lelket öntenem, bár sose tudom, milyen annak a hosszútvú hatása. Valamiért mindig kiabáltak velem. Ki érti az előket?...
– Belül mindannyian egyformák vagyunk. Ez a lényege annak, amiért az aranyvérmániások mindig elbuknak, Miss Leddicius.
- Pedig mindig azt reméltem, hogy ha megnézem az aranyvérüek vérét, nekik más. Szörnyű - vonom meg a vállam.
– Helyesen tette, hogy megölte. Ezzel magát is felszabadította.
- Hmm - elgondolkodom azon, amit mond. Sosem gondoltam bele a hiányába, vagy abba, milyen voltam akkor, amikor élt. - Hát hiányzik a haldoklók könyörgése kora hajnalban... deee így legalább tudom, hogy nélküle mire vagyok képes. És ez azt hiszem tényleg. Felszabadulás.
Végszóra a pincér is kihozza a mozgó furcsaságot a tányéron, én pedig izgatottan várom, hogy végre ehessek. Vajon megpróbálnak megfolytani az életre kelt "tészták"?. Mérgezőek-e a fehér kis mozgó izkékék rajta? És vajon az a gombóv abban a fura panírban szemgolyókat rejt-e?
Beledöföm a kajába a villám, majd rán egyet-kettőt az áldozat, én pedig nyammogva nekikezdek a lakmározásnak. Az arcom két oldalt kigömbölyödik, és szerintem szószos is vagyok mindenhol. Kicsit közelebb tolom Cooperhez, és teliszájjal elartikulálom neki a kérdést, hogy kér-e belőle.
– És hogy halad a társadalmi normákkal? Volt valami, amit különösen érdekesnek talált?
- Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem? - billentem félre a fejem kíváncsian, és összezavarodva pislogok az előttem ülő, Poe verséből testet öltött hollószerű férfira. Bírom a stílusát. Vajon, ha megfogném a haját beleragadna a kezem? Miután lenyeltem a nagy falatot a számba, és a kézfejemmel megtöröltem a maszatos képemet, majd beleszagolva a borba először az ajkaimhoz emelem aztán feleszmélek, hogy van ami nem így működik, így kitöltöm a saját poharamba.
- Köszönöm, Miszter. Olyan, akár a sűrű friss vér.
Két falat között pedig én is megfogalmazom a kérdésemet.
- Hogy halad a birodalma? Úgy hallom vissza akarja hódítani. Azt hiszem apám kedvelte is azt az időszakot, amikor az öné voltak az utcák. Bár ő az embereket is az üzlet hozzávalóniak tekintette minidg. Úgy bezsélek róla, mintha hiányozna, pedig csak bosszantóan ott volt mindenhol - csóválom a fejem. - Az ilyen hódítás minidg sok ellenséggel jár, mégis itt van - pillantok körbe a tobzódó varázslókon és boszorkányokon. - Bátor dolog ez - kacsintok rá vidáman.
|
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Vérnyomok a ködben
|
Dátum: 2019. 08. 23. - 00:22:55
|
✿✿✿ 2000. július Anna hébe-hóba 18+?
Furcsa és különösen nem evilági aura, már ha létezik egyáltalán ilyen, lengi körbe Annát. Az arca, a tekintete összezavar, nem tudom mit forgat a fejében. Elég nekem csak akkor tudni ezt, ha felnyitom a koponyáját, és elnézni, hogy reagél immárom a halott agya az elektromosságra. Bár csak megtehetném, bárcsak újra azt csinálhatnám, amit apám is, és amit tényleg szeretsz. Kuss. EhelAyett itt állok a holt testek fölött és bámulom olynaoknak a munkáját, akik helyettem tezsik meg azt, amit én is tudnék. Ráadásul.
- Cccc, ezt a szar melót - jelentem ki, miközben magamban felállítom az én tuti, verhetetlen öldöklési menetrendemet. Talán Anna azt hihet, hogy magára a munkámra értem. De lehet van benne valami. Olyan rossz kedvem van, legszívesebben leülnék a sötét sarokba és bámulnám a falat. A világ túl nagy teher lett számomra. És nincs nálam a hangulatjavító fiolám. Na majd csak a munkának a végére érek. Már ha egyáltalán elérek e odáig anélkül hogy megölném magam.
