Sose lesz vége, sose. Már nincs körme, amit lerághat, a pennákat meg nem lenne jó ötlet, így aztán saját nyelvét rágcsálja, de csak egészen addig, ameddig nem lesz sebes és képes lesz nyelni. Már nincs sok hátra, ezzel bátorítja magát, és lassan eljön az az idő is, amikor majd csak a lábát kell lógatnia és az eredményt várnia. Örül, hogy itt a vége és hazamehet, viszont valamennyire hiányozni is fog neki az iskola, hiszen idén már több kellemesebb dolog sikerült és történt, mint az eddigi évek során. Összesen. Ez az év az, amit már úgy igazán tudott élvezni, amit mindenki megérdemelte volna a múltban, amikre nem volt lehetősége a sok szörnyűség miatt. Legyen csak az egyetlen komolyabb gondja az életben a vizsgák hada. Időben érkezve, nagyokat sóhajtva foglal helyet végül, és utolsóként, kissé hangosan ismétel át pár dolgot, majd az órára pillant. Eljött az idő, a pergamen elébe kerül és nekiesik. Kicsit recseg az ujjai között a penna, olyan hévvel szorítja elsőnek, de lelazul, és írni kezd.
Lerakja egy kicsit a pennát, és átrágja a gondolatain magát. Talán nem is olyan szörnyű ez, talán mégsem kész katasztrófa, aminek érezte magát sokáig. Tekintete a plusz feladatokra siklik, és elmosolyodik.
Amint végez, még átfutja és kijavítja, amit érthetetlenül rondán írt, vagy épp nem helyesen. Pár apróbb pacafoltot hagy csak, azt is azért, mert nem emelte fel időben a pennát, amikor el-el gondolkodott. Mégis, egészen büszke erre a vizsgájára, láthatóan jó volt a döntés, hogy a lényekkel foglalkozzon és ne ködös jóslatokkal. Amint beadja és elhagyja a termet, nem fut válaszokat keresni, hanem az udvarra megy, ahol elfeküdve a fűben, bevárja azokat, akik vele együtt szenvedtek el idáig, hogy aztán jól kivesézzék az esélyeiket.
Őrültek háza kerekedett a bálból. És ő még komolyan azon aggódott, hogy elaludt hajtincsei mennyire lesznek gázosak feje tetején, vagy épp tuti leeszik magát és jól kiröhögik. És tessék. Eleve elbénázta a dolgot, és időben nem jelezte a hölgynek, hogy amúgy ő vele menne, meg minden, de úgy tervezte, hogy majd ott felkéri egy táncra és sütire, még akkor is, ha amúgy van, volt, lesz partnere a bálra. Mindent meg lehet oldani, és vélhetően nem vette volna zokon az a valaki, ha egy kis időre egyedül maradna. Vagy de, de akkor megküzdött volna vele, mint valami lovag. De amennyire vicces, komoly vagy épp csak légből kapott ötletmorzsák voltak ezek, a sors, vagy épp Murphy maga szól közbe, és időt sem adott arra, hogy akár egyet vagy akár többet is megvalósítani. És akkor most keseregnie kellene? Adrenalintól feldobódva, azzal a hölggyel fárad ki a teremből, akitől tétován táncot akart kérni, vagy csak bugyuta viccekkel fárasztani. A tömeg amennyire feltorlódott, mégis könnyedén és szinte hamar tűnt el onnan, a kastély távolabbi pontja is hangos zsibongással telt meg egyhamar. A drága gondok szeme most akad fel végleg, amikor a sáros, puncsos, vagy épp sütimaradékos cipők végigcaflatnak a kastély folyosóin, bepiszkolva mindent, amit csak lehet. Már szinte hallja a szitkozódást a fülében, majd rá kell ébrednie, hogy valóban hallja, úgy száguld el mellettük a kis takarító felszerelésével, mintha kergetnék, és ha jól érti, átkokat és kínzási módszereket mormol maga elé, vagy nyugtatásképp, vagy csak hangosan vágyakozva. Fel is nevet, nem hunyászkodik meg, és már azért is jobban megrázza a lábait a kövön, hogy még több vizet locsoljon ki belőle. Zoknija csatakos, minden lépésnél furán szörcsög, de még mindig nem tud ezen bosszankodni. A távolban pár lány hangosan sír a ruhája miatt, vagy épp káromkodik és követeli a felelőst. Hát, ahogy elnézte azok a csillogó, habos ruhákat.. kész életbiztosítás volt eleve eljönni bennük. - Ez még a legvadabb álmaimban se jutott eszembe – dől hátra ő is, hátrasimatja vizes hajtincseit, és levéve magáról a zakót, eltartva magától, hanyagul kifacsarja azt. Ennek az anyagnak nem jó a víz, és ha megnyúlik, akkor ugyan rendbe lehet rakni, mégse akar ezzel foglalkozni. - A te ruhád nem ment tönkre? - fordul ültében felé, ölébe hajtva a vizes felsőt. - Szívesen odaadnám a zakóm, hogy melegedj meg.. de nem tudom, melyik bűbájjal kell megszárítani – hajtja le a fejét, mert hát fel akart vágni kicsit vele, de.. ez elúszott egyelőre. Talán csak a szándék is elég, talán most béna volt, de legalább őszinte. Van aki ezt többre értékeli, mint az erőt. Hmm. - Jaj – nem rántja el a fejét, és igazából nem is fáj neki, inkább csak a hirtelen mozdulat az, ami meglepte. Pislog rá pár sort, majd megrázza a fejét. - Nem mély annyira, szerintem vannak másik, akiket most elláthat. Ki tudja, még a végén ott akar marasztalni éjszakára valamiért – ismeri a módszereket, mindent ugyan nem tekint halálos kórnak, néha mégis minden apróságot fel tud fújni. - Viszont az tény, hogy egy pulóver elkellene rád, mert így bizony meg fogsz fázni. Vagy egy pokróc. Hmm.. hol lehet itt a közelben olyan? - igazából azért is fecseg annyit most, mert ettől az apróságtól, meg a közelségtől még mindig és megint zavarba jön. Nem akarja azt mutatni, hogy őt ezek az apróságok hidegen hagyják, de mégis.. nem olyan könnyű ez, így aprót köhint. - Most jól jönne egy meleg vajsör – azt akár pedig még a konyhából is be lehetne szerezni. No de.. majd.
Szerencsére nem tartozik azon lámpalázasok közé, mint a szobatársa, akit ma reggel úgy látott kifele menet, hogy egy öblös vödröt szorongatva adta ki magából.. úgy mindent. Persze, azt se lehet mondani, hogy olyan nyugodt, mint egy vizihulla, mégis meglepi saját magát, ahogy csak némi émelygés és egy kis kézremegés jutott sorául. A történelmét tekintve a vizsgák mindig sarkalatos dolgok voltak, vagy sikerültek vagy nem, vagy ugye adódtak olyan esetek, amikor egyenesen el is maradtak. Most nem mondaná, hogy nem örülne annak, ha ezt látná kiírva a teremre: Érdeklődés hiányában elmarad! Fura lenne, de mégis felemelő, azonban olyan eseményt, mint egy csata vagy más katasztrófa, nem kíván. Akkor inkább leküzdi ezt a kis csatát. Végül is, olyan szörnyű mégsem lehet, mint egy nagy RBF vizsga, az igazi lépcső, vagy a RAVASZ. Az ott áll még bőven messzire előtte, és úgymond előre rettegni nagy hülyeség lenne. Mindig maradjon a jelennél, ezt már megtanulta az életben elég sokszor, így aztán, felemeli a fejét, és megigazgatva magán a ruhát, elindul a terem felé, ahol egy újabb kaland nem is, de a kihívás már várja. Nem siet, nem is késlelteti a véget, csak kényelmesen lépked előre, zsebében a kulcstartója, amely remélhetőleg a szerencsét hozza majd magával. El is kél. A diákok egy része már megérkezett, főként a korán kelők és a tanulás szerelmesei, akik már alig várják, hogy bemehessenek és tökéletes feladatlapot adjanak be. Ő is olyasmit szeretne, de akkor már túl álomszerű lenne, tisztában van azzal, mennyit tud, és mennyi de mennyi mindent nem. Nagy levegő, körülötte gyűlnek az arcok, a diákok, és megtelik hangokkal a folyosó. Izgulnak, mérgesek, vagy csak épp a tananyagot mondják fel egymásnak, ő pedig inkább a portrékkal foglalja le magát, mintsem még egy mondatot is átismételjen. Előtte való nap már nem is tanult, csak pihent, úgy tanácsolták neki még annak idején, hogy akkor már ne erőltesse, mert akkor csak sokkal de sokkal rosszabb lesz és végképp összekeveri magát. Egész addig elvegetál, ameddig ki nem nyílik az ajtó, és mehetnek befele a vesztőhelyükre. Éljen a haza, csak mehessen már vissza a szobájába. Kikeresi magának a helyet, nem elől, de nem is hátul, kényelmesen középtájt helyezkedve el, leül, megigazgatja az odakészített tintát, és mély sóhajjal pillant előre. Az óra elindult. És amint a lap elé kerül a papíros, felé görnyedve kezdi el átfutni a kérdéseket, és túlélni az első szívrohamot. Eddig talán nem is olyan vészes, kissé még fel is vidul, amikor megpillantja, a penna pedig sercegni kezd..
Hátrébb dől, miközben irományát vizsgálja, és reméli, semmit sem hagyott ki. Talán a külsejüket is le kéne írni? Bár arról nincs sok információja, csak pár rajz, amit a könyvekben látott, így inkább kihagyja és egész elégedett. A második kérdésen azonban már többet rágódik.
És már egy csomó ige az eszébe jut, de úgy dönt, nem fogja a robbantó varázsigét idevésni, hiszen ha úgy veszi, az is kábít, csak kicsit több időre. Mindegy is alapon teszi le a pennát, és dől hátra, körülbelül akkor, amikor arra kérik, vigyék ki a lapot. Az övén egy apró pacafolt pihen, ahol javítani akart, és túl sokáig időzött a penna, de nem olyan vészes, hogy szégyellje beadni, és nem olyan, hogy sírnia kell, mint ahogy azt egy elsős lányon látja, aki a kapkodás miatt tintát öntött az egész pergamenre. Ciki. Száját elhúzva megy el mellette és hogy ki oldja meg ezt a dolgot, most nem érdekli, hiszen most jön a nehezebb része, a gyakorlat, amelytől jobban tart, mint száz kérdéstől. Engedelmesen megy ki, és a falnak dőlve kezdi el piszkálni a kulcstartót, vagy épp elegyedik beszédbe valaki mással, aki épp odaáll mellé, hogy együtt panaszkodjanak vagy épp örüljenek annak, hogy mennyire is volt vészes ez az egész, ideáig. Valahogy örül, hogy nem a névsor elején van, és nem is a végén, mert akkor vagy semmi ideje nem lenne felkészülni, vagy épp olyan sokat kellene várnia, hogy a szakálla is kisarjadna. Egyik se lenne túl jó, a kényelmes közép viszont itt van, így van ideje átgondolni, mit tartogat számukra a gyakorlat. A nevek és arcok fogynak, még pár kör, és elérnek hozzá is, amikor pedig az ő neve hangzik fel, mint következő versenyző, kihúzza magát és megindul befele. És szembenéz azzal, amely várja.
