Héloise Gauthier kisasszony tanulmányi előmenetele sohasem volt zavartalan. Pedig ha Pat törekvésein múlott volna, kitűnőre vizsgázik minden egyes tárgyából, de a magolás tálentumaiból úgy látszik, a kis szőkeségnek valamivel kevesebbet osztottak. Így talán az is érhetővé válik számunkra, hogy miért nem igyekezett oly sietősen abba a tanterembe, ahol a sötét varázslatok kivédése órát már nagyban vezényelte Fawcett professzor.
Berezelt, félt és számtalan olyan pszichoszomatikus tünetet produkált, mint amikor az ember valamit teljes erejével nem akar csinálni és a háta közepére kívánja. Ezzel az érzésével pedig, valószínű, hogy nem volt egyedül. Feltételezhetően mások is akadtak, akik hasonló ellenszenvet éreztek eziránt a tanegység iránt, csak nekik nem volt pofájuk ahhoz, hogy elkéssenek az óráról.
Inkább beültek az első sorba, megcsináltak pár varázslatot rosszul és hallgattak kiselőadásokat arról, hogy mi is az az RBF és hogyan lenne célszerű teljesíteni. Héloise pedig, pont emiatt a néhánybetűs szó miatt, álldogált már  jó néhány perce síri csendben a terem előtt, végighallgatva az Obstructok morajló zaját, az okosságokat, amiket ő persze, hogy nem tudott volna nemhogy a kisujjából, a fejéből se kirázni, szépen visszafojtva lélegzetét, halálos némaságban.
- Menj már be! – hangzott fel a háta mögül és egy kedves mardekáros prefektus-palánta enyhe lökéssel juttatta az ajtón túlról az ajtón belülre. A francba, mondta volna, de inkább próbált laposkúszásban a terem végéig eljutni, szemét lesütve, magában imádkozva, hogy csak most ne vegye észre a tanár. Ahogy azonban helyet foglalt valaki mellett, ugyanis fogalma sem volt róla, ki az a másik személy, nem volt ideje ezzel törődni, megállapodott rajta a tanár tekintete és csak annyit bírt magából kinyögni, hogy:
- Jó napot! – azt is viszonylag nagyon halkan és már azzal a pergamennel szemezgetve, amin rajta szerepelt, hogy ideje lenne elkezdeni tanulni. Nahát, micsoda egyetemes igazságok. Ha nem jön erre az órára, nem is szembesül ezekkel a tényekkel. Majd egy élesebb mozdulattal belefúrt a mellette lévő oldalába, hogy megpróbáljon felzárkózni a többiekhez, némi suttogás és izgatott kapálózás után ő is kinyitotta a könyvet a százvalahanyadik oldalon az Aqua Eructizé varázslatnál. Elhangoztak a kérdések mindenről is, néhány oldalról pedig záporoztak a feleletek is. Olyan ez, mint egy csata, mindannyian küzdenek: valaki a tudás megszerzését, egyesek az életükért.
Héloise néhány másodpercig eljátszott azzal a gondolattal, hogy nem kell ezt a varázslatot kipróbálniuk a gyakorlatban, de pont nem ezen az állásponton volt Fawcett professzor, aki erőteljes mosollyal bíztatva őket invitálta a vödrök felé, a kisasszony nagy örömére. Már mindenki nagyban hadonászott a pálcájával, példának okáért a nagyon koncentráló Margery, vagy a később látótérbe kerülő Tania, Merel, Mirabella is. De aztán eljött Héloise pillanata is, nem győzte kivárni, gondolhatjátok. A vödör, amibe most nemes egyszerűséggel belehányt volna, ahogy kimondta:
- Aqua eructo! – elkezdett telítődni egy vékonyka sugarú, kissé erőtlen vízfoszlánnyal. Letörölt pár izzadságcseppet a homlokáról, s ahelyett, hogy elszédült volna, szembogarait ismételten Fawcett professzorra irányítva maradt még mindig a teremben.

A helyzet fokozódott, Héloise viselkedése pedig nemhogy javított, inkább rontott a helyzeten.
Az a gondolat viszont, hogy tetszik Nolannek, még mindig elég élénken élt a kisasszony fejecskéjében és nem is készült onnan egyhamar kiköltözni. Ezt pedig egyre inkább megerősítette az a tagadás is, ami Nolan részéről érkezett. A mondatok, amikkel azt hitte, meg fogja sérteni, egy nüansznyi rést se találtak a sokszor oly rideg leányzó páncélzatának felületének.
