Nehéz lenne szavakba önteni, amit most érzek. Itt, a Roxfort falai között, újra. Olyan hihetetlen ez az egész…

Évek teltek el, mióta először betettem a lábamat a Nagyterembe. Akkor még, ha nem is magabiztosan, de legalább stabilan. Nem tudnám megmagyarázni miért, de minden egyes évnyitó hihetetlen ujjongással töltött el, nem számít, hányadik. Egy újabb év, és még egy, amikor itt lehetek. Őszintén úgy gondolom, számomra ez megtiszteltetés: hogy még így, a mostani valómban is ide tartozhatok. Ha csupán egy egyszerű diák lehettem volna, hétköznapi ember, talán úgy érezném, az élet igazságtalan. Most mégis úgy hiszem, hogy ez a majd tizenhat év, amit magam mögött tudhatok, mégsem volt értelmetlen. Annyi minden történt! Sok jó, és néha fájdalmas dolog. Ám túléltük mind.

Tavaly még azt gondoltam, amikor a szertárban kuporogtam a csata hevében, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom. Ám ez már nem számít, hiszen most itt vagyok: még egyszer, utoljára. Láthatom a díszes nagytermet, ahogy a kék legcsodálatosabb árnyalataiban pompázik. A hosszú asztalok mellett ülő vidám, önfeledt arcokat. A kis elsősöket, akik ijedten méregetik csoportjainkat. Ó, egyszer régen mi is ilyenek voltunk! Nem volt semmi konkrét elképzelésem, melyik házba kerülnék szívesen. Honnan is lehetett volna? Semmit se tudtam a varázslóvilágról. Anya, köszönöm neked, hogy bíztál bennem. Hogy megadtad az esélyt, és ide jöhettem.

Bíztatóan mosolygok a kicsikre, ahogyan csak tőlem telik. Bárhová is kerülnek, mind ennek a közösségnek a tagjai. Én sose gondoltam azt, hogy számít, étkezésekhez mely asztalhoz ülnek le. Ugye, Teddo-kun? Pillantásom továbbsiklik a Griffendél asztala felé, s mélyet sóhajtok, míg egy kedves szőkés fiún állapodik meg tekintetem. Szeretném megjegyezni ezt a pillanatot, akár egy fényképet, amit eltehetek életem albumába. Nem vagyok szomorú, egyáltalán. Persze, hiányozni fog ez a hely, de már elfogadtam, hogy ennyi jutott. Új fejezetet kezdek: bár még maradnék, de ez is csak egy lépés, amit meg kell tennem. Talán egyszer, ha az ég is úgy akarja, visszaülhetek ide, a régi helyemre. Tapsolhatok a kicsiknek, kihúzhatom nekik a széket magam mellett, bíztathatom, segíthetem őket a tanév döcögős mindennapjain.

Hallgatom a tanárok névsorát: nem ismerem egyiket se. Úgy tűnik, mások számára is véget ért egy fejezet. Vajon ők visszalátogatnak néha? A régi tanáraink… megrázom a fejemet. Milyen messze lehet innen London? Az évek során még egyetlen egyszer se számoltam az elsuhanó mérföldeket. Persze volt, hogy ki se néztem a Roxfort Expressz ablakán: annál sokkalta jobb volt a társaság. De nem is számít, nem hiszem, hogy Ted-et elengednék a tanév közepén. Majd talán a karácsonyi szünetben. Akkor majd biztosan meglátogat, ha a nagyszülei elengedik. Bólintok, s kezeim lecsusszannak az asztal alá, egészen a székem két oldalához. Milyen hidegek a kerekek… Vacsora után egyedül megyek ki: nem akarom, hogy bárkinek segítenie kelljen. Végül is: ezért egyeztem bele, hogy újból magántanuló legyek…

 Ted テッド

Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok bármi mást tenni, mint amit jelenlegi érzéseim diktálnak. Csak kapaszkodok beléd, és behunyom a szemem. Hagyom, hogy te töltsd be a rést a lelkemben, azt ami eddig teljesen üres volt. Te is tudod, hogy amióta eljöttem Kiotóból, nem találtam a helyemet a világban. A ragaszkodás, az otthon hiánya, az emlékek… mind-mind, egyre csak tágították bennem az űrt. Ezt nem értheti meg bárki, ezt nem tudhatják: hogy a legjobban az fáj az embernek, ha semmit se érez. Ám azt hiszem, ha eddig egész életemben gyűjtögettem a boldogságot, akkor most ezen az egyetlen napon kaptam meg mindet. Mindent, amire valaha is vágytam.

Minden egyes csókod, simogatásod, apró érintésed perzselő stigmákat hagy bőrömön. Vérem szinte meggyullad ereimben, érzek minden egyes szívdobbanást, lüktetést: már nem tudnám megmondani, hogy az én szívem ver-e ilyen hevesen, vagy a tiéd. Ajkaid nyakamat érintik, én pedig oldalra döntöm fejemet, miközben önkéntelenül is halk sóhaj tör fel belőlem. Ujjaim ösztönösen futnak vissza lapockádon, válladon, túrnak hajadba, cirógatják halántékodat. Nem akarom, hogy abbahagyd, nem akarom, hogy elmúljon ez a felkavaró érzés. A jóleső borzongás, a forróság a hasamban és a combom belső felén, miközben csípőmet magadhoz szorítod. Ismeretlen, izgalmas: minden egyes lélegzet, finom mozdulat arra sarkall, hogy még többre vágyjak, és hogy ne engedjelek el.

Ajkaim újra és újra tiédet keresik, miközben másik kezem óvatosan lejjebb siklik, ujjaimat pedig nadrágod tetejébe akasztom. Talán a bájital teszi, talán csak túl régóta vágytam rád, ám valamelyik sikeresen feloldotta gátlásaimat. Óvatosan kiszabadítom ingedet, s ujjaim most már csupasz bőrödön táncolnak végig a gerinceden felfelé, majd vissza, hogy végül megpihenhessenek derekadon. Szemeimet továbbra is csukva tartom, igyekszem megnyugtatni magam, nehogy a szívem kiugorjon a torkomon. Úgy érzem, forog velem a világ, ha pedig elengednélek, biztosan csak elesnék. Bár azt hiszem, egyetlen lépést se tudnék már megtenni nélküled.

 Ted テッド

Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy lássam a jövőt. Mindent, ami ránk vár, akkor is, ha elmegyünk innen, és akkor is, ha maradunk. Az emberek nem változnak, ahogy a nagy egész, az emberiség se. Mindig lesznek olyanok, akiknek fontos, hogy másoknak is jó legyen. Próbálnak együtt, közös erővel építeni egy szebb jövőt a gyermekeiknek. Akkor is, ha nekik nem lehet benne részük már ebben az életben. És vannak olyanok is, akik most szeretnének boldogok lenni. Másokon áttiporva, vállába kapaszkodva, elnyomva társaikat próbálnak minél többet megszerezni maguknak. Nem számít, hogy mennyi ellenség, vagy hány barát esik áldozatul álmaiknak. Hogy mennyire okoznak fájdalmat, vagy bántanak meg másokat. Mi hova tartozunk? Milyen emberek lennénk?

Teddo-kun, én is szeretnék még ebben az életben boldog lenni. Nincs bennem semmi becsvágy, nincs szükségem hatalomra vagy befolyásra. A magam szánalomra méltó helyzetében számításba se jön, választásom nem maradt. A családom, a szüleim, alig tudnak csak valamit a mi világunkról. Talán ha megszöknénk innen, rajtuk állnának bosszút. De az is lehet, hogy nem foglalkoznának velem. Én, a csekélyke tudásommal, szinte gyermekként, semmit sem jelentek a Minisztériumnak. Az egyetlen veszély, ha azt gondolják, csatakoztunk az ellenállókhoz. Teddo-kun, neked is van családod. Szereted őket, ugye? Borzasztóan félek. Egy mugli születésű lány, csak gondot okozhatna neked. Mégis hogy dönthetnék én?

Okaasan, mondd, mit gondolsz most? Te mindig vigyáztál rám, mindig kiálltál mellettem. A szememben te egy olyan anyuka vagy, aki mindig erős, aki sose sír, csak mosolyog rám és fogja a kezem. Te mindent megtettél értem, és sose fáradtál bele. Elengedtél ebbe az iskolába is, mert azt gondoltad, itt boldog lehetek. Bárcsak hihetném azt, hogy ebben is támogatsz. Amit most meg kell tennem…

-   Hai, próbáljuk meg… - suttogom csak.

