☰ profil menü
Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 11
#1 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 04. 30. - 21:43:35

Nem tudom, hogy mit akarok. Tudom, hogy az lenne az ésszerű és bölcs döntés, ha felállnék, és kisétálnék. De nem akarok felállni és kisétálni, egyszer az életben nem akarok én lenni a bölcsebb és az okosabb, csak azt akartam, hogy valaki ne engem hibáztasson, azért mert ilyen vagyok. Fáj, és szeretném, ha megtehetném azt, hogy egyszer azért csináljak valamit rosszul mert más miatt fáj. Van ennek egyáltalán valami értelme? Nincs, és nem is akarom, hogy értelme legyen. Egy kicsit szeretnék meghalni belül. Csak egy kicsit. Már ha van még minek meghalnia. Néha azt hiszem, sosem leszek jobban, és az, hogy mindig visszatalálok Sagehez, nem javít a helyzeten.
Már majdnem elhatározom, hogy felállok, és továbbállok, hogy valaki mást zargassak a hervadozásommal. De Sage felállt, és felhúzott engem is magával. Még mindig úgy éreztem, beleremegek az érintésébe.
-Nem bánom, hogy idejöttél.  – alig hallhatóan, megnyugtatóan beszélt. – Csak félek, hogy nagyobb kárt teszek benned… nélkülem is rosszul érzed magad… - ahogy megölel, érzem a teste melegét. Olyankor valahogy mindig kicsit úgy érzem, mintha minden rendben lenne. Felsandítok rá, ahogy halkan motyogok.
- De nem teszel kárt bennem. – vagy ha mégis, ezt a kockázatot vállalom.
- De tudod, hogy imádok veled lenni… - tudom? Sejtem, valószínűleg, ha nem így lenne, csak nem bukkanék fel itt néha-néha. Többször kéne jönnöm. Megcsókol, és biztos vagyok benne, hogy többet kellene erre járnom. Visszacsókolok, ahogy érzem, hogy megemel, és elindul velem valahova. A szívem vadul kalapálni kezd, és egy pillanatra elbizonytalanodom. Nagy szemekkel nézek Sagere, de nem állítom meg. Óvatosan megsimogatom az arcát, és hagyom magam, hagyom hogy ledöntsön az ágyra, hagyom, hogy azt csináljon velem, amit szeretne. Remegek egy kicsit, és szerintem olyan erővel kalapál a szívem, hogy azt ő is hallja, de nem állítom le és szakítom félbe. Megcsókolom, és a hajábatúrok, és igyekszem elfelejteni, mennyire fáj.
#2 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 04. 19. - 15:29:29

Nem akartam gondolni rá. Nem akartam gondolni az apámra, és arra, hogy igazából mennyire nagyon nagyon fáj. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyire éget belül. Annyira szeretném utálni. Csak vállatvonni, hogy ehh ez van, és továbblépni. De nem tudom utálni, még akkor sem, ha itt hagyott. Mert azért mégis csak az apukám volt, és mégiscsak szerettem, és most annyira kibaszottul fáj, hogy nincs többé.
És itt vagyok, Sage karjaiban, és őt csókolom, és szeretnék felejteni. Szeretném elfelejteni, hogy mennyire fáj, és beletúrok a hajába. Elfektet a földön, és érzem a tonnás súlyokat a mellaksomon, ahogy nyomnak, és szeretnék nem a fájdalomra figyelni. És még jobban csókol, szinte rámsimul, és kész vagyok mindent odaadni neki, csak had felejtsem el, hogy mennyire nagyon fáj. Átkarolom a nyakát, ahogy csókol, és ha lehet még közelebb húzom, és akkor elhúzódik.
- Ezt nem tehetem meg… - súgja az ajkaimra. Nem merek levegőt venni, ahogy mereven fekszik felettem, csak nézek rá, és nem tudom mit mondjak. Tudom, hogy igaza van, de nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen.
- Nem akarom kihasználni, hogy most szomorú vagy...- ha csak szomorú lennék. De nem csak szomorú vagyok, mindenem fáj, minden rossz, és alig kapok levegőt. És hirtelen nem tudok másra gondolni, csak a darabokra tört apámra. És megint szúrják a szememet a könnyek, és nem tudom, meddig bírom visszatartani a zokogást. Szeretném összehúzni magam, és elbújni valahova, egy sarokba, egy ágy alá, valahova.
- Igazad van. – motyogom szipogva, ahogy kihúzom magam Sage alól és felülök. Felhúzom a térdeimet, hogy szipogjak beléjük egy kicsit.
- Bocsánat. – alig hallhatóan szólalok meg, rekedt hanggal – igazad van. Nem tudom mi van velem… csak. Nagyon fáj. – megtörlöm a szemeim, és igyekszem nem zokogni, csak szipogok.
Nem érzem jól magam, de csak lenyeltem valahogy a zokogást. Megdörgölöm az arcom, csak hogy kicsit összekapjam magam.
- Bocsánat, hogy ilyenekkel zavarlak. Nem tudom, hogy jöttem ide. – elkezdem matatni a lakáskulcsom a zsebemben, ahogy beszélek, és azon gondolkodom, hogy lehet, hogy mennem kellene.
#3 Múlt / Déli szárny / Re: Folyosók
Dátum: 2021. 04. 14. - 21:56:02
-PA-PA-PA-RÁZÁS-


Sophie
20020417
-o-
előled menekülök feléd,
elérek lassan melléd,
előtted futok hátra,
odaérek az indulásra

