 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2
|
|
1
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Hisztis Myrtle mosdója
|
Dátum: 2018. 01. 23. - 03:02:45
|
MŰVÉSZLÉLEK Az irodában meleg volt. Az áprilisi nap egészen forrónak hatott az üvegen keresztül, Minerva szemei pedig határozott és ellentmondást nem tűrő szobor szilárdsággal meredtek tétova tekintetem esendő pillantásaiba. A hatalmas papírlapon az én nevem szerepelt, mellette egy zöld pecséttel, melybe egy ágaskodó kígyó mintája rajzolódott ki.
"Hogy én, mint a Mardekár házvezetője?" kérdeztem értetlenkedve, mire a hölgy, rezzenéstelen arccal bólintott egyet. Behunytam a szememet, és egy rövidet sóhajtottam.
"Minerva..." kezdtem, a józan észtől vezérelt határozottsággal. "Sosem volt semmi közöm a Mardekárhoz..."
"Tisztában vagyunk vele, Tyrius. Mindazonáltal a házvezetői pozíció megüresedett, és..."
"Hiszen alig egy hónapja tanítok itt!" fakadtam ki, és két kezemmel a combomra csaptam.
"Leszel szíves nem közbevágni?" kérdezte hűvös, méltóságteljes hangnemmel.
"Elnézést..." motyogtam és összehúztam a szemöldökömet.
"Tehát mint mondtam, a pozíció megüresedett, és a minisztérium, a múltban lévő aurori munkádra való tekintettel egy igen jelentősnek mondható ajánlást küldött. Köztudott, hogy sokan a Mardekárosok közül részt vettek Voldemort oldalán a harcban. Az ebben érintett diákok nagy részének kitörölték az ehhez fűződő emlékeit, azonban nem lehet elég óvatos az ember. A gyanús szervezkedéseket, esetleges kihágásokat csírájában el kell fojtani, és erre alkalmasabb embert, keresve sem találhatnánk." mondta megszégyenítő szigorral és ellentmondást nem tűrő eltökéltséggel.
"Hát ezt nem így képzeltem." toldottam meg, és ismét sóhajtottam...
Másnap, a reggelinél az igazgatónő megtette a bejelentést, amit a diákok... nos nem különösebben kitörő örömmel fogadtak. Alig több mint egy hónapja foglaltam el a Roxfort bájitaltan tanári pozícióját, és különösen magas elvárásaimnak, és hideg szigoromnak köszönhetően, nem férkőztem különösebben a tanulók szívébe. A bejelentést némi elégedetlenkedő, panaszos sóhaj jelezte a zöld-ezüst zászlós asztalok alól, melyeket hideg pillantással fogadtam. Sosem éreztem túláradó szimpátiát a Mardekárosokkal szemben, habár a Reximo név, igen ismert volt az aranyvérű családok körében, ezért legalább presztízsem volt a ház tanulóinak szemében. Nem kellett tiszteletet kivívnom, a fő feladat az volt, hogy megtanuljam vezetni őket, és bizalmukba férkőzve rendbe szedjem a háború miatt szétzilált házat. McGalagony rövid beszédét követően lassan felemelkedtem, és szót kértem.
"Előre bocsátom, nem lesz sem kivételezés, sem pedig jogtalan előnyhöz jutás. Pusztán az eredményekre vagyok kíváncsi. A ház színére nem." mondtam nyersen, mimika nélkül, majd visszaültem a reggelimhez.
Négy napja voltam a kígyós ház feje. A napok gyorsan, és simán teltek. Csendesen haladtak a szürke hétköznapok, összetűzés, és komolyabb fegyelmezési problémák nélkül. Megismerkedtem a ház kviddics csapatának tagjaival, körbejártam a klubhelyiséget... Pontosan olyan volt, mint amilyennek harmincöt évvel ezelőtt apám leírta. A hatalmas kandalló, körülötte antik bútorok. A magas belmagasságot homályosan bevilágító, sejtelmes lámpák izzása... Talán megtudtam volna szeretni. Minden bizonnyal hamar hozzászoktam volna, ha annak idején nem a Hollóhátba oszt a vén süveg. A miliő hasonló volt a skóciai Reximo kastélyhoz. Még az ódon kárpitok avíttas antik-szaga is megegyezett. Az óraszünetek tanulással teltek. Igyekeztem minden nevet megjegyezni, és archoz párosítani, elsőtől a nyolcadikig. Voltak egyszerű esetek, a magaméhoz hasonló, híres-neves aranyvérű famíliák sarjai. És volt persze, akit személyes kötődésből ismertem... Malfoy. Nehéz volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy a hatalmas nézeteltéréseink után Lucius fiának a házvezetőjévé tettek. Habár Dracot nem ismertem, mivel a Luciusszal való szétválásunk után született, tartottam a fiúval való kapcsolattól. Bíztam benne, hogy nem egy olyan nyolcadikossal kell szembenéznem majd, akinek az apja teletömte a fejét, velem kapcsolatban, bár ha józanul átgondoltam a dolgot, hiú ábránd volt csupán, hogy nem Lucius mosolyog vissza majd rám Draco szemeiből. Ámbár a pátriárka Felicia temetésén való részvétele azt sugallta, talán megbékéltünk egymással, a csatabárdot sosem ástuk el. Miközben gondolataimat rendszerezve lépdeltem a folyosón, valami tócsába léptem. Kitekintettem a bőrkötéses jegyzetfüzetemből, és láttam, hogy egy szivárványszínű folyócska kellős közepén állok.
"Mi a...?" kérdeztem hangosan, és körbenéztem. A csermely az évtizedek óta lezárt női mosdóból származott. "Nagyszerű... Az a hisztis kurva már megint szórakozik..." gondoltam, és idegesen rontottam be Hisztis Mirtill vécéjébe. A látványtól valósággal elfehéredtem. Minden festékben úszott. Az összes csapból, és lefolyóból gejzírként ömlött a színes keverék, és mindennek a tetejében két diák hancúrozott a hatalmas mosdó boxjai között bújócskázva.
A két gyerek ijedten meredt rám, én pedig a dühtől, festéket megszégyenítő vörösségben pompáztam, mikor Nolan Pyera ismertem. Pálcát ragadtam, és felfortyanó haraggal egy elzáró varázslatot improvizálva elállítottam a mosdó csobogását.
"Decido venenum" morogtam, és néma csönd lett. A csapokból még cseppent pár festékcsöpp a megtelt tálcákba, majd csupán fújtató morgásom visszhangja telítette meg a szobát.