Három kupac valami várja, és miután a feladat ismertetésre kerül, bólogatva jegyzi fel azt, és némi hezitálás után lép az első akadály felé, amit felfedve az első ádáz ellenségével, a vérszomjas Doxy-val. Elnézegeti őt, majd a professzor felé fordul, első körben. Az anyja szavai jutnak elsőnek eszébe, de hát, csúnyát nem mondhat, ő talált egyszer egy nyaralás alatt doxykat a nyaralóban és nem voltak kedves szavai. - Öhm, a doxy-kat legjobban bájitallal lehet hatástalanítani, de olyat nem hoztam magammal.. Az a neve, hogy Doxicid, és olyan, mint a mugliknak a légyirtó, könnyen meg lehet tőlük szabadulni, meg a tojásoktól is. Azonban, ha szükséges, most meg lehet dermeszteni, de ha nem.. akkor ugye ott a szer - itt inkább vár, hogy mit is mondanak számára, amennyiben nem szükségeltetik az, hogy most azonnal kikeverje fejből azt a löttyöt, ami amúgy nem is menne neki, és nem is kell lebénítani „B” tervként a doxy-t, akkor nem csinál vele semmit. Amennyiben igen, Immobilus rontással teszi ártalmatlanná a kis tündérkét. Jöhet a következő. Ezalatt a lepel alatt a Pixi bújik meg, és elneveti kissé magát, mert eszébe jutnak a felsősök történetei, amikor egy tanár nem volt képes elbánni ezekkel a kis szörnyecskékkel. De csak halkan teszi, hamar lenyeli, és köhintve emeli meg a pálcáját. Ismétli magát, azonban nem tud jobbat, elvégre nem akarja megölni szerencsétlent, egyedül nem olyan vészes, bár valamit mutogat felé a manó, és ahogy a hangjából kitelik, épp az anyukáját szídja.. - Immobilus! - határozott szavakkal ejti ki, és el sem rontja a kiejtést, aminek hatására a manó arcára fagy a gúnyos mosoly, a szavak, és megdermedve pihen meg az ártás hatásának végéig. Ez egész jó eddig, egészen fel is vidult közben, szinte úgy reppen oda az utolsó „akadály” elé, és aztán, mikor lekerül a lepel.. Leo arcáról eltűnik a magabiztosság, amint a mumus zajongani kezd börtönében, és annak fedele feltárul. Amikor utolsónak vették, nemigen akart gyakorolni rajta, és hát, mondjuk ki, ennek biztos nem a mestere. Fogalma sincs, milyen alakot vesz fel, de azt tudja, hogy kevés lesz ellene. Lába kicsit megremeg, és a mumus lassan méri fel, mitől is tart ő legjobban. Aztán pedig lassan, a ködből kilátszik az, amely rémálmaiban még a mai napig kíséri. Nem támad, a földön pár arctalan, mégis holt alakok fekszenek, az illúzió pedig szinte visszaröppenti oda, amely a csata pillanatait jellemezte, és amit ha sokáig nem is látott, de látott. Arcából kiszökken a vér, félve tekint a tanárra, és remegő kezét felemelve céloz a rémalakra. - Pe.. pe.. petrificus tota.. jaj nem, nem nem... - rázza meg a fejét, hogy most aztán marha nagy hülyeséget csinált volna, meg úgy.. semmit se érne. Ide a másik kell, csak épp cikáznak a gondolatai. Kezében izzad a pálca, alig bírja tartani, de nem ejti el, csupán idő kell, míg kisöpör mindent a fejéből. Szép emlékek, szép emlékek gyertek, szép arcok, szép mosoly.. Expecto Patronum! - hangja még így sem hangosabb, mint a normális beszéd, és úgy tűnik, semmit sem hat. Nem elég erős az emlék a rosszak mellett. Mélyebbre túr; első seprű, kviddicsmeccsek, lopott mosoly, az első csók.. - Expecto Patronum! - talán ez már jobb, talán csak a szerencse, azonban a vártnál sokkal gyengébb. Halovány felhőcske csusszan ki a pálca hegyéből, egy pillanatra felvillant, azt mutatja, bár még alakja nincs, de erős ő, küzd és el akarja űzni a rémalakot. Aztán szertefoszlik, ahogy Leo reményei is, így egyszerűen hátatfordít a mumusnak, és reszkető lábaival arrébb megy. És rájön, hogy mégsem. Ez nem dementor volt. - Bakker.. - morog az orra alatt és dobbant. - Ide a.. tudom melyik kell, a Comiculissimus kell, nem a patrónus, én nem is tudom miért erre gondoltam... - hajtja le a fejét végül, de nem fordul vissza. - Sa.. sajnálom.. ez most nem.. nem fog menni – motyogja és reméli, hogy külseje, hangja remegése elég ahhoz, hogy bebizonyítsa, ezt nem akarja megpróbálni többször, még ha kérik akkor is csak fejét rázza. Megmutatta, hogy tudja, mivel kell elűzni, ez már csak elég. Félig. Nem néz vissza, meghallgatja, ha szólnak hozzá, de az első apró engedélyre sietve hagyja el a termet, és senki kérdésére nem válaszolva a falnak dőlve igyekszik kiheverni a kudarcot. És eltemetni az éledező könnyeket.
- Áááááh, hogy úgy! Egy fejes.. oké, most értem én, hogy legyen mindenki egyenlő, meg legyünk pajtások, bla, bla, bla, de szerintem pont nem egy meccs az, aminek olyannak kell lennie. Sőőőőt... Sehol nem fognak osztott pontot kapni, ha ilyen adódik. Addig elemzik, míg rá nem jönnek, kinek az ujjacskája ért először a cikesz bármely felületéhez. De most komolyan, mekkora banális hülyeség lenne ez egy Világkupán? Szétszednék a szurkolók a bírákat, meg az egész csarnokot – és jogosan. Ha nem lehet megoldani, megoldják máshogy. Olvasta, hogy a muglik hogy kezelik a döntetlen meccsek eredményeit, és azt kell mondja, igen okos megoldás tud lenni. Akkor ott nyer, azé a végső pont, és kész. Azonban egyelőre csak felnevet a kifakadáson. Szerinte ez aranyos. - Egen, de mondjuk, mondjuuk a cikesz se tudja mert tényleg egyszerre értek oda. Valami csoda folytán. És akkor? Egy meccsnek nagyon ritkán van így vége. A mugliknál ott van, hogy büntetőket labdáznak valami kapuba, és aki nyer az nyert, kész ezzel nincs vita. Jó itt más volt, de akkor is. Adták volna oda nekik a terelőütőket, és verjék le egymáson. És akkor neked sem kell most elmenned, és kiosztanod őt, na? Bár megjegyzem, jogos lenne – és még bólogat is, mert miért ne pártolja azt, hogy legalább szavakkal kérje ki az, mégis mi a fene volt ez. Az iskola nagy része igencsak rajong ezért a sportért, vannak persze olyanok, akik nem gondolják ennyire vészesen komolynak a meccsek alakulását, de amikor a végén az ő házuk csapata jön ki győztesen, bizony látott már olyat, hogy ugyanúgy örült, mint mások. Szóval valamennyire mindenkinek fontos ez az egész. Mindegy is, semmin nem fog az változtatni, ha ők most orrvérzésig elszidnak mindent és mindenkit. - Oké – lapoz is a témával, mármint a finom káromkodások szótárával, és odafordulva hallgatja azt, ami neki igencsak érthetetlen, de ő lelkes, és hát, néha igencsak belesodorja magát a necces helyzetekbe, hátha tényleg tanul valamit, és könnyedebb lesz a kis lázadó énjének. Nem hiszi, hogy most, így elsőre mindenre fog emlékezni, sőt, legfőképp a semmire fog, de majd kér korrepetálást, ha a lánynak nem lesz elege belőle és olyan pillanatban találja, amikor zavarhatja ilyesmivel. - Hűűű.. lehet ezeket le kéne írnom, és akkor úgy memorizálni, mert hát.. Sok is egyszerre meg nekem nehéz, de mondjuk ez szerintem mindenkinek. Neked mennyi ideig tartott, hogy megtanuld ezeket? - bár lehet, hogy ennél még többet is tud, ami viszont már tényleg nagy teljesítmény, mindig is csodálta azokat, akik beszélnek más nyelven, vagy épp többön is és még nem is keverik össze. Gondolt már rá ő is, vannak jelöltek, csak még sok motiváció nincs a tananyag mellett. De talán most. - Wáo! Az már menő ha saját nyelve van. Star Trek. Gondolom a helyi könyvtárban nincs erről semmi történet, hogy olvasgassam – csóválja meg a fejét, hogy néha igazán hiányolja azt, hogy mugli irodalom remekeivel is szórakoztathassa magát, szerencsére azonban ha hazaír, akkor általában megteszik a szülei azt, hogy elküldik. Most is lapul két horrorregény a ládájában, arra várva, hogy fellapozza őket. Sokkalta jobban élvezi, mint a mágikus históriás könyvek száraz nyelvezetet - Tényleg? Gólt nekem? v- meglepődik kicsit, de fel is lelkesül. Mert miért ne? Ki ne akarna saját gólt? Persze úgy, hogy neki lövik. - Ez nagyon jól hangzik! Addig majd egyszer megnézhetem a könyved is? Kiírnék belőle olyan dolgokat, amivel gyakorolhatok, és meglásd, olyat mondok, hogy belepirulna a fülük ha értenék – nevet egy sort, de mivel maximum ők ketten fogják, a fülük nem pirul, azonban jól fognak szórakozni. Már megéri kivárni a következő meccset.
