"Nyílik a kar, szállni akar Zárul a kar, magára marad"
Elgondolkoztam rajta, hogy hátrahagyom a Roxfortot és új munka után nézek. Talán valahol szükség lehet még egy kivénhedt kviddicsjátékosra. Az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Izraelbe és megpróbálkozom a régi mágusiskolámmal. Hülye ötlet… Tulajdonképpen sose szerettem és engem sem szerettek ott. Mindenki tudta, hogy nem ott volna a helyem. Batsát nem bántották, csodaszép volt, kedves és tehetséges. Engem sem bántottak, mert tudták lepattan rólam. Még messze nem a végzős osztályt tapostuk, amikor sejteni lehetett, hogy a kviddicscsapatok licitháborút indítanak majd értünk. Nagyképűnek hittek és azt hiszem az is voltam. Nem szerettek ott… És most se szeretnének…
Sóhajtok egy nagyot, mikor kilépek a kapun és végignézek a bál felé vonulókon, vagy épp az onnan menekülőkön. Az esőcseppeket érzem, ahogy hajamba és arcomra hullnak, de engem nem zavarnak különösebben. Játszottam végig meccset ennél sokkal nagyobb zuhéban, de még fagyban is, szóval nem ez fog eltántorítani attól, hogy véghezvigyem tanári kötelességem és felügyeljek ezen a hihetetlenül izgalmas bálon… Azt már megtanultam az itt töltött idő alatt, hogy amelyik diák szexelni akar, az szexelni is fog. Szóval nem igazán tudom, hogy én mégis kit és hogyan menthetnék meg a nem kívánt terhességtől, de mindegy is. Majd keresek egy csendes sarkot, ahol leülök, eliszogatom a mágikus puncsomat, hallgatok egy kis kevésbé andalító zenét és megvédek mindenkit, ha mástól nem is, de mondjuk egy tűzvésztől.
Megint nagyot sóhajtok, majd enyhén el is mosolyodom, miközben pár diák haverkodását próbálom hárítani. Főképp, mivel az egyikük háta mögött meglátom Floriant. - Mennem kell. – Mondom sietősen és egész egyszerűen átvágok a két fiú közt, hogy elindulhassak arra, amerre az előbb azt az arcot láttam, ami azóta is szereplője álmaimnak. Nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy történt. De akkor, akkor régen az illata beleitta magát a bőrömbe, a vágyaimba és azóta se mozdul ki onnan. valahányszor meglátom, emlékeztet engem rá, mekkora hibát is vétettem, mikor megadtam magam neki. De arra is emlékeztet, mekkora vágy lakozhat egy emberben egy másik iránt. Mekkora akarás, ami veszélyes, mert kiül minden egyéb gondolatot éppúgy, mint a józanságot. Közben viszont egyszerűen veszettül izgalmas és érdekes…
Most is önkéntelenül lépkedek utána, bár tudom, hogy látni sem akar. De nekem mintha nem lenne más választásom. Mintha nem tudnék mást, csak ő felé mozdulni, csak az ő illatáért létezni. Elvesztettem egy pillanatra, de aztán ahogy fürkésztem a sokaságot megláttam, ahogy belép egy fa mögé. Arra indultam el én is, megkerültem a fát, észre se vettem hirtelen, hogy így Florian mögé értem. Nem gondolkodtam, csak óvatosan kinyújtottam a kezem felé. – Florian…
Nem mintha nagyon értenék a rúnákhoz, vagy úgy lényegében bármiféle tudományos dologhoz a mágusvilágban. Lehet nekem is ki kéne tanulnom a seprűkészítést, de egyelőre nem érdekel az sem különösebben… Ez van. Egy dologhoz értek; a repüléshez, bár ezt sem tagadtam sosem. Régen is ebből éltem és ma is ebből élek, csak a szint változott meg kissé. Nem gondoltam volna, hogy valaha kölyköket fogok repkedni tanítani, de gyerekfejjel azt sem gondoltam volna, hogy majdnem híres kviddicssztár leszek. Jó, igaziból egy bizonyos szinten az voltam, de a túl gyorsan kiesőket, hamar elfelejtik. Hiába közvetítek a mai napig meccseket, már nem mondhatom magam túl közelinek ahhoz a világhoz. Furcsa. Immáron egy ódon palota kövei között létezem és ez az otthonom. Azt hiszem…
Ettől még persze kifejezetten esetlenül érzem magam egy rúnaóra és rúnákról szóló kirándulás közepén. Nem vagyok idevaló, ezt egyértelműen mutatja az is, hogy nagyjából fogalmam sincs róla miről is van szó. A rúnákhoz még annyira sem értettem, mint máshoz. A gyakorlati varázslatok nagy részével sosem volt gondom. És mivel már gyerekként látszódott a kviddics iránti fogékonyságom és a tehetségem, hát az egyéb tárgyakból arrafele tereltek, ami biztos pontnak mutatkozott. Jól vizsgáztam bűbájokból, átváltoztatásokból és varázslatokból, de más tárgyakat, mintha ki is toltak volna a látószögemből. Furcsa tehát azt érezni, hogy ez a kirándulás bőven fog tanítani nekem, mert itt mindenki többet tud, mint én.