Kicsit, nagyon, teljesen szét vagyok esve. Fáj mindenem, és azt sem tudom, merre húz a fejem, és akkor egyszer csak a semmiből majdnem átesek Sophien, aki mindjárt szívrohamot kap. Ő is úgy néz ki, mint aki szét van esve, vagy minimum elveszett. Meg tudom érteni, én sem feltétlen szeretek csak úgy mászkálni a kastélyban, mert elveszek örökre. Számtalanszor késtem el óráról, mert eltévedtem valahol. Soph közelebb araszol hozzám, ahogy beszélgetünk, én meg azért körbe pillantok, hogy ne ugorjon a nyakunkba egyik unatkozó Hóborc sem.
- Tarzan elszökött. Egy bugyival. Nem az enyém, hanem egy hugrás lányé, és most teljesen felszívódott. – ismerem az érzést. Igaz Netti eddig csak az én cuccaimmal lépett meg, máséval még nem, de különösen élvezi a melltartóim aprítását.
-Szerinted Mrs. Norrist akarja beöltöztetni? Lehet, hogy ők emberek?? – na erre a kérdésre azért elkerekedik egy kicsit a szemem. Mármint egész sokmindent megmagyarázna, ha Frics macskája egy utálatos kisnyugdíjas öregasszony lenne, de csak elkapta volna már valaki, ha így lenne. Ugye?
-Háát… - szólalok meg – nem hiszem, hogy rendeltetés szerűen használja az alsóneműt a cicád. Valószínűleg van valahol egy fészke, lehet oda lopta el. Az enyém a felaprított melltartóimból szokott magának fészket csinálni. – Nagyon utálom miatta a dögöt, le kellett szokjak a szivacsos melltartókról és úgy érzem magam néha, mint egy bot, vagy deszka, de inkább ez, mint hogy bekajáljon egy adag szivacsot és felforduljon. Biztos kiborulnék, ha most a macskámat is el kéne temetnem. Akarva akaratlanul visszatérnek a gondolataimba a szőke tincsek. Menjen a fenébe.
És akkor nyekereg, meg becsapódik valami, és érzékelem, hogy Sophie összerezzen.
- Te is hallottad? Szerinted... az mi volt?
-Öööö. Egy ajtó? Lehet valamelyik szellem szívózik. Nem tudom mi van velük mostanában, de egyre többet baszakodnak, lehet az agyukra ment a Szeszély. – azért megfogom Soph kezét és bátórítóan ránézek, csak hogy tudja, nem lesz semmi baj. Elindulok a folyosón és húzom őt is magammal.
- Gyere, segítek megkeresni a cicád.

#4 Múlt / Déli szárny / Re: Folyosók
Dátum: 2021. 04. 06. - 23:45:58
-PA-PA-PA-RÁZÁS-


Sophie
20020417
-o-
előled menekülök feléd,
elérek lassan melléd,
előtted futok hátra,
odaérek az indulásra

Teljesen meg vagyok zavarodva. Nem dolgoztam fel semmit, abból, ami Franciaországban történt. Mindig reménykedem, hogy egyszer majd felébredek, és egy rossz álom az egész, de ez sosem történik meg, és mindig ott figyel a papír, szinte követ és az arcomba tolja a tényt, hogy van egy idősebb féltestvérem. Két napja jöttem vissza, de olyan vagyok, mint egy zombi. Tegnap kint hevertem a kerengőben, és egész nap bagóztam. Ki tudja, hány órám maradt ki. Nem tud érdekelni, az apám meghalt, és a nyakamba szakadt egy testvér.
Na én, sosem akartam testvért. Mindig úgy tűnt, hogy csak egy extra nyűg, én nagyon jól elvoltam anyámmal és apámmal. Már ameddig voltak. Nincs apám. Minden egyes alkalommal elfacsarodott a szívem, amikor rá gondoltam. És mindig eszembe villant, ahogy Marcel megfogja a kezem.
Ő volt az egyetlen, aki átérezte, mit veszítettem el. De egy utolsó paraszt voltam, amikor kijött a reptérre, hogy elköszönjön, vagy tudomisén mit akart, kikerültem, és otthagytam.
Anyu nagyon mérges volt, mert hogy szerinte mindkettőnknek jót tenne, ha adnék neki egy esélyt.
De mit kezdjek egy nagytesóval? Főleg, hogy Franciaországban él?
És mégis, hol a búbánatban vagyok? Feleszmélek, ki tudja mióta keringek valahol, a Roxfortban. Megtámolygok, ahogy magamhoz térek, és sikerül azonosítanom, hogy valahol a déli szárnyban balfékeskedek. Meh. Éppen indulnék Sage irodája felé, amikor egy nagyobb diákcsoport varázsolódik elő valahonnan, szóval inkább sarkon fordulok, és bekanyarodok az első lehetséges helyen.
- Neee, ne egyél meg, sok rajtam a macskaszőr! – húzza magát össze valaki, ahogy melléérek, mire én meg ugrok egyet. Párat pislogok, mire rájövök, hogy ez a vörös hajzuhatag Sophiehoz tartozik.
- Nyugi, nyugi, csak én vagyok az, nem foglak megenni! – kezdem csitítani, hogy nincs semmi baj, és senki nem akar az életére törni. Habár tény és való, hogy a kastély ezen része mindig para.
- Amúgy mit keresel itt?
#5 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 04. 06. - 23:01:29

