Mutassanak nekem egy országot, ahol minden az, aminek látszik, és odaköltözöm. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott Japán kapcsán, a második pedig egy csodás álarcosbál, amit nap mint nap emberek ezrei járnak itt, Anglia szívében, zene és különösebb koreográfia nélkül is. Mosolyognak, pedig nincs miért, szomorkodnak, pedig megvan mindenük, kiáltoznak, hogy rájuk figyeljenek, és akkor még nem is említettem a sok megfélemlített családanyát és kisgyermeket, akiket hazugságra és félelemre nevel ez a sötét időszak. Nem szeretem. Olyan, mintha tüzes télben égne a szigetország.
Elgondolkodva sétálok előre, aztán egy kicsit megtorpanok, hogy beérhessen az ausztrál - addig is meghányom-vetem magamban ezt a dolgot. Ha csak feleennyire lennék naiv, nem zavarna semmi sem, de a háborús körülmények óta muszáj vagyok valamivel körültekintőbben megválasztani, kit szólítok le az éjszaka közepén. "Nem minden az, aminek látszik." Akár célozhatott is valamire. Akár magára, akár rám, akár... Áh, Lor, kombinálsz!! Megrázom a fejem, hogy kiverhessem a fejemből ezt az ostobaságot, és toppantok is egyet, hogy igen, nesze, itt a pont, nem idegesítem magam tovább azon, hogy mi lenne, ha, amikor nincs semmi okom bepisilni a félelemtől! Szép az idő, bár kicsit hűvös, sötét van, de kit érdekel?! Na. Nyugalom. Levendula teát kéne innom, az aztán megsimogatná a borzoltan nyávogó idegeimet.
- Na de hé! - Elnyúlik az arcom. Olyan sebesen kapom felé a fejem, hogy a következő másodpercben már alig győzöm kihalászni a szememből az odacsapódott, párától nyirkos tincseket. A nagy hajvadászat persze nem akadályoz abban, hogy jól megmondjam neki, mit gondolok én a farkasokról és a koboldokról! - Nem vagyok farkas, oké? Se kobold, se semmilyen mágikus szörnyeteg! Boszorkány vagyok, és ne nyugtatgass, ha közben farkasnak nézel, mert komolyan mondom, nem leszek ám mindig ilyen nyugodt! Ha tovább célozgatsz rá, hogy közöm van hozzájuk, én...! Én...! - Egyre vörösebb és vörösebb fejjel gyűjtöm a bátorságot, hogy valami jó szaftosat mondjak, de jól nevelt vagyok és bűbájos, sajnos nem jön a nyelvemre semmi megfelelő. A kutya fáját! - Én nagyon mérges leszek!
Huh. Ez ám a komoly fenyegetés. Lábujjhegyre állva, keményen a mellkasára mutogatva adtam elő persze, végül meg is böktem, hogy érezze és tudja, hogy igen, komolyan gondoltam! Nagyon mérges leszek! Aztán természetesen visszahuppanok a talpamra és zavartan a fülem mögé gyűröm a hajam, az állam pedig felszegem. Nem áll jól nekem ez a hűvös, fennkölt kifejezés, nem is bírom sokáig. Hamar elpirulok az iménti kirohanásom miatt. A mohazöld szemek zavartan csillognak a ködlő homályban.
- Semmi közöm semmilyen farkashoz, egyszerűen csak nagyon beteg egy számomra fontos személy és a gyógyító főzetet a hold megfelelő állása alatt kell kikeverni. Ma hajnalban a hold átlépi a maximum telítettségi százalékát, és akkor mindennek vége...
Picit megremegek, lesimítom a felsőm anyagát a hasamon, aztán kissé riadtabban kapom a fejem abba az irányba, amerről jöttünk.
- Nem hallottál semmit, ugye?...
Remek, paranoia. Kezdek kétségbeesni. És nem azért, mert kacsintanak rám vagy mosolyognak, hanem mert a falra festeni az ördögöt soha nem jó ötlet. Vérfarkasok? Azokat fogok látni minden sarokra. Figyelek közben, figyelek. Talán van is abban valami, amit mond, de attól a fekete mágia még fekete mágia marad, hogy a jó ügy érdekében használják. Értetlenül pillantok vissza a szemeire.
- El akarsz menni?... Itt akarsz hagyni? De hát mondtam vagy tettem valamit, ami... Mh. Ez igaz. Ám... mi az emberek szemszögéből nézzük a dolgokat. És nem tudom, ki lenne olyan eszelős, hogy egy dementor helyébe tudja képzelni magát. - Hadarok, hogy hamar megmagyarázhassam az álláspontom, mielőtt itthagyna egyedül a sötétben. - Ha úgy alakul, én is megvédem magam. Nem félek átkozni, csak nem szeretek.
Egyre sötétebbé válik a környék, ahogy a kis sikátor egy újabba, majd egy harmadikba is belecsatlakozik, és csak tekereg, tekereg. Lehet, hogy le kellett volna már fordulnunk? Még mindig idegesen, sőt, aggódón szemlélem a környezetünket. A pálcám kicsit meglazítom a tokjában.
- Mire gondolsz egész pontosan?...

- Óó, még soha nem voltam Japánban! - Összecsapom a tenyereimet lépés közben, mintha egy erősebb ütemet akartam volna megnyomni lépés közben. Csak hogy haladjunk. A kert vélhetőleg már zárva lesz, de ami nekem kell, ahhoz egyébként sem szükséges, hogy nyitva legyen. Vagy igen, csak ezzel takarózom? Neem, biztosan nem. Azt a pimasz kis cserjét alig metszik, mindig el van hanyagolva, és olyan búsan lógatja ki az ágait a kerítés résein, hogy komolyan mondom, bűn lenne otthagyni! Szóval sétálunk, és Japánról ábrándozom, a tekintetem valahova magam elé réved. Nem tudnám megmondani, hogy én sétálok, vagy csak a cipőim visznek.
- De szívesen megnézném. Annyi gyönyörű dolgot hallottam már róla, és a virágkötészet, a törpe gyógynövénykertek, a bonsai méretűre metszett lisztecske fák mind-mind olyan szépek lehetnek élőben!... Kár, hogy olyan messze van. És most nem szívesen hagynám el az országot, még ha butaságnak is hangzik.
Kicsit megdörzsölöm a felkarom, amin most is végigrohant a libabőr, pedig nem mondhatnám, hogy fázom. Igazából tetszik ez az idő. Illik a hangulatomhoz. És egész otthonos ezzel a borongós, esőt ígérő felhangjával - persze remélem, hogy esni azért nem fog. Felsandítok az égre, hátha meghazudtolásul rám mordul vagy ilyesmi.
- Hm? Ugyan, miért? Egyáltalán miről beszélsz? - Döbbenet. De most tényleg, velem van a baj? Kerekre nyílt szemekkel pillantok vissza az arcába. - Farkasnak látszom, vagy mi?... - Úgy, de úúgy bennem van a mozdulat, hogy egy pillanatra megálljak, csípőre vágjam a kezeimet és jól belenézzek az arcába, hogy megmondjam neki, mekkora butaságot feltételez, de még mindig hatalma alatt tart a döbbenet. Vérfarkas?... Én?! Nem sűrűn fordul elő, de most köpni-nyelni nem tudok. Vajon Amy mit szólna ehhez az egészhez? Valószínűleg betegre nevetné magát és meglapogatná a fejemet. Így tehát nem torpanok meg, hanem sétálok tovább, de mohazöld, kíváncsi szemeket meresztek rá.
- Paradox. Ha egy varázsló csak úgy tudja elérni a célját, hogy azzal másnak szenvedést okoz, akkor a lelke gonosz, romlott, bűzlik, és eszem ágában sem lenne szóba állni vele. Sőt! - Megingatom a fejem. Vérfakas... Hát komolyan nem tudok napirendre térni a dolog fölött. Még soha nem néztek ki belőlem ilyesmit, és meg kell valljam, ez a fajta újdonság egy egész kicsit... na jó, eléggé felpiszkálta az érdeklődésem. Vagy bezsongatott. Mindegy, olyan furcsán kínos ebbe belegondolni. Ugyanakkor izgalmas is. Khm. Persze csak picit.
Furcsán elhallgatott. Én meg csacsogok. Beszélek a zenéről, hogy miféle bűbájjal lehetne üvegcsébe zárni, amit én sajnos nem ismerek, meg aztán honnan szedjek zenét az éjszaka közepén?...
- ... szóval azt kérdeztem magamtól, hogy akkor most fakadjak dalra? De nem lett volna jó ötlet, nem biztonságos felzajongani az alvó népeket. És udvariatlan dolog is... - Épp lelkesen gesztikulálva magyarázok, és konstatálom, hogy kifogytam a szuszból, amivel azt a beállt, rövidke csöndet akartam kitölteni, mikor megszólal. Így aztán visszapillantok a szemeire, és érdekes kis fintorral jutalmazom. Amolyan mosolygós, mégis fanyar megnyilvánulással, mintha citromba haraptam volna egy vicc közepén. - Igen... Zenét még csak-csak, de eleve folyékonyat...! Fogalmam sincs, honnan szerezhetnék, pedig üveget hoztam neki és fel is címkéztem.

