- Dehogynem. – Mosolyodtam el, miközben finoman fogtam Reed vállát. Érezni akartam őt. Csak érezni, kicsit vele lenni, kicsit megélni azt, hogy az övé vagyok. Szerettem én, nagyon is. Egy porcikáját sem akartam megváltoztatni. Ő volt az én rend szerető, tisztaságmániás vőlegényem. Tudtam, mikor a párja lettem. S vállaltam mindent, mikor várandós lettem. Hiányzik a kviddics és igen, vissza is szeretnék térni a munkámba, amihez bizony kicsit több segítség fog kelleni. De kétlem, hogyha két okos és jó ember, akik szeretik egymást, leülnek és megbeszélik a dolgokat, akkor ne sikerülne megoldaniuk is azt. – Hasonlít rád. Azok a gyönyörű szemei… - Szinte megborzongat a boldogság, ahogy kislányom tökéletességére gondolok. – Olyan értelemmel tekintenek rám, mint ahogyan te is szoktál mindenre ebben a világban. Megfontolt, türelmes értelemmel. – Finoman végigsimítok Reed vállain, a nyakán, kicsit az arcához is hozzáérek, majd felhúzom magamhoz, hogy végre ismét átölelhessem, érezhessem.

Ez. Ez az a boldogság, amit vártam, amit szeretnék, aminek örülnék, ha az enyém lenne. Messze van a Roxfort, s én itt oly nagyon magányos vagyok. Pedig valahányszor meglátom ezt a férfit én újra és újra beleszeretek. Nem lehetne hát valahogy kegyes hozzánk a sors? Csak hozza újra össze ezt a kis családot. Segítsen nekünk, hogy ismét egymás közelében lehessünk. Hogy Reed rájöjjön, ez a nő, én, még mindig nagyon vonónak látom, nagyon szeretem őt, nagyon akarom is őt, lényében, egészében, hibáival, vágyaival és jóságaival együtt.

- Nem szökünk kicsit meg? – Kérdezem csendesen átkarolva a nyakát, miközben szemeibe nézek. – A nyárra csak az enyém vagy. Csakis az enyém, hát el akarlak rabolni, hogy minden figyelmed nekem, nekünk szenteld. – Elmosolyodom és finoman lehajtom a fejem, aztán érzem, hogy a szégyellős pír elönti arcomat. – Tudom, butaság, ne haragudj. – Sóhajtom csendesen és hirtelen, önkéntelenül fordulok az asztalon hagyott levélke felé.
Sok dolog lenne, amit meg kell beszélnünk. vagyok elég határozott, hogy elé tárjam a dolgokat? Mit tesz egy jó feleség? Milyen egy jó kapcsolat? Bárcsak ezt is tanítanák az iskolákban. Mondjuk akkor abból is biztosan vacakul teljesítettem volna… Senki sem várt el tőlem épp kiemelkedő teljesítményt az iskolapadban…

Inkább csak újra Reedre emeltem a tekintetemet. – Kérsz vacsorát? – Kérdeztem azt amit talán minden háziasszony elsőként kérdezne, miután a férje egy hosszú munkanap, inkább hosszú munkatanév, után hazaérne. – Ugyan továbbra sem vagyok egy kiemelkedő szakács, de azért mindig van mit ennünk. Igyekszem. – Mosolygom boldogan, már csak attól is, hogy láthatom. – Közben elmesélhetnéd hogyan zajlik az iskolátokban a tanév. Nálunk biztosan egészen más volt. De érdekel itt milyen. Csak, hogy tudjam, miről maradtam le…

Csak ültem ott és tartottam a levelet a kezemben, miközben gépiesen valami rágcsálnivalót adtam a levelet kézbesítő bagolynak. Mintha csak erre várt volna, szinte azonnal tova is röppent én pedig egy újabb sóhajt engedtem kiszűrődni ajkaim közt.
Ott ültem a csodás rózsák között, mellettem a kis hintaágyban a legszebb teremtéssel, akit valaha is megpillanthattam. És nem tudtam eldönteni, vajon boldog vagyok-e. Ez az amit akartam? Így kellett történnie?
Mosolyognom kellett volna… Dudorászva fel-alá járkálni a házban, miközben vacsorát készítek annak a rendkívüli férfinak, akit szerettem. Csakhogy nem ilyen volt az életem. Valahogy nem így zajlottak a dolgok és őszintén kezdtem azt érezni, hogy az irányítás kicsúszik a kezeim közül. Nem ezt vártam, nem ez a boldogság és csak ülök bezárkózva és fogalmam sincs mihez is kezdjek, mikor önnön bűntudatommal is meg kell küzdenem. Boldognak kéne lennem és mégsem vagyok az, hálásnak kéne lennem és mégsem vagyok az. Gyönyörködnöm kéne az engem körülvevő milliónyi rózsa szépségében, de csak azt érzem, hogy nehéz illatukkal és fenségességükkel felém kiáltanak: Megmondtuk, hogy nem vagy ide elég jó kislány! És lehet… Hálátlan vagyok. Hogy is lehetnék idevaló?

Lássuk be, hogy mikor a családi boldogságról álmodoztam, abban bizony benne volt a férjem is. A közvetlen közelemben, segítve és támogatva engem, miközben életem legkülönlegesebb szakaszán megyek keresztül. De mindent egyedül kellett csinálnom. Mintha valaki hátrahagyott volna. Holott tudtam, szeret, csak épp ilyen az életünk. Ilyen távoli. Elfogadtam ezt, mikor azt mondtam vágjunk bele, de utólag úgy érzem, mintha mégse tudtam volna, mire is vállalkozom. És most itt vagyok, elégedetlenül, szomorúan, és úgy érzem, mintha semmi sem választana el engem egy egyedülálló anya szerepkörétől. Azt is fontolóra vettem, hogy hazamegyek Izraelbe és inkább kétlaki életet élek Rose-zal. Amikor Reed tanít mi a szüleimnél lehetnénk, aztán mikor hazajön akkor itt vele.

Butaság…
Kissé megmozgatom a bölcsőt, mert Rose mozgolódni kezdett kicsit, de amint dúdolni kezdek alszik is tovább. Tökéletes kislány. Türelmét és csendes kis természetét azt hiszem az apjától örökölte. Igazi kis hölgy, művelt és elegáns nő lesz majd belőle, ha felnő. Úgy gondolom méltó a Lancaster névre. A hiba a gépezetben én vagyok, nem is ő…

És most itt ez a levél…
Fenekestül forgatta fel a napomat. S furcsa izgalom lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha a vér gyorsabban száguldana az ereimben. Aztán jött a gunyoros belső kacaj: Unatkozol mi? Unatkozol itt a gyönyörű házatokban a gyermeked mellett? Milyen anya vagy te? Ha?
Hát ilyen. Ilyen anya vagyok. Valaki, aki az egész életét feltette a kviddicsre, hogy aztán arrébb dobjon mindent egy jó vágású férfiért cserébe, mert szerelmes volt. És igen, még mindig nagyon is az. És szégyenkezek, amiért az a lehetőség, hogy visszatérjek a csapatomba annyira izgatottá tesz, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Játszani akarok. Megint teljes szívemből élni az életet. Szeretni a gyermekem apját és szeretni a kviddicset egyszerre. Ez vagyok én. Olyan nehéz és rossz dolog lenne?

