Lancasternek aztán vagány ötletei vannak… ahogy elmondta a feladatot már akkor is úgy éreztem, hogy nem kívánom máshova, csak éppen a hátam kellős közepére. Azt hinné az ember, hogy a kevesebb óra némi nemű szabadsággal is jár, de nem így van. A házi faldatok száma egyszer csak megtriplázódott, ráadásul a tanári kar mellett a szüleink is állandóan azzal nyaggattnak, hogy járjak el nyílt napokra, gondolkodjak a jövőmön. Még apám is ezt szajkózza, aki amúgy már régen eldöntötte, hogy medimágus leszek. Nem is értem, min kéne ezek után gondolkodnom. A nővéremnek gondolkodás nélkül megengedték, hogy újságírással foglalkozzon, én meg le lettem torkolva annyival, hogy szokjak hozzá a gondolathoz. Végül is nem volt bajom a tárgyakkal, amiket tanulnom kellett hozzá, szerettem a Gyógynövénytant, a Bájitaltant, még az Alkímiával sem volt bajom. Bolton profról kiderült, hogy a maga szórakozott módján egészen jó fej. Szóval beültem a könyvtárba és ezúttal némi plusz munkát is végezve, több lexikont és egyéb szakkönyvet is végig lapoztam. Ez legalább annyira Nolan Pye-os megmozdulás volt részemről, hogy semennyire, mégis úgy tűnt, ez az egy megoldás van, ha minél előbb le akarom rázni magamról a Lancaster által adott feladatot. Így még aznap éjszaka leültem, hogy összeszedjem az esszémet. Természetesen már a címbe sikerült egy jókora tintapacát ejtenem… aztán sóhajtva Margárá néztem, aki szemközt körmölt valamit. Igazából fogalmam sem volt, hogy egyáltalán tervezi-e megírni a házit, mostanában nem olyan aktív, mint a megismerkedésünkkor… pedig, ha tudná, hogy pont az ő jó hatására kezdtem el foglalkozni a jövőmmel…
Tovább körmöltem, mint a jó gyerekek, hogy aztán egy órával később egy újabb sóhajtással karöltve dőljek hátra a széken. Természetesen még csak a felénél tartottam az egész munkának. Az írásom egyre rondább volt, az eleinte aprócska betűk megnőttek.
Szép lassan a záró mondatokhoz értem, ahol még egy-egy mondatot írtam a mugli gyógyászatról. Hát arról a részéről elég keveset találtam a Roxfort könyvtárában, de nem zavart. Elég volt, hogy csak érdekességként megemlíthetem, aztán akkor Lancaster is megnyugszik, hogy szinte mindenre kitértem, ami fontos lehet.
Szépen lekerekítve a végét a dolgoknak, igencsak későn zártam a soraimat. Talán már lassan el is jött a takaró ideje… újabb sóhajtással vettem tudomásul, hogy még a vacsorát is kihagytam Lancaster kedvéért. Mindenesetre nem tettem szóvá Marganak, csak fogtam a pergament és miután a könyveket a megfelelő helyre tettem, egyszerűen elvonultam a Mardekár klubhelyisége felé. Még mindig nem akartam medimágus lenni... nagyon nem.
– Komolyan prefektus leszel? – kérdeztem cseppet sem titkolva a meglepettségemet. Hát ezt nem tudtam eddig, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy már kitértünk volna erre korábban. Az új tanév kezdett egyre szürreálisabbnak tűnni és már nem csak azért, mert el kellett döntenem, hogy miféle jövőképet képzelek magammal – abból szigorúan kihagyva Salamander beteg óráit –, de most már a két legérdekesebbnek tűnő társaságom is prefektusi jelvényt fog viselni. Bár Merellel eddig nem nagyon beszélgettünk, de egész jófej csajnak tűnt, már ami a Wenlock téma kivesézését illett. – Bevallom, erre nem nagyon számítottam. – Mindenesetre elvigyorodtam. – Ígérd meg, hogyha nagyon rossz leszek, akkor kegyes