Lassan bólintok, pedig szívem úgy szorít, mintha véglegesen meg akarna állni. Kezem megremeg, eleinte nem akar engedelmeskedni. Először csak elnyúlok arcod mellett, ám végül mégis megtalálom kósza tincseidet. Kisimítom a homlokodból, és próbálok mosolyogni. Azok a dolgok, amiket mondtál, minden ésszerű, tudatos gondolatot kisöpörtek belőlem. Szeretnék hinni neked. Azt gondolni, hogy én is lehetek elég bátor, én is lehetek olyan, mint a mesebeli figurák a képregényem lapjain. Annyira hihetően hangzott… Ám az érzéseid, a szép versbe szedett szavak már jóval korábban meggyőztek, minthogy az érveidet is elmondhattad volna.

Óvatosan közelebb hajlok és megcsókollak újra. Először csak ajkaid jobb szélét, majd a balt, végül már jóval több érzéssel, mint az első óvatos próbálkozásunkkor, középen is. Ajkaim, mintha a téli hidegből léptek volna a forró nyárba, egyre jobban égnek. Akár csak ha lázas lennék, arcom szinte lángol, míg másik kezemmel jobban magamhoz szorítalak. Ujjaim, melyek korábban tincseiddel játszottak, végigsiklanak arcodon, füleden, nyakadon, elidőznek válladon. Bal térdemet kissé megemelve támaszkodok meg combodon, csípőm ösztönösen feszül a tiédnek, hogy ezzel még jobban magamhoz láncolhassalak. Nem vagyok a szavak embere, soha nem tudtam, és nem is mertem ilyen szépeket mondani neked. De szeretném, ha tudnád, az életben lehet akárhány út kijelölve a számunkra, nem tudnám elképzelni azt, hogy a végsőkig ne fogjam a kezed. Ha szavakkal nem is mondhatom el, szeretném, ha legalább éreznéd: ágazhat az ösvény bármerre is, lehet göröngyökkel, buktatókkal teli, nekünk együtt kell végigmennünk rajta. Mert egyébként az egész, bárhonnan is induljunk és bármi is legyen a cél… ha elválasztanak minket egymástól, ez az életem magányosan, nélküled semmit sem ért.

 Ted テッド

Bátorságot? Csak azt adott volna? Akkor talán ezért nem éreztem a hatását, mert nem erre számítottam. Bár végül úgyse változtatott volna semmin, hiszen ez az érzés már korábban is megvolt. Csak egy kis ösztönzés kellett hozzá, hogy el merjem mondani. Mint mindig, most is kitaláltad mit akarok, hogy mire van szükségem. Arigatou.
Szótlanul hallgatlak, jól esik, amit mondasz. Persze tudtam már előre, de jobb volt tőled hallani. Ahogy beszélsz, megnyugtat. Észrevettem már többször is magamon, hogy csak a hangodat figyelem. A tanórákon, az ebédlőben, vagy kint az udvaron. És most is… Ezer közül megismerném, nem kell hozzá lássalak.

- Tudod, amikor arra kértelek, hogy szökjünk meg, azt mondtam, amire a leginkább vágytam. Elmenni veled innen messzire… - mélyet sóhajtok, ahogy ujjaid átszaladnak lapockáim között. Egy pillanatra el is felejtem, amit mondani akartam. Görcsösen kapaszkodok az utolsó gondolatmorzsákba: erről nem feledkezhetek meg. El kell mondanom neked! Mert most talán még fontosabb, hogy őszinték legyünk egymáshoz.

- Nincs szükségem senki másra. Más emberek, tölthettem velük bármennyi időt, egyáltalán nem hiányoznának. Nem számítanak, amíg te velem maradsz. Régen persze szerettem ezt a helyet, de ha te nem lennél, nem kötne ide már semmi. Ha nem változnak meg a dolgok, idővel amúgy is elküldenének. Ezért nem fontos, nekem semmit se kell feladnom, ha nincs jövőm boszorkányként. Rengeteget gondolkodtam ezen. Milyen lenne egyszerűen elmenekülni… Az is eszembe jutott mennyire nehéz lenne, és mennyi gondot okozhatnék neked már csak azzal is, hogy ennyire lassú vagyok. Tudod, ha innen elszöksz, biztos nem jöhetnél vissza. Nem lehetnél diák, nem lehetnél varázsló. Az álmaid, a jövőd, egyetlen kalandért, soha többé nem valósulhatnának meg. – hangom megremeg, ám nem hagyom, hogy közbeszólj – De most bármennyiszer is emlegetem fel magamban ezeket az érveket, mégis képtelen lennék mást mondani. Ha arra gondolok, hogy vissza kéne menjek a hálókörletembe, és csak azt a pár órát nélküled töltenem, az borzasztóan fáj. Ég a gyomrom, kapar a torkom. Ha megszöknénk, ez teljesen más lenne: minden pillanatot együtt tölthetnénk. Mondd, Teddo-kun, szerinted megér ez ennyi kockázatot? Ha elkapnak, talán nem láthatjuk egymást soha többé...

 Ted テッド

Drága Ted! Így kezdeném a levelemet, ha képes lennék leírni azt az ezernyi gondolatot, ami ez alatt a pár másodperc alatt átcikázott a fejemen. Az eltelt hónapokról, évekről, az egész életemről. Minden egyes pillanat, amit együtt töltöttünk, az emlékeimben olyan, akár egy megsárgult könyv színes illusztrációi. Szóljon a történet bármiről, ez a pár kép többet ér, mint az átlapozott oldalak hosszú sora. Akárhányszor is néztem vissza őket, lehettem előtte bármilyen levert, vagy szomorú, jóleső melegséggel töltöttek el. A beszélgetéssel töltött órák, ha zenéltünk és énekeltünk hozzá, vagy ha csak láthattalak a tanteremben, ezek a pillanatok mindennél értékesebbek voltak a számomra. Sokszor gondoltam arra, mi lett volna ha… bárcsak régebben találkozhattunk volna. Az a rengeteg elpazarolt idő… Négy éve láttalak először, ám mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna. Az első naptól, amire csak vissza tudok emlékezni, gondolatban ott voltál velem. Jó érzés azt hinni, hogy soha nem voltam egyedül. Lehet, bután hangzik, de azon a téli napon, amikor kint kóboroltál a hidegben, talán én is ugyanazt a zenét hallgattam a hóesésben. Sok minden az eszembe jutott, amit még szeretnék elmondani neked. Ám ezek a gondolatok, az érzések, inkább benyomások voltak. Mindezt megírni… képes lehet ilyesmire egyáltalán élő ember? Persze, sokáig ülhetnék az asztalom mellett, mire rájönnék, képtelenség papírra vetni azt, amire nincsen szó.

Kicsit sután hangozhatott az, amit az imént mondtam: szeretlek, dai ski... Próbálhatnám akárhány nyelven, amit mondanék csupán szegényes kontúrja lenne a valóságnak. Ehelyett inkább lehunyom a szemem, s hagyom, hogy megcsókolj. Az érintésed puha és kedves, egészen más, mint amilyennek valaha képzeltem. Ha gondoltam is rá, az suta, esetlen árnyéka volt csupán. Ám most, mintha az idő is megállt volna, a szívem nem ver tovább. Először egy alig érezhető puszit merek csak adni neked. Ám az elsőt rögtön követi a második, aztán ajkaim szinte ösztönösen nyílnak szét. Egyik kezemmel óvatosan simítok végig arcodon, nyakadon, hátadon. Hagyom, hogy jobban magadhoz szoríts, jól esik a közelséged. Tarkómból apró szikrák szaladnak végig gerincemen, még levegőt is elfelejtek venni, csak a szívdobogásodat érzem.

-   Ugye, ha már nem hat a bájital, nem felejtesz el? – suttogom miközben fejemet válladra hajtom.

Még nem akarlak elengedni, szeretném ezt a pillanatot minél tovább megőrizni. Az első csók, az első szerelem… Mondd, Teddo-kun, boldog vagy most? Őszintén, igazán boldog? Én képtelen lennék leírni, mit érzek. De ebben az egyetlen csókban szerettem volna elmondani, mennyire vágyom rád, az érintésedre. Azt, hogy mennyire szeretek élni, és várok előre minden egyes percet, ami még hátra van, ha azt veled tölthetem.  

Ted テッド

Szeretem hallgatni, ahogy Ted gitározik. Kicsit olyan, mintha egy igazi koncerten lennék. Persze azon még sose voltam, de ha az csak fele ilyen lelkesítő érzés, mint ez, biztos az első sorból hallgatnám a zenekarokat. Hiába, ez az egy legalább biztos közös bennünk: Teddo-kun és én, mindkettőnknek fontos a zene annyira, hogy az életünket nem is tudnánk elképzelni nélküle. Behunyom a szemem, fejemet oldalra, a kanapé háttámlájára hajtom, és csak a gitár húrjairól felszökkenő hangokra koncentrálok. Pár perc, amitől úgy érezhetem, hogy csak mi ketten vagyunk ezen a világon. Újra és újra ismételném, amíg a képzeletbeli magnószalag el nem kopik.

