Nem kerüli el a szavaimra -talán túlzottan is nyers szavaimta – kiülő döbbent arckifejezést Owen arcán. Mintha csak most vágnám pont én az arcába a valóságot úgy tesz, holott… tudom jól tudta mindig is, maximum elhinni nem merte, Iza bizony vonzódott hozzá. Lehet sajátosan egyedi módon, de vonzódott. Nem irigylem őket, sosem akartam semmit Redwaytől, és bár az évek meglepő mód jóképűvé formálták most sem hajlok rá hogy bármi legyen köztünk. Ellenben a naivitása azért megdöbbent. Nem akartam sem megbántani, sem előhozakodni a régi árnyak sötét valóságával, hiába az az érzésem végig kísértették a hosszú évek alatt. Különben minek faggatott volna pont engem?
- Hát, azt hiszem ezzel nem vagy egyedül.
- Hmmm…
Hangomban kétkedés van, és nem tudom eldönteni kinek szól. A ténynek, vagy annak hogy kit ért a másik fél alatt. Biztos nem saját magát. Még csak nem is a bátyámat. Bishop megosztó személyiség volt, vitathatatlan. De én a puszta létezését gyűlöltem amiatt, ahogy a bátyámmal bánt. Ez amolyan… testvéri kötelesség is javarészt és mert… beképzelt luvnyának tartottam, aki a semmire fel öntelten büszke. Úgy viselkedett mint egy beképzelt aranyvérű fruska, holott ez pont mondjuk az én feladatom lett volna.
- Na mindegy, azt hiszem ez a hajó már elment. Amúgy is szánalmas tőlem, hogy évekkel ezelőtti, viszonzatlan gyerekszerelem miatt siránkozok.
A kávémra pillantok, benne a barnásfehér folyadékra. Lágyan selymes, az olaszok kiválósága mégsem érzem az ízét úgy, mint máskor. Talán a beszédtéma miatt. Nem reagálok érdemben Owen lemondó mondatára sem. Bár a hajó elment ha elengedte volna nem így reagálna, sőt… akkor talán már rég házas lenne, gyerekek vennék körbe és élet… egy másik, új, pulzálóan boldog élet.
- Inkább mesélj te! Korábban azt mondtad, hogy hasonló cipőben jártál te is, és hogy felismered ha valaki próbálja elrejteni a gyötrődését.
Döbbenten pillantok a másik arcába. Ha nem sötétlene a monokli az egyik szeme alatt szinte elveszhetnék a barna szempár csillogásába. Mintha könyörgőn éhezve a történetemre noszogatna hogy szóra bírjon… ám… nem tudok eleinte kinyögni egy szót sem. Egy halk Ó hagyja el ajkaimat aztán pár perc csend ölel körbe minket. Ő gondolom várja hogy nekikezdjek, de nem tudom akarok-e. Illik-e tudnia róla? Olyan rég élek ezek alatt az emlékek súlya alatt hogy nem tudom szabad-e hogy kihúzzon alóla pont ő. Megbízom benne ennyire?
Felsandítok rá, fájóan kedves arcába, és rájövök még a homlokán lévő barázdák is szexepiljei lettek. A kor kifejezetten jól áll neki.
- Hát… ez hosszú én unalmas történet. De dióhéjban a lényeg, hogy a bátyám legjobb barátja. Eric Lestrange. – a név kejtésében van egyfajta törékenység, lágyság de kemény dac is. Magam sem értem miért félek nevén nevezni, miért érzem azt hogy egyáltalán erre szükség van mégis… ahol kimondom és a szél ellebbenti jobban érzem magam valamelyet.
-  Együtt nőttem fel vele, velük és ő olyan volt mintha bátyám lenne. Persze… ostoba és nevetséges módon menthetetlenül beleszerettem. Mikor megtudta hogy van valakim, aki nem csak a kezemet fogja, vérig sértett és úgy tett mintha az ő kötelessége lenne védenie engem. Akkor döbbent rá talán hogy ő is érez valami mást irántam. Sokáig titkoltuk Mathias előtt az egészet, mikor kiderült nem fogadta jó néven mondanom sem kell. Idővel, mire beletörődött kiderült hogy Eric… hogy neki… másik életet kell élnie. Így voltaképp elhagytam. Éveken át menekültem, előle, a múlt és a vizionalizált beteljesületlen jövőm elől. Szánalmas ugye? Aztán rájöttem nem mehet ez tovább, nem bújkálhatok és retteghetek. Hazatértem, dolgozni kezdtem, az életem halad a maga kis módján… de tudom milyen megrekedni ebben az árnyékvilágban.