Ahogy a fiatal nőt hallgatom, hangulati ingadozásaim lehet teljesen összezavaják, hol túl harsány, hol teljesen elveszett vagyok, egyik pillanatróla másikra, de nekem ezek a pillanatok végtelen hosszúak. A hangjában bújkál a szomorúság. A keserűség. Egy ideig becsukom a szemem, és úgy hallgatom a válaszolgatását. A hangokat jól ismerem. Bár ezt a fejem hangjairól nem mondhatnám el.. de ezernyi szenvedő, őrjöngő, rimánkodó és még még több hangot hallottam már apám kínzókamráiban. Mindegyiket ismerem, a fájdalom ezernyi keserkékes árnyalatát. Az ővé is olyan. Szomorú és zaklatott.
- … megtörténjen akárkivel, akkor akár egy szerettemmel is megtörténhet. Nem viselem el, hogy azok, akik ezt tették, büntetlenül megússzák.
- A legjobb bűntetés, ha az vadássza le őket, akikre vadásznak.
Bólintok a nyomatékosítás kedvéért, majd egy ideig csenben meredek magam elé, majd hirtelen, mintha másik arcom lenne harsányan és lelkesen vetem bele magam abba a munkába amit imádok, és amit teljes szívemből gyűlölök is. Mert ezek nem az én testeim.
A magyarázat végére kicsit megállok, hogy vegyek néhány levegővételnyi szünetet. Fárdalmas fintorrsal a sípoló koponyámhoz emelem lassan a kezem. Igyeskzem úrrá lenni önmagamon.
- Még az is lehet - hallom a hangját a torz zajok mögül, én pedig nagy levegőt véve ismét derűsen hallgatom őt. - Vagy csak ebben találtam meg az utamat. Tudod, vagy belesüllyedsz a saját nyomorúságodba, és ott vesztegelsz a végig, vagy teszel valamit, amivel előrébb lépsz. Azon a bizonyos úton. Ez… Másokért is van, de valahogy engem is kivezet a sötétből.
- Talán egy másik életben megérteném azt az elhvatottságot, ami a fajtársaid iránt érzel - jegyzem meg mosolyogva. - Én szeretem azt a nyomort, ami körbevesz. A holtak nyomorúságát, és talán az enyémet is. Ez visszafog attól, hogy... hogy is fogalmaznak az erkölcsös emberek. Hjaj, olyan bonyolult nekem ez az egész. Szóval ez visszafog abban, hogy gátlással... Nem is... Gátlástalanul megöljek mindenkit. Amíg van holttest, amit csodálhatok, addíg nem ölök... csak azért pert élvezem - vigyorodok el barátságosan, hiszen önmagam szerint nem vagyok veszélyes. Csak a világ tukmálja mindekire a szabályokat.
A végeredmény, amit ezek a pancser amatőrök maguk után hagytak kicsit felzaklatta az apám által belémnevelt tökéletes hidegvérűséget és precizitást. Szerettem volna feltámasztani őket, hogy jobban véget vessek az életüknek.
- Szánalmas halál ez így - jegyeztem meg hangosan, könnyed hangnemben, de belül azt gondoltam, ez megalázó az én tökéletességemre nézve. Így sose ölnék. Undorító, hogy tönkre mentek a testek... Micsoda pazarlás.
- Nagyon gyakorlott vagy. Elhiszem, hogy a Minisztérium nem szívesen enged ki a kezei közül.
Erre hangosan felkacagok. Anna biztos azt hiszi, hogy a munkatapasztalatom miatt kellek oda nekik. Ez nagyon vicces. Kuncogva szólalok meg.
- Ó, nem. Engem figyelnek így meg.
A magyarázat, és a tények összefoglalása lefoglal, így ismét ura vagyok az erőszakomon.
- Pont a vérfarkast vallatták… És talán nem véletlenül - szólal meg kisvártatva Anna, én pedig vállon csapkodom.
- Nahát, tök faszán csinálod - örömködöm lelkesen, mivel tényleg jó érzés, ha nem lábatlankodik mellettem. Akkor lehet megölném. De csak lehet.
- Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban - szólok közbe, a hentesmunkára célozva. A fevetése viszont ismét beindította a fogaskerekeket a fejemben, és mindent kizárva ismét a tetemeket és a helyszínt vizsgáltam. Mi van ha...
- Mi van, ha ez nem csak vallatás volt, de egyben kivégzés is?