-   Naná, hogy tetszett. Én csak azon csodálkozom, hogy nincs még együttesed. Minden koncerteden ott lennék, nekem elhiheted. – vigyorgok most már.

Butaság-e vagy sem, egyre inkább úgy érzem, hogy ki kell mondanom azt, amire éppen gondolok. Végül is, mit veszíthetek vele? Legfeljebb kinevet. Most már kicsit bátrabban nyúlok a pohár után, és koccintok az eddigi sikereinkre. Végtére is, kiváló eredményeket értünk el. Ha a tanárok tudnák, micsoda kitartással dolgoztunk: megfőztünk egy olyan főzetet, amire csak felsőbb évesek képesek, ráadásul ilyen jól, biztos nagyon meglepődnének. Ahogy Yv mondaná: dobnának egy hátast. Talán már a R.A.V.A.SZ.-t se kellene letennünk, azonnal megkapnánk a K-t. Annyira jó csapat a miénk! Igen, mi ketten együtt, annyira jól kiegészítjük egymást…

-   Ha ennél is mesésebben érezném magam, elrepülnék. – nevetek bele a pohárba, aztán felhajtom a maradék lila folyadékot is.

Egészen beleszédülök. Eddig nem éreztem különösebb hatását, vagy legalábbis nem tűnt fel a változás. Ám most a szemem előtt pattognak a színes fénypászmák. Hát igen: a gyógyszerem betegtájékoztatóján nem tüntették fel, hogy bájitalt ihatok-e rá vagy sem. Pár pillanatig csak meredek előre, bele a pohárba, aztán Ted gitárjára siklik a tekintetem. Egy-két-…öt-hat. Rendben, nem rúgtam be: minden húrja megvan. És nem is lett belőlük kettő.

-   Yare yare! – kapom a kezem homlokomhoz, majd leteszem az immár üres poharat az asztalra – Huhh, mostantól gyógyszerek helyett is ezt iszom. Nani? Meglepetés?   
 
Érdeklődve nézek fel. Amikor találkozik a tekintetünk, pár pillanatra egészen kitisztul a fejem. Vajon Teddo-kun miért néz rám ilyen furán? Biztos a varázslötyi teszi, hiszen ő is felhajtott belőle egy egész pohárral. Magamon is érzem, hogy ez nem egy egyszerű málnaszörp: a korábbi fájdalmas bizsergés a vállaimban és a tarkómon mostanra teljesen elmúlt, a nyomasztó fáradtság, és a tompa fejfájás is a múlté. Egészen könnyűnek érzem a testem, és ahogy most még Ted is mosolyog, erős lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne szorítsam magamhoz. Kíváncsian nézek rá, el se tudom képzelni, mi jöhet ma még. Már attól, hogy azt mondta: ezt a dalt csak nekem írta, úgy érzem, menten leszédülök a kanapéról. Ehhez képest az én kis meglepetésem csak szánalmas próbálkozás. A varázslat teljesen új a számomra: soha még nem is hallottam róla. Ez még jobban meglepett, izgatottan várom, mi sül ki belőle. ÉS a hatás a vártnál is intenzívebb volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen lehet ilyen szép dalt írni, pláne azt nem, hogy nekem is szólhat. Kicsit olyan az egész, mint az együtt töltött napjaink, vagy akár a szélben hullámzó wales-i pipacsmező: egyszer boldog, egyszer szomorú, ám mindenképpen olyan, amit nem felejt el soha az ember. Szinte levegőt se mertem venni, miközben mindkét kezemet az ajkaim elé emeltem meglepettségemben. Némán hallgatom végig a dalt, s még utána is döbbenten ülök pár pillanatig.

-   Subarashii! (素晴らしい！) – suttogom először, aztán őszinte, vidám mosoly kíséretében tapsolom meg Ted-et – Csodálatos volt! Nagyon tetszett! Köszönöm neked… woo, ez micsoda? Ezt a varázslatot nem ismerem!

Döbbenten nézem az életre kelő gitárt, így még ellenkezni se tudok, amikor Ted felhúz a kanapéról. Ösztönösen fogtam meg a kezét, először össze se tudtam rakni, mit szeretne. Csak lestem a fura, önmagát pengető gitárt. Sok csodát láttam már, ám minden egyes ilyen rafinált varázslaton képes voltam újra és újra meglepődni.

-   Táncolni? Én? – dadogom, ám addigra már átkaroltad a derekamat.

Már éppen ellenkeznék: egyáltalán nem tudok táncolni, ráadásul eddig féltem mindentől, ami ennyire közvetlen volt vagy túlságosan feltűnő.  Persze, most nem az iskolai bálon vagyunk, így nem is láthat senki. Te pedig biztos nem nevetnél ki… Ajkaim megremegnek. Annyira régóta szerettem volna már veled táncolni! Ha pedig most ellenkezem, biztos nem kérsz fel soha többé! Kezeimmel óvatosan megtámaszkodok vállaidon, majd megteszem az első pár bizonytalan lépést. Jobbra-balra-jobbra balra. Lassan átölellek, s fejemet a válladra hajtom: így nagyobb biztonságban érzem magam, nem kell attól félnem, hogy véletlenül elesek. Csöndben hallgatom, a zenét, és ahogy beszélsz hozzám. Nézem a gyertyák imbolygó fényét, a remegő árnyakat a falakon. Jó hallani, amiket mondasz, bármennyire hihetetlenül hangozzanak is: elűzik a félelmeimet. Hallgatom a szívverésed, ahogy egyre hangosabban kalapál: doki-doki ( どきどき )… mintha nagyon sietne valahová.

- Szeretlek Miyuu-chan…

Tágra nyílt szemekkel nézek fel, még ajkaimat is nyitva felejtem. Először azt gondoltam, rosszul hallok. Ám annyira valóságosnak tűnt, hogy pár pillanattal később már biztos voltam benne: nem képzelődöm. Szívem épp olyan lázasan kezd dobogni, mint amilyennek az előbb a tiédet hallottam: épp hogy csak nem ugrik ki a torkomon. Buddhára: fogalmam sincs, ilyenkor mit kéne tenni! Várom, hogy rám kacsints, és elnevesd magad, majd azt mondd, hogy felültettél. Ám te rezzenéstelen tekintettel nézel rám, mint aki a végső csatára is elszánta magát. Mit tegyek most? Nem szaladhatok el folyton minden elől… Megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. Mélyet sóhajtok, egyetlen másodpercre félrenézek: erőt gyűjtök ahhoz, amit mondani akarok. Ám mire tekintetünk újra találkozik, már őszintén mosolygok.

-   Én is szeretlek téged, Teddo-kun…

Ted テッド

Sokáig őszintén irigyeltem a többi korombéli lányt. Szerettem volna az ő életüket élni, cserélni velük, akár csak pár napra is. Azt gondoltam ez az, amitől igazán boldog lehetnék. Yvaine testében élni… annyira könnyű volt. Igen, ez talán a legjobb szó rá. Könnyebbnek éreztem mindent, a dolgok, amiket tenni szerettem volna, egyszerűen elérhetőek voltak. Nem akadtak el azokban a láthatatlan falakban, melyeket korlátozott képességeim vontak körém. A mozgás szabadsága boldoggá tett, ám pont ugyanolyan mulandó érzés volt ez is, akár a Százfűlé főzet hatása. Utána pedig sokkal rosszabb volt: mintha csak egy láthatatlan üvegburában lennék, még több küzdelembe került járni, vagy egyszerűen csak megfogni valamit. Persze, semmi nem változott a főzet megivása óta, és ezt már csak én képzeltem be magamnak, de a rossz érzés mégis megmaradt bennem. Ám most, ahogy itt állok, ebben a pici szobában és nézem, ahogy gitározol, Tedd-kun, már tudom, hogy tévedtem. Mert amikor itt vagyunk, soha nem számít, ki vagyok vagy milyen. Épp olyan kedvesen mosolyogsz rám, mint bárki másra, úgy viselkedsz velem, mintha minden rendben lenne. Lehet, bután hangzik, de ez őszintén boldoggá tesz. Melletted érzem igazán azt, hogy élek. És ezt az érzést nem cserélném el senkivel.

-   Iie… ( いいえ )- rázom meg a fejem – Pár perce jöttem csak. De nem akartalak zavarni, nagyon szépen játszottál.

Felállsz, és megint kapok tőled két puszit. Már egy ideje nem számolom, hatvan környékén elakadtam. Ám ettől még minden egyes alkalom ugyanúgy különleges számomra, akár csak az első napokban. Persze tudom, ez itt teljesen hétköznapi, egyszerű köszönés, de ettől még örülhetek neki. Csak pár pillanattal később jut eszembe az a borzalmas csík az arcomon, amitől rögtön meg is szorul bennem a levegő. Ösztönösen emelem kezem az ominózus gyűrődés elé, bár biztos vagyok benne, ha még mindig nem múlt el, Teddo-kun tuti kiszúrta. Egy pillanatra, mintha még el is bizonytalanodott volna… Jaj, ne!

