[Zoey  ]

?Mintha hónapok teltek volna el. Évek. Évtizedek. Dinasztiák, korszakok. Egy örökkévalóságnak tetszett az a néhány tucat másodperc a srácnak, ameddig a két lény elválaszthatatlanul, egy csókban vált eggyé, miként a zuhanó vízcsepp belehullik a tócsába, hirtelen. Hangtalanul felcsapott bennük a láng, de ez a hirtelen kis kapocs erősebb minden anyagnál, mágiánál. Tudta, hogy valami nem szabályos. Ennek a csókocskának nem szabadna ennyire megrengetnie, márpedig ez megcsapta, mint ahogy a gurkót szokták a kviddicspályán. Ez bőven több volt, mint holmi múlandó kis testi reakció. Ez egy kis legyintéssel mosta le az égről az eddig vele szembefújó jeges ellenszelet. Oly váratlansággal, hogy bizony most felbukott. Szabályszerűen hasra esett előtte. Ő előtte. A megváltó előtt, aki ismét nyarat hozott ebbe a káosztól sújtott, sebzett, foltos szívbe. A megváltó előtt, aki a Zoey névre hallgat ezen a világon?
   Bár már ajkaik szétváltak, Lucas még érezte a tüzet, és ott lángolt fékevesztetten a tekintetében is, olyan erővel, hogy akár kívülről is melegnek lehetne érezni. Szempárját mélyen Zoey szemeibe fúrta, továbbra is megbabonázva bámult maga elé. Olyan hirtelen volt az egész. Ül, leguggol, csók, szét. Ennyi és semmi más, ami jelenleg az emlékezetében felsejlik az elmúlt időről. És a most. A megállíthatatlanul suhanó csendes-léptű jelen. Ott áll, illetve ül, bár sokkal inkább a kettő között valahol ?van? a lány előtt, orruk majd? összeér és a fiú ajkán még mindig ott ég a bélyeg, s annak ellenére, hogy az lassan elhalványul, a lelkén a Jel sosem hal el. Sőt, az idővel csak erősebb lesz, elmélyül, beleég a csontjaiba, minden porcikájába, mint az olvadt műanyag a bőrbe és elkíséri a koporsójáig?
   Bár fizikai valójukban szétváltak, Lucas már érezte, a bennük lakózó spirituális lényeg, a lélek, kettejük lelke, már együvé tartozik. Érezte, remélte, nehéz ezt a két érzést elválasztani, de még nehezebb meghatározni, hogy melyiket tapasztalja meg most. Szerette volna érezni, de csak remélni tudta. A múlt láncai, még mindig lángolva, marva csörögtek a lábain?
-  Nos? ? susogta bele a lassan, de biztosan épülő csendbe Luc. Bár maga se tudta mire is irányul a kérdése. Talán arra, hogy miként tovább. Ki tudja?
 Ebben a pozícióban, ahogy itt leledzettek a sziklán, a szerelmesek, akár egy eltúlzott méretű festmény is lehettek volna. Egy gigászi cukormáztól csöpögő mézeskalács-ikon. A legprofibb régmúlt festők is megirigyelnék a kompozíciót, de hát ezt a valaha létezett és létező, legcsodálatosabb művésze és alkotója komponálta: a Sors.

//*
neharagudj. 
*//

[Zoey]

~Hasonló érzése volt… no lám csak… ~ Kezdett fülig érni a szája a srácnak, de röviden és gyorsan elkomorult, ahogy Zoey elfordult tőle, rögvest a legrosszabbra gondolt. Megsértette volna valamivel? Hiszen az imént még… Vagy mégsem? Akárhogy is, magához képest is gyorsan lendült le a szikláról a lány lába elé, egyfajta térdelő, guggoló pozícióba. Ezt a hajót nem hagyhatta elúszni…
Szíve idegesen kalimpált, ahogy nagy veszedelem esetén a harangtornyokba félreverik a harangot, ahhoz hasonlatosan, mind kategóriában, mind jellegben.
Miért épp ilyen féltérdes megoldásban helyezkedett el? Talán az esett „kézre”, talán így jobban beláthatott a hölgy hajzuhatagán át, amit előbbi heves fejmozdulata és a szélroham teljesen arca elé sodort, talán így sikerült. Csupán a nagy dolgok örök, megmásíthatatlan tanúja, a most-épp gyönyörű mélykék színben pompázó fenséges Égbolt tudhatja.

