Elliot
2002. április 3.

Tán várható volt, hogy minden átcsap egy kavargó, átláthatatlan masszás trugymós folyadék formájába, miután felvette mind az 5 tárgyát... mellé persze csatlakozni kellett a kviddics csapatba is. Ha valaki kívülről látja, talán azt hiszi valami probléma van fejében, hogy direkt akar magával kitolni... sőt, saját maga is így látja néha. Viszont tény, hogy megcélzott útja nem egy bebiztosított eredmény, s kell, hogy legyen B terve. Az utóbbi év megváltoztatta. Vagy inkább a stressz, mely érte. Ugyan vizsgái kellően jól sikerültek, minden más téren katasztrófának ígérkezett élete jelenlegi szakasza. Akárhogy is, régi seprűje viseletes volt.. kopott, a végtelenségig vissza metszett, néhol meg-meg égett. A hollóhát fogójának pedig csak kellene egy új darab, nem? Persze nem szabadult meg hűséges társától. A sárkány elől történő menekülés vagy épp az első kviddics meccsének emléke kellő eszmei értéket adnak a darabka fának.
~Na nézzük, mi lehetne? Tűzvillámra ruházzak be? De az még mindig egy vagyon... Mit csinál ennyiért? Magától repül?~ Morfondírozott magában, sikertelennek ítélve a döntéshozást.
Emiatt kényszerült hát egy nagyobb sétára... amúgy is kellett egy új üst, miután az előzőt egy kisebb baleset érte és megszűnt létezni. Azonban sétája nem bizonyult oly nyugodalmasnak, mint gondolta. Nem csupán a diáktömegre kell gondolni, de a két kergetőző fószerra, akik úgy gondolták itt az ideje fogócskát játszani. Persze ha látta volna őket és nem a kirakatot bámulja, akkor lett is volna esélye arrébb állni. Újabb lecke... ne vedd le a szemed a kergetőző felnőttekről.
Egy hirtelen ütközés érzete, mely megindította a föld felé, ám a hideg, nyirkos macskakő helyett... füvet érzett? Ijedten, meredten ült fel, s nézett körbe. Enyhén végig simítva derekán felállt, egy másodpercre figyelmen kívül hagyva a másik mondandóját. Arcára látszólagos nyugodtság ült ki, mely csupán a következő mondatokig maradhatott hiteles.
-Hogy Én ki vagyok?! Te ki vagy? Hol a francban vagyunk?! Mi a franc ez az egész? Fejezi ki hevesen zavartságát.
Ugyan használt már zsupszkulcsot, még is azért... elég fura volt számára a helyzet. Egy vadidegen ráakaszkodik elviszi az isten háta mögé és ne legyen zaklatott? Végül úrrá lett magán, s válaszolt.
-A nevem Ayako... Hidayashi. És nagyra értékelném, ha visszajuttatnál oda, ahonnan jöttünk.-

Hana-san
2000.10.12.

Kérdéseim szinte engem hoznak zavarba, s valahogy kényelmetlenül érzem magam, hogy kérdezgetnem kell ezekről a dolgokról. Jó esetben ezeket szüleimnek kellene feltennem, ám ez a lehetőség sajnos nem áll fent. Mégis miért érzem akkor magam ilyen... furán? A Professzor jelenléte, kisugárzása mégis valahogy megnyugtatóan, biztonságérzetet kölcsönözve hat rám. Kezdeti szavaim csupán zavart pislogást váltanak ki, mely nem csoda, ám az azt követő kisebb monológom egy hosszabbat vált ki beszélgetőpartneremből. Elmesélte nagyjából származását, s betekintést engedett az ország milyenségébe is. Ekkor én pislogtam zavartan egy rövid időre. Szinte túltelített a megannyi információ, ami e pár mondatban össze lett foglalva. Valóban ennyire más lenne? Ezidáig ismeretlen tudás bukott a látóhatárom szélére, mely kis túlzással majdnem annyira tűnt különbözőnek saját világomtól, mint a mugli és a varázsvilág egymástól. Néma gondolataimból egy macska dorombolása rázott fel, kit az asztal mellé fektettek. Míg megsimogatom a kis aranyost, természetesen nem mulasztom el a kérdésre való választ sem.
-Autóversenyző volt... azaz inkább teszt pilóta a Formula 1-es kategóriában. A mugliknál ez a legtöbbet kívánó versenykategória, ahova a legjobbak kerülhetnek csak be. Az ő dolga volt, hogy a bajnokság autóit egy adott csapatnál letesztelje, hogy minden rendben megy-e vele. Végül... így vesztette életét. Baleset volt, meghibásodás.- Hagyom abba a cicus simogatását, egy mosolyt megeresztve felé, majd tekintetem visszaemelem Tachibana professzorra. -Sajnos vagy nem, örököltem tőle ezt a hajlamot, eléggé vonzódni kezdtem a motorsportok iránt, már elég fiatalon. Az ex-kollégái segítségével indultam el az úton. Ahogy azt a legtöbben teszik, akik nagyra vágynak, négy éves koromtól kezdve versenyezni kezdtem, majd az idő múlásával egyre nagyobb kategóriák tárultak fel előttem. A Roxfort viszont közbeszólt, nem folytathattam, hisz ez év közben is teljes embert kívánt volna. Amikor belecseppentem a mágia világába viszont nem szomorodtam el, hisz ott vannak a seprűk. Azóta azt terveztem, hogy indulok egy versenyen, amit végül meg is tettem idén október elején. Ugye arra is volt a kikérőm. Azt hittem, hogy ha sikerrel zárom, akkor betöltődik ez az űr. Talán egyszer sikerül elérnem, hogy a suli is rendezzen valami hasonlót... Minden esetre főként ez volt a motivációm. Mármint annyi mindent örököltem apámtól... kíváncsi vagyok mennyi ismerős vonásra lelhetnék az országában, ahonnan jött. Innen a McLaren-Honda. Egy bajnoki autó volt, ami félig angol, félig japán volt. Nem akarom megtagadni a Brit szigeteket, vagy elfeledni. Részben ide is tartozom. De úgy érzem ismernem kell azt, hogy milyen Japán. Részben magam miatt, részben pedig mert talán Apám is így akarná.- Temetem arcom kezeimbe, mikor realizálom fecsegésem. -Elnézést, úgy fest, most én ragadtattam el magam.- Realizálom mondandóm rendszertelenségét, s a szükségtelen részletek emlegetését.
-De nem, konkrét dolog nincs ami érdekelne. Csupán a nagy egészet szeretném látni. És ebben köszönöm, nagyon sokat tetszett segíteni most. - Mosolyodom el, majd enyhén zavartan körbepillantok. -Egy valamit viszont rég megakartam kérdezni. Ha ön a mi házunk vezetője, hogy-hogy nem a mi szárnyunkban van a szobája? Vagy ez inkább tanított óra alapján van kiosztva?- Vetném fel tényleges érdeklődéssel hangomban.

Gyorsulás (10mp): 0-150mph
Végsebesség: 150mph

Gyorsulás (10mp): 0-120
Végsebesség: ~130mph

Gyorsulás (10mp): 0-100mph
Végsebesség: 110mph
Előző modellek: 1000-es

Gyorsulás (10mp): 0-70
Végsebesség: 70mph
Előző modellek: 7-es, 8-as, 9-es

Gyorsulás (10mp): 0-60
Végsebesség: 80-90mph
Előző modellek: pl 260-as

Bájitaltan

2000.10.18.

Enyhén idegesen kaptatok a bájitaltan terem felé, kissé sietősen. Habár nem vagyok késésben, mégis úgy vélem, hogy elég égő lenne pont a házunk vezetőjének órájáról késni. Nem tudni még mennyire haragtartó, s semmi kedvem sincsen egész hátralévő roxfortos pályafutásomat pokollá változtatni egy stiklivel, ami aztán a vizsgaeredményekbe is beleszólhat. Pitonnál is könnyű volt kihúzni a gyufát, és ha egyszer megorrolt rád, az örökké kitartott. Bár igazából nem tudom, volt-e bárki, aki jóban volt vele a diákok közül. Másfelől Lumpsluck elég jó fej tudott lenni, tehát feltételezem ez nem a bájitaltan tanárok jellegzetessége, csak Pitoné volt... Valahogy viszont mégse támadt kedvem kísérletezni, de talán csak berögződés az egész. Megérkezve gyorsan helyet is foglaltam az egyik padnál. Lehetőleg -szokásosan- nem túl elől, de nem is túl hátul. Hamar, ahogy mindenki beért, megkezdődött az óra, s egy gyors ismertetővel indult, majd egy kérdéssel. Vízlégzés bájitala? Vettünk egyáltalán ilyesmit, vagy csak az én emlékezetem hiányos? Kezemen kezdem számolgatni az összetevőket, amik innen-onnan derengenek, jelentkezni azonban nem merek. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, bebukni az első kérdést pedig nem szép bemutatkozás egy tanárnál. Tovább haladva az előbbi ital helyettesítéséről van szó. Ennél viszont a magasba emelem a kezem már.
-A buborék-fej bűbájjal lehet víz alatt lélegezni.- Felelném, amennyiben szólítanak.
Ha továbbhaladtunk, kissé ámultan bámulom a sorolt összetevőket. Kappa haj? Amemasu pikkely? Ezek aztán egzotikusak, az már igaz. Rázom meg kicsit fejem, amint rádöbbenek, ezek megjegyzése kissé nehézkes lesz.