Kérdezem magamtól, miközben szemem sarkából érzékelem, hogy feloltódnak a ház fényei. Egy pálcaintéssel nyitom is a rózsa kert ajtaját, majd halkan felállok és az ajtóba sétálok.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. – Mondom csendesen, miközben szomorú szemekkel, óvatosan átölelem őt. – Már nagyon hiányoztál…

Számtalanszor láttam hasonló arckifejezést a saját arcomon, mikor tükörbe néztem. Mint egy begyakorolt reflex, olyanná vált egy idő után és már fel sem tűnt, szinte nekem sem, hogy nem valódi. Elvoltam, mert el kellett lennem. Mosolyogtam, mert mosolyognom kellett. És nem kérdeztem semmit, és nem gondoltam semmit, és nem tettem semmit. Csakis a pályán. Csakis ott voltam önmagam, de már bánom, hogy falak közé zárva éltem le életemből oly sok évet. Jobb így. Sokkal jobb látni megannyi emberi rezdülést. Felfogni az értelmüket, észrevenni az apró változásokat. Ahogy idegesen megigazítják a hajukat vagy szájuk szélébe harapnak. Esetleg, épp mint most, mosolyt erőltetnek az arcukra.

Jóságos boszorkányra, vajon mibe sikerült megint beletenyerelnem? Sóhajtok, miközben megpróbálom maradék méltóságommal együtt önmagamat is felkaparni a fűből, hogy aztán Elliothoz hasonlóan magamhoz hívjam a seprűmet. – Köszönöm, akkor. De ez még egyáltalán nem biztos. – Mondom csendesen, mert inkább nem akarom firtatni a dolgot. És már a felvidításával sem próbálkozom. Ma kifejezetten olyan hatást keltettem, mint az a jó mugli közmondás; Elefánt a porcelánboltban. Nagyon is illett ez rám. Túlzottan is. Sorra tiporva az embert, akinek jó napot akartam okozni a mélységbe és fájdalomba. Van még mit tanulnom az emberi kommunikációról nagyon is úgy fest… Mindegy… Sóhajtok ismét és csak hagyom, hogy arcára keseredett mosolyával inkább a repülésben keressen menedéket. Én is így tettem anno. Minden problémám és fájdalmam megoldódott ha a levegőben lehettem vagy játszhattam. Persze ettől még sajnálom őt. S egy pillanatig, ahogy csak alakját bámulom bambán, nagyon is elgondolkozom rajta mi érinthette ilyen mélyen az én gondolataimmal kapcsolatban. Remélem nem vesztett el egy gyermeket még a Nattal való kapcsolata előtt. Vagy… Talán nem is lehet neki soha… Ugyan… Nagyon hülye… Szomorodom el azon nyomban, s csak hagyom, hogy egy apró könnycsepp csorduljon végig arcomon. Hát persze, hogy nem lehet. Hogyan is lehetne közös gyermeke két férfinak. Pontosan sehogy. Natnak már van egy fia. Nem fájhat egy hiány sem. De Elliot… Ő vele talán önzőség a bátyám részéről nem foglalkozni. Az amit a szemében láttam, amit megpróbált elrejteni azzal a szörnyű, keserű mosollyal, az nem egy egyszerű kis problémája az életnek. Az mély seb, amivel foglalkozni kell…

Csak meredek előre. Nem is tudva hány percig állok némán, a suhanó alakot lesve. De aztán felocsúdok. Nincs jogom ezzel foglalkozni. Ráadásul lehet, hogy minden jelet félreértelmezek, pontosan úgy, ahogy a mai napon mindent jól elrontok. Ezen a reggelen egyáltalán nem kellett volna felébrednem. Ott kellett volna maradnom Reed mellett az ágyban és akkor nem talált volna fejbe egy meredek katasztrófa zápor. Mindegy. Ez van… Ezekből a percekből kell kihozni a legjobbat. Hátha sikerül még valamicskét…

- Túl sok előnyt kaptál már! – Pattanok fel a seprűmre, miközben próbálom túlharsogni a zúgó szelet. – Elkaplak!

Azt hiszem talán egy kicsit túl sok lettem. Vagy vagyok. Mindig féltem tőle, hogy mit gondolnak rólam az emberek, most is félek. De most, amikor a legkedvesebb és bájosabb akartam lenn úgy fest némileg elrepült velem a seprű és folyamatosan csak zavarba hozom Elliotot. Túl sok vagyok. Ha nem mondják meg mit csináljak és azt, hogyan akkor úgy tűnik elviselhetetlen jellemet sikerül összekovácsolnom tulajdon tartalékaimból. Bocsánat… Húzom némi grimaszra az arcom, mikor szegényke valami válaszfélét motyorászik. Aztán persze, mikor fejben összerakom a válaszát csak még inkább sírhatnékom támad…

Merlinre… Bele se gondoltam lényegében mibe tenyerelek bele. Elhívom őt, hogy élvezzen velem egy napot, amikor ő nem került be a kviddicscsapatba. És ahogy elnézem ez még nagy törés is neki, mert ahogy meséli, amilyen sajnálattal, azzal a gyönyörű kis arcocskájával, szinte ölelgetni és puszilgatni volna kedvem. Én beveszlek a kviddicscsapatomba. Gyere. Játssz velem… Mondom ki magamban, miközben érzem, hogy egy könnycsepp csordul végig az arcomon. Most vajon mi van veled Batsa Welch? Kérdezem magamtól, mert általánosságban véve a komolyabb sérüléseim után sem szoktam sírni. De tény, ami tény, hogy engem viszont azonnal beválasztottak iskolám csapatába, majd onnan azonnal ki is halásztak egy szerződéssel együtt, amint végeztem a vizsgákkal. El sem tudom képzelni milyen lehet az, amikor leblokkolnak valakit már az első lépcsőfokon az álmában. És még hol van a többi mindahhoz, hogy aztán nagy játékos legyél… Nem ismerem ezt az érzést. Én a másik oldalát látom. Azt a fájdalmat, ami vegyül az örömmel és a hírnévvel.

- Sajnálom. – Mondom lehajtott fejjel, miközben kicsit letörlöm az arcomat, hogy eltűnjön az az átkos kis könnycsepp. – Nem akartalak szomorúvá tenni, annak látni. Vagy régi sebeket felhozni. – Nagy szomorkás szemekkel nézek rá, miközben rátekerem a karcolásmentesítő porra a kupakját, hogy aztán újra Elliot felé nyúljak kezemmel. Finoman, önkéntelenül simítom meg az arcát, barátságosan, kedvesen, mintha csak ő neki volnék a húga. – Ugyanolyan érdekes vagy, mint Nat. – Mosolyodom aztán el, hátha eltüntetem a szomorúságot arcáról. – Amúgy meg… Tuti jó vagy! – Nevetek kissé pajkosan fel, mintha valamiféle kihívás lenne épp. – Hagyjuk ezt a seprűtisztítás dolgot! Nyomás a pálya! – Pattanok fel, de óvatlan mozdulatomra, nemcsak, hogy megint megszédülök, de le is verem az egyik suvickuszt is. Aminek persze az üvege széttörik a földön és a tisztító erős szaka még így a friss levegőn is egy pillanat alatt szétárad. – Fenébe! – Kiáltom keserűen és azzal a lendülettel a szám elé rántom a kezem és kissé futni kezdek.