Meg az a néhány felhő, de nem az a lényeg…

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatos-halkan Lucas, és ha lenn lógott, akkor Zoey karkötős kezét megfogta. Nem tudta miért, ez is olyan ösztönszerű mozzanat volt, amit nem tudott hova tenni hirtelen, de most nem is foglalkozott vele. Ahogy felemelte kicsit a puha kacsót, a lánc ezüstös zördülésekkel tördelte a csendet pici cafatokra, amelyeket a szellő szállított odébb, hogy lerakhassa őket oda, ahol a párhuzamosok találkoznak… Akarva, akaratlanul is kicsúszott Lucas száján a szó, szinte suttogva. – Gyönyörű.
Kimondta, de nem sütötte le a szemét, inkább az előtte ülőn vezette fel, annak lélektükreit keresgélve továbbra is a sötét tincsek között…
Az ismét beálló hallgatásban tisztán kivehető volt a kövekhez csapódó, magasba szökő, majd széteső és visszahulló vízcseppek jellegzetes, pulzáló hangja. Bár elég messze voltak tőle, kristálytisztán lehetett hallani, ahogy egy kisebb élőlény kibucskázott az enyhén fodrozódó tükörből, hogy néhány pillanat múlva hangos csobbanással elfoglalja helyét ismét eredeti pozíciójában, a titkok birodalmában…

[Zoey]

Illatok.
Mily furcsa, absztrakt dolog is az. Mindennek van, maximum nem tűnik fel. Mennyit is gondolkodik ezen egy átlagember? Van és kész, természetesnek vesszük, nem foglalkozunk vele. Miért is? Alig akad, aki nagyobb mélységekben foglalkozik az ilyenekkel.
Ő közéjük tartozik. Nyilván valahogy kapcsolódik, a dolog ahhoz, hogy odavan a bájitaltanért, érti, szereti, csakúgy, mint a gyógynövénytant. Ez a természet iránt érzett talán csodálat fogékonnyá tehette ez iránt. Bulizós, bandázós múltjában is megbújt ez a dolog, és most hogy… Előtérbe küzdheti magát.
Illatok.
Ott a kő mellett is ezer aroma járta át a levegőt. A fák, az állatok, még az avar jellegzetes-, a víz különleges illatával. Még hogy a víz szagtalan. Az esőben az a kellemes illat az mi? A vizek környékén a jellegzetes zamat?
Lucas abban a kastély falai által generált kis szellőmentes zónában sok dolgot érzett, aminek eredendően semmi keresnivalója ott azon a részen. Mandula, levendula, csak hogy a két legmarkánsabbat említsük, előző a fiú hajából, az utóbbi a mellette helyet foglaló hölgy egészéből lengedezett elő. Kellemesen élénkítő, ugyanakkor kellően lágy hatást keltett a kettő keveréke, egyfajta bensőséges érzést létrehozva a srác elméjében…
Hirtelen ötlettől vezérelve felhúzta lábait a kőre, és törökülésbe helyezkedett féloldalason a tó és Zoey közé, kezeit térdeire rakta, így talárjában egy meditáló szerzetesre hasonlíthatott.
A fordulás által új szemszögből vizslathatta meg a mellette ülő hölgyeményt, akit eddig csak szemből, immár azonban profilból is láthatott. A Nap utolsó erre vetülő sugarai egyfajta nagyon különleges színvilágot adtak hosszú barna, hajának, és kacéran csillantak vissza a lány karkötőjéről.
Furcsa ritmussal dobogott a szíve, mintha az egész bizsergett volna.
~ Bizonyára a hirtelen mozdulatoktól…~ áhította magát, de valahol kicsit talán érezte, hogy ez a vibrálás egészen… egészen máshonnan ered. Megbabonázva érezte magát Zoey közelségében, az előbbi kis biccentése, csilingelő szavai, a friss levegőről, teljesen bambává tették ebben az aromafelhőben.
~Egészen olyan mintha…~ Félbe maradt a gondolatfonál, ahogy átverekedte magát a legutóbbi mondat. *Gondolom, te is…*Valahogy olyan furcsán hangzott az a kis szövegfoszlány. Lucas úgy érezte most már igazán illene valamit reagálni, mielőtt épelméjűségével kapcsolatban aggályai merülhetnének fel beszélgetőpartnerében, ami nem lenne szerencsés…
- Bizonyára a Sors akarta így - egy leheletnyivel halkabban, és ugyanennyivel kihívóbb mosollyal, s hanglejtéssel mondta, hirtelen ötlettől vezérelve. Végül is miért ne? Olyan, mint a seprűlovaglás. Sose kopik el a tudás. Remélhetően.
- Talán azért jöttem én, mert volt egy érzésem, hogy itt többet kaphatok a naptól, mint eddig ettől a héttől összesen. Ki tudja? – hagyta nyitva a végét, ahogy lassan újra ellepte agyát a feeling, és mélyen elmerült a mellette, talán vele szembe ülő lány lélektükreiben, amelyek oly hasonlatosak is voltak a sajátjaihoz. Csak az a csillogás…

