Vagyoooook kicsit most inaktívan, de itt vagyok! Nem akarok elmenni!

Pár másodpercig még a képen tartom a szememet, majd Esmé kérésének, és talán saját szépérzékem üvöltésének engedelmeskedve visszahajtottam a takarót.
"Költő?" mormogtam a bajszom alatt. Való igaz, sokkal szívesebben lettem volna csak simán kísértet, akkor legalább senki nem keresne, vagy zargatna. De hogy kísértetköltő... Igazából érdekes gondolat. Ivan a kísértetköltő. Ha lesz legközelebb egy Esméhez hasonló égből pottyant, váratlan vendégem, így fogok bemutatkozni. Végigmértem agymenésem szerzőjét, aki éppen egy szobáról érdeklődött. Kissé elkerekedtek a szemeim egy pillanatra. Mi van, ha csőbe akar húzni? Mi van ha tud a levelekről? Felpillantottam a szobába, ahol az éjszakát töltöttem. Ha nem engedem be, azt fogja hinni, hogy ott van a hülye virágos festménye. Ha beengedem, kizárt dolognak tartom hogy nem olvas bele az égő gázlámpa melletti levélkupacba. Hirtelen felöltött bennem a kérdés, vajon atyám, mikor mindent hátrahagyva Amerikába utazott, hogy újraegyesüljön Grindelwalddal, vajon miért nem semmisítette meg ezt a rakás bizonyítéknak felhasználható levelezést. Miért volt minden érintetlen? Talán Abberdean meggyilkolásával elvarrtam volna az utolsó cérnaszálat is? Vagy én cipeltem így már apám keresztjét, és az ellene való nyomozás megszakadt, mivel én lettem a bűne örököse is? Óvatosan zsebbe csúsztattam a bal kezem. Megtapintottam az ezüstérmét. Egyre jobban nyomott a ház kísértetiessége. Mintha ezer és ezer kérdést borítana folyton a nyakamba. Minden szeglet magyarázatot követelt. Például az a kép, amit az imént visszatakartam. Miért nem a falon lógott, ha már itt volt? De úgy egyáltalában véve: minek volt itt? Kiket ábrázol ez a rengeteg sötét portré, ezek a veszélyes küllemű, vörös szemű emberi ördögök? A hall közepén felfelé vezető lépcsőn indultam felfelé. Lépteim súlyára most szállt a por. A lépcső közepén megállva hátrafordultam.
"Kér csokit?" kérdezte a lány, miután zaklatottan a táskájában kotorászott. A lépcső tetején a hatalmas portré függött apámról, mely megszólalásig rám hasonlított. Sötét háttér előtt állt, fekete szmokingban, csokornyakkendőben. Csupán a melle közepéig volt festve, mint minden átlagos portré, mégis látszott tartásán az egyenesség, a hidegség, az arisztokratákra jellemző elegancia. Persze sosem tudtam hogy apám ki szülötte. Semmit nem tudni a családjáról, de reméltem, hogy a ház majd mesél. A festmény sötét tekintetekkel méregetett bennünket. Nem olyan volt, mint ahogyan apámra emlékezem. Sokkal inkább én álltam azon a képen, a gyilkosság után, vagy a gyilkosság közben... csupán annyi a különbség, hogy nyolcvan évvel ezelőtt.
"Nem szeretem az édeset... Köszönöm." mondtam, és mosolyogni próbáltam. Ebből lényegében egy arcrángás sült ki, több-kevesebb sikerrel. Valahogy a falak nem engedtek kedvességet. Izgatott voltam. Tovább akartam olvasni a leveleket, és megismerni az épület minden zugát.
"Van egy szoba, ahová nem engedhetem be. De biztosíthatom róla, ott nincsenek képek." kezdtem hidegen, és elindultam felfelé. Elhaladtam a hatalmas portré előtt, a szoba elé léptem, és becsuktam az ajtót. A folyosó túloldalán levő vendégszobák felé néztem. Kell lennie ebben a házban egy padlásnak, vagy raktárnak... Egy ilyen szép festmény, ami íriszeket ábrázol... Kétlem hogy a kancsal, erőszakos férfiak portréi között lenne a helye. Ha a kép valóban itt van, annak félreeső helyen kell lennie. Odalentről zajt hallottam, felkaptam a fejem. Nem abból az irányból jött, ahol a könyvtár és a szalon volt, hanem a hall jobb oldala felől, egy résre nyitott ajtó mögül. Nem tudtam, Esmé meghallotta-e, hiszen ő közelebb volt a zaj forrásához, de nem kívántam jelentőséget adni az eseménynek. A lány minél kevesebbet lát, én annál jobban járok... Majd ha elment, kiderítek mindent. Kétlem hogy bármi rosszindulatú volna, hiszen egy éjszaka alatt már könnyedén végezhetett volna velem. Mindent úgy kezeltem, mintha természetes lenne... Elvégre azt az érzetet kell keltenem, mintha az én házam lenne, és ha látszólag nem is élek itt, de legalább az alaprajzot ismernem kell... A falon függő festmény, ebben mondjuk nagy segítségemre volt. Már csak azt reméltem, hogy a többi szobában nem bukkanunk majd további, szembetűnő bizonyítékra...

