Egyszer nem fordult meg a fejemben, hogy hálásnak kellene lennem bárkinek is. Amióta élek, a nőkkel való viszonyom eléggé ambivalens szerkezetű. Az anyámat próbáltam szeretni, de nem ment, a testvéremnek folyton falazhattam, hogy a szüleink előtt makulátlan maradhasson, a Roxfortban pedig, amit a hölgyeményektől élvezhettem, a pletykálkodás volt. Mikor kivel kombináltak össze, de igazából egyetlen leányzó társaságát sem kerestem. Az egyedüli kivétel Mirabella volt, de konkrétan akkor sem azért kötöttem ki mellette, mert akartam, hanem azért, mert egy furcsa játék során összeboronáltak bennünnket. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, el kellett fogadnom a helyzetet és kész. Most pedig először önszántamból megközelítek egy lányt és ezt kapom: Miért nem vagyok a többiekkel? Hát ez kész. Persze, hogy nem kezdtem el magyarázkodni. Persze, hogy kérdéssel feleltem. Mégis mit várt? Talán el kellett volna mondjam, hogy betegesen félek a nőktől, de amúgy épp kísérletezek eggyel, szóval nem lenne rossz, ha értékelné? Nagyot sóhajtottam. - Mert az emberek rend szerint együtt jönnek le Roxmortsba... – folytatta tovább valami furcsa kioktató élccel a hangjában, ami természetesen nem nyerte el a tetszésemet. - És általában együtt mozognak... – tette hozzá és egyre inkább azt éreztem, hogy még most kellene elmenekülni, míg bele se kezdek ebbe az egész szituációba. Hát kell ez nekem komolyan? Végre megpróbálnék kitörni a korlátolt kis életemből és akkor még fel is hívják rá a figyelmemet, hogy mennyire nyomorult vagyok, hogy egyedül kószálok Roxmortsban. Próbáltam nyugodt maradni, de őszintén szólva, határozott provokációnak éreztem törekvéseit és nem vagyok kislány, hogy elpityeredjek, ha bántani merészelnek. Végül azonban úgy döntöttem, hogy inkább megőrizve hidegvéremet, egy laza viccel kompenzálom az előbb keltett rettenetet: - Honnan tudod, hogy nincsenek képzeletbeli barátaim? Ők itt mind imádnak engem – mutattam a nagy üres semmibe. Ami konkrétan nagyon szépen jellemezte a lelkivilágomat is, úgy szálltak el az előbb keltett érzéseim a végtelen felé, ahogy beszélgetésbe elegyedtem Blaire-rel. Kívülről egész kedvesnek és barátságosnak tűnt, de csak nem bírta hagyni ezt a rendkívül érdekfeszítően fantasztikus témát: - Mit keresel itt? Miért nem iszol a Három Seprűben? – záporoztak a kérdések, mint valami rendőrségi kihallgatáson. Én meg csak tűrtem és tűrtem és valóban elgondolkodtam azon, hogy jobb lett volna, ha magamba döntök néhány lángnyelv whiskey-t. Az bizonyára megsegített volna bennünket és hamarabb áthidalja a köztünk tátongó hatalmas kommunikációs szakadékot. - Ha gondolod, beülhetünk a Három Seprűbe is, ha neked jobban tetszik az a hely. Nekem nem igazán állt szándékomban egy ilyen zajos, fröccsökkel teli kocsmában eltölteni a délutánomat, de ha szeretnéd és szórakoztatónak találod, rajtam nem múlik - védekeztem és tereltem a beszélgetést oda, ahova jónak láttam, de a szerva persze, megint nála volt. Folyamatosan fegyvereket adtam a kezébe, hogy a rejtett agresszióját, amit az exei iránt érzett, rajtam tölthesse ki. Hősnek is nevezhetnénk, de igazából Javier a nevem. - Nem ülsz le? – bökte ki végül és szelíden elmosolyodtam. Végülis miután beszámolok arról, hogy mit ettem reggelire ebédre és vacsorára, kikkel barátkoztam eddig és hogyan töltöm el a délutánjaimat, bizonyára megtehetem. - De szeretnék, ha már így felajánlottad... – kissé megforgatva a szemeim, kipréselve mellkasomból egy igazi tüdőszürő leletet, foglaltam helye a kis tubicám mellett, mert megengedte. - És mondd csak, most mi következik? Kérdezhetek én is? – egyik szemöldökömet a magasba emelve fordítottam a két hintát immáron egymás felé. Nem hagytam Blairenek védekezési lehetőséget, de sajnos, magamnak sem, azt hiszem. Egy karnyújtásnyira volt tőlem és elindította a világon létező összes negatív folyamatot bennem. Verejtékeztem, éreztem, ahogy kiszárad a torkom és a szívem is egy erősebben kezdett verni. Pedig nem bántott, voltaképpen hozzám se ért. Mi fog történni, ha egyszer megpróbál megérinteni engem? Bizonyára bele fogok halni és nem, ez egyáltalán nem túldramatizálás.