leszel és sarokba állítás helyett inkább elfenekelsz. – Persze nem volt ebben semmi félreérhető utalgatás részemről, még ha annak is hangzott. Mondjuk Merel nem ismert annyira, hogy meglegyen az oka nem félreérteni a dolgokat… de lényegében csak viccnek szántam a dolgot. Jobbnak láttam terelni a témát a biztonság kedvéért, ezúttal a kviddicsre… vagyis leginkább a saját lelki nyavalyáimra, amitől aztán jobb kedvem biztosan nem lesz, de én legalább megpróbáltam valami más felé nyitni. Nem volt ez több, mint egy nyavalygás arról, hogy jaj nem vesznek észre a lányok. Ez persze hazugság volt, mert Emmeline végülis észrevett, csak aztán cseppet sem kellemes formában lerázott magáról, mintha valami kabát lennék, ami már nem elég kényelmes neki. Azt a Héloise-ügyet meg ne is emlegessük, hiszen az a csaj nem volt egészen magánál azon a bizonyos januári napon, mikor megpróbáltam elhívni iszogatni Roxmortsba. Bár nem terveztem konkrétan ráhajtani azon a napon, de azért legalább megpróbáltam megismerni, ő meg azonnal valami perverznek állított be. A tölcsérdarabommal magamhoz vettem egy darabka fagyit. Hát ennek aztán máj-spenót és minden egyébbel keveredő vegyes íze volt. Egy pillanatra vágtam éppen csak undorodó fejet, ugyanis a következő lapátolásra vaníliát nyeltem be. Ez valamivel kellemesebb volt, mégha fagyiban nem is volt éppen a kedvencem az az íz sem. De legalább édes, amilyennek egy fagyinak igenis lennie kellett. – Szerintem bennem semmi menő nincs. Viszont talán éppen ettől vagyok önmagam – vállat vontam. Ha egy kicsit is érdekelt maga a menőség, akkor az nem azért volt, mert én az szerettem volna lenni. Sosem voltam. Egyszerűen a genetikámban lehet, hogy ilyen szerencsétlen típus legyek. Talán a dühös énem, aki jó egy tanévig boldogított a Roxfort népét menőbb volt, egy egészen kicsivel, hiszen megvolt az a rosszfiús benyomás, aminek mostanra már halvány emléke sincs. Hogy ezen a szüleim pszichomedimágusa vagy ténylegesen az új barátságok segítettek, nem tudom. Mindenesetre anyám azóta is levendulás-idegnyugtaó csokoládék hadával bombáz minden héten és hát az is eléggé kivesz belőlem egy csomó dolgot. – Lopom hát, hogy le ne folyjon – válaszoltam és egyenesen a szemébe nézve bekaptam a fagylaltadagot, amit lekanyarítottam a tölcsére széléről. Ahogy felém nyúlt, még gondosan közelebb is tartottam a saját édességem, hogy tessék, egyél csak. Amúgy is túl nagy volt a gombóc és még csak nem is ízlett kifejezetten. Ez az édesség leginkább csak cukorka formájában állja meg a helyét, de úgysem volt kifejezetten a kedvencem, szórakozási alapnak persze nem rossz találmány. – Én Emmeline-nel elég messzire jutottam, tavaly nyáron még nálunk is töltött pár napot. Aztán jött és ősz… – vállat vontam kicsit keserűen. – De hogy lehet hogy csak majdnem? Jófej csajnak tűnsz úgy értem persze… – Na, a hülyegyerek megint magyarázkodni kezd, mintha szükség volna rá. Ha egyvalamihez tökéletesen értettem, akkor az az, hogy hogyan égessem le magam pillanatok alatt. Nem volt elég a fenekelős beszólás, még egy béna bókot is el kellett lőnöm. Végül fogtam a székem és kicsit közelebb húzódtam Merelhez, mert még egy folyásnyi adag megindult a tölcsértől a keze felé. Így azonban a „lapátommal” megint könnyen orvosolni tudtam a dolgot. – És amúgy hogyan telik a nyár? – kérdeztem csokis ízzel a számban.