Végignézek a diákseregen, majd Boltonon. Ő sem tűnik épp egy tipikus professzorpalántának, de gondolom nem akármilyen képviselője szakirányának… Majd idővel kiderül. Elvégre én tényleg nem értek ehhez, nekem csak az a dolgom, hogy kísérjek és csendben figyeljek. Mi mást is tudna valaki, aki nem ért semmihez… Csak álmélkodni a diákjain, hogy ők bizony több dologhoz értenek, mint a tanáruk…
A zsupszkulcsos megoldás az indulásra elég jó. Bár személy szerint a repülést kicsit többre tartom, de hát ennyi diákkal, ráadásul köztük ügyetlenebbekkel, azért én se vállaltam volna ezt be. Csak belekapaszkodtam a batyuba, majd vártam a rántást, végül az érdekes landolást. Azért nem ma volt az első ilyen utazásom. Mosolyodom el, mikor végignézek a diákokon, mert ők azt hiszem nem utaztak annyit ilyesmivel, mint már egy idősebb generáció. Merlinre… idősebb generáció vagyok…
Ahogy Bolton magyaráz, én is úgy nézek körbe az erdőben. Váó. Mondanám ki, de semmi sem hagyja el ajkaim, csak a mozdulatot teszi meg. Jobb is. Így talán félig még el tudom titkolni a diákok elől, hogy minden információ, amit hallok, teljesen új. Csak nézek körbe és álmélkodom a fákba vájt jelek érdekességén. Hasonló ahhoz, mint mikor apám egyedi jelekkel díszíti a seprűket, de azok többségének csak személyes jelentése van, semmi mágikus. Ez itt egy másik szint. És sajnos messze nem az én értésemnek a szintje. De azért kösz Bolton, hogy kiszabadítottál a kastélyból… A friss levegő mindenképp jól esik.
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Eltűnt. Én legalábbis így érzékeltem a közöttünk lévő távolságot. Kissé olyanná vált az egész, mintha soha nem érinthettem volna. Mintha soha nem hallatta volna gyönyörű hangját testemnek préselődő mivoltában. S mintha soha nem túrt volna érzékien szakállamba. Tudtam, le kell mondanom róla. Talán játék voltam csupán, semmi egyéb, csak egy próbarepülés a nagy út előtt. Mit is vártam én egy tinédzsertől? Azt hiszem naivan mindent, miközben talán pont semmit. Neki az a feladata, hogy keresse az utat, s úgy fest immáron a kutatás más forró csókjaihoz vezette. Nem lehet egy szavam sem.. Még ha a magány szorítja is most mellkasom belülről. Ez az ő élete, nem az enyém. És végtére nem ígértünk egymásnak semmit
Akkor is reménykedtem… minden ellenére reménykedtem az önkínzás fellegében lebegve. De most. Eltűnt. S nekem nem maradhatott más, mint folytatni mindent éppen úgy, mint annak előtte. A szívem majd kiugrott a helyéről valahányszor megjelent az órámon, és szinte megremegett a testem, valahányszor megéreztem az illatát. De a közöny álarca mögé bújtam. Nem akartam engedni, hogy lássa, hiányzik. Ha én egy játék voltam csupán, elfogadom, érte sutba dobtam a méltóságom, hát a csalfasága miatt, nem fogom. Elzárkóztam hát tőle. És úgy tettem, mint minden tanár a diákjai körében. Igyekeztem kedves lenni, de húztam egy határt. Azt hiszem tartózkodóbb lettem, mint előtte, viszont a kollégáim felé talán mégiscsak nyitottabb. Legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy lassan megszokom a környezetet, ami bár szülőföldem, de valahogy még mindig nem teljesen a sajátom.