"Most azonnal magyarázatot követelek!" sziszegtem, fogsoromat szinte ki sem nyitva, a két gyerekre vicsorogva, villogó szemeimmel, a dühtől izzó energiával. Nagyszerű, hogy házvezetői rendeleteim közt az első az lesz, hogy saját magunktól vonhatok le pontot... |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: STB – Sötét Tárgyak Bolhapiaca
|
Dátum: 2018. 01. 21. - 21:26:22
|
PIACKALAND Nathaniel Forest "Talán egy feledtető átok, rossz évfordulós ajándék lenne." hadarom jégcsap hidegséggel, és esernyőm arany koponyás fogantyújával eltolom a tárgyat a polc egy távolabbi részére.
"Vagy tévedek?" kérdezem a fejkendős boszorkányt, aki rút grimasszal jelzi nemtetszését. Megragadom a szinte megbabonázott férfi felkarját, és egy határozott mozdulattal hátat fordítunk.
"Veszélyes helyet talált az eljegyzési ajándék vásárlására. Ha nincs résen az ember, könnyen belefuthat valami könyörtelenül gonosz dologba..." motyogtam félszájjal, miközben felkarját fogva lassan lépkedve vezettem volna el a standtól. Sötét hely volt ez itt, ahová még a magamfajta, sokat megjárt varázsló sem szívesen teszi be a lábát. Egy íróról nem tudtam elképzelni, mégis ki, vagy mi az, ami miatt ilyen helyre alacsonyodik. Ahogy gondolataim szavakká formálódva elhagyták elmémet, az előttünk lévő embertömegből egy sötét ruhás, csuklyás alak robbant ki, és egyenesen nekem szaladt. A lendülettől hátrafelé kezdtem borulni, de még mielőtt földet értem volna, sikerült kifordulnom oldalra, így nem a hátamra, hanem az oldalamra érkeztem, a sáros, koszos kőre. Egy pillanatig fel sem fogtam mi történt. Az emberek, akik körülvettek minket felocsúdtak, ahogy felkaptam tekintetem, az írót láttam, mögötte pedig két férfit akik azonnal dulakodni kezdtek. Idelenn elég volt egy rossz szó, ami parázs volt egy tömegverekedés lángjának kigyulladásához, az pedig, hogyha valaki fellök valakit, egyenlő volt egy boxmérkőzés első gongjával. Ahogy felültem, és esernyőmre támaszkodva felálltam, értetlenül néztem körbe.
"Mi a franc? Nézze át a zsebeit!" kiáltottam a férfinek, miközben kétségbeesetten kutattam az saját kabátom réseiben is. Ismertem az effajta tolvajlási trükköket. A tömeg között megmaradt résre pillantottam, ahol a tolvaj távozhatott, és ösztönösen rohanni kezdtem... |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 21. - 20:30:02
|
|
A fiú, rövid habozás után a tanácsomat kérte, szó nélkül, komoly tekintettel biccentettem, jelezvén, hogy minden tudásommal segíteni szándékszom neki.
"Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…" figyelmesen hallgattam végig. Úgy éreztem, kissé zavarban volt, hogy megnyílt előttem, azonban erre semmi oka nem volt. Minden esetre nehéz kérdések rágták a fiatal nyakát, amikre választ ugyan tudtam volna mondani, de azzal nagy valószínűséggel nem jutottunk volna előrébb, hiszen ezt ő is könnyedén kieszelhette volna.
"Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." felelem kisvártatva, mire a fiú közbevág.
"És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is…" felkapom a tekintetemet, és összehúzott szemöldökkel fürkészem Mathias arcát.
"Harmadik?" kérdezem rövid hallgatás után. Nem értettem egészen pontosan mire céloz ezzel. Ha talán két végén égette a gyertyát, abban az esetben nem tudtam volna mást tanácsolni, mint hogy lépjen ki abból a mérgező kapcsolatból. Érdekes, és ismételten ironikus helyzetet teremtett, hogy párkapcsolati kérdések vetültek fel. Jócskán személyesnek, és magánügynek véltem, de valahol azonban igazán megtisztelve éreztem magamat, hogy megnyílt előttem. Megköszörültem a torkomat.
"Akárhogy is..." kezdtem a "harmadik" kérdésen átlendülve. "Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki." mondtam, és magam is meglepődtem, hogy káromkodtam, de úgy éreztem, most már nyílt lapokkal játszunk, és mint két férfi beszélgetünk. Szívesen felajánlottam volna azt is, hogy tegeződjünk... de talán az még várathat magára.
"Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk." toldottam még hozzá, és egy erőtlen, halvány, de annál szelídebb mosolyt engedtem, hogy fellazítsa átfázott arcomat. Reméltem, hogy ésszerű dolgokat sikerült tanácsolnom, bár információ hiányában nem mertem mélyebbre ásni, nehogy téves útmutatással lássam el. A szeretet kérdéskör egy nagyon mély tenger, aminek a felszíne könnyen felsérthető, a legapróbb, belehulló kaviccsal is, ha azonban őszinteségre sarkallom Mathiast, azzal nem lőhetek túl egyetlen határon sem. Kivéve persze, ha hazugságra épült kapcsolata van... De ilyet nem is nagyon feltételeztem volna.
|
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Tyrius A. Reximo / Re: A Szőrös Citrom
|
Dátum: 2018. 01. 21. - 13:50:42
|
|
"Gondoltam iszom egyet a kocsmában." mondta, én pedig hálával telt pillantást vetettem az előttem tébláboló Elliotra.
"Örülök hogy nem fosztasz meg ettől." feleltem lágyan, és elnevettem magam. Elliot Lee jó, sőt, szórakoztató társaság volt. Magam sem tudom miért, de jó kedvem lett, már a puszta megjelenésétől is. Életvidám, hiperaktív, mókás jelenség. "Köszi, hogy meghívsz." toldotta meg, amire csak mosolyogva ringattam a fejemet. Ez a mozdulat pontosan azt sugallta, amire gondoltam, és amit a kocsma küszöbét átlépve ki is mondtam.