Ezután a gyakorlat következett. Először csupán bemutatta tanárunk a műveletet, melyet gondosan lejegyzeteltem.
-Kilenc Amemasu pikkely, kavarni, kívülről befelé kettőt. Egy Ningyou uszony, nem kavar.- Motyogom magamban, míg kiolvasom jegyzeteimből, gyakorta idegességtől vezérelve igazgatva nyakkendőm és talárom ujját. Noha talán tény, hogy legalább annyit nézem az írást, mint az üstöt magát, talán érthető, tekintettel arra, hogy először dolgozunk ilyesfajta hozzávalókkal. Viszont tagadhatatlanul is frissítő. Már-már mintha egy teljesen új tantárggyal foglalkoznánk. És hát nem hátrány, ha más területekről származó hozzávalókkal és bájitalokkal is ismerkedünk. -Jinja Hime szarv, kettő darab, Kappa haj, hat dara... a franc- Mordulok fel enyhén, ahogy ádáz küzdelmet folytatok a vékony hajszálakkal, hogy kezemben maradjon legalább egy, de ne több, mint hat. -Na végre...- Rakom bele az utolsó hozzávalót, s kezdem el az utasításoknak megfelelően kavarni belülről kifelé örvényesen, majd széltől befelé, míg fel nem veszi legalább közel azt a színt és áttetszőséget, amire szükség lenne. Mondhatjuk, hogy sikerült. Ha kicsit zavarosabb is, mint a Professzoré, de határozottan hasonlít rá... ugye? Bámulom az üstöm tartalmát enyhén kétkedően. Sose érint túl jól, ha valami nem tökéletes.

2000.Október 1. és 2.
Az első futam.

Egy ötéves álom, kemény edzés, felkészülés… eddigi élete harmadát áldozta kishíján arra, hogy az elsősként forgatott könyv, a Kviddics évszázadaiként kiadott segédanyag pár mondatában megemlített, általa először látott esemény résztvevője lehessen. Az éves svéd seprűverseny, mely a tizedik század óta van megtartva, hol a résztvevők 437 mérföldön keresztül mérik össze tudásukat végig suhanva az ország nagyján, Kopparbergtől Arjeplogig, még egy sárkány rezervátumon is átverekedve maguk, hogy övék lehessen az örök dicsőség, melyet a kupa jelképez, mely egy Svéd Sróforrú sárkány alakját kapta. Október hónap elejét járták, ekkorra volt kitűzve a verseny, s ahogy azt kell, egy nappal korábban érkezett a helyszínre Ayako, s gondviselője, anyja egykori osztálytársa, a mindig jóvágású Robert Hidrich, ki még ide is zakójában érkezett. (A férfi intézte Hidayashi kikérőjét is az eseményre.) Az egykori griffendéles nem sokat tudott az efféle dolgokról, ugyanis azon kevesek egyike volt, akit teljesen hidegen hagyott a seprűk, a kviddics és a versengés világa. Kipakolták holmijukat, s felhúzták ideiglenes lakként szolgáló sátrukat. A hollóhátas lány, hátizsákjával fél vállán enyhén sápadtan nézett szembe az eléjük terülő látvánnyal…

A lány szeme folyamat körbejárt versenytársain. Egyetlen dolog volt, amitől, ha lehet, még jobban is félt mint a sárkányoktól… A tűzvillám. Nem egy új vívmány, de ismeretei szerint az egyetlen seprűnek számított, ami képes lehet leküzdeni övét sebességben.
-Mi az, mit keresel?- Bökte oda Robert, enyhe óvatossággal hangjában.
-Egy seprűt… mármint, egy bizonyos fajtát. Elég ritka, drága. A tűzvillám. Még akkortájt jelent meg, mikor elsős voltam. Kőris nyél, aranyozott szerelékek Tíz másodperc alatt éri el 150 mérföldes csúcssebességét… az enyém 10 alatt jó ha 120ra képes, és én még könnyű súlyban is vagyok. A végsebessége is csak 135 körül mozoghat, legjobb esetben. – Csóválta fejét Ayako, fürkészve tovább keresett seprűje után. – Jószerével viszont Nimbuszokat látok… kétezres, kétezeregyes. Egész jó esélyeink vannak.-  Analizálta helyzetét, majd a távolba, az égre mutatott. -Azoktól a hegyektől indul majd a tényleges verseny. Ott derül ki, kinek milyen a gyorsasága. A többi onnan dől már el. A gyorsabbak lehagyják a lassabbakat, kialakulnak az él, közép és hátsómezőnyök. Odáig kell épségben, baleset nélkül eljutnom… aztán…- Sóhajtott egyet.
-…a sárkányok? – Fejezte be kérdő hangsúllyal mondatát gondviselője, melyre csupán nagyot nyelve bólintott egyet.
-Holnap kemény napod lesz, pihenj le inkább. Hamarosan jön a nyitóünnepség. Nem árt, ha nem maradsz ki sokáig. 400 mérföld elég sok lerepülni. – Adta ki a tanácsokat lelki edzője, mielőtt elkezdett volna hátrálni. – Én is jövök majd… eszembe jutott valami. Ne várj ébren, majd jövök. – Integetett, s fordult azzal sarkon, szapora léptekkel megiramodva autójuk felé.
~Vajon ebbe mi ütött? ~ Hasított Ayako fejébe a gondolat, mikor visszatért sátrukba.
Egy órán keresztül, falfehéren bámult maga elé, próbálta memorizálni a teret, a pályát, míg jól hallhatóan a többi résztvevő és a nézőközönség már megkezdte az ünneplést.
-A hegyekig sprint verseny. -Motyogta magában. – Előzési zónák húsz, hetvenegy, kétszáznégy és négyszáz mérföldnél. Első pont viadukt alatti rész, utána a barlangfolyosó lehetetleníti el az előzést. Enyhén balra fordul, külsőbb íven jobb lendületet ad…- Játszotta le fejében, miközben maga elé képzelte az egészet.
Nagyot sóhajtva dőlt hátra, gondterhes arccal. Ez egy bevett gyakorlat volt a muglik versenyzői közt. Memorizálni a pályát, fejben minél többször átmenni rajta. Az igazán profik csupán egy-két másodperccel ha eltérnek fejükben vívott csatájuk során a valós legjobb köreiktől. Ő maga is sokszor alkalmazta ezt, mikor még gokart és superkart bajnokságokon mérte meg tudását. Utóbbi gépek esetében a kis bestiák pedig még hasonló sebességre is voltak képesek, mint a versenyseprűk… csak éppen sárkányok nem voltak sehol a mugli versenyeken. Ismerős volt már ez az egész neki. Mint egy mondóka, úgy mormolta a verseny szakaszait idestova ötödik éve már. Most viszont, hogy előtte állt a nagy lehetőség, enyhén rémisztő lett. Előbbi mondatai szűntelen ismételgetésével dőlt ki végül kimerülten.

-Ébresztő! Nem alvó versenyre jöttél kishölgy. – Csattant fel energikusan Robert.
-Ne… ne kishölgyezz, hányszor mondtam már? – Jött a válasz, egy hatalmas ásítás kíséretében, enyhén artikulálatlan formában.
-Na haladjunk, mutatni akarok valamit. – Húzta szét a sátor bejáratát a férfi, izgatott vigyorral.
Ayako követni kezdte mostoháját, ki végig vezette a parkolóig.
-Tudtam, hogy láttam valahol. Esküdni mertem volna rá… és igazam volt. Megtaláltam. Háhá… pedig már épp kezdtem feladni, mikor eszembe jutott az egyik kollégám, tudod akitől a jegyet is kaptuk a világkupára régen. – Hadarta szünet nélkül önfeledten.
 -Hopkins? Mégis hogy jön ő ide? – Kérdezte értetlenül, álmát szeméből törölve a lány.
Jeremiah Hopkins, Robert egyik „kollégája” volt. Mindketten a minisztériumnál dolgoztak, ám míg Robert a Nemzetközi kapcsolatok szintjén dolgozott, addig Jeremiah két szint különbséggel a Varázsjátékok és Mágikus Sportok osztályán tevékenykedett.
-Tudod meséltem neki arról, hogy minden vágyad ez a verseny. Kissé megdöbbent mikor hallotta, viszont eléggé felpörgette őt is a téma. Elkezdett hadoválni a seprűkről, meg minden, aztán megmutatta a gyűjteményéről készült képeit és felajánlotta, hogy megválna az egyiktől, amennyiben szükséged van rá, hisz neki úgyis kettő van. Nemet mondtam, mert annyira dicsérted a sajátod, és nem igazán jött szóba ez a másik… én meg azt gondoltam, hogy szép-szép de biztos nem annyival jobb. – Értek oda autójukhoz, melynek csomagtartóját egy határozott mozdulattal nyitotta fel a férfi. – Utólag ugyan, de… boldog születésnapot. – Felelte, enyhén lihegve. Az előbbi hadarás alkalmával szinte levegőt se vett.
A csomagtérből egy szépen polírozott, teljesen újnak tűnő seprű tekintett vissza arany szerelékekkel. A lány szava elakadt, szeméből az álom azonnal kiszökött.
-Tudod, nem könnyű neked soha ajándékot hozni. Amire szükséged van, azt átlagban megveszed magadnak még mielőtt bármit kitalálhatnék… Most az egyszer viszont talán sikerült…- Folytatta büszkén, ahogy a lány hálás tekintettel pillantott rá.
Óvatos mozdulattal simította végig a nyelet, miközben alaposan megnézte azt.
-Ezzel már nem kell félned a sárkányoktól… úgy helyben hagyod őket, hogy csak na. – Bíztatta kicsit, mire a lány arca elsavanyodott.
-Nos igen, de tudod… ez egy másik seprű, és teljesen más a kezelése, amit napokba telne megszoknom. – Szabadkozott a lány.
-A franc… sajnálom…- Csukta vissza azzal a csomagtartót búsan Robert.
Ayakonak nem volt szíve megmondani az igazat… Az igazság, hogy ugyan tény, hogy egy barna, néhol aranyozott seprűről volt szó, de… ez egy Kométa volt, nem egy tűzvillám. Robert persze csak egy szép seprűt látott. Szépnek szép volt, aranyozottnak aranyozott, de ez a darab még az övénél is lassabb típus volt. Ayako homlokáról letörölte az izzadtság cseppeket. Nem kenyere hazudozni, viszont tudta, hogy összetörte volna gondviselője szívét, ha megmondja kerekperec, hogy ez számára szinte használhatatlan. Persze nem egy lassú seprű, de semmi esetre se lehet rá azt mondani, hogy versenyseprű. A Nimbusz 2000 alatt van valahol, nemhogy a 2001 felett legyen.