- Blaire, Blaire, Blaire - mormolnám újra meg újra, ízlelgetve a magánhangzók keserédes ópiumát számban, ahogy bársonypuhaságú hajszálait érintem ujjaimmal, de csöndben maradok. Meghagyom ezt a néhány másodpercet a némaságnak, narrálják gondolataim a természet illanó szépségei, melyekbe most ő is belevegyül, ahogy elindítom az ég felé. A hinta könnyedén száll a magasba, én pedig nyerek pár másodpercet, hogy megkezdhessem magamban azt a lélekvesztő rohanást, amit az előző pillanatokban Blaire is többször megkísérelt. Mennyivel jobb sorsot szánok neki, mennyivel könnyebb lenne neki mellettem, hisz irtózom a nőktől. Előbb bántanám meg saját magam, mintsem boldogtalan perceket okozhassak számára. Elmosolyodom. Vajon mit kombinálhat a fejecskéjében? Hol járhatnak gondolatai? Kár, hogy a hajszálai nem tudnak mesélni, biztos a perc tört része alatt, juthatnék ezernyi probléma birtokába. De akarom én ezt? Nem hiszem. Nagyot sóhajtok. Szép ez a lány, de ugyanolyan veszélyes is, akárcsak egy alma, ha bedobjuk három nő közé s ráírjuk: a legszebbnek. Van-e egyáltalán olyan, hogy legszebb, vagy csak a pillanat szülte hamis felismerés ez is? Van-e őszinte, igazi, valódi érzés, vagy minden elmúlik? Ahogy ez a hajszál itt, két karcsú ujjam közül, kihullik…kihullik a pillanat, szertefoszlik minden. Hátralépek párat és gyengéden simítok végig mellkasomon, nehéznek érzek mindent ott belül. Nem értem, mit, miért csinálok. Miért olyan vonzó ez a nő, hisz olyan akár a többi. Hányingert okoz a puszta jelenléte is, a közelében elkezdek verejtékezni és elfog a remegés. Ki olyan bolond, hogy önként hajszolja magát ilyenekbe, hogy saját magát vesse oda az oroszlánok elé? Én, csakis én. Mit csinálsz Javier? - már épp megválaszolnám kérdésemet, de Blaire szelíd köhögése visszaránt a valóságba. Meg akarnám védeni a portól, de rá kell jönnöm, nem lehet ezt a lányt semmitől. Ő maga a saját boldogtalanságának kovácsa. Újra elindítanám kézfejem felé, de inkább bátortalanul visszahúzom. Nem érzem annak szükségességét, hogy újra magaménak tudhassam bőrének melegét, testének apró részecskéit. Lehet, sokat akarok? Nem tudom, mindenesetre elég szépen játszok a tűzzel és félek előbb-utóbb megégetem magam – a távolba nézek, ahol a melegtől szinte izzik a levegő, úgy csapódnak egymás mellé a nap sugarai, mint esőcseppek a forró aszfaltra. Borzongató, jóleső érzés kerít hatalmába. De meddig tart ez is? Néhány másodperc a végtelenből. - Miért? – hangzik el a kérdés. - Miért nem vagy a többiekkel? - olyan vádlónak érzem, nem szolgáltam rá, hogy ilyesmiket kérdezzen tőlem. Hogy faggasson, hogy megtorpanásra késztessen, így erőtlen kérdésére hasonlóan reagálok: - Miért? Miért lennék a többiekkel? – s még egyet lépek hátrafelé. Hát azt hiszi, jó ez nekem? Nem, egyáltalán nem.