Sóhajtok, kiiszom a kávém maradékát majd Owennek dőlök szelíden. Vállam a felkarjához ér és vészesen közeli távolságból nézek fel rá minden hátsó szándék nélkül apró bujkáló mosollyal ajkaim szegletében.
- Ne érezd hát rosszul magad emiatt.

- Hmmm....  nagyon sajnálom a szüleit... Biztosan nehéz lehetett ilyen fiatalon teljesen önállóvá válni... –
Komolyan nézek a férfira. Nem tudom mennyire szánakozó a hanghordozása, mert erre nem vágyom. Nem szeretek a szüleimről beszélni. Anyámat nem is ismertem, apám meg… jobban jártunk hogy meghalt. Szívességet tett vele. Úgy döntök inkább nem kommentálom a sajnálatát, mert se szép se jó nem jönne ki formás feszes ajkaim közül. Csak gunyoros mosoly suhan át rajta, amit a másik értelmezhet, ahogyan akar.
Semlegesen könyvelem el ahogy az italért nyúl, mégis furcsa töredéke a pillanatnak, ahogy az ujjai az enyémhez érnek. A sárkányok miatti stressz utójának tudom be mindezt, miközben kortyolok egyet és a torkom kaparását próbálom némi szelíd köhögéssel túlélni. A lelkemnek és a gyomromnak azonban kellett a csípős szesz, az agyam is tompább és kiegyensúlyozottabbá válik. Már képes vagyok a férfira figyelni, nem pedig a múlt emlékeibe időzni.
- Pár hete vagyok itt, Mathiasnak segítek a sárkányok ide szoktatásában, idomításában. Hogy őszinte legyek, ez életem legjobb munkája, elképesztően gyönyörű ez a sziget... kész csoda, hogy a mi időnkben ilyen környezetben, szabadon élhetnek sárkányok. A bátyja egy igazi zseni, hogy kitalálta ezt a koncepciót. Ezek után talán nem meglepő, hogy egyáltalán nem érzem magam a rabszolgájának. Persze minden csak nézőpont kérdése
- Az. Gyönyörű.
Egyezek ki a másikkal röviden és tömören. No igen, a sziget maga lélegzetelállító, a sárkányok nekem mondjuk speciel nem hiányoztak annyira. De ha Mathias valamit a fejébe vesz akkor tüzön-vizen keresztül viszi és mivel ő a családfő sok beleszólásom nincs a dolgokba.
- Na és maga mivel foglalkozik, amikor nem sárkányokat hergel? Csak nem lovakat idomít?
- A divatszakmába dolgozom. A lovak csak hobbi. A családunk több generáción át, főleg az apám a lovak tenyésztésével és versenyeztetésével foglalkozott. Hamarabb tudtam lovagolni mint járni. Ez nálunk hagyomány. Remélem még megvan mind és nem falták fel ezek a böszme jószágok őket reggelire…
Van a hangomban némi él, de viccnek szánom a beszólást. Nem tudom mennyire veszi a férfi a csipkelődésem ezért újra elréved tekintetem a vonásain. Bár marconának hat van benne lágyság, főleg a tekintetében.
- Milyen az ital? Skócia egyik legjobbja elvileg de sokaknak túl erős.
Vállat vonok és pillantásom a borostyánszín nedűre téved a poharamban. Apám kedvence volt, a bátyám és Eric is mindig ezt itta. Mi más választása lehet egy nőnek mint követni ezt a tradíciót? Nemde?