"Ma mindent én állok!" egy boxban foglaltunk helyet, én magam mellé tettem hosszú, fekete kabátomat, és Elliottal szemben letelepedtem. Balra tőlem hatalmas ablakon át gyors pillantással futtattam végig tekintetemet az utcán, és a nem régiben elhagyott patika zöld ajtaján. A kocsma jellegzetes pub hangulatát keltette. Lambériázott, fejmagasságtól tapétázott terem volt, egy hatalmas, félkörívben épített pulttal, amit farácsos álfalakkal elválasztott boxokkal építettek körül. A pult mögött óriási, tükrös italszekrényben több emeletnyi polc sorakozott, különböző tüzes italokat láttatva. Közvetlen a sarkon hét sörcsap nyúlt ki a márványozott pultlapból. Négy sört helyben főztek, a söntés alatti főzőpincében. Kettő barnát, egy szűrtet és egy világosat. A másik három csapból vajsör, és két különböző búza folyt. Nem különösebben rajongtam a sörökért, a vajsörös csapokra pillantva pedig egyenesen felkavarodott a gyomrom, de úgy gondoltam, csupán a "két cimbora elmegy sörözni" hangulat kedvéért, egy jó korsó szűrtet koccintok Elliottal. Miután a pult felé intettem, a csapos figyelmesen előrehajtotta a fejét, hogy odakiálthassuk a rendelésünket. A szórakozóhelyen, hétköznap kora délutánhoz képest, valódi csúcsforgalom volt, szerencsésnek véltem magunkat, amiért ablak melletti, kényelmes boxban találtunk helyet magunknak.
"Egy pint Walter's Crownt kérnék!" szóltam hangosan, átbeszélve a kocsma zaját, majd hátradőlve vártam, hogy társam is elvégezze a kellemes délutáni társalgás első számú hozzávalójának beszerzését.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: STB – Sötét Tárgyak Bolhapiaca
|
Dátum: 2018. 01. 19. - 15:38:51
|
PIACKALAND Nathaniel Forest Patkányszag. Strihelő ribancok hullaszagú testei mögött fészkel az átokverte bolhapiac. Gyűlöltem ezt a helyet, de szerencsére azok, akik miatt úgy utáltam, már az Azkabanban puhulnak jó pár éve. Kelletlenül kerülgetem a kétes tartalmú pocsolyákat, melyekbe az esővízen túl, egyéb emberi testnedvek kavarogtak. Akaratlanul is felcsúszott a felső ajkam, az arcom bal oldalán. Hatalmas undorral, és grimasszal lépkedtem az erkölcstelenség meddő mocsarának macskakövein. Reménytelen keresgélésem első állomása volt ez... Az ezer éves, családi pecsétemnek napok óta nyoma veszett. Rendszerint a pálcámra tekerve hordtam, alkalmanként a nyakamban, egy vékony aranyláncra fűzve. Majd' egy hete azonban bárhol kerestem, nem találtam. Reggel szöget vert a fejemben a gondolat, hogy esetleg egy ilyen helyen megfordulva ráakadnék az aranyból készült, alig tenyérnyi méretű talizmánra, de be kellett vallanom magamnak -az ósdi, lopott holmikkal rogyásig rakott standok között cikázva-, hogy vajmi kevés esélyem van meglelni egy ilyen apróságot, ennyi kacat között. (Már ha egyáltalán itt van)... Valódi tű a szénakazalban helyzet volt ez. Kétségbeesetten, az undortól és a bűztől öklendezve róttam a piacot. Amikor még a Minisztérium aurorjaként dolgoztam, számtalanszor küldtek ki ide, hiszen rengeteg bűnöző próbál menedéket keresni egy ilyen túlzsúfolt, mindentől távol eső helyen, mint a Csodák Udvara. Az egész kócerájt be kéne csukatni. Felgyújtani a bűn fészkét, és elfejteni mindent, ami az itt matató kezek miatt történt. Egy rozzant stand portékáját vizslatva hallgatom a töménytelen hazugságot, amit az árus a szerencsétlen vásárló nyakába önt.
"Ó, remek választás, remek! Mágikus doboz ez, mely minden ékszerholmit még ragyogóbbá és csillogóbbá tesz! Két galleonért a magáé, kedvesem!" Nem bírom, hogy ne reagáljak, és kieresztek valami caccogáshoz hasonló puffogó hangot. A boszorkány rám mered.
"Talán valami baj van?" kérdezi provokatívan, rekedtes torokhangján.
"Két galleonért varázsdoboz? Nevetséges." vetem oda, tekintve, hogy ilyen olcsó pénzért még idelenn is képtelenség varázstárgyat beszerezni.
"Elnézést..." toldom meg a mellettem állónak, hiszen megzavartam a vásárlásban. Összenézek a férfival, aki a zöld dobozkát stírölte, és összehúzom a szemöldökömet. Ismerős arc tekint rám. Egy pillanatra megtántorodom. Ameddig nem tudom az arcot személyhez társítani, a legrosszabbak futnak át a fejemen. Főleg a helyszín miatt, egyből arra gondolok, hogy olyasvalaki tekint vissza rám, akit annak idején hűvösre tettem, de nem tudok se helyszínt, se bűncselekményt rendelni a vonásaihoz. Pár másodperc kell, hogy lenyugodjak, és egy könyv borítójának hátsó fele dereng fel, amit még otthon olvastam, a kastélyban, jóval azelőtt, hogy beálltam volna tanítani a Roxfortba. Ha emlékeim nem csalnak Szösszenetek címmel jelent meg, és ha nem is velősen, de segített abban, hogy a háborúk után visszatérjek a mindennapokba. Alacsonyabbnak képzeltem, pedig egy jó tíz centivel magasabb nálam. A neve akkor sem jutna az eszembe, ha pálcát fogna rám... Milyen vicces az ember memóriája. Az arca szinte azonnal beugrott, hogy hol láttam, a könyv címe is, amit tőle olvastam, de hogy milyen név volt a kép, és a cím alá írva... Woods? |
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Tyrius A. Reximo / Re: A Szőrös Citrom
|
Dátum: 2018. 01. 19. - 14:10:30
|
~Elliot~ Jó kedvvel ébredtem. Még a múlthéten kivettem egy pár nap szabadságot az iskolából, hogy egyszer és mindenkorra helyrepofozzam, és a saját igényeimnek megfelelővé tegyem azt az átkozott bájitaltan szertárat, aminek a káoszát, a legutóbbi potya-látogatáskor sikerült még egy szinttel feljebb növelni. Szóval elhatároztam, hogy szanálok. Rengeteg mindent semmisítettem meg, amik már évtizedek óta ott porosodtak a szúrágta polcokon. Maradék főzetek, használhatatlan alapanyagok, temérdek, besárgult papírra írt ósdi jegyzet. Az első évfolyam pótolta az előkészített csalánnövény készletet, ezek a legfelső polc szélére húzott madzagra függesztve száradtak, fehér papírborítékokban. De ezen túl még volt vagy harmincféle gyógynövényem, ami hiánycikknek bizonyult. A legegyszerűbb megoldás a környékbeli patikák felkeresése volt, és ha ott nem találtam amire szükségem volt, csak akkor kezdtem egyénileg begyűjteni a szükséges dolgokat.