Még soha nem adtam hálát azért, hogy férfi vagyok, de ahogy a törékeny Blaire alakját láttam körvonalazódni a távolban, mint valami víztiszta tükör, átsejlett rajtam a gondolat. Olyan fakónak és élettelennek látszott, hogy kedvem támadt volna beszélgetni is vele, ha nem lettem volna én is egy selejt, akit viszonylag elég hamar áruba bocsátottak a szülei, vagyis áruba, inkább a Roxfort falai közé. Blaire, csak azt hitte magáról, hogy ő valami ritka porcelánedény, amit a nagyi szekrényébe rejtettek és az idő köszörülte csorba kifent kései már rég dolgoznak rajta, ellentétben velem, aki tudtam, ha könnyed csevejbe bocsátkozok vele, örökre utálni fogom még a gondolatát is. A számtalan alternatíva közül, amit választhattam volna, számomra evidens volt, hogy az elhagyatott játszótér kopott padjain fogom magam találni, olyan nem tudom hány percen belül. Én nem kínoztam magam. Nem érdekeltek a gyönyörű kirakatok és a szépséges lányok, akik ezeket szemlélgették, hidegen hagyott a nimbusz kétezresek látványa. Madame Pudifoot cukrászdája előtt elhaladva is, csak az a szörnyű romantikus valentin napi kaland juthatott volna az eszembe, amin bárcsak ne vettem volna részt. Igaz, én sohasem tipródok olyan dolgokon, hogy Mirabella mit gondolhatott rólam. Saját joga eldönteni, milyen képzetekkel együtt társít engem, aki habár úgy nézek ki, mint az a mugli sztár, DiCaprio, teljesen ellentétesen működök a valóságban. Ahelyett, hogy mágnesként vonzanám a lányokat - férfiúi tökéletességemmel és varázslatos működésemmel -, mint valami sokat hintázott kisgyerek, állok előttük elfehéredett arccal, hányásközeli állapotban. Hát így vagyunk. Ilyen kalandokat élünk át én és a pszichés működésem. Mindenesetre még nem jutott eszembe jelentkezni a Mungó varázslatos osztályainak valamelyikére. Majd talán egyszer. Szóval, amikor láttam, inkább elfordítottam a tekintetemet. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem azért, mert nem akartam tudomást venni róla. Blairet egyébként mindigis egy ilyen szeszélyes, csapongó lánynak tartottam, aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar és kitől akarja. Például Williamson, meg előtte talán Pye vagy Eric, vagy ki tudja, mind olyan melléfogások voltak, hogy igazából kicsit sajnáltam is. Szerencsétlen, sosem fogja megtudni, hogy mi az az igazi szerelem. Pláne ezek mellett. A kisírt szemek, meg ez a leharcolt állapot, abszolút arról tanúskodtak, hogy nagyon rossz bőrben van. Én meg próbáltam védeni magam. Biztos van elég csaj barátja, hogy ne az én vállamon pihentesse ezüstszínű könnyeit. Ráadásul nincsen nekem arra szükségem, hogy egy éretlen tinilány szerelemről alkotott vattacukor álmait hallgassam. Pont elég nekem a magam baja.
De a probléma egyre csak közeledett. Néztem, ahogy az ingatag hintákba szinte játszi könnyedséggel kap a nyári szellő. Minden olyan súlytalannak és illanónak tűnt, hogy szinte észrevétlenül került Blaire is ezekbe. Én pedig csak azon kaptam magam, hogy már nem is a hintát, hanem őt nézem és elfog egyfajta remegés. Vagyis elfogott volna, ha hagytam volna, de ennél sokkal erősebb és masszívabb teremtmény vagyok, ezért rögtön fel is álltam ebből a pozícióból s úgymond nem kibékülve sorsommal irányítottam lépteim a cseppet sem barátságosnak tűnő lány felé. Halkan, csendesen lopóztam a háta mögé, szinte fel se tűnhettem neki. Szelíden simítottam végig a bársonypuhaságú ébenfekete hajszálakon és elmosolyodtam. Valahogy megkívántam érintésüket, de belül éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. S mivel már ott voltam és vissza nem mehettem, hát lendítettem egyet a hintán és rajta is. Hisz gondolom a magasba vágyott, csak nem volt meg a szükséges ereje, mint ahogy nekem sem. Na tessék, itt egy közös pont....
jelszó || "A hírnév hűtlen barát." így ejtsd a nevemet || Hávier Hurandir nem || férfi születési hely, idő || Sevilla; 1984. október 12. horoszkóp || mérleg kor || 15 vér || félvér
A múlt
Sevilla napsütötte vidékei helyett, egy valamivel nedvesebb, félreeső zugban fogantam, egy nyári este alkalmával, mikor a szüleim elvesztették a kontrollt érzelmeik felett. A sors iróniájának köszönhetően, a sok szép hely közül, ami Spanyolországban található, pont egy ilyenen kellett, létrejöjjek.