A ruhaköltemény lecsusszan, részben a segítségemmel, és zavarok ide vagy oda hagyom aztán Mirát felöltözni. A nők hada rohamozza meg a próbafülke előtti teret, mire elkészül a lány szinte mozdulni is alig lehet a kapkodó tömegben. Mindenki ezt akarja, pedig ki se hűlt. Mennyire ostoba fruskák ezek itt mind!
Próbálok egy lemondó sóhajt elfojtani és az egyik kevésbé előszakos hölgyike kezébe nyomom a kreálmányt. A többiek sötétlő pillantást vetnek rám de nem érdekel, a kolléganőim szerencsére orvosolják a helyzetet azzal hogy oszlatni kezdik helyettem is a tömeget így nagy nehezen Mira és én is kijutunk vissza a tükrös előtérbe, ahol több a fény és az érdemi közönség, bár fagyosabb hangulattal irányomba.
-Nos, köszönöm mégegyszer a... hát, mindent.
- Nincs mit! – mosolygom és a lány felé nyújtom a cédulát, melyen a saját kosztümjének adatai vannak. Bűvölt darab, változni fog és jelezni ha elkészül a varroda a munkával és érte jöhet.
-És kíváncsian várom a... nos,.. következőt.
- Én is. Küldök majd baglyot!  - bólintok és hagyom hogy a lány elinduljon. Hosszan nézek utána, kezeim közben újfent munkára találnak most az anyagdarabok hajtásában és rendszerezésében. Van ebben a lányban valami, valami fura, valami megfoghatatlan. Eltűnődöm ő vajon mennyire van ennek tudatában de sejtésem szerint közel sem.
Ahogy kilép valahogy másabb lesz a légkör idebent. Vagy én érzékelem másabbnak. Mintha sekélyesebb és egyszerűbbé vált volna minden. Az üresfejű csitrik idegesíteni kezdenek, a zajok és a fények megterhelőek. Nem is foglalkozom a többi ostoba vevővel, inkább hátra lépek a raktárba hogy az ottani dobozokat bűvöljem meg és persze magammal viszem azt a szép fehér kosztümöt, ami felújításra vár.

Nem vagyok otthon a mugli horrorfilmek világában, de a malacok említésére egy grimaszba torzul mimikám. Hát ezek után kétszer meggondolom egyek-e szalonnát az is biztos.
- Amúgy muglik között nőttem fel, és előszeretettel élem a muglik hétköznapjait.
Itt bizonyosodik be a sejtésem, miszerint Owen többet és jobban tudja ezt a témakört nálam. Megint kifizetődő volt hogy hallgattam és a megérzéseimre bocsátkoztam. Ő pedig nem is hagy szóhoz jutni, amit – valójában – nem is annyira bánok. Van abban ahogy beszél valami mágikus, és nyugtató. Élvezem a társaságát de ez a felismerés csak a parkba lépésünket követően tudatosodik bennem.
- Takarítani is úgy szeretek, ha a saját kezemmel csinálhatom. Akkor kapcsolja ki az agyamat igazán. A hypot nem a ruhának szántam, csak ráfröccsenhetett valamikor. De amúgy meg az egyik kedvenc pólóm, szóval… Tudod, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz.
- Oh… akkor némi bűbájjal könnyen helyre hozható. Látod, máris valamivel jobb lett a színe.
Biccentek tekintetem a foltra terelve, ami a fakultságából engedett de még mindig kopottabb kissé mint az anyag többi része. Még két bűvölés és meg is lenne, nem értem miért nem foglalkozik vele, ha már a kedvence.
A háztartási bűbájtanokban kevésbé jártas partnerem azonban rátér a régmúlt emlékeinek kivesézésére, és nem kerüli el figyelmem mennyire lelombozza a belőlem áradó információhiány. Érdekes ez, én örülök hogy senkiről nem tudok semmit vagy minimálisat ő meg láthatóan pont hogy keresne mindenkit. De tény ami tény, én menekülök a múltam elől mert képtelen vagyok megbékélni vele.
Közben az egyik méretes fa árnyékába lépünk, ahol egy szebb napokat látott pad hívogat. Elnézem ahogy Owen két párnát varázsol nekünk és helyet foglalok az egyiken.
- Nyitott könyv volnék neked, igaz?