Összevont szemöldökökkel hajolok oda hozzá, hogy az arcába nézhessek, közben kicsit megmozgatom az ujjaimat.
- Valami belement a szemedbe? Megnézzem neked? - Nem, nem vagyok gyógyító, de az újdonsült javasasszonnyal élek egy fedél alatt, és ha szempilla megy a szemembe, azt én is Amyre bízom. Már ha olyan hülye helyen van az a bizonyos szál, amit már nem tudok kipislogni. - Szépen bevörösödött. Vagy allergiás vagy? Nincs pollenallergiád, ugye?
Megemelem a kezeimet azzal a szent szándékkal, hogy én akkor itt most félvakon operálni fogok, közben pálcát vonok, hogy lássak is valamit, de az előkészületek feleslegesnek bizonyulnak. Ifjú varázsló kollegám megoldotta a dolgot egyedül is. Hát nem tudom, hogy most csalódott legyek, amiért nem kamatoztathattam a tudományom, vagy örüljek, amiért nem kellett a cuppogós szemébe nyúlnom... Azt hiszem, az utóbbi helyzet áll fenn.
- Furcsa szemeid vannak. Ebben a ködös sárgaságban egész barnák. De ha jobban megnézem, mégis kékek. - Elmosolyodom, aztán el is húzódom a közeléből, mielőtt tolakodásnak venné a bámészkodásom. Mindig annak veszik, én pedig változatlan hévvel bámulok. Rossz szokás, és sajnos mindig előjön, ha ismeretlennel kerülök kapcsolatba. Vagy ha megfeledkezem magamról, vagy ha... Ezer dolog kapcsán. Na mindegy. A rózsafát halkan visszacsúsztatom a tokjába, a hajam visszagyűröm a fülem mögé.
- Volt egy nagynéném, akinek mindig belilultak a szemei, ha leesett a vércukra. Talán meg kéne nézetned a tiedet is. Csodás kis virág. Ha egyszer az életben lesz sziklakertem, biztos teleültetem az egészet ilyennel. Annyira szép lenne a sok kövirózsa, varjúháj és tüzes som között! A csengettyű zuzmókról nem is beszélve. - A tenyeremen óvatosan megcirógatom a növényke szirmát, aztán megdermedek. Szó szerint meghűl az ereimben a vér. Hogy micsoda?...
- Vérfarkas...? - Az arcom lesápad, szinte megnyúlik, de nem tátom el a szám, pedig nagyon érzem a zsigeri késztetést. Pláne, ahogy befejezi a gondolatát. Hogy nem árulja el senkinek. A szemöldökeim kérve-kérdőn szaladnak össze, a fejem pedig hökkenten vonom hátra, de hang egyelőre még nem jön ki a torkomon. - Ez most komoly?...
Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térjek és újravegyem a hallottakat.
- Hát... hm. Ne is mondd. - Nehogy aztán meggyanúsítsanak, hogy elment a józan eszed. Ez utóbbi mondatot már csak gondolatban teszem hozzá, de te szent ég! Körülnézek, hogy ezt vajon más is hallotta-e. Ő is így tesz. Szerencsére nem jön senki.
- Mh. - Nem, én nem vagyok az a hümmögetős fajta, de annyira sikerült megdöbbentenie, hogy rettenetesen. Mi a csudát képzelhet rólam? Hogy én, vagy hogy valakim...? A profilját fürkészem, míg ő a teret kémleli. - Megnyugtat. De ha más dolgod... - Igent mond és ezzel megkönnyebbült, bár még mindig kíváncsi mosolyt csal az arcomra. - Köszönöm. Nem megyünk messze, csak a Füvészkertbe. Itt van egy pár utcányira.
Meg is indulok abba az irányba, amerre mondtam, közben érdeklődve hallgatom. Néhány lépés múlva megtorpanok, hogy visszapillanthassak rá. Mit néz az égen?... Én is felemelem az állam és végigjáratom a tekintetem a felhőmajszon. Tényleg tök sötét van.
- Azt hiszem, ezt nem értem. Ausztráliában a sötét varázslók talán jóságosak, csak az igéikkel okoznak szenvedést? Nem paradox ez egy kicsit? - Újra összefonom magam előtt a karjaimat, de a fejemmel hívogatón intek egyet. - Gyere, te ausztrál. Nehogy elveszítselek ebben a nagy sötétben, és különben is, még muszáj valahonnan folyékony zenét szereznem.