[Zoey]

A tó. Csupán kétszer járt jelentősebben közel hozzá egész eddigi pályafutása során. Először Hagriddal egy csónakban, majd még egyszer a Trimágus Tusa nézőterénél, ami szinte belelógott és mindannyiszor elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehet az belülről, azonban egyszer sem ment még bele, történetesen nem tanult meg úszni kiskorában, na meg a felsőbb évesektől hallott Mende-mondák alapján akkor se biztos, hogy belemenne, ha tudna úszni.
Ezek ellenére szinte rajongott a vízért, amikor csak tehette, lenézett ide. Imádta a színét, az illatát, a mozgását, de legfőképp ezek együttesét, a feelinget.
Milyen fura is. Néha nem is igazán érti, miért pont ilyen gondolatokat járat a fejében, hiszen egy szabvány mardekáros gondolatainak nem is kéne érinteni az ilyen dolgokat. Oké Lucas nem is volt a szó hagyományosan elfogadott jelentéstartalmában mardekáros, nem gyűlölt élből minden egyéb házba tartozót, és ellenséges is csak azokkal volt, akik megérdemelték. Meg néha a többiekkel…
Ezeken merengett, amikor egy háztársa belebegett a képbe. Lebegett bizonyára, ugyanis szuper-érzékeny szeme és füle bizonyára észrevette volna, ha egyáltalán birtokolna ilyeneket, de így akár egy díszes huszárezred is kísérhette volna a leányzót, rézfúvósokkal, meg mindennel. Leányzót, igen az arca ismerős volt valahonnan Lucasnak, de csak lassikán pörögtek fel az álmodozásban lehűlt agytekervények… ~Ismernem kéne?~ futott át az agyán, ahogy a hölgyemény a nevén szólította. ~Gondolj, gondolj, gondolj…~ szuggerálta saját magát a srác, amikor is hirtelen meggyullad az a bizonyos kis gyertya az elme sötétjében…
- Öhm... igen - ~ez de hülyén hangzott~ - szia… Zoey igaz? – remélte nem trafált különösebben mellé, nincs nagyobb égés, mint ha máshogy hív az ember egy csajt, mint ami a neve, valójában… - Persze foglalj csak helyet. – és egy mosolyt felvillantva arrébb csusszant a kövön, hátha él az adott lehetőséggel a szépség.
Időközben előkerült jó-pár emlék az illetővel kapcsolatban, példának okáért, számtalanszor bambult el különböző házi dolgozatok „írása” közben, amikor átsétált a klubhelyiségen a senorita, aki talán ötödéves, de lehet, hogy hatod…  ~ … bár ahhoz kicsit fiatalnak tűnik~ jegyezte meg, ahogy sebtében, épp észrevehetően végigsiklott a helyet foglalón.
- Mi szél hozott mifelénk? – Királyi többes nyilván. Hát nem, itt ezen esetben a tóra és magára gondolt, széles kézmozdulattal illusztrálva, nehogy azt higgye valaki is, hogy majd szétrobban az egótól. Szempárját beszélgetőpartnerének sajátjába fúrta, ha az ránézett, s várta a választ, udvariasan mosolyogva.