Megrázom a fejem nemet intve. Némán, csendben. A tekintetembe benne van minden. A fájdalommal vegyes együttérzés. Ugyanaz történhetett vele ami velem is, ugyanazt érzem, amit talán ő is érez, de mindketten másvalaki elérhetetlen iránt. Tudom mekkora szívás ez, és átérzem azt a mardosó kínt. Velem egyedül a munka tudja ezt feledtetni, meg néha Morgan.
- Azt nem mondhatnám, Redway. De hasonló cipőben jártam magam is, felismerem a gyötrődést palástolását. És… átlátszóak a keresztkérdéseid.
Szelíd mosoly kúszik ajkamra, a végét szándékos csipkelődésnek szánom. Kissé neki dőlve a vállammal megbököm de figyelve hogy a forró kávé most a pohár tartalmát gazdagítsa és ne löttyenjen ki.
- Nem hinném, hogy bárkinek is komoly vetélytársa lettem volna, ha róla van szó.
Erre muszáj kacagnom. Meglep hogy félig meddig tényleg önfeledt.
- Te vagy ennyire kishitű vagy, vagy hollóhátas létedre meglehetősen ostoba! És nem gondolnám hogy az utóbbi. A bátyámon egyvalami segített kibolondulni abból a lányból, mégpedig az amnézia. Nem ajánlom hogy kipróbáld, elég szívás ez a családodnak meg igazából annak is aki átéli. Pedig elég komplex és jó  exmemoriam bűbájt kapott… De a lényeg, Bishop miattad nem akart vele lenni. Na meg mert Mathias mardekáros volt és elvből nem bízott meg bennük. Szomorú egy embert elítélni ez alapján de tény és való néha nem alaptalan. Sose szívleltem azt a lányt, bocs.
Talán a hanghordozásom miatt szabadkozom, de nem tudok kedves se tárgyilagos nyilatkozást tenni. Közben meg persze
Eric arcát látom hirtelen magam előtt, a csibészes mosolyt, a borostás markáns arcélét, a kék vesémbe látó pillantását, a kuszán göndörödő homlokába hulló barnás hajtincseket. De imádtam azokba beletúrni... és jobb bevallani, legalább önmagamnak némán hogy hiányzik. Akármekkora balfék is, hiányzik. És hiába a ház, a név, a vér, tudod jól vagyis tudom valahol hogy mélyen belül van benne ott jóság – nem is kevés – csak egyszerűbb neki, nem annak lenni.

Zavarnia kellene a segítőkészségének, kissé talán frusztráló is de meglepő mód nem kellemetlen, sőt. Sokkalta nagyobb biztonságban érzem magam. Még saját magam is meglepem azzal hogy korábbi viselkedésem és dacom ellenére hagyom, betámogasson az épület biztonságos falai közé. Ott nyugszom csak meg annyira hogy a sárkányok okozta stresszt egy másfajta feszültség váltsa fel. A jól ismert előszoba, az illatok, semmit nem változtak. Évek ide, történések oda, a kastély ugyanazt a képet festette, amit gyerek korom óta ismertem. Akár vakon is közlekedhettem volna, mindent tűpontosan tudok merre van. Ujjaim az egyik konzolasztal tölgy sötét barnáján simít végig… bőröm bizseregni kezd a hűvöse miatt.
- Na és hogyhogy csak így, megbeszélés nélkül hazarepült? Hirtelen sugallat? Sürgető honvágy?
Joshua korábbi megjegyzéseit mint időzítés meg elkiabálás fel se vettem, maximum ha hallotta hümmögő cinizmussal könyveltem el. Most azonban kénytelen meg kellene szólaljak, csakhogy gombóc van a torkomban. Inkább a pálcám kapom elő, pár elegáns suhintással eltüntetem a sárfoltokat a csizmámmal ugyanígy járok el, majd ha a férfi hagyja őt is valamennyire kibűvölöm a mocsokból.