Azon a hétvégén egyébként, rendkívül szélsőséges időjárási viszonyok uralkodtak. Felhőszakadások sorozata ostromolta a várost, mely nem kis megdöbbenéssel szolgált a meteorológusok számára is. Az emberek szinte menekültek az eső okozta problémák elől és olyan ütemben vásárolták az ernyőket, hogy napokig nem lehetett kapni belőlük egyet sem. Az utolsó adásvételt édesapám bonyolította le, diadalittas mosollyal az arcán csapott a piros pöttyökkel ellátott, masszív darabnak mondható szerkezetre, öröme azonban korainak bizonyult. Legalábbis egy valakit biztosan elszomorított. Példának okáért azt hölgyet, aki a túloldalról figyelt és felháborodását cseppet sem titkolva lendítette kezét, Filho karja után: - Maga ezt, hogy képzelte? – az egyébként szelíd vonásokban bővelkedő arc, éktelen haragra gerjedt, minden izmában megfeszülni látszott, szinte görcsössé vált az erőlködéstől. Ahogy Jurandir megfordult, úgy gondolta, nem érdekli mostmár, ki az, vagy ki nem, fogja és egy jól megválasztott káromkodással szépen elküldi a fenébe. Amikor azonban meglátta, hogy milyen gyönyörű és különleges teremtéssel van dolga, elmosolyodott, majd néhány perccel később egy sokkal jobb dolog jutott az eszébe: - Tudja mit? Beszéljük meg ezt egy üveg bor mellett, akkor majd mindketten másképp látjuk a dolgokat…. Az igazat megvallva nem sokat beszélgettek és ami még szörnyűbb azóta sem beszélgetnek. A kapcsolatuk egyedül abban az estében merült ki, soha többet nem találkoztak egymással.
Anyám a terhességünk alatt viszonylag jól volt, vagy ha nem lett volna jól, hát mindig javítottam a közérzetén, ugyanis varázsképességeim már a pocakjában megmutatkoztak. Olyan apró figyelmességekben részesítettem, hogy azokban a pillanatokban, amikor nem figyelt a pocakjára és mondjuk, fázni kezdett, rendre visszahúztam rá a pulóvert, vagy belülről melegítettem, nehogy bántódása essék. Akkoriban még egész működőképes volt a kapcsolatunk.
Apám viszont...
Apám bepánikolt. Én meg mióta kicsit nagyobbacska lettem, félek. Félek, hogy egyszer én is olyan leszek, mint amilyen ő volt. Lehet, bolond egy feltételezés ez, de nem tudok ezektől a gondolatoktól megszabadulni. Ha lányokról van szó, bajban vagyok. A puha bőrük, illatuk, kecses lábaik, pillanatok alatt lázba hoznak engem, de ha cselekedni kell, akkor tulajdonképpen megette a fene az egészet. Nagyobb a füstje, mint a lángja, én meg egyszerűen csak felrobbanok ott belül az indulataimtól. Nem tudom, elmondani, hogy milyen érzés ez, és azt sem, hogy mi a szánalmasabb: az, hogy akarnak engem, a megnyerő külsőm miatt, vagy hogy rendre kudarcot vallok.