Hát erre csak bólogatni tud, mert.. mert olyan dolog ez, amelybe csak az tud belekötni, aki a néma falba, vagy a levegőbe. Ki hogy adja ki, ki hogy éli meg, akad törött holmi a ládája aljában, amely az ilyen pillanatait őrzi, vagy szemeteskosár, amely a megkezdett és megutált dolgozatokat, házikat rejti. Ő inkább rombol, bár csak ritka, azonban kellemesebb lenne az ordítás csak úgy a semmibe, még ha ez valakit zavarni is, mondjuk hallásban. Azonban azzal nem csinál szemetet, és nem siránkozik, hogy hiányzik neki az a valami, ami áldozatul esett annak, ami a csöpp szervezetében felgyűlve kirobban belőle. - Eehe, nagyobbat. Akad itt bőven, nem stresszmentesített az iskola – bár annak szánják, jelen van és nem is fog elmoccanni. Ott a tanulmányi verseny, a pontok, ha lesz még, akkor a kviddics, meg úgy bármi. - Köszönöm! - a vigyorra kihúzza magát, mert az lenne a szomorúbb, ha azt hinnék, egy önző majom, vagy valami rosszabb. Nem szeret sok mindent kiszínezni, néha a gyermeki füllentés, szépítés jelen van vele, azt majdnem mindenki csinálja sportszerűen ebben a korban, mégis, úgy néz ki, az őszinte bénázás, és minden egyéb megy neki a legjobban, és süt róla. Azért az már jó dolog, hogy a lány így reagál, bár nem tudhatja, mit gondol valójában, nem hiszi, hogy olyan fatális durvaságokat, amiket múltkor azok a srácok, akikkel ebédkor sikerült egy helyre kerülnie. Nem mindenki vevő rá. - Az – fújtat is egy kicsit, mint a bika. Ügyesen káromkodni lehet, de amikor belelendül, akkor aztán nem figyel és felnőtt ne legyen a közelében, akkor a legbiztosabb. Nem kell azt hinni, hogy kocsis szinten űzi, a „b”, „f”, és egyéb „szolidabb” kötőszavak szótára nyílik meg, és ömlik a szabadba. Azonban nem mindig van úgy, hogy hangulata van hozzá. - Ahahahahaa, nem arról híresek ők, hogy osztozkodnak, ha nyerni kell, akkor ők, és senki más. Annyi eszük persze nincs, hogy ne ennyire átlátszóan legyen meg az eredmény, nemhogy értelem teremjen benne. Az se jó, hogy akinek ez ellen fel kéne lépnie, becsukja a szemét, de kapjon kötőhártya gyulladást ha ennyire nem érdekli, hogy tisztességes legyen meg sportszerű - ez utolsó szavaknál random hangutánzásként próbálja a meccs bíráját utánozni, több-kevesebb sikerrel, inkább csak az érzés volt a lényeg, és a mimika amit a végén vág: mint aki citromba és ecetbe harap, egyszerre. - Az a baaaj.. hogy hiába köpködök le a lelátóról, a nagyobb tömegnek a hangja érvényesül.. - mert hát a zöldpenész banda nem fog felzokogni, mert jaj, hát ez csalás volt, ó nem, olyan vastapsot kap mindenki odalent a pályán, hogy azt hiszik, hirtelen a Világkupa Döntőt nyerték meg. Csak egy csüggedt sóhajt tűz be a végére, dől hátra, és mint aki feladta volna a világot, úgy pillant maga elé, egy röpke ideig. - Ahaaa. Remélem következő meccsig ki tudom majd mondani, és akkor ha tényleg a legrosszabb, köpködhetem és nem értik mások – felvidul, mint egy apró ajándéknak, mert hát na, mennyire jó érzés az, amikor odalépsz, mosolyogsz, mondasz egy ilyet és azt hiszik, dicséretet kaptak, pedig ha tudnák.. - Klingon? - már épp jönne az, melyik országban beszélnek így, amikor lelövi a poént. - Sorozat? Hát olyanokat én nem nagyon láttam, de.. biztos tök jó lehet, ha ilyen nyelve van. Kicsit nehéz.. És egész végig így beszélnek benne? - fogalma sincs, hogy pontosan mi és mit takar, érdeklik a mugli cuccok, de nem volt még alkalma annyira belemélyedni, hogy tudja, mi mit jelent. A sütibe ő is belefalatozik, elmélkedik mindenen, amely csak felüti a fejében magát, és sóhajt. Nem lett közelebb a válaszhoz, de.. nem várhatja el a lánytól azt, hogy mindent tudjon. - Áhh. Akkor majd figyelem. Én meg.. megyek majd nézni továbbra is, és kiabálni. Remélem azért nem lesznek ilyen mocsok meccsek...
- Bocs, igazad van. Csak néha.. túlpörög az agyam – mindig. De igaza van, elengedi a dolgot, és nem fogja hatvanadszor is megrágni. Nem sok lánnyal beszélt mostanság, aki körülbelül az ő korosztályába való, vagy épp idősebb. Berozsdált volna? Elvégre tavaly nemigen volt idő arra, hogy könnyedén beszélgessenek, mert a kis kémek meg a professzorok nemigen adtak teret senkinek sem, és a kedvük sem volt meg hozzá. Elkopott biza. De a mosoly az már jó jel, még ő is viszonozza, pufók arcán már jobban mutat, mint a lefele görbület, vagy épp valami ronda fintor. Oka nincs rá, ez tény. - Az oké, de az indokolatlan hisztinek nincs értelme. Szerintem. Jó, persze.. mindenkinek kell egy-két olyan pillanat, amikor csapkod meg minden, de.. ne mindig. Amúgy.. nem azért mondom, hogy panaszkodjak meg fikázzak embereket. Csak.. már megint valamiért dől belőlem a hülyeség – utóbbi szavakat nem is akarta teljességgel hangosan kimondani, mégis sikerült, de ezt most zavartság helyett azzal leplezi, vagy épp öblíti le, hogy a süteménybe harap. Amúgy is hagynia kellene ezt a témát, mert a végén aztán még tényleg kap a fejére. - Eléggé.. - húzza el a száját, amikor már nincs benne falat, és még a fejét is megrázza hozzá kissé csalódottan. - Jaj azt ne is mond – egy pillanat alatt eltűnik a kissé bizonytalan, vagy épp bátortalan vonal az arcáról, és az indulat apró szikrái veszik át a helyüket. Persze, ez nem düh, meg harag, csak egyszerűen átérzi, amit mond. Tök örült, hogy ebben a békés időszakban végre kimehet oda, ahol legalább tényleg érti is, mi történik, amihez hozzá tud szólni, és nem téved. És erre elrontják, benyúl az a rendszer, ami mindig másoknak kedvezett, és elnyomott egy felet. - Igen, okkal, de szerintem ez bunda volt. Ordibáltam is, de aztán hozzám vágtak valami zászlóizét, és majdnem büntetést kaptam káromkodásért de akkor se sikerült menteni a menthetőt. Bezzeg ha Harry Potter kapta volna el, ilyen apró különbséggel, akkor senki nem merte volna felezgetni a pontokat, hanem csak tapsol, mint a vadmarha. Nem is értem, mi a francnak nem hagytak minket, nem értem miért kell bénának beállítani. Úgy bosszant az ilyen! És egy professzor se szólt bele, hogy na, hé, ez így nem oké. Értem én, hogy most fogjunk össze ismét, legyen jó a hangulat, de kviddicspályán had maradjon meg már a tényleges verseny győzelme vagy épp vesztesége – sóhajt egy nagyot, de azért érezni benne, hogy valóban még mindig igen zabos a dolog miatt. - A sportszerűség, meg az, hogy normálisan legyenek játszva. Mármint nem titeket méltatlak, de mégsem olyan volt, mint amit egy ilyen meccsen lehetne. Mintha.. nem is tudom. Direkt vissza lenne fogva? - pillant a másikra, hogy ő is ezt értette-e, vagy épp másra céloz, ami most egyelőre nem jut az ő eszébe. Nem akarja tovább hergelni magát, mert akkor tényleg megint káromkodni fog, és azt lehet nem akarja hallani, na meg, nem is illik ilyesmit. Szegény süti maradékát is szétnyomta az ujjai között, és így most nyalhatja le onnan. - Amúgy.. mi azt a takek? Vagy mit mondtál.. - hunyorog, miközben a maradék ragacsot törölgeti a nadrágja szárába. Egy kicsit sokára tartott míg elért a célig, de.. elért. - Már én sem tudom pontosan, csak elért a fülemig, de nem tartozott hozzá arc. Tudod, ez a tipikus, mikor ott vagy, hallasz ezer embert beszélni, és csak úgy hallod a fikázást is. Nem akarsz figyelni rá, de csak elér hozzád – valóban nem tudna tippelni sem erről, hogy mégis ki lehetett. Lehet odamenet hallotta, amikor még vegyülve volt a két tábor, vagy a pesszimistáktól, akik nem hittek a csapat erejében. - Most már történik. Lehet engem is ez a valami lökdösött ide – mert arra már nem emlékszik, miért ezt a folyosót választotta, nem pedig mondjuk egy padot, a klubhelyiséget, vagy épp a hálókörletét. De nem is érdekes. - Lesz mostanság meccs még? Vagy most gyártják a becsapható cikeszeket?