Szerelemnek lehet ezt nevezni? Néha gondolkodom rajta. Szerelem ez, vagy valami káros ragaszkodás? Olyan függőség, mint az alkohol meg a cigaretta? Van elvonó? Anyám biztos megint a rehabbal fenyegetőzne, ha megtudná. Egyszer elkotyogtam neki telefonon, mikor részegen felhívtam.
Nagyon kiakadt. Rám kényszerített egy csomó hülyeséget, miután apám elment. Sokra mentem az anonim alkoholistákkal is.
Érzem ahogy Sage mocorog alattam, aztán kicsit hanyattdől. A nyakának támasztom a homolkom és elkezdek a kezével babrálni. Hallom a szívverését, és egyszerűen nem tud érdekelni más, csak az, hogy itt vagyok, és úgy érzem nem árthat nekem semmi. Ez persze nem igaz, de jó elképzelni. Hogy mindenféle következmény nélkül bújhatok az ölelésébe, és nem bánthat semmi.
Valamikor egyszer régen, az apámmal éreztem így. Nagyon régen.
- Már nem ugyanaz a Sage vagyok, akit megismertél… - szólalt meg, nem is tudom milyen céllal. Ha elrettenteni akar magától, akkor ennél jobban kell igyekeznie.
- Én sem az a Tania vagyok, akit megismertél. – nem is tudom mit akartam ezzel. Tudom, hogy nem tud megjavítani, tudom, hogy nem fog pont miattam félretenni mindent, hogy mindig velem foglalkozzon. Az AA meetingek jutottak megint az eszembe. Utáltam. De bassza meg, 16 éves vagyok, alkoholproblémákkal. Lehet, hogy mindeki elbaszottnak érzi magát tinédzsernek, de ez azért egy különösen mély szint, amin én vagyok jelenleg. És szeretnék úgy csinálni, mintha apám és a mágia tehetne róla.
- Nekem ez hiányzott. Ez a létezés… együtt… - összefűzöm az ujjaim az övéivel. Szeretném, ha szeretne. De valahonnan előkúszik a kép az emlékeim közül. Van menyasszonya. Neki le van szervezve minden. Ki tudja mi vagyok én neki. Lehet kicsit emiatt is ittam, lehet kicsit emiatt is féltem visszajönni szeptemberben. Féltem, mi van, ha egy vagyok a sok közül. De most nem számít, mert én vagyok itt, és nem más.
- Legalább kicsit olyan, mintha nem siklott volna ki minden. – motyogom a nyakába. Legalább egy kicsit olyan. Megszorítom egy kicsit a kezét, mielőtt elengedem, hogy feltámaszkodjak, hogy meg tudjam csókolni. Megcsókolom, és még közelebb húzom magamhoz, és még talán kicsit várom is, hogy elfeledtesse velem, milyen szar volt az elmúlt időszakom, a most, meg milyen szar lesz a következő pár hét, hónap. Olyan volt az a csók, mint valami drog, és erre nincs rehab, és én nem tudok betelni vele.
#6 Általános / Játékkuckó / Re: Kívánsággömb.
Dátum: 2021. 04. 05. - 10:22:31
tarthatod, de ő is mindig el fog veszni, mint Tarzan

bárcsak sose fogyna ki a kávém
#7 Karakterek / Tania Niel / Re: Talking to myself
Dátum: 2021. 04. 05. - 01:02:23


Nem akartam felkelni. Nem akartam itt lenni, nem akartam semmit. Nem akartam látni a leszögelt koporsót. Nem akartam, hogy anyám egész nap szorongassa a kezem. Nem kapok tőle levegőt. Nem akartam apám szüleinek arcán látni a végtelen megvetést.
Enyém a lakás Londonban. És a lakás Orleansban. Tegnap találkoztunk az ügyvéddel. Merev volt az arckifejezése, mintha gumiból lett volna az egész ember. Elmondta, hogy mennyire sajnálja, és hogy apám nagyon konkrét végrendeletet írt, szóval aszerint csináljuk a dolgokat.
Enyém a lakás. Mindkét lakás. És a lakáshitel. És közben mintha peregne le a jogi blabla és az akcentus a pali arcáról. Mintha nem is belőle jönne a hang. És akkor előkerül a másik megnevezett, egy másik Niel, valami, amire senki nem számított. Apám egyik utazásából maradt titokzatos zabigyerek. Anyám is, meg én is sokkot kaptunk a dologtól, a srác meg nem volt sehol. 
A srác kapta az ingóbb részét a dolognak, a pénz meg feleződött köztünk.
Van egy testvérem. És ezt apám ügyvédjétől kell megtudnom, a végrendelet felolvasáson.
Nem tudtam végighallgatni, kijöttem a felénél, a hidegbe, és úgy pöfékeltem, mint egy gyárkémény. Anyám pedig teljesen kiborult, hogy hogy nem tűnt fel neki, hogy ennyit dohányzok. Persze, megígérte, hogy kimossa a fejem, ha visszaérünk Angliába. Reszketek azóta, hogy leszálltunk a repülőről, örüljön, hogy nem vedelek mellé. Szar volt tudni, hogy apám nem az az ember volt, akinek hittem, sokkal inkább az volt, akinek akkor látszott, amikor egyedül hagyott Londonban.
Csak bámulom a kikészített ruháimat, fájdalmasan valóságos az egész. Végig simítok a fekete ing szaténos anyagán, küszködve a könnyeimmel. Ezt az inget apámtól kaptam, de hordani sosem volt alkalmam. Az arcomhoz emelem az anyagot, és beleszippantok, reménykedve, hogy érzem az illatát. Olyan régen nem éreztem már az illatát, és többet nem is fogom. Hallom anyám halk kopogását. Ideje felöltözni.
xxx

