Tisztában van azzal, hogy a fiúnak egyáltalán nem tetszik a viselkedése. Nem is várt mást tőle, hiszen ő is csak egy mardekáros, és természetesen rá is ráhúzható az a bizonyos sztereotípia, ami minden háztagra. Nem szereti ha nyomoréknak tekintik őket, pedig Chloé egyáltalán nem tette ezt, egyszerűen csak nem akarta a folyosón megbeszélni a problémáját mások előtt. Meg hát amúgy sem ő lenne, ha lehajtott fejjel ácsorogna a folyosó közepén a Mardekárosok gyűrűjében, várva arra, hogy mikor engedik meg neki, hogy szólhasson és mikor kussolnak el annyira, hogy az élcelődés mellett a tényleges mondanivalójával is foglalkozzanak.
Na ezt, egyáltalán nem akarta.
Így tehát evidens volt, hogy úrilányosan felszegett fejjel, kissé kiborulva masírozott be abba a terembe, és várta be a fiút, hogy végre elmondhassa amit el akart.
- Nem hisztériázok, már megbocsáss! Ha azt tenném, hidd el észrevennéd, és meg tudnád különböztetni ettől. Látszik, hogy még nem láttál hisztisnek! - szűri a fogai között, majd kissé közelebb lépdel a fiúhoz. Kezét szorosan összefonja a mellkasán, hasonlóan a másikhoz, és bár nem akart túlzottan vehemens lenni, most mégis úgy érzi, hogy egyre jobban feldühíti ez a pökhendi és lenéző stílus, ami auraként veszi körbe Mathiast.
Eddig úgy gondolta, hogy neki legalább van némi agya, ha már a többi háztársának nincsen, azonban akármennyire is igyekezett jelen pillanatban is meglátni benne azt a reménynek nevezhető valamit, aminek felcsillanására oly nagyon várt, hát hiába igyekezett észrevenni, az érzés és a felfedezés elmaradt. Ez pedig azt eredményezte, hogy szája finoman lebiggyedt az egyik oldalon, szeméből eltűnt az esdeklés és kérés fénye, na meg azért is, ami azért világított, hogy meg tudja beszélni a másikkal a problémákat.
- Ez nem egy kurva balett, hogy szűk nadrágban kell vonaglani! Láttad már bármelyik fellépésünket? Mert ha láttad volna, te vagy az a disznófejű Belby, akkor tudnád, hogy több nőhöz ér ott hozzá egy táncos fiú, mint mondjuk ti ketten összességében! Ott nem kell spiccben lépdelnie, nem erről szól, és egyáltalán nincs benne semmi olyan, ami esetleg megkérdőjelezhetné a nemi vonzalmát! Ez csak Belby agyában egyezik meg a balettel, meg úgy látom a tiédben is... - forgatom meg a szememet, miközben magyarázok az egész táncos programunkról. Nem gondoltam volna, hogy valaki csak azért kezdenek el baszogatni, mert hogy táncolni jár férfi létére. Pedig rengeteg férfi táncos van, és ezek 90% egyáltalán nem a saját neméhez vonzódik.
- Utál kviddicsezni, ő táncos! Szóval kurvára ti üldöztétek el! A haverod jobban mondva! - mondja, majd közelebb lép a fiúhoz, és ujját annak mellébe fúrva bökdösi, mintegy nyomatékosítva szavait.
- Hát kérlek, Mr. Nagytudású! Mikor fogjuk azt megérni, hogy azok, akik okosnak hiszik magukat, de valójában nem azok, inkább befogják a szájukat? - néz a fiúra kérdő tekintettel, hiszen a kérdése neki is szól. Mit tud ő erről az egészről? Semmit! Akkor miért jó ezt csinálni és másoknak problémákat okozni?