Legalább pár lépés távolságba el akarok jutni Elliottól, mielőtt a lába elé hányok. Legalábbis éreztem, ahogy az undok gonoszság végigmarja nyelőcsövem, hogy aztán engem térdre kényszerítsen néhány fűcsomó fölött. Ennyi. Állapítom meg. Miközben ott görnyedek a gyönyörű táj közepén hányva. Ma valakinek nagyon jó napot kellett volna okoznom, erre ez van. Elszomorítom, majd elvonulok hányni. Mikor egy kicsit jobban érzem magam leülök. Nem érdekel, hogy vizes a fű, vastag kviddics ruha van rajtam, nem számít benne az ilyesmi. De csak ülök és elkeseredetten sírok. – Most nézz rám. – Mondom szipogva. – Tökéletes napot akartam, erre mindent elrontok. Szóhoz se hagylak jutni, ha mégis akkor olyat kérdezek, ami fájdalmat okoz neked… Én csak boldoggá akartalak tenni azzal, hogy meghívlak ide… Most meg itt sírok… - Akadok ki teljesen, amitől persze nem tehetek rá sokkal jobb benyomást, mint amit eddig sikeredett összeeszkábálnom. Nem is akarok már én se inkább semmi mást, csak elmenni Reedhez és szépen belebújni óvó ölelésébe…

És akkor bevillan. Mikor is? Hogy is? A könnyeim félelmetes gyorsasággal apadnak el, miközben számolgatom a napokat. És számba veszem a mai nap történéseit. – Csak nem… - Suttogom magam elé. És ez az a pont, amikor már nem tudok azzal sem számolni, hogy van ott valaki, akinek esetleg nem kellene éppen ezt és éppen most hallania. De… - Lehet, hogy terhes vagyok. 

Gyerekként is én voltam az, akit a leginkább foglalkoztattak maguk a seprűk. Apám például próbálta rávenni Miront a balesete után, hogy tanulja ki a seprűkészítő mesterséget, de egész egyszerűen nem akarta. Én nem csodálkoztam rajta. Őt a gyorsaság vonzotta a kviddicsben és valamilyen szinten a hírnév is. Nem mondom, hogy engem ezek hidegen hagytak, mert nem. De én láttam milyen csodás alkotások maguk a seprűk. És nem csak egy közlekedési eszközként tekintettem rájuk, hanem valamilyen szinten mágikus műalkotásokként. Főleg apám munkáira. Nem mindig a leggyorsabb seprűk voltak, ez tény. De mindegyik egyedi, és mindegyik magán viselte a leendő tulajdonosának különleges jegyeit. És igenis, ha az volt a fontos, apám tudott nagyon is gyors seprűt gyártani. Nem nagyszabású, tömeggyártású versenyseprűk voltak ezek, de az enyém például számtalanszor segített ki szorult helyzetemben.
A gyönyörű körtefa seprűm, amit most is a kezemben tartok amúgy meglehetősen fürge és könnyű. Pontosan az én játékstílusomhoz lett tervezve és kivitelezve. Vagyis a helyzet- és irányváltoztatások nagyon pontosak és gyorsak vele. Így könnyedén ki tudok keveredni játékostársaim mellől vagy közül, és jobban ki tudom kerülni a felém röppenő gurkókat is.
Persze nyílván a kviddicshez nem elég csak maga a seprű. Sok minden függ az embertől, de még több a csapattársaktól. Szóval összetett sport. De milyen is lenne?

Miközben egyenletes mozdulatokkal dörzsölöm a bronz színű port a seprűm nyelébe, ami aztán apró kis csillanások közepette ivódik mágiával a fa felületébe, Elliotra emelem kicsit a tekintetem. Szomorkásnak tűnik. Biztosan én rontottam valamit el, bőségesen képes vagyok ilyesmire. Alapjáraton a közösségi lény vagyok, vagyis annak voltam alkotva… De sosem kellett túl sokat gondolkodnom rajta, hogy kinek mit mondjak. Elég volt néhány kedves szó, fejbiccentés, vagy komolyabb alkalmakkor pá mondat a seprűkről és a kviddicsről. Ha valahol nyilvánosság előtt kellett beszélnem, voltak olyan emberek, akik szépen megírták helyettem a szövegem. Én betanultam és tökéletesen felmondtam, úgy téve, mintha a saját gondolataim közvetíteném ilyen tökéletességgel. Persze valahol ezek tényleg a saját gondolataim is voltak. sosem szólaltam fel olyasmi mellett, amivel nem értettem egyet. De igen, egészen új dolog nekem az, hogy egyedül kell boldogulnom. És persze számtalan dologban bénázok még.

- Csak azért hoztam fel Natot és a repülést, mert látom, hogy téged érdekel. Mármint a repülés és a seprűk. – Kezdem csendesen, bár nem tudom, hogyan javíthatnék bármilyen helyzeten is, főképp, hogy valójában azt sem tudom mit rontottam el és azt a mit hogyan… - Szóval… Őt viszont nem érdekli. Tehát vélhetőleg nem a repülés szeretete hozott össze titeket. – Mosolygok el kissé biztatóan. – A párja vagy. Nyilvánvalóan te is érdekelsz. Nem véletlenül téged hívtalak és nem őt. Hiszen, ha minden igaz, te is a családomhoz tartozol. Csak segíts nekem… - Mondom kissé sóhajtva és finoman hozzáérek az állához, hogy rám nézzen. Furcsa, túlzottan bensőséges, meghitt kis mozdulat volt. S gyorsan el is húzom ujjam, miután finom bőréhez ért. Nem tudom, miért tettem, Reed volt az első és egyetlen eddig, akit meg mertem érinteni engedélykérés nélkül. Akkor is, mint most is, csak kedves akartam lenni. Megmutatni végre valakinek, hogy igenis érző szívem van, aki szeretetre vágyik és szeretet adásra. – A családomon kívül, mindig úgymond ellenőrzött körülmények között ismerkedtem meg emberekkel. Legyenek akár csapattársak, akár támogatók vagy egyéb hírességek. Némiképp ügyetlen vagyok. Szóval csak mesélj magadról. Miket szeretsz, milyen volt az első seprűd például, miket szeretsz még a repülésen kívül. Vagy akár csak beszéljünk arról, hogy mit szeretnél a mai naptól? Miket csináljunk? – Egy ideig a szemébe nézek, de aztán kicsit elkapom a tekintetem és a seprűje felé mutatok. – Gyerünk, csináld! És akkor utána gyorsan felröppenünk vele. Vagy nem akarod?