A srác, fiatal férfi, egyszóval Craig nyugalma lassan rám is átragad. Egészen természetes reakció ez az ember lányától, ha ehhez fogható, sötét helyen császkál egyes-egyedül és mindenféle rémeket lát az árnyak közé. Igazából azt sem tudom, hogy a teljesen kiürült térnek örültem volna jobban a maga nyíltságával, vagy a ténynek, hogy akad itt valaki, akitől jót is, rosszat is várhatok, de legalább tudom, hogy tőle jön és nem a nyakamba esik. Azt hiszem, ez utóbbi a megnyugtatóbb. Meg egyébként is... A nyugodt férfiak mellett biztonságos. Vagy már megint nagyon naiv vagyok? Amy tuti megbúbolna érte.
- Mondják? Nem egészen idevalósi vagy, igaz? Nem az a karótnyelt, tős-gyökeres brit. - Na igen, lassacskán kezdem úgy érezni, hogy a furcsán ejtett s-eknek és ennek a könnyed lazaságnak köze van egymáshoz. Talán. Aztán persze lehet, hogy butaság. Erre a lehetőségre újra kipirul az arcom és zavartam megdörzsölöm az egyik felkarom. Mikor lett ilyen hűvös?... Még egyszer elpillantok a tér végébe, szinte csak az ő tekintetét követve, hogy biztos legyek abban, amit láttam, aztán egészen megenyhülve kibontom a karjaimat és adom a jobb kezem, hogy megszoríthassa.
- Én is, és semmi baj. - Majdnem elnevetem magam. Hogy lehettem ilyen hülye? Oké, háború van, de Halálfalókat és szimpatizánsokat látni mindenhova? Hát nem nagy marhaság... De akkor is, hinni kell benne, hogy az emberi jóság még ott pislákol a szívekben! Nem szabadott volna elhamarkodottan ítélnem. Mégis megtettem, pedig nem vall rám. Megszorítom a kezét, aztán kifűzöm a szütyőm száját, de mielőtt elraknám, még megmutatom neki a virágot.
- Ördög pitypang. Ilyenkor nyílik, a kövekből szívja el az ásványi anyagokat, elég különc kis növény. És rengeteg mindenre jó, többek közt a vérmérgezés enyhítésére, esetleg teljes megszüntetésére, a delírium megtörésére, a fekélyekre, sötét foltokra a bőrön, pánikbetegségre, fóbiákra, rémálmokra... - És még sorolhatnám. Persze csak magamban, mert Craiget nem akarom untatni a gyógynövény-imádatommal. Elég, ha annyit lát, hogy kedves, apró, lila, és különleges. A levelek egész lándzsaszerűek, szabdaltak, a virág pedig olyan, mint egy kisebb fajta pom-pom. Nagyon bájos. Szívből jövő mosollyal süllyesztem a táskámba, aminek aztán megigazítom a pántját, majd aprót borzongva körülnézek a téren.
- Hát... Ha úgysem jön, akkor esetleg velem jöhetnél. Csak a biztonság kedvéért. Na nem mintha testőrnek akarnálak felfogadni vagy ilyesmi...! - Szabadkozom azonnal, de máris teszek egy lépést a tér túlvége felé, amerről az a bizonyos utcácska nyílik. - Csak megnyugtató a gondolat, hogy van itt még valaki rajtam kívül, aki ilyen halál nyugodt. Nem vagy egy ijedős típus, mi? De nem is vagy sötét varázsló, ugye? Vagy igen? - Bizonytalanság lopakszik a tekintetembe.

- Óóó...! - Egészen megváltozik az arcom, mondhatni megnyugszik. Nem mondom, hogy szebbet még életemben nem hallottam, de most, hogy sikerült kizökkennem a parából, és jobban megnézem az arcát, őszintén nem tudnám róla feltételezni, hogy bántana. Na meg a dörzsöltebbek ennél valamivel kacifántosabb szöveggel próbálnának megkörnyékezni, szóval azt hiszem, most kivételesen szerencsém van. Azért még némi fenntartással méregetem azt a csupa kóc sörényét és a szemeit is. A szemek sokmindent elárulnak.
- Hát akkor most pótolhatja az elmaradását. Tessék. - Elvigyorodom, és bár nem egészen, de mégis csak széttárom a karjaimat, hogy alaposan megnézhessen magának, ha egyszer ezt szeretné. Sőt! Körbe is perdülök azon a szent helyen, ahol állok, hogy egy apró részlet se maradjon ki. - Most már jobb? - Incselkedem érezhetően barátságosabb hangnemben, de a karjaimat újfent összefonom magam előtt.
- Nem? - A mosolyom felett újra a magasba szökik az egyik szemöldököm, majd a gondolat megtoldását követően elnéző, kedves fintort alkotva szalad össze a párjával. - Áhh. - Vicces a fickó, vagy talán csak ő is ideges. Elvégre nem tudhatom, mi hajtotta ki ide ezen az órán és mire várt. Talán valami zűrös ügybe keveredett, és így akarja oldani a feszültségét? Poénokkal? Háborús időszakban nem volna meglepő, és ami azt illeti, ez szimpatikus vonás. Az már valamivel kevésbé tetszik, hogy kétesnek mondható testtartásnak titulálja azt, amiben állok. Vagy düllesztem valamimet, amit nem is áll szándékomban?... Óh, te jó ég! Gyorsan végignézek magamon, hogy mindenem a helyén van-e, és csak aztán pillantok újfent a szemeibe.
- Fura fickó vagy, Craig Nicholls... - Ingatom meg a fejem valóban furcsálló mosollyal, mintha még nem tudnám eldönteni, hogy hányadán álljak vele, de ha ennyire tegez, akkor egye kánya, viszonzom. - Én Lor vagyok. - Áh, hazudnom kellett volna!! Miért vagyok ilyen béna? Aprót rándul az arcom, de megőrzöm a mosolyom.
- És hát nem terveztem megállni, csak őszintén szólva a frászt hoztad rám. Vársz valakit? - Körülnézek, mintha segíteni akarnék megtalálni az esetleges második sötétben vagy félhomályban megbúvó illetőt. Ez a köd és a sárgás, ficergő fények nem teszik túl barátságossá a helyet.

Hát aki ennyire jártas a különféle akcentusokban, nyelvjárásokban, tájszólásokban és egyéb árulkodó hangzókban, az biztos összerakja magában, hogy született dublini alakkal van dolga, de tekintve, hogy én magam sem vagyok ezen dolgok tudora, legfeljebb a saját portám akcentusait ismerném fel. Gondolok itt a brit angolra, az írre, a skótra, és oké, esetenként a franciára, mert azok aztán úgy raccsolnak, hogy egy nálam sokkal tudatlanabb ember is kiszúrná. Ami viszont a többi tájat illeti... hát fogalmam sincs, milyen vidékről jött ez az illető, de őszintén nem is nagyon gondolkodom el rajta. Bámul. És gúnyolódik. Megborzongat a libabőr, de nem ám az a kellemes, jóleső fajta, hanem mérges, nagyon is mérges, rücskös!
- Úgy, mintha még nem látott volna... hm... tudja. - Neem, azért még mindig ott ül a nyelvemen a jól nevelt lányzók modorossága, így nem vághatom rá azonnal, amit elsőre akarok. Trav biztos boldogan az arcába tolná azt a mondatot, de én nem vagyok ő. Amy is tudná kezelni a helyzetet, de én?! Mi a fenét csináljak vele? Hát először is felkelek, hogy ne kelljen letekintenie rám, és nekem ne kelljen úgy tennem, mint aki felnéz őrá. Nagy levegőt veszek és összefonom magam előtt a karjaimat. A kis virágot a markomba zártam, az öklöm pedig valahol a könyököm takarásában tartom. Úgy bámul, mintha még nem látott volna melleket cipelő varázslót. Úgy bámul, mintha akarna valamit, vagy mintha egyszerűen csak elszívta volna az agyát. Úgy bámul, mintha megátkozták volna és most azt lesné, hogy megfelelő alany vagyok-e a hasfelmetsző történethez. Ne bámuljon már! Ezt akartam mondani, de folytatja, úgyhogy talán mindkettőnk örömére becsukom a szám és félig felvont szemöldökkel, csöndesen kifújom a levegőt.
Aztán a másik szemöldököm is felkúszik a homlokom közepére, én meg lesek rá kerekre nyílt szemekkel, enyhén leejtett állal. Hogy mi van?...
- Parancsol?... - Szakad fel belőlem a döbbent nyökögés, és egy pillanatra komolyan elfelejtem, hogy mérges vagyok rá vagy tartok tőle. Sőt. Felmerül bennem, hogy valami nem egészen kóser ezzel a fickóval.