A hideg levegő kellemesen felfrissítette átmelegedett, a hőtől kipirult arcát és egész testét. Egészen jót táncolt a forgatagban, csak valahogy túlontúl hamar fel kellett adnia a dolgot. Ruhája és cipője minden volt, csak épp nem a legkényelmesebb, és most már átkozta azt a pillanatot, mikor hagyta, hogy az eladó rátukmálja ezt a csinos darabot. Ezüst színű anyag ölelte körbe testét, egy egészen mély kivágással a dekoltázs és a comb részen is. Ujjába széles válltömést raktak, és a szoros kontyba fogott hajával egészen olyan hatást keltett, mint Cleopátra. Nyilván tisztában volt külső adottságaival, formás és sportos alkatával, arcának arisztokratikus és határozott vonásaival, így nem is gondolta túl a dolgot, nem hitte magát többnek ami. Mindenesetre ettől függetlenül egészen úgy gondolta, hogy az este folyamán sikerült úgy megjelennie a tömegben, hogy még azok is meglepetten pislogtak rá, akik amúgy egyáltalán nem figyeltek fel rá az évek alatt. Egy új oldalát mutatta most meg, az elegáns nőt, mely egészen pontosan addig tartott, míg sietősen le nem kapta a lábáról azt a bizonyos kurva kényelmetlen cipőt, és míg ujjai bele nem túrtak a hajába, hogy kiszabadítsák azt, a hullámcsattok börtönéből. Tincsei egy pillanat alatt zuhatagként omlottak a hátára, fürtökbe göndörödve keretezték arcát, melyen ez a hajviselet egészen sokat lágyított. Még akkor is, ha immár sem a tartása, sem a megjelenése nem hasonlított egy úrilány megjelenésére -  de hát nem is akart az lenni, hiszen a való életben sem volt ehhez a réteghez túl sok köze.
A kellemes hidegben való sétáját a sötétbe burkolózó alak szakította félbe, aki árnyként suhant végig a birtokon. Első meglepettségében szólni is elfelejtett, majd mikor realizálta magában, hogy mit is látott, akkor vette csak elő igazi Griffendéles énjét.
Hangja határozottan csengett, ahogy a férfit megszólította, bár a másik arcát látva elgondolkodott azon egy pillanatig, hogy vajon mennyire nevezhető a vele szemben álló férfinak. Na nem a megjelenése miatt, hanem azért, mert annak vonásait figyelve egyáltalán nem tudta belőni annak korát, ázsiai mivolta miatt ő is pont olyan örök ifjúnak számított, akin az idő vasfoga soha nem fog majd, és aki húsz év múlva is csodás és gyönyörű arccal lesz megáldva. És ekkor, a felismerés eme nemes percében Chloé megérezte egy másodpercig mi is az a féltékenység és az örök ifjúság iránti vágy, melyet eddig még soha nem tapasztalt.
- Inkább én öljelek meg, mint Te engem! Tudod, fő a biztonság! - replikázott azonnal, majd az a bizonyos hirtelen mozdulat is ekkor következett be. Az anyag hangosan reccsent egyet, majd mint Mózes a tengert, Chloé is úgy választotta szét a ruhát magán. Keze ügyetlenül kezdett el a két külön útra tért dolog felé nyúlkálni, azonban tudta, hogy esélye sincs arra, hogy az idegen ne lásson semmit. Hangosan káromkodott egyet, majd totális megadással engedte el magán az anyagot, hogy az nyíljon szét, ha akar. Nem kifejezetten volt szégyenlős típus, úgy volt vele, hogy a fehérnemű az épp olyan, mint egy bikini, túl nagy különbség nincs a kettő között, így tehát nem is kifejezetten foglalkozott a dologgal.
Maximum azzal, hogy kettejük első találkozását nem pont így kellett volna megejteni.
Mert hát milyen szép is lett volna, ha a férfi valami titkos kéjgyilkos lenne, egy szökött rab, ő pedig egy szál bugyiban és melltartóban, lobogó ezüst ruhában kísérné az igazgató elé.
A helyzet röhejes volt.
Már fejben is.
Így tehát egy magadó sóhajjal jutott arra a következtetésre, hogy nem pont ma lesz a Roxfort hőse.
- Tudom! Megdolgoztam ezért a testért! - mondta teljesen őszintén és egyáltalán nem nagyképűen, annak ellenére, hogy ez esetlegesen  másoknak úgy hangzott. De tényleg rengeteg időt szentelt a táncnak. Edzett, futott, karbantartotta magát, ez pedig a tánc szenvedélye mellett az a jutalom volt, mely miatt méltán volt büszke önmagára.
- Köszönöm! - mondta, majd mikor az ismeretlen a hátára terítette a kabátot megszagolva annak kellemes illatát húzta össze magán kissé jobban, hogy bele tudjon burkolózni az édeskés aromába. Szerette a férfiak ruháit, érezni azokon a másik lényének egy apró darabkáját, bőrének illatát és a parfümök bódító elegyét. Ilyenkor mindig eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen is lehet a másik, próbálta kitalálni főbb tulajdonságait. Hiszen a parfümök útmutatók önmagunkhoz...
- Úriember aki kabátot ad, de közben úgy néz a másikra, mint farkas a bárányra? - kérdezett vissza egy mosollyal az arcán, majd kezét a másik felé nyújtotta.
- Chloé vagyok. És te? És mit csinálsz itt ilyenkor?