- BINGÓ! - csapok tenyerembe az öklömmel élénken. Már csak az a kérdés, milyen - Tudsz valami ilyesmi szektáról? Szívesen megmutatném nekik az én módszereimet
Elvettem Anna kezéből a felém nyújtott képet.
- Woah, mindig megilyeszt, hogy így bele vannak dermedve az emberek a muglik fényképeibe - rázogatom meg, de csalódottságomra nem mozdul semmelyikük sem.
Lenyűgöz az emberek, vagy vérfarkasok, esetleg a többi értelmes lény közötti lehetséges családias összetartozás. Bár annyira sosem érdekelt, hogy tanulmányozzam is őket.
- Tisztára, mintha valami különálló falka lenne... Vagy volt. Attól függ, mennyi lehet mostanra halott... - dünnyögöm az orrom alatt.
- Van itt néhány név… De attól tartok, a címüket nem fogjuk megtalálni egy mugli telefonkönyvben. Mit gondolsz, valahogy hozzáférhetünk azokhoz az információkhoz, amiket az a fickó tudott, és kiadott?
Egy kicsit elgondolkodtam. Azt hiszem az agyából csak nem lehet már emlékeket kiszedni.
- Nos - veszek elő egy fiolát, amibe felhőszínű gomolygó cucc van -, beszéljen ő maga nekünk is.
Sejtelmesen rákacsintok, majd az üvegcse tartalmát a férfi testére öntöm. Lassan terjed és lepi be a köd a testét, és kürülötte a tárgyakat. Izgatottan várom a kedvenc részemet.
- Igazából ez egy rekonstuáló bájital, vagy mi. Hát Illegális, a Minisztérium tiltja, hogy ilyet használjunk nyomozáskor, mert "túlságosan megkönnyíti a feladatot, és ha ilyenünk van nem is kéne magukat alkalmazni" - vékonyítottam el a hangom. - De a cél szentesít most az... hm Minisztériumot - kacsintok Annára. A ködből hangok szűrődnek ki. Torz, fájdalmas hangok. Majd köd alakjában megjelenik előttünk a halott csávó alakja. Nem látjuk kiket néz, és csak a pali hangját halljuk. Nyilván, mert az ember nem hagyja hára a hangját, ha elmegy egyik helyről a másikra. Pedig tök vicces lenne. Haha. A kínzás és a fájdalom hangjai elevenek és élesek. A számon pedig széles mosoly lesz. Végül mi is meghalljuk amire kíváncsiak vagyunk.
- Bbbbb... Belmond Street, 42/c - hallatszódig a sírástól elfuló hang. De én tudom, hogy ő a halál torkában nem az árulását siratja, nem a barátait. Hanem saját magát. Mert ilynekor mindenki saját magával van elfoglalva. Ekkor véget ér a köd, és mi újra a hullát bámuljuk.
- Széép lombos gesztenye fák alatt, eladtáál és én eladtalak - dúdolom az ismert idézetet. - Hát úgy tűnik ezután nem sokkel elérte a Vég, a Párkák elvágták életének fonalát, akik ez esetben már úton is vannak, vagy már odaértek a kövi faszihoz. Haladjunk mi is akkor ezzel a hólabda módszerrel - ragadom meg Anna kezét és el is hopponálok vele a címhez.
|
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Testfétis és vizimutymutyok
|
Dátum: 2019. 08. 08. - 10:30:25
|
✿✿✿ 2000. augusztus Theodora
A nagy meleg kifejezetten káros az én hófehér bőrömnek, ezért is döntök úgy, hogy lábszárig érő fehér nadrágba ruccanok ki a partra, na meg persza az elengedhetetlen fahér kapalommal. Amikor kiérek a partra, szerencsémra van egy egészen hosszú üres szakasz, így ugrálva vetem bele magam a sekély vízbe. Vizi sziporkáat, ezeket a kölönösen apró mágikus, gyűjthető lényecskéket és kagylókat jöttem gyűjteni. Imádom a kagylókat. Régen, amikor még meg volt mind a kér bátyám, és az apám nem törődött velem szerettem gyűjtögetni. Aztán bevarrtam mindegyik kagylót az egyik haldokló hasüregébe. Mint abban a mugli mesében, amit egyszer mugliismeret órán olvasott fel valaki. Csak itt nem farkas volt a kísérleti alany. Jó volt nézni, hogy a végeredmény egy sok kagylótól kidudorodó holttest lett. Bárcsak élhetett volna és érezhette volna a sok szép dolgot a hasában. Sóhajtok.