[Zoey Cleve]

Délutáni órák.
Micsoda egy állatkínzó megnyilvánulása ez a Sorsnak. A legszebb napsütésben bent kuksolni egy tanteremben, ahova maximum az ablakon át jön a napfény és a tanárok megszállott beszédét hallgatni. Jó lássuk be felemelő, hogy legalább a fényével és melegével emeli az óra színvonalát, de ez esetben más a dolgok állása.
Lucas barátunk épp valahol az álomba merülés elleni harcmezőn vívta kilátástalan csatáit, amíg a többiek az óriások sokkal jobb panorámát nyújtó csatáit fülelték. Már aki… Egyetlen dolog tartotta a srácban a lelket, mégpedig az, hogy ez az aznapi utolsó óra, és végre átadhatja magát az udvari gyönyöröknek, a lazulásnak, mi egyébnek.
Elővette talárjából míves ezüst zsebóráját, és annak tanúsága szerint még tíz, végtelenül hosszú, unalmas perc volt hátra. Alapvetően nem gyűlölte kifejezetten a Mágiatörténetet, most mégis egy szép máglyán tudta volna elképzelni az összes történelemkönyvet, ami körül a roxfortosok ősi rituális táncokat járva ünnepelnek… Bizonyára az éjszakai nem-alvás miatt van az egész, ugyanis hősünk az elmúlt héten valami miatt képtelen volt huzamosabb ideig aludni, bár annyira nem látszott a szemei alatt, már kezdte zavarni a dolog. Mintha a csillagok állása nem kedvezne, de nem rémlett neki ilyesmi.
Vissza sem helyezte zsebébe az időmérő alkalmatosságot, inkább lehelyezte a padra karja takarásába, hogy követni tudja az eltelt másodperceket.
*tikk-takk tikk-takk*
~Mi a bánatnak háborúztak ennyit? Legyen mit tanulni?~füstölgött szép csendben magában, még valamelyest figyelve az apránként összefolyó tanulásra. Gyors pillantás a ketyegőre, már csak egy nyamvadt perc. Egy örökkévalóság, de lassan eltelik az is. Üvegtábla remegtető harangszó a válasz, s megkönnyebbült sóhajokat vélhet felfedezni a fülelő, bár a zengés alatt nehezen észlelhető.
A srác összepakolta azt a ménkű nehéz könyvet, az óráját, az előbbit a táskába, az utóbbit a zsebébe aktásítja, majd kifolydogál a teremből. A hangzavar, ami a folyosón körülölelte, lassan kikergette az álmot a szemeiből, azért attól még majdnem lebucskázott a lépcsőn, amint haladt a klubhelyiség felé lerakodni a batyut, ezzel levéve a válláról a házi feladatok megírására irányuló minden gondolat súlyát is. Az ezüst-zöld birodalomban végül nem merül el különösebben, a hálókörletben is csak annyira jelenik meg, amíg bevágja az ajtót, behajol, elhajítja a tanszereit nagyjából az ágya felé, de mire az leérkezne már rég az udvar felé indult tulajdonosa.
Miután visszaért a Bejárati csarnokba kissé kitekintett az udvarra, és mivel hihetetlen néptömegeket vélt felfedezni odakinn, inkább elindult a lépcsősoron fel, keresve másik helyet, most nem fűlött a foga a túlzott szocializáláshoz. Fel a lépcsőn, balra a folyosón, majd jobbra, le a lépcsőn, elugrani Hóborc elől, le a lépcsősoron, végig a folyosón, közben kerülgetni a diákokat, balra át, kinézni az árkádokon, meggyőződni róla, hogy kvázi üres, majd egy laza mozdulattal kifordulni a bár viszonylag árnyas, de legalább elhagyatott parkba…
Egy mély lélegzettel magába szívta a friss gyepszőnyeg illatát, s lehuppant egy nagyobb kőre, gyönyörködni a tó vizuális szépségében éppúgy, mint a hullámok által a kövekkel való találkozásából származó hangokban. Ez a friss csobogás mindig megnyugvással töltötte el Lucast, amire ez után a förtelmesen hosszú nap után szükség is volt…

