- Szóval ez valami lánc, mindenki, akit egy kicsi rossz ért, szerencsétlenné tesz valaki mást is...? Várjunk, végül is logikus. Szóval most én jövök, igaz? Hmm, nem is tudom, kit kéne... Felborítani székestül, esetleg kilökni a kezéből a kávéját... – felelte a lány meglehetősen humorosan, amire elmosolyodom. - De úgy láttam, hogy önt most nem Merlin tette szerencsétlenné, hanem a kiszolgáló lány. Vagy ha nem ő csinálta a kávét... Ó, vagy én. Az előbb véletlenül ráléptem a lábára, nem? Szóval ez ilyen visszaadásos-támadás volt, értem én... – humorizátl tovább, miközben sétáltunk kifelé a kávézóból. - Így van, ez egy hidegvérrel kitervelt, előre megfontolt akció volt – nevettem rá kissé félszegen. Tudom magamról, hogy a humorom nem a legjobb, így igyekszem minél kevesebbet alkalmazni. De ezúttal képtelen voltam kihagyni, hogy elkapjam a magasra repült cikeszt, na meg, mégis mi történhet, ha elsütök egy szar poént valaki olyannak, akit nagy valószínűséggel soha többé nem fogok látni az életben? Semmi. Nos, azt hiszem, ezt elkiabáltam kissé, mert amint elhagyta a számat a lakásomra felhívós duma, láttam a lányon, hogy teljességgel lesokkoltam. Majdnem kiköpte az italát és annyira ledöbbent, hogy kétszer akkorára kerekedett a szeme, mint eddig. Hiába próbáltam menteni a helyzetet, természetesen esélytelen voltam, így végül lemondó arccal bámultam a cipőmet, és vártam, hogy szénné alázzon a szavaival. Ezutóbbi nem történt meg, nagyon diplomatikusan reagált: - Hát, őő, izé... Nagyon kedves, de ami azt illeti, én is elég közel lakom, szóval talán kihagynám aa... műhely látogatást – mondta érezhetően bizalmatlanul, amit tökéletesen meg tudtam érteni, mégis fájt valahol. - Persze, teljesen megértem és elnézést, hogy felhoztam... Hülye ötlet volt - motyogtam megsemmisülten. Talán jobb, ha egy ideig nem találkozom Jimmy barátaival sem. Nehogy beégessem szegényt… - Örülök – rázott kezet velem a lány, akinek immáron a nevét is megtudtam: - Avery Cassen. Már ha nem mondott direkt más nevet, mert egy perverz szatírnak néz, aki fiatal lányokat akar felcsalni a lakásába… Gyakorlatilag elmehetnék cukrosbácsi helyett kávésbácsinak is ezentúl. Remekbe szabott. Láttam rajta, hogy azonnal szabadulni akar a helyzetből, ami mostanra tarthatatlanul kínossá vált, így halkan elmormoltam az orrom alatt, hogy: - Viszontlátásra – majd fogtam magam és megindultam hazafelé. Szegény lány, talán most napokig azon fog izgulni, hogy követem-e vagy ilyesmi… Legszívesebben visszafordultam volna, és kifejtettem volna, hogy én tulajdonképpen nem vagyok őrült, nincs mitől félnie de azzal talán épp az ellenkezőjét bizonyítottam volna, így megtorpanás nélkül haladtam tovább az úticélom felé, nehogy ismét ráhozzam a frászt. A lényeg, hogy a tanulságot leszűrtem: Egy: a jövőben messziről elkerülöm ezt a kávézót, nehogy ismét összefussunk. És kettő: Inkább elkerülöm az összes kávézót és otthon főzöm meg magamnak a kávét. Mert úgy tűnik, ha nincs elég koffein a szervezetemben, veszélyesen hajlamos vagyok a beégésre.
- Annyira sajnáljuk, uram! Azonnal készítünk egy másikat... - mondja szinte elsüllyedve a pultoslány, amire egy kicsit azért megenyhülök. Elvégre én is embereket szolgálok ki, pontosan tudom, milyen érzés elcseszni valamit, aztán meg az idegbeteg vásárló szidalmazását hallgatni. Nem egyszer jártam már úgy én is, hogy farkasszemet kellett néznem dühtől beliluló, kiabáló emberekkel, mert a pálcájuk valamiért nem úgy funkcionált, ahogy szerették volna... És hát, egy rakoncátlankodó pálca bizony elég komoly glaibát tud okozni. Khm. Úgyhogy moderálom magam és ahelyett, hogy ráborítanám a kárpótlás gyanánt készített újabb kávét, elveszem tőle. - Oké - motyogok még mindig kicsit zaklatottan, aztán a dominóeffektus másik áldozatát próbálom kárpótolni, aki egészen türelmesen reagál. - Köszönöm, de nem szükséges. Azonban ha van önnél valami csodás tisztítószer, azért hálás lennék - mondja a fiatla lány, amire nemlegesen rázom a fejem. - Sajnos az nincs... - felelem habozva, hiszen természetesen hamar megoldhatnáma dolgot egy pálcaintéssel, de nem itt, muglik között. És hát egyelőre a lányról sem tudom, hogy mennyire sokkolná le egy varázspálca látványa vagy sem. - Egyébként kétlem, hogy Merlinnek lyukas lenne a zoknija. Vagy netán személyes tapasztalat? - folytatja kedvesen a leányzó, amire egy őszinte mosoly kívánkozik ki belőlem. - Ami azt illeti, nem személyes, de le merném fogadni, hogy egy igazán szerencsétlen alak lehet, ha már így képes elrontani az ember napját.... Biztos élvezi, hogy másokat is szerencsétlenné tehet - magyarázkodom, mint egy idióta, de sebaj. Már hozzászoktam. A lánynak meg gondolom nem kell hozzászoknia, hiszen most azonnal faképnél hagyhat, ha akar, így, hogy végre megkapta ő is a kávéját. Részemről belekortyolok a sajátomba és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy ezt sikerült nem elrontaniuk. Egy kicsit javított a hangulatomon ez a gyors korty