Nem. Ma már nem tethetsz ilyet Lilium. Nem, nem illik. Amúgy fogalmam sincsen az illemről, de azt hiszem azok a dolgok, amiket nem lehet megtenni, megzavarják a társadalmat. De persze még így is sokan gyilkolnak. Kínoznak. Akkor miről is bezsélünk? Bezzeg nekem már nem szabad. Milyen igazságtalan ez... Na de nem számít, inkább megpróbálom élvezni az életet a régi szokásaim nélkül. Eddig egészen jól meg. Főleg, mert Miszter Medimágus még azt a zajos, folyton üvöltöző Halálfaló tetoválást is eltűntette rólam. Egy kicsit jobban is alszok így.
Óóó, egy rózsaszín mutymuty! Ez de édes! Ki is emelem a vízből, hogy közelebbről megcsodálam a minicsigaszerű, pici pikkelyes kis izét. Rögtön el is teszem a többi társához a vizes fefőttes üvegembe. Remélem nem falljék majd fel egymást, bár a jelek szerint az üveg falán éppen szaporodnak. remélem nem olyanok, mint a sáskák, hogy letépik a hím fejét. Azt se tudom meily melyik. Mondjuk ha letépk, akkor biztos a tépett fejű lesz a hím. Nem? Fene se tudja, hogy működnek ezek. De tök cukik.
Azért a kagylókat is gyűjtögetem. E szemem megakad egy gyönyörű, nagy kagylón, világoskék színüen spirálódik, és éppen lenyűgözve hajolok le, hogy a fülemhez téve halljam a saját gondolataim zúgását, ám ekkor szembetűnik nem is annyira távól tőlem, hogy egy fiatal leányka szenved valamivel a lábán. Gondolkodás nélkül pattanok fel, és a különös felfedezés reményétől hajtva gázolok a vízben, miközben a hullámok összevissza csapkodnak.
- Merlinre, Merlinre! - hajtogatom az orrom alatt, miközben a lány mellé érek. Ledobom a cuccaimat és kérdezés nélkül kirántom a lábát vízből, arra sem figyelve, hogy a lány ül-e, vagy éppen áll. A lábán észreveszek egy gyönyörű, áttetsztő testű lényt, aki kis szúrós csápocskáival ölelgeti a lány sípcsonját.
- Óóó, de klassz ez a marás, amit a lábadon okozott - szólalok meg, és egészen belehajolva a áttetsző lénybe vizsglom a kissé pirosas bőrt, melyen sok-sok apró kis hólyag tekergőzik, furcsa alakban.
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 08. 08. - 10:00:18
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper
A pasas arcát, és a törpe alakját elnézve az a gondolatom támad, hogy mennyire tudna megnyúlni apám régi nyújtópadján. De persze egy kicsit túlhúznám. Egészen ici picit. Hogy kicsit megszakadjanak az inak, és felszakadjon a bőr. Hogy kivilanjon a hús, és a szövetek lenyűgöző együttese. Mosoly terül szét az arcomon, ahogy a fülemben cseng annak a kínzópadnak a kellemes muzsikálása. Azt hiszem mostanéban nem nagyon használtam. Persze, van anyni essze, hogy nem uszítom magamra az aurorokat. Nem mintha nem tudnék nagyon jól felszívódni. Csald haza, csald haza, nyúzd meg nyúzd, ölj, ölj visszhangzott fejemben a hangok ramazulija. Én medig mosolygok tovább, bár bal szemem néha meg-meg rándul az erőlködéstől. Nem fogom hagyni, hogy ők beszéljenek helyettem. Ó, nem bizony. Én erősebb vagyok a hangoknál. Elvégre Leddicius vagyok. Aki mindent túlélt a családjában. A legszívósabb. A legéletrevalóbb. Aki megölte a saját apját. Igen. Erős vagyok. De azért ujjam görcsösen markolja a villát az asztalon, csak, hogy kapaszokdjak valamibe ami e világról való.