 Hárítva a veszélyt, lassan készülődni kezdett. Varázspálcájának tartóját alkarjára kötötte, a versenyhez használt köpenyét felöltötte. Híján volt bárminemű hasonlónak, így a hollóhát kviddics csapata által is használt kék kviddicsköpenyekből kért kölcsön egyet, mondván, hogy legalább látják, honnan jött. A résztvevők seprűre szálltak, s fellebegtek. Négy sorból indultak, függőlegesen elrendezve, soronkénti tíz emberrel. Így senki nem indult hátulról, vagy előröl, mindenkinek ugyanannyi esélye volt. Ayako fentről a másodikban foglalt helyet, jobbról az ötödik állásban. Idegesen kesztyűjében markolta ébenfekete seprűjének nyelét, egy utolsónak szánt pillantással végig mérve vetélytársait, hogy utána csak maga elé koncentrálhasson. Feldördült a jelző lövés, a versenyzők kiugrottak a helyükről, s ahogy azt a lány jósolta, egy kisebb szakasz elszökni látszott a mezőny többi tagjától, s egész a hegyekig versengtek az egyenes vonalon, pusztán seprűjük teljesítményére, súlyukra bízva a dolgot. Ayako, s egy másik lány itt egy kisebb előnyre tettek szert, ahogy méterről méterre előrébb araszoltak a testes férfiak mellett. Súlyuk végett seprűjük gyorsabban volt képes szállni, hamarabb elérve kicsivel végsebességét, mint a többi. Ekkor az elsők is több részre szakadtak. A kométások hátrébb kerültek, a Nimbuszosok pedig előre törtek, legelöl négy 2001essel repülve. Lassú léptekkel cserélgették helyeiket, mire elérkeztek a viadukthoz. Hidayashi bemagolta a tananyagot, negyedik helyen száguldott, mikor egy határozott mozdulattal kivetődött a szinte libasorban haladó versenyzők közül, s a kiszemelt lyuk felé vette az irányt, míg a többiek felette igyekeztek átrepülni, hogy egy zuhanómanőver után kapják fel a seprűt. Ez azonban kevésbé volt okos megoldás… a fokozatos zuhanásból, szépen ívesen felkanyarítva seprűjét sokkal több sebességet volt képes megtartani a roxforti diák, nem beszélve arról, hogy ezt a lendületet tovább kamatoztathatta, egy hosszabb, egyenes szakaszon, ahol ideje volt felhasználni ezt a zuhanásból jött pluszt, míg a többiek egy éles kanyarodással húzták fel maguk ugyanarra a pályára. A harmadik helyen versenyző lány így hát a második helyen száguldott immár a barlang bejárata felé. A sötétség szó szerint megvakította őket, hisz idő kellett, mire szemük hozzászokik a hirtelen változáshoz, ez pedig csúnya balesethez vezethet. Emlékezetből kellett fordulniuk hát az enyhén balra kanyarodó ívben, ez viszont nem mindenkinek sikerült. Egy távoli csattanás is hallatszott, az egyik hátrábbi versenyző balesetét sejtetve. Ayako pálcáját kapta elő, hogy segítse az elkövetkező szakaszokban.
-Lumos!- Kapcsolt fényt pálcája végéből, ezzel egy kézre szorítkozva kormányzásnál.
Nem csupán a sötétség okozott gondot, de a barlangon belüli kisebb nagyobb kőképződmények is. A sárkány állkapcsának is becézett szakasz nem hazudtolta meg önmagát. Egy majdnem félkör alakú szakasz, melyet fogszerű hegyes kőképződmények tarkítanak végig. Legjobb reflexeit kellett, hogy elővegye, ugyanis a külső íveken haladva indult meg, eleinte lemaradva az előtte állótól, később viszont pont, hogy a nyakába érve, kihasználva a szélárnyékot, melyet a másik termetes teste szolgáltatott. Az elöl haladó szorgosan robbantotta maga elől az útban lévő köveket pálcájával, melyek törmeléke egyenesen Ayakora esett volna, így hát a lánynak fokozottan ügyelnie kellett. Kezével bármikor készen állt a protego bevetésére, s kellett is. Egy adott ponton azonban az előtte lévő hibát követett el, s ennek majdnem a lány itta meg levét. Az egyik masszívabb kőnyúlványt nem tudta lerobbantani a férfi, így egy éles mozdulattal rántotta el előle seprűjét. A mögötte haladó, Hidayashi, kinek szinte leheletét érezhette nyakán, pedig hasonló manőverre kellett szánja magát, ezzel viszont egymás mellé kerültek valahogyan. Fej-fej mellett suhantak a szűkös, patkószerű alagútban. „Reducto, Bombarda, Confringo” Sorolta egymás után begyakorolt átkait, mikor melyik pálcamozgása esett épp kezére. A két versenyző egyike se engedte el a pozíciót. Egyszerre pár perc múlva hirtelen vakító fény áradt be a járatba. Kiértek a szabadba ismét. Pár másodpercbe beletelt, míg a sötétből kiérve ismét visszakapták látásukat, ekkor viszont Ayako szeme hatalmasra tágult. Egy ormótlan nagy hegycsúccsal nézett farkasszemet, melyet a másik szerencsésen kikerült, neki viszont egy elég nagy kerülőt kellett tennie, hogy ne lapuljon ki… Ezzel viszont visszaesett egy helyezéssel, s ismét a harmadik helyen találta magát. Pálcáját elrakta, a kanyargós részeket minél laposabbra próbálta venni, hogy felzárkózzon a második helyezetthez. Előzni azonban nem sikerült, míg el nem érkeztek a harmadik előzési zónához… A Sárkányrezervátum bejárata… A versenytáv felénél kezdődött, s nagyjából 100 mérföldön elnyúlt. Pechjére a diáknak ráadásul viharos időre lehetett számítani a sötét felhők látványából adódóan. Az ekkorra felzárkózó negyedik helyezett, ki Ayako mögött közeledett túl közel repült a fellegekhez, s villámcsapás áldozata lett. Noha ettől a lánynak nem kellett félnie, hisz már a Nimbusz 2000res is el volt látva bűbájjal, hogy az efféle esetektől biztonságban tartsa utasát. A második helyezett viszont lelassulni látszott… az első helyezett úgyszintén.
-Ügyes taktika.- Szűrte le a lány gyorsan.
Az élen haladó visszább vesz tempójából, ezáltal pedig közelebb kerül a többiekhez. Van aki még a pozícióját is átadná, lásd a második helyezett, hisz ha egy sárkány támadna, csoportban haladva több esélyük van, s valószínűleg az elől haladót hamarabb veszi észre, így ő kapja a legnagyobb veszélyt. A köd viszont sűrűsödni látszott, hamarosan alig láttak az orrukig, az ekkor már harmadik helyre visszacsúszott versenyző tovább lassított, tekintettel a rossz látási viszonyokra. Az első kettő viszont akárcsak a barlangban, úgy itt is töretettek előre, ahogy csak bírtak. Csupán tízen pár méterre volt a lány riválisa, mégis csupán körvonalait, árnyékát engedte látni a sűrű tejköd. Ami eztán következett… talán jobb is hogy nem saját szemmel látta. A köd enyhén feltörni látszott, kettejük közt pedig egyenesen az égfelé robogva egy hatalmas, szárnyas teremtmény röppent fel. A lány tátott szájjal figyelte, ahogy magasztosan felrepül, majd a mélybe veti magát, célba véve az előtte haladót, aki kitérni kényszerült. Nem látta mi lett a vége, hamarosan mindkettő eltűnt a rövidke látóteréből. Ez viszont további motivációt adott neki, hogy minél hamarabb kijusson innen. Előre dőlt seprűjén, mellkasához szorítva már a nyelet, kierőszakolva minden csepp benne maradt erőt. A köd felszakadozni látszott, a fehéres tiszta ég látványa megnyugtató volt. A zöldes, deres tájat felváltotta a hófödte vidék, s már nem csak a hegycsúcsok hava vakította fehér színével a versenyzőket. Az előbbi támadás áldozata sehol se volt, s csak ekkor realizálta Ayako, hogy bizony jelenleg, legjobb tudomása szerint első helyen versenyzik. Ennek viszont nem örülhetett túl sokáig, háta mögül egy hangos bestiális üvöltés hangja remegtette meg a csúcsokat. Félve egy lopott pillantást vetett hátra, s szeme elé tárult az, amit korábban csupán árnyként látott. A sárkány lenyűgöző, s félelmetes sebességgel szállt fel az egyik fennsíkról, méreteit meghazudtoló sebességgel iramodva meg az aprócska lány után. Szlalomozni kezdett a hegyek között, hogy lerázza, de mind hiába. Egyre közelebb és közelebb ért, néha egy-egy lángcsóvát megeresztve. Ayako hallotta a pletykákat ezen bestia lángjairól, hogy másodpercek alatt égetik porrá az embert, így tudta jól, nem hibázhatott. Próbált minél keskenyebb részeken átjutni, hogy a méretes állatnak kerülnie kelljen, lemaradjon, ő pedig időt nyerjen.  Már előkapta pálcáját, hogy szükség esetén megpróbálja tűzzel oltani a tüzet, s egy külön a jeges területekre begyakorolt varázslatát használja, a Draconis Flatus viszont biztos felbőszítette volna a Sróforrút, így hamar letett az ötletről. Egyszer azonban úgy tűnt mintha…, nem, határozottan azt látta, hogy visszafordul. Egy tábla jött vele szembe, mely a sárkányrezervátum végét jelezte. Hatalmas kő esett le szívéről, látva a bestiát visszafordulni. Örömteli ujjongását visszhangozta a terület. Általában csendesebb típus, nem enged utat így érzelmeinek, de nem minden nap szökünk meg egy sárkány elől. Ekkor tudatosult benne ténylegesen… első hely… már csak valahogy meg kell tartania a pozíciót. S ha a közelben nem is látni kihívót, még vagy 100 mérföld hátra volt. Egyetlen hiba és elbukhatja az egészet. Torka összeszorult, s nem csak a jeges levegő végett. A tőle telhető leggyorsabban próbálta lezárni a versenyt, egy erős hajrával befejezve.