- Javier, ne már, most pont te nem akarsz eljönni abba a buliba, hát mindenki ott lesz – érvelt Sara a maga kis csilingelő csengettyűket megidéző hangjának egyedi bájosságával, amit már oly sokszor hallhattam életem során, ha valami nagyon fontos volt neki és mennyire utáltam, nem tudnám elmondani. Valaki mondja meg, hol van rajta a kikapcsológomb??? Bosszankodtam magamban majd nagy levegőt véve kezdtem okításába: - Tudod, hogy mit ígértél anyának… - emeltem meg a szemöldökeim, hogy kissé elgondolkodtassam, hogy amúgy mindennek következménye van. - Jól van Javi, ne játszd itt az erkölcscsőszt, azért téged se kell félteni – erre aztán nagyot sóhajtottam. Engem valóban nem, hisz én utálom a lányokat és még soha egyetlen egyet se tartottam a karjaim között. Ellentétben a tesómmal, aki aztán imád pasizni és hát nem is a szende hölgyek kategóriáját gyarapítja, sőt. A legtöbb pletyka általában róla kel szárnyra, szóval kivel is akar takarózni? - Mondták már, hogy az utóbbi időben nagyon felvágták a nyelvedet? – Hihetetlen. Mennyi mindent megengedett magának és főleg velem szemben. Ez aztán nagyon bántotta az önérzetemet. - Jaj, tudom, hogy úgyis szeretsz – dörgölőzött neki az oldalamnak és törékeny karjaival körbefonta a testemet. Jelenleg ő volt az egyedüli nőnemű lény az életemben, akinek ezt a fajta szoros ölelését elbírtam viselni magamon. - Igen, szeretlek, de … - nem véletlenül torpantam meg a beszédben. A szeretet semmire sem garancia, pláne arra nem, hogy majd védjem a seggét az anyánknál. Nem akartam partner lenni a buta kis játékaiban. Már ígyis annyiszor segítettem neki a nehéz helyzetekben, hogy egy kezemben se tudnám megszámolni.
Gyerekkor
Gyerekkoromban sem volt ez másképp. Egyszer egy nyári napon, a szomszéd kislányok átjöttek hozzánk és arra kényszerítettek, hogy fürödjünk együtt, abban a kismedencében, amit a kertben helyeztünk el még a tikkasztó évszak szenvedéses napjait jócskán beelőzve. Persze, jöttek a szokásos kisfiús, kislányos ismerkedős, puszizkodós dolgok, amik ilyenkor általában rendre előfordulnak, de történt valami, ami teljesen kizökkentett abból az állapotból, amiben addig voltam. Egyik pillanatról a másikra elszorult a tüdőm és percekig nem kaptam levegőt. Érzelmilg teljesen lesokkolt, hogy közel kellett kerülnöm ezekhez a fiatal teremtésekhez, nem igazán tudtam magamhoz térni. Hiába szólongattak, tudakolták, hogy jól vagyok-e a puszta felismeréstől, hogy én így reagálok a lányok jelenlétére, meg se tudtam szólalni. Nem tudom, minek köszönhetően maradtam életben, de nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, azóta igyekszem kerülni a lányokat és rendkívül távolságtartó lettem velük szemben.
Roxfortos évek
A Roxforttal kapcsolatban nehéz dolgom volt. Mint mások persze, én is megkaptam a levelet, de akkoriban még nem törődtem vele, mert volt egy hatalmas szenvedélyem a tánc és igyekeztem annak hódolni. Persze, mondanom sem kell, hogy a jól szervezett mozgáskultúrám is csak egy plusz dolog, ami miatt a lányok megkedvelhetnek, szóval emiatt is sírhatnék meg nevethetnék is egyszerre. Mindazonáltal nem tehetek róla, ha meghallom a zenét, pajkos mosoly kerül ábrázatomra és minden végtagom mozgásba lendül. Egyszerűen imádom azt az érzést átadni, ami ilyenkor a testemben kering. Sőt, talán akkor oldódok fel igazán, amikor érzem, hogy a zene és én egymásba fonódva himbálózunk a parketten. Aki kívülről néz, teljesen másnak lát olyankor engem. Alkalma nyílik megtapasztalni, hogy milyen is vagyok valójában, milyen, amikor a spanyol vér szinte felforrósodik ereimben. Talán majd a kedvesemet is így fogom megtáncoltatni, ha eljutunk egyszer odáig…mindenesetre van egy szál rózsám amit erre a pillanatra tartogatok és minden egyes táncórámra magamra cipelek, ennek reményében.
Aztán elköltöztünk Sevillaból, London lett az új lakóhelyem, anyám meg felvette a brit állampolgárságot, így evidenssé vált, hogy a sok varázslóiskolából, ahonnan kaphattam volna levelet mégiscsak egy darab olyan lesz, ami biztos támponként szolgálhat. Nagyon izgatott voltam, vártam, hogy a Roxfort baglyai mikor fognak megkeresni. Anyám sokáig érvelt azzal, hogy itt majd sokkal jobb lesz nekünk, meg lesz majd egy csomó csinos kis barátnőm is, de tudom, hogy miért volt a sok hűhő. Igazából talált magának egy másik pasit, akivel akkor enyelgett, amikor én a legkedvesebb tevékenységemnek szenteltem időmet – órákat töltöttem a táncteremben, ő meg azzal a furcsa szőrössel, akit persze, mindig letagadott. Amikor hazaértem mély hallgatásba burkolózott, kérdéseimre sosem adott egyértelmű válaszokat. Így lépésről-lépésre meggyűlöltem azt a nőt, aki a legjobban kellett volna szeretnem.