– Inkább összezavart, mint ügyes. – Héloise  erre gyengéden elmosolyodott, majd kissé felszegve fejét, ujjait finoman végigfuttatva a fiú bársonypuhaságú ajkain, azzal enyhén némaságra intve, javította ki:
- Inkább ügyes, mint összezavart – húzta fel szemöldökeit, majd kissé maga mellé nézve, enyhén a válla fölötti területet kémlelve próbálta meg megtörni a varázst. Leplezni akarta, elfedni a nyilvánvalót, pedig elég egyértelműen ott lebegett, nemcsak a levegőben, szinte mindenhol, ahol ők voltak. Nem igazán tudott az érzésein uralkodni, ezért is osztogatta oly könnyelműen kedvességét, amit Nolan persze, megint támadásnak vélt, és annak megfelelően le is reagált:
- Ha azt mondom, hogy kellemes akkor megszegem a Héloise-szabály első pontját. – Héloise nagyot sóhajtott és elég észrevehető módon forgatgatta szemeit, amit lehet, hogy Nolan nem tudott datálni? Ki tudja. Mindenesetre ezek a támadásai, visszavágásai, akár egy vívómeccs tuséi, elég szépen kivitelezettek voltak. Nagyon jól érzékelte, mikor, mivel lehet megfogni a kis fagyost. Az időjárás persze, egyre zordabbá vált körülöttük és ezen sajnos a puszik sem segítettek. Nolan reszketett a hidegtől, vagy a félelemtől, hogy Héloise esetleg valami olyasmit csinál vele, amit még eddigi életében soha nem tapasztalt. A kis hollóháti nem igazán tudta eldönteni, csak ugrált gondolatai között és mint egy bepörgött búgócsiga, kereste, honnan indult és hova is tart éppen.
– A vásárban igyunk valamit vagy üljünk be Madame Puddifoothoz? - Nolan hangja olyan élénken szelte át a levegőt, hogy egyhamar magához tért és kétszer is maga elé pillantva, mintha nem egészen jól ismerné azokat a csillogó szempárokat, amiket épp most szemrevételez ösztönösen rázta meg fejecskéjét.
- Én azt hiszem, hogy nem érzem jól magam, nem tudom, mit akarok. – keserűen nyelt egy nagyot.
- Nem veled van a gond, te nagyon kedves vagy, de valahogy ezt az egészet nem tudom kezelni. Szükségem van némi időre, hogy mindezeket átgondolhassam - magyarázkodott és olykor nyelt is egy nagyot, hogy egyik mondatából kierőszakolhassa a másikat, mert egyszerűen nem esett jól a számára ez a mentegetőzés, de hogyan is máshogyan tudott volna megoldani egy ilyen szituációt.
- Remélem, hogy finom lesz a forró csoki, talán majd egyszer iszunk együtt egyet – hangja egyre inkább szomorúbbá és vontatottabbá vált, na meg persze, folyamatosan fogyott el.
- Most mennem kell – hadarta el zavarodottan és lépteit a kastély felé irányította. Héloise talán most először nem igazán tudta, hogy mit akar ettől a mardekáros fiútól kieszközölni. Meg amúgyis, mi az, hogy kikosarazták?

annyira belejöttem

h a n g u l a t

mindenkinek, aki szereti a zongorát....

tehát ...

Bárhogy is nézzük, azért a szörnyeteg, elég erős kifejezés Nolan Pye alakjára. Héloise sem így tekintett rá, sokkal inkább másabb kontextusban figyelte mozdulatait. Azokat az apró rezdüléseket, amikből habár nagyon szeretett volna, nem tudott olvasni. Vagy ha éppen sikerült is neki, hát rosszul ment a kombinatorika és valószínűség számításai meg se közelítették a realitás masszív talpköveit.
Így eshetett meg az is, hogy ami egészen romantikusnak indult, átváltott valami furcsa szivatós maszlagba, amiben mindketten úgy lavíroztak, mintha évek óta ezt csinálnák. Héloise mondatai egyáltalán nem úgy sültek el, ahogy várta volna. Ez a csőre töltött fegyver valahogy egyikőjük kezében sem úgy funkcionált, mint ahogy kellett volna neki, egyszerűen nem találta gazdáját.