ugyan, de azt még nem feledtette el velem, hogy épp az előbb tettem tönkre az ismeretlen hölgy ruháját, amit illene azért helyrehoznom valahogy. - Szóval visszatérve a foltra... folttisztító itt ugyan nincs nálam, de ha gondolja, otthon kitisztítom magának egy perc alatt. Nem lakom messze, csak öt perc gyalog - ajánlom fel a segítséget, és persze csak ezután esik le, hogy most hívtam fel egy fiatal lányt a lakásomra, aki ránézésre akár a gyerekem is lehetne. Vajon mit gondolhat rólam? Ahogy ez lepörög bennem, rögvest elvörösödöm. Elvégre milyen dolog már, hogy egy korombeli férfi így rányomul egy csinos, fiatal lányra, aki feltételezem még a Roxfortba, vagy ha esetleg mugli, akkor meg valami középiskolába jár? Persze sosem ment nekem a csajozás, tinikoromban sem, így mit is várhattam a felnőttségtől? Hát, ha vártam is valamit, az biztos, hogy semmi jó nem sült ki belőle. Ugyanaz a szenvedés szociális téren, ami mindig is volt. - Mármint... elnézést, nem úgy értettem.... - hebegem kínok között, a cipőm orrát bámulva. - Igazából a munkahelyem fölött lakom... ami egy műhely. Így a lakásomra nem kéne feljönnie - tetézem tovább a tetézhetetlent. Gratulálok Slinkhard. Ezt megint gyönyörűen összehoztad....Csoda, hogy még nem égtél szénné itt helyben. - Elnézést, még be sem mutatkoztam.... - nyújtom felé szabad kezemet kissé remegve. - A nevem Ewan Slinkhard.
Biztosan átok ül rajtam…. igen… Mi más magyarázata lehetne annak, hogy miután aprólékos munkával elkészítettem a rendelt pálcát, az utolsó pillanatban megvágtam magam? Alighanem semmi… és ha mindez nem lenne elég, Roy állandóan kitalál valamit, amivel nehezebbé tegye az életemet. Bár itt a nyári szünet és legszívesebben állandóan Jimmyvel lennék, mindig kitalál nekem valami piszlicsáré feladatot, hogy még véletlenül se legyen időm vele lenni…. Ez igazán csodálatos. Mivel valamiből el kell tartanom magamat, nem léphetek ki az üzletből, de így nem is lehetek a fiammal. Ez olyan, mint valami 22-es csapdája, amiből nincs kiút. A mai nap után rám fér egy rendes kávé, ezért a faforgácsos-vérfoltos talár helyett magamra kapok egy térdig érő farmert meg egy laza, vasalatlan sötétzöld inget, aztán a Starbucks felé veszem az irányt. Tudom, hogy mugli hely, de én épp ezért szeretem. Itt nem kell összefutnom olyan vevőkkel, akikkel akaratom ellenére le kéne állnom csevegni. Viszonylag gyorsan odaérek a helyhez, viszont ahogy belépek, lefagy a nem létező mosoly is az aromról. Remek, kell ennél jobb? Sosem fogok sorra kerülni. És ha ez nem lenne elég, még rá is tapos valaki a cipőm sarkára. Ösztönösen morgok egyet, nem mintha annyira fájt volna...csak mert nem telhet el úgy öt perc a napból, hogy békén hagyjon az a bizonyos, muglik körében sokat emlegetett Murphy. Vagy nem is az ő hibája, hanem itt mindenki azon van, hogy az én életemet keserítse meg? Hátrafordulok és egy gyönyörű, szőke lányt pillantok meg, amint beharapja az alsó ajkát. – Elnézést – szalad ki a száján, amire igyekszem a tőlem telhető legkedvesebben biccenteni. – Nem történt semmi – mondom halkan, aztán visszafordulok. Sajnos, ahogy az várható volt, csigalassan halad a sor… Eltelik vagy tíz perc, mire tényleg sorra kerülök, és leadhatom a rendelésem. – Jónapot. Egy sima jegeskávét kérek mindenféle ízesítés nélkül – közlöm a pultoslánnyal, akinek két rózsaszín gumival felfogott haja egészen óvodássá teszi az arcát. Nem értem, minek öltözik így egy felnőtt nő, talán így akarja jelezni, hogy még véletlenül se környékezze meg senki, mert nincs azon az érzelmi szinten? Talán így van, ki tudja. - Uram, próbálja ki a legújabb rózsaszín jegeskávénkat! Szezonális ajánlat, két hétig érvényes csak, nehogy lemaradjon róla – mosolyog rám negédesen a nő, amire egyszerűen kezdek kijönni a sodromból. - Nem kell, köszönöm – morgom oda felé. - Csak a kávémat akarom – nyomatékosítom olyan pillantással, amit nem lehet félreérteni: Miért olyan nehéz megérteni, hogy egyes emberek nem azért vásárolnak bármit is, mert az új és divatos? Hanem mert bevált és szeretik.... A kapitalizmus olyan méreg, amit igyekszem elkerülni, már amennyire lehetséges. A tekintete, szerencsére elhallgattatja, így nincs más hátra, fizetek és a várva-várt kávéval együtt távozom. Sarkon fordulok és belekortyolok, hogy végre lehűthessem magam, amikor a meglepetéstől kiköpöm az első kortyot. Egyenesen az előbb már szemrevételezett szőke lány ruhájára. - Merlin lyukas zoknijára! Ez sós….Komolyan mindenki azon van, hogy lehetetlenné tegye az életemet? - magyarázom vöröslő fejjel, félig a pult felé fordulva, hogy a lófarkas lány is biztosan hallja, majd észbe kapok. - Jajj, kérem ne haragudjon! Hadd hívjam meg valamire kárpótlás gyanánt! – nézek a nőre esdeklően, akinek immár a dekoltázs résznél csúnya barna folt „tarkítja” szép, nyári ruháját, az én jóvoltamból. Igaz, hogy az én napom már totálisan elvan rontva, de nem akartam ezt máséval is megtenni. Helyre kell hát hoznom gyorsan ezt a fiaskót.