Jobban megnézve a fazont olyan esetlen szárnyaszegett madárnak néz ki. Kár, hogy nem én tépkedtem ki a szárnyait - a végtagjai csakis rád várnak... Kuss legyen! -. Biztos élvezetes lett volna. Ha jól emlékszem a családját elpusztították. Apám is ott volt. Én nem mentem, mert a kastélyban tartottam életben apám játékszereit, hogy ne illanjanak tova, mielőtt hazajön. Nem akartam, hogy újra felvágjon bűntetésből. De milyen pokoli nehezen lehet életben tartani azokat, akik élve vannak felboncolva. Mennyi fájdalomcsillapítót és kábító varázslatot kellett használnom.
Igazán jó újra látni egy apám által tönkretett élet maradványait, tudván, hogy mésgem képes mindent elpusztítani. Elégetetten mosolygok Cooperre.
- Gratulálok az életben maradáshoz, Miszter - bólogatok kedvesen. Közben pedig valamiért furcsa arcot vág ráncolja a szemöldökét, én meg kíváncsian fűrkészem. Sosem tudtam arcról leolvasni az érzelmeket. Még azt sem, ha fáj valakinek valami. Az arc nem fontos. A lényeg mindig az, ami belül van. Haha. És velem együtt kacagak csúfondárosan elmém sötét hangjai is.
– Miss Leddicius... Ezek szerint szabadlábon.
Hmm, miért tikkel vajon a szája, hogy így húzogatja? Tanácstalanul méregetem, mert fogalmam sincs, mi lelte. Aztán persze bólogatok.
- Óh, naná, hogy szabadon, de még mennyire - mondom lelkes őszinteséggel. - Tudja, nem vagyok beszámítható, és úgy ítélte a Mágusbíróság, hogy inkább szorulok gyógyszeres kezelésre, mint az Azkabanra. Jó mi? Ennyi eróvel Voldemort is mászkálhatott volna szabadon, mert, hát ő se volt egy épelméjű. Logikus ez az igazsgszolgáltatás nem? - nevetgélek. - De persz ez nem mos le semmit rólam - teszem hozzá kísérteties hangon. - Viszont mér tanulgatom ezeket a fura társadalmi normákat. Ezért sem ugrok önre, hogy kitépkedjem a végtagjait.
Egy kicsit elhallgatok, mert közben megjelenik megint a furi pincér és miután a Miszter is leadta a rendelését még nekem is kínosan sok ideig bámult minket. Ki akarom vágni a szemeit. Óh, vagy kinyomni őket, mint egy pattanást. Az sokkal izgalmasabb. Közben lepislogok a kutyára. Közömbös vagyok a legtöbb állattal, szóval nem igazán zavar meg a jelenléte.
– Jól áll magácskának az apja nélküli lét.
- Ó, köszönöm! - mosolyodok el, mintha életem legszebb bókját hallanám. Talán az is éppenséggel. - Megöltem őt, mert megbocsájthatatlan tett sötéült egy egy pillanat alatt a tekintetem és a mosolyom. - Habár nem sok Halálfalóról volt ez elmondható, de nekem volt egy elvem, amit ő természetesen nem artott be. Ha nem látom akkor, hogy mit csinál, életben maradt volna. De megölt két gyereket. A gyerekgyilkosságot pedig nem tudtam megbocsájtani neki - suttogom kitágult pupillákkal. Semmi értelmét nem láttam köntörfalazni. Az életem bárki számára nyitott könyv. - Örömmel végeztem ki. Még arra sem éltattam, hogy élve felboncoljam. És hiába volt büszke a saját vérére, belül ő is ugyan olyan, mint egy mugli. Mint egy sárvérű. Mert holtan midneki ugyan olyan hideg.
|
|
|
|
|
12
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 07. 30. - 14:56:57
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper
Az étlapból ki-ki lesve mégsem tudom megállni, hogy ne gyönyörködjek a míves társaságon, és magamban ki is szúrtam egyet-kettőt, akit szívesen látnék az asztalon felboncolt halotti állapotban. Talán ők még tratogathatnak nekem valami érdekeset. Kedvem is támad megölni őket, és a fejemben lévő hangok is egyre hangosabbak és hangosabbak, jobban és jobban követelve a régen nem látott vérontást. A kezem pedig akarva-akaratlanul is, de a pálcámra cssúzik, így szinte teljes készenlétben ülök, szinte megadva magam a hangoknak, amik a fejemben motoszkálnak.