Csak hagyom, hogy lenyomjon a kis padra, és bár közben elmotyogok valamit arról, hogy amúgy is itt szoktam seprűt tisztítani, úgy érzem nem sikerül róla meggyőznöm, hogy jól vagyok. És bizony tényleg nem vagyok jól… Ami fura. Elég ritkán vagyok beteg. Sokkal többször kezelnek csonttörésekkel és zúzódásokkal, mint boszináthával. Gondolom a sok bájital, amit naponta iszogatok megteszi általánosságban a hatását és megvéd a betegségektől. Az ellenfél játékosokkal és a sebességgel pedig úgysem tud mit kezdeni, ahogy néha én sem.
Arcomat tenyereimbe rejtem, kissé megtámaszkodom térdemen, miközben próbálok úrrá lenni a szédülésemen. Mi a fene lehet ez? Kérdezem magamtól, miközben hangosan kifújom a levegőt és kiegyenesedem ültömben. Elliot felé csak egy enyhe grimaszt sikerül produkálnom, ami valami olyasmit jelenthet voltaképpen, hogy bocsi, mindjárt összeszedem magam és köszi, inkább nem iszok bele a laposüvegedbe, vagy elhányom magam…

Eléggé szerencsétlennek érzem magam, miközben lehunyt szemmel figyelek arra, hogy mélyeket lélegezzek, kizárva minden más szagot és illatot, csak a friss levegőre koncentrálva. Ma még Az időm kilencvennyolc százalékában sikerül tökéletesnek mutatkoznom és épp, mikor igazán annak akarok látszani, na akkor nem sikerül. Ez annyira tipikus. Reed előtt is elég sokszor szerencsétlenkedek. Rendben, persze, szerencsémre azt is elég bájosan sikeredik, de akkor is. Rá minden percemben szeretnék jó benyomást tenni. És igen, ez így van Elliot esetében is, hiszen ő az egyik út ahhoz, hogy Nat majd a mi családunkhoz akarjon tartozni, ha a vizsgálatok alátámasztják Miron elméletét…
De nem sikerül megnyugodnom. Továbbra is csak egyenetlenül kapkodom a levegőt, miközben bekúszik elém Elliot szép kis arca, ahogy lelkesen eszi a szörnyen sikerült sütimet és úgy figyel, mint ahogy én sosem az akadémián… Már amikor bejárok az akadémiára…

- Ahjj… - Bukik ki belőlem egy keserű kis sóhaj, miközben kinyitom a szemeimet. – Fogalmam sincs mi van ma. Igen a repülés néha okoz szédülést, de ma eléggé nem vagyok jól… - Mondom szomorkásan, majd magam elé húzom a táskámat és kotorászni kezdek benne egy vizes üvegért. – De mindjárt összeszedem magam. – Jelentem ki, amiben persze kevéssé hiszek, de azért a kimondása hátha segít mégis. Megint kicsit csöndbe burkolózom és friss, hideg vizem kortyolása közben a messzi hegyeket kezdem el bámulni. Eléggé északon vagyunk ahhoz, hogy itt ritkán süssön a nap. Néha kukucskál csak át a többnyire felhős égbolton. A pálya egy nagyobb völgyben helyezkedik el pár domb és hegy láncolata között. Innen, ülve gyönyörű látványt nyújtanak a sokszor ködbe burkolózó hegyek. Ügyes választás volt épp ide építeni a pályát. A legközelebbi mugli útvonal is elég távol esik innen, ha mégis erre tévedne valaki, a terület bűbájai másfelé küldik tovább útján. A kellemes és zord időjárás gyakori váltakozása pedig felkészít minden játékost a legváratlanabb tényezőkre is. A perzselő forróság az egyetlen, amihez az angliai csapatok nemigen vannak hozzászokva. Nekem volt szerencsém ahhoz is bőven. Számomra inkább a köd és hó az újdonság.

- Nos. – Állok fel, de csak óvatosan, aztán kezembe veszem mindkettőnk seprűjét és a tisztítószereket, hogy lerakjam magunk elé. – Egyszerre fogjuk csinálni. Előbb én megmutatom, aztán te megismétled a saját seprűdön. Szerintem így a legegyszerűbb. – Mosolyodom el kedvesen Elliotra nézve. Aztán újra leülve mellé két seprűtisztító rongyot veszek elő a táskámból és az egyiket felé nyújtom. – Ha jól tudom Nat nem nagyon szeret repülni… - Pakolom oda magunk közé a tisztítószereket, amiket Elliot hozott és előveszek párat a saját készletünkből. – Csak… Úgy emlékszem a bátyámra, mint aki imádott repülni. Persze nem sok emlékem van róla. Mármint többnyire azt hiszem inkább kiszínezett emlékek. Csak hat éves voltam, amikor elvesztettük. Mindegy… - Mosolyodom el halványan. – Elvégre te vagy most itt. És a seprűd. Ezzel kezdjük. – Veszem kezembe a saját készletemből az egyik üvegcsét. – Ebben bronz színű csiszolópor van. Ami valójában nem is csiszol, hanem feltölti az apró repedéseket és karcolásokat. Lényegében kiegészíti a fa mágikus elemeit, a végén teljesen láthatatlanná és észrevehetetlenné válva. De csak kisebb vágásokig használható. – Magyarázom és szórok belőle egy kicsit a rongyomra, aztán Elliot felé tartom ezt is. – Te amúgy hány évesen kezdtél repülni? És a kviddicset is szereted? Vagy csak magát a repülést?

Végignéztem Ellioton, majd rámosolyogtam. Egy pillanat alatt tucatnyi különböző gondolat és érzés rohant át rajtam. Furcsa volt. Furcsa, hogy lényegében még a bátyámat, állítólagos bátyámat sem ismerem, de én már itt állok a párjával és próbálok úgy tenni, mintha világéletemben baromira nyitott lettem volna. Csakhogy nem voltam. Mosolyogtam kedvesen, de valójában elfogadtam azt a tényt, hogy senki sem kíváncsi a véleményemre. És most? Most érdekes azt látni, hogy nagyon is számít a véleményem és valójában eléggé érdekes vagyok. Sőt, mások is eléggé érdekesek. Talán épp jókor jött ez az egész szituáció, egy múltból előkerült báty… Az ő léte úgy szintén tanítani fog nekünk ezt-azt a világról és az életről. Kezdetnek például azt, hogyan is kell egy komplett családot beilleszteni egy másik család minden napjaiba. Aztán persze az elfogadásról is futunk néhány leckét. Hisz íme, ez itt a bátyád Nat, ő pedig itt a férje Elliot. És van egy örökbefogadott kínai gyereke, meg egy zabigyereke mellékágról. Nem. Egyikkel sincs bajom, még ha úgy is tűnhet, hogy van. Csak egész egyszerűen emésztgetni kell egy kicsit ezeket az információkat. Mert túl sok dolgot kaptunk egyszerre. És igen. Épp e miatt a túl sok miatt döntöttem úgy, hogy találkozom Elliottal. És persze nagyon is lelkes lette az ötlettől. Épp úgy, ahogy ő maga is, látszólag.