Kicsit furcsa érzés volt, hogy Everfennel jóformán semmi közös témám nem volt Wenlockon kívül. Mármint nem lepett meg olyan téren a dolog, hogy amúgy nem igazán ismertük egymást. Szóval ideje volt normálisabban is megismerni őt. Ha másra nem is lesz jó, legalább annyira, hogy ezt a napot elütöm egy kis csevegéssel… mielőtt a szüleim megtalálnak és halálra ítélnek – vagy életfogytig tartó szobafogságra. Akárhogy is néztem, az utolsó napjaimat töltöttem „szabadon” és ezt bizony ki kellett használni. Felhorkantottam, mikor közölte, hogy Wenlock nagyon nem tud csókolni. Aztán egy mozdulattal végig simítottam az ajkaimon, hogy legalább elrejtsem a gúnyos vigyort. Talán kegyetlen vagyok, talán szemét, de egy cseppet sem érdekelt. Ő is tett olyan dolgokat, aminek köszönhetően lényegében ezt a nyarat sem tölthettem normális elfoglaltsággal, csak odahaza. Az egész azzal a nagytermes balhéval kezdődött, mikor Lumpsluck mindkettőnket alaposan megbüntetett és folytatódott még ezer mással. Az a gyerek jobban rám volt kattanva, mint a „nőjére” – akiről időközben kiderült, hogy nem is volt a nője, csak a nőszerűsége… vagy még az sem. Mindenesetre nem próbáltam meg mélyebben belemenni ennek a filozófiájába, mielőtt még úgy képen tenyerelne Merel, hogy a hányásízű fagyimat az asztal közepére teszem. – Igen, talán jobb is lesz, ha nem emlegetjük többet. Még a végén tanévkezdéskor megvádol, hogy miattam fulladt majdnem bele a csuklásába… – széles vigyorral nyaltam bele az újabb adag fagyiba, ami inkább is hasonlított végre édességre, mint sem valami ocsmányságra. – Igen, az Expresszen mennyit szórakoztunk vele! – Jutottak eszembe a régi szép idők, mikor a két barátommal beültünk az egyik kupéba és egymás szájába dobáltuk a cukorkákat, majd mikor a másik arca eltorzult felröhögtünk és próbáltuk kitalálni, mit fogott éppen ki. Akkor még szerettem a Roxfortot. Furcsa, hogy két ember halála milyen változást tud előidézni. Mindenesetre, most már az utálat kora is véget ért és talán hamarosan újra maradni akarok. Végül is behódoltam apámnak, azt mondtam, hogy tisztességgel elvégzem ezt az iskolát – most, hogy megszabadultam Salmandertől – és a szükséges tárgyaimra koncentrálhatok majd. Talán könnyebb lesz jóval, mint eddig volt… talán… Nem bíztam benne, hogy a többi tanár nem szívat majd meg RAVASZ szinten, de azért kicsit bizakodóbb voltam velük szemben. – Lehet veszek egy csomaggal majd most is…. ízé… ha van kedved nézz be majd a kupéba, ahol ülünk Margával. – Rántottam meg a vállam egy kedves vigyorral. – Persze, én is felkereshetnélek… ütközzünk a folyosón. Az köztes terep. Plusz, ha a folyosón dobálunk egymás szájába drazsét, akkor biztos felbosszantunk pár embert, amiből elég jó buli is kisülhet. Ez az Pye! Add csak ezt a hülye gyereket, aki minden szar büntetést bevonz. Aztán meg persze sikeresen felhoztam Emmeline-t. Persze nem közvetlenül, csak közvetve, a menő kviddicsezők által. Azt egy kicsit nehéz volt megemészteni, hogy sosem leszek elég jó abban a sportban és így valószínűleg sosem érek fel a lányhoz, akibe meglepően hosszú ideig szerelmes voltam. – Azért egy kviddicsjátékos mindig menőbb lesz, mint egy névtelen, medimágusnak készülő srác. – Vállat vontam. – Ez csak az én egyéni kis sérelmem, ami még Emmeline-nel ért. Furcsa belegondolni, hogy Wenlock is kviddicses, erre akartam kilyukadni. Te viszont szuper játékos vagy. – Tettem hozzá, hogy egy béna bókkal vonjam el a figyelmem a pillanatnyi önsajnálatomról. A spenótos-májas fagyi éppen az ehetőbb ízek közé tartozott, de még ez is egy kicsit kesernyés ízt hagyott a nyelvemen. Így reméltem, hogy legalább a magyarázkodás helyrebillenti a szitut. A tekintetem a fagyiról ismét Merelre vándorolt, illetve az éppen ujjai irányába folyó, olvadt fagyira. Egy kecsesnek éppen nem nevezhető mozdulattal oda tartottam a lapátnak szánt tölcsér darabom és azzal letöröltem a folydogáló cseppet, majd a számhoz emeltem. – Hmmm… RBF-ízű. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is gyártanak. – Nevettem el magam. – Gondolom, te is tudod, hogy Emmeline Smethwyckkel jártam tavaly. Ő is szinte tökéletes sportoló volt… miatta vettem fel a Repüléstant. De sajnos sosem tudtam elég jó lenni benne. Tériszonyos vagyok. Aztán szép lassan el is távolodtunk egymástól. Ő mindenben olyan tökéletes volt… én meg csak bajt hoztam a fejemre állandóan. Annyi bűntetőmunkám volt, hogy már találkozni sem volt időnk. Aztán a nyár végére végleg elhalt a dolog… Igen, még érződött a keserűség és a sajnálkozás a történtek felett. Szerettem Emmeline-t, a magam tapasztalatlan módján és azóta egy lánnyal sem randiztam. Héloise-t egyszer megpróbáltam ugyan elcsábítani egy vajsörre, de… esélytelen volt. Igazából nem is tetszett annyira, csak próbálkoztam.