-   Anou… (あのう ) – motyogom lányos zavaromban, miközben megfogod a kezem – Gomene, volt egy kis gond… a mosdó… atashi wa… Sokan voltak.

Össze-vissza dadogok. Bár mit is vártam? Hiába készültem rá, képtelen vagyok a szemedbe hazudni. Még akkor is, ha ez nem egy nagy dolog. Borzalmas lelkiismeret furdalásom van így is. A női mosdó egy olyan hely, ahol mindig tömeg van, kivéve persze ilyenkor este felé.  Ettől még remélem, elég lesz ennyi, és nem kell erről többet mondanom. Szerencsére dőlnek belőled a szavak, így talán el is siklottál az eset fölött. A süti látványa bennem is elnyomja a kezdeti szorongást, így máris azzal nyugtatom magam: nem hallottad, a lényeg meg az, hogy mondtam valamit. Leülök a kanapéra, majd felváltva lesem ahogy pakolsz, és az egyik kis csokis süti tetején csücsülő kandírozott cseresznyét.

-   Ez bor? – kérdem meglepetten, mikor a szekrényből előkerül egy üveg gyanús, talán rosé-ra emlékeztető folyadék – Elég merész színe van. Hmm, viszont az illata jó.

Óvatosan belekortyolok, elsőre meg se tudom mondani, milyen ízt érzek.  Egyszer régen, még Kiotóban ittam gránátalma levet, leginkább ahhoz hasonlíthatnám, ám mégse teljesen az. Talán valami multivitamin… Viszont borzasztóan finom volt, így az első óvatos korty után, szinte azonnal fel is hajtom a pohár tartalmának nagyjából a felét.

-   Oishii! (美味しい ) Ez nagyon finom, nahát, mi ez?

 Csillogó, tágra nyílt szemekkel meredek Ted-re, egészen meg vagyok döbbenve. Biztos, hogy ilyesmit a sarki boltban nem lehet kapni. Láttam én borászatot Roxmorts-ban? Nem emlékszem… még ha ez must, vagy bor is, mindenképpen kiváló… vagyis talán túl jó.

- De ismerős… mintha…

Amortentia??? Hát az illata jó volt, az ízéről meg persze fogalmam sincs, nem kóstoltatták meg órán. Véletlenül bájitalt ittunk volna? Vagy talán szándékosan? Értetlenül nézek először a pohárra, majd Ted-re. Megrázom a fejem, majd pislogok egy sort. Most akkor szerelmes vagyok? Szabad kezemet mellkasomhoz emelem, és valóban, a szívem a megszokottnál hevesebben ver. Persze arra már nem gondolok, hogy ez az izgatottságtól is lehet. Erősen szorítom a poharat, az ujjaim egészen elfehérednek, várom a változást, ám nem történik semmi. Kezdem egyre butábbnak érezni magam: már megint túlreagáltam. Pedig Teddo-kun csak kedves akart lenni, és ez a valami is biztos nagyon sokba került. A szoba is olyan szép rendben van, a gyertyák is gyönyörűek… Istenkém, megint sírni fogok...

-   Nem tudom mi ez, de első osztályú. – mondom gyorsan, és serényen bólogatok is hozzá – Nem játszod el még egyszer azt a dalt, amit az előbb? Én csak a felétől hallottam...

Jobb lesz, ha most nem szólalok meg pár percig. Csak össze-vissza fecsegnék mindenféle butaságot. És ahogy Obaasan is mondta mindig: „Ha okosat nem tudsz, akkor inkább ne mondj semmit!”. Bátorító mosollyal ajkaimon, fordulok Ted felé, és úgy helyezkedem a kanapén, hogy teljes egészében láthassam. Menet közben leteszem a poharat az asztalra, mellé a tarisznyámat, és felkapom az előre kinézett csokis süteményt. Nagy bátran tömöm magamba a gyönyörű, piros cseresznyét, mintha csak nekem lett volna odakészítve. Ha nem is volt ez a valami igazi bájital, egy kis bátorságot azért mégiscsak öntött belém.
  

Ted テッド

Lassan már negyed órája néztem az ajtót. Próbáltam egyenletesen lélegezni, közben pedig magamban számoltam, hogy könnyebben menjen. Már fájt a hátam, szinte a csigolyáimban éreztem a hideg kőfalat. Rettenetesen kényelmetlen volt a vécéfülkében kuporogni, a fenekem is egészen elzsibbadt. Ám ez a kis kellemetlenség egyáltalán nem zavart: így legalább tudtam, hogy ébren vagyok még. Szerettem volna ma kicsit korábban érkezni, hogy szépen összepakolhassak rejtett kis szobánkban. Jó lett volna, ha mire Ted megérkezik, már nem a kísérletezés után ottfelejtett kupleráj fogadja. Ha többet nem is tehetek, legalább kitakarítok, erre határozottan elszántam magam. A szobámban összepakoltam egy füzetet és pár tollat a tervezgetéshez, elraktam a roxmorts-i szerzeményemet, és egy kisméretű törölközőt egy műanyag dobozzal, arra az esetre, ha nem sikerülne minden koszt a pálcámmal eltávolítanom.

A járásom kissé bizonytalanabb volt a megszokottnál, ám ezt annak tudtam be, hogy a főzet miatt elszoktam a botorkálástól. Már elértem az emeletet, amikor elkezdett zsibbadni a karom. Azt gondoltam, biztos csak a kapaszkodástól van, felérve a lépcsőn még meg is dörzsölgettem, azonban az érzés csak nem múlt. Aztán pár pillanattal később már a vállaimban is szaladgálni kezdtek a hangyák. Szerencsém volt, hogy a női mosdó csak pár lépésre volt tőlem. Le akartam ülni, csak egy egészen picit, ám a tervezett öt percből először tíz perc, aztán majd negyed óra lett. Egyre nehezebben tartottam a fejem, s úgy éreztem, mintha a nyakamban mázsás súlyokat cipelnék. Eljött a böjtje a napközbeni kicsapongásnak: össze vissza ettem minden félét, úgy hogy az utóbbi időben se figyeltem oda szinte semmire a főzet készítésén kívül. Ráadásul a hangulatom is úgy hullámzott, mintha egy hét eseményeit tömörítették volna össze egyetlen fertály órába. Éreztem kétségbeesést, bizakodást, volt hogy sírhatnékom volt, vagy inkább már kínomban nevettem szerencsétlenségemen. Nem lehet, hogy pont most történjen ez meg velem! Apró könnycsepp gördült végig arcomon, s tehetetlen dühömben erőtlen támadást intéztem a vécéfülke válaszfala ellen. A fal tompán dobbant, ám ezzel csak azt értem el, hogy a fülem is csengeni kezdett. Ránéztem a karórámra: nagyjából még fél órám lehetett a megbeszélt időpontig.

~ Ha így haladok, nem lesz ott rend…~

Egy pillanatra behunytam a szemem…

Az ébredés fájdalmas volt: a fejem az ajtón koppant, miközben lecsúsztam a vécéülőkéről. Kelletlenül nyögtem fel, majd kómás ábrázattal, tapogatózva próbáltam megállapítani hol vagyok. Kétszer mellé nyúltam, ám végül sikerült lenyomnom a kilincset. Az ajtón kilesve megkönnyebbülten állapíthattam meg, hogy a mosdó kivételesen üres. Elkóvályogtam a csapokig, majd egyik kezemmel megtámaszkodva unottan emeltem karórámat az orrom elé. Tíz perccel múlt nyolc… Buddha segíts! Elkések! Vagyis már el is késtem, Ted pedig sajnos mindig pontos, így legalább tíz perce várhat rám a lomos szobában. Egy dolog visszhangzott csak a fejemben: sietnem kell. A tükörbe nézve persze borzalmas látvány fogadott: beesett szemek, kócos haj. Ráadásul a bal orcámat egy halvány rózsaszín csík szelte keresztül rettenetes mementójaként iménti kis szundikálásomnak. Rémülten kaptam oda a kezem: nagyjából úgy nézhettem ki, mint az a fura figura Munch „A sikoly” című képén. Azt hittem, menten elájulok… Gyorsan megeresztettem a csapot, és némi hideg vízzel próbáltam helyrehozni gyűrött ábrázatomat. Beletúrtam a táskámba: közben magamban pufogva, hogy köszönhetően gyávaságomnak, nem kértem anyától sminkkészletet idén se. Szerencsére a hajkefém, mint mindig most is nálam volt. Kapkodva téptem a hajam jobbra-balra, egyszer még fel is csavarodott erre a fránya körkefére: egy egész marék hajat dobhattam ki a kukába utána. Még egy utolsó pillantás a tükörbe: a gyűrődés szerencsére halványodott, bár az én rutinos szemem sajnos így is kiszúrta: úgy festettem, mint akit az elmúlt fél órában egy dementhor simogatott.