- Hát figyelj… – Mosolygom újra rá, talán végre legyűrve torkomon a kissé kesernyés szomorkás érzéseket. Nem ő vele van bajom, ismétlem magamban, sőt nem is Nattal. Hanem azzal, hogy nem folyamatában ismerhettük őket meg… Holott rég az életünk részének kéne lenniük. – Nyilván utánakérdeztem, hogy mi is a kedvenced. De kicsit csavartam a dolgon és anyám receptje, meg utasításai, alapján braunit sütöttem neked. És hoztam kávét is. – Mutatok előbb a táska felé, ahonnan aztán elkezdem kirakni a dobozt, meg a termoszt az egyik padra. – Tessék. – Nyitom is ki a sütemény fedelét, hogy felé tartsam a szeleteket. – Nem lett túl jó… - Magyarázkodom. – Ehető, de kicsit száraz lett és túl édes. Nem vagyok egy nagy szakács, de próbálkozom.
Elég ciki, pláne úgy, hogy állítólag Nat egész finomakat főz és anyám is világ életében kitűnő szakács volt. Én meg persze sose értem rá ilyesmire… Nyilván most vannak az első szárnypróbálgatásaim.Inkább nem is próbálkozom tovább eladni a majdnem ehetetlen valamit amit hoztam. És előveszem a bolti verziót is,a miből úgy szintén hoztam párat, hogy ne fürödjek teljesen be. Lehet mondhattam volna azt, hogy ezek az enyémek. De már mindegy. És egy bögrét is kiteszek ha esetleg a kávéból töltene magának. – Minden itt van, szolgáld ki magad. – Nyúlok én is a saját sütimért, hogy egyet megegyek, de már a szagától is rosszul leszek, szóval csak szolidan leteszem inkább a fűbe egy szalvétával, hátha csak úgy nézek ki, mint aki későbbre szánja. Bár eredetileg a hangyáknak ajánlom szíves figyelmébe…

- Na szóval… - Csapom össze a tenyereim, hogy aztán újra a tisztítószerek felé irányítsam mindenki figyelmét. – Nem rosszak ezek a szerek. – Kezdek bele. – Az Olaf gyorsOlajozó kivételével. Azt inkább ne használd. Nem károsítja a fát, de az ég világon semmiféle hatása nincsen. Egy ideje már folyik a pereskedés a cég ellen, hogy hagyjanak fel a gyártással, de a hobbi repülők körében valamiért nagyon elterjedt. Jó a reklámja, csinos az üvege. De ennyit tud. Kukába vele. – Teszem arrébb a többitől, hogy soha több ne is kerüljön a  közelükbe. - A Suvickus-féle seprűfényesítő- és polírozóbájital teljesen jó. Használatuk is egyszerű és el is érik a kívánt hatást igaziból, de külföldön sokkal jobbakat is be lehet szerezni. És ha igazán jó hatást akarsz, akkor ezeket természetes, egyszerű anyagokkal kombinálod. Ha például egyszerű méhviaszt vagy apotékákban kapható olajokat használsz mellé, együtt sokszor hatásosabbak, mint a bolti kreált verziók. – Magyarázom, és teljesen bele is merülök a különböző bájitalok vizsgálgatásába. Persze, a seprűm az életem, ki más is tudna ennél többet róluk, mint én vagy a családom? - Megnézzem a seprűd, hogy milyen? Csináljak rajta egy alapkezelést? Vagy mutassam az enyémen, hogy-hogy kell és te utánzod? – Fordulok előbb felé újra, majd a mondandóm közben elindulok a saját seprűmért. A hirtelen mozdulattól persze megszédülök és kicsit ki is kell támasztanom a lábammal, hogy ne essek el. De remélem ebből Elliot nem sokat vett észre. – Ide le tudunk ülni kényelmesen. Sokszor szoktam itt ápolni a seprűm, szép a környezet és a friss levegő is jót tesz.

Ezt sosem fogom megunni… Mosolyodom el magamon, miközben egy pillanatra lehunyom a szemem és csak élvezem, ahogy a süvítő szél végigsimítja arcom, majd eljátszadozik tincseimmel. Mindig is imádtam repülni. Egészen kiskoromban készítette nekem apa az első névre szóló gyerekseprűmet. Már akkor megállíthatatlanul repkedtem a házban ide-oda. A szüleim pedig élvezték, hogy lányként pont ugyanolyan fogékony voltam a sport iránt, mint bátyáim. Sőt… Talán még náluk is jobban. Elszánt voltam és hajtott a küzdőszellem. Csak néha Miron vagy Natan szedték ki alólam a seprűm, hogy bosszantsanak. Natan… Nat… Mindegy… Sóhajtok nagyot és gyorsan kinyitom a szemeim.
Igen. Ez egy olyan élet, ami sok-sok küzdelemmel jár. És valahol nőként még nehezebb az egész. Folyamatosan bizonyítani kell, hogy vagy olyan kemény, mint a férfiak. Még nekem is, holott elvileg nemzetközileg elismert nagykövete vagyok a sportnak. Valaki, akiről legalább egyszer életében mindenki hallott már. Igen… Lehetne mindez ki nem érdemelt visszhang. Csakhogy úgy érzem bőségesen megmutatom a pályán is, hogy nem csak egy szép arc vagyok a mágusújságok címlapján, hanem egy nyerő játékos is. Győzelemre segítettem már az új csapatomat is, nem egyszer, de sokszor. Nem erővel, vagy izmos testalkattal, hanem gyorsasággal és a gyorsaságomból fakadó trükkjeimmel. És mégsem elég. Valahogy mintha semmi sem lenne elég. De… Nem panaszkodhatok. Utálhatnak. Azért mert nő vagyok, azért is, mert jó vagyok. Bármiért. Akárhányszor törik el bordáim vagy karomat, úgyis lejátszom ellenük a meccset, úgyis gyorsabb vagyok, mint ők, és úgyis megnyerem a harcot.

Vetek még egy pillantást a gyönyörű tájra, mielőtt lejjebb szállok a pályánál. Teszek egy kört a karikák körül, aztán lassan ereszkedni kezdek. Ma nincs edzés. A csapattársaim nagy részének nem jutna eszébe ilyenkor kijönni ide. Én is csak ritkán teszem meg, mikor gondolkodnom kell például. Ez a hely gyönyörű, zöld, burjánzó táj, messze a hegyek és völgyek váltakozása látszódik. Csodálatos. A tiszta levegő pedig mintha kiszűrné a rossz gondolataimat, s cserébe a megoldást biggyesztené a helyére. Szeretem. Jó itt. Érintem lábaimmal a talajt, egyszerűen, kecsesen, mint minden egyes leszálláskor. S szinte azonnal lépkedek is már az egyesület épülete felé. Most csak a szertár kell. Nem akarok átöltözni, nem akarok találkozni tagokkal, és kivételesen még csak nem is azért jöttem, hogy a fejemet kitisztítva röpködjek. Mint azon a napon, mikor Miron elmesélte, hogy valószínűleg, és nagyon-nagy rá az esély, hogy Natan, a bátyánk valójában életben maradt…
Igen. Életem legfurcsább napja volt. És azóta mindegyik furcsa, mikor eszembe jut, hogy mi nélküle éltünk le egy életet, ő pedig nélkülünk. Holott együtt kellett volna… Nagyon is hálás vagyok Reednek, amiért egyben tartott ebben az időszakban, különben szétestem volna, úgy fájt. A szüleinknek azóta se mertük elmesélni, bár szerintem most már minél hamarabb kéne. Bizonyára jó hír lenne a számukra. De megértjük Nat aggályait is. Fél és aggódik. Férje van, férje, és családja. Gyermekei… egy gyönyörű kisbaba és egy még szebb nagylány… Egy kész élet. Ami miatt fél, vajon mi elfogadjuk-e majd. Pedig el. Nagyon is. Ő a bátyánk, akit szeretünk, az együtt leélt múltja nélkül. És szeretni fogjuk a jövőjével is.