Sosem volt az a lány, aki egyszerűen csak magában tartja a gondjait. Kiharcolta magának a tiszteletet, vagy legalább is azt, hogy tudja mindenki a neve hallatán, hogy kiről is van szó, és hogy ne packázzanak vele hosszabb távon. Nem szívesen balhézott vagy verekedett, de egy-két utálatos mardekáros lánynak zavart már le pár pofont, vagy épp használta a pálcáját csak azért, hogy a másikat jobb belátásra bírja. Amúgy nem bírta az erőszakot, még akkor sem, ha ez a gondolat szöges ellentétben állt az előbbi mondatokkal. Ő csak akkor folyamodott ilyen eszközökhöz, ha úgy érezte máshogy képtelen célt érni, és most, mikor Mathiast meglátta, keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Egy ideig egyáltalán nem volt baja a fiúval, azonban a fő problémát az jelentette, hogy teljes egészében más világhoz tartoztak, és bár lehet hogy tudta volna kedvelni azt az embert aki valójában, azonban a fiú nem hagyott sok lehetőséget arra, hogy esetleg más házak  tagjai kedvelhessék. Ez pedig bizonyos szinten önmagát juttatta eszébe Chloénak. Hiszen ő ehhez hasonlóan élte meg az ideköltözést.
A cserfes és mindig vidám lány lázadó lett, olyan, aki kiáll az igaza mellett, aki megvédi a rászorulókat, és aki egyáltalán nem kötődik senkihez sem. Szerette az embereket, a haverjait is, akik körülötte legyeskedtek, azonban soha senkinek nem hagyta hogy túl közel férkőzzön. Elvolt ő magában túlzott érzelmek nélkül, vagy épp csak úgy lógva a levegőben. Mindig akadt valaki akihez szólhatott, mindig volt valaki aki épp körülötte lebzselt, így pedig nem is volt szüksége mélyebb barátságokra. Amúgy is segített annak akinek kellett, nem kellett, hogy emögött túlontúl mély barátságok húzódjanak meg. Legalább is ő úgy érezte.
Mindig is a tánc volt az élete, a próbateremben töltött millió óra, melyet erre áldozott, a ritmus, az egymáshoz simuló testek, a vágytól fűtött mozdulatok, melyet mindenki sóvárogva bámult, mikor egy-egy előadás előtt bemutatott. Nem kifejezetten volt szép lány, arcának karakteres vonásai azonban abszolút jellegzetessé tették. Emiatt növekedett meg talán a táncórákra járó fiúk száma a lányok nagy örömére, és emiatt jelentek meg azok az emberek is, akik még mindig csak abban látták az örömüket, ha másokat piszkálhattak azért, mert valamiben örömüket lelték...