Nem engedhettem, hogy a gyerekem dolgozzon, csak azért, mert velem akar élni. Nem engedhettem, hogy neki is annyit kelljen szenvednie, mint nekem a lakhatásért. Inkább készítettem volna elő kétszer annyi alapanyagot, políroztam volna meg kétszer annyi pálcát, minthogy neki kelljen bármiben is részt vállalnia. Jimmynek gyereknek kellett lennie, gyereknek, aki a barátaival van és ismerkedik a világgal. Eleget szenvedhetett már az elmúlt években család nélkül. Azt akartam, hogy minden boldogság az övé legyen, amit csak meg tudok neki adni. Bárcsak meg lenne az anyja is. Tudnom kellett honnan indultunk ki, habár nem ígérhettem annak az asszonynak újra szerelmet, de Jimmynek talán adhattam volna egy anyukát. Ez volt az a gondolat, ami foglalkoztatott, nem a pénz. Talán annál többet ér a szeretet, a család, aki körbe veszi az embert. A többi pedig megoldjuk abból, amim van és amim még lesz, ha keményen dolgozom. Hiszen az első nehézségeken máris túl jutottunk. Jimmy meglett, kapott egy apát, én egy fiút. Van fizetésem, van hol laknom és van hova vinnem őt is. Egy kis csinosítgatás és még kényelmesen le is fogunk férni. Könnyen megoldom kétkezi munkával, ha szükséges. – És mi lenne olyan, amit elfogadhat fizetésképp? A kérdésre kicsit visszazökkentem a jelenbe. Nem az forgott már csak a fejemben, mit kellene megtennem nyárig. Nem is csak az, hogy milyen asszony lehetett a feleségem – ha egyáltalán az volt a nő, aki Jimmyt a világra hozta. Túl sok kérdés tolongott a fejemben, annyira, hogy szinte belefájdult. Minden izmommal megfeszülve koncentráltam. De igen, talán O’Mara segíthetett volna. Talán ő lenne az egyetlen, aki ezt az ügyet is képes lenne megoldani. Hiszen én éveket kutattam, faggattam a Minisztériumot, a Mungót, de nem volt semmim lényegében. Nem tudtam semmit a kezem közé fogni, amibe kapaszkodhatok. Az a fickó pedig alig pár hét alatt bukkant a gyerekemre. Megért volna egy próbát. – Nem tudom, Jimmy. – Válaszoltam őszintén. Ujjaim végig simítottak a haján. –Nem tudom, de majd kerítek valamit. Te ne foglalkozz ezzel. Legyintettem egyet, mintha nem lenne fontos. Még a végén képes lett volna ennek is neki esni, hogy aztán bajba sodorja magát. Nem szerettem volna belekeverni a felnőttek dolgába. Itt van a Roxfort, azt élvezze, ne pedig azon görcsöljön, mivel fizetünk egy tolvajt, aki történetesen kiváló nyomozó is. Az majd az én feladatom lesz. Talán ellopok neki valamit, talán feltúrom mindenemet. – Most menj vissza a kastélyba. Letelt az óránk. – Pillantottam a karórámra. – Hamarosan megint felkereslek. – Megpaskoltam a vállát, végig simítottam a haját és az arcán. – Vigyázz magadra és legyél jó… amennyire lehet. – Nevettem rá. Aztán, elhúzódva tőle, tettem hátra egy lépést. Készen álltam, hogy egy időre magára hagyjam. Hiszen a miénk lesz az egész nyár, hogy megismerjük egymást, hogy a múltunk után kutassunk. Addigra talán lesz is egy otthonnak nevezhető valamink. Még egy utolsó mosollyal ajándékoztam meg és hozzá tettem: – Majd küldök egy baglyot. Hátat fordítottam, majd intettem egyet neki. Rossz érzés volt otthagyni. Rossz érzés volt csak így tovább állni, miközben éppen csak megtaláltam. De az igazgatónő egyetlen órát adott, hogy ne zaklassam fel a gyereket. Én pedig tartottam magam a szabályokhoz, hiszen ha minden jól megy, egy élet áll még előttünk.