Kissé el is merengtem a kerengőben állva, mint jó kolléga magamra vállalva az ügyeletet… Nem kellett volna… Nem mintha előre számítottam volna arra, hogy majd egy papírgalacsin landol a tarkómon, mintegy véletlenül. És úgy fest mégis… Szóval félreértettem mindazt, ami az elmúlt időben történt. Ahogy előttem állt, pimasz szemeiben furcsa kérlelést láttam. És gunyoros szavai mögött, mintha valami más búj volna meg. Nem értettem, nem tudtam volna megfogalmazni, de biztos voltam benne, hogy pimasz mondata ezúttal mintha vágyakozók lettek volna. Akkor mégis miért tűntél el? Hogy aztán ide gyere és pitizz a társaságomért? Szívem szerint visszafordultam volna a többi őrült, önjelölt halálbamenő felé, de valahogy magamon éreztem közben a tekintetük. Tudtam, le Fay-t úgy büntethetem meg a legjobban, ha nem veszek róla tudomást. Ha figyelmen kívül hagyom sóvárgón éhes tekintetét. Nem tehettem azonban. Mindenki füle hallatára volt tiszteletlen, elérte hát amit akart. Egy részét… Mert belőlem aztán nem kap többet, hacsak nem könyörög érte. – Egy hét büntetőmunka le Fay. Várom vacsora után az irodámban. Megtanul rendesen seprűt pucolni. Szüksége lesz rá, mert ahogy a seprűje most kinéz, az minden csak nem tisztességes munka…
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Nem is tudom, mit gondoltam… Hogy majd szívesen veszi a közeledésem? Vagy legalábbis elfogadja magát a közelségemet. Azt vártam, hogy majd, mivel tanár vagyok, vagy nem is tudom mi esküszöm… majd jó fejet vág az ajánlatomhoz? Nem. Nem akarta a társaságomat és ezt egyértelműen a tudtomra adta. Kiverni se tudtam a fejemből, vonzott testének minden porcikája. De megint csak magamat tettem nevetségessé. Nincs se jogom se okom őt tovább kínozni. Lényegében zaklattam egy tinédzsert, mert olyan eszeveszettül vonzó. De Merlinre, pontosan ez az, ami miatt különbözünk az álaltoktól… Felül tudtunk kerekedni az ösztön érzéseinken. Vagyis hát vannak olyanok, akik képesek rá. És vagyok én, aki egy testrész lerajzolása miatt kisfiúkat húzok be a szobámba, majd még el is várom tőlük, hogy kedvesen velem reggelizzenek. Hülye, vén, perverz fasz. Ez vagyok én. Most már mindegy. Leírtam magam a szememben. Ennyi volt…
Onnantól még kevesebbet mászkáltam az iskolaépületben, mint annak előtte. Igyekeztem mindentől és mindenkitől távol tartani magam. Sokat repültem a téli hidegben. Fölszabadító volt csak egyedül lenni a végtelennek tűnő havas hegyek között, olykor-olykor átrepülni egy befagyott tó víztükre fölött. Ha ott néztem végig magamon, ahogy szárnyalok, mintha madár volnék, szabad voltam és nem beteg, jó embernek tűntem és nem bűnösnek. Tehát megnyugvást találtam és választottam. Kviddicstanár vagyok. Senkinek sem hiányzom a diákok körüli teendőknél és senkinek sem hiányzom, ha az ünnepek alatt nem étkezem többet az ebédlőben.