Ha most felpattanna és sietve, vasalóra hivatkozva távozna, nem kérdezne semmit sem. Nem épp úgy sikerül a dolog, mint ahogy azt szeretné, gisz fejben, elméletben sokkal jobban hangzik. Bosszantó, hogy egy ideje már csak így képes, és valamiért nem tudja ledöntögetni azt a mocskos falat, amely miatt jobb lenne talán, ha a képzeletbeli, láthatatlan barátjával csevegne. Nem akar azonban olyan sem lenni, aki folyton fecseg. Ilyen volt, ilyen volt az egész átkozott háború előtt, és mintha gyökeresen kigyomlálták volna, most ül, mint a kuka, és azt dicséri, hogyan lő el egy fémes gumiszalagot. Máskor már lökte volna azt, milyen mocskos a bájitaltan, vagy épp hogy mennyire szörnyű az egész év, vagy valami zaftos pletyka keringene ajkain, azonban valahogy mégsem. Fura. Nem akar ilyen lenni. - Ne butáskodj, olyan nincs, hogy nem érdekel senkit – pislog is kicsit, mert nem érti, hogy gondolhat valaki ilyet magáról. Vagyis érti ő, csak nem jó dolog. - Engem is érdekelt, hogy itt vagy, és most sem rohantál még el. Szívesen beszélhetsz arról is akár, milyen volt a napod, vagy akármi. Tovább nem adom – kérdésekkel is bombázhatná, de az vélhetően nem lenne kellemes. Azonban a lehetőség nyitott, ő valóban szeret hallgatni, és biztos nem lehet olyan rossz, mint amennyire lehetne. Csak nem. Nem tudhatja, elvégre nem ismeri a történetét, a múltját, nem kutatott utána. Ijesztő lenne, ha csak bólogatna, hogy aha, tudom, ezt is, meg még ezt is. Azért ez már annak idején is távol állt tőle. Ahogy a bátor kijelentés is. Azért azonban kihúzza magát, büszkén, mint aki tényleg annak érzi magát, és nem rest eldicsekedni vele. Most valóban az volt kicsit, ha azt nézi, hogy olyat jelentett ki, ami nem épp szilárd talajon áll, és egy tinédzser lánynak ok lehet a veszekedésre. Lassan ki lehet mondani, hogy szeret veszélyesen élni? - Ühm.. lehet. Bevallom, nem tudom, mi sértő igazán. Mármint.. tudom mi az, ami tuti, de nem tudom mik azok a dolgok, amiket inkább ne. Bonyolult sokszor megérteni, de hát.. nem egy könyvet írtak erről – mintha belelapozott volna egybe is, csak megemlíti, mert miért ne alapon, kicsit okosabbnak akarja mutatni magát. Nem igaz az, hogy nem érdeklik őt a lányok, csak épp magasabb lépcsőfokon ülnek, mint amit ő jelenleg kényelmesen elérne, de még küzdve sem. Fogalma sincs, meddig nyúltak a pletykák, és mennyire. Elég volt egyszer hallani. - Óóóó! Akkor bingó! - csap a levegőbe, mintha valóban találata lett volna, és közben normalizálja az ábrázatát. - Rég volt már normális meccs. Nem hiányzik? A legutolsó.. áhh – legyint, hogy inkább nem méltatja, mert ki tudja, meg-e jelenik valaki, aki felidézné, mennyire is volt az pocsék. Szeretné ismét azt, hogy örömmel sétál ki, ül fel a lelátóra és rekedtre kiabálja magát. Olyankor minden más és minden könnyebb. - Amúgy is hülyeség az, hogy a lányok nem jó terelők. - harap ő is a süteménybe, majd mielőtt válaszolna, lenyeli azt, hogy mégse a porhanyós tészta darabkáit köpdösse az ölébe, mint az évnyitó vacsorák estéin, amikor mondanivalója annyi akad, hogy már-már az evés kárára megy. Kulturált ma. - Várni valakit, merengeni dolgokon, ihletet szerezni, vaaagy nem tudom. Néha megzavarok dolgokat, de talán itt most csak a csendet – azzal ismét harap. Oké. Jobb ez, mint az elején. De csak nyugodtan.
Némán nézi végig, ahogy az eddig furcsa karkötőnek tűnő holmit egyszerűen megnyújtja, és szabadjára engedi, mindezt olyan könnyed nemtörődömséggel, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Biztos valami elhullott kacat, azért nem érdekli ennyire, mi is lesz a sorsa. Ő sem töri magát, mert ha mondjuk a fülbevalót vagy nyakláncot dobálna, lehet hangosan érdeklődne, mit is ártott neki a nemesfém, így viszont nem tud mibe belekötni, csak tekintetével követni az ívet, majd az újbóli koppanást, és landolást. Aztán csak gurul, végül pedig megpihen. - Majdnem az ajtóig ment – nyugtázza, mintha a másiknak szüksége lenne ilyesfajta dicséretre, mert csak azért tette, hogy így nyűgözze le. Minek is szólalt meg? Maga sem tudja, de mostanság sokszor fordul vele elő, hogy indokolatlanul megjegyez vagy épp kimond dolgokat. Nem kell rosszra gondolna, ezek ártatlan, teljesen random tények, amiket ki se kellene mondania, de késztetést érez iránta, mert épp el kell zavarni a csendet. Kicsit a fejben rendet kellene már rakni. - Senki..? - fordítja vissza rá a tekintetét. - Ezt nem értem.. miért lennél senki? - hunyorog is hozzá kicsit, amit akkor szokott, ha valamit vizsgál. Nem, nem azt kutatja most, mennyire domborodik az a felső rajta, csak értelmet keres a senkinek. Amúgy is elég munkás dolog megérteni a csajokat, mert egyik pillanatban még az a baj, ha melléjük ül, a következőben pedig már az, ha nem. Mint valami ifjú kalandor az élet nagy expedícióján; sosem tudhatja, hogy az a valaki vagy valami, ami épp elébe kerül, mit hoz az életébe. Vagy hogy épp a kígyófészekben mennyire mérges az a fenevad. Igyekszik manapság kicsit úriemberes vonulatot is mutatni, bár leginkább elbakizza, de próbálkozik, szerencsésen a szemét és a tuskó jelzők távol vannak tőle. Az különben meg már más kérdés, hogy válaszolni is fog-e, vagy épp messzire elküldi a.. - Akkor te biztos nem az a nyávogós fajta vagy, akinek ha letörik a körme, akkor már bőg – távol álljon tőle az ítélkezés, de amit nem bír, azt nem. A dráma, a felesleges hiszti, és még sorolhatná. Nem, az nem az ő műfaja. Amúgy is, ha jól gondolkodik, ez a lány híresebb a ház életében, sőt, jobbat is tud, a csapatban is nyomul, és igaz csak miniatűrben és a levegőben látta, hót ziher, hogy a neve is megvan. De nem mutatja, mert ilyenkor jön a legnagyobb zavarba, ha valakinek jutott egy kis hírnév, és ő, az apró porszem odaáll és bemutatja magát. Nem. Nem pörgeti magában a neveket, se semmit. Amúgy is, olyan, mintha ezer éve lett volna érdemi mérkőzés. Még.. még egy másik időszámításban. - Te játszol a csapatban, ugye? - de azért kibukik belőle, mert miért ne. Még kicsit az orcácskája is kipirul tőle, de szerencsére nem annyira vészesen, hogy betegre röhöghesse magát rajta. Aztán ki tudja, lehet így is az lesz belőle. - Ugyan, csak nyugodtan – teszi le elérhető közelségbe a kis elemózsiát, miközben legyűri az első falatokat. Lábait kényelmesen nyújtja előre, és akármennyire egyedülire tervezte ezt a dolgot, ő hamar megbékél. - Bocs amúgy, nem akartalak megzavarni.
Orrát kissé irritálni kezdi a por, hisz ahogy besétált ide, felkavarta azt ügyesen. Nem hiszi, hogy ide járna egyáltalán valaki takarítani, és őszintén neki se lenne több kedve. Csak azt nem érti sosem, itt miért nincs.. valami. Miért hagyták el, magára, az enyészet fura formájának, hiszen alig egy karnyújtásnyira nyüzsög az élet és minden szeglet kihasználva. Ha el lenne átkozva, nem jöhetne csak úgy be, lyuk sem tátong se fent se lent, így.. Nem érti. Mint amikor valami nagyon új, dédelgetjük, szeretjük, majd jön valami más, és onnantól nem foglalkozik vele senki. Oké, egyszer őriztek itt valamit, és most? Csak emlékeket, már ha emlékszik valaki. Néha felemlítik, de nem ide koncentrálnak. Szomorú kissé. Ő persze most nem, mindig is szereti, ha van min morfondírozni, kikutatni vagy bármi egyéb. Ha van vele munka. Talán ezért is az egyik szíve csücske. Lehet, hogy az átokmacska az. Vagy szimplán képzelődik. A bambulásból hamar felocsúdik, és körbefordul. Már épp vakarja a feje búbját, amikor nem várt hang üti meg füleit. Még meg is ugrik, holott a másik nem kiabál, nem is rivallt rá, de egyszerűen.. Próbál persze nem úgy kinézni, mint aki lábon kihordta az infarktust, miközben immáron az ominózus ablak felé fordul, és megtesz két kemény lépést. Csak hogy ne kelljen hunyorognia, vagy akármi más. Igaza van, azok, akiket egy pillanatra ideképzelt, talán mégis valami lépcsőfordulóban estek egymásnak, vagy a falikárpitok mögötti titkos utakon. Ó, ő ne ismerne ilyen helyeket..! Bár, azt meg kell mondja, nem sűrűn tudja használni, főleg az előbbi okok miatt. - Óh – csusszan ki az ajkain, és mégis kissé zavarban érzi magát, hogy ilyenekre gondolt, holott nem akart, nem csak ezen jár a feje. Mostanság ez inkább igencsak elkerüli. - Akkor tévedtem, kint maradtak. Viszont ez nem igaz, mert te itt vagy. És én is, szóval gyakorlatilag a senki kifejezést elhagyhatjuk - hogy kötekedne? Nem, ez csak.. ártatlan játék a szavakkal. A másik szavaival. Közben persze moccan, nem akar totál szerencsétlennek tűnni, és a tiszteletet megadva, csak a fal mellé pakolja le a táskát, a kissé kopott szobor talapzatához, amelyre letelepszik. Ki is mehetne, ez tény, azonban akkor nem jönne ki kellemesen. Miért is kellene elfutnia? - Abban az ablakban ilyenkor igen szeles és hideg ücsörögni – mintha az anyját hallaná, miközben a táskába túr, kipakol pár pergament és kacatot, amit a szalvétacsomagra pakolt. Rendet kellene raknia, azonban egyelőre csak a süteményt pakolja elő és harap bele egybe. - Kéf' ? - nyújtja felé is, igaz már nem meleg, de még egész friss, és össze sem nyomta. Nem úgy mint a krémest múltkor, egyenesen a jegyzeteire. Sosem volt még ilyen édes a mágigatörténet.