Nem értettem magam, meg azt a furcsa érzést sem… végül is nem volt miért aggódni. Jimmy még nem is biztos, hogy készen állt arra, amit én annyira szerettem volna. Elvégre hosszú éveket tölthetett abban az árvaházban, nehezére eshetett mindezt a háta mögött hagyni és belevágni az ismeretlenbe. Valamikor egy család voltunk, most azonban nem voltunk több két idegennél, akiknek muszáj lesz valamilyen úton-módon összecsiszolódni, ha újra azok akarunk lenni. Vágytam rá, mert attól a perctől, hogy megláttam, tudtam: ő az én fiam. Nem volt kérdéses és erről nem csak a kéken csillogó szemek vagy a barna haj árulkodott. Az egész testéből ez az érzés áradt. – De nem szeretnék az árvaházba se visszamenni, tehát ne haragudj, hogy esetleg többet kell dolgoznod, de próbálok majd segíteni. Nyáron biztosan találok valamit, amivel kereshetek pár galleont… Lesütött a szemét, mintha zavarban lenne. Vajon tényleg ennyire szegénynek látszottam ott a Kőkörnél ácsorogva? Mármint igyekeztem a lehető legjobb külsőmet mutatni és nem azt a néha izzadt, koszos műhelyi inast, aki hétköznaponként voltam. Tény, hogy közöltem, nincs túl sok pénzem… vélhetőleg felelősségteljes apaként nem ezzel kellett volna nyitnom. Nem akartam, hogy úgy érezze neki bármit is tenni kéne a kettőnk megélhetéséért. Ezért egy kicsit elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy jobban meg kéne válogatni a szavaimat, de az elmúlt éveimet úgy éltem le, hogy nem voltam apja senkinek – legalábbis tudatosan. – És ne mondd, hogy nem a legjobb ajánlat! Már rég óta vártam arra, hogy megkapjam ezt az ajánlatot. Ennél nincs jobb. Talán tényleg örült, nem tudtam megállapítani. Az is lehet, hogy csak engem akart nyugtatni… és azért viselkedett így. Nem tudom, de máris úgy vert a szívem, hogy ki akart szakadni a mellkasomból. Mérges voltam magamra, amiért ráijesztettem azzal, hogy nincs pénzem. Nyilvánvalóan az anyagi helyzetem közel sem tökéletes és nem valószínű, hogy hibátlan életet tudok neki biztosítani. –Jimmy, hé! – Emeltem fel a kezemet mosolyogva, hogy jelezzem: ez nem így megy. –Minden a legnagyobb rendben lesz, anélkül is, hogy dolgoznál. Megoldom, ezért én vagyok az apa. Nem tudom honnan jött az a hirtelen magabiztosság, amivel a tudtára adtam ezeket a gondolatokat. Meglepett, de tetszett. Talán ez az alak bujkál bennem már régóta… talán ez az alak az, aki igazából Ewan Slinkhard volt valamikor. Szerettem volna megismerni, ő lenni, kideríteni ki voltam. Egyszerűen Jimmy léte mérhetetlen vágyat váltott ki belőlem a múltammal kapcsolatban. Eddig is gyötört a kényszer, hogy tudjam meg ki voltam, mit tettem, miért vették el az emlékeimet. Ezúttal azonban, mintha még egy kis rúgást is kaptam volna hátulról, hogy meglegyen a következő löket a kutakodásra. Ezért is tértem át az édesanya-feleség témára. –Igen. – Bólintottam. –Mr. O’Mara megbízható… ő tudni fogja, mit kell tenni egy ilyen kényes helyzetben. Csakhogy őt kifizetni sem egyszerű, előbb erre kell megoldást talánom. Kicsit megborzoltam Jimmy haját. – Persze nem azért, mert sokba kerülne. Csak nem fogadja el a galleonokat… neki valami különleges tárgy kell cserébe. Bárcsak lenne valamim, ami lenyűgözné… – Sóhajtottam.
Nem akartam Jimmyre erőltetni magam. Próbáltam kifürkészni a tekintetét és megérteni, mire is gondol, ugyanis a válaszából nehéz lett volna eldönteni, mennyire fogja fel az ajánlatom. Nem csak azért akartam magamhoz venni, mert az szülői kötelességem lett volna… sokkal inkább azért, mert magam láttam benne. Minden mozdulatát szerettem, attól a perctől kezdve, ahogy megláttam a Kőkör felé tartani. Többé nem volt kérdés, hogy valóban a fiam-e. Egyértelmű volt, nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen. Már nem csak leveleket akartam vele váltani, hanem nevelni és megadni neki mindent, amire szüksége van. Talán ez egy újabb lökés lehetett ahhoz, hogy komolyabban kutassam a múltamat s ezzel együtt az övét is. Meg akartam találni az anyját. Tudnom kellett vele mi történt és most, hogy megvan a fiam, az ő adatai alapján még akár rá is bukkanhatunk… legalábbis nagyon reméltem. Jimmy kék szemeinek csillogása annyi reményt adott. Egyelőre érthetetlen válaszok voltak a rengeteg kérdésre, ami bennem kavargott, de talán megfejthetők. Ez pedig olyan sokat jelentett az elmúlt évek bizonytalansága után. Mr. O’Mara is hálát érdemel. Még egyszer fel akartam keresni abban a füstös kis kocsmába, hogy újabb fizetséget nyomjak a kezét… és aztán újabb szívességet kérjek tőle. Szükségem volt rá… mert ahogy Jimmyt megtalálta, úgy talán az édesanyját is megfogja. Nem tudtam, hogy képes lennék újra ugyanúgy szeretni azt a nőt, mint talán valamikor… de szükségem volt rá, minta puzzle utolsó darabjára. Ő lehetett volna az, aki újabb válaszokot ad és talán tudhatta, hogy ki vette el az emlékeinket. Ez szándékos dolog lehetett, nem pedig egy baleset. Hiszen egy családot érint, nem csak egy embert. – Komolyan gondolom. – Jelentettem ki. Ezúttal nem remegett a hangom a zavartól. Azt akartam érzékeltetni Jimmyvel, hogy nem csak a helyzet kedvéért mondtam azokat a szavakat. Ez a kötelességem… ugyanakkor egyetlen pillanat alatt ragaszkodni kezdtem hozzá. Tudtam, hogyha ezt nem lépem meg, talán újra elveszítem. – Nincs sok pénzem, de van egy kis lakásom… és jó helyed lenne. Ha pedig szükséges, majd még többet dolgozom. – Folytattam, mintha fel kéne sorolnom az érdemeimet és lehetőségeimet. Valójában kicsit olyan volt ez az egész, mintha el akarnám adni magamat… és részben igaz is volt. Nem akartam, hogy Jimmy az árvaházat válassza. Most már biztosan tudja, hogy van egy apja, így nem ott van a helye. Heves ritmusra kapcsolt a szívem, remélve, hogy tudja: tényleg komolyan beszélek és nem csak úgy mondom ezeket. – Tudom, hogy nem túl jó ajánlat, elvégre nem vagyok gazdag. Sőt, talán nem is a legjobb körülményeket kínálom, de azért mégsem olyan vacak a helyzet. Hiszen, amit én adhatok neked az a család. Az iskolában mindened meglesz, enni is kapsz és tető lesz a fejed felett. Ennyi már csak elég – sóhajtottam. Reméltem, hogy a kék szemekben azt látom csillogni: ő is ezt akarja. Nekem ugyanis a terhemre biztosan nem lenne. Szívesen dolgoznék a családomért, a múltunk megismeréséért… egy sokkal jobb életért. Viszont nem akartam folytatni a lehetőségeink feszegetését, ugyanis sokkal fontosabb téma volt a következő lépés, ami most már Jimmyt is annyira érintette, mint engem. – Az édesanyádat kellene még megkeresnünk. – Magyaráztam és vissza is tért a zavartság. Remegő kezeimet zsebre dugtam és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy azzal a színésznőpalántával randevúztam. Nem az én ötletem volt, lényegében Thomas rángatott bele… de azért erről még így is kellemetlen lett volna Jimmyvel beszélni. – Arra gondoltam, hogy Mr. O’Marát keresném meg ez ügyben ismét. Nincsen róla sem emléked, igaz? – kérdeztem és próbáltam elnyomni a hangom bizonytalanságát.