Persze sokáig nem csinálhattam ezt. Mikor minden diák visszatért a szünetről, minden visszazökkent a normális kerékvágásba. Vagyis ugyanúgy ott voltak köztünk a gyűlölködő pillantások, mint a szégyenteljesség is. Nem változott semmi. Legalábbis azt hittem…
Mikor megállt előttem az egész gyomrom görcsbe rándult. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szorongást válthat ki néhány szó egy tizenéves srác szájából. Tudtam, most aztán bármennyit fenyegethetne, zsarolhatna, mindent megtennék neki csakhogy leplezhessem mindazt, amit tettem. Készen álltam bármire. Nem voltam rossz ember. Szeretni akartam csupán. És nálam a szeret, mit kiderült nem függ nemtől vagy épp kortól. Csakis egy személytől. Nem voltam hát én rossz… Csak akartam, amit minden ember… Szeretve lenni… És most ott álltam ő vele. Nemcsak vágyaim, de szívem titkos tárgyával is szemben, szorosan, összesimulva egy szúk raktárban. – Mit akarsz? – Préseltem ki olyan nehezen ezt a két szót, mintha vádlott nyögné ki beismerését. És ez mégsem a kivégzésem volt. Nem… Nagyon nem… Éreztem a lüktető szívét az enyém alatt, majd ujjait, amik a hajamba túrtak. Önkéntelenül nyögtem egyet, ahogy ajkai az enyémet súrolták. Nem tudtam ellenállni neki. Képtelen voltam rá. Egy pillanatra mégis képes voltam elkapni a csuklóját és rászorítani. – Nem kényszerít rá senki, hogy ezt tedd. – Komolynak akartam tűnni, de hangom sóhajjá vált, ahogy ajkait ajkaimra tapasztotta. Odalett minden önuralmam és minden vágyam az önuralomra. Csak a csókjainak voltam képes élni és gyönyörű testének, ahogy önkéntelenül ujjaim alá siklott vággyal telve. Ehhez a bűnhöz, két ember kell, s mi immáron, együtt vétkeztünk. – Nagyon rossz vagy… - Nyögtem, mikor testünk végleg összeolvadt.
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Okolhattam magam… Most aztán teljes erővel zuhanhattam bele az önmarcangolásba. Mégis, hogy tehettem ilyet? Mikor és miért jött az a gondolatom, hogy Floriant beráncigálni a szobámba a legnagyszerűbb ötlet. Úgy estünk egymásnak, mintha nem lenne holnap… Nem is tudom mikor váltottam utoljára bárkivel is ennyire forró, szenvedélyes csókokat. Azóta is ajkaimon hordom az ő tüzességét, és hiába dörzsöltem számtalanszor véresre, a bűnnel együtt az ő íze is ott maradt rajtuk. Szégyen. Ő az én szégyenem. És talán a világon innentől a legnagyobb titkom is… Szerettem volna elkerülni. Soha, de soha többé nem látni. De még mindig össze voltunk zárva e közé az ormótlan négy fal közé. Miközben nagyon is jól tudtam… Nekem fájna a legjobban, ha soha többé nem láthatnám.
Ennek ellenére örültem, hogy közeledik a szünet és én végre hazamehetek egy kicsit Izraelbe. Menekülni akartam az érzéseim elől, ott állni a tengerparton és kiszellőztetni a fejemet. Reménykedtem benne, hogy az otthoni levegő majd helyrebillent bennem mindent és én újra ugyanazzal a lelkesedéssel állhatok neki a következő félévnek, mint magának a munkának, mikor Londonba költöztem. Végül az álmaim olyan gyorsan rombolták le, mint ahogyan felépítettem őket kicsi kártyavárként. Egyszerűen csak darabjaira hullott… Nekem kellett bent maradnom azokkal a diákokkal, akik nem tudtak hazamenni a szünetre. Meg amúgy is… Immáron a szüleimen volt a sor, hogy Batsáéknál töltsék az ünnepeket. Valójában tehát amúgy is felesleges lett volna hazamennem, így pedig elég volt csak elugranom Batsáékhoz, mindenkihez hozzávágni egy kis ajándékot, majd visszatérni a kastélyba, Florianhez… Igen… Hozzá… Ugyanis úgy tűnt rá sem tekintett le a szerencse idén télen, és végül hozzám hasonlóan a kastély fogja lett. Szép kis ünnep, mondhatom.