Csalódott arccal engedi el a pergament, amely szinte azonnal vissza is ugrik a tekercs állapotába, amelyben napok óta pihen. Sajnos az éjszaka folyamán, akármennyire is kívánta, nem szaporodtak a sorok, pedig dolgozott rajta, álmában, no meg elalvás előtt kérlelte a felsőbb erőket, hogy ennyivel segítsék már ki. De nem hallgatta meg a kutya sem, sőt, azt kell látnia, hogy még rövidebb is, mint amire emlékezett. Pedig ha nem akar rosszat, muszáj lesz valahogy szaporítani a szavakat, azonban hiába bújt át a könyvtárban megannyi kötetet, valahogy nem sikerült meglelnie az ihlet teljes forrását. Vagy túl kicsi betűkkel ír? Egy hollóhátas próbálkozott egyszer vele, olyan nagyok voltak mint az ujja hegye, és kapott is érte, még büntetőmunkát is. Nem kockáztat, ő nem. Még képesek lennének kiküldeni éjszaka fát szedni, vagy valamit felsikálni, attól pedig a maradék életkedve is elmegy. Mára azonban, ezt a pergament feladja. Szerencsére még van egy kis ideje, de minden nappal, amikor így dönt, vagy halogat – vagy épp leönti kakaóval, és írhatja újra – közelebb ér a véghez, viszont muszáj pihennie is, mert hátha pont ez kell majd ahhoz, hogy... hogy meglegyen az az átkozott hossz. Komolyan. Mennyire szadistának kell lennie, hogy valaki ilyen terjedelmes munkát akarjon elbírálni? Mert oké, nekik halál megírni, de még milyen vacak lehet mindent elolvasni? Ahogy ismer pár arcot, tuti lesz olyan, aki kb a Szombati Boszorkányból ír bele egy cikket, vagy épp receptet szúr a sorok közé. Vagy egyszerűen totál értelmetlenül hablatyol. Tehetné ezt ő is.. de nem. Ezen a téren túl szárazak a gondolatai. - Végem.. - sóhajt, mire a portré, amely alatt megállt, gúnyosan felcisszen. Ezek a mai fiatalok.. mondatával kezdi meg az ócsárolást, de ő nem hallgatja végig, szemét megforgatva lépked el onnan, nehogy személyeskedni kezdjen vele. Úgy dönt, ellátogat a harmadik emeletre, hiszen tudja, mi volt arra annak idején, és amúgy meg tök csendes, az ebédről kicsempészett süteményeket ott is meg tudja enni, és persze kutathat tovább, hátha valami kincs hátramaradt. A rövidebb utat választja, kikerülve a nyüzsgő diáksereget, akik utolsó órájuk után felszabadultan kezdik birtokba venni a kastélyt és a közelgő kviddicsmeccsről, a tanárokról, vagy épp pasikról/csajokról áradoznak. Az ilyeneket nemigen van kedve hallgatni, egyrészt mert sok nem is érdekli, másrészt meg.. nincs jó passzban. Ha nincs sikerélmény, nincs öröm sem. Odaérve nyomul be, és máris a kézzel fogható csend veszi körbe. A levegő dohos, a múlt lenyomatát őrzi, persze, vélhetően ez is sérült a csata során, mégis, mintha nem felújították volna, hanem csak restaurálták. Még a kissé megcsorbult fáklyatartók sem változtak. Annyira. Táskája szíját megigazgatva indul el, hogy a ronda szobor talapzatára ülve kezdhessen falatozni, amikor a helytől idegen hangok ütik meg a fülét. Megtorpanva, ugrásra készen mereszti a hang irányába a szemeit, és vár. Hogy mire, azt maga sem tudja. Talán nyávogásra, hogy az a gonosz macska idecsődítse a gazdáját. De semmi ilyen. - Ha.. hahó..? Ha smároltok, elmegyek! - ki tudja, ki akar itt pont romantikázni, vagy akármi mást. Nem megy bele, de ki sem, egyelőre. Azért ha ezt is teszik, simán kíváncsi rá, ki az, így lépdel ismét tovább. Hátha belebukkan valaki élőbe..
❝ Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít. ❞
◆ Alapok ◇
► jelszó || "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... nem félek tőled, Béla!" ► így ejtsd a nevemet || Léonárd Rászkin ► nem || férfi ► születési hely, idő || Gloucester; 1984. november 18. ► horoszkóp || skorpió ► kor || 14 ► vér || Félvér ► évfolyam || negyedik
◆ A múlt ◇
► kezdetektől napjainkig
- Anya, a mikulás hozzánk is eljön? - komoly dilemma tükröződik a pufók arcon. Mintha csak az élet nagy kérdését tette volna fel; kissé idegesen, egyik lábáról a másikra állva, ujjaival pedig valamit matatva, piszkálva. - Miért ne jönne hozzánk? - nem érti, ez látszik is a pillantásán. Persze, az igazság számára már ismert, de azért nem most, nem ebben a pillanatban kívánja összetörni az apró fiúcska lelkét. - Hát.. hát mert mi varázsolunk, meg nincs kandallónk. - Jaj, kincsem.. ezen ne rágódj. Attól még nem változik semmi, hogy mi mágiát használunk. Ő is azt használ, mert képtelen lenne arra, hogy mindenki ajándékét kivigye. Nem idegen neki ez a környezet. Azért meg ne aggódj, apu fogja éjjel beengedni, amikor már alszol – mosolyodik el az anya. Gyengéden simítja végig a csigás fürtöket, majd visszafordul a dobozhoz, amelyben a karácsonyfára szánt díszek pihennek, az óvatosságot igénylők gondosan újságpapírba csomagolva. - Segíts kérlek – tolja be kettejük közé a dobozt, nem sajnálva azokat, hiszen tudja, csemetéje nem az a fajta, aki a falhoz csapkodja a törékeny dolgokat. De amaz nem moccan, még mindig csak áll, és rágcsálja saját nyelvét, láthatóan nagyon évelődik valamin. Nagyot sóhajt és leguggolva ragad meg egy gömböt és kezdi el megfosztani ideiglenes borításától. - De apu miért láthatja? - Mert felnőtt, és mi, felnőttek néha olyan dolgokról beszélgetünk, mikről neked még nem kell tudnod. És mert akkor örül a legjobban, amikor reggel, frissen pillantod meg az ajándékait – menti a menthetőt. Egy túl kíváncsi ötéves gyermek kacifántos kérdéseire nem mindig egyszerű választ lelni. De türelmes, mindig is az volt hozzá, mindig is egy kicsit több figyelmet igényelt. De nem bánja. - Én éjjel is tudok örülni az ajándékoknak! Had maradjak fent, léééégysziiii – veszi elő a tipikus „kiskutya” tekintetet, de anya csak a fejét rázza finoman. Ebből nem nyit vitát, úgy is tudja, hogy amint ágyba kerül, és olvas néhány mondatot, álomba zuhan. - Most inkább díszítsünk fel mindent, és süssük meg a süteményt, jó? Aztán hátha sikerül mégis találkoznod vele. - Jó – kicsit le van lombozva, remélte, hogy könnyebb lesz megpuhítani anyát. A papírgalacsinok a szemétbe kerülnek, a gömbök és különféle díszek pedig, anya egy pálcapöccintésére a fára reppennek. Száját eltátva figyel végig, az utolsókat pedig, amiket az kezében szorongatott, maga akasztja a fára. Ahogy azt a mai napig teszi. - De azért én is ehetek a süteményből? - pillant fel rá, és mikor bólint, lelkesen rohan át a nappalin, a konyha irányába. A lakás maga nem nagy, hármuknak és a macskának bőven elég volt eddig is, még egy apró dolgozószobát is bezsúfoltak, ahonnan apja könnyedén tudott sűrű bagolyváltásokat vagy egyéb fontos dolgokat intézni, könnyedén. A szobából kellemes jazz muzsika, és enyhe szivarszag áramlott ki, noha nem dolgozott, csak úgy tette. Az utolsó simításokat végezte a meglepetéseken. - Kézmosás! - tolja oda a fiúcska a kissé kopott sámlit, hogy felérhesse a csapot. Hamiskás hangjával karácsonyi gyermeknótát dudorászik, vizes kezét pedig nadrágjába törli. Nem sok idő telik bele, mire a szivarszagot felváltja a sütemény édeskés illata, és a vacsorához hívó csengettyű dallama. Békés, boldog, és persze a várt meglepetéssel teli.
Gyermekkora csendes, és átlagos menetben zajlott. Megszületett, megtanulta az első szavait, majd csak aztán az első lépéseit. Első sikerélménye A Fiók elérése volt, utána már semmi sem állíthatta meg. Eleven volt, és cserfes, a szülőknek kicsit fárasztó, de sosem teher. Nem terveztek több gyermeket, láttak elég példát arra, ha valaki túl sokat vállalt, és úgy gondolták, a kényelmes utat élik. Nekik ezt írta a sors, és így elég idő és energia maradt arra, hogy egy szem fiúkat nevelgessék. Sosem volt azonban egyedül, szerencsére kellemes, családias környéken éltek, így kortársai akadtak bőven, bár eleinte igencsak félénk volt velük szemben, lassan nyílt meg nekik. Kevés balhés szomszéd akadt útjukba, környékük amolyan szeglet volt a varázsló társadalom számára, azonban mindig óvatosabbak voltak, ezért is tűnhetett túl csendes környéknek, viszont sosem volt unalmas. Jelentősebb események nemigen történtek, csak apró botlások és próbálkozások. Ekkortájt, még a lakás keretein belül ismerkedett meg a seprűk és a magasság örömeivel, anyja révén pedig a mágikus sportokkal, amely hamar egy kezdeti kviddics-rajongást váltott ki belőle. Egy ideig úgy tűnt, a fiúcska nem örökölte a mágia képességét, lassan mutatkoztak a jelek, és csendesen. Ez nem azt jelenti, hogy nem érte semmi, csak épp abban az esetekben sem mindig produkált jelentős eseményeket. Ezért először majdnem egy mugliknak fenntartott intézménybe íratták be, amikor elérkezett az iskolai tanulmányok első időszaka, de végül úgy döntöttek, hogy esélyt adnak, és hátha abban a környezetben könnyebben boldogul. Apró, magánintézmény, amely mégsem volt magán, hiszen félig-meddig Minisztérium fennhatósága alá tartozva engedhette meg azt, hogy azok is ide járhassanak, akik nem engedhették meg a drága magántanárok, és iskolákat. Nem volt balhés, csendes, kissé magába zárkózó megfigyelő volt, palánta amely arra várt, hogy kinőve ha virágot nem is, de valami termést hozhasson. Sokszor, amikor nem kívánt a többiek közé menni, kilincseket tüntetett el akaratlanul, hátha megússza, de persze sikertelenül. Aztán megtört a jég, és belátta, nem is olyan rossz hely az ott, és feloldódott. Az utolsó évben, amit ott töltött, már sokkal elevenebb és csintalanabb volt, mint elsőre, olykor belekeveredett kisebb kalamajkákba, és szárnypróbálgatásként igyekezett a mágiát akármire felhasználni. Több-kevesebb sikerrel, legtöbbször a macska szőre színesedett be tőle, pedig ő csak azt akarta, hogy lebegjen. És végül megérkezett maga a levél is. Örömmel fogadva, lelkesen tépte szét a borítékot, vetette bele magát az olvasnivalóba, majd az új kaland miatti izgalomba. Vegyes fogadtatás, hisz aggódott amiatt, hogy nem elég ügyes az iskolához, de közben pedig égett attól, hogy ezt bebizonyítsa. Az volt élete leglassabb és leghosszabb nyara, egyszer, nyár derekán egy éjjelen konkrétan összepakolt, és az ajtó elé cibálta holmiját – a szülei nem kevés örömére -, hogy ő világgá megy, mielőtt szégyent hozna. Aztán pedig módosította, hogy ő már most az iskolában szeretne lenni, és hátha megengedik neki, hogy kipróbálhassa kissé. A dolgok persze nem így működnek, de túl lelkes volt, meg lehet érteni. Végül mégis úgy hozta a sors, hogy akármennyire igyekezett, majdnem lekéste a vonatot.