Még mindig nehezen hittem el, hogy az előttem álló fiú az én gyerekem. Egyértelműen éreztem a köteléket közöttünk, ahogy kék szemeibe pillantottam csak erősen kezdett dolgozni bennem az érzés: meg kell védenem, vigyáznom kell rá és otthont kell biztosítanom neki. Pont ezért is zakatolt annyi kérdés bennem: Milyen élete volt eddig? Volt hol aludnia és ki vigyázott rá? A Roxfort persze sok mindent adhatott meg neki. Először is egy biztos helyet, rendes étkezést és oktatást. A nyáriszünet viszont egyre közelebb volt és én biztosan akartam tudni, hogy lesz helye… legalábbis amíg intézkedem, hogy együtt élhessünk. Nincs sok pénzem, de képes lettem volna előteremteni annyit, hogy kihúzzuk és az évkezdést is könnyedén átvészeljük. Sokat köszönhettünk Mr. O’Marána. Mégha rossz híre is volt és elsőre ellenszenvesnek is tűnt… sőt valójában másodjára is, neki köszönhettem, hogy ott ácsoroghattam a Roxfort udvarán és a fiam könnyektől vöröslő, mégis ismerősen kék szemeibe nézhettem. Valójában nem hálálkodtam neki túlzottan, csak átnyújtottam azt a mesés aranyékszert, amit a cuccaim között találtam. A Mungóban nyomták a kezembe a dobozt, amiben egykori értékek voltak. Talán az a nyaklánc volt a legszemélyesebb dolog, amit benne találtam… de annyit még sem ért, mint a gyerekem ölelése és a tudat: nem vagyok egyedül. – Igen, egy kicsit tényleg… érdekes volt, hogy ilyen gyorsan rám találtál ennyi év után. És sajnálom – sóhajtott. – Tudom, hogy milyen teljes törlés után felébredni, na meg én is kerestem a múltam. Kinyújtottam a kezemet, finoman a vállára csúsztattam. Gyengéden paskolgattam meg és rámosolyogtam. – Már nem számít, Jimmy. Hiszen itt vagyunk egymásnak és addig kutatunk, míg minden apró homályos foltot, meg nem töltünk emlékekkel. – Nyugtatásként mondtam ezeket a szavakat. Valószínűleg most, a nevünk és az összetartozásunk ismeretében könnyebb lesz a nyomozás… hacsak az, aki az átkot ránt küldte nem végzett olyan alapos munkát, hogy még a nyilvántartásokba is belenyúlt. Akkor aztán örökké kutathatjuk Jimmy anyukáját. De hát ki tudja, mi lett vele azóta? Talán új családja van, talán nem is él vagy talán soha nem is voltunk egy család, csak megszülte Jimmyt. – Majd a nyári szünetben szeretnélek bemutatni valakinek – magyarázta. Kicsit kikerülve a gondolataim kavargásából pillantottam rá. – Egy muglinak, ő nevelt engem az eltelt években. Elmosolyodtam. – Jó lenne. Szeretném neki megköszönni. – Bólintottam. Már folytattam volna valami olyasmivel, hogy mik is lennének az én nyári terveim. Talán Jimmy még túlságosan zavarban volt vagy csak ilyen rövid idő alatt szeretett volna rólam a lehet legtöbbet megtudni. Meg is értettem. Igaz én beértem azzal is, hogy csak hallottam a hangját. Örültem, hogy láthatom a mozdulatait. – Lényegében a múltamat kutattam. De sok mindenre nem jutottam… ezért megpróbáltam a munkámba temetkezni, új életet kezdeni… csakhogy nem ment. Ezért a pálcakészítő műhelyben, ahol dolgoztam, a főnököm segítségét kértem. Ő ajánlotta, hogy menjek a Vakegérbe, mert ott szokott iszogatni Mr. O’Mara a nyugodt napjain. Két héten át kerestem fel a kocsmát, mire valóban sikerült is összefutnunk. – Magyaráztam. – Jimmy… igazából van itt egy fontos dolog, amit mindenképpen meg akarok veled beszélni még ma. Nyeltem egyet. Erősen koncentráltam, hogy a szemébe nézzek. Azt akartam, hogy lássa, minden szavamat a lehető legkomolyabban gondolom. – A pálcakészítőműhely felett lakom. Egy apró lakásban és bár nincs sok pénzem, rendesen kipofoztam és ha úgy alakul, szeretnék egy rendes otthont is fenntartani. Szeretnél a nyáron hozzám költözni? Mármint… – Hirtelen zavarba jöttem. – Nem úgy gondoltam, hogy már az első naptól, de ha a hivatalos ügyeket elintéztem. Természetesen a mugli, aki nevelt bármikor meglátogathat és te is őt. Csak szeretném, ha egy család lennénk rendesen. Mit szólsz?