/Mimi ^^/
Időérzéke teljesen a múlté lett, így gőze nem volt arról, hogy mennyi ideje fetrengetett önmagát gyeptéglának álcázva a fövenyen, de elég ideje ahhoz, hogy zavarni kezdje a szemébe égő nap, így kelletlenül felkönyökölt, és körbenézett, hátha jár arra valaki, aki nem kívánja a pokol egyik számára kényelmes bugyrába.
Rövid pislogási sorozat után feladta egy időre a vágyálmát, hogy körülnéz, egy fényes korongtól eltekintve az ég-egy adta világon, de semmit nem látott, így feltápászkodott és elfordult a nap felől, látásának visszanyerése érdekében. Rövidesen ismét látása birtokosaként immár eredményesen nézhetett körbe, és egy kövön egy kellemes ismerőst lát, aki reményei szerint nem tartozott az elkerülendő kategóriába, így leporolta talárjáról a ragaszkodó fűszállakat, porszemeket és elindult a hölgyemény felé, aki épp sütőtöklevet fogyaszt.
Enyhén rendezetlen talárját lobogva húzta maga után, amint lendületes lépteivel szelte keresztül a part menti területet. Hogy ő közelített e, vagy Mimi jött volna közelebb ez egy hosszasan gondolkodtató kérdés lenne valamely könyvmoly hollóhátasnak, de Lucast ez abban a pillanatban csöppet sem érdekelte. Mimivel kapcsolatos régmúlt emlékeit terelte elő a fejéből, csupa számára kedves emlék. Káprázatos idő, gyönyörű lány, ugyan mi kell még ide? – kérdezné a költő lelkű. Nyilván semmi, de ez oly nyilvánvaló, hogy kimondani is nevetséges.
Ahogy kellőképp közelért Lucas, megvárta, hogy ráemelje tekintetét a hölgy, és ha ez megtörtént megszólalt a sápatag álarca mögül.
- Szia, Mimi. – köszönt egy mosollyal próbálkozva – Leülhetek? – kérdezte várakozva, s míg a válasz érkezik zsebre vágta a jobbkezét.