– Az ilyen csajt összeszedett neked is bók… – vállat vontam és rávigyorogtam még egyszer. Azt persze nem jelentettem ki egyértelműen, hogy ez lenne a válaszom a kiforgatásra, nem kell Everfennek tudnia, hogy mit gondolok róla. Elég volt bőven, hogy Wenlockról azonnal egyértelművé tettem a véleményem. Egyébként nekem vele sem lett volna alapvetően bajom, ha nem egy kétlábon járó gyomorideg lenne, aki valamiért minden kínjáért engem tett felelőssé. De nyilván Merel is hallott arról, hogy nekem feszült a Nagyteremben egy tál csillámpóni müzli miatt, amit egyébként a saját bénasága miatt borított ki. – Pedig kíváncsi lettem volna, mi az, ami lapul. Én csak az őrült dolgairól tudok. – Ismét vállat vontam, de közben kihúztam Merelnek a kinti asztalok egyike mellett a széket, majd óvatosan be is toltam, mikor már lehuppant félig-meddig. Valamilyen szinten meg tudtam érteni Wenlockot. Egy évvel ezelőtt még én is ököllel csapkodtam a padokat, a falat és úgy löktem fel mindenkit magam körül, mint valami felbőszült vadállat. A háború mindenkit megviselt, én is láttam a barátaim holttestét, de aztán volt, ami ebből az egészből kibillentett. Akkoriban azt hittem, hogyha kirugatom magam és többé nem kell látnom az iskolát, akkor minden más lesz. Tévedtem, mert nem ez kellett hozzá, hanem hogy legyenek valakik, akik újra megszerettetik velem azt. Először ott volt Marga, aztán Shirley és még jó néhányan, akik nem csak morogva elhúztak mellettem a folyosón. Lényegében Emmeline is segített, annak ellenére, hogy egy időután szépen elszivárgott az életemből, mintha soha nem is lett volna benne. A májas ízű fagyi minden korábbi gondolatról elvonta a figyelmet. Megborzongtam, de azért még egyszer belenyaltam a biztonság kedvéért ugyanazon a ponton, hátha lefagy az agyam és egész véletlenül elfelejti felfogni, milyen ízek kerültek éppen a nyelvemre. Sikertelen próbálkozás volt, így hát maradt a szalvétás nyelvtörlés. – A számítógép az a muglidolog? – kérdeztem és nagyokat pislogtam. Nem sokat tudtam az ilyesmiről, de végül is egy varázstalanok által lakott városkában nőttem fel, így nem borzasztott el semmi. Gyakran még a Pye-ok által lakott kis zsákutcában is betéved egy-egy mugli hol gyalogosan, hol autón. Ha az ember ilyen helyen lakik, akkor nem ugorhat ijedten félre az útból. – A kudarc, amit én érzek, az mindig ott van a nyelvemen, szóval talán az fel sem tűnne. – Nevettem fel kissé keserűen és lapátoltam magamnak egy adagot a tölcsér darabkájával, amit már egy ideje a kezemben szorongattam. Végre créme brulée aromás darab keveredett a számba. Közben Merel a szilveszteri buliról beszélt. Bevallom nem hagyott bennem mély nyomot a dolog, biztos azért, mert undorító íze volt az egyetlen alkoholnak is, amit bevittek rá… vagy mert Blaire Montrego után rohangáltam, hogy ugyan ne hagyja már ott érkezés után az eseményeket. A lány, valamikor első környékén, egészen tetszett nekem, bár ő nem nagyon figyelt fel rám. Annak az érzésnek hála úgy éreztem, hogy fel kéne vidítanom és magam mögött hagyva egy pár percre Margát utána mentem. Teljesen felesleges próbálkozás volt. Neki is a menő kviddics-srác kellett, azaz Williamson. Wenlock is kviddics-srác nem? – Ott voltam. – Bólintottam. – A sütiket viszont nem kóstoltam meg. Hol a hányinger, hol Blaire Montrego megmentés kerülgetett. De neki is kviddics-srác kellett. – Böktem ki hangosan, amit gondoltam. – Mi olyan menő a kviddics-srácokban? Wenlock is az és tök nyomorék. Némi keserűség kúszott megint a semmiből elő bennem. Hazugság lett volna azt állítani, hogy cseppet sem viselt meg az Emmeline-es dolog. Hozzá sosem tudtam eléggé felnőni vagy elég menő lenni. Sportoló volt és én csak azért, hogy legalább egy kicsit imponáljak neki, felvettem a Repüléstant. Idén már legalább nem követtem el ezt a hibát. – Bocs, ezt nyilván nem kell rád zúdítanom… szóval jöjjön a májízű fagyi. – Belelapátoltam az olvadozó fagyiba és a következő falattal az egész számat összekenve, de sikeresen kifogtam egy spenótos ízű adagot. – Nem… ez spenót. – Magyaráztam, érezve a fagyipöttyöt a szám sarkában.