Összerezzenek a lámpák sercegésére, pedig ismerem ezt a zajt és nem is ér váratlanul. Illetve de. Annyira lekötött a magabiztosnak tetsző vonulás, amivel átiparkodtam a kísértetkertté változott téren, hogy minden más megszűnt számomra létezni, és most ebbe a kellemes, tompa csendbe szisszentek bele a felgyúló fények. Úgy érzem magam, mint a nyúl az országút kellős közepén, ha hirtelen szembeköszön egy mugli autó reflektora, csak nekem eszem ágában sincs lefagyni! Aprót ugrok léptemben, az arcom pipacspirosra gyullad a szégyentől, de nincs mit tenni, csak gyorsan, tovább.
- Csudába... - Szitkozódom csöndesen, mivel figyelmetlenségemben a cipőm orra fennakad egy macskakőben és olyat botlok, amilyet egyáltalán nem akartam; de időm sincs ocsúdni, mivel a szoborrá dermedt alak megmozdul és hátrahajtja a kapucniját. Atya ég... Most meg bámul. Atya ég. Atya ég, atya ég! Semmi baj, Lor, nyugi! Sietve lesimítom a pólóm gyűrődéseit és borzasztóan igyekszem a lehető legrusnyább banyának tűnni, akit errevetett a sors. Nem kifizetődő dolog csinosnak lenni ilyen későn. Veszélyes!
Ám akárhogy is igyekszem, mindenképp el kell haladnom az idegen mellett, ha a megfelelő utcába akarok kanyarodni. Akar a mennydörgős...! De muszáj. Összeszorítom a fogaimat és ideges kis fintorral az arcomon elcsörtetek a fickó mellett. Csupán egy pillanatra nézek az arcába, konstatálom, hogy férfiból van, aztán továbblépek. Borzong a gerincem mentén a hideg, a tekintetem lesütöm. Jobb lesz, ha a lábam elé nézek. És milyen jól teszem! Hát nem ez az az apró, éjjel nyíló kis virág, ami kell? Egy röpke másodpercre tökéletesen megfeledkezem arról, hogy nem vagyok egyedül. Muszáj lehajolnom a lerakott kövek közül előbújó kis lágyszárúért. Lecsippentem. Csiklandoz a tarkóm.
- Öhm... Ne nézzen így rám, oké? A hideg kiráz tőle. - Pillantok vissza rá guggoltomban a vállam fölül.

Óh, a kutya fáját, miért ilyen nehéz megszerezni ezeket a hozzávalókat? Ha csak egy hajszálnyival is kevésbé fontos illetőről lenne szó, én esküszöm, hogy nem kajtatnék a nyár derekán házimanó takony után, és nem, az is teljességgel ki lenne zárva, hogy bubógumó gennyel rohangáljak egy arany kuszkuszhoz, hogy... Áh! Miért én?...
Nem sokszor fordul meg a fejemben ez a gondolat, de most igen, most nagyon. Miért kellett lebetegednie? Sőt! Ez nem is betegség, ez... Erre szó nincs! De mire valók a barátok?
Huh. Jó sötét lett, de még mindig hiányzik néhány tétel a listámról. Lássuk csak! Mélyen az oldalamon csüggő, élénk csíkos szütyőbe nyúlok és némi kotorászás után előhalászok belőle egy meglehetősen vékonyra sodort pergamentekercset. Hajajj.
- Hosszú lesz még ez az este. De honnan a csudából szerezzek éjnek évadján palackba zárt zenét? - Mormogom magam elé nem túl vidáman, amint könnyű, nyári cipőm talpa alatt először hallom koppanni a tér macskaköveit. Csupán egy gyors pillantásra méltatom a területet, ám ez is elég ahhoz, hogy öklömnyire szűküljön a gyomrom és nagyon sürgősen meghányjam-vessem magamban a kérdést, hogy mi a jobb: egyedül átvágni egy tök üres téren, aminek a sarkában egy homályba burkolózó, magányos alak álldogál, vagy szép csendesen visszafordulni és hazamenni? De... ez a leggyorsabb út a Füvészkert felé, és oda még be kell lógnom. Ajjj! A fenébe is, Lor, nagylány vagy már! És van pálcád. Ösztönösen megérintem a rózsafa nyelét, amit ezúttal kivételesen az övemre erősített tokban tartok magamnál, aztán nagy levegőt veszek, és elindulok keresztbe a réten. Adja az ég, hogy ne vesse magát a nyakamba! Az ilyen sötét alakoknál sosem lehet tudni.
Farmer, mellé könnyű anyagból varrt, mályvaszínű póló alkotja az öltözékem, de ez persze csak mellékes információ. Jelenleg szégyellem magam, feszengek és megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban átérhessek a tér túlfelére.

A n g e l u s   M i r o l

Kissé megilletődve nyíltak nagyobbra a kedves szemek, s mintha rajtakapták volna valami nem illő tetten, úgy nyitja szóra a száját szinte azonnal, határozottan védekezőn.
- Igaza van, természetesen.. úgyértem.. ajjj, hogy is magyarázzam el? Nézze, Angelus, én tényleg nem akarom firtatni, mi dolga akadt a Zsebpiszok-közben. Nem tartozik rám.
Itt megereszt egy szórakozott mosolyt, s ahogy felpillant a férfi szemeire, kissé mintha ábrándosabban is csillognának azok a mohazöld lélektükrök! Persze ez az egész nem tart soká, hisz meglehetősen hamar rádöbben, mit is művel: védekezik. Ezzel tehát megerősíti a másikat abban, hogy igenis gyanakvást ébresztett a szívében a hirtelen felbukkanása és nyájas segítőkészsége, előzékenysége..? Micsoda szamárság!
Mintha önmagával viaskodna, s ez a röpke töprengés igen mély barázdákat vés a homlok sima bőrébe, míg a szemöldökök vörös íve meredekebbé válik, s szinte már morcosan összeszalad Lor orrnyerge fölött.
- Különben is.. - kezdi ismét, amint úgy tűnik, dűlőre jutott a koponyájában megfogant kérdéssel - Hálás vagyok a társaságáért.
Igen, ennél őszintébben nem is mondhatna köszönetet azért, amiért mellette maradtak, és kikísérték abból a nyomasztó kis sikátorból. Mert hát mi a csudához kezdett volna, ha Angelus helyett valami szadista Halálfaló zökkenti ki a regény levendulától illatos lapjai közül?..
Angelus következő mondatára enyhén megremeg a gyomra, s akaratlanul is megtorpan egy pillanatra, mielőtt ismét továbblépne. Meglehetősen lassan haladhatnak, ha Lor minden egyes zavarbaejtő megnyilvánuláskor megálljt parancsol a lábainak, bár ezeket az aprócska lemaradásokat bőven behozza, mikor előrébb sétál, s kekeckedő mosollyal érvel.
Ezúttal láthatóan zavarba jön. Úgy van, egy italra tartanak. Elfogadta a meghívását. Pedig nem is ismeri! Hogy ez milyen romantikus! Csak aztán ki ne derüljön a sötét úrfiról, hogy a lelke is pont olyan hűvös és kimért, mint a stílusa.. Izgatott kis mosolyra húzza ajkait, s újabb vörös tincset gyűr a füle mögé. Hajaj, mi lesz még itt az éjjel! Meglehetősen régen volt alkalma együtt vacsorázni egy ilyen kaliberű fickóval, mint amilyennek Mr. Mirolt tartja. Éppen ezért talán megbocsátható neki, hogy kissé kergébb, s talán pironkodósabb is az átlagosnál.
- Hm.. Talán inába szállt az önbizalma, Mr. Mirol? - teszi fel a kissé talán pimasz kérdést, bár a mosolya elveszi a mondat sértő élét, s sokkal inkább bátorító köntösbe bújtatja, semmint sértőbe. Lor ismét Angelus mellé zárkózik, s talán valóban csak játszik, mikor a füléhez hajol.
- Ne aggódjon, tartom a szavam. - susogja mosolyogva, majd odébb is lép, s szálegyenes tartással, háta mögé rejtett kezekkel bólint egy nagyot a végére - Örömmel csatlakozom magához egy italra, erre mérget vehet. Mondták már magának, hogy szépek a szemei? Lefogadom, hogy a barátnője is oda van értük.
Megeresztett egy újabb kis bókot, igen. Egyrészt így gondolja, másrészt pedig - ha egyszer ilyen típusú a férfi, hogy minduntalan megerősítésre vár - nem akarja, hogy pusztán Angelus félénkségén múljon az estéje. Na nem mintha bármi komolyat tervezne, de egy felszabadult, jókedvű partnerrel sokkalta nagyobb élvezet beszélgetni, mint egy olyannal, aki feszt azt lesi, jót mondott-e, avagy rosszat.