És hogy milyen volt a Roxfort?
Az első év az ismerkedés fázisa volt. Ízlelgettem a mágiát, néha talán két kézzel is beletenyereltem, de soha nem tartoztam azok közé a diákok közé, akik próbálták volna megfeszíteni magukat. A könyvtár úgyis mindig tele volt csajokkal, tehát igyekeztem elkerülni amennyire csak lehetett. Meg vigyáztam arra is, hogy esetleg nehogy büntetőmunkát kapjak, mert annak a vége is az lett volna, hogy mellettük kötöttem volna ki és azt, hogy én szorgalmasan végig körmöljem az estéket? Sose tudtam elképzelni…
Másodikos palántaként sem változott semmi. A viszonyom a lányokkal hasonlóképp alakult, habár ők szívesen javítottak volna rajta, én megmaradtam a tartózkodó álláspontomnál, egyetlen egy kivételével. Volt egy szőke napsugár, akit igaz, hogy egy kicsit közelebb engedtem magamhoz, de minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, szabályosan elfogott a rettegés, ha arra gondoltam, hogy a gyengélkedőn, nemcsak az érzelmeim lesznek majd intenzívek.
Harmadikban fordulópont érkezett az életembe. Rájöttem, hogy nagyon szeretem a repüléstant, ennek eredményeképpen be is válogattak a kviddicscsapatba. A probléma szépsége csupán abban rejlett, hogy mindig mikor lányokkal kellett szemberepülnöm, éreztem egyfajta fura szorítást a gyomromban, mintha rosszakat ettem volna. A dolog nem nagyon akart javulni, én pedig egyre nehezebben viseltem ezt a terhet. Minden egyes nap egy küzdelem volt saját magammal.
Negyedikben, úgy döntöttem, elkezdek nyitni az ellenkező nem felé. Ez abban merült ki, hogy már néha kommunikáltam velük, ha volt rá hajlandóságom. Sokszor úgy jöttem ki a táncóráimról, hogy éreztem, azokat a furcsa sugdolózó fúria hangokat, amiket egyébként utálok és muszáj volt néha odavetnem pár olyan mondatot, hogy:
- Lányok, mi olyan érdekes? Mi az, ami ennyire tetszik? – persze erre rendre elhalkultak. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom érteni őket, de ebben az ádáz küzdelemben, úgy vélem, nem szégyen kijelenteni, hogy a férfiak bizony sokszor hősi halált halnak
.
Háború
A háborúból teljesen kimaradtam, persze anyám az a végletekig beleártotta magát, amiatt kis szőrös miatt, aki persze semmilyen erőfeszítésre nem volt érdemleges. És persze, oda is veszett, amilyen együgyű és naiv asszony volt. Szerelemért kockáztatni mindent? Hanyadik században élünk? Na igen, pontosan ennyire volt bolond. Hiába mondtam neki, hogy ilyen érzelmi szálakra nem lehet alapozni, nem hallgatott rám. A halálhíre egyáltalán nem lepett meg, tudtam, hogy ennek a dolognak súlyos következményei lesznek, mégpedig záros határidőn belül. Persze a kis szőröstől kapott vezeklő leveleket, azzal a lendülettel dobtam ki a kukába, amilyen gyorsasággal csak tudtam. Nekem nem volt szükségem ezekre az érzelmi hullámokra, pont elég volt az is, hogy megbirkózzak a barátaim elvesztésének fájdalmával, amik egyébként sokkalta mélyebben érintettek, mint az anyám elvesztésének tudata. Mi igazából sohasem voltunk annyira közeli kapcsolatban.
Jellem
Hogy milyen Javier?