Végülis Bolton egész jófejnek tűnt, össze sem lehetett hasonlítani mondjuk egy Salamanderrel. Ennek leginkább az volt az oka, hogy nem tett közöttünk különbséget és mondjuk nem direkt olyan feladatot hozott, ami csak egy lánynak kedvez. Ráadásul a fegyelmezési szokásai sem addig terjedtek, hogy egy rossz válaszra T-t ad vagy lecsesz, hogy beszélek, miközben nem is beszélek. Vásásközben Bolton professzor hozzám is elért. Már korábban is végig nézte mindenki alkotását, így jöttem én a sorban végre. A vasvillás hajóm egészen tetszetősre sikerült, bár nem sikerült olyan simán ívesre a jel alja, de azért megtettem minden tőlem telhetőt. – Óttastafur. – próbálta megismételni a nevét, hogy ne vesszen el az információ, amit a professzor közölt. Egészen tetszett a jelentése, örültem volna, ha néhányan félnek mondjuk… éppen tőlem. A gondolatra elvigyorodtam, most nem töltött meg úgy az a rengeteg keserűség, mint egy éve. Ennek ellenére McGalagony már a tanév elején magához hívott és leszögezte, hogy nem akar tőlem több dührohamot látni, javasolta, hogy látogassam meg az iskola új pszichológusát. Már tényleg legalább féléve nem történt hasonló. Kezdtem elfogadni a barátaim halálát, talán éppen azért, mert már nem voltam olyan magányos. De ettől még jót röhögtem volna, ha Wenlock vagy Salamander félelemtől reszketve menekül előlem. Húsz percünk volt körülbelül befejezni a vésést, nekem még arra is volt időm, hogy kékkel kicsit kipingáljam a formát. Újabb két pontot szereztem a Mardekárnak – meglepő módon még mindig –, meg persze mindenki kapott, aki kivéste a rúnákat. Meglepő, hogy Bolton nem a tehetséget, hanem az igyekezetet értékelte, újabb ritka tulajdonság, ami mostanában egyre kevésbé fordul elő a tanári karban. Tovább sétáltunk, át a fák között, mintha valódi erdőben volnánk. Végül pedig egy méretes faházhoz értünk. Az asztalnál szándékosan Merel mellé fúrtam magam, hogy legyen kivel beszélgetni, a másik oldalamra pedig odahúztam Margát. – Szia! – köszöntem normálisan is most már a hugrás lánynak. Bolton még mondott pár szót, aztán lehetett enni. Nem nyúltam azonnal az ételhez, inkább a kupába töltött, gőzölgő teát vontam magamhoz. Kint nem is éreztem, hogy ennyire hűvös van, de ahogy bent megéreztem a bőrömön a meleget, felfogtam, hogy bizony tényleg fáztam. Nem tudatosult bennem, mert élveztem a programot, hiába nem volt ebben a pár órában annyi idő rá, mint mondjuk egy egész napos családi látogatás alkalmával. – Tényleg jó lenne visszajönni valamikor és még jobban megtanulni azt a rettegős rúnát. Talán Salamandert azzal távol tudnám tartani magamtól… vagy legalábbis kellően rettegne tőlem. – Nevettem fel. Ezután nyúltam csak az ételhez és húztam magam elé valami húsfélét. Az igazat megvallva már kezdtem egészen éhes lenni. A sok séta és az új dolgok tanulása azért eléggé leszívott, főleg, hogy egy tanítási nap végén történt.