- Mindjárt megtudod, ne aggódj! - szűrte a fogai között a kellemetlen mondatot, mikor meghallotta a fiú nem épp udvarias kérdését. Jó, hát ő maga sem könnyítette meg a helyzetet azzal, ahogy ezt a kínos beszélgetést indította, azonban forrófejű volt és indulatos, ez pedig minden kommunikációjára és probléma kezelésére rányomta a bélyegét. Arról nem beszélve, hogy a Mardekárosok csoportja volt minden idegbajának okozója, és igazán nehezére esett lenyelni a békát. Szinte már erővel nyúlt a fiú keze után, és húzta magával az üres terem felé. Közben minden egyes lépésénél érezte a vizslató pillantásokat és hallotta a nem épp kedves beszólásokat, melyek felé érkeztek. Szivesen leátkoztva volna az összes gyökér fejét, azonban erőt vett magán és inkább nem tette. Helyette a húzott szájú Mathiast benyomta az üres terembe, hogy végre ketten lehessenek távol a folyosó zajától.
Lassú léptekkel sétált végig a padok között, majd az egyik szimpatikusnál csípőjét nekidöntve támaszkodott rá a régi darabra, majd mikor a fiú követni kezdte a példáját, kezét karba fonva, szúrós tekintettel méregette azt.
Nem volt épp ronda látvány, azonban akárhogy is akarta mindennél jobban utálni azért, amilyen, amiért a Mardekárt erősíti, nem tudta száz százalékig gyűlölni. Mert sajnos a fiúban azért még mindig maradt egy minimális emberség, és most épp ezt akarta kihasználni.
Tekintete a másik kese szín hajára vándorolt, íriszei a másik arcát pásztázták, csillogó lélektükreit és kifogástalan megjelenését, ettől pedig majdnem felszisszent. Hiszen hol volt ő a tökéleteshez? Haja a tánctól kibomlott, és folyamként omlott a hátára, laza ruhája pedig még csak össze sem volt hasonlítható a másik finom megjelenésével.
- Mi lenne ha szólnál a görény haverjaidnak, hogy vegyenek vissza az arcukból? - szegezte a fiúnak a kérdést, miután kigyönyörködte magát annak csillogó gazdagságában.
- Ma megint valami seggarc az egyik táncos fiút piszkálta, minek hála visszamondta az egészet. A baj, hogy az övé az egyik fő szerep! Szóval baromira hálás lennék, ha legalább neked lenne annyi eszed, hogy szólsz annak a pár csöködt agyúnak, hogy azért mert valaki táncol, még nem buzi, és hogy ez nagyon sok embernek fontos! - mondta közben vadul gesztikulálva és mutogatva, majd mikor a fiú esetleg megszólalt volna, mutató ujját feltartva akasztotta meg a másikat a mondandójában.
- Állandóan széttúrják az öltözőt, kihajítják a ruhákat az ablakon és a folyosón is megy a kellemetlenkedés. Hagy ne kelljen már senki arcát bevernem..! - mondta, miközben ujja immár a fiú mellkasán táncolt határozottan megnyomva azt, és ezzel is nyomatékosítva mondanivalóját.

Azt nem igazán tudta megmondani, hogy honnan is vette a bátorságot, hogy ilyen nagy elánnal verekedje át magát a Mardekárosok tömegén, azt azonban bizonyosan tudta, hogy ez a mostani kis malőr nem maradhat büntetlenül. Már megszokta a házak közötti rivalizálást, azt azonban nem igazán bírta elviselni, mikor újra és újra előhozzák a témát azzal kapcsolatban, hogy vére mennyire is tiszta. Mérhetetlenül idegesítette ez a szemellenzős viselkedés, és titkon azért imádkozott, hogy egyszer eljöjjön a nap, mikor egy szabad házimanó kerüljön a Minisztérium élére. Az lenne ám a büntetés, és mindenki számára a kötelező változás. Mert azt akart mindenképpen! Hogy ne csesszék szét a ruháit, hogy ne rúgják le a seprűről, és hogy ne kelljen örökösen valami újoncot kimentenie egy csapat gyökér kezei közül.
- Te ott! Mathias Montrego! Igen, hozzád beszélek! - iramodik meg a folyosón ácsorgó vadul vihogó Mardekárosok felé. Régen volt már ennyire dühös, és sajnos kénytelen volt mindent egy lapra feltenni. Nem volt igazán jóban senkivel sem a Mardekárból, azonban még mindig élt emlékeiben az a kép arról a bizonyos pulcsiról, meg arról, hogy a fiú az egyetlen kábé, aki nem kerüli ki a folyosón nagy ívben, és néha még arra is hajlandó, hogy egy biccentéssel köszöntse a reggeli órákba. Igaz ezen fajta figyelmessége leginkább akkorra terjed ki, mikor senki nincs vele, úgyhogy Chloé most kissé talán merevebben lép oda a kis körben ácsorgó fiúk csapatához.
Megjelenését abszolút döbbenet követi, majd az egyikük felfújódása. Szinte látja az ökölbe szoruló kezet, a mélyen beszívott levegőt, a kidülledő mellkast, a veszélyes villanást az ismeretlen fiú szemében, hiszen nyilván a legnagyobb bűnt követte el ezzel a dologgal. Bejött egy mardis részbe és már messziről lekiabálta az egyik legismertebb aranyvérű család sarját. Ő, a kis félvér.
- Na, asszem beszélnünk kell! Most! - néz a fiúra dühösen, majd egy kellemes mosollyal vigyorog a behemót fejébe, akit Mathias csak egy apró kézmozdulattal elcsitított. Így nem is jön semmilyen válasz a túloldalról, leszámítva persze a fiúét, aki hümmögve belemegy az eszmecserébe. Sőt még arra is hajlandó, hogy a lány elkapja a csuklóját, és úgy rángassa magával az egyik üres terembe, valahol jó hátul, ahol lehetőleg egyrészt nem jár senki, másrészt nem lesz hallgatóságuk se.