Éreztem, ahogy a fiú vállai megremegnek, miközben ölelt. Talán zokogott, ekkor még nem láthattam… de hamarosan meg is éreztem az első könnycseppet az őt szorosan tartó kézfejemen. Valahogy olyan furcsa érzés volt, hogy nekem van egy gyermekem, de közben meg szinte azonnal megéreztem a közöttünk lévő köteléket. Ahogy a távolban megpillantottam, már tudtam: közünk van egymáshoz. Nem csak a szeme kékje és a barna haja, de a mozgása is, mintha belőlem származott volna. Aztán meghallottam a hangját, amibe egyszerűen beleborzongtam. Éreztem, ahogy még könnyesebb lesz a szemem. Nem fakadtam sírva, csak pislogva próbáltam a helyén tartani a kitörni vágyó, sós cseppeket. Nem akartam előtte zokogni, habár érezhette rajtam, mennyire megvagyok hatódva. Remegett a hangom, hülyeségeket kérdeztem és kirázott a hideg, ahogy magamhoz öleltem. Olyan volt, mint valami, ami régóta hiányzott az életemből, csak nem tudtam minek is nevezzem őt… Ahogy elhúzódott megnéztem magamnak jobban. Éreztem, ahogy a szívem egy nagyot dobban, mint mikor az ember valami sorsfordító dolgot él át és ez a leírás tökéletesen illett a helyzetre. Jimmy hozzám tartozott és ki tudja, miken ment keresztül az elmúlt években. Ki tudja, hogy neki is milyen megpróbáltatásokkal kellett szembe néznie. Csak remélhettem, hogy nem egészen ugyan azokon, mint nekem. Ha mégis, akkor készen álltam helyre tenni azt, amiből az elmúlt években kimaradt. – Igazad van… valóban sok mindent meg kell beszélnünk – bólintottam. A sírástól kivörösödött szemeibe néztem. Még mindig magam láttam benne… de kellett valaminek lenni az anyjából is, akiről fogalmunk sincs, hogy kicsoda lehet. Talán éppen a Mungóban van valami karton, ahol az ilyesmit vezetik. Jimmy talán ott született vagy egy másik ispotályban. Ha házasok voltunk, akkor annak is nyoma kellett, hogy maradjon. Igaz, nem éreztem a szerelem hiányát… csak ott volt az a különös bűntudat, amiért legutóbb olyan könnyen belerángattak egy vakrandiba. A lány persze fiatal volt és szép… de mi van, ha van valahol egy feleségem és Jimmynek egy anyja, aki szintén minket keres? Benyúltam a zsebembe és kivettem belőle a két medált. Jimmy felé nyújtottam őket, ahogy Mr. O’Mara korábban megkért. Azt mondta, hogy valamiért fontos a fiúnak a sajátja, így azt egy láncra fűztem az enyémmel. – Most már mindkettő a tied lehet – mondtam kicsit rekedten, mert még mindig az érzelmek hatása alatt voltam. – Így majd emlékeztet, hogy már nem vagy egyedül. – szinte suttogva beszéltem. Végül is Jimmy éppenséggel elég közel volt, még így is könnyedén meghallhatta a hangomat. Csendesen figyeltem, ahogy átveszi. Közben próbáltam magamban kérdéseket megfogalmazni, na meg egy-két dolgot, amit elmondhatnék neki magamról. Természetesen nem volt túl sok emlékem a múltamról, ahogy a Mungóban töltött eszméletlen évekről is csak annyi, hogy hallottam magam körül hangokat… és fényeket is láttam. Ezen kívül minden teljesen homályos volt. Talán éppen csak annyit említhetnék meg neki, hogy ki is vagyok én most… egy magát kereső, de egyre biztosabb lábakon álló pálcakészítő inas. – Biztosan furcsa, hogy ilyen hirtelen előkerültem… de már jó ideje magamhoz tértem a Mungóban és meg akartam keresni azt, aki vagyok. Elliot pedig szinte hihetetlenül gyorsan rád bukkant.
Kicsit meggyűrtem a kezemben tartott borítékot, ahogy felnéztem a kastélyra. Jimmy levele volt az, míg a zsebemben McGalagony igazgatónő rövidke, engedélyező sorai lapultak. Megengedte, hogy a birtokon, egy rövidke sétát téve találkozzak a fiammal – legalábbis a feltételezések szerint ő az. Amúgy sem szívesen léptem volna át a kastély küszöbét, megzavarva a diákok nyugalmát… gondolom nem mindennap járnak erre felnőttek a tanári kar és a személyzet tagjait leszámítva. Ezért türelmesen várakoztam, míg Jimmy kilép az ajtón pontban tíz órakor és elsétál a Kőkörig, ahol ácsorogtam. Némán bámultam fel a tornyokra, amik éppen csak látszottak a fák takarásában. Gyönyörű volt ez a hely, de egyáltalán nem tűnt ismerősnek, ami keserűséget váltott ki belőlem. Képtelen voltam elfogadni a tény, hogy valamikor én is idejártam és tanultam. A fejemben ugyan a tudás megmaradt, de az életem ezen szakasza, mintha sohasem létezett volna. Jimmyvel kapcsolatban is hasonló érzéseim támadtak újra és újra, de az ő esetében más volt. Amint megláttam a nevét azon a kis medálon, tudtam, hogy összetartozunk. Volt valami különös az egészben. Egy érzés, amit talán tényleg a szülök éreznek csak: meg akartam ismerni, védeni őt… furcsa volt és szokatlan, de mégis valahogy olyan természetesen jött belőlem. Megint meggyűrtem a papírt, ahogy eszembe jutott: az elmúlt években nem lehetettem Jimmy mellett, nem volt senki aki vigyázzon rá. Mr. O’Mara elmondása alapján a fiú nem tud semmit a szüleiről, el sem tudtam képzelni, milyen körülmények között élhetett, de szándékomban állt ezen változtatni, mégha sok pénzem nem is volt egyelőre. Ellenben ott volt a munkám, ami biztos pont… van is hol laknom, habár oda nem szívesen vittem volna Jimmyt, de talán tudok majd bérelni egy kellemesebb helyet valahol Londonban, közel a műhelyhez. A távolban megpillantottam valakit közeledni. A látásom nem volt túl jó, ezért ilyen messziről még nem tudtam volna megállapítani, hogy fiú vagy lány, tanuló vagy tanár… de éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd. A szívem hevesen dobogott és olyan furcsa, zsibbadáshoz hasonló reszketés