Súlyos másodpercek kapaszkodtak a nyakunkba. A jegyére pillantottam, majd értetlenül a sajátomra, végül a fülke számára. Egy fülkében négy, egymástól fából faragott karfával elválasztott, bordó bársonyfotel volt elhelyezve. Az ülések feletti számok aranyozott, apró felszegecselt táblácskákon sziporkáztak az ablakon átszűrődő narancssárga, halvány fényben, melyet a lemenő nap legyintett át, az állomás boltíves, üvegablakos tetőjén keresztül. Fájdalmasan kapkodtam értetlen szemeimet. Nem számoltam az eshetőséggel, hogy útitársam lesz. Régen az elsőosztályú kabin azt jelentette, az ember megválogathatja kivel osztja meg a fülkéjét.
"Értem..." konstatáltam hidegen, miután harmadszor is összehasonlítottam a jegyekre nyomtatott számokat a kabinra jegyzettekkel. Leültem a férfival szemben, és behúztam magam mögött az üveges ajtót, naiv kísérletet téve rá, hogy ne gyarapodjon a fülke lélekszáma tovább. Ugyan viszolyogtam a háttal való utazástól, de inkább így, mintsem megkockáztatva azt, hogy látókörön kívül kerüljön. Így pedig egy rögzített asztal is kettőnk közé került. Megigazítottam a bőrkabátomat, tétova pillantást tettem jobbra, a peronon túlra, ahol a tömeg úgy kavargott, akár a hangyák nyüzsögnek a bolyban. Emberek a világ minden tájáról, a saját szokásaikat, nyelvüket, gondjaikat és szagukat cipelve peronról-peronra. Mindenki szemében hordozta azt a villogást, amely azt kiáltotta "én mindenkinél több vagyok, mivel én, én vagyok, és ezt senki nem veheti el tőlem." Ez volt az a villogás Abberdean szemében is, mikor előrántotta a pálcáját. Csak akkor bánta meg amit tett, amikor a padlón összekuporodva az életéért esdekelt. Zokogott, és minden csepp könnye milliárd karátokként folytak patakokban a szőnyeg mintás, száraz sivatagára, és akkor én úgy álltam ott, mint a Teremtő. Kezeimben életek és világok születhettek, vagy pusztulhattak el. Csak a halál, Abberdean?

Tükörképemre vándorolt tekintetem fókusza, a makulátlan üvegen. Megrezzentem. Gyilkosként láttam a magam arcát. Nem szoktam még meg magamat. Hogy mennyire megöregedtem. Hogy arcom milyen fagyos, milyen gonosz. Hogy mennyire hasonlítok apámra. Vajon Walter mostanra már úgy nézne ki mint apa? Már jócskán túléltem a testvéreimet, és nem tudok már rájuk öregebbnek tekinteni. A bátyjukká öregedtem. Semmi nincs rajtam anyámból. Kerestem a tükörképen azokat a szemeket, az orrot, a szájat... Apámat hordoztam magamon, mint egy bélyeget. Apám bűneit, apám arcát, és a bosszúval, talán a lelkét is. Valami meleg, ragadós folyadék csorgott a kézfejemen, az ujjaim között. Ijedten feszítettem ki a tenyeremet, melyeket a térdemen nyugtattam addig. Tiszták voltak. Benyúltam a kabátom zsebébe, és átvizslattam az irataimat. Muszáj volt valamivel lefoglalnom magam. Természetesen álnéven, hamis személyazonossággal utaztam, amiket kívülről fújtam. Heidinél bemagoltam mindent, és álmomból felkeltve is elfújtam minden infót Maximilian von Schwerinről... Osztrák útlevelem volt, és osztrák igazolványom. Mikor megkaptam feleslegesnek, és kissé nevetségesnek találtam a műanyaglapra nyomtatott fényképet, ráütött adatokkal, ilyesféle dolgokra a varázsvilágban egyáltalán nincsen példa. Sőt. A muglik világában sem volt, még mielőtt bebörtönöztek volna.