Unatkoztam. Egy ideje olyan kviddicsmeccs sem volt, amit én vezettem volna. A tél amúgy is egy kisebb szünet a sportban, senki sem akar egy idegen országban összefagyni karácsonykor. Teljesen megértem. Sorra, napról-napra csak piszkálgattam az elém rakott ételt és unott képpel válaszolgattam tanártársaim kérdéseire. Bár sokszor csak egy aha bukott ki ajkaimon, amivel nem tehettem magam a legszimpatikusabbak közé. De ennyire futotta. Ennyire futotta lopott pillantásaim közepette Florian felé. És csak próbáltam meggyőzni magam róla, hogy mindössze sajnálatból nézek felé és messze nem kíváncsiságból vagy vágyból… Bár a testem azonnal megcáfolt mindent. Nem volt kérdéses, mennyire akarom is érezni őt, újra.
Önkéntelenül állok fel és lépkedek el a Griffendél asztala felé. Fel sem fogom mi történik, és nem nagyon érzem problémának azt sem, amiről Barbara Babcock olyan részletgazdagon beszámol. – Azért talán egy pirítós eldobása és célt érése nem éppen főbenjáró átok… - Mondom egy elbűvölő mosolyt villantva a leányzó felé. – De ha félnél, hogy nem éled túl, valaki elkísérhet a gyengélkedőre. Madam Pomfrey talán ken lekvárt az arcodra a pirítós mellé. – Mutatok a lány arcára, amitől ő persze elvörösödik és durcázni kezd, de a többiek legalább nevetnek egy jót, ha már idebent szívnak ünnepekkor. – Gyere velem Florian. – Mondom magamat is meglepő kedvességgel a hangomban és önkéntelenül érek hozzá Florian hátához, hogy az ajtó felé kísérjem. A mozdulatba persze beleborzongok, de ebből most már nincs visszaút. – Mi lenne ha repülnénk egyet a birtokon? Gyönyörű a havas táj fentről. És ha elrepülünk a birtok széléig, onnan kiszökhetünk pár percre Roxmortsba egy zaj és zaklatásmentes reggelire. Mit szólsz?
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Megint belebuktam a csapdámba… Az életembe, magamba… Nem gondoltam volna akkor, amikor lényegében kipirult arccal, széles vigyorral álltam a leggyönyörűbb nők előtt, bókolva, hogy végül a szót egy tinédzser fojtja majd belém. Pedig lényegében így lett. A szívem hevesebbe dobog a közelében, s az izmaim megfeszülnek, összeszorítva minden porcikámat, kényszerítve a maradásra. Futni akarnék jó messze, de testem önkéntelenül reagál és képtelen vagyok távolságot tartani. Sőt… Mintha minden egyes pillanatban közelebb és közelebb kényszerítene hozzá a mozdulatsor, amit távozásra használnék. Egy satu présel magába, ami fölött immáron elvesztettem az irányítást.
De akárhogy is nézem ő továbbra is egy diákom. Ha ez odakint történne a nagyvilágban, már azt hiszem nem félnék. A korkülönbség úgyis csak egy szám, amiben mérünk, sosem a bensőnk igazi kivetülése, ahogy a testünk sem mindig igazodik mindahhoz, amit ránk szab a nagyvilági rend. Csakhogy nem odakint történik… És engem mardos számtalan kétely és fájdalom. Távolodnék, de közelednék is. Egyik sem helyes, főképp nem úgy, ahogy én intézem a dolgokat. A harag még rosszabb, mint a sima hallgatás lenne… de az előrelépés, a felé mozdulás kínzóan lehetetlen.