Végtelenül szeszélyes és kiszámíthatatlan. A legrosszabb pillanatokban találja meg azokat a mondatokat, amiket sohasem lenne szabad megengednie magának. De ő simán átsiklik ezek felett, mert az életét nem szabályok permanens hálózata adja, hanem valami teljesen más, amit ő ural és kontrollál, úgy ahogy éppen kedve tartja. Nem fogja tenni a szépet, csak azért, hogy közelebb kerülhessen hozzád, mert nem ilyen fából faragták. Ha felismeri, hogy bármilyen más érzete is támad veled szemben, a közönyösségen és bizalmatlanságon kívül, akkor bizony annak rendje és módja szerint hárítani és menekülni fog előled.
Nagy játékos, sohasem adja fel a küzdelmet. Mások már lehet rég elengedték az egész dolgot és abba a hitbe ringatják magukat, hogy majd másképp alakul, vagy valami szerencsének köszönhetően másra terelődik az élet, de ő nem elégszik meg ennyivel, beleáll a dolgokba és nem hagyja magát sodródni az árral. Meg azzal a tengernyi leküzdhetetlen érzéssel, amit ez a hatalmas hullámzás okozhat.
Nem túl beszédes, de akik csevegésre bírják, azok valóban tudnak valamit. Ezeket az embereket egy idő után a bizalmába is fogadja és végtelenül izgalmasnak találja. Ilyenkor jönnek az ilyen átbeszélgetett éjszakák és extrák, amiket egyébként, ha Javierre nézünk egyáltalán nem tudnánk feltételezni. Dehát a puding próbája az evés… és kanál nélkül meg ugye tudjuk, hogy lehetetlen enni belőle.
Sokszor van az, hogy a maga és mások felvidítása érdekében, elkezd bolondozni, de a humorára nem igazán vevőek beszélgetőpartnerei. Ez elég nagy szomorúsággal tölti el, de azért vannak módszerei arra, hogy túljusson a kritikus pontokon. Ha kell, hát nevet saját maga a viccein.
mindig || táncolni, táncot nézni, táncról olvasni, új koreográfiát betanulni, táncról beszélni, táncnak élni soha || eső, szűzfűlé-trutyi, meztelen csigák, spenót hobbik || tánc, tánc, tánc, tánc merengő || rossz: amikor rányit édesanyjára, ahogy hempereg azzal a férfival jó: nagy tapsot kap egy táncért, amit sokáig gyakorolt
mumus || egy nőtől, aki tetszik neki Edevis tükre || egy nőt meghódítani, akit kellőképpen izgalmasnak talál százfűlé-főzet || az enyém akár a penészes sajt.... Amortentia || fahéj és méz elegye keveredik titkok || amikor megérintett az első lány, beleremegtem azt beszélik, hogy... || jobban szeretem a tesómat, mint az anyámat, ami igaz is!
A család
apa || Filho Jurandir, spanyol, mugli, nem igazán ismertem anya || Teresa de la Rosa; varázsló, utáltam mindigis testvérek || Sara Jurandir; két évvel fiatalabb nálam, megdöbbentő, de jó testvérek vagyunk állatok || egy bagoly, kinek neve Amigo
Családtörténet ||
Édesanyám táncosnő volt fénykorában, aztán egy lepukkadt senki lett. Apám, ha jól tudom, bérszámfejtő volt, valami elhagyatott mugli településen. Sosem voltunk egy család így gazdag család sem... a tesvérem író akar lenni, én meg minden törekvésében támogatom.
Külsőségek
magasság || 175 cm testalkat || sportos, megnyerő szemszín || barna hajszín || barna kinézet ||
Javier olyan megnyerű külsejű, lányok álma típusú pasi. Ha elneveti magát sokszor jobban kémlelik, mint esténként a csillagokat. Öltözködésére különösen odafigyel, abszolút úgy alakítja ruházatát, hogy az teljesen megfeleljen az időjárási viszonyoknak, és mindig gondol arra, hogy lehet, esni fog az eső.. vagy sütni fog a nap, szóval nála nincs olyan, hogy mellényúlás.
A tudás
varázslói ismeretek ||
még folyamatban van azok elsajátítása, de nagyon szeret kviddicsezni és kiemelkedő tehetsége is van hozzá
felvett tantárgyak ||
fakultatív programként táncol repüléstan sötét varázslatok kivédése bűbájtan bájitaltan mugliismeret
pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, ébenfa, sárkányszívizomhúrral a belsejében
RBF || nincs és nem is biztos, hogy lesz neki, mert nem szeret tanulni
Üzenetek megtekintése