Kezeit, ruháját vékony jégréteg fedte, haját a hó részint fehérre festette, mire felbukkant Arjeplog látóhatárán. Hatalmasat dobbant a szíve, szinte hallani lehetett a süvítő menetszélben, mikor meglátta a falu épületeit. A főtéren kellett leszállnia, ám elgémberedett, görcsös, fagyott tagjaival elég nehézkes mutatvány volt, majd orra is bukott, ahogy leért lába. A nézők azonnal odasiettek. Nem őt ünnepelték, hanem a versenyt magát inkább. A kiesett résztvevőket is megpillantotta egy-egy hordágyon. Ki magánál volt, ki épp kiütve heverészett ott. Vetélytársát is látta, a férfit, akit a sárkány vett üldözőbe. Később kiderült, hogy a vadőrök húzták ki a bajból. Akárhogy is, kétségkívül egy álom vált valóra az nap. Azaz egy álom és egy cél… célja volt eljutni ide, de csak álmodni mert arról, hogy nyerhet is. Kék hollóhátas kviddics köpenyében magasba emelte trófeáját, s megígérte, hogy nem ez volt az utolsó részvétele a versenyen. Örömkönnyek csordogáltak le arcán szolid mennyiségben, mikor rálelt Robert is, aki gratulált, majd feltette a legjobb kérdést valaha…
-Viszont… az autó amott maradt, ide pedig hopponálva jöttünk… vajon vissza is visznek? – Kérdezte enyhe rémülettel hangjában.

SVK

2000. szeptember 30.

A professzor helyreigazított válaszainkat illetően, majd a gyakorlat után eltüntette a pálcákból előtört vizet, s végül visszatértünk a szóbeli dolgokhoz.
-Ismét a negyedikesek könyve... hétszáz huszonhatodik...-Mormogtam orrom alatt. - Nem, huszonötödik oldalo...- Akadt el szavam miközben kijavítva magam visszalapoztam egyet.
-Stupor?- Szorítottam ökölbe kezeim.
Na végre helyben vagyunk... Ez már sokkalta inkább az én asztalom, ha lehet ilyet mondani. Egy gyors ismertető után gyakorlati példa következett, mely során bemutatta a kábító átok használatát, mire másolata elterült a földön. Ezután ismét pálcáját használta, hogy magához térítse azt. Kérdésére pedig egyből jelentkezésre emelem kezem.
-Stimula!- Mondanám határozottan, amennyiben szólítana, s hasonlóan tennék következő kérdése esetében is.
-Ha a társunkat találják el, fel tudjuk vele ébreszteni. Illetve ha ellenfeleinket ártalmatlanítottuk, ám az egyikre ébren van szükségünk, esetleg kikérdezés céljából se utolsó magához téríteni, amennyiben nem kívánt hosszúságúra nyúlna az eszméletlenség időtartama. Párbajban pedig részint értelmetlen, mivel ellenfelünk azonnal veszít, ahogy elveszti eszméletét az átok hatására.- Zárnám le mondandóm enyhén töprengő arckifejezéssel.
Vajon elsiklottam valami felett? Nem tudom... nem hiszem. Bár szerintem az évfolyamunk nagy többségének elég nagy gyakorlata van a stupor használatában, biztos kiegészítik, ha valami hiányzik.

 Idő közben átfutom gyorsan szemmel a könyvben leírtakat, ám nem sok időm van rá... ismét gyakorlás következik. Enyhe kihívásnak éreztem tanárunk szavait. Nem merni..., de kivételesen nem mozgatott meg. Tétje nincs, nem párbajozunk, nem barátságos versengésről van szó, vagy tényleges harcról, de igaza van. Nem jó, ha elfelejti az ember, hogy milyen érzés, ha eltalálnak egy ilyennel. Kérdő tekintettel nézek körbe, hátha hajlandó-e valaki társulni velem. Ha nem, maximum a másolathoz lépek közelebb. Ha viszont találok társat, megragadnám a kezdeményezés lehetőségét, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Habár az önértékelés nem erősségem, még magam is merem állítani, hogy egész tapasztalt vagyok a párbajokban, az átkokban, hála a korábbi DS-es időszaknak. Egy rövid, sajnálkozó arcmozdulattal néznék páromra, még ha az a professzor másolata is, ténylegesen restellve a helyzetet, miközben rámutatok pálcámmal.
- Bocsi. Stupor!- Lőném el az átkot hangsúllyal az első szótagon, mielőtt sietve közelebb lépek a kábított testhez. -Simula!- Szüntetném meg hatását egyből, majd meggyőződnék róla, hogy minden rendben van-e partneremmel. Eztán a professzorra néznék, várva a jelzést, megfelelő volt-e a művelet, vagy sem. Amennyiben hiába nézek, vagy már megkaptam a visszajelzést, úgy ezúttal én lépek a matrac elé. Egy jókora levegőt veszek, s nyugodt tekintettel nézek szembe a már ismerős átok ismerős hatásaival. Ha nem akadt partnerem, úgy magát a tanárt kérném meg, hogy vállalja el kiütésem feladatát. Ha viszont van, s úgy látom segítségre van szüksége bármiben, úgy segítem, vagy ha csak arra van szüksége, biztatom kicsikét.
-Csak bátran. Egy határozott mozdulat és puff.- Mondanám enyhe mosollyal arcomon, jelezve, hogy nem lesz gond, s nem is neheztelek semmiért.

Hana-san
2000.10.12.