Merel kacsintására egy széles vigyort eresztettem meg. Először észre sem vettem a tömegben őt… de hát amúgyis, ki gondolta volna, hogy egyszer Wenlock nőjének vagy nemnőjének köze lesz hozzám bármilyen módon is. Fagyizáskor meglepően normálisnak tűnt. Ahogy tovább sétáltunk, még egyszer végig néztem a társaságom, hogy most már azért tényleg sikeresen beazonosítsam a társaság tagjait. Sophie mellett még ott volt ismerősként Cassen, aki az egyik prefektus az évfolyamunkról. Hamarosan annyira eltávolodtunk a kis háztól, hogy már nem is rajzolódott ki a fák között. Egy sziklafal előtt torpant meg Bolton prof és ahogy ujjait végig húzta rajta, láttam, azt is mindenféle girbegurba ábra díszíti. Aztán jött is az egyik egyszerűbb, kevesebb vonalból álló ábrához a magyarázat. – Að fá stúlku – ismételtem meg a nevét. Szerelmi rúna volt. Mégis miféle ember használ ilyet? A szerelmi bájital sem több ócska kis játéknál, nem is okoz igazi érzéseket. Ha egy kapcsolat azzal kezdődik, akkor azzal is tartható fenn. Én az igazi dolgokat szerettem, az ami Emmeline-nel is volt… és ami sokkal gyorsabban véget ért, mint hittem volna, mikor először csókoltam meg. Már nem fájt, megszoktam, hogy így történt. Sosem illettem igazán hozzá, ő okos volt, remek kviddicsjátékos, én pedig ezeknek az ellentéte. Lehuppantam végül, magammal húzva Margát egy másik griffendéles lány mellé. Scarlett… azt hiszem. – Szia! Nolan vagyok. – Mondtam, majd a tekintetem az asztallapjára tévedt. Az egyik véső mellett végig simítottam annak érdes felületét. Tele volt már más rúnákkal vésve, éppen csak egy kevés szabad hely volt rajta. Ez az Að fá stúlku nem nekem való példány volt, én ugyan senkit sem akartam ilyen formán magamba bolondítani. Az asztalok között átnéztem, megint Merelre pillantottam… ha tényleg itt van Wenlock – márpedig eddig nem szúrtam ki –, akkor lehet éppen azért vési a rúnát, hogy lecsapjon szerencsétlenre. Akkor azt hiszem tényleg indokolt lesz a Wenclok nője kifejezés. Bár azt a kölyköt ismerve, nem valószínű, hogy sikerülne neki precízen kivésnie bármit is. – Na én tuti azt a hajószerű izét fogom kivésni! – böktem az egyik rúnára a sziklafalon. Persze mivel Bolton nem említette a nevét, így fogalmam sem volt mire jó.
– Hmmm… a hajón utazik egy vasvilla.– Magyaráztam és Bolton profra tévedt a tekintetem. Közben már vésni is kezdtem a művemet. Nem volt tökéletes, közel sem. Nem volt nagy gyakorlatom a vésővel, de azért reméltem, hogy ezért nem jár pontlevonás. – Tanár úr, mire jó a vasvillás hajó?
Végre volt egy tanár, aki feldobta az unalmas iskola napokat. Nem tudom honnan szedték ezt a Boltont, de kezdésnek egész jónak bizonyult. Nem csak azért, mert egy-két délután órát, így megúszhattam, hanem mert még csak nem is Roxmortsba szervezett kirándulást. Melegen öltöztem és a biztonság kedvéért még egy sálat is begyűrtem a táskámban. Bár még csak szeptember eleje volt, de máris olyan hűvös szél fújt, mintha beköszöntött volna a késő ősz. Nem bántam, azért ebben az időben kellemesebb kiruccanni, mint mondjuk a forró napsütésben. Margával is összefutottam a folyosón és együtt érkeztünk meg a gyülekező helyre. A névsorolvasásra csak egy jelennel válaszoltam, mikor végre rám került a sor. Meglepően sokan vették fel egyébként az órát. Ezek szerint nem csak én gondoltam azt, hogy ez az óra még igazi érdekességeket is tartogathat, arról nem beszélve, hogy Bolton is kezdett egyre jobb fejnek tűnni. Hülyeségekről fecsegtünk Margával, miközben megindultunk Roxmorts felé. A Három Seprűből indul a zsupszkulcs… hát azzal sem utaztam olyan marha sokat életemben. Egy kis gyomorgörcs lett úrrá rajtam. Nem szerettem ilyen csapatizékben részt venni, főleg, mert attól rettegtem, hogy leégetem magam. Ha ez is olyan hányingerkeltő, mint mondjuk a seprűlovaglás, akkor biztosan elájulok vagy kiadom a gyomortartalmam. Nem, mintha Welch nem lett volna ehhez már éppen eléggé hozzá szokva. Mindenesetre jobb lett volna nem felidézni a tavalyi, kellemes emlékeket. – Hát Sage Bolton a neve. – rántottam meg a vállam Marga kis meséjére, mikor beléptünk a kocsmába. A kellemes meleg azonnal arcon csapott, jól esett, hiába tudtam, nem maradunk sokáig. – Talán tényleg rokonok lehetnek. – Te utaztál már zsupszkulccsal? – kérdeztem, közben végig pillantottam a társaságon. Mintha Wenlock nevét hallottam volna, ellenőrizni akartam, hogy van-e okom félni a kis hisztijétől. Nem szerettem volna éppen egy ilyen hányingerkeltő utazás után verekedésbe keveredni. Az nem lett volna szerencsés, már csak azért sem, mert kivételesen jó lett volna nem pontot veszíteni. Már így is állandóan piszkálódnak a háztársak. Sophie-t szúrtam ki először a tömegben. Odaintettem neki a zsupszkulcs felett, amit szép lassan körbe álltunk. Marga