Már épp megszólalt volna, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ebben a rendkívül zord időben gyakoroltatni a hógolyózás mesterségét, mikoris Nolan valami furcsa grimasszal az arcán, szinte gépies mozdulatokkal hajolt a friss fehérség után, hogy beteljesítse a női akaratot.
 A francba – gondolta Héloise és alsó ajka szegletébe harapott. Ezt nem egészen így képzeltem – hát igen. Ahogy a kis mardekáros védekezően magasba emelte kezeit, a tökéletesre gyúrt hógolyót szemléltetve, jött rá arra, hogy kissé elvetette a sulykot a fiúval kapcsolatban. Mindenesetre volt benne annyi büszkeség is, hogy ezt ne ismerje be, szimplán kissé elvörösödve, némi pirospozsgás színnel az arcán élje át a szégyen megannyi lélekturkászó érzését, ami egyszerre játszódott le benne. Olyanok, mint bocsánat, ne haragudj vagy sajnálom szükségesek lettek volna, kétségkívül, de egyszerűen hiába formálta ajkait egy zöngeállásnyi hang se jött ki rajtuk. Már annyira megtanulta, hogy az érzéseit jobb véka alá rejteni, hogy mikor próbálkozott volna is kudarcba fulladtak törekvései.
– Mégis milyen szabályokat akarsz te diktálni? Vagy a meleg ital elfogyasztásához neked külön szabályrendszered van? – Akár lehetne az is… - védekezően fonta össze kezeit és azon töprengett vajon, hogy is fajulhatott idáig ez a helyzet. Mint egy rózsabokor elburjánzott hajtásait, metszegette le magáról a sértődöttség nüansznyi jeleit.
- Lehet,  hogy van ilyen szabályrendszerem, de az is lehet, hogy nincs. Talán érdemes lenne kideríteni – olyan reményteljesen tekintett Nolan irányába, azzal az üzenettel, hogy ő fenntartja annak a lehetőségét, hogy beüljenek egy meleg helyre, csak nem biztos, hogy egy forralt bor társaságában. Hanem valami máséban. Tea vagy ilyesmi. Vagy szimplán megelégszik azokkal a csillogó szempárokkal is, amik most olyan szúrkálódóan és számonkérően mérik végig.
-  És most mi lesz? Dobjalak meg vele? – Jó kérdés – mélyet sóhajtott. Nem akarta, hogy ez az egész megint valami sziszifuszi küzdelembe menjen át, így finoman lopózott Nolan háta mögé és két kezével átfonva karjait, egy szelíd mozdulattal elsuhintotta azt a fagyos golymókot, amit oly buzgósággal formált a kis mardekáros. Mindeközben pedig egy leheletnyi puszit, olyan lágy, de mégis érzékelhető formában, helyezett el nyaka szegletébe.
- Köszönöm, hogy ilyen ügyes tanítvány voltál – suttogta bele a kettejük közös csöndjébe.
-  Figyelj, én fázok… biztos nem akarsz inkább bemenni valami meleg helyre? – kérdezte egy kissé remegve. – De nyugi, ha nem akarod nem hívlak meg semmire. Sőt az asztalomhoz sem kell ülnöd. Ki tudja neked, mi a kellemes...
- Nem érzed? Ez egész kellemes – és újabb puszit nyomott, de már valamivel feljebb , ami valahol az orra és homloka között landolhatott bársonypuhasággal finoman és érzékien, mint ahogy azt kell.
- De. Azt hiszem, én is kellően átfagytam, szóval mehetünk – adta be a derekát és a továbbiakban, mint egy Charlie Chaplin film  némán, némi bódultsággal a szívében kezdte fürkészni Nolan vonásait.

Héloise Gauthier kisasszony feljegyzései

Lehet, Blaire meg Morgan szereti ezt a macska-egér játékot, egymást kergetni, majd véletlenül meglepődve tudomást venni arról, hogy jééé a másik is létezik, de aki jelenleg Casper szindrómában szenvedett és egy padlásszellemmnek érezte magát, az Héloise volt. Szóval Morgan és a keresetlen szavai, pont nem találtak emberükre.