- Eredeti terveim szerint nem akartam ezen falak közé lépni. Csak a temetőbe jöttem meg a lovakhoz, de azok odakint…
Megborzongok ösztönösen, majd kerülve a másik tekintetét sarkon fordulok és a szalon felé veszem az irányt. Ott a barna árnyalatok világában a barna ital az áttetsző kristálypohárba melybe kiöntöm olyan, mintha ide született volna. Tekintetem elidőzik az alagsorba vezető folyosón, és igyekszem Eric érintését kiverni a fejemből, meg mindent ami vele ott megesett, de nehezen megy. Olyan ez, mint egy hívogató dallam, ami megrészegíti a józan eszet.
Remélem a kábulatot leküzdi az ital, s mivel jó nevelésben részesültem a másik poharat Josh felé nyújtom.
- És maga? Mióta a bátyám rabszolgája?
Elbiccentem a fejem és most kíváncsi tekintettel pislogva várom a választ. Tényleg érdekel mi visz rá valakit, bárkit arra, hogy Mathias-nak adja a lelkét (hacsak nem nő az illető fülig belebolondulva) és úgy döntsön Skócia eme nem túl nagy nem túl központi és kellően üres szigetén tengesse rövidke élete mindennapjait.

- Na, akkor most tuti jól leégetlek téged a szakadt gúnyámmal.
Hasonlóan, mint ő nem sokkal ezelőtt megvonom a vállam. Amolyan mindegy alapon, mert.. vallójában az is. Persze fontos a ruha, egyrészt a személyiség, másrészt az önkifejezés része, de nem mindenki teheti meg hogy úgy öltözzön ahogy szeretne. Érdekes, annak idején bele sem gondoltam ki merre keveredik az életben, de hozzá mindig valami jól menő szakmát társítottam, elvégre eszes volt, és kellően simulékony. Erre itt találom, nekem köszönhetően kevésbé nyúzott egyszerű ruhában holott a mosolya báltermek gazdag csillogásába illene inkább be egy szmoking felett.
- Te bezzeg nagyon csinos vagy. Ez is saját tervezésű ruha?
- Még a végén félre értem és azt hiszem flörtölsz velem… - figyelmeztetem egy szúrós pillantással, majd megrázom a fejem a kérdésre. – Nem, ezt a mentorom, Madame Mimi készítette. Látogass el egyszer a butikba Londonban ha úgy adódik. A kedvesednek kedvezményes árat adunk, jelenleg csak női ruhák vannak, de ki tudja… hamarosan lehet férfi kollekcióval is előrukkolok egy használati útmutatóval. Hogy jutott eszedbe hypo-t használni? Kész ruha és öngyilkosság! Hacsak valakit mugli mód ki nem nyírtál.
Bár viccnek szántam, rájövök a végére hogy elég béna poénra sikeredett. És az életcél is, hát újabb vállvonást kíván de inkább csak bólintok. Lehet igaza van, bár még nagyon az út elején járok. Rengeteg kapcsolatot kell kiépítenem és még többet vagy eltitkolnom vagy elkerülnöm. Mondjuk például az ex-halálfalók társaságát mint Leonard Beckett vagy Eric Lestrange.
A szeme alatti karika kérdését annyiban is hagyom. Talán megkönnyebbül Owen, hogy nem firtatom vagy hogy úgy mondjak, nem kotnyeleskedek bele ügyes bajos dolgaiba, mert lazábbá válik a testtartása és mit ad Merlin magával invitál a park irányába. Készséggel követem a közbeszúrt kérdésre a többiekről meg eleinte csak mély csenddel felelek. Végül egy halk sóhaj is elhagyja az ajkaim.
- Őszintén? Alig tudok valakiről valamit. A bátyámat leszámítva, aki sárkánykutatónak tanul a Godric-on és nem túl rég szakított álmai nőkével. Most teljes lelki válságban szenved.
A parkban alig van ember, a madarak halk csicsergése kellemes háttérzajt biztosít. Szeretem az ilyen nyugodt helyeket, ilyenkor jó egy jegyzetfüzettel és egy ceruzával inspirálódni és persze alkotni. Talán ha nem lenne itt egykori diáktársam megrohannának az ötletek de most messzire kerül mind.
-Te Izabel-re vagy kíváncsi, igaz?