persze gondoskodott róla, hogy még véletlenül se maradjak le róla. Egyrészt belém kapaszkodott, másrészt ha csak megálltam volna egy pillanatra is, úgyis odahúzott volna. Még tartoztam Sophie-nak egy sörözéssel. Elígértem magam, de végül abban a tanévben nem tudtuk abszolválni az egyetlen értelmes dolgot, amit akartunk. Ezért hát az ősszel azt is pótolnom kellett. Valami erdőféle helyre érkeztünk. A fák törzsét érdekes jelekkel díszítették és valahogy az egész helynek a hangulatában volt valami nagyon északi. Bolton értett a drasztikus helyválasztáshoz és ezért aztán tényleg le a kalappal előtte. Tetszett. A Grimoire szóra felkaptam a fejem. Sophie-ra pillantottam, mikor a magyarázatot adta a feltett kérdésére. – Én úgy tudom, hogy az egy mágiatankönyv. Egy csomó varázscucc készítésére van benne leírás. – Mondtam, bár inkább csak hangosan gondolkodtam. Bolton professzor feltehető örömére a tavalyi tanévben a kezembe akadt egy északi mágiáról szóló kötetet a könyvtárban. Az első tíz oldalnál nem olvastam ugyan tovább, de a Grimoire-ról volt szó. Hamar tovább léptünk és a fák között végig haladtunk. Az ember tényleg egy valódi erdőben érezhette magát. Egy kis ház előtt álltunk meg végül, ahol Bolton megmutatott egy rúnát. Más volt, mert izlandi és ez tetszett. – De mondjuk... ha mondjuk nem csak muglik használták, akkor lehetett egy védelmi varázslat is. Egy olyan hely, ahová varázslattal sem lehetett betörni… nem? – kissé bizonytalanul válaszoltam vagyis inkább kérdeztem. Igazából ez csak pusztán tovább gondolása volt az egésznek. Hiszen a tanár úr már mondta, ezt bizony a varázstalanok használták a leggyakrabban, de a Pye-féle agy szerette ezeket az információkat tovább csűrni csavarni.
Újabb év a Roxfortban. Nem volt ezzel baj, már csak kettő van a végéig… talán átvészelem valahogy. A szüleim örülhettek, végre behódoltam nekik, úgy ahogyan azt egész életükben szerették volna. Szerettem a Gyógynövénytant, egész jól elvoltam a bájitalokkal is, de nem igazán tudtam magam gyógyítónak elképzelni. Persze a Pye családban szinte mindenki medimágusnak készült, úgy tűnt csak én és a nővérem voltunk kivételek ez alól, meg talán az egyik másodunokatestvérünk. Nem nagyon akaródzott ilyen komoly szakmát választani. Inkább lettem volna eladó egy boltban vagy kocsmáros. Nem volt nekem való egyszerűen ez a fajta merevség. Szerettem volna szabad lenni a Roxfort után. Ehhez képest, a nyomásnak engedve még tovább is akarok majd tanulni. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy még hosszú éveken át tanulhatok. Ezt kifejtettem Margának idefelé jövet a Roxfort Expresszen. Valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy varázsló és boszorkány életeket kéne rám bízni és ebben őszintén egyet tudtam érteni vele. Még egy kisállatot sem szívesen bíztam volna magamra. Héliosz is csak azért él túl, mert vadállat és megtalálja a magának való zsákmányt, ha arról van szó. A beosztási ceremónia dög unalmas volt. Ezért nagyokat ásítozva bámultam a többi asztalt, hátha elkapok egy i s m e r ő s tekintetet. Ha más nem, hát Wenlockot dobáltam meg távolról a villámmal. Aztán unottan fordultam a tanári asztal felé. McGalagony végre felállt és magyarázni kezdett a tanár váltásokról. Az még nem is volt önmagában meglepő, hogy néhány tanár elment. Lumpsluck így is egy visszavonulást követően tért vissza, de hogy az új nőci még a Hollóhátat is átvette kicsit meglepő volt. Nem, mintha nekem különösebben fontos lett volna a dolog. Nem érdekelt a házverseny igazán. A rúnaismeret professzor is új volt, valami Bolton… Sage Bolton. A vezetéknév ismerős volt, biztosan aranyvérű vagy valamelyik rokona híresség és anyám órákat áradozott róla a nyáron. Nem volt kizárt, hiszen a sztárhírekről minden reggelinél hosszas elbeszélést tartott, én meg nem győztem ásítozni rajta. Csak akkor nyugodtam meg, mikor végre elém került a kaja. Nem nyúltam a finomnak tűnő húsokhoz, nekem desszert kellett, méghozzá azonnal. Szóval egy jó szelet tortát vettem magam elé, amit torta díszekkel turbóztak fel. Merlinre, isteni illata volt. A kívánósságom legyőzése után megkerestem megint Wenlockot a teremben. Már elég nagy volt a kavarodás, sokan átjárkáltak más asztalokhoz, így nem találtam meg olyan könnyen. Mindenesetre az bizonyos volt, hogy nincs Everfen közelében. A nyári találkozónkból ugyanis az kiderült, hogy a lány nem a csaja… hehe… Felkeltem a tányérommal a kezembe, hogy átsétáljak a Griffendél asztalához. Marga mellett pont volt egy üres hely, így oda lehuppantam és rávigyorogtam. – Le fogjuk idén is győzni a házadat – jegyeztem meg szórakozottan. Mint mondtam, nem érdekelt a házverseny, de kicsit jól esett cukkolni a griffendéléseket, mindig olyan komolyan vették magukat, meg a nagy bátorságukat.