Héloise már régebben is megfogadta, hogy egy kisujját se fogja mozdítani egy olyan fiatalemberért, aki előszeretettel csalja magát szerelmi háromszögekbe és utána persze, úgy csinál, mintha nem tehetne semmiről.
Ki veszi ezt be? Hát igen. Mint ahogy azt sem sikerült elhitetni vele, hogy nem lesz még egy olyan lány, aki hasonlóan mozgatja majd meg a hollóhátas legény fantáziáját, mint ő.
Tessék, itt a példa. Blairenek hívják és ott ácsorog nem tudom hány lépésnyire tőle. Most hajba kellene kapnia vele? És mit fognak csinálni? Megverik egymást?  Egy pasiért? Viccnek is rossz.
Nem akar ő negyedéves libaként viselkedni, a többiekkel ellentétben van tartása. És egész nemes gondolatai is voltak Williamsonnal kapcsolatban, eddig.
Innentől kezdve viszont egy új fejezet nyílik a kisasszony életében, amiben nem lesz helye a kis gitárosnak, vagy ha kap is némi gondolatot, hát mind csupa negatív jelzőkkel lesz tele. Csak olyan léleksimogatóan, mint ahogy ő is teszi most, a másik Hollóhátas lány felé lépkedve.
Még pár percig talán bosszankodott, majd nagyot sóhajtva fordult el Mira irányába. A korlátba kapaszkodva próbálta meg meggyőzni magát arról, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy hisztis kislány. Szíve szerint úgy eltűnt volna erről a buliról, hogy bottal üthették volna a nyomát, de ha ezt megteszi, akkor sajna hitelt ad azoknak a gondolatoknak, miszerint őt foglalkoztatja Blaire és Williamson „kis” románca.
Pedig nem… nem annyira … - mélyet szívott ajkaiba. Fájt neki, kétségkívül fájt. De kinek ne okozott volna  nagyobb lelki traumákat? Na ja.
De ott volt Mira és olyan kedvesen mosolygott. Hélo nem akarta bántani. Elég, ha őt már szépre készítették.
- Igen, voltaképpen az én ötletem volt – suttogta csak úgy maga elé, hiszen a tervezgetése is azzal a drágával volt kapcsolatos. Na mindegy.
- Azt hiszem, már csak… kérek??! –  kérdően meredt Mirára, aki azt hitte, megzavart valamit, semmit.
- Ez az ezüstcsillámos pont jó lesz, úgyis rég voltam a gyengélkedőn – némi undorral az arcán harapott az egyébként rendkívül gusztusosan kinéző süteménybe azzal a reménnyel, hátha valami mérget kevertek bele. Az is jobb lenne, mintsem szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyi van még ebből az estéből.

Héloise azért nem kicsit túldramatizálta ezt a dolgot. Azért rendes volt Pattől, hogy próbált rajta segíteni és igyekezett még a saját bőrét is vásárra vinni azért, hogy a kis szőke okos lehessen.
Igaz, amikor azokat a hisztiket csapatta átnedvesedett szemekkel, pont nem ezekre gondolt, de aztán amikor kifelé száguldoztak a Bájitaltan teremből, megvilágosodott. Úgy nézett Patre, mint egy valóságos szárnyas kisangyalra, hisz mindent megtett azért, hogy segítsen neki, ami az őt körülvevő emberek nagy részéről egyáltalán nem volt elmondható, sajnos.
Nagyot sóhajtva hallgatta szavait, legszívesebben megölelte volna, de nem engedélyezte magának ezt a fajta érzelmi megnyilvánulást, ahhoz még túlságosan kezdeti szakaszban járt a kapcsolatuk. Mondhatjuk: gyerekcipőben. A kis monológra egy kisebb mosoly szaladt szája szegletébe. Szeretett volna valami értelmes választ adni, de mivel úgy érezte, voltaképpen semmit nem tud hozzátenni a kis Hollóháti gondalatihoz, így csendben maradt. Furcsa ez, néha azoktól tanulunk a legtöbbet, akikről nem is gondolnánk.
Pat, habár kisebb volt, mint Hélo, sokkal nagyobb rálátással rendelkezett az életre. A kis szőke talán az aktuális körömlakkokról tudott volna ilyen életbölcsességeket megfogalmazni, de azt hiszem, Patet az kevésbé érdekelte volna. Sőt, igazából egyálalán nem érdekelte volna.