/Mandy/

Kissé összenőtt szemmel kóvályogott a folyosón Lucas, hiába az előző órák, mindazok ellenére kb egy zombi éberségével rendelkezett, ahogy visszatért a mardekáros hálóba, lepakolni a dolgait és átadnia magát az előtte álló majd egy órányi édes szabadidőnek. Ahogy a csarnokból látta gatyarohasztó időjárás uralkodik odakint, legalábbis az elmúlt pár hónap átlagos három-négy fokához képest. Ennek megfelelően kibontotta ma kifejezetten ízlésesre megkötött nyakkendőjét, kigombolt pár gombot a nyakánál a fulladásos halál elkerülése végett és a zöld ezüst kiegészítőt a nyaka köré tette, hogy lelógjon a vállairól. Ingujjait feltűrte, így végül sikerült valami kellőképp laza szerelést kölcsönöznie az egyenruhájának, majd felkapta kedvenc bonyolultabbnál bonyolultabb bájitalait tartalmazó könyvét, amit ha másnak nem párnának majd használhat, de elsősorban olvasni vitte a vaskos könyvet.
Könyvével a hóna alatt kicsivel élénkebb hangulatban haladt a belső udvar irányába, ahol ilyenkor többnyire egy lélek sem tartózkodott. Lépcsőn fel, majd balra, folyosón előre, lépcsőn le kicsit tovább majd ki az életető napsütésre végre.
Az árnyékos folyosók után hunyorognia kellett a hirtelen nyakába zúduló sok-sok luxnyi fény miatt, így elsőre csak egy nagy fénygömböt érzékelt a terület helyén és ahogy beljebb haladt és szoktatta a szemét a világossághoz lassan körvonalazódott egy évfolyamtársa alakja egy távolabb eső padon. Megörülve az ismerős arcnak, arra is vette az irányt, pláne hogy felismerte az alakot, akivel még akár el is lehetne beszélgetni, a bájitaltanról. Micsoda véletlen nem-de? Két jó bájitaltanos találkozik. Elég ritkaságszám...
Ahogy közel ért a padhoz, meg is szólította a lányt.
- Szia Mandy - udvarias mosollyal az arcán - Leülhetek? - kérdezte a könyvet tartó kezével a lány mellett lévő terület felé integetve.

ismét módosítva

Nicsak ki beszél...

oké átírom *füstölög csendben*

          alapok

teljes név || Lucas J. Wahlberg   
becenév || Luc, 
nem || férfi
születési hely, idő || Edinburgh, 1980.
kor || 15
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || Negyedéves

          a múlt


Lucas Jonathan 1980 telének első igazán hideg napjaiban látta meg a napvilágot, Edward Phillip és Jessica Wahlberg egyetlen gyermekeként. Mivel kis birtokuk 20 mérföldre volt a legközelebbi muglik által lakott területhez, épp ezért gondtalanul varázsolhatott a család, így a kis Lucas is hamar produkálta első varázslatait. Történt ugyanis, hogy két évesen szépen fellebegett a háztetőre. Anyja rettenetesen el volt telve az aranyvér fontosságától, de apja liberálisabb volt a vérrel kapcsolatban. Sokkal fontosabbnak tartotta a műveltséget, a származásnál, és ennek szellemében kisfiát 5 éves korától kezdve elkezdte belevezetni a tudományokba, legfőképp a bájitalkeverés művészetébe. E kétoldalú neveltetés meghagyta a nyomát rajta, de inkább apja tudományos érdeklődési neveltetése érvényesül a fennhéjázó, nagyképű aranyvér mánia felett. Mire bekerült a Roxfortba elsajátított egyet s mást a világ dolgairól. Valamivel bölcsebb, érettebb felfogása volt mint a társainak, ám mindemellett nagyon komolytalan volt. Játszotta a nagymenőt, elsőre azt a benyomást keltette, hogy csak egy bolondozós kis parti-arc, ám valójában érdekes ember volt. Titokzatos módon mindig vonzotta a nőket, ám nem élt soha vissza ezzel, méltósággal kezelte minden kapcsolatát, bármennyire is furcsállták ezt nála néhányan. Már első évében aktív résztvevője volt egy bandának így nagy kanállal habzsolta az életet. Ezen züllő életmódja ellenére is tudott normális maradni, már amennyire eredendően normális volt. Tanulmányai során – hála apja korai nevelésének – meglehetősen ügyesnek találtatott. Leginkább a SVK és a bájitaltanon remekelt. A kezdetektől nagy kvidiccs rajongó volt, igaz a játékhoz nem érzett magában eleget, de lelkesen szurkolt a meccseken. Barátai jórészt a Mardekárból kerültek ki, de akadt más házakból is. A griffendélesek közül sem mindenkivel volt ellenséges, bármennyire is kilógott emiatt a sorból. Mikor harmadik évének közepére visszatért a Sötét Nagyúr, nem repesett az örömtől mondhatni. Ugyanakkor készségesen elhitte a visszatérésének hírét, de nem osztozott egyes háztársainak kitörő örömében. Eleget hallott arról a bizonyos korszakról ahhoz, hogy ellenérzéseket tápláljon az ötlet iránt, miszerint újra olyanná válhat az ország. Harmadik évének második felében igencsak közeli kapcsolatba került az egyik bandataggal, Kamillával, s bár ez akkor nem sikerült tartósra, a dolgok azóta megváltoztak és egy ideje járnak, bár újabban bizonyos körülmények miatt kapcsolatuk elég stabilan halad egy vakvágányon, ahol egyre és egyre közelebb jön a bak...