~ Egyébként is, mit izgulok? Csak egy baráttal ülök össze, nem? Már megint túlreagálom… ~

Mély levegő, majd ahogy csak haszontalan lábaim engedték, egy sánta csirke sebességével siettem ki a mosdóból.  Közben erősen kattogott az agyam, mit is mondjak Ted-nek. Azt mégse kéne, hogy elaludtam a budiban! Na de akkor mégis mit? Dugó volt a főfolyosón? Rosszul éreztem magam? Szép is lenne, csak halálra rémiszteném… Szerencsére az ajtó közel volt, így anélkül juthattam el kis szobánkig, hogy kiköptem volna a tüdőmet. Lenyomva a kilincset elsőre már megint nem nyílt az ajtó. Türelmetlenül rántottam egyet rajta először fel, majd le: csak aztán jutott az eszembe, hogy egy ilyen „rejtett” bejáratot talán nem kéne ennyire látványosan cibálni. Lopva körbe lestem, majd amilyen picire csak tudtam, összehúztam magam és beosontam a helységbe. Odabent, a barikád mögül halk gitárszó szűrődött ki. Ezzel egyértelművé vált, hogy elkéstem: Ted már régebb óta itt van. Óvatosan evickéltem át az ajtó elé tolt szekrények és kanapék között. Furcsa, sárgás fény szűrődött ki a réseken: először nem is tudtam értelmezni. Csak amikor átértem az elkerített helységbe, állt el a szavam. Döbbenten néztem körbe: az első, ami szemet szúrt az a rengeteg gyertya volt, a második az asztalra kipakolt süti – mert azt, ha eldugnák is észrevenném – a harmadik, pedig a rend és tisztaság, amivel sajnos most megelőztek. Képtelen voltam megszólalni, csak álltam döbbenten, legfeljebb csak tátogni tudtam volna, miközben Ted tovább pengette a húrokat. Őszintén meghatódtam. Persze nem volt min meglepődnöm: ő mindig is ennyire figyelmes és gondoskodó volt. Tudtam, hogy ezt igazából nem érdemlem meg, mégis jó érzés, ha valaki ennyire törődik az emberrel. Csak mosolyogva figyeltem tovább Ted-et, mintha ott se lennék. Véletlenül se szakítanám félbe, végül is azzal csak a saját élményemet rongálnám.    

 Ted テッド

Mire felfogtam volna, mit mondtam, már ki is csúszott a számon. Magam se gondoltam volna, hogy egyszer majd egy ilyen merész ötlettel állok elő. Én? Soha egyetlen szabályt se szegtem meg… mindaddig, amíg közelebbről meg nem ismertem Ted-et. Azóta, majd minden este kiszöktem a hálókörletből, hogy a titkos szobánkban találkozhassunk. Részt vállaltam a bájitaltan szertár kifosztásában, hogy megfőzhessük a Százfűlé főzetet. A tiltás ellenére eljöttem Roxmorts-ba és… most én vagyok az, aki azt kéri, hogy szökjünk meg. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, ennyi szabályt áthágok majd, én biztosan kinevetem. Ám így visszagondolva, minden egyes lopott perc, amit a tilosban Ted-del tölthettem, pazar volt és izgalmasabb, mintha egy kalandfilm hősnője lennék. Ha visszaforgathatnánk az időt, és az egészet újra kezdhetném, semmit se csinálnék másképp. Az eddigiek után még a szökés gondolata se tűnt olyan hihetetlennek. Milyen jó is lenne… csak mi ketten. Már a gondolattól is hevesebben ver a szívem. Menjünk most azonnal!

-   Úgy tudom, minden kijáratot lezártak, a dementhor-ok pedig szinte biztos, hogy észrevennének… - motyogom inkább csak magamnak – De nem is ez az egyetlen lehetőség.

Nem kell az iskolából indulnunk, hiszen itt van Roxmorts, ahová most már könnyedén eljöhetünk. Csak tovább kell mennünk egy picit, túl a főutca nyüzsgésén. A Százfűlé főzet miatt úgy nézünk ki, ahogy akarunk, csupán a megszerezhető hajszálak szabnak határt. Most is csak pár utca választ el… Az utolsó gondolatsort már kimondani is félek. Ha itt tervezgetünk, ahol annyian hallgatózhatnak, még mielőtt kitalálnánk merre vagy hogyan, rég lebuknánk. Főleg most, hogy az előbbi kis intermezzóval magunkra vontuk a figyelmet. Nem, ezt majd máskor beszéljük meg… este, „A szobában”.  

-   Rendben. – bólintok – Én is így gondoltam.

Hihetetlen, hogy mennyire izgatott vagyok. Egy ilyen meggondolatlan, gyerekes ötlettől! Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz: be kell ismerjem, ez lenne az utolsó lehetőségem a kalandra. Ha most nem, akkor már soha. Hallgatom, ahogy Wales-ről mesélsz, a gyönyörű tájról, a gyermekkori nyaraidról. Vágyom rá, hogy ezek az emlékek közösek legyenek, hogy én is láthassam mindazt, amiről most legfeljebb csak ábrándozhatunk. Szeretlek hallgatni ilyenkor, ahogy csak mondod és mondod, mintha ébren is álmodnál. Az arcod ilyenkor egészen megváltozik, és tudom te tényleg ott vagy, azon a varázslatos mezőn, fekszel a virágok között és fogod a kezem. Annyira hihetően hangzik…

-   Igen, az nagyon jó lenne. – nyílnak széles, boldog mosolyra ajkaim – Sosem láttam még igazi nagy pipacsmezőt.

Egy röpke pillanatra még el is hittem, hogy mindez lehetséges. Persze, ha jobban belegondolok, nem is biztos, hogy messze jutnánk. Csak hátráltatnálak: amikor nem dolgozik bennem a főzet, rendesen még járni sem tudok.  És ha mégis sikerül, és csak később fognak el, mi lesz velünk? Nekem már nem számít, de mi fog történni veled? Előtted még ott az egész élet. Őszintén, tiszta szívemből vágyom rá, de nem várhatom el ezt tőled. Aprót sóhajtok, mellkasomban a vad dübörgés lassan alábbhagy. Ám kívülről továbbra is mosolygok, mintha mi sem történt volna. Legyen ez a mi napunk, teljesen, mert talán ez lesz az utolsó, amit így, a közös álmainkkal együtt tölthetünk.

-   Hé, Ted, tömjed a búrád, mert idő van! – szakít ki gondolataimból Brand.

Csattogás-csoszogás, csikorgó hangok szűrődnek át az asztalunkhoz. A többi diák már pakol: közeledik a gyülekező ideje. Nemsokára indulunk vissza az iskolába. Egy röpke pillanatig csak meglepetten pislogok: sírni tudnék, úgy érzem, ellopták az időmet. Ráadásul, még az ajándékomat se tudtam odaadni neked. Istenkém, most mit csináljak? Forgatom a fejem rémülten jobbra-balra, kezemmel a szomszéd széken pihenő táska után nyúlok. Gyorsan, mielőtt erről is lemaradok! Aztán… kezem a semmibe markol. Egyszerűen elnyúlok a táska mellett, újra és újra. A levegő is bennem szorul, rémülten meredek magam elé, majd a táska irányába fordulok. A tarisznyám ott hever a széken, ahogy eddig, csak én mértem fel rosszul a távolságot. Vagy mégse?

~ A főzet… a hatás múlik. ~ hasít belém a felismerés: kezdem elveszíteni az uralmat a testem felett.

-   Mennünk kell, most azonnal! – súgom oda Ted-nek és csak remélem, hogy érteni fogja, mire gondolok. Mert ha most nem indulunk el, nagy bajban leszünk! Ki kell jutnom a mosdóba, hogy bevehessek még egy adagot a főzetből. Aztán spuri vissza az iskolába, mert még egy adag már nem lesz nálam.

Köszönöm a játékot!

 Ted テッド

Gomenasai. Kérlek, bocsáss meg nekem. Egyszer már megfogadtam, hogy nem sírok többé. De én sajnos ilyen vagyok. Akár bánat, akár boldogság ér, örökké csak záporoznak a könnyeim. Most egyszerre érzem mindkettőt, így kérlek, még most az egyszer ne haragudj rám, rendben?

Tudod, Teddo-kun, számtalanszor játszottam már le magamban, milyen lett volna az életem, ha másképp alakul, és egészséges maradok. Már nem is emlékszem rá, mire vágytam régen, amikor még nem tudtam semmit. Annyira fiatal voltam még. Talán balerina szerettem volna lenni, vagy festőművész: mint bármelyik kislány, én is rózsaszín álmokat dédelgettem. A maszkot hordó, beteg emberek az utcán, vagy egy kerekes szék látványa legfeljebb arra az egyetlen percre kötött le, amíg arrébb nem néztem, és nem találtam valami sokkal érdekesebbet.