Talán ezt a témát lezártnak is tekinthetnék. Nagyon kényelmes volna, elvégre Lor valószínűleg itt főne meg, az Abszol úton strázsáló lámpák aranyfényében, ha bókra bókkal felelnének. Azt meg egyáltalán nem szeretné, bármennyire könnyen veszi is a kedves megjegyzéseket. Aztán még túl korán kéne hitegetnie a másikat.. Vagy mégsem? Miért bonyolítja ennyire túl?
Aggodalmát a szóba jött harc fújja el.
- Amelyik Halálfaló úgy gondolja, hogy biztonságban van az utcákon, még kölyök. Vagy pedig olyan szinten biztos magában, ami már egyenesen ön- és közveszélyes lehet.
Fejtegeti a véleményét békésen, mintha arról beszélne, milyen rózsákat kíván telepíteni a nyaraló kertjébe.
- A közemberek tőlük tartanak, rájuk viszont az aurorok vadásznak, Angelus. Senki nincs maradéktalanul biztonságban. Az, hogy melyik oldalon akarunk harcolni, már gyakorlatilag a lelkiismeretünk dolga.
Ismét csak összeszaladnak a szemöldökei, de villámgyorsan tova is hessenti magától a kellemetlen érzést, miszerint Angelus talán azt hiheti, gyávának bélyegezte. Pedig nem! Épp hogy jót mondott rá! Elvégre ha ennyire harcos lelkületű, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy ő is valami auror lehet. Akkor meg mi számíthat nagyobb elismerésnek egy ilyen bóknál?
Áh, a következő mondatával semmivé porlasztja a hős auror képét, hiszen azokkal veszi egy kalap alá magát, akik nem ismerik a terveket. Lor ellenben ígéretesnek tartja, hiszen.. erős férfi, fiatal és egészségesnek tűnő.. a szavai alapján maga is örömmel részt venne ebben az egész ramazuriban.
- Hát harcoljon.
Vágja ki határozottan, élénken ragyogó szemekkel, majd újfent menetirányba fordul, hogy ne kelljen Angelus arcába néznie. A szavai.. sokmindent felkavarnak benne. Gyáva.. de hát anno a Griffendélbe osztotta a süveg! Harcolnia kéne? Éppen neki? Aki egy épkézláb ártást nem tud alkalmazni?.. Vagy nem is olyan reménytelen, csak ő hitte eddig azt magáról? Elhitették vele? Áh, már megint kezd túlzásokba esni.
- Griffendéles voltam. - feleli halkan, eltöprengő hangon, s mintha ezúttal ő várna megerősítést, vállai fölött kérdőn néz vissza a férfi arcára; onnan pedig egyenesen a sötét szemekre emeli pillantását.
- De az átkok sosem mentek. Nem vagyok az az.. erőszakos típus. Elítélem, amit a Halálfalók másokkal tesznek, de mennyivel lennénk jobbak náluk, ha ugyanazt tennénk velük?.. Egy átok elsütéséhez kell bizonyos lelki állapot. Nem is tudom. Talán nem stimmel bennem valami..
Első ízben tűnik bizonytalannak, és talán egy kicsit keserűbbnek is, mint az eddigiek során. A sármos mosoly ellenben igenis új erőt ad neki, s büszkén húzza ki magát. Úgy van. Harcolni fog. Csak tudná, hogyan..!

A   V a s o r r ú b a n

Angelus után lép be a kis kocsmába, s szinte azonnal kellemes meleg járja át a testét. Könnyed léptekkel követi a férfit, s mikor az kivonja neki a széket, egy kedves mosollyal köszöni meg, s a kabáttól való megszabadulás után helyet is foglal. Lábait keresztbe veti, ujjait szórakozottan összekulcsolja, s ösztönösen körbesandít. Kellemes kis hely.
- Egy feketeribizli teát kérek. Cukorral és citrommal. - mosolyog fel a pincérre, s mintha csak most kapna észbe, hogy mégsem ír krémlikőrt rendelt, enyhén pirongva süti le a szemeit a lángnyelv whiskey hallatán. Áh, ennyire mégsem lehet kislányos! Nem muszáj alkoholizálnia csak azért, mert a másik azt teszi. És különben is. Hosszú még az este - ki tudja, meddig fognak még itt ücsörögni?
- Persze, csak nyugodtan. - hagyja rá oda sem pillantva, miközben látszólag alaposan végigméri a távozó pincért; közben pedig újfent elmereng.
- Mondja, Angelus.. mivel foglalkozik? - vet fel egy semlegesnek szánt témát, hogy a múló kényelmetlenség érzetet zavarja. Az a helyzet ugyanis, hogy mivel már ülnek, s nem mocoroghat, kezd határozottan zavarba jönni. Szimpatikus, értelmes fickónak tűnik ez az Angelus, de mi van, ha már foglalt? Meg különben is, nem szabad ilyesmikre gondolnia. Ez csak egy ital. De akkor is eszméletlen szemei vannak!

Ezt az előtörténetet ezennel

*rögtön meg is ajándékozza a gyógyítótanoncot a Levendula lanka egy dedikált példányával*
- Aromaterápiásak a lapjai, biztos tetszeni fog! 

Ó, az a bizonyos csibészes mosoly feltűnik neki, de még mennyire! Azonban nem akarja Angelus orrára kötni, hogy igenis látta, mikor megmosolyogta a kótyagos naivságát és állandó szabadkozásainak füzérét. Tisztában van vele, milyen nevetséges lehet első találkozáskor, de ami azt illeti, őszintén hisz abban is, hogy ez a vélemény az első benyomás és egy kis idő elmúltával még megváltozhat. Nem mintha bosszantaná az a kis mosoly, mert nem.. csak szeretné ő, ha komolyan vennék, nem pedig valami esztelen kis csitrinek néznék, aki úgy cseverészik a világ nagy dolgairól, mintha mindent egyfajta rózsaszín, üde virágillattól terhes fátylon keresztül szemlélne. Áh.. persze erre már csak gondolni is ostobaság, hisz miért kéne máris a legrosszabbat feltételeznie? Egyáltalán nem vallana rá - talán agyára ment a Zsebpiszok-köz! Más magyarázata nem lehet, hogy ennyire gondolatai közé fúrta magát az a pimasz gyanú, hogy éretlen csitrinek bélyegezheti a másik és a butaságán vigyorog.
A zavaró gondolatot hamar kénytelen tovahessenteni magától, hisz túl feltűnő volna a további hallgatása és talán még sértő is a másikra nézve - nem tudhatja. És nem is akarja megbántani.
- Örülök, hogy ezt mondja. Tényleg.
Kijelentését megerősítendő jókedvű mosolyba vonja ajkait, s hogy leplezze könnyen jött zavarát, ismét csak füle mögé gyűri a múltkoriban is kiszabadult, rakoncátlan, élénkvörös fürtöt.
- Nehéz lehet úgy élni, hogy az emberről mindenfelé pletykálnak; és a nevesebb családok körében sokkal gyakoribbak is az ilyen furkálódások, mint máshol. ~Mit keresett a Zsebpiszok-közben?..~
Hasít tudatába a kérdés, szinte rikácsolva, ám a nőnek arcizma sem rándul - továbbra is élénk kíváncsisággal fürkészi a férfi szemeit, s talán még el is pirul a neki szánt sármos mosolyt látva. Nahát.. kifejezetten szép mosolya van, maradjunk ennyiben - és a kisugárzásában is van valami hátborzongatóan vonzó, ami úgy altatja el azt a híres női megérzést, ahogy egy gyöngéd anya a csecsemőjét. Hogy árthatna neki? Meg sem fordul a fejében! Hogy ez a fickó valami magányos harcos, aki vélhetőleg valami szigorúan titkos küldetésben járt a Zsebpiszok-köz omladozó, sötétre vakolt házaktól közrezárt hepe-hupás utcácskájában? Na igen, ez már annál inkább. Akaratlanul is a regényben olvasott hőshöz kezdi hasonlítani, s ez jóval könnyebbé teszi a fesztelen csevegést, hisz Lor szívét megdobogtatja a bátor, sötét szemű fickóból áradó hűvös magabiztosság. Most őszintén: melyik lányét nem?