futott át a testemen. Nem tudtam, mit tegyek, hogyan álljak, milyen arcot vágjak. A levelet mindenesetre a zsebembe gyűrtem és megpróbáltam a lehető leglazább lenni. Jó lenne, ha szimpatikus lennék neki élőben is… – motyogtam magam elé a legfontosabb gondolatomat. Megköszörültem a torkomat és abba az irányba tettem egy lépést, ahonnan érkezett. Eddigre már határozottan felém tartott, ismerősek voltak a mozdulatai, a haja, az egész lénye. Bizonyosan éreztem, hogy valamiféle kapcsolat van közöttünk és most már nem csupán a nevének olvasása vagy a girbegurba sorok látványa, hanem az ő lénye váltotta ki ezt a gondolatot. A szívem még hevesebben vert. Hamarosan megállt előttem, én pedig – kissé remegve – felé nyújtottam a kezemet. – Ewan vagyok… – mondtam a lehető leghatározottabb hangomon. – De azt hiszem, ahogy a leveledben is írtad, szólíthatsz apának… és tegezz bátran… Furcsának éreztem a saját hangomat. Távolinak és szerencsétlennek éreztem, mintha nem is én beszélnék. Kicsit elment az önbizalmam, amitól zavarba jöttem. Elhúztam a kezemet és izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem. Nem akartam ilyen katasztrofálisan bénának tűnni az első találkozásunk alkalmával. Sőt le akartam nyűgözni, hogy lássa: normális apja van. Valószínűleg ebből az első pár percből nem egészen ezt szűrte le. – Öhm… hogy vagy? Jól megy a tanulás? – A lehető leghülyébb kérdések törtek elő belőlem. Tudtam, hogy meg kell próbálnom megnyugodni, de az érzések ott lüktetettek bennem, szinte várták, mikor törhetnek ki. Valahogy jóval meghatóbb volt ez a pillanat, mint hittem, így a válaszát nem is várta meg, egyszerűen odahúztam magamhoz és megöleltem.
Ahogy leültem a pult mellé és óvatosan intettem, hogy én is ugyanazt kérem, mint a mellettem ülő, bájos, Lottie nevet viselő hölgyemény. Csak ezután, egy kis csend beálltával kezdtem el zavarba érezni magamat. Nem azért, mert olyan elbűvölő volt a partnerem – habár ez kétségtelenül így volt –, hanem mert szinte égette a bőrömet a tekintete. Annyira bámult, annyira méregett, mintha egy darab hús lennék valami piacon, amit meg kell alaposan vizsgálni, mielőtt az ember megveszi. Persze ezek a megszervezett randevúk mind ilyenek lehetnek, nem tudom… lényegében arra sem emlékszem, randiztam-e valaha. Az egyetlen, majdnem biztos tény az, hogy van egy fiam. Az életem további részét különös homály fedi… de az az érzés még mindig ott volt a szívem mélyén: ha van gyerekem, kell, hogy legyen feleségem is. Tudom-tudom, Thomas szerint mindez jóformán semmiféle befolyással nem bír, ebben a helyzetben… hiszen nem emlékszem rá. Így talán, ha ma ennek a randinak lesz is bármilyen folytatása, úgy az nem számít majd megcsalásnak. De vajon Lottie-val szemben helyes lenne elhallgatni ezt a félelmemet? – Talán az enyémbe is tesz a „valamiből” – mosolyodtam el, ahogy a lány felé fordultam. Közben, megtámasztottam a karom a pulton és úgy néztem a barna szemeibe. Azokból is kellemes melegség áradt. Még szélesebb mosolyra húzódtak ajkaim, kivillantottam a fogsoromat is. Valóban szép lány volt, mégsem mertem volna neki komoly elkötelezettséget ígérni… ezt még akár Jimmy is számon kérhette volna rajtam – habár fogalmam sem volt milyen természet. Nyilván egy gyereknek is az az első kérdése ilyen helyzetben: „ha nekem van egy apám, akkor lennie kell egy anyukámnak is, nem igaz?” És sajnos nagyon is jogos gondolat lenne. - És akkor együtt lehetünk jó hangulatban – válaszoltam, aztán elvörösödtem és gyorsan, kissé hadarva tettem hozzá: – Nem, mintha nekem rossz hangulatom lenne. Elvégre most ismertem meg egy kedves lányt. Zavart pislogással fordultam el és már azon gondolkodtam, hogy jobb lett volna időben kilépni a süllyedő hajóból. Elvégre Lottie fiatal, nyilván sokkal fiatalabb nálam, én pedig itt szórakozom vele, miközben annyi megoldatlan kérdés van még a múltammal kapcsolatban. Ha megkérdezné, ki vagyok én, mi a kedvenc színem, melyik házba jártam a Roxfortban, mi mondanék? Semmit sem tudok… csak annyit, amennyit Elliot mondott a Jimmyvel való találkozás után. Szerencsére Lottie megszólalt, ekkor vettem észre, hogy már a pultra könyökölve bámul. Ez kicsit elvonta a figyelmemet a kétségeimről. Elvégre maga a társalgás igencsak humoros volt, mivel ő láthatóan éppen elég sokat ivott és azt megpróbálta a pultosra kenni. Az persze köztudott tény, hogy 1999-ben éppen a legújabb trend az enyhe szerelmi bájital keverése az italokba… szinte biztos vagyok benne: Thomas intézte így. Azt ígérte ugyanis, hogy garantáltan tetszeni fogok a lánynak. Ekkor érkezett meg elém az ital. – Ez teljesen ugyanolyan, mint a kisasszonyé?– kérdeztem a csapost, ahogy jobban megnéztem magamnak az italt. Volt egy enyhe rózsaszínes árnyalat, ráadásul a férfi is csak bólintott, majd vigyorogva kacsintott. Nem figyeltem eléggé, de talán eldörmögött egy jó szórakozást is. Gyorsan lehúztam az italomat, majd újra Lottie felé fordultam. Éreztem, ahogy melegség járja át a testem… és közben, találkozott a tekintetem az övével. Erre már a szívem is vad táncot kezdett járni. –És… – nyeltem egyet, ahogy a tekintetem végig siklott a nyakán. Egy pillanatra megragadt a mellein, amikor rájöttem, hogy totál pofátlan vagyok. Megköszörültem a torkomat és újra a szemeibe néztem.– Szóval mivel foglalkozol? Thomas nem sokat mondott rólad, csak a külsődet írta le. Egy kicsit kihúztam magamat. – Én egy pálcakészítő műhelyben vagyok inas.