Pontosan ezért örültem neki, hogy legalább Elliot, a párja odáig van a repülésért és így már van egy közös pontunk, amin elindulhatok, legalább vele. Anno adtam neki egy seprűt, mint kiderült. Bár sajnos már nem emlékeztem rá, pedig nagyon is jó lett volna azt mondani, hogy naná. De túl sok emberrel találkozom nap, mint nap… Mindegy. Most itt vagyok. És lassan meg kell érkeznie neki is…
Kipakolok pár dolgot, egy padot is kiteszek a fűre. Most még kicsit hűvös van, de mára még elég szép időt mondanak az okosok, így nyugodtan dolgozhatunk a szabad ég alatt. A tisztítószerek szaga miatt amúgy is jobb lenne. Itt hamar elviszi a szél… És gondolom Elliot amúgy is szívesen kipróbálná egy híres csapat pályáját. Ha lesz időnk és kedvünk játszhatunk egy-egyet is. Gondolkodom a programon. Mert szeretném, ha nagyon jól érezné magát, mert ő mégiscsak segíthet kicsit összehozni a családot, hisz ő is hozzánk tartozik már. Táskámban még édességet, kávét és üdítőt is hoztam, hogy minden jó legyen. Épp azt pakolom ki, mikor meghallom a jól ismert seprűsuhogást a távolban. Más talán meg sem hallaná, észre sem venné, de nekem ez az életem. A repülés és a seprűk, ismerem már minden csínját-bínját.

- Szia. – Integetek már neki messziről. Aztán mikor leszáll már csak egy nagy puszival üdvözlöm. – Örülök, hogy itt vagy. – Mondom akkora, őszinte mosollyal, hogy eleve arról is leolvashatta mit is gondolok. – Na azt jól tetted! – Mutatok a seprűjére. - Mindenképp játszunk majd. De ha gondolod van még itt pár versenyseprű, vagy az enyémet is kipróbálhatod. – Mondom lelkesen, mert tényleg úgy örülök neki, mint valami ajándéknak. – Hoztam enni, inni… Ó. Látom te meg hoztál mindent, amit használsz… - Lepődöm kissé meg. De nem rosszféle meglepődés ez, hanem örömteli. Ezek szerint ő is lelkesen készült erre a napra. – Köszi jól vagyok, bár most egy kicsit émelygek, lehet túl magasan repültem, vagy túl gyors volt a szint váltás, előfordul néha… Oda se neki… - Mondom továbbra is mosolyogva, lelkesen gesztikulálva. De aztán mutatok a pad felé, hogy oda leülhetünk dolgozni. – Ennyi dolgot használsz? – Mutatok előbb a dolgaira, aztán le is hajolok hozzájuk és elkezdem nézegetni az üvegcséket. – Mindet? – Kérdezem, mert látom, hogy egyféle szerből, több márka is van. – Na, de bocs a túllelkesség miatt. Csak örülök neked. Mivel kezdjünk? Ez a te napod. Egy exkluzív kviddics program. Csak neked.

Ujjaimat végigvezetem ismét a ruhán. Tetszik az anyag lágy esése és a selymes tapintása. Bizonyára finom lehet a viselése. Fontos szempont, elvégre, nem szeretnék egész este feszengeni majd. És ki tudja addig még hány sérülést szerzek, az sem baj, ha úgymond nem bántja az anyag a bőrömet. Nálam mindig, minden eshetőségre fel kell készülni… Félreteszem gyorsan a ruhát. Majd egyensúlyozva arrébb tolom a többit mellőle. Csak biztosítani akarom, hogy Miss Mimi egyértelműen lássa, nem kell többet behordania, egyelőre. Mert ez tetszik, nagyon is tetszik. És nem vagyok hajlandó többet végignézni addig, amíg erről ki nem derült, hogy rajtam is olyan szép-e, mint amilyennek elképzelem. Igazán remélem. Mert mutatós és mégis valahogy egészen szolidan különleges. Épp amilyennek én szerettem volna érezni magam Reed oldalán. Tökéletesnek.

Aztán ismét a fiatal lányra emelem a tekintetem. Még mindig határozott, magabiztos valójában áll előttem, de mintha egy icipicit elkezdett volna visszavenni gőgös stílusából. Na, úgy fest, hogy mégis tanítanak jó modort is az aranyvér iskolában…
- Batsa Welch. – Nyújtom felé a karom, mint egy béke jobbként, hogy akkor innentől kezdve mindketten behúzhatjuk a méregfogaink. Jobb a békesség, legalábbis az esetek legnagyobb részében arra törekszem. Úgy gondolom egy nőnek eleve a béke fenntartásának kéne lennie a feladatának meg a céljának, de hát tudjuk, hogy a történelem és az emberi természet messze rácáfol erre a hitemre. De nem baj. Én nem leszek az, aki háborút kezd, sem pedig az, aki puszta sértettségből folytatja azt, még akkor is, amikor lehetőség lenne a békére. – Bár gyanúsan erre már rájöttél… - Mosolyodom el, halványan, majd megint a ruha felé fordulok. – Igen… - Sóhajtok aprót. – De tapasztaltam már, hogy ami a vállfán gyönyörű, az nem mindig fest ugyanolyan jól emberen. – Magyarázom és szememmel már keresem is a tulajdonosnőt, hogy segítséget kérjek és vélhetőleg kapjak is, a választott darab felpróbálásában.

Mikor meglát, nyájas kedvességgel siet oda hozzám. Még kissé meg is löki az előttem álló lányt, figyelmetlenségében, annyira siet, hogy a kedvemre tegyen. Nem mintha követeltem vagy ragaszkodtam volna a különleges bánásmódhoz, de már rájöttem, hogy ha akarnám, se tudnám elhessegetni. Pedig alapjáraton nekem bármelyik eladó vagy öltöztető jó lett volna... Szóval ismét csak sóhajtok egyet és Blaire szemeibe nézek. – Maradhatsz, ha szeretnél még segíteni. De remélem tényleg jó lesz és akkor már nekem sem kell tovább válogatnom. – Bizakodok nagyon ebben a végkifejletben. – De azért köszönöm az eddigit. Nem akartalak feltartani a dolgodban. – Igyekszem nagyon-nagyon kedves lenni, tényleg olyan, mint aki elásta a csatabárdot. Aztán megint a szalon tulajdonosára nézek, aki el is kezdi bezárni az öltözőm ajtaját, hogy előbb lehámozza rólam a ruhám, majd felgyűrje rám a másikat.

Nem tudom, hogy Blaire kint megáll és vár-e. Nem olyannak tűnt. De azért amikor kinyitom az ajtót, hogy kimenjek a nagytükörhöz, kicsit mintha bizakodva néznék körül. De aztán meglátom magam és elmosolyodom. Ritkán vagyok ennyire elégedett, bár mostanában egyre többször. Így teljes boldogsággal jelentem ki.  – Tökéletes.