A helyi gyógyszertárban kis híján mindent megkaptam, ami a listámon szerepelt, leszámítva a tatuepét. Egy ilyen általános, más hozzávalóval kipótolhatatlan alapanyag hiánya, igazán bosszantónak bizonyult. Köszöntem, majd távoztam a zöld ajtón keresztül. Szemben egy kocsma cégére pöffeszkedett, csábítóan jelezve, hogy bor lelőhelyre akadtam. A pofás kis épület ablakin kellemes, hívogató fények pislákoltak a ködös áprilisi utca szürkeségére. Az egész napi utazástól valóban megszomjaztam. Átfutottam a kosaram tartalmát, gondosan összevetettem a másik kezemben lapuló jegyzettel, majd határozott léptekkel indultam a macskaköves út túlpartjára. Egy pohár bor, orvosság a szívnek, ahogy a mondás is tartja, és az időmmel is jól álltam, az egész nap hátra volt még. Ahogy közeledtem a kocsma felé, mikor egy ismerős alak tűnt fel, azonban nem figyeltem eléggé, hogy megállapíthassam ki az.
"Titusz..." mondta, és szinte azonnal átkarolt. Egy pillanatra nem értettem a helyzetet, azt hittem, összekever valakivel, elvégre nem így hívnak. Aztán ahogy engedett az ölelésből, végigmértem arcát.
"Lee?" kérdeztem, bár ez afféle költői kérdésnek bizonyult, hiszen mire kimondtam, felfogtam kivel állok szemben.
"Nem is olyan régen, igaz? Mi járatban erre?" kérdeztem kedélyesen, és pillantásomat a férfi szeméből a kocsma felé vetettem, kissé csalódottan, hogy talán ez a találkozás most a pohár bor, és közém állhat. Bár reméltem, hogy Elliot könnyen meggyőzhető. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 18. - 18:38:20
|
|
A hideg, csontos ujjaival körülfonja meztelen kézfejemet, és belemar. Ösztönösen dörzsölöm össze mellkasom előtt tenyereimet, mikor Mathias beszélni kezd. Lépteim lassulni kezdenek, ahogy érdeklődésem egyre elevenebbé serken. Jól esett a fiú társasága, és az eleinte akaratlan közöny feszült figyelemmé alakult át a szavak bukfencező hullámain keresztül.
"Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni." mondta, mire röviden biccentettem. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ez az, ami a benne lévő feszültséget nem hagyja nyugodni, egy percig sem volt kérdés. Mennyire utálatos dolog is volt, hogy teljesen kitörölték az agyakat a háború végeztével. Persze megértettem valahol a cselekedetet... de akkor is kegyetlenségnek tartottam. Főleg ha megpróbáltam átérezni én, aki az emlékeiben él, a gyomrom diónyira húzódott össze, és úgy éreztem, nem kapok levegőt, mintha kirántanák alólam a talajt... Mégis, volt igazság abban, amikor azt mondtam, bárcsak ne emlékeznék semmire. Talán teljesen céltalanná válnék, bár így sem éreztem különösen indokoltnak magamat.
"Az pedig, hogy nem egyeztek ki... gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló." szavai ércesen csengtek a szélviharban. Megráztam a fejemet.
"Talán meglepődik rajta, de ez nem mindig volt így." kezdtem halkan. Akármi is történt húsz évvel ezelőtt, az előtte lévő időszak emlékei megszépültek. Talán Felicia miatt is, talán Lucius miatt is... Érdekes, hogy a temetés óta nem láttam. Éppen hogy csak karcolta egymást a tekintetünk. Valamit lezárt bennem akkor, hogy eljött a szertartásra. Olyan volt, mintha nem csak a feleségemet, és a gyermekemet temettem volna el, hanem velük együtt az azt megelőző életemet is.
"Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az." folytatta, én pedig a sietve rohanó felhőkre emeltem a tekintetemet.
"Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se." a szavak fájdalmasan gyötörve röpültek az ég felé. Hitvány dolognak tartottam az önsajnáltatást, így hát egy pillanatig sem akartam azt éreztetni, hogy fájnak a kimondott igazságok. A bárányfelhők fodros gyapjáról, egyenesen a fiú kökény szemeibe ejtettem hűvös pillantásomat és megálltam.
"Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának." a szavaim sziszegtek. Éreztem hogy remegek gyomortájékon. A torkom összeszorult. Az emlékképek gyötörtek. A lépcső, a betört ajtó a folyosó végén, és a vértócsa, melybe belenyal a villámlás pillanatnyi fénykavalkádja. Én nem voltam gyáva. És mi az ára? "Sosem okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.'' ismételtem önmagamat, hátha lenyugszom tőle. Beharaptam az alsó ajkamat, és kieresztettem a tüdőmben érlelt mérges levegőt.
"De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak." nyögtem ki végre, és kiengedtem a görcsösen feszülő izmaimat. Erős iróniát éreztem a beszélgetésünkben. Két ember diskurál... egy olyan ember, aki megszabadulna a múltjától, és egy olyan, aki képtelen tovább lépni nélküle.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Déli szárny / Re: Bájital tanterem
|
Dátum: 2018. 01. 18. - 15:07:43
|
|
A diákok szorgosan dolgoznak, ahogyan azt az első perctől fogva elvártam tőlük. Sokan elkezdték az üstökbe helyezni a hozzávalókat, és lassanként olykor illatos, olykor bűzös gőz lepte el a tantermet. Figyelmesen járkáltam a padok között, bele-belelesve a készülő főzetekbe. Két hugrabugos diák üstje vastag, fekete füsttel pukkant egy hatalmasat, de szerencsére nem lett sérülés a balesetből, csupán a két fiatal arca kormozódott össze. Különösen nagy érdeklődéssel figyeltem a két szorgos hollóhátas diákomat, akik egymást segítve kooperáltak a főzet tökéletessé tételének érdekében. Reményeim, és elvárásaim beigazolódtak, a két fiú készült el leghamarabb a feladattal, és izgatottan csillogó, értelemmel és tudásvággyal teli tekintettel pillantottak rám. Közelebb léptem, és a még forrón gőzölgő rézedénybe lestem. Rózsaszínes gőz kavargott az azúrszínű, híg állagú folyadék felett. Ránézésre tökéletesnek bizonyult. Fejemmel biccentettem, majd belekevertem a főzetbe, és egy átlátszó üvegfalú ampullát töltöttem meg az üst tartalmából. Tiszta átlátszó folyadék volt, üledékmentesen töltötte ki a fiolát.