Már megint elméláztam… Eszmélek rá, miközben sóhajtok egyet a folyosón. És már megint az ő közelébe kellett megérkeznem… Furcsa már kissé a világ, ami tényleg folyamatosan az ő közelébe lök? Vagy ez nem is olyan véletlen? Hátának szép íve, hajának rendezetten rendezetlen kuszasága fölött észreveszem, hogy az én szobám ajtajánál vagyunk. Amilyen egyformák ezek a folyosók, felőlem bárhol lehettünk volna… De nem. Épp itt vagyunk és épp most, egyszerre. Tovább lépkedek. Nem reménykedek benne, hogy lépteim koppanását nem hallja meg, ahogy cipőm meg-megérkezik a hideg kőburkolatra. Mégsem fordul hátra. Mégsem lát meg. Így megint csak olyan kínzón közel érzem magamhoz egész testének melegét és bőrének utánozhatatlan illatát. Miért vonzol engem ennyire? Kérdezném szívem szerint. De inkább csendben maradok és valahogy ösztönösen pördítek egyet a fiún, hogy magam felé fordítsam. - Szóval… - Nézek végig előbb a rajzon, majd a fiú arcán, miközben közelítek felé. Válla mellett megtámaszkodom az ajtón. Szinte érzem leheletét magamon, ahogy némiképp fölé magasodok, arcom mégis vészesen közel kerül az övéhez. Már megint a csapdájában vagyok. – Ezt akarod? – Bökök fejemmel kicsit a mű felé, észre sem véve, hogy testem már majdhogynem az övéhez ér. – Az előbbi kívánságod igazán teljesíthető, ha annyira hiányzik egy férfi az életedből, hogy késztetést érzel ilyeneket rajzolni… - Meglepődök saját szavaimon. Pupilláim egy pillanatra ki is tágulnak, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Egy laza mozdulattal belököm az ajtómat. – Nos... – Mondom egy furcsa, kacér félmosollyal az arcomon. De csak rajta áll a döntés. Én beértem az ő csapdájába. Vajon ő is belép az enyémbe?
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Azután az eset után, azzal a bizonyos tintafolttal… Majd az abból fakadó egy estét büntetéssel. Szóval. Úgy döntöttem ismételten nem sok időt töltök inkább a falak között. Odakint nem futhattam össze senkivel, csakis azzal, aki az órámra igyekezett. Az pedig kiszámítható volt. Tudtam melyik évfolyam vagy ház mikor érkezik. És a kviddics edzések is jó előre fel voltak tüntetve a táblán. Ugyan kénytelen voltam moshatatlan tintát alkalmazni, mert a házak képviselői képesek voltak kitörölni egymást a listából… Most már persze a fali táblám is arra a Kölyökre emlékeztetett. Ugyanolyan szaga volt, mint aznap, mikor összefutottam vele, majd azon az estén, amikor szerencsétlennek vagy egy órán keresztül küzdenie kellett a lemoshatatlansággal. Tudom, hogy túl szigorú voltam. De mivel továbbra sem igazán tudtam a közelében oldottabb lenni, hát maradt a kerülés.
Most is csak a reggelim megszerzése vezetett a nagyterem közelébe. Az étkezések nagyobb részét természetesen bent ültem végig. Továbbra sem akartam a tanári kar mindennapjaiból kivonni magam. Amúgy szerettem a társaságot. Szívesen beszélgettem a körülöttem ülőkkel, csak ez a sötét érzés ne lenne bennem. Mintha mocskos, vagy gonosz lennék. Korábban sosem gondoltam ilyesmire… Augustusért viszont képes voltam változni, bár nem eléggé. És most egy kisfiú illatára vágyódom, pont úgy, ahogy anno ő rá. Ez pedig valahol nagyon is fájdalmas.