Ahogy kiértek Pat mentegetőzni kezdett. Héloise viszont egy finom gesztussal csendre intette. Nem volt itt szükség semmilyen megbánásra. Kicsit zavarta az is, hogy a földet bámulja. Miért szégyenkezik, hiszen mindent megtett – gondolta és kedvesen nézett Pat csillogó szemeibe.
- Tudom, attól félsz, hogy le foglak szidni, mert olyan hidegnek tűnök és kimértnek. Ez azonban csak egy álca. Ennél én sokkal összetettebb vagyok. Igazából nagyon kevés embernek mutatom meg az igazi jellememet. Azt hiszem, te közéjük tartozol. Köszönöm, hogy segíteni próbáltál, nagyra értékelem és ha bármikor szükséged lenne rám, csak szólj – suttogta bele a roxforti folyosók csöndjébe és egy finom mozdulattal végigsimított Pat karján. Persze, nem tolakodóan, pont annyira kedvesen, mint amennyire a helyzet megkívánta.

Mindig azoknak okozzuk a legnagyobb fájdalmakat, akiket a legjobban szeretünk. Nem tudom, ki találta ezt ki és miért van ez így, de akár egy rossz szokás nemzedékről nemzedékre tovább öröklődik és nincs, aki megállítsa.
Elliot se olyan erős, hogy ez ellen bármit is tehessen, szóval csak meghajlik annak a súlya alatt, hogy igen, ő bizony tartozik valakihez, akiről a kis szőkének persze, fogalma sincsen.
Az a kis fagyos, az 2 méterrel a föld felett lebegett, már annak az érzetétől is, hogy Elliot finom arcbőrének mosolygödreit simogathatta. Igen, van, aki ezzel is megelégszik. Létezik olyan ember a földön, akinek egy lopott pillantás is sokat jelent. Példának okáért vegyük csak Héloiset, aki szinte teljesen belefeledkezett a kis fekete csillogó tekintetébe.
Furcsa, hogy eddig ezeket a jeleket nem észlelte. Dehát a büszkesége és az Elliottal kapcsolatos előítéletei elég komolyan megakadályozták ebben. Meg persze, van egy kiállhatatlan természete is, ami mögé csak igen kevesen láthatnak. Elliotnak most mégis lehetősége nyílt egyfajta betekintésre és hogy, hogyan él vele, az csak rajta áll.
A néma bólintás és azok a csillogó fekete szembogarak eléggé beszédesek. Talán ő is örül, hogy mindezt közösnek mondhatják. Ezeket a csodás perceket, amik szinte a végtelenbe nyúlnak és olyan, mintha soha nem érnének véget. Vagy legalábbis olyannak tűnnek egy ideig. Ahogy Elliot a mellkasára mutat, Héloisenak megdobban a szíve. Eddig is tisztában volt azzal, hogy hova pozícionálta magát, de ez az egyértelmű utalás arra ösztökéli, hogy meggondolatlan dolgokat csináljon. Hogy csókot akarjon lopni, hogy vágyjon az érintésére, hogy akarja, amivel eddig csak talán néha játszott el talán – a képzeletében.
- Ne mondj ilyeneket, ezek túlságosan csábítóak! – finoman túr a hajába, majd amilyen gyorsan csak lehet el is kapja a kezét. Nem tudja, hogy miket engedhet meg magának, így marad biztonsági. Szinte alig észrevehetően beszél, így Héloisenak muszáj közelhajolnia hozzá, hogy hallja, amiket mond. Szőke tincsei szinte akaratlanul hullnak Elliot arcába ellentmondást nem tűrően simogatva azt.
- Te mit csinálnál egy ilyen báránykával, mint én?  - Héloise nagyot sóhajtva kezd ajkai harapdálásába. Most mondja ki? Nem, azért ennyire mégsem lehet őszinte. Ennyire nem szabad hagynia, hogy az érzelmei vezéreljék.
- Szerinted? – suttogja, ahogy tekintetét mélyen Elliot bogaraiba fúrja. Minden érdekli, ami vele kapcsolatos. Ha lenne egy könyv, amiben Elliotról írnak, azt is megvásárolná, pedig köztudott, hogy nem is szeret olvasni. Ezért is kérdez rá, hogy mit szeretne, mire vágyik ebben a pillanatban. Minden annyira tökéletes, hogy megtörténjen az a dolog, amit annyira akartak mind a ketten. De nem. Elliot elsápad és fájdalmakkal küszködve dől előre.