Végzetes tréfa

Ha nem gond, rövidre fognám létem „egyszerűbb”, mindennapibb éveit… 1984, Szeptember hónap vége. Az első napom e világon, s egyben az, amelyiken utolsó általam ismert élő rokonomat, anyámat is elvesztettem. Apám két hónappal azelőtt távozott, mint egy Forma 1-es csapat tesztpilótája, kinek rosszul sikerült a teszt köre, a kormánymű elengedte magát, s a falba vágódott miatta kormányozhatatlan autója.  Azonnal szörnyethalt a 310km/h-ás becsapódástól. A következő évben szigorítottak a biztonsági előírásokon, erősítették a belsővázat, s jóval később a pályát is törölték a versenynaptárból. Ám örököltem tőle –sokak szerint- öngyilkos hajlamát, s már egészen kicsi koromtól kezdve érdekeltek a hasonló sportágak, 6 évesen el is kezdtem gokartozni, kicsit később a 125köbcentis versenyszériában, majd idősebben a Formula Renault versenyzői akadémiáján, Angliában, ahol az árvaház is volt, melyben laktam. Itt fokozatosan erősebb autókat kaptunk, kezdve a 200km/h-ás végsebességűtől egészen a 250-270km/h-ásig. Függően attól, mennyire tudtuk már vezetni az előzőt. A Formula Renault lényegében, a Formula BMW-vel karöltve alkotta a 70-es évek óta a legalsó fokát az együléses autóversenyzésnek, ez volt a „zöldfülűek”, a kezdők terepe. Egész fiatalon, 9-10 évesen már ismerkedtünk az autókkal, vezettük őket, versenyezni azonban csak 13-14 évesen lehetett. Ám addig, ha jól teljesítettél már bőven vezetted a 270km/h-val száguldó gépeket. Számomra is ez volt a terv, azonban 11-12 éves koromban mindjárt megváltoztak a dolgok. Hogy mi, azt magam sem tudtam soha megmondani, csak a megmagyarázhatatlan események sora következett. Némelyik kisebb volt, mint egy teáscsészéből kiugró kanál, másik nagyobb, mint a tankomban felgyulladó benzin. A szerelők kutattak hiba után, de semmit nem találtak, s ekkor már én is tudtam bőven annyit a jármű szerkezetéről, volt elég anyagismeretem is, hogy tudjam, ez úgy magában elég szokatlan dolog. S ezen furcsaságok egyre csak szaporodtak, szinte mindennapjaim részévé váltak. A nevelőim, kikkel azelőtt jóban voltam ekkor már rosszallóan tekintettek rám, mint akinek létezése is bűn, mint aki egy megtestesült átok, melyet rájuk küldtek. A többi gyermek pedig hasonlóan tett ennek hatására, kerülni kezdtek, kihagytak a programokból, kiközösítettek, őrültnek és átkozottnak bélyegeztek a velem történő furcsaságok miatt. Nyárra már versenyezni sem engedtek el. Egy napon azonban levelem érkezett. A nevelők kiosztották a postát, s megpillantottam az akkor még teljesen ismeretlennek bizonyuló pecsétet, a kézzel írott címzést, mely még az ágyszámom is feltűntette, hogy biztosan ne tévessze el senki. A papíron egy elsőre teljesen abszurdnak tűnő szöveg állt, melyről meg voltam győződve, hogy lakótársaim által lett alkotva, valamiféle elmés poén kapcsán. Így egy kisebb könnycseppet elmorzsolva széttéptem a levelet. Pár napra rá azonban ismét érkezett egy, majd ismét és így tovább. Ötödjére már inkább rémült voltam, mint mérges, vagy szomorú, s az egymást követő levelek hatására mintha kezdtem volna elhinni a benne írottakat.
~Varázslók, persze… lehet, hogy lassan tényleg megőrülök…~
  Később azonban, a nyár végén eljött egy férfi, ki állítása szerint anyám régi osztálytársa volt, s iskolaügyben érkezett. Nevelőimnek csak egy speciális iskolának festette le, ám mikor négyszemközt beszéltünk, már rátért a tárgyra.
-Tudod miért vagyok itt?- Ült le elém a szobában enyhén gondterhelt arccal, mint aki úgy érezte, nehéz beszélgetés vár rá.
-Hát… valami iskoláról volt szó, azon felül nem.- Takargattam a levelet, tőle szerettem volna hallani az igazat.
-Értem… nos… Történtek veled mostanában furcsaságok, éreztél olyat, mintha különös dolgokra lennél képes, megmagyarázhatatlan dolgokra, igaz?- Vágott bele a közepébe egyből, melynek hatására szemem kitágult, torkom összeszorult.
-Ennek mi köze az iskolához? Nem vagyok őrült… Mármint volt itt egy srác, aki hangokat hallott, őt elvitték… azt mondták, egy jobb helyre megy. De szerintem bedugták valami gyogyóba. –Suttogtam el mondandóm végét, majd néztem még eddigieknél is nagyobb szemekkel.
-Nem, nem, dehogyis.- Kacagott egyet visszafojtva mondandómon. – Mivel elég idős vagy, és a… mondjuk úgy, képességeid is kiforróban vannak, ezért velem kell jönnöd, a következő tanévet már a Roxfort-ban töltöd. Feltételezem erről egy levelet is kaptál már.-
-Roxfort? Akkor… varázslók… léteznek?-
-Léteznek, és te is az vagy. Vagyis leszel, ha végeztél az iskolával.- Kapta elő pálcáját, s egy suhintás után a végéből virágok bújtak elő.
-Nagy szám, ilyet lehet kapni a sarkon is. Ha tényleg varázsló vagy, akkor varázsolj ide nekem egy sündisznót!-
-Sündisznót? Miért épp azt?-
-Mert elég véletlenszerű, így nem feltétlen lesz nálad…-
-Jogos… de ez nem így működik. Viszont ezt nézd…- Legyintett ismét pálcájával.
Először az asztalon lévő pohárra szegezte, mely aztán megtelt vízzel, majd magára az asztalra, mely elemelkedett a földtől, s aztán vissza. A látottakra nem tudtam reagálni. Csupán üveges tekintettel, félig rémülten, félig kíváncsian bámultam az előbbi tárgyakra.
-Most pedig csomagolj, indulunk amint kész vagy.- Hangzott el a végső szó, melyre az előbbi trükk hatására még csak válaszolni sem tudtam, csak enyhén dermedt aggyal, bólintottam, majd megindultam pakolni.
Egy dolgot ekkor már tökéletesen éreztem, s visszagondolva, talán ez volt az, ami miatt egyáltalán hittem az egész varázsvilág dologban, azaz hinni akartam benne. Éreztem, hogy nem ott a helyem az árvaházban, s hinni akartam, hogy van egy hely, ahol viszont meglelhetem azt. Egy hely, mely otthont ad, ahol a szeretet és megértés nem oly tettetett, hogy pár furcsaság okán az évek óta melletted lévő, elméletben szerető nevelőid ellened forduljanak. Ahol kiteljesedhetek, és feloldhatom magamban az érzést, mely azt sugallta, valami el van fojtva bennem, valami, ami belsőmben szunnyad. Persze a helyieket nem kellett kétszer kérni a papírok aláírására, s a gyámságomat is átvették helyben. Kikről hajdanán úgy gondoltam, szüleim helyett szüleim, s testvéreim helyett testvéreim, most úgy dobtak ki, mint egy nemkívánatos, a szoba közepére dobott szemetet, amit minél hamarabb el kell takarítani. Ám ennek ellenére, hogy amennyi feléjük irányuló szeretet volt bennem, annyi utálatot, rosszallást váltottak ki csupán az utóbbi nem egészen fél év leforgása alatt, végül mégiscsak könnyes búcsút vettem a helytől, az emberektől, s megköszöntem nekik mindent. Elvégre szinte születésem napjától, attól a perctől fogva, hogy kikerültem a kórházból, ott neveltek, ők adtak otthont és ők etettek. Hiába volt ez az a pillanat, melyről az utóbbi fél évben álmodoztam, melyre vártam, amely úgy jött el, mintha megvalósult álom volna, fájt a dolog. Bizonyos fokon viszont örültem, hogy egy végső szívességet még tehetek nekik, valamivel törleszthetek, ha az éppenséggel pont az, hogy biztosítékát adom annak, hogy soha többé nem látnak majd. S tudtam, hogy végső soron jó emberek, hisz sose érdekelte őket az örökségem, vagy bármi más. Csupán az bántott, hogy –amint kiderült- én se érdekeltem őket, csak most, az utóbbi időkben, hogy féltek tőlem. Beszálltam a férfi autójába, s egy utolsó pillantást vetettem a helyre, az ablakból figyelő árvákra, az ajtóból kémlelő nevelőkre, majd ahogy elfordult a kulcs, s beindult a motor, tekintetem előre szegeztem és vissza sem néztem.
-Amúgy nem is mutatkoztál még be…- Szóltam meg neveletlenségét a nálam jóval idősebbnek miközben megtöröltem szemeim.
-Robert, Robert Hidrich vagyok. Anyukád évfolyamtársa voltam. Én Griffendéles voltam, ő pedig Hollóhátas.-
-Griffendél? Hollóhát?-
-Mindent a maga idejében. – Húzta ki magát a magyarázkodások alól. -Most indulunk viszont beszerezni a holmid. Mint olvashattad, nem egyszerű dolgok ezek, így nem is egyszerű helyre megyünk.- Vette be a kanyart, mely végleg elfedte az árvaházat immár.
  
  Első utunk a Gringotts bankba vezetett, ahol a fontban mért hagyatékom átváltották galleonra, majd körbe néztünk az Abszol út további részein.