Kérdezem bár mosolyogva de szomorú a tekintetem. Tudom hogy volt közöttük valami, tőlük volt hangos az iskolai pletykahullám, és tudom mennyi lelki gyötrelmet okozott ez Mathiasnak, aki szintén Bishop-ért volt oda meg vissza. Egyszerűen csak nem értem mi vonzotta őket benne és ő, már Iza, miért volt mindegyik iránt ennyire… közömbös. Még a hírhedt jégkirálynő Yvette Delacour is több együttérzést tanúsított néha napján.
- Nem tudok róla semmit. Sajnálom. A bátyám nagy vetélytársa voltál vele kapcsolatosan, tudod-e?
Gondolom nem. Vagy ha tudta is Owen, akkor sem érdekelte. De mi érdekli a kamaszokat? Nem kellene felrónom neki. Most meg… olybá tűnik mindenki élete megfeneklett, hol itt hol ott hol meg amott. Elcseszett egy évfolyam volt az és elcseszett egy élet lett belőle.

Micsoda selfie és sellőfrizkó  
ultraszexi 

Hablegényleső: Lilah Parsons

- Hohó, nahát! Ezek szerint maga Claire...ugye?
Hatalmas fintor ül ki arcomra a név hallatán. Még a hideg is kirázna, de tartom magam. Bár rímel a nevemre valamiért ez a név nincs a toplistás kedvencek között. Talán Lyanát idézik fel bennem, meg a bátyám nyomorát, amit most, láthatóan, hús-vér sárkányokkal próbál elfeledni.
- Csak vicceltem, nehogy lángra kapjon itt dühében! Tudom, hogy Blaire-nek hívják
Bólintok, hogy jó. Akkor ezek szerint mégsem annyira ostoba mint amilyennek elsőre tűnt a fickó, bár azt meg kell hagyni, profi mód csalta el tőlem azt a böszme nagy dögöt. Akkor, úgy veszem a bemutatkozás ezzel le is van tudva. Nem zavar hogy én nem tudom a nevét, látványosan nem siet a tudtomra adni. A bátyám embere, a bátyám dolga az enyém annyi lett volna hogy messzire kerülöm a kastély erre nesze neked, már felé is suhogok nagy sebbel lobbal a riadalom szomjoltására. Csakhogy a másik levakarhatatlan.
- Davis... Joshua Davis. De elég, ha Joshnak szólít, vagy igazából hívhat akárhogy, bármire hallgatok.
Magas labda, nehéz megállni hogy ne csapjam le mondjuk egy frappáns visszaszólással, de inkább csak a szemem sarkából újra végig mérem és közben azon tűnődöm Mathias hol a fészkes doxyseggbe tud ilyen alakokat összeszedni?
- Öhm, szóval annyi magyarázattal azt hiszem még tartozom, hogy a bátyja, Mathias kért fel, hogy segítsek neki a rezervátumban. Mint azt az előbb talán láthatta, sárkányidomár vagyok.
- Igen, ezt kitaláltam… -
Hangomban mély, tömény epe költözik. Inkább a sárkány miatt semmint az idegen okán.
- De kérésre bármi vagy bárki mást is szívesen idomítok... A lángnyelv megszelídítése példának okáért épp az egyik specialitásom
Kedélyeskedésére csak a szemem forgatom és nem állok meg. A hajamba bele kap a szél, megcirógatja de mit sem törődöm vele. A ház már kellő közelségbe kerül, míg a vendég lak távolabb mint eddig de Joshua még mindig mellettem lépked meglepeően könnyed eleganciával. A sárba és a mocsokba illik, a mindig rendezett birtok most kissé vadonra emlékeztet, valószínű az új neveletlen házikedvencek jóvoltából.
- Az ég szerelmére kisasszony, ha így folytatja, még nekirepül egy sárkánynak.
A kifakadásra, talán a hangsúly miatt leginkább, megtorpanok. A ház pár méterre van csak, az ajtó barnája ott izzik a férfi mögött aki félig elém kerül. Valószínű lassabban érzékelte a megállást.
- Nem szándékozom újabbal találkozni.