Fúj a szél. Összehúzom magamon a kardigánomat, mintegy remélve, hogy még megérzem rajta Sage illatát. Csak a hideg szelet éreztem, semmi mást. A zsebembe nyúlok, megszorítom az apró rúnaköveket. Az egész táj olyan, mintha kifakult volna. Biztos kifújta belőle a színeket a szél. Visszanézek a temető kovácsoltvas kapujára, mintegy reménykedve, hátha apám előugrik valamelyik bokorból, és utána jól vállon veregessen, hogy most megtanulta mindenki a leckét, vagy hogy csak egy eszméletlen beteg vicc volt az egész. De nem jön. Már bent van a kis kápolnában, egy koporsóban fekszik. Összetörten és magányosan. Nem akartam, hogy lássák, milyen rosszul érintett az egész, főleg azután, hogy kiderült mennyi mindent is titkolt előlem apám. Borzalmasan fájt a dolog, de nem tudok mit csinálni vele. És akkor megjelent egy magas, szőke nyurga srác, aki úgy nézett ki, mint apám egy lenyomata. Nem volt sok közös vonásunk ahogy így elsőre megnéztem. Éreztem, ahogy a számat is eltátom kicsit, ahogy megáll mellettem a kikövezett úton. Végigmér, érzem, ahogy kiszárad a szám, reszketni kezdek, nem tudom mit csináljak.
- Nem foglak megenni. – mondja halkan, erős francia akcentus üt vissza a hangjában. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire hihetetlennek tűnik, hogy mi testvérek lennénk. A bőrünk színe közötti különbség pedig csak erősíti ezt, az pedig, hogy eddig a létezéséről sem tudtam, kikészít. Legszívesebben itt helyben összezuhannék, ahogy felém nyújtja a kezét. Megrázom, igyekszem nem túl lagymatagnak tűnni, ahogy bemutatkozik.
- Marcel Niel – mondja, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a féltestvéreddel apátok temetésén találkozni először.
- Tania. Niel. – makogom, ahogy elindulok tovább, anyám után. Be az áporodott kis kápolnába.
Tudom, hogy ennek nem róla kéne szólnia, de nem tudom nem bámulni a fiút, aki állítólag a bátyám. Vajon lehetséges, hogy ő is mágiahasználó? Vajon… hallott rólam valaha?
Fáj látni, hogy apám szülei körbeugrálják a fiút, mintha ezer éve ismernék. Velem sosem éreztették azt, hogy szeretnének, de már sejtem, hogy miért. Mert már volt egy tökéletes aranyifjú, aki az unokájuk, nem kellett mellé egy félvér, aki még csak nem is tud rendesen franciául. Rámsandít a srác, mint aki mindent tud, majd leül melléjük. Anyám megszorítja a kezem, ahogy leülünk a párhuzamos padsorba, hogy meghallgassuk a pap búcsúbeszédét. Azt sem tudom ki szervezte le a temetést. Mérges vagyok, de hát mit csinálhatnék, már nem tudom visszahozni apámat. Sem a nőt, aki mellette ült a kocsiban. A szőke hajzuhatag ott volt mindenhol…
Lehetséges, hogy Marcel az anyját is elvesztette? Ismételten ránézek, csakhogy lássam ő is engem néz. Égetik a könnyeim a szemem, és mintha az ő szemében is könnyek ülnének, anyám megrántja a kezem, hogy hajtsam le a fejem, imádkozunk.
Imádkozunk. Eszemet sem tudom, mikor imádkoztam utoljára. Valahogy nem tudom úgy érezni, hogy szükségem van a vallásra, jobb még sosem lett tőle. A pap befejezi, a hordóemberek meg elindulnak a koporsóval ki a kápolnából. Felállok, és közvetlen a koporsó után megyek. Marcel pedig beáll mellém, mintha ez az egész meg lenne koreografálva, én meg legszívesebben sikítani tudnék. Hiányzik az apukám, aki lehet sosem volt olyan, mint amilyennek emlékszem rá.
Nem tudom, hogy a saját apámat temetem-e, vagy csak egy ideát.
- Tudod, te meg én nem vagyunk olyan különbözőek. – szólal meg mellettem a srác alig hallhatóan. Kinyitja a kabátját, és a belső zsebből előhúz egy pálcát. Valami világos pácolású fa, igazán szépen lakkozva. A markolata ugyanolyan faragású, mint az enyém. Kihúzom a pálcám a kardigánomból, hogy megmutassam neki, mire az ő szeme is elkerekedik egy kicsit.
- Lehetne, hogy most hagysz nyugodtan eltemetni az apámat? – suttogom a gombócon keresztül, ami a torkomban táborozik, ahogy visszadugom a pálcám.
- Az én apám is volt. – remegést hallottam a hangjában, ahogy távolabb lépett tőlem. Nem tudtam magamban tartani a kérdést.
- Az anyukád is… ott volt?
- Nem, miután először szétmentek nem találkozgattak többet. De mégis csak az apám volt. – motyogja, fájdalommal a hangjában.
Megállunk a parcella mellett, amíg leeresztik a koporsót, és nem tudok mit csinálni, csendesen ömlenek a könnyeim. Ő pedig megfogja a kezem. Valószínűleg ő az egyetlen, aki tudja, mit is élek át most. Hiszen egyikünknek sem volt túl jó apja, de mégis. Együtt lépünk oda a sírhoz, nézünk le a koporsóra, hogy megmarkoljunk egy-egy marék földet és bedobjuk a sírba. Koppannak a rúnaköveim a fán, és én csak arra tudok gondolni, hogy sosem látom már az apukámat. Valahogy visszakerülök anyám mellé, aki nagyon próbál vígasztalni, én meg vígasztalhatatlan vagyok.
xxx