Gondolataimba merülve fordultam be a nagyteremhez vezető folyosó sarkán. Abban a pillanatban megálljt parancsoltak testemnek a lábaim. S gondolataimban ismét csak egy ember vehette át mindennek a helyét. Kihúztam magam, és kissé még az ódon köves falba is megkapaszkodta, hátha segít úrrá lenni heves légzésemen. És mintha csak az ez utáni pillanatban realizálták volna pupilláim, hogy Florian lényegében csüng az egyik ablaknál a falba kapaszkodva. - Te meg mit csinálsz? – léptem oda gyorsítva tempómon, hogy aztán a közelébe állva kitárjam a karom. Még ez sem segített abban, hogy elkapjam. Csak pulóverének alsó szegélyébe kapaszkodhattam bele kicsit, azt is azonnal elengedtem inkább, amint a földre huppant. – Marha! – Morogtam rá olyan hangon, ami engem is meglepett. Aggodalom csengett abban az egy szem szavamban. Kétségbeesett, már-már dühös aggodalom. – Vigyázhatnál magadra jobban! Hát a pályán kívül akarod összetörni magad? – Rivallok rá ugyanúgy, mintha ténylegesen hibáztatnám bármiért is. De aztán hátrább hőkölök egyet, mikor vihogásban köt ki. - Most meg mi olyan vicces? – Kérdezem. Próbálva összeszedni magam és még arra is veszem a bátorságot, hogy felé tartsam a kezem. – Örülök, hogy a hátsód állapota ennyire mulatságos. – Húzom el a kezem, miután belekapaszkodik, majd zavaromat leplezve a pálcámért nyúlok és levarázsolom a cipőt a magaslatról. – Tessék. Este pedig jelentkezz nálam. Nem a plafonon kikötött cipő miatt. Nem is a mászás miatt. Hanem, mert önmagad veszélyeztetését indokolatlanul viccesnek találtad. – Morgom, és mikor átnyújtom neki a cipőt, akkor döbbenek rá, hogy túlontúl közel állok hozzá. Végignézek pimasz tekintetén, majd lehunyom a szemem, hogy el tudjak szakadni illatától és mikor újra kinyitom, gyors léptekkel elindulok a nagyterem felé. Megint nem sikerült a kedvesség. Sebaj. Majd legközelebb.
"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs." Mi valahol, közötte létezünk.
Egy ideje többet járom a Roxfort folyosóit. Bár nekem túl ódon és sötét. Lényegében nem szívesen időzöm a kastély falai között. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek itt dolgozni… A park csodás, megadja pontosan azt a szabadságérzetet, amire azt hiszem mindenki aki a repülés szerelmese, vágyik. Reggelente csak megfogom a seprűm, kilépek a parkba nyíló ajtómon és már tehetek is egy kört a pálya felé, ellenőrizve mindent, amit madártávlatból lehet. Élvezem, bármilyen is legyen az idő. A falak között töltött percek viszont nyomasztanak. De a többi professzor azt hiszem okkal kérte, hogy legyek bent többet. Azzal, hogy egész napokat a pályán és a pálya körül töltöttem, akkor is, amikor nem volt ott diák, lényegében kivontam magam sok felelősség alól. Nem professzornak születtem. Nem is tartom magam annak. És az előző életemet élő Miron ledöbbenne azon, hogy most élvezetet találok egy halom kis- és nagy tini társaságában. Még ha az órákon szigorú vagyok is. A repülés az egyik legveszélyesebb tárgy. Persze, hogy az vagyok…
Egy pillanatra megállok és kihúzom magam, mikor kicsit távolabb meglátok egy alakot a folyosó árnyasabb részén. Megigazítom a ruhám, hogy úgy fessek, mint egy professzor és ne úgy, mint aki eddig ugrált a köveken az árnyékokat követve. Még ha amúgy ez is az igazság… Aztán nem kell sokat lépnem, elég pár mozdulat, hogy egy pillanatra újra megtorpanjak. Florian…
A legfurcsább diákom. Azt hiszem. Vagy én vagyok furcsa az ő közelében. Őszintén szólva nem is nagyon tudom mi az igazság. Néha azon veszem észre magam, hogy a közelében elmerengek az illatán. Összehasonlítom a vonásait Augustuséval… Beteges. Betegesnek találom magam. Ő egy diák. Így azt teszem, amit talán nem a józan eszem diktált, hanem az ösztöneim. Menekülök. És mindezt nem kedvesen teszem. Hiába szóltam már rá magamra tucatszor… Akkor sem megy másképp. Most is hiába fogadom meg, hogy jó fej leszek, amint a közelébe érek mindent felülír az az egyedi illat, ami még így a tinta erős bűzén is felülkerekedik.