"Nagyszerű munka." mondtam végül, és amíg a második ampullát megtöltöttem, addig az előzőt Jimmy kezébe helyeztem.
"Habár nem hinném, hogy az ilyen tisztességgel dolgozó diákoknak mint maguk, bármikor is szükségük lenne erre a főzetre, a biztonság kedvéért, tegyék el. Ha más nem, megmarad emlékbe, az első, tökéletes bájitaluk mintája." fejeztem be, majd a pulpitusra visszatérve hangosan folytattam.
"Gratulálok azoknak, akik sikeresen teljesítették az órát! Amennyiben a magatartásuk, a szorgalmuk és a figyelmük a mai nap látottakhoz képest nem romlik, felhőtlen lesz a jövőben a kapcsolatunk. És ahogy ígértem, a jutalmazás sem maradhat el! Mr. McFly és Mr. Slinkhard 10-10 pontot, azaz összesen 20 pontot főzött ma a Hollóhátnak. Gratulálok maguknak, csak így tovább." mondtam végül, és pakolászni kezdtem, amíg az osztályterem lassan nyüzsögni kezdett, a készülődő diákoktól.
"Ja és még valami! A jegyzeteiket adják le kérem, most, a megbeszéltek szerint!" szóltam végül, és elkezdtem pakolni.
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Főépület / Re: Gólem
|
Dátum: 2018. 01. 17. - 12:42:19
|
|
Csendesen vártam, míg a lány megérti, érzékeibe fogadja a hely varázslatosságát. Nem futott el, pedig megtehette volna. Nyilvánvalóan érezte, hogyha akkor otthagy, nem mentem volna utána. Ő azonban végigmérte Helénát, majd rám nézett, és szólt. Hangja átvette a hely rezgését, lágyan, a levegőt alig sértve csúszott ki ajkai közül.
"Mért van egyedül itt lenn?" kérdezte csendesen. Őzike szemeibe vezettem hűvös, szürke tekintetemet.
"Felügyelem a folyosókat." válaszoltam kurtán, ami nyilvánvaló félrebeszélés volt, hiszen a kastély egy ilyen kívül eső szegletében nem szokás éjszakai "őrjáratot" teljesíteni. Kissé megbiccentettem a fejemet, sóhajtottam egy rövidet, és még hozzá tettem:
"Mert magányos..." a szoborra böktem. "...a maga korában, gyakran jártunk ide hozzá, csak hogy ne unatkozzék egyedül, itt a sötétben." toldottam meg elfojtott, szinte suttogó hangon, majd egy félmosolyt engedtem a bánatosan ácsorgó kőteremtmény felé.
"Ismeri a szobor történetét?" kérdeztem végül, és ismét a leányzóra vetettem tekintetemet. Alig láttam, csupán a sziluettjét, kissé elmerengtem azon, vajon világosban esetleg felismerném-e, vagy még egyáltalán nem volt hozzá szerencsém, a roxforti tanítói karrierem rövid ideje alatt. Kissé ódzkodtam emiatt a bemutatkozástól. Elég kellemetlenül venné ki magát, ha kiderülne, hogy éppen ma reggel tartottam neki órát, és már fel se ismerem, úgyhogy egyelőre ezt a szálat nem erőltettem, csendben vártam a válaszát.
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 16. - 02:16:28
|
|
"Hát... akad pár dolog... Jó pár dolog." Mondta az akkor már sétatársammá avanzsálódott fiú, így vállvetve indultunk a távolban nyújtózó tornyok irányába, meglehetősen nagy kerülővel.
"Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja..." folytatta. Jól esett, hogy megnyílni látszott. Volt valami megmagyarázhatatlan varázslat ebben a pillanatban. Minden szó olyan egyszerűnek, őszintének, és súlyosnak tűnt...
"Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!" Olyannyira őszintének, és eredetinek, hogy ki sem zökkentett a káromkodása. Egyébként, sosem tartottam ezt különösen nagy dolognak. A többi kolléga úgy irtotta a mocskos nyelvet, mint a gazt, én mindig is modoroskodásnak véltem az ilyesmit. Elvégre ezek a szavak is csak szavak, és azért alakultak, hogy kifejezzük magunkat, az ehhez hasonló helyzetekben. Egy jóízű káromkodást visszatartani több okból is balgaság. Egyrészről kizökkent a gondolatmenetedből, másrészről pedig olyan, mintha a tüsszentést tartaná vissza az ember. Így hát nem is reagáltam erre az aprócska... talán kirohanásnak sem nevezhető felkiáltásra.
"Szóval... bonyolult." tette hozzá végül. Egy mélyről jövő hümmögéssel konstatáltam a partra vetett gondolatok halpiacát. Mire befejezte rövid monológját, csak akkor tudatosult bennem, hogy egy megsemmisített emlékű tanítvánnyal diskurálok. Tudtam jól, hogy Montregot, és más, a második háborúban "rossz" oldallal valamilyen módon kapcsolatban álló diák emlékezetét is törölték, de mégis, nehéz néha összeilleszteni a papírfigurákat a hús-vér arcokkal. Volt valami igazán ironikus az elém táruló helyzetben. Lényegében a visszailleszkedésben kéne segítséget nyújtanom, nekem, aki valójában sosem volt beilleszkedve sehova.
"Tudja..." kezdtem kissé eltöprengve, tekintetemet pedig a horizont megnyugtató lankáira eresztve.
"Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb tanácsadó, ami a szociális készségeket illeti... Ez bizonyára nyilvánvaló..." mondtam, és hűvösen elmosolyodtam. Nem nevettem gyakran. Legutóbb azzal a bizonyos Lee-vel, drog hatása alatt, a szertárban. Valami azt súgta, hasonló szinten állunk, már ami az érzelmi képességeinket illeti... Ez pedig nem nagy dicsőség. Én, a mindent megélt veterán, és egy amnéziás nyolcadikos... Nos, erről talán jobb nem beszélni.
"De azt hiszem, értem mire gondol." tettem hozzá rövid habozás után. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe. Mennyire idegen, és ismerős lehet egyszerre minden. Mintha tejüvegen át próbálnánk látni a világot.
"Talán nevetségesen, és profánul hangzik, de ha megpróbálna lenyugodni, ami persze tudom, jelenleg szinte lehetetlennek tűnik, és kevésbé görcsösen kapaszkodni a válaszkeresésbe... talán rendezhetné a sorait." persze tudtam, hogy olyasvalamit tanácsolok, amit szinte lehetetlen betartani, és amit nagy valószínűséggel Mathias is pontosan tud, de valahogy fel kellett vezetnem a gondolataimat, és jobb megoldás nem jutott eszembe, a tehén-tarka, füves kietlenség hullámzó hátán lépkedve.