Az étlapon pedig kiszúrok egy aragóniai módra tálalt spagettit, ami igen csak megtesztett, az meg pláne, hogy valami óriási kukacból készült, szóval biztos voltam benne, hogy mozog is. Ahogy az ételemről fantázilálgatok, lassan a szemem sarkából észreveszek egy pincért, vagy mi a rákfenét közeledni, aztán szabályosan megiledek, amikor mögüle egy alacsony férfi lép elő. Még minidg a frászt kapom azoktól, akik csak úgy random felbukkannak előttem. Még a pálcát tartó kezem is előre lendül picit, de tekintetem megáll a férfi kezében tartott furcsa állaton, és összeráncolt tekintettel méregetni kezdem. Aztán persze bizonyos szempontból szakmailag megint csak végimérem a férfit, aki eközben valamilyen oknál fogva mellém ül. De nem nagyon hallom a beszédét a pincérrel, mert valami nagyon furcsa ismerős atmoszféra lengi körbe a fazont.
– Ha nem bánja hölgyem, akkor én leszek az asztaltársa…
Egy pillanatra az jut az eszembe, hogy ő is a rendelhető ételek között van, hiszen alacsony is, úgy néz ki, mint valami holló vagy varjú, és elég elegáns is a maga nevében ahhoz, hogy főfogás legyen. De aztán összeszedem magam, és szélesen mosolyogva üdvözlöm.
- Nagszerű, így legalább kettesben tanulményozhatjuk a meghaló embereket, úgyis túl sokan vannak itt! - vigyorgok továbbra is rá, és utána nem is foglalkozom azzal, hogy imserős e hapsi, vagy nem.
- Én ezt az aragóniai gilisztaspagettit kérem - bökdösöm az étlapot feltartva a pincért, aki egy mordulással el is indul leadni a rendelést, miután ez a fura férfi is kért magának egy bort. Biztonságos választás.
Ezt követően furán összeszűkült szemmel végigmér, bár fogalmam sincs, minek húzza össze a szemeit, meg egyáltalán lát-e így is akármit velük, de nem igazán zavartatom magam.
- Ismerjük egymást. –jelenti ki köntörfalazás nélkül. Erre pedig felkapom a fejem és túl a komfortzónáján belül közelebbről is megvizsgálom a fazont, ami lehet neki drasztikusan közel van, de nekem könnyebben meg a beazonosítás, ha a bőrszöveteket tanulmányozom, meg az apró bőrredőket. Valami rémlik, most már nekem is, mintha egyszer kétszer találkoztam volna vele, de honnan, honnan. Nem is tudom, de ha mér ő tudja, csak előrébb vagyunk e tekintetben.
- Tééényleg? - billentem félre kíváncsian a fejemet, mjd végül beugrik a még apámmal közös múltamból az arca.
- Áháá! Miszter Hayes! - vigyorgok rá őszintén vidáman, mintha csak egy régi barát lenne.
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Soho / Re: The French House
|
Dátum: 2019. 07. 28. - 20:12:57
|
✿✿✿ 2000. július 28. Cooper
Soho a maga ködös, rejtelmes és mindenek előtt sötét szegleteivel mindig is a kedvenc helyem marad. Szeretem az olyan helyeket, ahol több esély van a halállal találkozni, és nem egyszer botlottam már tanulmányozásra váró holttestekbe a sötét sikátorokban. Ezért is szerettem néha pultosnak állni a Red Lionba is, bár kezdenek megszaporodni a nekromágusi teendőim, így egyre kevesebbet tudok dolgozni a másodállásban. Nem mintha bánnám. Csak már kezd hiányozni a környék. Ezért is döntök úgy, hogy hazafelé menet a kaland kedvéért beülök ebbe az étterembe, hogy egyek valami furcsát. Legutóbb például mészároshalat szolgáltak fel, ami még élt, és rám is ugrott. Tök vicces volt, alig tudtam abbahagyni a nevetést.
Ám ahogy belépek az épületbe már látom, hogy a szokásos nyugi helyett teltház van, és mindenféle kétes alakkal van tele az étterem. Biztos valami nagygyűlés vagy ehhez hasonló lehet. Az elmém most kifejezetten nyugodt állapotban van, úgyhogy nem akadok ki a tömeg láttára úgy, ahogy szoktam. Lassan átfurakodom magam a furábbnál furább embereken, akik közül páran végig is mérnek, mintha valami hivatlan vendég lennék, vagy mi,bár ezt a fogalmat nem nagyon tudom értelmezni. Inkább keresek egy félre eső, kissé maszatos asztalt az egyik sarokban, és lehuppanok a nyekergő székre.