Halványkék ruha… Szinte majdnem felköhögök, ahogy próbálok leplezni a röhögést. Miriam szemére az emberek totálisan meg vannak zakkanva. Ja. A jéghercegnős extraborzasztó kisugárzáshoz lehet, hogy tényleg egy ilyen színű ruha mutat a legjobban. Biztos, ami tuti, senki se akarjon az ember közelébe menni. Bár lényegében talán már én is bánom, hogy idejött. Mondanám neki, hogy köszönöm, de megoldom másként. Mert a hatalmas egója és beképzeltsége mellé csoda, hogy egyáltalán befértem a ruhaszalonba. És van, akinek ez tetszik… Mondjuk lehet, hogy ha valaki nála is beképzeltebb az lakatot tud tenni a szájára, de jelen pillanatban elképzelni se tudom, hogy hosszútávon kellemes lehet vele eltölteni némi időt. Az évek alatt sok hozzá hasonlót megismertem már. Volt amelyik hízelkedett, volt amelyik épp ugyanilyen hideg falat emelt rögtön közénk. Egyiknek a társasága sem érdekelt különösebben. Persze… Végül úgyis mindenki engem tart beképzeltnek. Ugyan… Kviddicssztár vagyok. Erre az egyre vagyok őszintén alkalmas. De erre nagyon. Hát néha-néha hagy sütkérezzem annak a fényében, amit elértem. Még ha alapjáraton a nyugalom is az, amire ténylegesen vágyom. Csak Reed karjaiban tölteni az estéket, sorra egymás után.

- Kösz a tippet… - Morgok én is egy kicsit. Mert hirtelen, mintha az átlagos orrfelvonós alaphangulatánál is mélyebbre süppedt volna az önimádat sajnálásában. – Ezek szerint volt már tapasztalatod férfiakkal, fehérneművel és kviddicsgálával. – Vonom meg a vállam, mert egyértelmű, hogy valami volt, bár kétlem, hogy épp ilyen összefüggésben. Mondjuk egy kviddicsgálán nem akarok összefutni vele. Az hagy maradjon meg az én terepem. Vagy úgy összességében a mi terepünk, mert félek túl akarna ragyogni mindnyájunkat és azzal sem ő sem mi nem járnánk túl jól. De lehet ő a legkevésbé. Persze a támogatókkal jól elvagyunk. Ők is általában pénzes, de nem túl sok dolgot felmutató emberkék. Mint Flavien. De sportrajongók. És ebből kifolyólag van bennük némi alázat és kedves imádat mi felénk. Amitől jó a viszony. Mert működik. Flavien sem volt rossz ember. Ha nem épp most ébredek öntudatra bizonyára hosszú évekig jól ellettem volna a társaságában. Csak épp most lépett be Reed az életembe. Flavien pechére…

- Szerintem ez túl harsány. – Állapítom meg, miközben ujjaimmal végigsimítok az anyagon. A fehérköves gyűrűmet érzem túl soknak, már-már ízléstelennek összehasonlítva az anyaggal. Elvégre az eljegyzésemet is aznap erősítem meg. Magával a megjelenésemmel. Mármint a Reeddel való közös megjelenésünkkel. Tény, ami tény, hogy valami szolidabbat szeretnék, ami esetlegesen nem vonja el a figyelmet a lényegről. Épp csak hozzáad valamelyest a boldogságom tündökléséhez. Elmosolyodom. Önkéntelenül is, megint. Hisz tény, ami tény, hogy jól érzem magam a bőrömben. És lassan egy másik ruhaszalon termeiben fogok így állni, a tökéletes esküvői ruhát keresve. De oda már határozottan megyek. Nem elveszítve egy pillanatra sem az önbizalmamat. – Szóval Mathias… - Fordulok ismét a lány felé, miközben az arany ruha alól kihúzok egy szaténos, barackos, arany díszítéses ruhát, ami igazán gyönyörű. – Mesélte, hogy van egy húga, bár nem is értem, hogy a fennkölt természetedből, miért nem jöttem rá a rokoni szálra… - Rázom meg kissé a fejem és arrébb pakolok minden más ruhát, hogy jelezzem, nekem ez igaziból megfelelőnek tűnik. Bár még fel kéne talán azért próbálni… - Mindegy.

Lehet egy kicsit túldrámáztam ezt a dolgot fejben. Hiszen ez csak egy ruha. Rántom meg kissé a vállam, majd végigvezetem ujjaim a szürke anyagon. Nem rossz. Sőt maga a díszítés kifejezetten tetszik, bár talán azért mégsem ez az, amit igazán kerestem. De tényleg valami, amin már el lehetne indulni, és amelynek segítségével a többi, zsákutcának tekinthető darabot, száműzni lehet az öltözőszobámból. Bár azt, hogy ujjatlant és rövidet nem akarok felvenni, már a legelején elhangzott, nem nagyon értem, hogy miért került ilyenből mégis vagy ezer ide be. Miss Mimi nagyon-nagyon lelkes, ha a vásárlók kiszolgálásáról van szó. Kár, hogy inkább kissé heves, semmint nyugodt. Mert akkor esetleg nem szorulnék egy túl sokat képzelő tinédzser lány lenéző jóindulatára. Sebaj…

Megint szembenézek vele, amikor választásom kritizálja, de csak pislogok egy lassút és arrébb teszem a darabot. Oda, ahová eredetileg a lehetségesnek mondhatóakat kezdtem el gyűjteni. És, ahol eddig igaziból egy sem kapott helyet mégsem. Csak ez. Mert jelen pillanatban nem érdekel mit mond beképzeltke, ha legalább egy kicsit bosszanthatom azzal, hogy egy fél percre nem hallgatok rá, akkor az már megérte a lelkivilágomnak. Mert már kezdem magam kifejezetten rosszul érezni a közelében. És azt kívánom, bárcsak inkább ment volna el. Vonult volna ki túlfényezett fekete hajával együtt az üzletből. Legalább nem alázna engem, vagy legalábbis nem próbálna meg a földbe döngölni. Nem mellesleg milyen alapon is? Látszólag tényleg nem tehetett le túl sokat az asztalra, kétlem, hogy egyáltalán az iskolát befejezte volna. És nem, osztályzatok terén sosem jeleskedtem vagy büszkélkedtem a legjobbakkal, de legalább a tojáshéj nincs már ott a buksimon. Nem úgy, mint neki. Aki vélhetőleg ráadásul aranyszín tojásban jött erre a számára nagykegyes világba. Ami légyen-lészen, meghajol előtte, bármerre is jár. A semmiért.

- Te pedig tisztában vagy vele, hogy sértő vagy, bár nem érdemlem meg?  - Valahol félúton van a hangom a kérdés és kijelentés között. És bár tény, hogy elkezdett kissé idegesíteni, valahogy mégis sikerült egyszerűnek és nyugodtan mutatkoznom. És még el sem fordultam tőle, holott egészen ahhoz lett volna kedvem. Csak így itt hagyni. És majd inkább besétálni ide máskor vagy mással, bárkivel, aki tud segíteni. De nem tehetem meg. Gorombaságból én nem akarok és talán nem is tudok példát mutatni. Mindig arra neveltek, hogy maradjak kedves és szelíd. Még, ha mostani kérdésem már mutatja is kissé a személyiségemben lévő változást, azért a tanításokat nem akarom elfelejteni. De már kiállok magamért, ha ki kell. – Ha segíteni szeretnél, akkor gúny és csúfolódás nélkül tedd. Úgy szívesen veszem. Máskülönben, köszönöm, de nem kell. Nem óhajtalak feltartani a dolgodban. – Mondom megint csöndesen, hangomból mellőzve mindenfajta kioktatást vagy gorombaságot. Jelezve, hogy én hajlandó vagyok a békére, ha ő is. De olyan segítségre, akinek szavai mögül rosszindulat szűrődik, valóban nincsen szükségem. – Igen, Lya egy gyönyörű balerina. – Nézek végig a halvány barack, kék és egyéb ténylegesen pasztell csodákon. – Ezek a színek az ő kecsességén jól állnak. Én viszont minden téren, úgymond durvább vagyok… Ha pasztellt is látsz jónak az én alakomra, akkor is kétlem, hogy a leghalványabb árnyalat lenne a megfelelő. – Nyúlok egy kissé sötétebb barack színű darabért.