"Ugyan soha nem éltem át emlékezetvesztést... Bár néha azt kívánom bárcsak..." kezdtem. Úgy csúszott ki a számon, lelkem töröttségének bizonyítéka, hogy tudomást sem vettem róla, csak folytattam.
"De higgye el, megértem, milyen nehéz tapasztalatok híján... úgymond beilleszkedni valahová. Talán ismeri a családomat. Évszázadok óta a külvilágtól elszeparáltan nevelték a fiaikat, így az én apám is engem. Először akkor láttam embert, a saját apámon kívül, amikor tizenegy évesen a Roxfortba kerültem..." mondtam, és magam sem tudtam, miért kezdtem hosszú anekdotázásba, talán megakartam nyugtatni a fiút arról, hogy nem csak úgy a vakvilágba prédikálok erről a problémáról. Roxannet valamiért nem volt szívem felhozni, holott valójában ő volt az első, saját korombeli akivel szót váltottam, kicsivel több mint negyven éve. Alkalmasint eszembe jutott. Kíváncsi voltam, vajon mi lehet vele. Hogy hol élhet? Él-e még egyáltalán? Kicsivel több, mint negyven éve történt, hogy a fehér liliom és a narancssárga találkozott a cseresznyefa tövében, és kacagott. Hamarosan fél évszázada, és mégis, az emlék olyan friss, mintha csupán pár éve történt volna.
"Lucius Malfoy volt, akivel először találkoztam, ugyanazon az expresszen, amivel maguk is utaznak, a mai napig. Itt semmi sem változott azóta. Jó barátom volt. Aztán az akadémia alatt... nos... finoman fogalmazva, eltávolodtunk egymástól." folytattam a vallomást. "Más volt a véleményünk... tudja... dolgokról." mormogtam, és megszívtam az orromat. Hűvös volt odakinn, de nem bántam a társaság miatt. Nehezen kezdtem neki az életem feltárásának, de egészen jól esett a gyónás. Abban bíztam, hogy Montrego is hasonlóan megnyílik majd, ha úgy véli segíthetek neki. Hihetetlen, hogy két idegen, egy talán nem is olyan véletlen esemény folytán, képes vállvetve sétálni, és az élet egyáltalán nem általános, mély dolgairól beszélgetni kezdeni. Márpedig hosszú idő után először, kezdtem magamat egészen jól érezni...
|
|
|
|
|
12
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 15. - 23:36:01
|
|
Valami beletörődöttségszerű, fátyolos csillogás tölti meg az indulatos végzős szomorú tekintetét. Kíváncsian lép közelebb. A magány ellen nem lehet páncélt hordani, és pajzsot emelni. A magány belülről fakadó szenvedés, nyakra nőtt átok, melyet úgy is képes magával cipelni az ember, hogyha százezren állják körül. Szavakba önthetetlen dolog. Érzed a szükségét valaminek, vagy valakinek, de magad sem tudod megmondani pontosan hogy kinek, és minek. A kérdésére bár számítottam, mégis hideg zuhanyként ért, és valósággal gyökereket eresztettek egyenes lábaim. Némán tűnődtem pár másodpercig. Milyen furcsa, hogy egy hely, mennyire bizalmassá tesz két embert, pusztán csak azért, mert egy azon helyen vannak, egy okból kifolyólag. A vonatra váró emberek is gyakran úgy érzik, régi ismerősei egymásnak, és az időjárásról, vagy a szokatlanul pontos menetrendről tereferélnek. A nagy tölgynél, csak keserű dolgokról lehetett beszélni, de a keserű dolgok, sokszor édessé váltak, ha kimondták őket. Tettem egy bizonytalan lépést az előttem álló felé. Mégis miért éreztem azt, hogy beszélnem kellene vele? Miért akartam segíteni rajta?
"Igen." feleltem kurtán, bár egészen biztos voltam benne, hogy jóval méretesebb cipőm van, mint a fiatal mardekárosnak. Végigfuttattam a tekintetemet a hullámzó pázsiton, és a felhők közül előbújt a nap, ismét. Tarka, tehénfoltosra festették a földet a sugarak elé tolakodó pamacsos felhőfoszlányok. A napsütés melegét éreztem a ruhán keresztül is, fedetlen arcomon, és kezeimen pedig a szél hidegét.
"A háborúk miatt... De annak már majd húsz éve." mondtam végül, és elindultam Montrego felé. Gondoltam sétálhatnánk egyet, beszélgethetnénk, és talán mindkettőnk válláról lekerülne némi teher. Valamiért segíteni akartam neki.
"Mi nyomja annyira a lelkét?" kérdeztem, mikor végre Mathias mellé értem. Első alkalmam volt rá, hogy közelebbről is végigmérjem. Valóban lehangolt volt, tépelődő, és sarokba szorított. Reméltem, hogy tudok segíteni. És ha ehhez az kell, hogy feltárulkozzak kissé... Talán a tanítás, valóban terápiás tevékenységnek bizonyul majd a számomra...
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 15. - 02:19:48
|
|
"Maga iszonyú magányos." feleltem kisvártatva, kissé cinikus, hozzám intézett szavait szinte semmisnek tekintve. Hagytam, hogy a keserű szavakat magával cibálja az a nyamvadt skót szél, amelybe örökké szerelmes voltam, és halálomig az is maradok. Engedtem, hadd rohanjon versenyt a szavak kavalkádja a kastély falai felől száguldó ódon zúgással, hadd vessék le magukat a gyötrelemben formált betűkből lett mondatok a dombok szirtjeiről.