Ahogy kiérek a temetőkapun, rágyújtok, anyám elment megkeresni a kocsit. Leguggolok pityeregni, a következő dolog, amire felfigyelek, hogy körbeállt három alak, és egyik sem az anyám.
Marcel és apám szülei. Felpattanok.
- Sosem értettem meg miért rád hagyta a lakásokat. Nem hiszem, hogy ez így igazságos lenne, Marcellel szemben. – szólal meg a nagyanyám, megvetéssel a hangjában.
- Nagyi, nekem van egy lakásom. – motyog a srác, aki úgy igyekszik összehúzni magát, mintha ott se lenne.
- Nembaj, legalább már tudja, hogy nem olyan különleges, mint gondolja. – folytatja a kellemetlen francia akcentusával a morgást az öreglány.
Nincs nekem ehhez kedvem, otthagyom őket, mire valaki utánam nyúl. Hátranézek, Marcel az.
- Hagyj békén, kérlek. – motyogom miközben a könnyeimet törölgetem. A kezembe nyom egy papírt, én meg zsebrevágom, ahogy beszállok anyámhoz a kocsiba.
#8 Általános / Játékkuckó / Re: hogy mik nem jutnak eszedbe!!
Dátum: 2021. 04. 03. - 23:25:24
Zámbó Jimmy
#9 Múlt / Skócia / Re: Edinburgh-i Kastély
Dátum: 2021. 03. 31. - 19:55:55
Hiszen én téged ismerlek!


Benjamin
-o-
20020310
outfit

I will travel the distance in your eyes
Interstellar lightyears from you
Supernova; we'll fuse when we collide
Awaking in the light of all the stars aligned

Nem bírtam a poros kastélyokat sem, ha már itt tartunk. Kezdett erősen elegem lenni mindenből, és mindenkiből. De lehet csak az alkohol, vagy inkább annak hiánya mondatja ezt velem. Nehéz, de igyekszem visszavenni, még mielőtt leszakad a májam, mire 20 leszek. Aztán majd temethet anyám apám mellé. Vagy inkább ne. Még mindig nem vágyom Franciaországba. Elvileg április első hetére van kitűzve időpont. Három hét, és eltemethetjük, ami apámból maradt. Előtte meg majd összeülünk valami puccos ügyvédi irodában, hogy hozzánk vágják a végakaratát. Alig várom. Észre sem veszem, ahogy kicsit megszorítom Ben kezét. Legalább nem voltam egyedül, amikor besétált ez a ceruzanyakú szellem.
Azért csúnyán hátranéztem, miközben azzal vádolt minket, hogy „pajzánkodtunk”. Igaza van, csak arra tudok gondolni egy poros kastélyban, hogy rámásszak valakire. Láthatóan Ben sem szimpatizált a gondolattal, mert valamit dörmögött az orra alatt, miközben valahogy elém került, és húzott. Aztán csak megálltunk, valami kicsit szűkebb folyosón.
- Egyébként veled minden rendben? – kérdezi, ahogy elengedi a kezem. Hát, hogy a viharba ne lenne minden rendben, kicsit magamra maradtam mostanában, most, hogy már nem tudok Ben mellett ücsörögni a klubhelyiségben. Azóta egyedül ücsörgök kussban. Jó ez nem igaz, egész gyakran téved mellém valaki, jómúltkor valamelyik nyomi csokival kent össze.
-Csak a szokásos… Házi, meg beadandók, lelkileg készítem magam apám temetésére… - titkos találkák a rúnaismeret tanárommal – ilyesmik, semmi extra. – vállat vonok, aztán mire felnézek, újra kitör a teljes káosz, mert Ben beesett egy ajtón.
- Kukkoló, perverz állatok! – sikít valami nőnek a szelleme. Szinte ugrok Benjamin után, be az ajtón, azt meg becsapom magam után, még mielőtt kiszúr minket valaki.
- Aztán mégis ki akarna egy átlátszó vízihullát kukkolni? – nézek csúnyán a sipákoló nyanya szellemére, miközben felkaparom Bent a földről.
- Jól vagy? – nézek rá, miközben segítek neki felülni, szerencsétlen láthatóan elszédült. Még mielőtt rákezd a néne a sípolásra megint, kikapom a pálcám a zsebemből, és elérántom a szoba túloldalán porosodó paravánt. – Tovább tudsz jönni? – guggolok le a srác mellé.
#10 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 03. 31. - 19:03:43