A gyermekkoráról mindig is vegyes érzelmekkel tudott csak beszélni. Egyrészről csodálatos volt, hiszen melegben, kedves emberek között cseperedett. Számára a gyerekkor egyenlő a vanilia és kókusz illatával, a fűszerek aromájával, és a latin zenével, ami szinte végig elkísérte.
Másrészről pedig a kubai élete a gyász mélységes fájdalmát is magával hozta, hiszen édesapját nagyon fiatalon veszítette el, és édesanyjával ezért költöztek vissza Angliába.
Nehezen kezelte az angliai életét - sőt talán azt mondhatjuk, még most is nehezen kezeli - , lázadó kamaszként próbált kommunikálni az anyjával. Nem akarta az otthonát otthagyni, és a napsütés helyett az eső országát választani. Rengeteg barátját hagyta hátra Kubában és a szíve egy hatalmas darabját is. A mai napig, életének minden percében és másodpercében visszasírja a múltja eme szeletét, az ottani életét, a világot melyet le kellett cserélnie, és már csak az élteti, hogy elvégezze a sulit, és visszatérhessen.

Átázva, remegve a hidegtől, ácsorgott a hatalmas kastély bejárata előtt sok más gyerekkel együtt, akik arra vártak, hogy végre beengedjék őket az ódon falak közé. Szinte semmit nem tudott erről az egészről, hiszen a levelet még csak nem olyan régen kapta kézhez és vele együtt a magyarázatot is, melyet anyja adott ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Olyan sok éve éltek már egy csodás országban, ahol minden normális volt, ahol az apja nem katonaként végezte a dolgát, és ahol felemelően boldogok lehettek. És most, hogy el kellett engednie, hogy lezajlott a temetés, teljesen elveszettnek érezte magát ebben az új világban. Pedig az anyja azt mondta neki, hogy szeretni fogja, hogy ezek lesznek életének legboldogabb és legcsodálatosabb pillanatai, jelenleg elképzelhetetlennek tartotta, hogy megszeresse ezt az időjárást, az örökké gomolygó felhőket és ezt a rengeteg gyereket, akik feltűnően méregetve sugdostak a háta mögött. Új volt, és mivel nem rég költöztek ide, senki nem tudott róla semmit. Mindenki csak találgatni mert, hogy vajon a vére arany színben pompázik-e, Chloé pedig egyáltalán nem értette mit is akar ez jelenteni. Számára nem volt egyértelmű milyen harcok is dúlnak a varázs társadalomban, ő egy elszigetelt országból érkezett, egy olyan helyről, ahol nem vegyült az életükbe a mágia, és őszintén szólva addig nem is tudta, hogy ő különleges, míg az a bizonyos bagoly be nem repült az ablakon.
 