"Amióta ismerem, mindig is az volt..." utaltam az ugyan nem túlságosan soknak mondható ismeretségünk alatti együtt töltött, főleg tanórai időre. "Most pedig itt van..." folytattam elhúzódva, tétován. "Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak." mondtam, és a terebélyes tölgyre mutattam. A fa, valóban nem volt a társasági élet központjának mondható. Csaknem minden nap kijártam ide, és a hónapok alatt, egyetlen személy sem akadt, akivel meg kellett volna osztanom a hatalmas ágak, és lomb nyújtotta árnyékot. Ezért is volt igazán égbekiáltó a fiú tépelődése, rágódása. Bágyadt tekintetén, és fanyar, cinikus humorán meglátszott, hogy lelkét tépi valami súlyos probléma. Én ne tudtam volna... A hatalmas kastély, egészen apró, bájos makett-várnak tűnt onnan. Tornyai, mint apró gombostűfejek nyúltak a sebesen haladó fodros felhők szoknyái alá, a Nap, hol halvány, hideg fényt árasztott, hol pedig egy égi bárány oltalmazó, habos gyapjában fürdette kecsesen táncra perdülő aranytincseit. A fű bársonyosan hullámzott a végtelennek tűnő parkban, messze fák, sötétzöld tengerré lettek, melynek meg-meglibbenő felszínén kedvem lett volna elvitorlázni a didergő, fehér horizontig. Hűvös volt. Távolabbról tarka virágok illatát utaztatta hozzánk a szél. Egymástól csupán pár méterre, s mégis fényévekre álltunk, saját nyomorúságaink pusztító terhei alatt. Valamiért, amíg Montrego válaszát vártam, végigpörgött előttem azoknak az embereknek az arcképe, akik közel álltak hozzám, és mostanra már az égi világban szórnak bűbájokat, örök mezőkön, csodaréteken, túl az életen, az előtt, aki többre képes az embernél. Talán ha Felicia látna, könnyekben törne ki, hogy mennyire megváltoztam. Ha visszatérne, talán rám kiabálna, hogy építsem újra az életem, és kezdjek valamit, ameddig még nem késő... A fiam, mostanra már tizennyolc éves lenne... Akárcsak Mathias. Talán barátok lehetnének, talán ellenségek. Lehetséges, hogy köszönés nélkül mennének el egymás mellett a folyosókon, tudomást sem véve egymástól. A fiam, soha sem születhetett meg. A fiamtól, elvették a lehetőséget arra, hogy éljen. A torkom összeszorult, éreztem ahogy térdeim megremegnek. Újra, és újra képes voltam látni, érezni azt a pillanatot, amit akkor... Miért fáj még mindig úgy, mintha csak tegnap történt volna...? Tíz évig ültem a gyötrelmeimen, és talán kéne még ennyi, hogy valaha visszanyerjem régi önmagamat. Tíz év múlva, négy év híján hatvan éves leszek. Addigra mindenről lemaradnék...
Keserű szájíz gyűlt össze a nyelvem tetején. A szél, vadul cikázott.
|
|
|
|
|
14
|
Ősi tekercsek / Archivum 2000/2001 / Reximo Családtörténet
|
Dátum: 2018. 01. 09. - 02:08:51
|
A Reximo család története ~ A Reximo-kastély családi archívumának feljegyzéseiböl ~ 1. Gäel Liceus Primus Reximo 971. márciusa – 1099. (eltünésének dátuma) A Reximo családot, egy keletről Britanniába hajózó gall származású varázslótól eredeztetik. Habár létezése egyáltalán nem vitatott történemi tényként kezelendő, a személye körüli legendák, sokkalta kevésbé. Felmenői között sárkányokat, és démonokat említenek, ám ezen kósza pletykák alaptalanok, és csupán személyisége, és cselekedetei adtak okot az elterjedésükre, a saját korában. Hírhedten nagytudású sötétmágusként vonult a köztudatba. Nagy vagyona nem szabott határt zsarnoki fantáziáinak kiélésére. Pénzét hajókon utaztatta át a szigetországba, miután a frissen alakult keleti államok, még szervezetlen varázslóközösségei hatalmas vérdíjakat tűztek ki a fejére. A sötét varázslatok mindennapi gyakorlója, hatalmas birtokokat vásárolt a Skót felvidéken, Wick apró városának közelében. Az akkor még Norvég királyság fennhatósága alá tartozó északi Skóciában, legfőképp a tengerparti vidékeken erős normann hatás érződött. Így ezen tényező Gäelt sem kerülte el. Felesége, egy aranyvérű norvég kereskedő lánya volt. Léne személyéről kevés adat, vagy megbízható forrás maradt fenn, annyi bizonyos csupán, hogy a 16. század elején, férfi ágon kihaltnak titulált DuPuy dinasztia egy korai leszármazottja volt. A házasság két ízben gyümölcsözött. Első szülöttként Rodrik Lautus Primus személyében, másodszor pedig Ulfrick Aurelius neve alatt. A gyermekei nevelését elhanyagoló, folyton kísérletekkel és tanulmányokkal foglalatoskodó apa, csupán dinasztiájának felvirágoztatását látta utódaiban, melyet saját (később legitimált) címerrel, illetve családi birtokkal pecsételt meg. A caithnessi dombság zöldellő lankáira épített impozáns kastély volt, egy később hatalmas befolyással és vagyonnal rendelkező család felemelkedésének alappilére. A legtöbb feljegyzés Gäel halála előtti éveiből maradt fenn, hiszen ezeket maga Gäel szerezte. Legtöbbje tudományos feljegyzés, számos emberen és állaton végzett kísérletének illusztált, vagy éppen illusztálatlan beszámolója, eredményeztetése. A hatalmas birtokáról szinte tapodtat sem mozduló férfi, kísértetlegendák főszereplőjévé vált. Életét a világ szeme előtt eldugottan élte, sokszor még saját családja elől is zárt ajtók mögé bújt. Hetekre, hónapokra költözött laboratóriumába, ahonnét csupán a kiszűrődő zajok, és a küszöbrésen áttörő fénysugarak jelezték jelenlétét. Misztikumát valódi kísértethistóriává emelte eltűnése, melyre sem a gyermekei, sem pedig a felesége nem találtak magyarázatot. A zajok elhallgattak az ablaktalan, egyetlen kijárattal rendelkező laboratóriumban, csupán a gyertyák lobogása maradt a hideg falak közé zárva. A belülről zárt ajtót, hónapok eltelteltével erőszakkal feltörték, odabenn pedig sem holttestet, sem élő embert nem találtak. Gäel kámforrá lett. Egyes szóbeszédek úgy tartják, hogy kísérlete sikerrel járt, és láthatatlan, örökéletű mágussá lett, mások szerint pont ellenkezőleg, Gäel kudarcot vallott, és ezer (a kastélyt azóta is őriző) varjú képében szenved az örökkévalóságig. 2. Rodrik Lautus Primus Reximo 1007. április 7. – 1040 (körül) Rodrik Lautus Primus Reximo egy wicki kastélyban látta meg a napvilágot, Gäel elsőszülött fiaként. A vehemens, és agresszív természetű férfi, apja révén korai hírnévre és elismertségre tett szert. A Reximo család úttörőjeként, az első Roxfortos diákként, maga Mardekár Malazár tanítványaként szerzett varázslói képesítést. Apja elsőszámű örököseként, életét jövője teljes biztonságának tudtában élte. Tehetőssége azonban korán a fejébe szállott, és kicsapongó, nagyzoló életformát kezdeményezett folytatni. Apja halála után a család patriarchális szerepét betöltő Rodrik, gyakran bálokat, vadászatokat és tivornyákat rendezett a legelegánsabb és legkorszerűbb bútorokkal ellátott kastélyában, melynek irányítása immáron csak és kizárólag az Ő tisztjévé vált. A férfi, apja példáját követve, hamar a sötét varázslatok tisztelőjévé vált. Kiemelkedő tehetsége, nagy tudása, és közismertsége révén a Roxfort oktatói állást kínált a számára, melyet egyetlen évig birtokolt csupán, mivel még a korban is radikálisnak számító nevelési módszerei miatt elbocsájtották az intézménytől. A férfi, az apja által kijelölt Gomold varázslófamíliába házasodott, s elvette Priscilla Gomoldot. A nő férjeként egyetlen gyermeket nemzett, akit azonban életében sohasem láthatott. Fivérével, Ulfrickkal való viszonyát az örökös versengés, és az abból adódó féltékenység jellemezte. Míg Rodrik erősebb fizikumú, és határozottabb jellemű férfi volt, öccse visszahúzódóbb, de sokkal csavarosabb észjárású. Az ész, és az erő állandó ellentéte mellett, Rodrik szemében a legifjabb Reximo, bűnös, a családra nézve megszégyenítő házasságot kötött, egy mugli kereskedő lányával. Ez felgyorsította a testvérek kapcsolatának elmérgesedését.