 A látvány, az emberek viselete, a boltok ábrázata és az áruké egyszerre váltottak ki kíváncsiságot, enyhe félelmet és valamiféle örömöt, amit akkor érez az ember, mikor valami új, jó dologra bukkan, vagy sokkal inkább beigazolódik, hogy amiben hinni akart, valóság. Elsőnek a könyveket szereztük be, ahol a mozgó képek és a furcsa könyvek áradata már önmagában kiváltotta a tátott szájat, de később a pálca vásárlásnál került fel a pont az „i”-re. Többszöri próbálkozás után, ahogy az öreg fogalmazna, egy ébenfa pálca választott ki, melynek magja sárkányszívizomhúr volt. Negyedik próbámra már megvolt, ám az azt megelőző három kísérlet volt életem addigi legkülönösebb érzése. Ugyan csupán a pálcák reakciója volt arra a személyre, aki fogta, azaz rám, mégis olyan volt, mintha én magam okoztam volna valahol a hatásokat. Ami mondjuk igaz is, közvetetten, ha nem is közvetlenül. Ezek után azonban még mindig maradt egy dolog, egy állat vásárlása. Mivel a legpraktikusabbnak az látszott, így egy bagoly mellett döntöttem. Ám nem álltak meg az események, az egyik kirakatot távolról, perifériámból kaptam el, ám elég volt az is, hogy megragadja figyelmem s elinduljak felé.
-Ez… egy seprű?- Kérdeztem enyhén zavarodottan.
-Az bizony, nem is akármilyen darab. A varázsvilágban ez lényegében közlekedésre alkalmazott eszköz, repülhetsz vele. Ebben a boltban pedig a leggyorsabbak vannak, amiket megszerezhetsz. Persze az árukat elkérik, egy kisebb va…- Folytatta volna magyarázatát, mire félbeszakítottam.
-Tehát lényegében olyanok, mint egy sport autó, vagy motor? Ezzel versenyeznek itt?-
-Ha úgy vesszük, akkor lesarkítva igen, közlekedésre használt eszközök sport változatai. Bár amire leginkább használják, az a kviddics. Ha engem kérdezel rémes egy sportág, sosem szerettem. Gyors, repkedő emberek három féle labda között több méter magasan száguldanak. Ha meg leesel, vagy neki mész valaminek szépen összetörheted magad. Jobb esetben…- Hangzott el a válasz, mely tán a kívánt hatás teljes ellentétét váltotta ki nálam.
Gyorsaság, a gyorsaságból magától adódó veszély, a sport, melyben a puszta pályán maradás is igénybe vette képzettségeid… Fejemben egyértelmű párhuzam keletkezett a versenyseprűk és a versenyautók között, habár könnyen lehet, hogy csak valami módon át akartam konvertálni szenvedélyemet a Roxfort területén belül is gyakorolható dologra, ha már pont az iskola az oka, hogy félrerakhattam. Gondolkodás nélkül sétáltam be, s voltam kész egy kisebb vagyont kiadni a 2001-esért, mindenféle rossz érzés nélkül. Hogy önnyugtatás volt-e, mely egy ismeretlen világba való ismerős dolog csempészésében merült ki, hogy próbáltam a változó terepben egy már ismerős, régi mintát megfogni, vagy csak szimplán a gyermeki felelőtlenség, a fellángolás szülte-e ezt a cselekedetet, nem tudom, de magamat ismerve, inkább az előbbi. Sosem szerettem a túl nagy változást, s még ha vágytam is rá akkor és ott, még ha meg is akartam ízlelni a varázsvilág szépségeit, akkor is féltem tőle. Útitársam rosszalló tekintetére ügyet sem vetve érdeklődtem következő állomásunkról, ám nem várt fordulatot vett az utunk.
-Tehát vettél egy seprűt… illene látnod, milyen is egy meccs. Holnap lesz a bajnoki döntő, pár barátom pedig amúgy is el akart hívni engem.-
-De hát azt mondtad, hogy nem is szereted.- Értetlenkedtem szavain.
-Hát majd csak kibírom…- Mosolyodott el miközben ismét beindította autóját.
  Megérkezve másnap a már jócskán lemenő nap fényében elénk tárult a méretes aréna, melynek kilátói szinte az égig nyúltak. Legalábbis akkor úgy tűnt. Mikor beesteledett már kezdődött is a meccs. Az ír csapat szállt szembe a vörösbe öltözött bolgárokkal. Ahogy felvonultak a meccs előtt, seprűiket meglovagolva, látván a sebességet és a szabadságot, egyből beleszerettem. Majd megkezdődött, s az egymást keresztező útvonalak, a gyors kanyargások, azonnal szemet szúrtak.
-És azok ott ketten mit csinálnak?- Mutattam a távolabb repülő két alakra.
-Ők ott? Ők a fogók. Egy kis labdát kell elkapniuk. Ez az egyetlen feladatuk, ugyanis mikor ezt az egyik megteszi, vége a meccsnek és 150 vagy 100 pontot kapnak. Nem teljesen emlékszem már, de az elég tetemes előny.-
-Azt ott?- Szúrtam ki a már ekkor jóval közelebb lévő cikeszt.
-Te láttad, ahogy itt elment?- Nézett rám meghökkenve kissé Robert.
-Hát gyorsnak gyors, de az akadémián vezetett autók gyorsabbak voltak. Meg naponta szoktam edzeni a reflexeim, a reakciókészségem és a reakcióidőm. Nagy bajban lettem volna szerintem még a 125köbcentis gokart bajnokságon is, ha ennyire suták lettek volna a szemeim. Ha egy kanyarban nem látod meg a melléd 170-200-al beérkező embert, akkor mindkettőtök kieshet és ugrott a verseny. Persze 200al extrém dolognak hangzik a kanyargás, de 250köbcentis gokartnál vannak olyan enyhe kanyarok, ahol megvan. És ott, ha azonnal nem idomulsz a helyzethez, akkor gondok lesznek. Sok-sok környi versenyt láttam, próbáltam megérteni a pilóták mozgását különböző helyzetekben. Mondjuk az úton nehezebb lehet... persze csak két irányba mozoghatsz, meg fékezhetsz is, de olyan tényezők játszanak szerepet, mint a súrlódás, kopás, g-erők által bekövetkezett növekedett súrlódás, az üzemanyag mozgása és fogyása… Ez inkább olyan repülő és autó közötti átmenet. Nézd csak a fogókat… Lényegében versenyeznek, csak éppen egy véletlenszerűen kialakított pályán. Figyelniük kell az aranygolyót, mert az szabja meg a pályát. Aztán ugyanúgy, ahogy autóversenynél, meg kell választania az ideális ívet, mellyel a legkönnyebben képes előnyre szert tenni, ám közben meg kell próbálni valami defenzív manővert is végrehajtani, hogy vetélytársát hátráltassa. Ugyanerről szól az autóversenyzés…- Szedtem össze monológom monoton hangon, míg minden figyelmem a meccsre irányítottam.
-És ezt… mind magadtól? 13 évesen?- Csodálkozott el a férfi.
- A professzorként is becézett világbajnok szavait idézve, ki egyben példaképem is: „Ha nyerni akarsz, előbb fejben kell nyerned…” Mindig is versenyző akartam lenni, többet olvastam erről könyveket, hallgattam szerelőket, mint normális gyerek esti mesét.-
-Szóval te is ilyen lexikon típus vagy, ugye?-
-lexikon típus?-
-Aki ha valamit akar csinálni, azt százszázalékban fogja. Körül járod a témát az összes lehetséges módon, információt szerzel, elraktározod, amikor meg kell, hasznosítod.-
-Hát… mondhatni. Ami érdekel vagy fontosnak tartom, mint iskolai dolgok, vagy hobbi, arról összeszedek mindent. Minek legyek átlagos valamiben, ha lehetek a legjobb? Ha meg nem lehetek a legjobb, legalább magamhoz képest hozzam ki azt. Mikor új dolgot tudok tanulni arról, amit szeretek is, akkor az csak hasznos.-
-Már az én időmben is hasonlókat mondtak a stréberek…- Élcelődött kicsit.
-Vicces-vicces.- Vetettem rá gyilkos pillantást.
-Jó persze, ez a jó hozzáállás. Amit megtanultál azt nem vehetik el tőled. Csak sosem értettem hogyan tudnak az emberek könyvek fölött meredni órákon keresztül, ha csinálhatnak mást is. -
-Én élvezem, ha megtudhatok dolgokat. Persze vannak unalmas dolgok, azokat nem, de ha azt veszed, mikor túltanulod magad és többet is tudsz, mint kéne, később több időd marad azt csinálni, amit akarsz, mert míg mások azt tanulják, amit te napokkal előbb már tudtál, friss ismeretekkel az óráról, addig ők az emlékeikből kaparják elő az információt, tehát lassabban haladnak majd. Te pedig csak hátra dőlsz, és lelkileg felkészülsz a vizsgára.-
-Ha te mondod…- Vette fel ismét gyakran használt mosolyát.
Majd a meccsnek vége lett, s elindultunk. Beszálltunk az autóba, ám mikor fordította volna el a kulcsot robbanások hangja, fejvesztettség hangja hallatszódott. Könnyen észrevehető volt, hogy ez nem olyan, mint az eddigi ricsaj, nem örömteli, sporttól fűtött ordítások voltak és nem a tűzijáték ropogása. Azonnal beletaposott a gázba, s olyan gyorsan indult meg, ahogy csak autója bírta.