          jellem

Eszes, ravasz, srác, igazi csajok kedvence, vicces, jó humorú, de ha úgy kívánja a helyzet komolyan is tud viselkedni, a legtöbb helyzetben feltalálja magát. Nem szeret felvágni, ha muszáj a csendes macho kategóriába sorolja magát.

          apróságok

mindig ||
- Kam
- Mimi ^^
- bájitaltan
- buli
- haverok
soha ||
- a koporsótöltelék
- unalom
- semmittevés
- Friccs
- unalmas órák
dementorok || Ez nem egy konkrét emlék inkább egy félelem. Ha dementor van a közelében, akkor azt vizionálja, hogy egy nagyon magas torony tetején ül, vacogva a szakadó esőben, tök egyedül, pálca nélkül.
mumus || Egyszer, amikor még csak öt éves volt, Haloween alkalmából nagy beöltözés volt és az apja annyira ijesztőre varázsolta a tököt a fején, hogy szegény pici Lucas naaaagyon megijedt tőle és fél éjszaka őt csalogatták a szekrényből, mert oda bújt el a félelmetes tökfejű bácsi elől.
Ez igenis nagy trauma egy kisgyereknek. Megjegyzem a mumus sokkal ijesztőbbre csinálja.
titkok || amikor kicsi volt, kidobta a család macskát az ablakon, de letagadta, és elásta a dögöt, és megállapította, hogy elkóborolt.
rossz szokás ||
- Ha ideges, vagy dühös valakire hajlamos maffiamódszereken gondolkodva megkeseríteni a delikvens életét, bár ez elmúlóban van már.
- Ha zavarban van összefüggéstelen dolgokat mond, amik nem hasonlítanak maximum az üzbég nyelvcsalád egyes elemeire.
             a család

apa || Edward Phillip Wahlberg, 38 éves, aranyvérű
anya || Jessica Wahlberg, 35 éves, aranyvérű
testvérek || főállású egyke
családi állapot || Kapcsolatban (iWiWes jelleggel)
állatok || Bagoly, mint postaszolgálat.

          külsőségek

magasság || 171 cm
tömeg || 64 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Egy sárkány alakú tetoválás a csípőjénél
kinézet || átlagos magasságú, vékony, de nem vézna, itt is, ott is befigyel egy kis izom. Van valami benne ami vonzza a nőket.
egészségi állapot || Kubu: egészséges, tele vitaminnal

          a tudás

varázslói ismeretek || első három év tananyaga, némi képzettség seprűlovaglás terén, átlagon felüli bájitalkészítő készség.

patrónus || még nincs, tanulja
animágus alak || nincs még, majd lesz
pálca típusa || 5,71 hüvelyk, magyal, főnixtoll mag


         
          egyéb

Avatar

Egyebet nem tudok elmondani.