Nem sokkal mellettem valaki hangosan kezd visítani, majd oda pillantva észre veszem, hogy egy meglehetősen éles fogú, életre kelt teremtmény veti rá magát arra aki éppen el akarja fogyasztani. Vigyorogva figyelem a kűzdelmét. Nagyon izgalmas hely ez az étterem mindig történik néhány ehhez kapcsolódó baleset. Na, meg is purcant vetek pillantást a kövér alakra, de személye olyan jelentéktelen és semmit mondó, hogy csak két pincér vonszolja ki a hátsó ajtón. Még engem sem köt le annyira, hogy utánna kullogjak némi vizsgálat reményében. Egyébként azt a pletykát hallottam, hogy van itt valami hatalmas emberevő lény, akit a "balesetek" áldozataival etetnek. Nem kavar nagy ügyet a Minisztériumban, a patkányok nem nagyon izgatják a nagykutyákat. És errefelé is egészen sok ilyen alak van. Ezért is tudtam itt eltűnni teljesen Voldemort halála után az aurorok elől, és nyugodtan elvégezhettem utána az egyetemet.
Lassan megunom a nézelődést és előveszem az étlapot, hátha találok valami extrém különlegeset.
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Lilium Leddicius / Re: Vérnyomok a ködben
|
Dátum: 2019. 07. 26. - 17:15:06
|
✿✿✿ 2000. július Anna hébe-hóba 18+?
Amikor mégsem támad rám az ismeretlen leszögezem magamban csendesen, hogy igazán nyugodt természete lehet. Magamból kiindulva elég egy hirtelen mozdulat a hátam mögött és méris nekiesek az illetőnek. Pedig én sem vagyok egy szívbajos teremtés, csak szeretek mindent szemmel tartani.
Valami motoszkál bennem, ami azt súgja, biológiailag lehet eltér ez a nő a megszokottól, de aztán inkább elhessegetem a gondolatot. Hivatalos ügyben járok, és a gyógyítóm is megtanította nekem, hogy puszta kíváncsiságból nem illik felvagdalni valakit, csak mert különlegesnek találom. Szóval meg kell várnom, míg meghal. Apró sóhajtás csusszan ki a számból.
- Anna Volkova - mutatkozik be, én pedig lehet számára túl lelkesen és üdén viszonzom a kézfogást.
- Olyasmi. Közvetve igen – feleli a kérdésemre én pedig kíváncsian, kissé félre billentett fejjel még egyszer végigfuttatom rajta a tekintetemet. Kezemet a bal arcomra teszem és csodálkozva szalad fel a szemöldököm.
- Naháát, szólóban nyomod, mi? Szerencsés vagy, hidd el én is jobban szeretém úgy csinálni, de jelenleg én vagyok az egyetlen épkézláb nekromágus, akit összevissza küldözgetnek a Minisztériumból... - válaszolom még mindig zajosan, de nekem sosem tanították meg, hogy mikor kell csendben vagy máshogy viselkedni, és a helyzeteket sem tudom egymástól megkülönböztetni e tekintetben. Pedig néhányszor elmagyarázta a gyógyítóm is, de akkor sem értettem és nem tudok különmbséget tenni a között se, hogy miért más egy szülinap, mint egy temetés. Ott is van eszem-iszom, dínomdánom. Furák az emberek. Magukat mindenféle szabályokhoz kötik, aztán teljesen belebonyolódnak a magyarázatba, ha megkérdezem, hogy miért kell így viselkedni.
- De talán nem kellene hagynunk, hogy így elkapkodják – hallom meg a hangját, és ismét kíváncsian rászegezem a tekintetem, de megint csak az érzelmek hatalmas kőfalába botlok. Minden bizonnyal csak az elkötelezettség hajtja. Aztán ránézek és ismét a nő felé fordulva kibukik belőlem egy kérdés, ami csak úgy eszembe jut, miközben őt és a férfit is nézegetem.
- Talán a hozzátartozód, vagy ismerősöd?
Mosolygok a köszönömjére, ritkán mondanak ilyet nekem az emberek, de valahogy sejtem, hogy ez a szó jót jelent, még ha a funkcióját néha magam sem értem, bár igyekszem beletanulni. Meglehetősen vékonyka a dosszié, és kifejezetten trehány, összehányt, szedett-vedett munka. De azt hiszem Anna is így gondolja.