Nem tudom, mit keresek itt. Hogy hogyan kerültem megint a karjaiba, hogy hogyan lengett körbe a füstös illata. Nem tudom mihez hasonlítani azt, ami közöttünk van, de valahogy mindig visszatalálok ide. Valahogy, megint itt vagyok. És még én sem tudom, meddig leszek itt. Hogy mikor sétálok ki ismét az ajtaján, hogy utána megint előkerüljek a semmiből.
Olyan vagyok, mint valami kisbolygó, folyamatosan keringve körülötte, néha közelebb, néha távolabb. Sokat gondolkodtam, de nem tudom hinni, hogy működhet közöttünk ez egy rendes kapcsolatként. Elvégre én 16 vagyok, ő meg a tanárom. De megint itt vagyok, és tudom, hogy nem fogom tudni elengedni, ha most megint megcsókol. Éreztem, hogy megborzong.
- Tania. Én engedtelek be azon az ajtón. Úgy engedtelek be, hogy tudtam, nem biztos, hogy kellek neked örökre. – nem tudom hogy került még közelebb, ahogy suttog, a szavait érzem az ajkaimon. Tudom, hogy merre visz ez az út, ez a mondat. És hiába tudom, hogy az lenne az ésszerűbb, ha most elhúzódnék, és kisétálnék. De nem akarom.
- Vállaltam a felelősséget minden alkalommal. – szinte a számba mondja a szavakat, a következő pillanatban pedig már az ajkaimon voltak az ajkai. Kicsit minden megremegett bennem, már már úgy éreztem magam, mintha egy elefántcsorda táncikálna a gyomromban. Érzem ahogy még motyog valamit az ajkaimra, hogy nem lenne szabad. Igaza van. És mégis itt vagyunk, megint összeakadva, az ajkaink egymáson. Nem akarom elengedni, szorosabban húzom magamhoz, mielőtt elválnak ismét az ajkaink.
- Eddig sem állított meg, hogy nem lenne szabad… - suttogom, ahogy letörlöm a száradó könnyeimet az arcomról. Egyikünket sem állította meg korábban, most sem állított meg, itt ülünk egymásba tekeredve megint. És mindketten tudjuk, hogy lehet megint bántani fogjuk egymást, és ugyanúgy fog fájni, mint első alkalommal. Beletúrok a hajába, ahogy visszacsúszok az ölelésbe, és megint a vállára hajtom a fejem.
- Hiányoztál... - suttogom alig hallhatóan, bele a kócos füstös hajzuhatagba.
#11 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 03. 29. - 18:31:34

Nagyon jól tudom, hogy én rontottam el, és még csak rendesen meg sem tudom magyarázni, hogy miért. Eltűntem, mert egy önző dög vagyok. Ennyi. Eltűntem, mert nem tudtam elviselni, hogy nem tudnak körbeugrálni a szüleim, úgy mint régen. Mert mindent elrontott a mágia. És igazából nagyon nehezemre esett most itt lennem, és úgy csinálni, mintha nem lenne semmi baj. Aurorok hemzsegnek az iskolában, minden szét van hullva, senki nem tudja miért. Mágia. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy minden egyes nappal rosszabb lesz, és fáj, és sosem leszek jól. ÉS erről én tehetek, mert mindenáron szembe kellett mennem vele. És néha mégis elhiszem, hogy anyámnak volt igaza. Rendes iskolába kellett volna járjak, lehet akkor sosem válnak el, lehet akkor sosem romlik meg anyámmal a kapcsolatom, lehet akkor apám nem hagy el, lehet akkor… Még mindig él. És akkor biztosan nem találkozok Sage Boltonnal. Azzal a Sage Boltonnal, akinek az ingjét éppen most áztatom szét a könnyeimmel, akinek az illatától kicsit mindig melegebb lesz a lelkem, akinek kicsit fényesebben ragyognak a csillagok, csupán mert rájuk néz.
- De… nincs is mit sajnálnod… - suttog bele finoman a hajamba. Tudom, hogy vígasztalni akar, tudom, hogy tudja, hogy nincs igaza, és ha egy héten keresztül csak bocsánatot kérnék, akkor sem érdemelném meg, hogy visszaengedjen az életébe. És akkor megéreztem az ajkait a nyakamon, az összes idegszálam egyszerre feszült meg, és elapadtak a könnyeim. Mire észbekaptam, egy apró puszit kaptam a fülemre, ami szinte ott sem volt, de arra elég volt, hogy beleremegjek.
- Semmi baj. – mondja, és én annyira szeretnék hinni neki, szeretném elhinni, hogy nincs semmi baj, és soha nem is volt.
-Tudod, hogy ez nem igaz. – suttogom bele a nyakába – Nem voltam jó… - keresem a szavakat, ahogy lélegzetvisszafojtva beszélek bele a könnyektől nedves ingjébe.
- Nem voltam jó, és nem voltam itt, és úgy tévedtem be mindig az ajtódon, mintha lenne bármi jogom itt lenni. – kihúzom magam egy kicsit az ölelésből, hogy a szemébe nézhessek. -– Sajnálom, hogy nem voltam elég jó. Elég stabil. Eléggé itt. – nem tudom, meddig tudom még visszatartani magam attól, hogy megcsókoljam, csak bámulok bele, a nagy barna szemeibe, lassan simítom végig az arcát, mintha attól félnék, hogy megijed és elszalad. Csak akarom, hogy tudja, hogy tényleg sajnálom.
#12 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 03. 24. - 23:42:46