Az addig tündöklő kastély egy végzetes családi háborúskodás színterévé vált. A báty, holt apja akaratára hivatkozva, kitagadta fivérét a családból. Míg Rodrik a vér szennyezését, és a család becsületének romlását látta öccse szerelmében, addig Ulfrick korát meghaladó felvilágosultsággal az érzelmet és a tisztaságot tartotta prioritásként. Az egyre fokozódó feszültség végül tragédiába fulladt. Egy Rodrik által rendezett vacsorán, vendégek százai szeme láttára kezdte ki öccsét, és annak feleségét. A sok fül tanúbizonyságából származó feljegyzések szerint, többször embertelen jelzőkkel, és trágár szavakkal inzultálta őket, majd részegsége delíriumában kezet emelt fivére várandós feleségére, akit olyan erővel ütött meg, hogy a nő a földre esett. Ulfrick nem hagyhatta válasz nélkül az őt ért inzultációt, ezért átokkal sújtotta bátyja vérvonalát. A magából kikelt Rodrik halálos csapással sújtotta öccsét, aki így az átok feloldásának kulcsát is a sírba cipelte. A gyermekáldásra váró feleség, azonnal elvetélt, és pár nappal később, belehalt fájdalmaiba. Az átok alig egy évvel annak kimondása után ütötte fel a fejét. A túl sok szemtanú jelenléte miatt, a történet hamar körbeutazta a szigetországot, így Rodriknak menekülnie kellett. A hegyekben érte a hír, hogy felesége meghalt, és egyetlen gyermeke, Remus Arctus Reximo, csupán három esztendősen árván maradt. A férfi beleőrült, hogy nem tudott visszatérni egyedül maradt gyermekéhez, és a Skót felvidék zord hegyei között, feltehetően 1040. környékén meghalt. A sors iróniája, hogy holttestét mugli szerzetesek helyezték végső nyugalomra, és egészen a 13. századig, exhumálásáig, és a Reximo birtokra való hazaszállításáig ott is maradt. Csaknem kétszáz éven keresztül, muglik vigyázták porait. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / Birtok / Re: Park
|
Dátum: 2018. 01. 07. - 00:26:36
|
|
A férfi lépései hallatszanak. Nem is a lépéseinek zaja az, mely a zsenge szellő hátán átbukva elér hozzám, hanem a fűszálak seprésének alig hallható kásás hangja. Mély lélegzetet veszek, Montrego hangja gondterhelten hatott. Azt hittem, távozása után visszanyerem azt a meditatív, nyugodtan gondolkodó, emlékező állapotot, melyben az imént ücsörögtem, ám ez nem sikerült. Mivel magam elé szegeztem tekintetemet, még akkor is, mikor a fiú szólt hozzám, nem láthattam az arcát, sem az intését, csupán hangja alapján láttam őt szomorúnak, és éppen akkor, legalább olyan magányosnak, mint amilyen magányos én voltam. Lassan felálltam, és megkerültem az öles fa törzsét. Mathias jó pár méterre előttem, az iskola irányába baktatott, a végtelennek tűnő, fű borította parkban. Az élet szeme elől elzárt szegletben éreztem magunkat, és túl sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, puszta véletlenségből nem kerül egyszerre két ember az isten háta mögé. Egyenesen álltam, akár egy oszlop, vagy cövek, de akár a mögöttem lévő fához hasonlóan is érezhettem volna magamat. Hosszú, fehér hajamat hátulról előrefelé fújta a szél, valamiért mindig a Roxfort irányába fújt, bárhonnét érkeztem is. Sosem éreztem a szükségét annak, hogy más lelkében vájkáljak, elvégre ha valaki megpróbálna az enyémben, nagy valószínűséggel elég gorombán leráznám az illetőt. Egy tétova lépést tettem a tőlem egyre távolabb kerülő fiú után, majd megtorpanva álltam időtlenül, és némán. A szél erősödni kezdett, viharosan tépte hosszú, fekete köpenyemet, és vadul lobogó tincseimet.
"Montrego!" csaknem kiáltottam, hogy a szél hátán túlra jusson hangom, és különben is, mire rászántam magam, hogy utána szóljak, már jócskán távolabbra jutott tőlem. Úgy tűnt, lassít, majd megtorpannak léptei.
"Tudok segíteni?" kérdeztem hosszú szünet után. Hunyorogva méricskéltem a férfi stramm alakját, olyan erősen, hogy szinte vicsorogtam. Az egész helyzet, amióta megszólított, egyre kellemetlenebbnek hatott. Miután feltettem a kérdésemet, meg is bántam. Mégis miért nem hagytam, hogy elmenjen? Ez az egész úgy hatott, mintha mindkettőnknek lett volna valami mondanivalója a másikhoz, holott egyikünknek sem volt. Talán mindketten egyedül akartunk volna lenni, de néha jobb érzés, közösen egyedül lenni.
|
|
|
|
|
