Megrendít, hogy ennyire fél tőlem. Sosem tapasztaltam még ezt. Persze, látszik, hogy jóval magasabb és izmosabb vagyok nála, így akár a köztünk lévő méretkülönbség is okozhatná ezt. De tudom, hogy a fiatalabbak valamiféle furcsa tisztelettel néznek rám, hiszen nem egyikük életét mentettem meg, vagy ha ők nem is tartoztak ebbe a csoportba hallották, hogy mi mindent tettem a nagyobbakért. A kinézetem és ez a kultusz pedig elhiteti velük, hogy különleges vagyok, és ezért úgy is kell velem bánni. Holott igazából egy vagyok közülük. Persze, bátor, vagy inkább vakmerő volt részemről, hogy egy csapat felnőtt halálfalóval álltam neki párbajozni a többiek védelmében, de nem is gondolkodtam, csak tettem amit helyesnek láttam. Ettől ugyanaz a kétségbeesett, céltalan fiú maradtam, aki azelőtt is voltam. Nem lettem más. Ugyanolyan érző és emberi vagyok, akármennyire is nem látszik arcomon, ha szomorú vagyok vagy dühös.
Olyan, mint egy rettegő kisfiú. Életbe lép a bennem lobogó családi ösztön, szeretném megvédeni és megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baj. Már nem. Csendesen egy zsebkendőt nyújtok felé. Látom a könnyeket a szemében, és szeretném ha tudná, hogy sírni nem szégyen. Jobb, ha kiadja az érzelmeit, mintha magában tartja. Tudom milyen az, mikor negatív érzések nyomják a szívedet és nem tudsz tőlük szabadulni. Ezzel telt a negyedévem, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott semmi sem volt. Aztán megtanultam a saját káromon, hogy muszáj erről beszélni, és dolgozni rajta, hogy ne alakuljon át valami sokkal többé és nagyobbá.
- Megoldjuk, rendben? – Kicsit macerás lesz, de ennyit megér. Beszélnem kell Madame Pomfrey-val, hogy ő mit tanácsol, hogyan lehetne a legjobb. Biztos vagyok benne, hogy tud valami bájitalt, ami segít, hogy kicsit energikusabb legyen és jobban viselje a holdtöltéket. – És ne szégyelld magad emiatt, megértetted? Rendkívül bátor vagy, és erről nem kívánok vitát nyitni. – Nem vagyok fenyegető, sokkal inkább szeretettel fordulok felé. – Én megértem min mész át. Vagyis nem teljesen, de egy részét értem – pontosítok kicsit. Mert persze, el sem tudom képzelni milyen lehet egy életen át küzdeni a kórsággal, de tudom milyen egy ilyen heget és történetet cipelni magunkkal.
Olyan, mint egy rettegő kisfiú. Életbe lép a bennem lobogó családi ösztön, szeretném megvédeni és megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baj. Már nem. Csendesen egy zsebkendőt nyújtok felé. Látom a könnyeket a szemében, és szeretném ha tudná, hogy sírni nem szégyen. Jobb, ha kiadja az érzelmeit, mintha magában tartja. Tudom milyen az, mikor negatív érzések nyomják a szívedet és nem tudsz tőlük szabadulni. Ezzel telt a negyedévem, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott semmi sem volt. Aztán megtanultam a saját káromon, hogy muszáj erről beszélni, és dolgozni rajta, hogy ne alakuljon át valami sokkal többé és nagyobbá.
- Megoldjuk, rendben? – Kicsit macerás lesz, de ennyit megér. Beszélnem kell Madame Pomfrey-val, hogy ő mit tanácsol, hogyan lehetne a legjobb. Biztos vagyok benne, hogy tud valami bájitalt, ami segít, hogy kicsit energikusabb legyen és jobban viselje a holdtöltéket. – És ne szégyelld magad emiatt, megértetted? Rendkívül bátor vagy, és erről nem kívánok vitát nyitni. – Nem vagyok fenyegető, sokkal inkább szeretettel fordulok felé. – Én megértem min mész át. Vagyis nem teljesen, de egy részét értem – pontosítok kicsit. Mert persze, el sem tudom képzelni milyen lehet egy életen át küzdeni a kórsággal, de tudom milyen egy ilyen heget és történetet cipelni magunkkal.