- Elliot, te jó ég… hogyan tudnék segíteni? – kérdezgeti tőle, ahogy próbálja finoman megtámasztani a hátát, de nagyon szerencsétlenül érzi magát ebben a helyzetben. Szinte villámgyorsan fut az ódon falépcsőkön, hogy megkeresse Drinkyt és segítséget kérhessen tőle, majd a vezényletével hazahopponálhasson a Roxfortba, hiszen ilyenkor a legjobb, ha mindketten megpróbálnak felépülni. Elliot abból a betegségből, amiben benne van, Héloise meg azokból a tévképzetekből, amiket vele kapcsolatosan gyártott.

Mégis ki a fene hiszi azt, hogy egy ingyen forralt bortól beájulnak a lányok? Na igen.
Héloise nagyot sóhajtott, egyik kezével megpróbálta kimenekíteni az arcába oly vadul csimpaszkodó hajszálakat, persze közben hallgatta azt a zöldet ott. Már nem is aggasztotta, hogy Mardekáros, inkább az, hogy mennyire éretlen. Keserűen nyelt egy nagyot.
Olyan valóságosnak tűnt, amiket mondott – tűnödött magában és végignézett a hótakarón. A Roxfort máskor oly biztonságosnak tűnő falai most tele voltak jeges virágokkal. Egy felrázott hógömb közepén álltak Nolan meg a kis szőke. Azt hinné az ember, hogy ez valami olyan romantikus kombináció, amit Merlin se tudna elrontani, de Nolannek sikerült.
A csillogó szempárok villanásnyi találkozásai nem voltak elegek ahhoz, hogy elcsitítsák a feltörekvő gondolatokat, valahogy szabadjára engedte indulatait. Megemelkedett a mellkasa és a hópihék zavaros gyűrűjébe, belekerült néhány keresetlen szó is, ami annyira fájt, hogy szinte égetni kezdte a fagyos vonásait:
– Akkor most mit akarsz? Azt bámulni, ahogy megiszom a forralt bort? Én abban is benne vagyok. Mellesleg egy pohárkától senki sem lesz alkoholista.
- Semmit, azt hogy tanulj meg célozni. Elég volt mára belőled. Azt hittem, szorult beléd némi jóérzés, de túl naiv vagyok – zavarodottságában a nyaka körül kezdett el babrálni. Kezdte kicsit szorosnak érezni azt a bundát, ami rajta volt. Mintha befűtöttek volna, pedig odakint tomboltak a mínuszok.
– Nem figyeltem, hogy hol van az a hülyegyerek… khöm, akarom mondani: Wenclok. Hidd el, őt szívesen találtam volna fejbe – magyarázkodott. Majdnem annyira hihető volt, mint az előbbi bókjai. Héloise csalódottságában a cipője orrát kezdte el bámulni.
Ez most komoly? Csípjen meg valaki – résnyire szűkült szemekkel méregette. Egyszerűen nem tudta hova tenni.
– Miatta kerültem többször is büntetésbe…– Mindegy is… szóval szerinted helyes vagyok?
- Ahha… nagyon… - némi undorral az arcán bólogatott és jegeskék tekintetével a mardekáros fiú sálát kezdte el pásztázni. Talán képzeletében kicsit szorosabbra kötötte volna azt a nyaktakarót, ott valahol a feje közelében, de mindegyis. Erre a gondolatra egy leheletnyi mosoly szökött szája szegletébe.
A szerelem sokszor vált ki agressziót az emberekből. Honnan is tudhatnánk Héloise, hogyan dolgozza fel ezeket az emóciókat? Lehet, ez még egy humánusabb formája. Aztán Merlin tudja, miért, de felajánlotta, hogy megtanítja hógolyózni. Talán még mindig érzett némi vonzalmat az irányába.
- Szóval… ezt itt kicsit be kellene hajlítanod - magyarázta és várta, hogy Nolan lenyúljon a hóba, de legszívesebben lerántotta volna. Ez az öntelt viselkedés meg a kis dolgai bosszúért kiáltottak és a kicsi Héloise hagyott volna ki ilyen alkalmakat?
- Megmutathatnád… tudod, szívesen tanulnék egy profitól. De csak akkor, ha utána meghívhatlak egy meleg italra, magamat meg egy forralt borra. Áll az alku?