Nagyot sóhajtva nézett körül, apró kezét összekulcsolta maga előtt, ezzel is csillapítva testének remegését, ami leginkább abból fakadt, hogy még nem tudta megszokni az itteni, általános hőmérsékletet.
- Kéred a pulcsimat? - hallotta a vékonyka baritont a jobbján, és kíváncsi tekintettel nézett új ismerőse felé.
- Mathias Montrego vagyok. És olyan vagy mint egy kivert kutya. Szóval tessék! - mondta, majd a lány kezébe nyomta zöld színű pulcsiját, melyet innentől kezdve már nem akart visszakapni, és ami helyett akadt még legalább öt a szekrényében. A fiú jóval magasabb volt Chloénál, és látszott rajta, hogy még csak most kezdett el nagyon megnyúlni. Szine már vicces volt hosszú végtagjaival, és kissé mutálósan magas hangjával, mégis, a lány a kedvességét abszolút meglepetten vette tudomásul. Mint ahogy azt is, hogy amint keze hozzáért a meleg pulóverhez egy pillanatra néma csend telepedett rá és a környezetére, és hogy minden tekintet a kezére szegeződött, mely egyre jobban és görcsösebben kezdte markolni a felé nyújtott anyagot.
- Nem kérem vissza, megtarthatod! - adta ki az utasítást a fiú ezzel a mondattal leplezve segítő szándékát. A lány kissé pirulva bólogatott, majd hagyta hogy a nyíló ajtó, és a mellette elsuhanó fiú és az utána áradó tömeg magával ragadja.

Természetesen mint mindenkit, őt is megviselte ez a helyzet. Képtelen volt nem azon agyalni, hogy az apja azokban a percekben, mikor kiküldetésen volt pont ilyen helyzeteket kellett átélnie. Soha nem látott háborút, soha nem látott lázadást, viszont nyomort és szegénységet igen, és számára egyértelmű volt, hogy melyik oldalt is fogja támogatni. A vére nem volt tiszta, mugli világban nőtt fel, és nem érezte hátránynak, vagy épp rossz dolognak azt, ha esetleg valakit nem tiszta vérrel áldott meg a jóisten. Soha nem tett különbséget ez alapján emberek között, maximum azért, mert valaki nem úgy viselkedett, ahogy azt a normál neveltetés és illem megkövetelte volna.
A háború ideje alatt kicsit megtanulta, hogyan álljon ki jobban magáért és másokért, és a depresszióra hajlamos énje is háttérbe szorult. Sokkal magabiztosabb lett és bátrabb, és már a folyosókon is emelt fővel sétál, vagy épp táncol, és nem érdekli ki néz rá ferde szemmel.

Cserfes, örökké mosolygós, pörgős lány, akit nagyrészt kedvel a környezete. Mindig is nagyon aktív életet élt, képtelen a pihenésre, arra, hogy nyugton maradjon, muszáj mindig azzal foglalkoznia amit esetleg nem tudott befejezni. Temperamentumos, magában hordozza a latin vért - hála a szüleinek - és ehhez mérten is viselkedik. Igaz ő nem egy latin díva, viszont talán maszkulinabb a kelleténél és épp ezért is hasonlít annyira a kubai, vagy épp spanyol férfiakra. Előszeretettel beszél sokat, nem rejti véka alá a tetszését, sokat bókol, dícsér, és ez a legnagyobb erénye, hiszen a suli falai között pont ezért imádják. Mindenkihez van egy jó szava, örömmel becézgeti a pasikat, és bár mástól ez a fajta megnyilvánulás sok lenne, tőle teljesen természetesnek hat.

Alkatra vékonyka, ám ettől függetlenül egészen nőies, pont ott domborodik ahol kell, és bár nagy mellekkel nem áldotta meg a sors, a feneke talán a legcsábosabb az egész iskolában. A zene és a mozgás a vérében van, teljesen mindegy milyen számra kell ritmusra ugrálnia, tökéletesen végrehajtja és bár sokaknak ez szemet szúr és irígykedve méregetik, róla ez lepereg.
Csípős, karakán és beszédes jelleme azonban csak a látszat. Nagyon mélyérzésű, sokkal jobban képes az empátiára, mint azt gondolnák róla sokan. Nagyon tud szeretni és kötődni, és nehezen adja fel mind az álmait, mind azokat az embereket, akik fontosak számára. Imádja a latin kultúrát, a sárga taxikat, a kubai életérzést, és bár már nem ott él, mégis valahol nagyon vágyik arra, hogy visszatérjen egyszer, még akkor is, ha az anyja és az Angliában élő családja leginkább le akarják beszélni erről az ábrándról.