Nem vagyok angyal. Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, és nem is fogok meggyógyulni, egész nap csak sírtam. Azt kívántam, bárcsak valaki más lenne beteg helyettem. Nem gondoltam át, és nem is érdekelt, kire szórok átkot. Nem foglalkoztam az emberekkel, csak magamat sajnáltam. És az évek során ezt is kaptam másoktól: sajnálatot. Azóta persze sokat változtam. Azzal, hogy egyre inkább segítségre szorultam, hogy egyre több időt töltöttem a kórházban, máshogy kezdtem látni az engem körülvevő embereket. Kedvesek voltak hozzám, végtelen türelemmel segítettek, egyengették az utamat. Azt hiszem, talán több szeretetet is kaptam, mint egy átlagos lány. Szerettem volna ezt valahogy viszonozni, az álmaim, a képem a jövőről lassan megváltozott. Én is segíteni akartam másokon. Talán, ha nem lennék beteg, egyáltalán nem is akarnék orvos lenni. A betegségem tett azzá, amilyen most vagyok.

Akármennyire is kedves vagy velem, akármennyire is azt mondod, engem kedvelsz és, hogy önmagamért vagy velem, én tudom, hogy ez sajnos csak részben igaz. Egy idő után nem fogok tudni sétálni veled, kézen fogva, ahogy azt igazán szeretném. Nem mehetünk el a vidámparkba vagy az állatkertbe, ahogy a többi normális fiatal: folyton oda kell majd figyelnünk mindenre, nehogy valami bajom essen. Nem táncolhatunk a karácsonyi bálon, és talán már a RAVASZt se tehetem le veled. Annyi mindent szeretnék tenni még… bármit, amire egy hétköznapi, normális lány is vágyik. De mondd, Teddo-kun, te képes leszel végig itt maradni velem?

Megfogom a kezed, és csöndesen hallgatom, amit mondasz. Lassan megnyugszom, ám ezzel együtt egyre kínosabban is érzem magam. Szerettem volna, ha ez a nap vidám és felhőtlen lenne. Ha nem gondolnánk arra, ami eddig történt, vagy ami ezután vár ránk. Ez az egy nap lett volna az, amikor egyszerűen csak boldogok vagyunk. Borzasztóan szégyellem magam, és nem csak azért, mert nem tartottam magam az elhatározásomhoz, hanem mert ezzel téged is elszomorítottalak. Mély levegőt veszek, majd némán bólintok, s közben szabad kezemmel esetlenül törölgetem az arcomat. Óvatosan Brand-ék asztala felé sandítok, róluk az előbb teljesen meg is feledkeztem. Eddig elég nagy zajt csaptak, már egészen hozzászokott a fülem, ám most mégis annyira nagy volt a csend… Az egyik felsőbb éves lányéval épp találkozik a tekintetem. Nem vagyok benne biztos, de mintha szánakozva nézne felénk.

-   Köszönöm. – veszem át a felém nyújtott zsebkendőt, s megtörlöm vele a szemem – Olyan vicces vagy te Ted, egészen belekönnyeztem.

Ez utóbbit már hangosabban mondom, hogy a távolabbi asztaloknál is jól értsék. Mosolygok. A lány elfordul, és végre ő is csak a csészékkel zsonglőrködő Brand-re figyel. Sajnálom, Teddo-kun, nem mondhattam el, mennyire boldoggá tettek a szavaid. Talán majd egyszer, ha nem leszünk az iskola falai közé zárva. Bár nem tudom, lesz-e valaha elég bátorságom ehhez.

-   Nahát, habos lett az orrod! – nevetem el magam végre, majd épp úgy törlöm le mutatóujjammal a kis fehér foltot, ahogy egyszer régen te tetted – Mondd, mit szólnál hozzá, ha hamarabb mennénk el Wales-be? – kérdezem már jóval halkabban, majd a hatás kedvéért rád is kacsintok – Szökjünk meg.

Ted テッド

Ahogy Ted a nyári lehetőségekről beszél, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Jó dolog elképzelni ezt a sok mindent. Wales biztosan nagyon szép, láttam róla képeslapokat, és olvastam cikkeket az újságokban. Apa szerette volna, ha egyszer szünetben elmegyünk oda a családdal. Megnézhetnénk azt a rengeteg várat és mezőt, az aranyos báránykákat, vagy a csodaszép sziklákat a tengerparton. Sétálhatnánk az alacsony, kőkerítéssel szegélyezett utakon, a kedves kis borostyán futtatta házak között. Sok-sok fotót készíthettünk volna, amit aztán beragasztunk a családi albumba… a közös emlékeinket. Terveztük, de végül valahogy sosem jött össze. Szeretek a családommal utazni, jó dolog egy kicsit együtt lenni, kilépni a szürke hétköznapokból. De azt hiszem, most már inkább Ted-del szeretnék elmenni. Meglátogatni a családját, megismerni a szeretteit, látni azt a helyet, ahol a gyerekkorát töltötte, az első nyarait… Jó lenne megnézni a házat, vagy a zöld legelőket, végigölelgetni azt a sok nyuszit.

Igazából annyi mindent szeretnék még csinálni vele, hogy arra egy egész élet se lenne elég. Annyira szeretném visszaforgatni az időt, hogy lehetőségünk legyen mindenre. Hogy ne lehessen semmi, ami közénk áll vagy visszatart. De igazán már az is jó lenne, ha Londonban csak pár napot együtt tölthetnénk. Menjünk el együtt moziba vagy állatkertbe, jó? Szeretnék sok szép és kedves emléket gyűjteni még, hogy legyen mit magammal vinnem. Szeretnék így emlékezni rád, amilyen most vagy, ilyen őszintén boldognak.

-   Hontou? Hontou ni? ( 本当に？) – szipogok halkan – Teddo-kun, te tényleg így gondolod?

Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. Annyira, de annyira sok mindent mondott Ted egyszerre, ráadásul az is olyan hihetetlenül hangzott. Valóban ennyire boldoggá tenném? Tényleg ennyire sokat jelentenék neki? Képtelen vagyok a kérdéseire válaszolni. Már egyáltalán nem érdekelnek a rózsaszín sütik vagy a gőzölgő forró csoki. Azzal meg, hogy sárvérűnek hívnak… ez biztos nagyon fontos lehet egy aranyvérű varázsló számára, de ezzel eddig se foglalkoztam. Számomra nem volt jelentése. Ted épp maga mondta el, mennyire nincs benne érték, hogy nem a származás teszi az embert azzá, ami. Ezek a szavak és mind, amik Brand-ről és a családjáról szóltak, egyszerűen elszálltak a fülem mellett. Csak azt az egy mondatot hallottam…

-   Atashi wa… sore wa… atashi dake ka zan'nenda to omotta. (私はそれは私だけか残念だと思った。) – gördül le az első könnycsepp az arcomon, s a hangom is elcsuklik, bármennyire is küzdök ellene.

Tekintetem elkapom Ted-ről, nem akarom, hogy lássa az arcomat. Ehelyett inkább a térdemet bámulom, s a kezeimet, ahogy az asztal alatt ökölbe szorulnak. Annyira szeretném elhinni. Ha ez igaz lehetne… Eddig azt gondoltam, azért tölt velem annyi időt, hogy ne legyek egyedül. Mert sajnál, ahogy mindenki más. Persze, eszembe jutott, milyen jó lenne, ha csak önmagamért kedvelne. De az utóbbi pár évben megtanultam, hogy az emberek máshogy vannak összerakva. Sajnálkozva néznek, és összesúgnak a hátam mögött, mondván „Szegény, milyen nehéz lehet neki…” És ez igazán nem is baj, mert csak a jó szándék vezérli őket. Ezért nem is gondoltam, hogy az életet élhetném másképp is. Ez a pár szó, amit az imént mondtál Teddo-kun, annyira sokat jelent nekem. Mert a szeretet, ha nem viszonozzák, borzasztóan magányossá teheti az embert. Én pedig félek teljesen egyedül maradni.

-   Nem akartam, hogy csak szánalomból legyél velem. – záporoznak most már a könnyeim, egyik csík a másik után szántja arcomat. Nem vagyok benne biztos, hogy jól fejeztem-e ki magam, csak mondom, ami és ahogyan az eszembe jut. Az ölembe nézve könnyebb, nem lennék képes mindezt Ted szemébe mondani. – Ne haragudj… Csak annyira megkönnyebbültem.

Ted テッド

-   Ó, értem.