- Bámulatos!  Úgy hiszem, te találtál el a hógolyóddal, szóval én hozom a szabályokat. Tehát,  azt csinálod, amit mondok és aztán majd meglátjuk – kacsintott a fiúra és folytatta a folyamatot.

Lehet, hogy Nolan már rengetegszer látta Héloiset, de nagyon sok mindent nem tudott róla. Példának okáért valószínű, arról sem volt még egy leheletnyi fogalma sem, hogy hogyan járt Mathias Montregoval, meg azzal az ismeretlen eredetű süteménnyel, amit a Madame Puddifoot cukrászdája előtt akart elfogyasztatni vele. Igen, pontosan.
Az a rendkívül kellemetlen élmény, még annyira friss volt és mélyen szántó a kis fagyos emlékezetében, hogy nem csoda, ha kétszer is meggondolta, hogy mire mond igent és mire nemet. Ráadásul a forralt bor is egyfajta alkohol, igaz, melegített változata, de Gauthier kisasszonyt ezzel az ajánlattal pont nem találták szíven, de még bokán sem, úgyhogy nem is értette Nolan reakcióit. Azt persze, látta, hogy kezd halálra fagyni, úgyhogy titkon szurkolt, hogy mihamarabb tápászkodjon fel a hóból és immáron kiegyenlített viszonyokkal folytathassák a beszélgetést. A kezét nem merte odanyújtani, mert félt attól, hogy esetleg ő is odalent köt ki. És testközelben nem volt kedve Nolannal hemperegni, nemhogy a hóban, igazából sehol sem.
–  Ezt most úgy érted, hogy nem akarsz? -  Héloise elmosolyodott. Nolan határozott volt, a szöszi meg kellőképp nőies.
-  Értelmezhetnéd úgy is, hogy akarok, de aztán csalódnod kellene, szóval épp megóvlak egy csalódástól – világított a helyzet valamivel előnyösebb oldalára, hisz tulajdonképpen minden nézőpont kérdése. Ez is. Ahogy végigmért rajta, a pirospozsgás arcon és a szemtelenül csillogó kék szemeken, akaratlanul is elfogta egyfajta bizsergés. Tetszett neki. Még úgyis, hogy morgolódott és játszotta a kemény legényt, hajtúrkálás és ruhaigazgatás közben.
Hogy ki járt rosszabbul? Fogalmam sincsen. Talán mindketten, hisz a mínuszok az utóbbi időben senkinek sem kedveztek.
–  Még nem találkoztam olyannal, aki elutasítja az ingyen forralt bort, de ha nem, hát nem. Több jut nekem – mentegetőzött. Héloise pedig elnevette magát.
Mi az, hogy több jut neki? Ez annyira Mardekáros pasis viselkedés, hogy le se tagadhatná, szóval.. igya meg az egészet, lehetőleg egyedül.
- Ha rajtam múlik, alkoholista is lehetsz, ugyanis én nem iszom alkoholt – na végre kimondta. Végre Nolan értésére juttatta, hogy miért nem tetszik neki az az ötlet, amit oly lelkesen védelmezett már percek óta. Nehéz szülés volt....
-  Egy ilyen gyönyörű lányt, bizonyára már meghívott valaki erre a hétvégére.  – Neeee, könyörgöm ne! – Héloise védekezően takarta el szemeit, az arca már nem is a hidegtől volt olyan vöröses, hanem attól, amit odabent érzett a szívében.
-  Egy ilyen helyes fiú miért nem tanul meg célozni? És miért gyúr ilyen jeges hógolyókat? – olyan kis kedvesen nézett  meg számonkérően is  a szemeibe.
–  Biztosan nem jössz? Én örülnék, ha veled tölthetném a napot – ismételte meg újra. Nagyon édes volt és egyre vonzóbb is, de a kis fagyos megkeményítette magát. Miért teremtsen neki olyan könnyű pályát?
- Én meg annak, ha megtanulnál hógolyózni. Szeretnéd, hogy megmutassam, hogy kell? – felhúzta a szemöldökét és közelebb lépett a fiúhoz. Először is megérintette a karját, majd az ujjait kezdte el babrálgatni. Levette a kesztyűjét is, hogy minél jobban hozzá tudjon férni Nolan mancsaihoz. Aztán várt.