Amúgy nem érdekel az sem, ha marad, az sem ha elmegy. De azt mintha kiérezném szavai közül, hogy talán hajlandó lesz innentől kedvesebb hangnemben folytatni az okításomat. Bár azt sem tudom mikor lettünk annyira jóban, hogy tegezni kezdjen, de ezen már nem most kéne fennakadnom. Miután végre talán leszedte az fennkölt kis orrát a csillagos égből…
- Amúgy a Tavaszi Kviddics Gálára készülök. Még kissé odébb van, de az lesz az első alkalom, ahol már hivatalosan is a vőlegényemmel fogok megjelenni. – Önkéntelenül is halványan elmosolyodom, de talán még el is pirulok kissé, miközben lepillantok a gyűrűmre. – Elsősorban neki szeretnék, igazán nagyon-nagyon szép lenni. Másodsorban pedig mellette szeretnék ugyanígy nagyon-nagyon szép lenni. Az emberek nem hiszik el, hogy boldog vagyok. Hát azt akarom, hogy lássák… - Magyarázom, még ha ezzel túl sokat is mondok éppen egy olyasvalakinek, aki ez eddig nem viselkedett épp kedvesen velem. De mindenki, aki lát, vagy aki hallja a szavaim, az végre megenyhül. Már, akik részesei a hétköznapomnak. Ők elfogadják a szerelmem. Ha mindenkit nem is tudok meggyőzni róla, akkor is megpróbálom. És, ha olyasvalakit is sikerül, akit amúgy nem is érdekel, az talán egy plusz kis győzelem. Nem?

- Legalább pénzes, ha már öreg… - Miron egy vállrándítás kíséretében közli mondandóját, miközben ugyanezzel párhuzamosan egy sajtos finomságot kezd el majszolgatni. Persze gúnyolódásának jutalma nem lehet más, mint egy nyakleves anyám részéről. Bravó! Kiáltanám, de csak mosolygok bátyámra a kinyújtott tészta fölött. – Jól van, na… - Tudjátok, hogy tökre bírom a pasast amúgy. – Tárja szélesre a karját, aztán egyszerűen csak odalép és megpuszil. – Bár sokat segített a szimpátiámon, amikor megláttam a családja birtokát…
- Miron. – Forgatom a szemem és immáron én csapok oda egy konyharuhával.
- Kedvelem, mert szeret téged. Ennyi. – Szúrja oda gyorsban a békítést, majd kifordul a női birodalomnak számító konyhából és eltűnik a könyvtár irányában, ahol épp apánk szemrevételezi a Lancaster gyűjteményt.

Körbenézek a helyiségen, ahol anyámmal és legkedvesebb unokatestvéremmel, Rachellel készítem a karácsonyi sütemény és vacsora menüt. Furcsa érzés valahogy ez az egész. Itt állva, egy birtoknak lényegében az úrnőjeként, vendégül látni a szüleimet. Sok minden megváltozott alig pár hónap alatt. De talán én a legjobban. Ha végigmegy az ember most ezen a házon, látszik, hogy egy határozott nő keze nyomát viselik a bútorok és a tapéták. Igen. Eszközöltem néhány változtatást miután beköltöztem. Felújíttattam pár helyiséget, hogy kissé kizökkentsem a házat a komor úriasságból. A fényéből persze mit sem vesztett. De már kezd sokkal bájosabb és így számomra otthonosabb lenni. Ami fontos, hiszen itt óhajtom felnevelni a gyermekeim és itt óhajtok megöregedni. Reed oldalán. Így igen. Bár a bútorok egy része is változott. Az én határozottságom is új keletű volt és mégis minden és mindenki azonnal megérezte. A birtok épp úgy, mint a csapat- és munkatársaim, vagy a családom.

Anyám visszakapott valamennyit a régi énemből. Abból a Batshebából, aki gyermekként eldöntötte kviddicsező lesz. Bár olyan cserfes talán sosem lehetek már, mint kislányként voltam, de sokkal többet nevetek, mint eddigi felnőtt éveim alatt. És anyám ezért hálás. Hálás Reednek. Ahogy apám és valójában Miron is. Nem bánták hát, hogy velünk kell ünnepelniük. Kissé kiszakadva a családból és abból a hagyományból, amit évtizedek óta ápolunk. Majd jövőre mi is annak a részei leszünk. De most még kellett egy kissé a meghittség.

Aztán remélem Reed nem bánja meg... Sóhajtok egyet, miközben végig nézek a szinte csak tradicionális zsidó ételekből álló menün. Nos igen, anyám nem hazudtolta meg magát ünnepi vacsora terén most sem. Hiába lenne elvileg ő a vendég. Nálunk úgy szokás, hogy ahol a lány asszonnyá válik, ott a női rokonság feltétlen uralmat vehet át a konyha fölött bármikor. Persze ez engem valójában abban az esetben sem zavarna, ha az összes nagynéném és unokatestvérem itt sertepertélne ebben a konyhában. Én sosem volt egy nagy tündér ezen a téren. Azóta tanulgatok csak, hogy Angliába költöztem. Persze így is van az asztalon olyan, amit direkt én magam készítettem el és csakis Reed kedvéért. Egyszerű kis csokoládés sütemény, de párra nagyon szerelmesen kis piros szívecskéket festettem ételfestékkel, megint párra pedig még a nevét is ráírtam. Kár, hogy Miron épp gúnyos gonoszsággal egy ilyet emel fel és eszik meg. Ajjj… Hát ő se nő már sose fel, az is bizonyos…

Gyorsan szaladok fel és öltözöm át valami szép ruhába, hogy Reedet épp ugyanolyan tökéletesen várjam haza, mint amilyen tökéletesen karácsonyivá varázsoltuk az egész házat. Sietek, mert tudom, hogy párom bármelyik pillanatban megérkezhet és bizony én szeretnék lenni az első, aki köszönti. Mindig furcsa, buta féltékenység fog el, ha másnak jut először egy kézfogás vagy egy kedves szó. Bár ilyenkor mindig el is mosolyodom magamon. Buta… buta Batsa… Ez a férfi immáron úgyis egy életre a tiéd…
De most nem kell korholnom magam. Mert a házból szétszórtan hallani a családtagjaim, akik imitt-amott beszélgetnek. És csak én vagyok az egyetlen, aki tisztán és a lehető legközelebbről hallja, ahogy az ajtó tárul, majd csukódik. És ahogy Reed beleköszön a ház kis zúgásába.

Épphogy elhagyják ujjaim lépcsőkorlátra feltekert girlandot, kezeim máris Reedet karolják át. Magamhoz húzom, finom illatú és kedves alakját. Majd csillogó szemekkel nézek az ő szemeibe. – Hiányoztál… - Suttogom halkan és apró csókot lehelek az ajkaira. – Jó, hogy itthon vagy.