Sokszor falazott már neki. Ahha. Na de miért? Ennyire gyakran járna cukrászdába? Fogalmam sincs, hogy miért, ám egy ütemet kihagy a szívem. Fáj a gondolat, hogy más lányokkal is így ülhet itt. Ugyanígy mosolygott rájuk, vagy megfogta a kezüket. Bár miért is zavar ez engem ennyire? Aranyos, kedves srác, ráadásul, ha mosolyog… Az lenne a furcsa, ha nem fürtökben lógnának rajta a lányok. Semmi okom a neheztelésre. Inkább örülnöm kellene, hogy most itt van velem. Egyébként meg, nem azért küzdöttünk annyit ezért a napért, hogy aztán puffogva töltsem el. Ma nem történhet semmi rossz. Rámosolygok Ted-re, és visszahuppanok a székemre.

-   Kiváló terv, ez nekem eszembe se jutott.

Újra a süteményre nézek, elhatározom, hogy ha mást nem is, de az epret legalább megeszem. Már nyúlnék is a villámért, ám a mozdulat valahogy nem természetes. A másik kezemet, amivel eddig az asztalon támaszkodtam, fogja valaki. Oda se kell néznem, és tudom, hogy Ted az. Annyira természetesnek tűnt, hogy eddig nem is kapcsoltam, ám most akarva-akaratlanul is rózsaszín pír önti el arcomat. Pedig annyiszor ültünk már így, fáradtan a lim-lomos szobánkban, leckeírás után. Csak ültünk a heverőn, és szótlanul bámultuk a falat. Közben alig hallhatóan cicergett a zene Ted füleséből, bár maximumra állítottuk a hangerőt. Jó érzés volt, annyira természetes és pihentető. Ám most, egy ilyen nyüzsgő helyen ez más volt. Hiába nyugtatott meg Teddo-kun pár pillanattal ezelőtt, mégis féltem, hogy valaki megláthatja. Még a végén azt hinnék, Yvaine-nel randizik! Zavartan bámulom tovább a süteményem, s újra felveszem a villát. Nem merem és nem is akarom arrébb húzni a kezem, amíg Ted észre nem veszi. Eddig ez eszembe se jutott, ám kis szívem most egyre szaporábban kalapál.

-   De-deeto… (でデート)- suttogom alig hallhatóan, majd amikor Ted elengedi a kezemet, gyorsan elrejtem én is az asztal alá - Semmi baj. – folytatom aztán kicsit határozottabban – Brand szerintem épp viccet mesél. Vagyis nagy a ricsaj az asztaluknál. És hát… igen, ez jó ötlet. Úgyse tudnám ezt itt mind megenni. Vigyük inkább haza, kár lenne itt hagyni.

Bólogatok magamnak, majd határozottan beleszúrom a villát az eprembe. Régebben, amikor még a szüleimmel mentünk sütizni, mindig a végére hagytam, mert ez volt a legfinomabb része. Ám most szükségem volt rá, hogy erőt öntsön belém. Egy harapás majd még egy, és a gyüminek már hűlt helye van. Én pedig máris otthonosabban érzem magam.

-   Tudod, szerintem Anglia nem olyan jó hely. Mindig rossz az idő, vagy ha nem is mindig, de sokszor. Az emberek is olyan mogorvák, talán pont emiatt. Lehet, csak a honvágy mondatja ezt velem, de nem sok dolog van, ami jobb lenne itt, mint otthon… - mondom, bár kicsit olyan, mintha inkább a sütinek címezném, mint Ted-nek… még mindig nem merek felnézni – Kivéve persze a sütiket. – mosolyodok el – Otthon, Kiotóban is vannak európai stílusú cukrászdák. Gyönyörű süteményeket készítenek, mind egy-egy külön műalkotás. És persze finomak is! Néha, ha vásárolni mentünk a nagyáruházba, beültünk anyuval egy szelet tortára. Sajnos ezek otthon nagyon drágák, három-négyszáz yen belőlük egyetlen szelet. Ráadásul nagyon picik, így nem igazán éri meg. Akkoriban Obaasan már elég nehezen járt, így hozzánk költözött Kiotóba, hogy ne legyen egyedül. Előtte elég messze lakott Okinaván, nehéz lett volna úgy ápolni. Eleinte még ő segített nekünk, de a vége felé már anyának otthon kellett maradnia vele. Így az ő fizetése kiesett, apa pedig hiába dolgozott annyit, nem mehettünk cukrászdába bármikor.

Újra a sütibe mélyesztem a villámat, és lekanyarítok egy kisebb darabot. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, egy falatot se hagyok itt belőle. És nem csak azért, mert nem szeretem a pazarlást, hanem mert ezt a sütit Teddo-kuntól kaptam. És pont ezért sokkal többet ért nekem, mint egy kiotói cukrászda 400 yen-es sütije. Akkor is megenném, ha belehalnék.

-   Amikor ideköltöztünk sokat sírtam. Annyira félelmetesnek tűnt ez a hely. Úgy éreztem magam, minta egyedül állnék egy kavargó, szürke tömeg közepén, és nem találnám a haza utat. De most mégis örülök, hogy itt lehetek. Anya újra dolgozhat, nem kell miattam otthon maradnia. Az se bánt, hogy a varázslók nem tartanak igazán közülük valónak vagy, hogy sárvérűnek neveznek. Ezek csak szavak. Én igazán boldog vagyok, hogy most itt lehetek veled, és finom sütiket ehetek egy ilyen szép helyen. Hiába esik annyit az eső és hiába szürke az ég, ez a nap van olyan szép, mint a nyár Okinaván. Arigatou, Teddo-kun. – nézek fel végre mosolyogva – Nem is tudom, mi lehet az a meglepetés, de nagyon várom. Ezek után a nyári szünet borzasztóan unalmas lesz. Nincs is kedvem hazamenni…
  

Ted テッド

Amikor Yvaine-re esett a választásom, roxmorts-i kiruccanásunk álcájaként egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi zajjal jár majd. Persze, megszoktam az óraközi szünetek és a klubhelység örökös nyüzsgését, az ebédlőről már nem is beszélve. Na de azt nem gondoltam volna, hogy ez a csivitelő madárraj egyszer minden lépésemet követni fogja majd. Yvaine valóban népszerű lány volt, ám óriási balszerencsémre nem csak a fiúk, hanem saját nemének képviselői közt is. Így bár sikeresen kiiktattam a kisasszonyt, a sors bosszújaként barátnői mindenhez ragadó ragacsként követték lépteimet. Már a második oda-visszát róttuk a főutcán, és egyre erősebben kínzott a felismerés: önjelölt oldalbordáimtól mára már biztos nem szabadulok meg. Bizonyára Yvaine átkozott meg, a Roxfort harmadik emeleti mosdójából. Egy „rejtélyes illető” ipari mennyiségű hashajtót kevert a csalinak kihelyezett forró csokiba, melynek a fent említett hölgyemény két heti szigorú diéta után képtelen volt ellenállni. ÉS ezek után nem elég, hogy Yv az ezer poklot járhatja meg, de ez a „különös idegen” még az ajtót is rázárta a biztonság kedvéért. Soha nem csináltam még ilyet, ám a jó cél érdekében most kivételt kellett tennem. Olyan okot kellett találnom a távoltartásodra, amiről nem szívesen beszélsz másoknak. Bocsáss meg, Yvaine, örökké hálás leszek az áldozatodért.

-   Hé, nem ugrunk be a Vadkanba? – hallatszott a háttérből, ám mindaddig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg az egyik lány egy laza bokán rúgással nem jelezte felém, hogy a kérdés nekem is szólt – Mi van, Yv, megsüketültél?

~ Te vagy a süket… ~ hördültem fel majdnem, a fülembe üvöltöző griffendéles lány felé fordulva. Aztán inkább tagadólag ráztam meg a fejem, majd egy közeli kirakathoz léptem, mintha valami nagyon érdekeset találtam volna.

-   Majd talán később, menjetek csak.

Nem tudtam a szemükbe nézni. Féltem, hogy a tekintetem elárulna. Mert amikor a tükörbe néztem, az az egy tűnt ismerősnek. Hiába volt más a színe, a formája, ebből az egyből tudtam, hogy én még önmagam vagyok. Most is, a kirakatüveg tükröződésében, az az idegen lány nézett vissza rám: az aranyszínű tincsek, a rózsás arc, kis piros száj, kerek szemek. De a nézése, talán még a mimikája is, az enyém volt. A griffendéles lány megvonta a vállát, majd a többiekkel karöltve végre sarkon fordult, és elviharzott az utca túloldalán álló kiskocsmába. Hogy mit akarhattak ott, számomra rejtély. Alkoholos italt nem fognak kapni, töklevet meg forró csokit pedig a Mézesfalásban is ihatnak… na de Buddha mosolyogjon rájuk, s tartsák meg jó szokásukat, a frász kerülgetett volna, ha még oda is követnek.

-   Aa yokatta! ( ああよかった！) - sóhajtottam fel, s mint akinek eddig kilós súlyok nyomták a vállát, jólesően nyújtóztam is hozzá egyet.