Szerelmes típus, az az igazi plátói, aki képtelen arra, hogy egy esetleges elutasítás után normális kapcsolatokat alakítson ki. Könnyen leragad emberek mellett, vagyis egy ember mellett, és hiába próbálkozik, soha nem érzi magát senkihez sem kellően megfelelőnek. Önmagában keresi a hibát, és legtöbbször be is ismeri, hogy mi volt a baj, mi miért nem működik.
Könnyen esik letargikus hangulatba, leginkább akkor mikor az eső esik, és kénytelen otthon ülni egyedül. Ilyenkor mindig egy szívszorító levelet küld a Kubában hagyott barátainak. Imád kávézni, nézni az esőt és pont ugyanolyan intenzitással hullatni a könnyeit, mint az ég egy felhős délutánon. Ötletes és az igazi lassú víz partot mos típus. Nem dönt elhamarkodottan, azonban a változásokra sem mindig áll készen. Leginkább egy helyben ácsorog, gyűjtöget, azonban a jövőre nézve fogalma sincs mit kezdjen magával. Több dolog is érdekli, azonban egyikhez sincs elég bátorsága és a megszokott környezetét sem nagyon szeretné lecserélni, még akkor sem, ha egyszer tényleg nagyon szeretne visszatérni a gyökereihez.

A legjobb emléke az, mikor egyszer az apjával elmentek bejárni Havanna még nem ismert kerületeit. Az anyja otthon maradt, vacsorát készített, ő pedig az édesapjával andalogva járta a sikátorokat. Az egyik bazár előtt hangosan szólt a zene, és már akkor is imádta a latin ritmusokat, meg ezt az életigenlő és vidám mentalitást. Az apjával, aki a hétköznapokon egy karót nyelt katona volt élete legjobb táncát ejtette meg. Mert az apja remek táncos volt...

A legrosszabb emléke mikor az anyja bejelentette a temetés után, hogy elhagyják Kubát, és Angliába költöznek a nagymamájához. Éles váltás volt ez, mely nem csak az időjárásban látszott meg, hanem Chloé viselkedésében is.

Szülei egy diplomáciai rendezvényen ismerkedtek meg, ahol az anyja mint táncosnő lépett fel több társával együtt, az apja pedig katonaként volt jelen. Szerelmük nagyon hamar szárba szökkent, és nem is kellett sok idő ahhoz, hogy Adam megkérje Yadira kezét. A férfinak akkor még fogalma sem volt arról, hogy leendő felesége boszorkány, számára ez a dolog csak évekkel később vált egyértelművé. Az elején hitetlenkedő férfit a nő könnyedén meggyőzte arról, hogy életüket Kubában élve töltsék, és hála a rengeteg mugli kérvényezésnek és levelezésnek a férfi viszonylag hamar, fél év után meg is kapta a letelepedési engedélyt. Mivel azonban az ő otthona Anglia volt, ott is fenntartottak egy házat, ahová igaz ritkán de elutaztak, hiszen Adam számára a család nagyon is fontos volt, és csak ezeken a heteken tudta látni szeretett édesanyját, és testvéreit. Chloé viszonylag hamar érkezett meg a családhoz, ráadásul Angliában. Emiatt a kislány kettős állampolgárságot kapott, ám élete nagy részét Havannában töltötte. Tíz éves volt, mikor szeretett apját megölték, anyja pedig ezekben a fájdalmas percekben meghozta élete legnehezebb döntését. Eladta a kubai házukat és a gyerekkel együtt Angliába költözött, hogy ott kezdhessenek új életet.

Nem túl magas, inkább átlagosnak mondható lány. Alkatra izmos és sportos, mivel rengeteget táncol és edz. Nem egy fitnessz model, így kockákat nem fog senki sem találni a hasán, viszont a lábai izmosak, és neki van a legjobb feneke az egész iskolában. Haja sötét színű, a háta közepéig ér, frufruja sokszor eltakarja szemöldökét. Szeme barna, orra egyenes, állán pedig apró gödröcske vonzza magára a tekinteteket. A füleivel nem igazán elégedett, kicsit nagyobbak, mint amilyeneknek szeretné, hogy legyenek. Kissé filigrán, mellei aprók, derékból sem kapott túl sokat, viszont összességében nagyon is megnyerő látványt nyújt. A fiúk kedvelik, de nem minden esetben a külseje miatt, hanem a természete és ragyogó mosolya miatt.