Még mindig nem igazán tudom mit keresek itt. Leginkább valami jelet, vagy útmutatást, de jelenleg annak is örülnék, ha belémcsapna a villám. Nem vágyom Franciaországba.
Itt ülök, ebben a nyavalyás székben, a nyavalyás íróasztal előtt, Sage előtt. Nem vágyom Franciaországba. Nem vágyom temetésekre. Utálom őket.
Még emlékszem Helia temetésére, a mai napig remegés fogott el az emléktől. Az, hogy ravatalozták is, egy nagyon morbid dolog volt számomra. De most nem lesz ravatal. Apám ripityára tört. Az olyat nem mutogatják senkinek. És most itt ülök, összezuhanva, mint valami roncs. És megint Saget terhelem a jelenlétemmel. Nem tudom azt se, hogy akar-e még látni egyáltalán. Azt is megértettem volna, ha az orromra csukja az ajtót. De nem, itt ülök, és kesergek, hogy milyen rossz nekem, a zokogásommal küszködve.
- Azt, hogy örök életében bánná, ha nem menne el. – válaszolt, a lassan kimekegett kérdésemre. És tudtam, hogy igaza van, bánnám, ha nem mennék. De nem vágyom Franciaországba. Nem vágyom arra, hogy lássam apám szüleit. Valami fura ellenségesség árad belőlük mindig, anyám azt mondta, azért, mert utálták a gondolatot, hogy apám egy brit nőt vett feleségül. Ahogy feleszméltem ebből a gondolatból, Sage már a szék előtt guggolt, és megfogta a kezem. A hátamon felállt a szőr az érintésétől.
-Nagyon sajnálom… - suttogja, ahogy az ajkaihoz húzza a kezem. Óvatosan megsimítom egy pillanatra az ajkai felett a borostát, mielőtt leengedem a kezemet. Éreztem, hogy összeszorul a torkom, és szinte folytogat a zokogás. De, hogy mit siratnék ennyire, abban én sem voltam biztos. Magamat sirattam, vagy apámat, esetleg akármi is legyen az, ami Sagedzsel közöttünk volt, vagy mindet egyszerre. Azt tudom, hogy nem lehetek megint meggondolatlan.
- Tehetek érted valamit, amitől esetleg jobban érzed magad?  - eddig felsem tűnt, hogy a kezeimet nézem. Felemelem a tekintetem, és eddig tart az összes akaraterőm, és meggondoltságom.
- Én csak… - kezdek el motyogni, ahogy lecsúszok a székről, és megölelem. És csak ömlenek a könnyeim, bele a dohányfüstös illatába, ami úgy hiányzott.
- Sajnálom.
#13 Múlt / Skócia / Re: Edinburgh-i Kastély
Dátum: 2021. 03. 18. - 16:54:06
Hiszen én téged ismerlek!


Benjamin
-o-
20020310
outfit

I will travel the distance in your eyes
Interstellar lightyears from you
Supernova; we'll fuse when we collide
Awaking in the light of all the stars aligned

Amúgy még mindig éreztem magamon, annak a fél évnek a nyomát, amit egyedül töltöttem, még mindig iszonyú rozsdás voltam szocializáció téren. És ezt szerintem Ben is észrevette. Számít ez? Nem. NA jó, egy kicsit lehet, hogy igen. Azt hiszem. Azt nem tudtam mit mondjak Ben könyvtáras sztorijára, leginkább csendesen kuncogtam a történeten. A kérdésemre először csak vállvonogatást kaptam válaszul, de aztán csak kaptam rendes választ is.
- Igazából csak kviddics cuccot akartam venni, mert a seprűm eléggé megszenvedi az edzéseket, de… - oh, hogy kviddics. Sosem rajongtam érte, sosem értettem, szerintem nagyon para egy sport, de hát kinek mi. Azért a mugli sportok között is vannak meglehetősen furcsák. Még mielőtt igazán mélyen elgondolkodtam volna a curling furcsaságain, Ben feltette az ominózus kérdést, és ránk rontott egy szellem. Kopott frakkban feszített,a csokornyakkendője kicsit ferdén és szétcsúszva ékesítette az inggallérját. Csodálatos. Szóval állunk, a bálterem közepén, Benjamin és én, és egy ütött-kopott inas, vagy talán komornyik szelleme masírozik felénk, mintha muszáj lenne neki.
- Felelőtlen fiatalok! – kapálózik felénk a bácsi szellem, mire kicsit közelebb lépek Benhez.
- Már megint csak tönkre teszitek a munkánkat! – nem bírom ki, elnevetem magam. Csak ilyen pitiáner szerencsétlenkedésre van kedvem, meg energiám – Most mégis mit akartok, he? Lerobbantani a csillárt a helyéről? – az óangol, amit beszél sérti kicsit a fülem, és végig mérem a bizonyos csillárt.
- Nem is olyan rossz ötlet. – dünnyögi mellettem Ben, mire elkapom a kezét, csak, mint jelzés, hogy eszébe se jusson.
- Mondja, úgy nézek ki, mint akinek ilyenekre lenne kedve és ereje? – kérdezem szigorú pislogások közepette, csak hogy eleredjenek a könnyeim. Hátha megsajnál. Úgy is bánat fejem van, ennyi belefér. – Nem pitiáner tréfálkozás miatt lógtunk be ide. – felsandítok Benre, közben szaporán folynak a könnyeim. – De már itt sem vagyunk. – fűzöm össze ujjaimat Ben ujjaival, ahogy elindulnék és megpróbálnám kikerülni ezt a karótnyelt kriptaszökevényt. Igazából egyáltalán nem gondoltam ezt át, és lehet Benre is ráhoztam a frászt, de sebaj, nagyfiú, majd kinövi.
#14 Múlt / Déli szárny / Re: Bolton professzor irodája
Dátum: 2021. 03. 18. - 15:53:36