Az Abszol útra kiérve Loreena a komolyra fordult téma ellenére is valósággal fellélegzik. Még a félhomályba borult utca levegőjébe lehelt aprócska párapamacs is a szabadság hírnökeként szökik meg ajkai közül, ahogy végighordozza tekintetét az aranysárgán ragyogó közvilágításon. Igaz, még nem feketéllik az ég, de itt máris égnek a fények! Ez olyan megnyugtató; mintha valami lassan szárba szökkenő rémálmot hagyott volna maga mögött, hogy aztán megébredve zavartalanul folytathassa a megkezdett napot. Csak egy kis kitérés, cseppnyi megingás - és egy férfi, akinek csak hálás lehet azért, amiért visszatérítette az éberség ösvényére.
"..sőt, értem én a félelmét."
- Tessék?
Úgy fordul vissza Angelus felé, hogy a hátára hulló, girbe-gurba fürtök fürgén rebbenve mellkasára szállnak. Talán nem figyelt? De igen, túlságosan is.
- Óó.. Tudja, .. szemernyit sem tartanék ettől az egésztől, ha tudnám, mi történik majd a következő pillanatban. Úgy értem, ha előre tudnám, hogy három perc múlva úgyis előugrik néhány halálfaló a sarok mögül, megátkoznak, agyonvernek, esetleg elhurcolnak, hogy szórakozzanak velem, nem félnék. A bizonytalanságot viszont nem szeretem..
Kicsit elhalkul a hangja, ahogy a férfi arcába bámul merengőn, mintha csak barátkozni akarna az aranysárga fényárban fürdő vonásokkal. Gyanakvóbbnak tűnne? Inkább komolyabbnak. A téma megköveteli - és nem akarja, hogy ostoba, mindentől rettegő libának nézzék. Mégis csak griffendéles volt annak idején, a csudába is!
Angelus szavai felébresztettek benne valamit, ami eddig békésen szunnyadt a lelke mélyén. Nem, nem a félelmet és nem is a gyermekes dacot - hanem egy réges-régi emléket egy fiúról. Hogy miért jutott az eszébe most hirtelen, azt ő maga sem tudja, de kénytelen megmosolyogni a csöppnyi jelenéssel eszébe ötlő hangulatot. "Harcolni fogok!"
- De igaza van.
Vágja rá néhány másodperccel később, de kellemes hangulatát makacsul magához szorítva mosolyog fel Mr. Mirol szemeire.
- Báár..
Cinkossá válik a pillantása, s mintha csak játszana, hátat fordít kísérőjének és hosszúra nyújtott léptekkel kerül elébe, szinte már valami más számára hallhatatlan zenére lépdelve.
- A harcosok csak annyival vannak előrébb, hogy ismerik a terveket, nem igaz?
Hátrasandít a válla fölött, majd egészen szembefordul, de nem áll meg. A könyvet és ezzel együtt kezeit is háta mögé rejtette, s mintha csak kekeckedne az ismeretlennel, úgy táncol és hátrál előle egyenesen a Vasorrú felé.
- Aki viszont kimaradna, attól a legmeglepőbb, ha egyszer cselekvésre szánja el magát. Mert rá nem számítanak.
Végre megáll és bevárja a másikat, hogy együtt sétálhassanak tovább.
- Ha képes lennék rá, talán még bele is ártanám magam, de azt hiszem, meg kell maradnom külsősként, bármilyen kecsegtető volna is részt venni egy ilyen összecsapásban. Ügyesen érvel.
Nem, nem csengnek gúnyosan a szavai, csak elmereng. Már megint.

- Mi..? Jajj, nem, dehogy! Nem úgy gondoltam..
Kénytelen hát tovább szabadkozni, mivel úgy tűnik, beszélgetőpartnere számára sokkal nagyobb horderejűnek számít ez a téma, mint a szórakozott boszorka számára. Ő csupán.. Nos igen, ő mindkét fél ténykedését mélységesen elítéli, de ezt hogy is magyarázhatná meg egy elvakult harcosnak? Valószínűleg bármelyik jóérzésű Dumbledore-követő úgy osztaná a fejében zsongó, magyarázat gyanánt felmerülő gondolatokért, hogy szóhoz sem jutna! A fickó stílusából csak arra tud gondolni, hogy ő is egyike lehet a háborút fetisizáló fanatikusoknak, s még csak meg sem fordul a fejében, hogy esetleg a rossz oldalon áll! Milyen kis naiv.. De az már számára is világos, hogy a Nagyúr visszatérését érintő témákat tekintve nem fognak egyezni a nézeteik, sem a véleményük. Azért.. csak megpróbálja menteni a menthetőt.
Ujjai kissé idegesen szorulnak rá a Lenvendula lanka gerincére és a keményborító élére, ahogy méginkább mellkasára vonja a páncélingnek kikiáltott könyvet.
- Persze, mindenki tudja, hogy visszatért. A csapból is ez folyik és bármennyire is szeretnénk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a baljós jeleket. Leszakadt hidag, megkergült baglyok.. A Próféta minden számára jut vagy tucatnyi eltűnt és halott.
A puszta gondolatba is beleborzong, az arcából pedig félelmetes sebességgel fut ki a vér. Gyűlöli a háborút. Gyűlöli, mert fél, mert ilyenkor semmi sem biztos, csak az, hogy az előző pillanatot megélte az ember. De a jelen és a jövő kiszámíthatatlan. Honnan tudhatná, hogy nem ugrik a nyakába vagy három halálfaló az Abszolúthoz tartozó sarok mögül?
Gyanakodhatna, de nem teszi. Mi értelme? Majd az adott helyzetben elrontja a kedvét az aggodalmaskodással; minek tegye tönkre az épp kellemesnek tetsző hangulatot?
- Szívem szerint az egészből kimaradnék, de sajnos nem lehet. Öhm.. megkérhetném, hogy beszéljünk másról? Ez a téma elég kényelmetlenül érint, pláne egy ilyen regény olvasása közben.
Hogy ezekben a pillanatokban mi játszódik le a lelkében? Azt még ő maga sem tudja. Enyhe megrökönyödésbe vegyül a cseppnyi félelem, s ezzel olyan aromát ad az eddig vonzón kedves és nyílt lányzó kisugárzásának, mely egyszeriben begubózást jelez. Erre nincs tovább út. Nem marad mindig ilyen közvetlen és csicsergős, pláne nem akkor, ha a Sötét Nagyúrról és pusztító hadjáratának igaz valójáról kell diskurálnia. Nem mintha a másik fél szemernyivel is jobb volna.. Nem tudnak véget vetni.
Lor hosszasan mered maga elé, de ajkai maguktól mozdulnak, s egy apró kis biccentéssel végül pontot is rak saját gondolatmenete végére.
- Fő az óvatosság.
Igen. Ez a mondat döbbenti rá, milyen naivan is viselkedett az imént! De csak nem bánthatja meg szegény embert azzal, hogy minden átmenet nélkül elnézést kér és közli, hogy elszállt a hangulata, s immáron semmi kedve elfogadni a meghívását. Nem, nem lesz udvariatlan. Szinte megadón ereszti le maga mellé a könyvet tartó kezeket.