Roxfortos évek
Az első út, az első év:
 Miután átvetettem magam a két vágány közti tartópilléren, s elhatároztam, hogy valakinek még felteszem a kérdést: „Erre mi a magyarázat?” Megpillantottam az ikonikus gőzmozdonyt, s a szinte tolongó tömeget. Természetesen egyből el is illant a gondolat úgy, ahogyan jött. A vonatra felszállva még viszonylag korán, 15perccel az indulás előtt tudtam fogni olyan kabint, amiben kissé egyedül lehettem. Ekkoriban még jóval antiszociálisabb voltam, s egyáltalán nem is sejtettem, hogy fél éven belül olyanok lesznek a vonaton utazók, mint a saját családom. Persze annak feketebárányaival és kedvenceivel együtt. Felvetődött a gondolat, hogy mi össze leszünk zárva és nem kéne már az első nap, már az az úton elszúrnom mindent azzal, hogy különcködöm, s odamehettem volna másokhoz, de mint hamar kiderült bármit csinálhatok, lesznek nálam furcsábbak is. Egy Luna nevű lány tévedt először be, egy társával. Látható volt tapasztaltságuk magabiztos mozgásukból, s kikövetkeztethető volt, hogy már nem először vannak a vonaton. Természetesen visszaköszöntem, egyúttal be is mutatkoztam nekik.
-Ayako? Furcsa egy név… Külföldi vagy?- Kérdezett rá az egyik lány, ki Victoriaként mutatkozott be.
-Nem, tudomásom szerint nem. Azaz csak félig, apám japánból származott, de születésem előtt meghalt, én pedig már itt születtem, az országban. Anyám pedig brit volt.- Feleltem a már szinte begyakorolt választ.
-Oh értem, bocsi, nem akartam semmibe beletenyerelni, csak… ritka… mondjuk van egy Cho-nk is.- Szabadkozott, mire csak legyintettem egyet mosolyogva. S közben belépett az említett is, egy gyors bemutatkozás kíséretében.
-Tudom, sokszor megkaptam már, nem gond. -
-És ez az első éved?- Kérdezte a frissen érkező
-Igen, eléggé félek. Nekem teljesen új ez a varázsvilág dolog. Három napja még a létezéséről se tudtam.-
-Mugli szülők? Vagyis varázstalanok?- Tette fel a kérdést.
-Nem. Mármint elméletben nem. Anyám is járt az iskolába, apámról nem tudom. Csak ő meg szülésnél halt meg. Mármint az anyám. Egy árvaházban voltam eddig és hát így nem túlzottan voltam kapcsolatban ilyen dolgokkal.- Magyaráztam szedettvetett stílusban, kissé akadozva, miközben úgy éreztem végre jobban el tudom engedni magam.
-Hát akkor, Ayako Hidayashi, vannak dolgok, amiket muszáj kipróbálnod.- Állította meg a vonat büféskocsiját.- A mindenízű drazsé kötelező darab, ahogy a csokibéka is. Előbbivel vigyázz, tényleg mindenízű. – Szólt a figyelmeztetés, ám már későn, torzult arccal állapítottam meg, hogy nem volt túl szerencsés húzásom.-Oh, akkor már mindegy. Viszont a csokibéka mozog, tehát ne nagyon hagyd kóricálni, de az igazi érték mindig a kártya. Egy neves mágus képe van benne általában.- Folytatta tovább.
-Rendben, köszönöm, szerintem ezt későbbre rakom… majd ha kitisztult a számból a… nem is tudom milyen ez…- Húztam ki magam a helyzetből, ám hogy teljes legyen a mentés, folytattam egy kérdéssel.  – És mik ezek a címerek? Ezek lennének a házak?-
-Igen. A Griffendél piros, oroszlánnal. A Hollóhát kék, sassal… igen, sas, tudom... ezek vagyunk mi. Még az állatunk se egyértelmű. A Mardekár zöld, kígyóval, a Hugrabug sárga, egy borzzal. Mindnek megvan a maga oka és szimbolikája, de ezt a tanárok úgyis elmagyarázzák kicsit jobban majd. -
-Az oroszlán szimbolizálja a Griffendélesek bátorságát, a rettenthetetlenséget. A Hollóhát sasa a magasröptű gondolkodást jelképezi, hogy el mernek rugaszkodni a talajtól és másképp gondolkodni, vagy épp csak szimplán okosak, magasan szállnak intelligencia terén. A Mardekár állata a kígyó, mely a ravaszságuk jelképezné, de sokan csak ráfogják, hogy mert alattomos kígyók. Illetve az alapító tudott a kígyókkal beszélni. A Hugrabug címerállata pedig a borz. Rájuk azt mondják, azért kerülnek oda, ahova, mert egyik házba se illenek bele túlzottan, de igazándiból fontos nekik a hűség, az összetartás. És ha támadás éri őket, akkor akár a borz, élesen harapnak vissza.- Görgette tovább a szőke hollóhátas lány.
-Hát nem egy átlagos hely…- Feleltem szűkszavúan, csodálattal hangomban.
Már az eddigiek is elég… varázslatosak voltak, ám ezeket hallva, a többiek mondandóját hallgatva teljesen elfogott egy érzés… mintha egy mesébe csöppentem volna.
-Hát nem, meg nem is unalmas. – Folytatta Victoria. –Tavalyelőtt egy harmincméteres kígyó vadászott a mugliszületésűekre. Azelőtt minden a feje tetején állt a bölcsek köve miatt, tavaly pedig dementorok járták a környéket, mert egy Azkabani fogoly megszökött és a környéken ólálkodott. Az Azkaban egy szigorúan őrzött börtön, ahol a varázslókat tartják fogva akik gyilkosságért és hasonlókért lettek leültetve. Persze ezek eredetileg elég nagy titkok lettek volna… ezért mindenki megtudta. Kíváncsi leszek idén mi lesz. Nem nagyon van unalmas évünk, az szent.-
-Harminc méteres kígyó?- Kérdeztem rá elképedve.
-Ja-ja. Mardekár épített még régen egy titkos helységet, ahova egy baziliszkuszt zárt. Egy hatalmas kígyót, akinek öl a tekintete. Aztán Harry leszúrta egy karddal, miután elrabolta Ginny Weasley-t valaki. Pontosan nem derült ki, hogy mi történt, de szerintem jobb is.-
-Az szép… bár a nevek nem mondanak semmit számomra.- Feleltem még mindig hasonlóképpen az előbbi állapotomhoz.
-Harry Potter? Nem tudsz róla?- Szólt közbe egy Griffendéles fiú, kinek jelenlétét egészen eddig nem vettem észre.- A srác, aki csecsemő korában Tudjuk ki-t megállította, aki megölte a baziliszkuszt és aki nem a bajt keresi, hanem a baj keresi őt. Egy sebhely van a homlokán, onnan ismerni fel. Állítólag akkor szerezte, mikor eltalálta Tudjuk ki halálos átka, ami aztán visszaverődött róla.- Regélte akár egy ősi legendát. –Weasley meg… hát Ginnyről nem sokat tudok mondani, ő is griffendéles, mint az egész családja. Viszont ha látsz egy abnormális ikerpárt, akik valami hülyeséget csinálnak. Akkor az Fred és George. Ron általában Harry mellett van, a többi Weasley meg már kijárta a sulit. -
Az újdonsült információk hallatán félelmem tovább erősödött, s csak dermedten bámultam magam elé egy pár percet, mielőtt ismét szóhoz jutottam.
-Ez a hely… nem veszélyes egy kicsit? Mármint óriáskígyók, meg minden… egy kicsit… rémisztő.-
-Áh, majd meglátod, az egész egy nagy kaland igazából. Jó, vannak durva dolgok, de míg Dumbledore itt van, senkinek egy szava sem lehet. Tőle még Tudjuk ki is megtartotta az egy lépés távolságot.- Felelt ismét a griffendéles srác.
-Tudjuk ki? Az meg kicsoda? – Fejeztem ki értetlenségem.
-Ő az, akinek nem mondjuk ki a nevét. Aki 13 évvel ezelőttig rettegésben tartotta a világot, a legsötétebb és legerősebb mágus volt valaha. Talán elég magyarázat a tetteiről az, hogy máig nem mondjuk ki a nevét.-
-Miért nem mondjuk ki? Tilos?-
-Nem, inkább félelem és megszokás. Régen aki ki merte mondani a nevét halálra volt ítélve. Ma már a neve emlegetése inkább rossz ómennek hat...- Szavalta volna tovább miközben megláttam a kezében lévő újságát, azaz inkább annak annak címlapját.
-Megtámadták a kviddics világbajnokságot?! Épp csak elmenekültünk...- Pattantam fel ülésemből.
- Milyen volt? Sokan voltak? Mit láttál?- Faggatott izgatottan.
-Nem tudom, szerencsénk volt, gyorsan eltűntünk, de nem gondoltam, hogy ekkora pusztítást végeznek majd…- Bámultam a képet.
  Rövidesen azonban megállt a vonat, s leszállították az elsőéveseket, így elbúcsúztam útitársaimtól, kik szerencsét kívántak, majd tovább indult a vonat. Minket az önmagát vadőrként bemutató Hagrid kísért el, hogy a hagyományokhoz híven csónakkal tegyük meg első utunk. A táj festői volt, a kastélyt pedig senkinek sem kell leírnom, csodálatos. A vonaton érzett összes félelem és idegesség szertefoszlott. A környékre tekintve egyetlen szó jutott eszembe: Szabadság. Mikor átértünk, a kövezett udvarra vezettek minket, ahol egyszeriben mindenki a kőablakrésekhez rohant, melyek a tóra néztek. Egy szárnyas lovakkal húzott hintó közeledett, majd rövidesen utána a vízből, egy árbocnyi fadarabból egy teljes alakos hajó bukkant fel. Úgy éreztem, ez a világ, ez az iskola nem tud olyat mutatni, ami ne csodálkoztatna el. Majd hamarosan elért a pletyka félfüllel, hogy ezek másik iskola diákjai, akik vendégségbe jöttek. Nem sokkal később felvettük talárunkat, megkezdődött a diákok házakba való sorolása, melyet a süveg végzett. Izgultam, hisz persze megvolt a számomra kiszemelt ház. A vonaton kapott információkból illetve az ott megismertek miatt a hollóhátat szerettem volna mindenképpen. Ám hamar tájékoztattak, hogy nem így működik és a süveg dönti el, hova is kerülünk. Miután megtörtént minden, aminek kellett, további tájékoztatások jöttek. Tiltott területeket kerülni, az erdőt kerülni, tóban nem fürödgélni. Nem mintha bárki akart volna hasonlót csinálni. Első gondolatom az volt, hogyha ilyen dolgok vannak a felszínen, én le nem megyek a vízbe, ki tudja mi vár ott… 30méteres vízikígyó? Ám megkaptuk a vendégek indoklását is. A trimágustusa rendezői voltunk, s ennek megfelelően a résztvevő iskolák potenciális jelöltjei és kíséretük jött hozzánk. A beszéd után jött a lakoma és megjelentek a kísértetek. Ekkorra azonban már kiégtem csodálkozás terén, csupán úgy gondoltam, szellemek csak rosszak lehetnek így pozitívan csalódtam egy kicsit. Egyikük a vacsora közben pont rajtam kívánt átszállni. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább már tudtam, milyen ízű is volt az a drazsé…