Nem mondanám, hogy éppen kellemes belefutás volt. Nem csak azért, mert a fagyi nekiesett Merelnek, vagy éppen ú a fagyinak… tök mindegy. A lényeg, hogyha ezt most Wenlock látta volna nem csak a Csillámpóni Müzli miatt akarta volna letépni a fejemet, hanem a képzelt csaja miatt is. A válaszból legalábbis úgy tűnt, csak ő gondolhatta ezt valamiféle kapcsolatnak. Na, nem mintha tudhattam volna mi játszódik le a fejében, de éppen elég volt a tény, hogy állandóan támadónak hitt engem, holott hozzá sem szóltam. El tudtam képzelni, Everfen miken ment keresztül. Vállat vontam. – Hát úgy… – Most mit magyarázzam a dolgot? Ha Everfen akarta értette, ha nem nem. Amúgy sem voltam a szavak ember, így nekem az úgy kb mindent lefedett, ami a kellemetlen és tolakodó határán állt. – Nem ellened szólt az úgy, te egész normálisnak tűnsz ahhoz képest, hogy elmentél vele valentin-napozni. Meglepő is. – Bólintottam végül elismerően. Megvártam, hogy leüljön. Egy kicsit alátoltam a széket, hogy kényelmes legyen, aztán én is helyet foglaltam vele szemben. Egy nyalásnyit vettem magamhoz a fagyiból, aztán az üres tölcsérből letörtem egy kisebb darabot, hogy azt valóban lapátnak használjam. A maradékot Merel felé toltam és rávigyorogtam. – Ha szeretnél te is lapátot, csak tessék! – mondtam, de én már a saját mindenízű izémet kanalaztam a letört tésztadarabbal. Anyám most biztosan kiakadna, hogy „Nolan Pye, nem ilyen malacnak neveltelek! Figyelj már oda magadra!” Ez persze csak az egyik verzió volt arra, hogy kifejtse milyen borzalmas kölyök vagyok. – Alapvetően túl sok információ jut el hozzám Wenlockról… nagyrészt ő tesz róla. – Vállat vontam ismét és még egy adag fagyit lapátoltam a számba. Azonnal megborzongtam. Valami kesernyés, beazonosíthatlan ízvilág volt. Csak reméltem, hogy fülviasz volt és nem valami szörnyűségesebb dolog. Mindenesetre kidugtam a nyelvem és a tölcsérre tekert szalvétával vagy papírzsebkendőszerű izével kezdtem törölgetni. Guszta? Aligha érdekelt, el akartam tűntetni a nyelvemről a borzasztó ízvilágot. – Fúj… – Közöltem aztán és még egyet nyaltam belőle, hogy egy jó kis májas ízt is kapjak végre. Hát ez sem volt éppen bizalomgerjesztő fagyi formájában. Mindenesetre a semminél, amit addig ettem több volt és jól is esett a hangosan korgó gyomromnak. – Te is mindig undorító ízekbe nyalsz bele? – kérdeztem és közben persze az olvadásnak indult fagyi ráfolyt a kezemre, lecsöppent a nadrágomra. – Azt hiszem, ehhez én nem vagyok elég ínyenc. – Folytattam, közben egy zsebkendőt kirángatva a zsebemből megtöröltem a kezem, de éreztem, hogy az egész arcom is olyan. Ha valamiben igazán kiváló voltam, akkor az az a gusztustalankodás volt. Nem számított, körbe nyaltam a szám és mint aki jól végezte a dolgát, egyszerűen hátra dőltem a székbe és onnan figyeltem Everfent. Még mindig nem értettem, mit látott Wenlockban… mondjuk azt sem igazán, hogy Emmeline mit látott bennem annak idején, mikor végül hajlandó volt velem randizni. Egy kicsit hiányoztak azok az idők. Míg ő olvasott, én horkoltam mellett a tó partján. Gyomorgörcsöm volt, mikor a kviddicsről mesélt. De valahogy mégis élveztem. Eléggé szerettem. Kár volt, hogy egyszerűen elszivárgott az életemből.
Üzenetek megtekintése