* * *
Ő volt az egyetlen, aki a beosztási ceremónia alatt majdnem az előtte haladó nyakába rókázott. Az a sok tekintet, és arc, amely feléjük fordult, no meg maga az odajutás.. Mondhatni, sok volt egyszerre. Szerencsére nem pottyant ki a csónakból, azt egy másik kisdiák tette meg, de amint közeledtek a bejárat felé, úgy kapta el egyre jobban, és jobban a pánik. A tanári kar felhozatala, maga az igazgató, mind-mind olyan alak, akiktől kissé eltátotta ajkait. Folyamatosan körbe-körbetekingetve kereste az újabb felfedezni valókat, vagy épp az elbűvölt mennyezetre tapadtak a szemei. Ő még nemigen észlelte a kezdődő feszültségeket, amiket a felsőbb évesek észrevehettek, annyira intenzív és új volt az iskola, és a háza is, amelybe került, hogy nem figyelt ilyesmikre. No meg, gyerek volt még hozzá. Aztán jöttek a deffenzív mágia szépségei, és maga Umbridge prodesszor, aki olyan mély benyomást tett a fiúcskában, hogy mai napig kirázza tőle a hideg. Hagrid megjelenése megszelídült mellette. Szerencsére azonban, a sok tanulnivaló, és titkos zúg, vagy csak maga a kastély elég volt ahhoz, hogy lefoglalja őt eléggé. Így számára a végletekig ismeretlen volt a DS, maga az egész hajcihő, és minden egyéb, ami az idősebbeket elérte. Nem volt besúgó, egy percig sem vágyott rá, csendes nézelődő és tudatlan szerep jutott neki. Egy átlagos diáké, aki beleütötte dolgokba az orrát, de csak kíváncsiságból. Persze, pletykákat ő is hallott, át is adta, azonban keringett még vagy száz, így nehezen ismerhette ki magát. Ha visszatekint, ez még mindig a kellemesebb időszakok közé tartozik, bár azt rettentően bánta, hogy nem egy évvel előbb kezdett, és nem láthatta a Tusa eseményeit, akárhogy végződött. A kviddicsmeccsek lelkes nézőjévé vált, szurkolóvá és képes volt veszekedni bárkivel, ha olyat mondott, amely sértette füleit. A csapatba nem került ugyan be, amely elszomorította ugyan, de nem szegte kedvét. Elméletben megtanulta a cseleket, és a manővereket, felismerte, ha látta, és az a tipikus kritikus, és szakértő lett, akit nem lehetett komolyan venni. Csak épp megpróbálták. A lassan felgyülemlő események persze eltérítették a szorgalmas kisdiák szerepétől, azonban az év végi jegyei is igencsak jól sikerültek, mindezek ellenére. Félig-meddig kellemes év állt mögötte.
- Idén tuti meg fogok bukni... - nyel egy nagyot, miközben a ló nélküli fiákeren csücsül háztársával. Idén már nem kell végigmenniük a tavalyi úton, amit, őszintén nem is bán, hiszen nemigen kedveli a vízi közlekedés bármely formáját. Kezében kabaláját, az édesanyja által készített cikesz alakú kulcstartót szorongatja, tekintetével pedig a környéket pásztázza, hiszen mondhatni ez is egy új élmény, ez az első, hogy erre jöhetnek. - Miből? Annyira vacak lett a vizsgák eredménye? - tolja fel orrán a szemüveget a másik, és érdeklődve pillant rá. Tavaly a vonaton ültek egymás mellett, és a sok közös óra és közös ház jót tett annak, hogy barátság szövődjön közöttük, elvégre, mindenkinek kell valaki, akivel megoszthatja élményeit. - Bájitaltan... hát.. épphogy – nem tudja, hogy a professzor jóindulata vagy a saját szerencséje segítette meg. Nem örült neki, szülei sem, de végül nem lett belőle akkora baj, mint amit elképzelt. Eleve egy napig sikerült rejtegetnie az értesítőt, amit maga sem nézett meg, de végül kiderült az igazság. Nyáron az elméleti dolgokat anyával gyakorolta, segített megérteni, és elméletben alkalmazni, azonban ez nem segít majd azon, ha ott áll előtte a professzor és ő remegő kézzel a három csepp helyett belelötyköli az egészet. - Ja hát.. ja.. Piton professzor nem épp a jóindulatáról híres – itt persze barátunk lehalkítja a hangját, és sunyin körbepillant, de csak ketten vannak még a fiákeren, és ők is hasonló évfolyamon lehetnek, azonban túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy két suhanc sirámait hallgassák. A fülkében felsőbb évesekkel kerültek össze, no meg egy reszketeg elsőévessel, akit megpróbáltak felkészíteni első napjára, azonban, lehet túl lelkesek, no meg kicsit kiszínezett történeteket adhattak elő, mert úgy tűnt, nem tudtak rajta segíteni. No mindegy. Jobb is ez így. - Nekem nem is kell az, csak ne nézne az emberre úgy.. ahogy, és akkor nem kezdek el rögtön izgulni. Meg ilyenek – sóhajt egyet. Leo tavaly két olyan tanárt is kifogott, akikből nem szeretne többet kérni, de sajnos ez nem az ő véleményén múlik. - Nyugi, haver. Idén kiváló leszel belőle, tuti! - Ha-ha-ha-ha.. Hátulról – és nevettek. Az iskola felé közeledve csendesedtek el csak, hiszen komorabbnak tűnt, mint eddig. Sőt, egyenesen rémisztőnek. De aztán ez el is múlt, belépve az ajtón, melegség fogadta őket, és már tömörültek is be a helyükre. Izgatott duruzsolás töltötte meg hamar a termet, ők ketten is összébb dugták a fejüket, megbeszélték ki miben változott, ki mennyire menő, mi van épp az iskola hírességével, Harry Potterrel. - Te.. ki az ott? - óvatosan mutat csak az ismeretlen tanár felé. - Biztos az új SVK tanár, hisz a tavalyinak ismét annyi – hála. Örül, hogy nem látja a nőt, borzalmas volt. - Lehet. Vajon ő tovább lesz, mint az eddigiek? - hiába másodévesek, a pletykák jobban terjednek, mint a pestis. Vagy épp azok a mendemondák, amik bizonyos területeket kísérnek. Hallottak ők az eddigi évek eseményeiről is, nem épp a legpontosabban, de tisztában vannak vele. Hisz ahogy az említve volt, ami hétpecsétes titoknak is számított, arról mindenki tudott. Izgalmas évek voltak ezek, és ők most, így utána még mindig fürdenek kicsit benne. - Elég öregnek tűnik, szerintem.. hamar feladja – vonja meg Leo a vállait és az asztalra könyököl. Épp jókor, hisz bevonultak az elsősök, és levonultak. A ceremónia sokkal rövidebbnek tűnt, mint tavaly, amikor ők álltak ott. Előkerültek a finom étkek, és a csend, ami a beszédet övezte – kivéve a suttogásokat, mi is történt azzal a bizonyos kézzel; persze akik látták a sorok elején -, felaváltotta a kanalak csörgése és a szavak zuhataga. De ő még egy ideig képtelen volt bármit is enni. A tanári kar változása, a hírek, és minden lesokkolta kissé. Sőt, nagyon. Pár falat, semmi több. Nehezebb lesz, mint hiszi. - Túléled, na – löki meg könyökével, és teli szájjal. - Könnyen beszélsz – valóban úgy tett.
Ha az év eleje nem is volt olyan borzalmas, a végén a vizsgák gondolata kellemes élménynek tűnt. Inkább húsz SVK vizsga Pitonnal, mintsem az, hogy át kellett élni az iskola, és a varázslótársadalom egy ekkora tragédiáját. Az igazgató halála, amely oly hirtelen és váratlan volt, mindenkit letaglózott. A sötét jegy a torony fölött, Harry, amint zokogva szólongatja az igazgatót, és a sok-sok ember. Csak félig-meddig látta, alacsonyabb volt az átlagnál, és nem is merészkedett előre, de nyilvánvaló volt. Egy lány kapaszkodott bele, és ő megszorította – finoman, óvón, mintha már nem az a siheder kölök lenne, hanem érett férfi. Egymásba kapaszkodva sírtak, miközben a mocskos jegyet tüntették el, és tisztelegtek a hatalmas előtt. A gyász már korábban is megkerülte, de akkor túl kicsi volt, hogy teljes mértékben felfogja, mi is a lényege, itt azonban friss volt, eleven, mély és lüktető. Itt kezdődött minden rossz. Ő volt a gát, ami visszatartotta és nincs többé. Fájdalmas hazaérkezés, és szörnyű nyár. A nap hiába tűzött melegen, mégsem egy vízparton töltötte. A rettegés – holott ők nem voltak üldözött vagy épp megvetett család - beférkőzött az ő falaik közé is, és bár nem volt kérdés, hogy fiúk visszamegy-e, készek voltak arra, hogy bármikor kimenekítsék onnan, de úgy gondolták, még így is az iskola lehetett a legbiztonságosabb hely. Lehetett volna. De a sötétség oda is elért. Keserves év, keserves időszak. Semmi sem emlékeztette arra, amely az első napon fogadta. Csend, katonás rend, és terror. Azok, akiket bántottak, nem kaptak segítséget, ő pedig kevés volt ahhoz, hogy kiálljon ellenük. Tudja, hogy gyáva volt, hiszen hamar megtapasztalta milyen az, ha kiáll egy mellett és ha megpróbálja védeni őket. Nem lett a rendszer támogatója, csak a csendes bábú a sok közül. Lázadni? Támogatni Pottert? Ki volt ő ahhoz.. egy apró porszem. Persze, örült volna, ha megjelenik és minden megjavult volna, azonban hogy akármit is tett volna érte? Nem volt mersze, és tehetsége sem. Tanulmánya rémes volt, rettegett a legtöbb dologtól és főleg akkor, ha valamely új „tanár” vette őket kezelésbe. Ebben az évben a könnyei sokszor mutatkoztak, levelet pedig nemigen válthatott, hisz tudta, ellenőrizhetik. Harmadéves volt, még gyerek, és fel kellett kicsit nőnie. Az új első évfolyam szenvedett, és támogatás kellett nekik is, amennyit csak megkaphattak. Nem tetszett, nem szerette a Roxfortot, haza kívánt menni. Ez már nem az a hely volt, amely a biztonságot jelentette, inkább egy mosoda, ahol megpróbáltak mindenkiből leendő katonát nevelni. Világi pajtása is érezte ezt, betegessé vált, majd végül egy sérülés, vagy épp kínzás után – nem tudja melyik lehet az igaz – a Mungoba került, és nem tért vissza. Egyrészt irigyelte, másrészt hiányolta. Egyedül maradt, és amikor elszakadt a béke utolsó cérnaszája, kitört a veszedelem.