Vacsora után elvezettek a hálókörletekbe, ahol szembesültünk a mozgó lépcsőkkel, a beszélő festményekkel. Olyan volt kicsit, mintha az egész iskola, a diákokkal, a festményekkel, a szellemekkel, a termekkel és a környékkel együtt egy nagy egész volna, egy élő, lélegző, saját akarattal rendelkező létesítmény. A takarodó után ugyan kötelező volt a hálókörleten belül tartózkodni, aludni nem tudtam, s a kíváncsiság is úrrá lett rajtam az izgalom mellett, így olvasni kezdtem inkább. A tankönyvek, melyeket már megkaptunk leírásokat tártak elém, varázslatok leírását, pálcamozgást, mindent, amit tudni kell. Ugyan nem mertem semmit kísérletezni, nehogy valami probléma legyen –visszaemlékezve az Olivandernél történtekre-, így inkább csak az elméleti szintű tanulmányozásnál maradtam. Másnap pedig megkezdődtek az első órák. Átváltoztatástanon ugyan csak írtunk, a könyvből részleteztük ki a megfelelő szöveget, elméleti oktatást kaptunk, ám bűbájtanon már varázsolni is tanultunk. Kinek könnyebben, kinek nehezebben sikerültek a dolgok, én azonban csak egyre tudtam gondolni, mint az előbbi táborba tartozók egyike. Ha Robert ott lett volna, a szemébe röhögve mondtam volna: Megmondtam! Hihetetlen volt az érzés, hogy én is varázsoltam. Annyi mágia és mesébe illő történés után, amit láttam az azelőtti napokban, s végre én is kivettem belőle részem, én is közéjük tartoztam. Ez az érzés késztetett a további éveimben is. Mindig, mikor egy új varázslatot tanultam, úgy éreztem egy darab belőlem feloldódik, hogy minden elmondott varázsigével egy lépéssel beljebb kerülök a varázsvilág kapuján, minden megjegyzett ténnyel, szabályszerűséggel, ami a mágikus tanulmányokat övezi, minden átnyálazott könyv után jobban és jobban tartozok valahova. Ám volt még hátra a napból, mégpedig egy repülés óra. Saját seprűm nem vittem magammal, hisz korábban is kifejtettem Robertnek, mennyi hasonlóságot látok az autósport felé ebben a témában, és ott is célszerűbb előbb gokarttal versenyezni, mielőtt beleülnénk a forma 1-es autóba. Leérkeztünk hát az oktatás helyszínére, a tágas, zöld, falakkal szegélyezett udvarra. Hamarosan aztán jött a tanár, s felálltunk seprűink mellé. „Fel!” Hangzottak el a parancsok, ám legtöbbször hiába, voltak néhányan, akiknek egyből sikeres volt próbálkozásuk, seprűjük pedig kezükbe ugrott, míg másoknak csak épp a másik oldalára fordult, vagy annyi sem történt. Ám addig ment a gyakorlás, míg mindenkinek nem ment rendesen. Csak eztán léptünk tovább, a seprű megülésére. A feladat egyszerű volt, épphogy elemelkedni a földtől, hogy kinyújtott lábbal még elérjük azt, majd enyhén előre dőlve leszállásra késztetni. Így elmesélve nem tűnik soknak, ám ott és akkor tartalmas foglalkozásnak bizonyult, s sok próbát igényelt. Majd amint vége lett ebéd, majd szabadfoglalkozás és szakkörök kezdődtek. Kicsit olyan táborszerű volt az egész. Egyfajta tanulmányi tábor. Ott alszunk, ahol tanulunk, nevelők, szülők sehol, s teljesen a magunk urai vagyunk. Csupán bizonyos szabályokat kell betartani… pont mint egy táborban. Teltek a napok, s már egészen beleszoktam a menetrendbe, megismerkedtem emberekkel, kitapasztaltam egy-két útvonalat, ami biztonságosnak tűnt a kastélyon belül, s persze próbáltam felzárkózni a dolgokkal. Sűrűn látogattam a könyvtárat és próbáltam minél több előrehaladást produkálni önállóan is tantárgyainkból, hogy a következő tananyag simábban menyjen, legyenek kiegészítő információim. Hisz sokszor van órákon, hogy valamit elmagyaráznak, ám nem ismerjük a teljes történetet. Például elmondják, hogy fontos az elsőszárny, mert leszorítóerőt generál az autónak és így könnyebben fordul, de nem tanítják meg, hogy a részelemei miképpen változtathatók, és az milyen hatást fog kiváltani. Pedig a teljes képet csak akkor kapjuk meg, ha ezt is tudjuk… Ugyanezt láttam mindenben, legyen az mágia, vagy egyszerű matek, ha látja az ember a teljes egészet és nem úgy gondol a tantárgyra, mint egy fejezetekre osztott könyvre, hanem úgy, mint egy térképre, amit csak szét kell hajtani, hogy teljes egészében lásd, akkor tapasztalataim szerint sokkal könnyebben megragad. Hisz egyértelművé válnak az összefüggések, ha vizuális példánál maradhatunk, akkor képes a térképen vonalakat húzni, amik jól láthatóan fogják metszeni egymást. A motivációm pedig? Az egész iskola, sőt a világ számomra teljesen új és csodálatos jelenség volt, mindent tudni akartam róla, ami lehetséges, illetve ekkorra realizáltam, hogy a muglik világába nem térhetek vissza, ha nem mondok le a teljesen szabad varázshasználatról, ebben az esetben pedig itt kell majd valamit találnom. Épp ezért mertem mindig is kijelenteni, hogy engem nem az osztályzatok érdekeltek a Roxfortban. Lehet bármilyen a jegy, ha két hét múlva elfelejtem az anyagot és nem tudom elhelyezni a térképemen. Sokszor volt úgy hogy dolgozatírásnál csak egy közepes jegyet tudtam szerezni, ám egy héttel később eljutottam oda a saját munkamenetemmel, hogy ugyanazt és még másik két anyagot felmondtam kiválóra. A tudás a fontos, mert abból építkezik az ember, a jegyek maximum csak tükrözik azt, de nem szégyelltem rosszabbat írni valamiből, ha aztán tudtam jól, hogy beérem és még rá is dobok az anyagra. Persze a Roxfortban ez másképp ment, vizsgák voltak, év közben maximum pontokat lehet szerezni, jegyeket nem igazán osztanak, így sokkal hatékonyabbnak bizonyult a módszerem, hisz csak a végeredmény számított, ha lesarkítjuk, közben nem ronthattál az átlagon. S ha csak minden második órán vagy képes olyan válasszal szolgálni, ami pontot hoz a háznak, az se a világvége, sőt. A lényeg, hogy ne veszíts, nem igaz? Ezt viszont második évemben áthúzták egy vonallal… A nyarat Robertnél tölthettem, visszatérve azonban kellemetlen meglepetések fogadtak. Az új tanárunk, nem volt hajlandó varázslatokat tanítani. Persze, nagy volt a felháborodás, de felesleges a hangoskodás, ha nincs mögötte erő. Ez a nő pedig a minisztériumból jött, nem volt mit tennünk. Frusztrált voltam, úgy éreztem, mintha valaki beleköpött volna a levesembe, mintha hátráltatnának, felrúgnák eddigi módszerem. Ekkor kaptam el fél füllel a pletykát…
~DS? Az mégis mi? ~ Hasított belém a gondolat.
Fel alá járkáltam, kérdezősködtem, információt szereztem, míg rá nem leltem a „titokra”.
-Ugyan miért akarnál csatlakozni? – Kérdezősködött Victoria
-Miért ne? Ha ez az egész igaz, ha minden igaz, amit Potterék állítanak, ha Tudjuk ki tényleg visszatérőben van…  De… tegyük fel, mégsem Tudjuk ki tér vissza…- Harapom el mondandóm, ahogy a folyosón szemben elhalad egy másik diák. – Ha mégsem ő tér vissza… akkor is,  ha van egy esélyem arra, hogy valamiként megtanuljam megvédeni magam, akkor megfogom. – Zártam rövidre, mielőtt beértünk átváltoztatástanra.
Ugyan tény, nem mindenki osztotta nézetem, én mertem, s becsatlakoztam a seregbe. Aláírtam a papírt, jelentkeztem, majd egy elég különleges teremben meg is kezdődött a „szakkör”. Tanultunk, tanítottunk, fejlődtünk és talán szórakoztunk is. Mindent egybe vetve azonban tudhattuk, hogy nem fog ez örökké tartani. Sokáig kutattak utánunk, de végül lefüleltek minket, ennek következményei pedig túlságosan is nagyok voltak. Az igazgatót leváltották, az iskola pedig még inkább egy börtönre kezdett hasonlítani. A hely, mely oly szabad volt, oly csodás, most sötétté, rideggé vált. A stressz, az idegesség pedig visszatérni látszott. Próbáltam enyhíteni mással… hangszeren tanultam játszani, csatlakoztam a kórushoz, többet repültem seprűmmel… Az igazi mélypont akkor következett be, mikor már a repülés sem adott vissza semmi életkedvet. Az év végéig így ment, mikor aztán a DS magja akcióba lendült, események sora pedig fordulathoz vezetett. Voldemort… visszatért.

 A következő évben az iskolát fokozottan figyelték. A biztonsági intézkedések szaporodtak. Ilyenkor jön jól, ha az iskolád egy várkastély ugyebár. Sehova nem mehettünk egyedül, az udvaron pedig mindenki csak keveset tartózkodott. Dementorokat is lehetett látni párszor az évben. Télen átkozott tárgyak kerültek elő, arra kezdtek gyanakodni, hogy az iskolán belül van egy halálfaló… Senki nem volt nyugodt, főleg, hogy az év végére lesújtó híreket kaptunk. Az igazgató elhúnyt…
Háború
Olivander eltűnt, a Brockdale híd ledőlt. Támadások kezdődtek a muglik ellen, Potter nem tért vissza az ősszel, az egész helyzetünk még ennél is sötétebbé vált. Háborúban álltunk, s tudtuk is kivel, habár néhányan még ekkor is tagadni akarták a nyilvánvalót. Egy nap viszont Harry jelent meg, az események pedig erős ütemben haladtak tovább. Hamarosan csatában álltunk… nem, inkább ostromoltak minket, az iskolát. Élet-halál harcot vívott mindenki, ki képes volt állni. A többi pedig már… történelem.