Zúg a fülem, nem lehetek ennyire elborulva, egyáltalán mit keresek itt, miért nyílik az ajtó, nem lehetett volna valahol máshol? És kinyílik az ajtó, és Sage ott áll, az ő teljes, füstös valójában. Nyelek egyet, és valahogy semminek nincs értelme, és a hangja olyan, mintha nem is itt állna velem szemben, hanem valahonnan minden alól szólna hozzám. És csak most éreztem, mennyire hiányzott eddig. Az is lehet, hogy csak a végeláthatatlan magány éreztette ezt velem.
- Segíthetek? – ért el hozzám valahonnan valamelyik tó aljáról a távolságtartó kérdés. Sűrűn pislogok, és olyan hirtelen száraz lesz a szám, én pedig nem tudom mit is mondjak. Kicsit eltátom a szám, aztán becsukom. Úgy sem akar rólam hallani. Körbenézek, még egyszer a folyosón, mielőtt belépek.
- Kérdezni szeretnék valamit. – vágni lehet a füstöt, könyvek és papírok hevernek mindenfelé, olyan hamusan magányos volt az egész. Ha egyszer kibámészkodtam magam, mint valami jó gyerek, leülök az asztal előtti székre. Milyen régen voltam itt. Felderengenek emlékek, még azelőttről, hogy elrontottam mindent. Vagy, hogy fél évet kushadtam a saját magányomban. Régen volt. Én sem az a Tania vagyok mér, mint akkor, és valószínűleg Sage sem az a Sage, aki akkor volt.
- Én csak… - remeg a hangom, megköszörülöm a torkom. – Tegyük fel, hogy van valaki… Akinek nincsenek együtt a szülei. Az anyja lelépett, mert nem értett vele egyet, az apja pedig pár évvel később elhagyta, mert megunta. – sóhajtok, valahogy megint a kezembe kerül az anyám által írt levél, és azt gyűrögetem az ölemben – Szóval egy ideig egyedül volt, az anyja végül visszajött, de az apja. – A galacsint bámulom az ölemben – Az apja nem. Te mit mondanál neki, elmenjen az apja temetésére? – felnézek Sagere, és érzem, ahogy valami eltörik. Nem mondanám, hogy bennem, de valahol.
 Érzem, hogy egy könny végigfolyik az arcomon, mire gyorsan letörlöm. Mit keresek én itt? Alig bírom visszatartani a kitörni készülő zokogást, kitartóan gyűrögetem a kardigánom alját. Már nem zúg a fülem.
#15 Múlt / Skócia / Re: Edinburgh-i Kastély
Dátum: 2021. 03. 11. - 15:04:12
Hiszen én téged ismerlek!


Benjamin
-o-
20020310
outfit

I will travel the distance in your eyes
Interstellar lightyears from you
Supernova; we'll fuse when we collide
Awaking in the light of all the stars aligned

Hirtelen nagyon hiányzik egy takaró. Nem értem miért is vagyok itt. El akarok bújni a világ elől, lehetőleg úgy, hogy ne legyen baja senkinek. Még mindig érzem a lyukat a mellkasomban. Vagy inkább megint, de igyekszem nem gondolni apámra.
Hálistennek a függönyben forgolódó valami, vagy valaki eltereli a figyelmem legalább egy kicsit. De azért csak kicsúsznak a nem kívánt könnyeim, a fene egye meg. Kirántott pálcával állok, mire egy ismerős hang kikiált a gumóból -Nyugi nem vagyok halott. – na ez szerintem mindkettőnknek megkönnyebbülés, bárki is légy. Mire a mondandója végére ér, leengedem a pálcám. Egy magas, göndör srác esik ki a függönyből, miközben én az arcomat törölgetem. Elegen látnak mostanában roncsoskodni, köszönjük szépen. Látom, hogy időbe telik mire megtalál a teremben, én meg szaporán pislogok. Ezt a gyereket én ismerem. Meg ő is engem.
-Hát helló, Tania, te is félrehopponáltál? – egy bizonyos láda jut az eszembe. Meg, hogy még mindig kurvára utálom a kubizmust.
- Ben! – elkerekednek a szemeim, és mint valami bolond, nem tudom mit csináljak. Zsebre vágom a pálcámat és idegesen mutogatok ahogy magyarázni kezdek.
- ÉN… öö. Nem, én a Boltonon. Boltonnal. Jöttem. Kirándulni? – a hajamba túrok. Hülye vagy te Tania, már örülni sem tudsz rendesen embereknek. – Roxfortos kirándulás. Azért vagyok itt. Mármint a kastélyban. Itt azért vagyok, mert ellógtam. – dőlnek belőlem a szavak. Bocsi, Ben. Idegesen topogok még egy kicsit, nem tudom, hogy közelebb lépjek-e, vagy ne, csak tipegek, mint valami kettyós galamb a Trafalgaron.
-Te miért jöttél ide? – állok meg kicsit közelebb a fiú előtt. Csak kapnék itt helyben agyérgörcsöt, mindenkinek könnyebb lenne, nekem nem kellene szenvednem, Bennek meg nem kéne néznie. Kiráz a hideg, körbenézek megint a teremben.
- Neked is olyan érzésed van, mintha valaki folyton bámulna? – hát a fene se tudja. Lehet? Lehet nem? Csak pislogok a fiúra, közben, mint valami fruska, tekergetem a hajam.
- Nem tudom – motyogom alig hallhatóan – nekem eddig nem tűnt föl. – a cipőm orrát kezdem tanulmányozni. Lehet valaki egész eddig azzal szórakoztatta magát, hogy a szenvedésemet nézte?

Oldalak: [1] 2 3 ... 11

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 1.543 másodperc alatt készült el 26 lekéréssel.