► Háború és a jelen
Kaotikus élmény, emlék, és időszak. Egyik pillanatról a másikra történt minden. Az egyik pillanatban még sorban állva, lehajtott fejjel hallgatta az „igazgató” vallatását, a másik pillanatban pedig megjelent Harry Potter. És fenekestül felfordult minden. Löketet kaptak, hogy tehetnek az ellen, amiben szenvednek. Segítő kezet. Egy apró madárka ébredt fel benne, aki nem szeretett volna kalickában élni. Életkedve egy kissé visszatért, és belevetette magát a forradalom tömegébe. Apró volt, tudta, de egyszer legalább hasznos. Varázsereje a nyomás hatására gyengélkedett, mondhatni beteg volt, de ügyessége visszatért, és képes volt ismét arra, amire azelőtt. Nem volt nagy tudása, nem ezt akarta bizonyítani, csak szeretett volna egy kis szeletet a szabadságból. Az események pörögtek, az ellenség megérkezett és felfegyverkezett. Tudjukki itt volt, a kapuban, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy közöttük lépdeljen. A várakozás pillanatai, készen álltak, biztonságban, hiszen amint az előkészületek lementek, nem akarták, hogy a kiskorúak a színtéren legyenek. Azonban amikor elszabadult a pokol, nem volt lehetőség arra figyelni, hogy ki merre bujkál. Szeretne erre úgy emlékezni, hogy hatalmas hőstetteket vitt végre, hogy felérhetett azon hősök alakjához, akik ebben a szörnyű időszakban vesztek el, vagy nőttek nagyra. De csak egy bolond volt, képzetlen és felkészületlen. Az addig sosem látott szörnyeteget elevenedtek meg előtte. Dementorok, óriások, és talán még trollok is, és azok az óriás pókok.. Erre már nem tudna pontosan visszaemlékezni. Halálfalók és a Rend csatája. Nem számított az, hogy gyermek vagy felnőtt, ha azon az oldalon állt, amely az ellenfél térfelén kapott helyett, vesznie kellett. Talán még a Fejvesztett Futam résztvevőit és más kísérteteket is látott a lassan rommá dőlő folyosókon, bár nem tudja, hogy a kísértetek miben tudtak segíteni nekik. Ők maguk egy kis csoportban voltak, és próbáltak csapdát állítani pár halálfalónak, ami valljuk be, a leggyerekesebb és legostobább ötlet volt egész életükben. Nem gondolkodtak, cselekedtek. A kastélyban nőtt a holtak száma, a sérülteké, és minden pillanatban úgy rengett, mintha menten összedőlne. Rettegtek, egymásba kapaszkodva reménykedtek a győzelemben. Fogalmuk sem volt arról, hogy a gyújtópontokban mik történhetnek, hogy kivel mi van, hogy akit ismernek, legalább arcról, látják-e még őket. Semmi sem volt biztos, még az sem, hogy maga a kastély egyben marad-e. Mondhatni úgy érezték magukat, mint ha nem lenne holnap. Üröm az örömben, hogy az első igazi csókja itt csattant el, és a legviccesebb talán az ebben, hogy azzal a lánnyal előtte sosem beszélt. Csak egy apró tett volt, amelyet mindketten át akartak élni. Talán a szerencse kívánásának furcsa módja volt. Talán semmi. Azóta nem folytatódott, ez biztos. A harcok legnagyobb hullámában futott bele a kis csoport a végzetbe. Az, hogy ők eltervezték, nagyot alkotnak, a gyakorlatban sikoltás, és menekülés formájában köszönt vissza. Nem gondolták ők sem, nem tudták, hisz a veszélyérzetük még fiatal volt. Leonard is hamar belátta, hogy nem ő lesz a helyi hős, és menekülőre fogta. Talán ez mentette meg, mert ha kiállt volna és megpróbált volna nekimenni az ellenfélnek, odavész. A csata számára hamarabb véget ért, a lábát ért átok, a sérülés terítette le, így a gyengélkedők közé került, akik csak remélhették, hogy nem itt fogja őket a vég érni, hisz mondhatni védtelenek voltak. A heg a mai napig vele van, és marad is. Egy emléke annak, mi az ár, ha az ember szabad kíván lenni, de túl kicsi hozzá. Azonban, ha most ismét történne valami, nem futna el most sem, túl bolond, és az is marad. Amikor az adrenalinlöket elmúlt, letargia tört rá. A holtak száma, a látvány, és az érzés emésztette. Rettentő rossz emlék, és a mai napig nem szeret egy pillanatig sem gondolni rá. Tudja, hogy mekkora veszélybe sodorta magát, és mennyire meggondolatlan volt. Az ő helye egy óvott helyen lett volna, nem ott, ahol a felnőttek és az idősebb diákok az életüket kockáztatva küzdöttek. Leonard nem akart nagyzolni és hősködni, nem akarja azt, hogy bárki is azt gondolja, azért tette, hogy bebizonyítson bármit is. Egyszerűen elragadta a hév, amely könnyen elvitte, hisz gyerek volt. Félt, rettegett, nem tagadja. Sírt is, kiabált, haza akart menni, és minden ilyesmi. Szeretne megnyugodni végleg, és megtanulni kezelni az érzéseit. A béke időszaka elérkezett, de ennek előzménye is volt. Az újjáépítés, és az, amikor elhagyhatta a gyengélkedőt, és hazatért. Hatalmas löket volt a szeretetből, amely segítette őt abban, hogy felépüljön mind testileg, mind lelkileg. Sokáig nem akarta folytatni az iskolát, azonban szeptember elsején mégis a vonaton volt, ismét. Pajtása is, aminek jobban örült, mint bárminek, azonban ő sem volt ugyanaz, mint egykor. Mindenkit megrágott ez az időszak, és ha kiköpte őket, hogy boldogulhassanak. Vegyes érzelmekkel kezdett bele a negyedik évébe, gátlásokkal és félelemmel övezve. Hogy hisz e a békében? Természetesen, csak épp még retteg kicsit attól, hogy nem tartós, és valami történni fog. Valami nem kerek. Nem lehet minden ilyen egyszerű, ugyebár? Fogalma sincs, miért érzi ezt. Miért épp most akar a sosem létezett jóstehetsége valami megérzést produkálni? Vagy csak egyszerűen realista, és pesszimista; nem képes hinni abban, hogy itt minden tényleg rendben lesz. A tavaszi szünetig minden csendes volt, és már nem remegő kézzel mutatta be a bűbájokat, vagy épp keverte a fakanalat. Lassan de biztosan tér vissza az önbizalma, és az bátorsága ahhoz, hogy ismét az lehessen, akinek lennie kell; egy ifjú, tettvággyal telt diáknak, aki sikeres vizsgákkal zárja élete ezen szakaszát. Csakhogy, amint a szünet utáni első napja letelt, valami ismét megváltozott. És azóta kissé ismét retteg. A többi pedig, egyelőre még a jövő zenéje.
◆ Jellem ◇
Kicsi kora óta szeretné megismerni a világ minden zugát, csakhogy ez olyan nagy falat, amelybe hiába vagdossa a fejszét, a karja elfárad, és kicsit elveszíti a lelkesedését. A varázsvilág pedig még hatalmasabb. Noha benne nőtt fel, mégis, amikor egy ekkora közösségbe, helyre és újdonságokba dobják bele, beleszédül és szeretne mindent magába szívni. Csak egy kicsit. Rettentő könnyen ki lehet zökkenteni az iskolai szerepből, a tanulásból, vagy akár az aktuális gondolatmenetéből. Mindenre felfigyel, ami a környezetében történik és az sem baj, ha nem érti, az élmény miszerint látta, épp elé. Eleinte, az alsóbb évfolyamokban kissé idegesítő is volt eme szokása, és ezt a kotnyelességet a mai napig nem sikerült levetnie, ámbár, sokat vett vissza belőle az az időszak, amely a háborús időket jellemzi. Mégsem tudja teljesen elhagyni, akármennyire is benne van még a gát. Ennek az érának a vonzata lehet a néha rátörő mélabússág, az egyes órákon való rosszabb szereplései, és persze a szorongó érzet odabent, amely még nem engedi, hogy ismét és teljesen felszabaduljon. Hamar képes letörni – még ha az rövid ideig is tart -, és kissé álmatlanságban szenved, ilyenkor falja a könyveket, vagy álmodozik arról, milyen is lenne a folyosókon kóricálni. Nem hallucinál dementorokat, szörnyeket vagy magát a Zordót, egyszerűen még túl friss és mély a seb, amely miatt nem képes önfeledten működni. De ezek mellett ő egy nyílt, barátkozó srác, szívesen ismerkedik a kortársaival, a kicsikkel is, bár manapság felvette azt a „felnőttes”, tipikus nagytesós jellemet, hogy idegesítik őt, nincs türelme, holott tudja nagyon jól, ő is ilyen volt. Az idősebbekkel is próbálkozik, már aki vevő rá, de leginkább nem zavarja őket, megvan a tisztes távolság és a tudat, hogy nem vágynak egy kölök ezer kérdésre. Próbál humoros lenni, csak épp nemigen ért hozzá, inkább az a vicc, amikor elbaltáz valamit, vagy épp próbál komoly fenyegetést mutatni. Bugris kissé, szeleburdi és heves. Szereti a mozgást, a történéseket, és azt, ha valamit tud és bemutathatja, lehet az egy pletyka, vagy épp egy új bűbáj. Mivel kviddics-rajongó, ő is előszeretettel gyakorol, és próbálja ellesni a nagyoktól a trükköket, hátha egyszer a kapitány észreveszi, és megengedi, hogy kipróbálja magát benne. Megjegyezendő, hogy a levegőben ügyesebb, mint bármely órán, és a földön, de nem is az a kiemelkedő tehetség, aki az évszázad felfedezettje lehetne. Azért hátha jó lesz mégis valami. Fogónak mondjuk biztos nem, mert kicsit rossz a szeme szürkületben és amúgy is. Ha időrendet kellene írnia, nem lenne képes rá. Persze, órákról igyekszik nem elkésni, amióta pedig tudja az utat minden teremhez, kevésbé történik meg ez vele, mégis, néha egy-egy portré, vagy épp más dolog eltérítheti. Ez ritka, mivel nemigen szívleli a házirend sem, és a háztársai se fogják szeretni, ha folyton miatta veszítenek pontokat. Egyebek iránt nem is szereti a pontrendszert, mert szerinte mindenkit megfertőz és ellenségeskedést szül, de erről ugye pont nem ő fog dönteni. Igyekszik tisztában lenni a saját korlátaival, egészséges módon pedig feszegetni azokat, és fejlődni. Szeretne ő sok tudást, csak nem mindig sikerül, megvan benne a cselekvés iránti vágy. Nem kenyere a hazudozás, és ha rákényszerül, nem is mestere. Ha fejben össze is rakja az „alibit”, kimondva már esetlenebb. Inkább próbál őszinte maradni, még ha ezzel néha picit tapintatlan vagy kellemetlen. Nem kenyere senki lelkébe tiporni, és gonosznak mutatkozni. Igyekszik jó lenni, és jónak maradni, hiszen a sötét dolgok számára ijesztőek, akkor is, ha kaland tekintetében egy sötét tárgy, történet, vagy épp varázslat érdekesnek mutatkozik (de ki nem próbálná). Persze, mint mindenki, ő sem fehér, vagy épp fekete. Vannak rosszabb dolgai, amit nehezen lehet fogadni, vagy épp süt róla, hogy békén kell akkor hagyni. A csata óta fellobbant benne a pesszimizmus lángja, és sokszor képes halott ügynek titulálni az adott szituációt. Ebben sokat segítenek a körülötte lévők, azonban, mint egy kisördög, ott csücsül a vállán. Ajkait el-elhagyja egy-két vulgáris szó, melytől néha egyesek füle ketté is állhat, azonban inkább akkor, ha ideges vagy nagyon zavarba jön. Általában megválogatja, vagy saját magát cenzúrázza, de mégis kicsúszhat. Akármennyire nem gonosz, néha legszívesebben bosszúálló típus lenne, de inkább marad a harag, amit sokáig magával cipel. Sajnos képes ő is az általánosításra, így alkot olyan véleményt, amit megbán, vagy épp ki sem vizsgálja, csak dédelgeti. (Nem rasszizmus, azt ő mégsem.) Végezetül; manapság egyre jobban ismerkedik a mugli világgal, és annak kreálmányaival. Nem gyűjtöget persze, inkább csak érdeklődő és kutató tekintetével vizsgálja a világukat, amivel találkozott ő, hisz nem burokban nőtt fel, de sosem foglalkozott vele többet, mint kellett. Sosem szeret elzárkózni amúgy sem semmi elől – ami persze passzol az értékrendjébe, csak kicsit válogat, kicsit finnyás, kicsit tűnhet furának, amikor hadar és kalimpál magyarázat közben. Még él benne egy kis gyermeki lelkesedés.