Szemeimet végigvezettem az asztalon, és a velem szemben ülő útitársamat kezdtem méricskélni. Érdekesnek találtam, hogy ebben a világban már a magafajta hajléktalanszerű emberek is helyet foglalhatnak az első osztályon. Nem tűnt túlságosan beszédesnek, és ez egyáltalán nem zavart. Reméltem, hogy a feltételezésem helyes, és nem kell a közel egynapos, egy éjszakás utazást végigtrécselnem. Elborult a tekintetem. Mégis miről beszélnék vele? Többnyire felesleges udvariaskodás volna. Időjárás, ki ő és miért utazik Londonba, mi a véleménye a császárpingvinek szarási szokásairól... Úr isten. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most rögtön leszállok, és a kerekek alá fekszem. Tétován tekintettem körbe. Voltak csomagjai. Az enyémek ott maradtak a pénztárnál... Lényegtelen. Amit egyedül bántam, hogy poggyász nélkül, talán még gyanúsabban mutattam... 

"Éreztem a szagát." vetettem oda félkomolyan, és megvontam a vállam. Túlságosan egyszerű, és hétköznapi lett volna, ha elárulom, hogy a lépcső tetejéről láttam a sziluettjét. A lány határozottságot színlelve bemutatkozott. Végigmértem. Játékos színeket hordott. Első ránézésre olyan "művészféle" szerzetnek tűnt. Átléptem a könyvtárszoba poros küszöbét, és megálltam vele szemben. A székre helyezett könyvhöz nyúltam, felemeltem, majd lesöpörtem a fedelét takaró vastag koszréteget, így a keménypapírba nyomott arany írás megmutatkozott.
"Fekete Mágia" állt a borítón. A ház valósággal bűzlött a sötét rezgésektől. Mindezt csak felerősítette az öreg, viktoriánus stílusú bútorzat, a barnás, sötétzöldes színvilág, és persze a lépten-nyomon kísértetnek látszó fehér abroszok, melyekkel a por elől letakart holmik takaróztak. Visszacsúsztattam a könyvet a félévszázados szomszédainak ölelésébe, és sötét tekintettel a lányra pillantottam.
"Kísértek." feleltem a kérdésre, és hátat fordítottam, majd a szalon felé vettem az irányt. A ház ezen részében, most jártam először. A könyvtárszobát, és a hatalmas, márványozott termet egy kétszárnyú ajtó választotta el egymástól. A kilincs felsírt, mikor lenyomtam, az ajtó azonban könnyedén engedett.
"És Ön, Miss Simán?" kérdeztem fennhangon, iróniával átitatott hangon. Az épület üres volt, és néma, így a másik szobából is könnyedén lehetett folytatni a beszélgetést.
"Feltételezem nem veszi sértésnek, ha zsenge korára való tekintettel facérnak vélem." toldottam meg gyorsan, és csak úgy az orrom alatt kuncogtam kettőt-hármat.
A szalon óriási terem volt, kétemeletes belmagassággal, márványszobrokkal, melyek a plafonig nyújtózó mozaikablakok közötti oszlopok előtt bámultak az örökkévalóságba. A szobrok talapzatán vékony, poros rézlemezekre karcolt, olvashatatlan nevek voltak írva. Az első alak egy hatalmas kígyót tartott a nyaka körül, a második hosszú szakállú, vállán egy madarat cipelő embert formált. A harmadik széles vállú, teste előtt pálcáját egyenesen tartó férfi volt, a negyedik pedig egy nő, arcát oldalra fordítva, kezeit háta mögött elrejtve. Végigpásztáztam őket. A hatalmas ablakokon át beszűrődő napsugarak fátylat rajzoltak a keringő porfelhőbe... úgy bánom, hogy egyetlen háztartási bűbájt sem sikerült elsajátítanom. Valahogy sosem gondoltam volna magamra úgy, mint aki takarításra hajtja a fejét. Főleg abból az egyszerű, és kézenfekvő magyarázatból kiindulva, hogy mindig volt, aki takarítson helyettem. Elégedetlenségemet kifejezve felsóhajtottam, és megvakartam csapzott, hosszú hajam közt a fejem búbját...