Beleásom magam a testbe ismét. Megnézem a kar körüli rész, melyet tanulmányozva arra a következtetésre jutok, hogy meglehetősen közelről találták el az ipsét. De maga az ölés eljárása kifejezetten dühít. Nem egy szép gyilkosság, apám százszor jobbakat alkotott meg. Trehány ölés, trehány maradványokkal jár. Bosszantó.
A bosszankodásomra Anna is közelebb jön, és kíváncsian nézi a munkálatomat.
- Az elkövetőkre érted? Miből gondolod?
- Hát, figyelj, ahogy elnézem, ezt a hapsit megkínozták ugyan - szűröm ki a fogaim közzül, miközben a pálcámmal lefejtem a megalvad vérrel festékes, összeszabdalt pólóját. Metallica felső. Micsoda pazarlás, gondolom fejcsóválva. -, de nem túl gyakorlottak ebben. Vagyis ők nyilván azt hiszik, hogy igen. De nézd ezeket a vágásokat... Túl mélyek, túl nagyok, egytől eggyig. És lehet többször is elájulhatott a fájdalomtól, főleg emiatt. - Rámutatok a bordájára, ami jól láthatóan kiáll egy picit a húsból. - Ez egy csonttörő bűbáj, és meglehetősen sokkos állapotot vállt ki. Van hozzá tapasztalatom, hogy milyet. Az apám is szerette használni. Viszont már csak a kínzás végén. Hogy még egy kicsit szenvedjen a halál előtt. Őt szerencsétlet mindig az ájulás szélére kergették, pedig az nem jó, ha a célpont elájul, és úgy közben még kínzod, az nem ér semmit - vonom meg a vállam. - Bosszantóan amatőrök - ingatom a fejem.
- Minden, minden heg a kínzásra utal. De mégis mit akarhattak volna kiszedni belőle? - tanakodok halkan, majd a nő teste felé lesek, és kicsit elhallgatok. Még őt nem vizsgáltam meg eddig, de van egy tippem, milyen szerepe volt a történetükben. - Szuper, akkor te is nagy rajongója lehetsz az ilyen ügyeknek - bólogatok mosolyogva, Anna mondatára reagálva. Aztán visszafordulok a férfihoz.
- Mit tudtál meg idáig? - kérdezi, én pedig hatalmas elragadtatással elkezdem vele megosztani az elméletemet, némi analizálással körítve.
- Hát, odakötözték, de dulakodásnak éppenséggel nincsen nyoma, szóval lehet hagyta magát. Biztos a nő miatt - bökök hátra. - Lehet fenyegethették, hogy ha nem tezsi meg amit akar megölik. Mondjuk, ahogy látod, nem sok értelme volt a srác nagylelkű szolgálatkészségének. A csuklóján, pedig itt vannak a kötelek nyomai, bár nem értem miért kötözték meg, ha varázslók voltak. Talán a hagyományos muglikínzások szerelmesei lehetnek. Szóval, kínzás nyomok a testen, törött borda... - sorolom a test minden egyes sérüléseit, bár lehet ezzel alaposan untatom Annát. Aztán a kezem megáll a fejnél. A szemgolyói rendellenesen bekoncsulva vannak. Sóhajtok egyet. Nem nagyon van a mentális átkoknak testi tünete, vagy igen csak apró. Viszont ez nagyon felismerhető - Nyálmaradvány a szájon és.. Hm, igen, igen. Elharapott nyelv. Méghozzá több helyen. Ez Cruciatus - bólintok elégedetten. Majd, mint egy bizonyosságként a mellkasra mutatok, melynek izmai annak nyomait őrzik. - EZ már az utolsó löket lehetett a végső csapás előtt.
A pálcám hegyével a lerobbant kar helyére mutatok. Minden bizonnyal a Bombarda nevű varázslattal végeztek vele.
- A halál igazi oka a szervezet sokkos állapota és az elvérzés - zárom le a mondókámat, majd felegenesedek és kicsit körbesétálok a helyszínen érdekes nyomok után nézve, és várom Anna reakcióját, meg hátha tud valami okosat hozzáfűzni. A nő testét még nem vizsgálom át.
- Mégis mit akarhattak kiszedni belőle? Van valami tipped?
|
|
|
|
|