► Erősség || Őszinte, kreatív, érdeklődő, udvarias, barátságos, hűséges ► Gyengeség || Néha ügyetlen, lámpalázas, képes lobbanékony lenni, makacs, frusztrált, néha vulgáris
◆ Apróságok ◇
► mindig || … hóesés … a tinta illata … cseresznye … körömrágás … kviddics … macskák … a nyári zápor ► soha || … ronda karácsonyi pulcsik … túl keserű dolgok … mágiatörténet ... mentol ... csigák … sár és ázott zokni … előadás, amin beszélnie kell ... rózsaszín
► hobbik || hobbi-kviddics, könyvmolykodás (csak épp nem a tananyagot forgatja szívesen) ► merengő || A legjobb; egy téli nap, amikor vajsöröztek, hógolyócsatáztak és a vészterhes idők egy pillanatra semmivé váltak, pár órára. A legrosszabb; látott a csata idején holtakat, az iskola ezen formája, emléke még most is egyszerűen letaglózza. ► mumus || Egy holt alak, sajátos „inferus”. ► Edevis tükre || Csapatkapitány egy híres kviddics-csapatban nagyszerű hírnévvel és persze kezében a sikeres vizsgák záloga. És egy mugli autó. ► százfűlé-főzet || Gesztenyebarna színű, földes-sós ízkeverékkel, utónak pedig kesernyés. Kicsit fura, pont mint ő. ► Amortentia || Fenyőillat, némi karamell és a friss bőr-holmik illata. ► titkok || Kicsit tart a lányoktól, a kapcsolattól és a szerelemtől. Továbbá egyszer ellopott egy megviselt cikeszt, de annyira kellemetlenül érezte magát, hogy elásta a Rengeteg szélén. ► azt beszélik, hogy... || … Hogy meleg, azért nem érdeklik a lányok. … Csalással ment át a legutóbbi vizsgákon. … Szerelmes egy tanárba. (csak mert kedveli az óráit, és néha óra után is beszélget és érdeklődik a tananyagról) … Vagy épp hogy már csókolózott is a tanárral. … Direkt sérült le, hogy ne kelljen a csaták közepében lennie (...ahol nem is volt helye)
◆ A család◇
► apa || Joshua Ruskin; 48; félvér; Komor, kimért, és néha mogorva. De ettől és a szivar-kávé illatű lehelletétől eltekintve tiszteli őt, próbálja megfogadni a tanácsait, és ápolni egy egészséges viszonyt. Persze, kissé távolságtartás van közöttük, azonban mégsem olyan szörnyű a helyzet. Előfordul, hogy sikerül egy kellemes apa-fia beszélgetést megejteni. ► anya || Karen (Swant) Ruskin; 45; félvér; Anyás gyermek, aki mindent megoszt vele, ami a lelkét nyomja. Amikor csak lehetett, bagolypostán váltottak egymással szót. Folyton aggódó asszony, de mégsem mérgező mértékben. A burkot sosem vonta fel köré. Szoros kapcsolatban állnak a mai napig is. ► testvérek || Nem született testvére. ► állatok || Otthon tart egy Marcus nevű pókot, az iskolában pedig, az idei évtől egy Samu nevű macskát gondoz.
► Családtörténet || Apja részéről három testvér és annak családjai teszik ki a fa ágait, amely számokban egy közepesnek mondható varázslócsaládot tesz ki. Eredete a 19. század közepétől számolható, így nem nevezhető ősinek, gazdagnak, és nagynevűnek sem. Kiválva egy másik, akkor még vélhetően aranyvérű családból – vagy épp kiátkozás miatt, a maguk útján indultak el. Nincs sok feljegyzés, hiszen az ősök sosem voltak fellengzősek, és nem jegyeztek fel minden lépést, a tagok többségének neve feledésbe merült. Lényegében egy kissé trehány, és hanyag a saját történelmével. Híresebb alakjai a sportban jeleskedtek leginkább, bár akadnak köztük művészek is. Anyai részről egy elszegényedett ág utolsó leszármazottja került a történetbe, és még szerencse, hogy az apjának nem a pénz volt a fő motiváció, hiszen akkor nem lenne miről mesélni. Itt a múlt hosszabb és mélyebbre gyökeredzik, csakhogy a nagynevű aranyvér mániákus familiák ellehetetlenítették a ranglistán való feljebbjutás lehetőségét. Átlagos szinten éltek, felemelkedtek, majd elbuktak, és végül itt kötöttek ki. Nincs mit szégyellnie, a múltat sehogy sem lenne képes megváltoztatni. A szebb pillanatokban értelmiségek, utána pedig csendes alkalmazottak váltak belőlük. Az egyetlen vagyon a ház, amelyben élnek és amelyet két kezükkel tatarozott fel a szülőpáros. A kicsit is kell becsülni, ez amolyan életszemlélet.
◆ Külsőségek ◇
► magasság || 170 cm ► testalkat || Átlagos, kissé csontos ► szemszín || Barna ► hajszín || Barna ► kinézet || Göndörkés, barna fürtjei rosszabb napjain madárfészekként ülnek a feje tetején, és hiába nem kezeli kellőképpen, megválni mégis képtelen tőle. Arca kisfiúsan bájos, lágyabb vonású kerekded, amely még talán el sem nyerte végleges formáját. Sosem lehet komolyan venni, ha dühösnek próbál mutatkozni, mert ijesztő helyett inkább aranyos. Ezt egy átoknak éli meg, és nem is szereti, hogy túlzottan gyerekként bánnak vele, de ameddig ábrázata nem komolyodik, talán az emberek képtelenek is erre. Szemei barna íriszűek, sűrű pillákkal keretezve, melyet talán sok lány irigykedve fedez fel, ha megpillantja. Szerencsére a lapátfüleket az unokatestvére örökölte, így legalább ebbe nem köthetnek bele. Alkata nyúlánk, szálkás de inkább vékony, erőtlennek tűnő. Persze, van a karjaiban erő, de nem amennyi, amit szeretne. Magasra nőhet, hisz előtte a világ, és évente folyamatosan menetel felfele egy-egy centikkel, így ez egyelőre csak egy részadat, ahogy a súlya is, amit nem szeret méricskélni. Sokat ugyan nem eszik, de szerencsére nem tűnik hízásra hajlamosnak – egyelőre. Nem tudja, mit hoz a jövő. Nincs kifejezett ismertetőjegye, tetoválása meg főképp nem, bal lábán azonban egy hosszú heg fut végig, de mivel errefelé sokszor hűs az idő, nemigen mutogatja. Néha, erőltetés után még sántít is rá kissé. Sápatag, nyaranta pedig főtt homárra hajazó bőrszínnel áldja meg a sors, ha hosszabb időre kimerészkedik, arcán pedig halovány szeplők jelennek meg. Ha épp nem az iskolai egyenruhát viseli, nem szeret feltűnő színeket hordani, mondhatni naturista, átlagos skálában mozog, egyszerű átlagos öltözékkel, amelynek kedvencei a farmerek és a cipzáras pulóverek. Gyűlöli a sapkákat és bánatára a sárga színt , ezért láthatod többet fintorogni, mint az átlagos diákok bármely tagját. Nem szokása ékszert, és kiegészítőket viselni, még az órát sem, mert folyton elhagyja. Túl egyszerű kisegér.
◆ A tudás ◇
► varázslói ismeretek || Leo tanulmányi átlaga, és teljesítménye teljes mértékben egy hullámvasúthoz hasonlítható. Általában érzelmi állapota, és az iskolában történt dolgok határozzák meg, tud-e teljesen koncentrálni, vagy sem. Persze, a bukdácsolást elkerüli, szerencsére – néha csak egy paraszthajszállal -, azonban a kiemelkedő egyének közé vélhetően nem mostanság fog felkerülni. Csapongó, persze igyekszik, nem akar szégyent és szomorúságot sem látni odahaza, azonban elismeri, hogy néha igencsak korlátoltak a képességei. Abszolút ellensége a mágiatörténet, és kicsit a bájitaltan, utóbbi főleg azért, mert sokszor elkalandozva még egy egyszerű főzet is gyilkossá válhat az üstben. Az SVK csak újabban, a háború óta sikerül gyengébben, mint ezidáig, holott annak elméletével még nem is lenne semmi gond. Erőssége azonban a repüléstan, hiszen imádja a kviddicset, és a lényekkel is szeret törődni – még ha sokszor fel is áll tőlük a karján a szőr. Az idei tanévben – ami a béke időszaka -, kezd ismét jobb átlagot mutatni. ► felvett tantárgyak || … Mugliismeret … Legendás lények gondozása ► pálca típusa || 11,5 hüvelyk, tölgy, főnix toll maggal. ► RBF || - - -
Üzenetek megtekintése