- Itt meg mi történt? – Kérdezem morogva, amikor meglátom a kék tintában úszó kezét és a padlón, valamint a falon ejtett nyomokat. – Remek. És mik voltak a terveid? Új fali dekoráció? Nem így oldjuk meg a tatarozást. – Mondom és bár szerettem volna mindezt nem mogorva hangnemben megejteni, valahogy nem sikeredett. – Büntetőmunka Mr. le Fay. Mielőtt valaki eltávolítja egy estét itt töltesz a felügyeletem alatt és szépen kézzel suvickolod egy darabig. Hátha csoda történik. – Jelentem ki, majd gyorsan tova is lépkedek, hogy aztán a folyosó közepén két dologra is rájöjjek. Egy: Ezzel magam is büntetem, mert a közelében kell lennem. Kettő: Meg se kérdeztem, hogy történt, lehet teljesen véletlen volt… Azta, mekkora szemét vagyok… Még a keze is olyan volt szegénynek…
Először is köszönöm mindenkinek az egész tanéves részvételt. Másodszor pedig a vizsgán mutatott fegyelmezett és rendezett magatartást! Az eredmények a következőképpen alakultak:
Ha valamiről fogalmam sem volt az eddigiekben, hogyan is zajlik, az az itteni év végi vizsgák. Nyilván az én iskolámban is voltak ilyenek. Hisz ez kötelező ahhoz, hogy meglépjünk bizonyos szinteket, mint mágusok. De minden hely a maga módján rendezi és oldja meg, így mindaz, amit én tapasztaltam a témában, az itt némiképp haszontalan. Minden más, vagyis a tudás, amit hoztam magammal alap. És nyilván az volt ennek az évemnek a célja és feladata, hogy a diákokat felkészítsem mindenre, ami a repüléssel kapcsolatban hasznossá válhat életük során. A feladatsorom, nyilván szintenként nehezítve, hasznára válna a legegyszerűbb boszorkánynak is. Ettől még lesz, aki nehéznek fogja érezni, de bárki, akiben láttam az igyekezetet év közben, az megkapja tőlem ennek jutalmát és tiszteletét.
Kipakolom a vizsgán használatos, ellenőrzött, jó teljesítményű Welch seprűket a fűre, miután ellenőriztem a feladatsorom minden állomását. Az akadályok a helyükön. A pályán semmiféle veszélyeztető elem nem maradt, már nyilván olyasmi, amit nem én raktam ki vagy nincs az ellenőrzésem alatt. Az idő is épp tökéletes. Szerencséjük van a diákoknak. A bizottságok nem kifejezetten rajonganak a gyakorlati vizsgák tologatásáért. Az elmúlt napok viszont felvonultatták az időjárás szeszélyességének minden formuláját. Kérdés volt, hogy ma mi fogad minket idekint… És köszöni szépen a lehető legideálisabb minden. Jöhet a vizsga.
Még kviddicses éveimből megmaradt sportolói dísztaláromban fogadom a diákokat. Majd kicsit kimértebben, mint terveztem, biccentek a velük érkező Lancaster Professzornak is. Szerencsére mindenki ismeri már a nálam bevezetett szabályokat és szinte kezemmel épphogy csak jelzem, hogy vegyenek seprűt és sorakozzanak fel a vonalon. - Jó napot mindenkinek! A tanévnek elérkezett az a bizonyos napja, amire egész évben készültünk és gyakoroltunk. Kivételesen névsorral kezdek. RBF vizsgát tesz; Marga Destain és Nolan Pye! RAVASZ vizsgát tesz; Ava Ipswick, Morgan Williamson és Olivia G. Stane. Bemelegítéssel kezdünk. Aztán külön sorokba rendeződjenek az RBF vizsgát és a RAVASZ vizsgát tevő diákok itt előttem. A bemelegítés szokásunkhoz híven nyolc sima kör a pálya körül. Majd kettő szlalomozva az akadályok körül. Rajt! Megvárom, amíg mindenki ismerkedik a seprűjével és végigcsinálja a nyolc kört, aztán amikor mindenki visszatért a kihelyezett bójára mutatok. – Onnan indulnak először az RBF, majd a RAVASZ vizsgázók, egymás után. Egy feladatsort kell gyakorlatban teljesíteni. Itt is van lehetőség egy gyakorló körre és egy éles, vizsgakörre utána. Hajrá mindenkinek!
Reagokat június 21. 23:59-ig lehet posztolni. Az osztályzásnál figyelembe veszem a tanulók órai teljesítményét is. De ne feledjétek, nem tökéletes megoldásokat várok! Kéz és lábtörést!
Üzenetek megtekintése