- Óh, már megint elkalandoztam, elnézést.. Gyakran megesik.
Megereszt egy kedvesnek szánt, ám igen csak vérszegény mosolyt a fiatalember felé, a következő percben azonban már valódi kíváncsiságtól ragyognak fel a szemei. Csak nem rejteget valamit? Milyen érdekes figura ez az Angelus!
- Ne játssza itt nekem a sértődöttet, hékás!
Dorgálja meg szórakozottan, s úgy tűnik, az életkedve is visszatérőben van azzal a szórakozott kis kacajjal, ami most elhagyja a rózsás, mosolyba húzódó ajkakat. Az egész nő ragyog. Megint. Ilyen hamar túltenné magát a dolgon? Vagy csak hagyja, hogy a gyanú halvány árnyékként lebegjen tudata perifériáján és ő makacsmód csakazértsem hajlandó tudomást venni róla?
- Minden nevesebb családról keringnek pletykák és tudja, a világért sem lomboznám le, de a Mirolokról sem csupa dicshimnuszt zeng a nép. A Zsebpiszok-közben ráadásul az efféle szóbeszédek sötétebbik fele tűnik igazabbnak.
Kis szünetet tart, de csupán gondolatnyit.
- A paranoia miatt, hiszen tudja. Így aztán kétszeresen is nagyon örvendek, Mr. Mirol. Büszke lehet magára.
Valódi elismeréssel tekint fel a férfi szemeibe, ám ezúttal nem hagyja csak úgy elrebbenni pillantását, ahogy a másikét sem. Mintha kicsit jobban is meg akarná ismerni a kétségkívül sármos fickó valódi arcát. Elvégre nagyon szép és jó ez az arisztokrata stílus, de a fesztelen csevegéshez képest annyira.. álságosnak tűnik, hogy talán éppen ezért Lor sosem bírta túl sokáig elviselni.
A bókot egy jókedvű biccentéssel köszöni meg, s a könyvet immár végig oldala mellett lógatva sétál a férfival az Abszolút felé. Nem látja értelmét, hogy továbbra is védekezőn maga elé tartsa a jóbaráttól kapott kötetet.

- Ugyan, egyáltalán nem haragszom, sőt. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért.. tudja.. Nem akartam ilyen félvállról vevőnek tűnni. Sem túl közömbösnek. Mivel nem is vagyok az.
Hmm.. nem ő mondta az imént, hogy kerüljék a témát? Hát úgy tűnik, a Sötét Nagyúr és a ténykedéseinek következményében szárnyra kapott pletykák úgy hatnak még az ilyen ártatlan lelkekre is, mint a mágnes. Vagy a kíváncsiságot paprikázzák fel, vagy életbe lép a szabály, hogy a nők a rossz fiúkra buknak?..

- Ugyan, hát úgy nézek ki, mint aki tiltott igéket lődöz minden jöttmentre?
Kérdi sanda kis félmosollyal az ajkai szegletében, míg a szépen ívelt szemöldökök durcás megrovón összeszaladnak és mókás ráncokat gyűrnek a lány orra fölé. Még hogy ő és a sötét mágia? Ezt ugye nem gondolták komolyan? Ami azt illeti, egész eddigi élete során körülbelül annyiszor kérdezték meg tőle, hogy..
.. mint ahányszor valami kedves lény helyett holmi zöld fikaféléhez hasonlították. Enyhén meg van tehát illetődve, de zavara a maga részéről teljesen nyilvánvaló, s nem is igényelne magyarázatot. Ez az ember azonban láthatóan nem tudja, kibe botlott, s ezt akkor sem róhatná fel neki bűnéül, ha ő maga lenne a Mágiaügyi Miniszterasszony! Így aztán csak mosolyogva csóválja a fejét, és egy zavart kis hümmentő kacajmorzsát követően meg is magyarázza, mit talált olyan szórakoztatónak az imént elhangzott kérdésben.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értek egyet a nézeteikkel.. Szerintem nem lehet az embereket csak feketének vagy csak fehérnek tekinteni; mivel valahol mind szürkék vagyunk. Van, aki sötétebb, van, aki világosabb, de mégis ugyanolyanok. A magam részéről igyekszem kimaradni ebből az egész "Tudjukki visszatért!" cécóból..
Kicsit elhallgat, mintha szöget ütött volna a fejébe valami, s még meg is torpan egy rövid pillanatra.
- Áh, most jól ellentmondtam magamnak, igaz? Egyrészt a mások, másrészt pedig a szürkék és egyformák. Kicsit szórakozott vagyok, azt hiszem..
Milyen jól hiszi! Természetesen ő maga tökéletesen tisztában van azzal, mit akart közölni ezekkel a példákkal, s csak remélni tudja, hogy a férfi is megérti a látszólag ellentmondásos mondatok közti árnyalatnyi különbséget. És igen.. az arcán ismét csak szirmot bont a zavar rózsája. Hát hagyja más mederbe terelődni a témát és inkább meg sem kísérli kivágni magát a keletkezett gubancból. A helyén van a szíve, és ez a fontos.
- Szóval a Vasorrúba, hmm? Úgy hallottam, egész jó kávét adnak, szóval ha esetleg kávés, akkor.. csak ajánlani tudom.
Felmosolyog a magas figurára, s mintha kezdené behálózni valami valóban naiv biztonságérzet. Lankadna a figyelme? Hát amennyiben igen, a név hallatán alig láthatóan, de élénkebbé válik máskülönben sem épp tompa tekintete. Na ne.. egy igazi Mirol?! Természetesen az illem maga már ösztönös bábmesterként mozdítja tagjait, s a lány egy könnyed mozdulattal a férfi felé nyújtja kezét. Kicsit olyan ez, mint a Levendula lankában. A romlott szívűnek vélt fiú találkozik a hiszékeny, ártatlan szívű nővel és az első kellemes benyomást aztán napok hosszúra nyúlt gonoszkodása árán szaggatja darabokra és tiporja a mocskos földbe. Lor ereiben meghűl a vér, s még a szíve is nagyot dobban, sőt, ha mindez nem volna még elég, hát csupasz alkarján is édes libabőr burjánzik el. A kézcsókra aztán már alig tudja, hova legyen örömében vagy döbbenetében; így aztán a helyzetet mentendő, ő is bemutatkozik - és mint mindig, ismételten csak egy kellemes, nyílt mosollyal igyekszik palástolja zavarodottságát.
- Igazán örvendek, Mr. Mirol. Loreena Rainey vagyok, de a legtöbbeknek egyszerűen csak Lor.
Visszahúzza a kezét és ismét magához ölel a regényt, mintha azzal akarná eltakarni hirtelen felgyorsuló szívverését. Ez már.. nem pusztán zavar. Nem mondhatná, hogy a legjobbakat hallotta a Mirol famíliáról, de hát ki ő, hogy pusztán egy név alapján ítélkezzen?
- Meg kell vallanom, kicsit meglep, hogy ezen a néven mutatkozott be.
Kezdi halkan, még mindig azzal a békés mosollyal az arcán, ami úgy tűnik, egész lényét átitatja.
- De ne a név alapján ítéljen az ember, nem de? Angelus.. ez olyan szép! Illik az arcához. Nem nehéz egy ilyen névvel együttélni? Kezdem tisztelni érte, amiért így is nyíltan vállalja, hallja-e.
Ismét csak nevet, s már sétálna is tovább.