Csendesen ácsorogtam a tükör előtt. Éppen csak beletúrtam a rakoncátlan tincsekbe, amolyan jelzésként, hogy már pedig én foglalkozom a problémával, csak éppen teljesen felesleges. A Mungóban valószínűleg a hosszú évek során annyira elaludtam, hogy többé nem is fog helyre állni. Ezen a gondolatot kissé elmosolyodtam, aztán egyszerűen lenéztem, a piszkos kis mosdótálon támaszkodó kezemre, annak is a gyűrűsujjára. Már sokszor elgondolkotam, hogy viseltem-e valaha gyűrűt rajta… mióta azaz O’Mara előkerítette Jimmy Slinkhardot, illetve csupán a medálját, minden olyan kusza és furcsa lett. Éppen nekem lenne egy fiam? Hiszen eddig olyan gyökértelennek tűntem a fene nagyvilágban. Sőt egyenesen az az érzésem támadt, hogy nem is ismert soha senki és csak valahogy véletlenül Londonba keveredtem egy másik, távoli országból. Meg aztán ez a név is: Slinkhard… Állítólag az enyém és én mégis olyan idegennek éreztem. Különös érzés volt, hiszen arra vágytam, hogy tartozzak valahova. Valaki lenni akartam, erre kaptam egy nevet és egy gyermeket alig egyetlen hónap leforgása alatt… tehát bizonyosságot nyert, hogy ebben az országban van valamiféle múltam. Keserűség fogott el, ahogy belegondoltam: mégsem tudott rólam senki semmit. Talán valami szélhámos voltam vagy senkiházi, akit kivetett magából a társadalom. Az a fiú pedig, aki a Jimmy Slinkhard nevet viseli, bizonyára éppen annyira vágyik az én megismerésemre, mint én az övére… és nagyon nem akartam neki csalódást okozni. Erről beszéltem Thomasnak is, na meg arról, hogyha van egy gyerek, akkor valahol egy anyának is lennie kell. Ő pedig egyszerűen, mindezek ellenére beszervezett egy randit. Persze vállba veregetett és közölte, ha meg is találnám az asszonyt, azért még érezhetem magamat jól. Végül is nem emlékszem semmire, tehát megcsalásnak sem számítana… jobb esetben. Megköszörültem a torkomat, újra végig simítottam a hajamon, majd a szakállamon. Aztán lassan, nyugodtan indultam el kifelé a házból. Mindössze akkor szembesültem azzal, mennyire késésben voltam, mikor azt az ősöreg órát próbáltam a csuklómra csatolni, amit a Mungóban vettek le a csuklómról és a kiengedésemkor visszaadtak. Akkor nem járt – pontban háromkor állt meg. Ezért meg kellett javítanom, de sikerült és talán olyan lett, mint újkorában. – Nem mehetek oda ilyen savanyú képpel…– morogtam magamnak, ahogy még egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszoba tükörben. Aztán egyszerűen, további aggodalmak nélkül kiléptem az ajtón és máris a szokásos londoni, nyüzsgő utcán találtam magam. Próbáltam nem magamra venni, ahogy újra és újra meglöktek vagy közölték, hogy nézzek az orrom elé. Az elmúlt három év sem volt elég, hogy megszokjam ezt a tömeget. A Mungóban lefeljebb egy-két őrültebb páciens támadt az emberre, itt azonban szinte percenként botlik kötekedőkbe az ember. Most azonban igyekeztem az időben érkezésre, na meg a randipartnerem külsejére koncentrálni. Magamban ismételgettem, amiket Thomes mondott: barna haj, karcsú, de formás, helyes arc… Ez alapján biztosan nem találtam volna meg, így mikor végre izzadtan, kissé ziláltan beestem a Csupaszív Csókosbájitalkifőzdébe ajtaján, a megérzésemre hagyatkozhattam. Na meg hát ott volt az a hozzám képes igazán fiatal lány, barna hajjal, kedves mosollyal az arcán. Ahogy közelebb értem, máris megpillantottam az előtte sorakozó poharakat. A tekintete is kicsit ködös volt, de elborzadás helyett inkább csak én is elmosolyodtam. – Lottie? – kérdeztem kissé megilletődötten és a kezemet is azonnal felé nyújtottam. – Ewan vagyok. – Ezúttal persze attól jöttem zavarba, hogy újonnan megtudott vezetéknevemet nem említettem. Szóval menten ki is javítottam magam: – Ewan Slinkhard. Leültem mellé, így közelebbről is láthattam az elfogyasztott italmennyiséget. A pincér persze éppen ekkor ért közelebb, így finoman jeleztem, hogy nekem is önthet egy ugyanolyat. Közben jobb kezem ujjaival finoman elhúztam az ingem nyakát, hogy egy kis friss levegőt juttassak izzadt felsőtestemre. Persze áldottam is az eszem, amiért a legjobb testszag elfedő bájitalt használtam indulás előtt. – Egyébként mit ittál? – érdeklődtem. – Ha már egyszer ugyanazt kértem, mint te…
Üzenetek megtekintése