Már épp fordultam volna a cukrászda irányába, amikor valamin megakadt a tekintetem. A kirakat, amit az imént bámultam, egy könyvesbolté volt, ám ettől függetlenül úgy tűnt, írószereket is árulnak. Ez még mindegy is lett volna, a tolltartóm dugig volt, nem is ezért érdekelt. A kirakatban egy gyönyörű, fekete tollas penna díszelgett. Nem vagyok egy nagy ornitológus, ám ha ez nem festett, biztos, hogy egy hollóé lehetett egykor. Vagy varjúé… Egy kérdést, mindenképpen megért. És valóban, a megérzéseim helyesek voltak… bár az eladó megpróbált rábeszélni egy piros pennára, ám nem hagytam magam. Nekem a hollós kellett. Vettem mellé egy díszdobozt, s kifelé menet már széles mosollyal süllyesztettem tarisznyámba legújabb szerzeményemet. Utoljára még tettem egy kis kitérőt a kirakat felé, s tükörként használva helyre igazítottam pár kósza tincset. Majd, mint aki jól végezte dolgát, indultam meg a pár házzal odébb álló Mézesfalás felé. Úgy tűnt, a szerencse végre mellém szegődött, ezen a rövid szakaszon nem botlottam bele senkibe. Elsietek egy ószeres, majd egy pékség mellett, kikerülök egy sült gesztenyés standot, s már látom is Ted-et. Mennyi ideje várhat rám? Ó jajj… Szeretnék azonnal odafutni hozzá és átölelni, ám nem tehetem. Ehelyett csak kényelmesen, lassan, ahogy azt Yvaine is tenné, sétálok oda hozzá.

-   Szia. Csak így egyedül? – kérdezem cinkos mosollyal ajkamon, s közben igyekszem a röhögést magamba fojtani.

Aztán Ted felém fordul és egyszerűen megpuszil, ahogy szokott. Csak ennyi kellett: abban a pillanatban el is felejtem, kik vagyunk és hol. Nem gondolok Yvaine-re, vagy az iskolatársainkra, még azokra se, akik pár méterrel arrébb éppen felénk fordulnak. Csak mosolygok, behunyom a szemem és rá gondolok. Hogy milyen jó az illata, meleg és puha a bőre. Jó hallani a hangját, pedig tegnap este találkoztunk utoljára, ám máris annyira hiányzott. Mert még neki se mondtam soha, de amikor esténként elválunk, s visszaindulok a hálóba, az olyan, mintha nem kapnék levegőt, s a vérem is megfagyna. Ám, ha megfordulok, és a hűlt helyét nézem, az még ennél is sokkal fájdalmasabb…

-   Nem, most már minden rendben. – rázom meg a fejem.

Ted ajtót nyit és én bátran lépek a helységbe. Végre… eljött az idő! Odabent a színek és formák kellemes összhangja fogad: az asztalok a székek, a teáscsészék, és a különféle finomságokkal megrakott polcok sorai. Az egész olyan, akár egy óriási babaház.  Legalábbis ez jutott eszembe róla már az első napon, amikor erre vetett a sors. Legalább már egy éve nem jártam itt, de ez a hely talán már száz éve is pont ilyen volt: sose változik. Ted megjegyzésére felcsillan a szemem: nem is gondoltam másra. Ma én itt felfalok mindent! No, talán a falakat meghagyom, legyen hova jönni legközelebb. Persze, végül magamba tömtem egy nagy puncsos sütit, meg egy fél szelet epertortát és úgy éreztem, tele vagyok.

-   Ó jajj… - meredek a szép piros eperre a süti tetején – Pedig nem is reggeliztem… és még forró csokit se ittam, pedig abból is van epres.

Félrebiggyesztett ajkakkal lesek Ted-re, ám aztán a pár asztallal arrébb ülő társaságra siklik a tekintetem. Kezem megremeg, a villa csörögve-zörögve koppan a tányéromon. Összehúzom magam, amennyire csak lehet, s igyekszek Ted takarásában maradni.

-   Az-az-azzz nem Brand? – hasalok bele majdnem a sütibe, épp csak egy hajszál választja el fehér pulcsimat a rózsaszín foltoktól – Észre fog venni…

Amíg a professzor összekészíti a főzet alapjait, leülök az egyik székre. Nem ismerem ezt a bájitalt, így nem is tudok neki segíteni. Legfeljebb adogathatnám a hozzávalókat, de azzal meg, hogy még én is ott csetlek-botlok, végképp nem segítenék. Ehelyett tekintetem a professzor sérült lábára siklik. Nem kell hozzá képzett mágusnak lennem, hogy megállapíthassam, így nem fog messzire eljutni. Aggódva ráncolom a homlokom, nagyon szeretnék segíteni rajta, csak nem tudom, hogyan. Elsősegély doboz nincs nálunk, ha pedig átok találta el, az amúgy is annyit érne, mint halottnak a csók. Kelletlenül harapok ajkamba, most érzem csak igazán, hogy az én tudásom mennyire kevés ide. Gondolataimból Puck kérdése szakít ki. Őszintén szólva: igaza van. Mi csak hátráltatjuk a felnőtteket, jobban tennék, ha nélkülünk mennének le a katakombákba. De akkor mi lesz velünk? Mi lesz, ha ránk találnak a halálfalók? Hová bújhatnánk el? Bizonytalanul lesek a katedra irányába, ám a korábban kiszemelt búvóhelyem most annyira nevetségesnek tűnik. Egy vékony falap mégis mitől védene meg? A halálfalókat vagy magamat akartam becsapni ezzel? Korábbi elszántságom úgy száll el, mint a kora hajnali pára a nyári napsütésben. Aggódva lesek egyik férfiról a másikra, majd kezemet óvatosan Ted ujjaira kulcsolom. Igyekszek erőt meríteni belőle, az ő elszántságából. Ted-en egyáltalán nem látszik, hogy egy pillanatra is megingott volna. Bátran beszél a mardekáros fiúval is, aki elől év közben én csak elbújtam volna. Teljesen igaza van, ám én még a mostani helyzetben se mernék egy felsőbb évest sértegetni. Finoman megszorítom a kezét, majd megpróbálok az egyetlen biztató mondatában megkapaszkodni.

-   Igen, én is láttam. Az alsóbb éveseket mind kimenekítették, a húgod is biztosan köztük van. – erőltetek ajkaimra egy halvány félmosolyt, és még bólogatok is a pozitív hatás kedvéért -  Én csak… nekem csak vissza kellett jönnöm valamiért. De a többiek már nincsenek a Roxfort-ban.

Végül szerencsére mégse hagytak minket magunkra, a felnőttekkel együtt indulhattunk a katakombákba. Nagy kő esett le a szívemről, ám továbbra se engedtem el Ted kezét. Egészen közel, a karjához lapulva botladoztam a folyosón. Hamis, de jóleső biztonságérzetet nyújtott, nem utolsó sorban pedig stabilabban járt, mint én. A folyosó sötét volt, így csak akkor veszem észre a felénk igyekvő csuklyás alakokat, amikor Raphael feléjük lő egy Obstructo-t. Szemeim rémülten kerekednek el. Annyit magoltam az évek során, most mégse jut az eszembe egyetlen varázslat se. Mit tegyek most? Hogy védjem meg magam? Elmémre gyilkos sötétség borul, szabad kezemmel kétségbeesetten kotorászok talárom redői között, ám az annyira remeg, hogy még a zsebemet se találom meg, nemhogy a pálcámat. Mire átlépünk a titkos helységet rejtő falikárpiton olyan fehér vagyok, mint a fal. A lelkem is majd kiszakad, zúg a fejem, már ettől a kis futástól is úgy érzem magam, mint egy ágyúhúzó ló az első világháborúban. Behunyom a szemem, s igyekszem nem kapkodni a levegőt. Végre megtalálom a zsebemet is, benne a pálcámmal. Éppen megnyugodnék, amikor Ted felém fordul és kérdezősködni kezd. A nyuszi… de honnan tudja? Kinyitom a szemem, s laposan a táskám felé pislantok. A fülek. Még levegőt is elfelejtek venni, s egy hajszál választ el attól, hogy ne sikoltsak fel. Ajkaim megremegnek, s óvatosan kitolom Ted látószögéből a tarisznyát, be a hátam mögé.

-   Igen. A gyógyszerek miatt.– bólintok – Kelleni fognak reggel.

Visszafordulok az ajtók felé, ám hiába keresek rajtuk feliratot vagy ábrát, semmi se jelzi, melyik vezetne a katakombákba. Tanácstalanul nézek először Foley-ra, majd Puck-ra. Eddig úgy tűnt, tudják mit csinálnak. Bizonyára azzal is tisztában vannak, innen hogyan tovább.

-   Biztos tudják. – jegyzem meg, bár hangomba némi bizonytalanság vegyül – Különben miért indultunk volna el?