Lor arca valósággal ragyog, s hiába érzi, hogy talán nem épp a legjobb ötlet vadidegen, méghozzá a Zsebpiszok-közben ólálkodó, az emberre hátulról ráköszönő férfiak társaságát élvezni valami lepukkant kis kocsma füstös mélyén, a lány úgy érzi, hogy a mai napját méltón megkoronázná egy finom tea, esetleg az otthon ízeit idéző, ír krémlikőr. Ó, igen, egész egyszerűen csodás lenne kibeszélni, milyen remek ajánlatot kapott ma, s ki tudja? Talán még Gilbertnek is besegíthetne egy kicsit a regénye népszerűsítésében; hiszen ha ennek az úriembernek akad egy lánya, netalántán egy unokahúga, esetleg barátnője, neje, bárminemű nő az életében, az minden kétséget kizáróan örömmel forgatná a Levendula lanka címet viselő, még nyomdaszagú művet. Némi hezitálás.. azért mégse nézzék holmi mindenre kapható cafkának, majd enyhén beharapott alsó ajakkal biccent egy aprót, miközben egy zavart kis mozdulattal a füle mögé gyűri arcába hulló, élénkvörös fürtjeit.
- Na jó, nem bánom.. Egy ital még nem a világ, hm?
A rakoncátlan csigák szinte azonnal vissza is csusszannak eredeti helyükre, amit Lor ismét csak egy szabadkozó pillantással honorál. Úgy fest a dolog, hogy az előző megmozdulása teljességgel hiábavaló volt, ám ez látszólag édeskevés ahhoz, hogy elvegye a kedvét. Egy apró kis sóhaj, mintha ezzel is magát dorgálná játékosan, s a következő pillanatban már meg is indul az Abszol út felé. Mély megkönnyebbülést érez, amiért végre a normális emberektől nyüzsgő utca felé közelítenek. Persze a lány szemében ők is ugyanolyan népek, mint az itteniek, s köztük árnyalatnyi a különbség - ténylegesen az, hogy a Zsebpiszok-közben ólálkodó egyénekre rajtuk kívülálló okokból is ráragad a hely hátborzongató, néhol már gyomorforgató kisugárzása. Ettől ereszkedik meg a bőrük, ettől tűnnek sötét árkokkal körülvájtnak a szemeik, ettől olyanok, mintha a csontjaik és húsuk minden apró sejtjébe beitta volna magát a romlott sóvárgás esszenciája.
A lány alig láthatóan megborzong a gondolatra, s hogy ne legyen udvariatlan és elkerülhesse a kellemetlen kérdéseket, félig az idegen férfi felé fordulva újra megszólal.
- Tudja.. fogalmam sincs, maga hogy van vele, de ez a környék mintha kicsit paranoiássá tenné a legtöbb embert, nem? Úgyértem a Zsebpiszok-köz mégiscsak a fekete mágiával foglalkozók fészke és csak elvétve kóborolnak erre mások..
Állandósult zavara múlni kezd, ahogy beszéd közben a fejében pergő érzelmekre és érzésekre, behatásokra és kisugárzásokra, valamint elmondásból megismert tapasztalatokra figyel. Látszik rajta, hogy valóban foglalkoztatja a téma, nem csupán üres fecsegéssel kívánja elütni az időt; mivel azonban nem tudhatja, hogy a férfi hogyan is áll a dologhoz, türtőzeti magát és nem bocsátkozik mindjárt izgatott minimonológokba.
- .. ettől pedig ezekhez a másokhoz is hajlamosak vagyunk fenntartásokkal viseltetni. ~Te jó ég.. ez azért elég költői volt.. csak kerüljön a karmaim közé egy penna és le is kaparom valahova!~ Van ötlete, hogy hova megyünk, vagy csak követjük az orra hegyét?
Neveti el magát újra, s egy hirtelen jött ötlettől vezérelve még szórakozottan meg is böki vállával a férfi felkarját. Természetesen azonnal belepirul illetlen tettébe, de.. bocsássuk már meg neki, hiszen olyan jó kedve van!
- Mit nem adnék most egy likőrért!..

Ugyan sosem tartozott az előítéletektől hemzsegő emberek közé, de ettől az ismeretlen férfitől valamiért mégis minden szál szőre égnek állt; erre pedig képtelen volt magyarázatot adni. Meglehet, hogy csak valami ösztönös megérzéstől rázta ki a hideg, attól a híres nevezetes nőitől, amit olyannyira irigyelnek a férfiak – már amelyik komolyan hisz benne -, ám akárhogy is erőlködik, képtelen palástolni meglepett aggodalmát. Miért nem engedik továbblépni? Talán..? Nem, hisz ilyen képtelen butaságot még gondolni is illetlenség a másikkal szemben! Elvégre olyan kedvesen figyelmeztette, hogy nem épp a legbiztonságosabb környéken sétálgat és még csak kétértelmű megjegyzésekkel sem traktálta. Meglehet, hogy társaságra vágyik szegény; mi van, ha neki is csodás napja volt, amit aztán senkivel sem tudott megosztani?
Lor arckifejezése némiképp megváltozik, s a hirtelen zavartól kissé megkomolyodva hajtja le a fejét – tekintetét azonban nem fordítja el a zavarón mustráló szempárról.
-   Jajj, ne haragudjon, nem úgy értettem..!
Kezdi halkan nevetve, elvégre ahhoz mégiscsak késő van már, hogy szabadon eressze csengő hangját, aztán felverje az egész környéket. Kedves pillantása olyan őszinte érdeklődéssel rebben az idegen férfi arcáról egyenesen az Abszol úthoz tartozó ház kopottas vakolatú sarka felé, mintha menekülni akarna. Vagy csupán zavarában kapta félre tekintetét?
-   Komolyan. Semmi hátsó gondolatom nem volt ezzel a megjegyzéssel kapcsolatban, csak hát.. tudja, a szóviccek..
Folytatja a szabadkozást, ám láthatóan már korántsem érzi olyan kellemetlennek a helyzetet, mint néhány perccel ezelőtt. A keblére vont regény gerincén és a borító élén meglazulnak a karcsú ujjak, s hogy valamilyen módon kiengesztelje a nemes szándékú fickót, egy barátságos mosollyal az arcán az Abszol út irányába biccent.
-   Ha van kedve, tartson velem és megóvhat az olyan sötét emberektől, akikre gondolt.
Szórakozottan csengő nevetéssel tesz egy apró lépést oldalra, mégpedig azért, nehogy a hátrálásával megbántsa a másikat – ellenben nem ártana valóban hazafelé venni az irányt, nehogy rájuk sötétedjen ezen a nyomorúságos helyen. Szavait egyáltalán nem szánta gúnyosnak, sokkal inkább mókásnak tartja a fickó régimódi szövegét.
Ettől függetlenül még mindig ott motoszkál benne az a kis kellemetlen érzés, ami valószínűleg meg is marad egészen addig, míg ki nem érnek a kihalt kis utcáról a valamivel forgalmasabb Abszol útra.
-   Persze ha másfelé akad dolga, akkor nem muszáj..
Az arca ismét kipirul, s egy kíváncsian megrebbenő pislantás után újra megkísérel továbblépni.