Közlöm nyersen, de alig mondom ki, egy közvetlen felettünk repül el. Alacsonyan, a ház egyik kiemelkedő pillérje a tetőm majdnem a hasát karcolja. A pikkelyek és a hang ösztönösen ugrásra késztet, és behúzom a nyakam is. A lény azonban az erdő felé suhan mit sem törődve velünk én meg új, nem kívánt ismerősöm karjába kapaszkodom, ráadásul félig ő tart meg.
Szó nélkül bár némileg zavartan lépek tőle hátra megtartva az egyensúlyom és semmit se szólok csak a pálcám kapom elő. Feloldom a kastély bonyolult zárbűbáját és nem érdekel Erik Lestrange vagy Joshua David, teszek mindenkire, bemegyek. Nem invitálom a másikat, az ajtóval se fáradok hogy bezárjam. Tudom, utánam jön, ha más nem a kíváncsiság hajtja meg a whiskey csábító ígérete.

Fel sem tűnik Owen feszültsége, talán mert inkább akarom orvosolni gyorsan a problémám és kijavítani a hibám, ráadásul oly annyira hogy engedélyt sem kérek tőle. De valahol bennem van az hogy férfi, valószínűleg nem is tudná a megfelelő bűbájokat. Ez persze nem szép, így általánosítani vagy leírni a másikat, ellenben az eddigi tapasztalatom utat törve minden épkézláb gondolatot elnyom bennem. És csak cselekszem.
- Aha, tényleg jó, de legközelebb inkább kérj meg, hogy előbb vegyem le a nadrágomat, mert nem szoktam ám hozzá, hogy pálcát szegezzenek a családi ékszerre és úgy megijedtem, hogy közel voltunk hozzá, hogy hátul is tisztítani kelljen a gatyámat.
- Ó… - közlöm meglepetten és bár el kellene pirulnom valahogy mégsem megy. Kamasz koromban biztosan fejtetőig vörösödtem volna de ma már ezt levetkőztem. Zavarom, ami van inkább az engedélykérés hiányára való rádöbbenés okozza. Visszanyelek egy vagy majdnem két teljes visszaszólást, és inkább kávéra invitálom. Nem is kell a bólintás elég az a mosoly az arcán hogy tudjam, megvettem kilóra.
- Miért? Itt nincs Karácsony meg Szilveszter?
- De van… - kuncogok az utca forgatagába a kávézó felé irányítva léptem. miközben megrázom rövid, mindössze csak vállig érő, kibontott hajam. – Itt sem lopták el. Akkor mondjuk úgy a család és a dráma elől menekültem idáig.
- Éttermet nem igazán tudok jót, de kocsmából többet is találtam. Úgy tűnik más az érdeklődési körünk, Montrego.
- Ez elég lehangoló Redway. Még tőled is. – pillantok rá megrovóan majd a kávézóhoz érve mélyet szippantok az aromás levegőből. Van minden olasz boltnak egy sajátos hangulata, de ott ahol kévét szolgálnak fel még egyedibb a többitől. Talán az illatok teszik vagy csak a tudat, hogy itt bizony felfrissülhetsz… nem tudnám pontosan megmondani. Nem minden varázs érkezik pálcából, ezt még a közönséges mugli is imádhatja.
- Na és miféle anyagot lehet itt beszerezni az oregánón meg az olívabogyókon kívül?
A fiúra sandítok aki sokkal inkább érett férfi már mint emlékeimben élt. Mennyit változott és ugyanakkor valahol mégsem. Furcsa érzés kerít hatalmába. A viszontlátás mellett a nosztalgia és a nosztalgia mellett a millió kérdés.
- Kifelejtetted a pestot és a parmezánt. – cukkolom sorban állás közben. – De a valóság, a szövet. Tudod a divatszakmába helyezkedtem el, és jobb tervezek lenni mint Madame Malkin. Szóval az anyag minőségén sok múlik, így most minden pénzem befektetem kelmékbe meg csipkékbe, amikkel később dolgozhatok.
Vállat vonok mintha nem lenne nagy szám, bár nekem eléggé az. Közben sorra kerülünk a kültéri kiadóablaknál. Bent tömeg van, így gyorsabb és kényelmesebb itt rendelni. Magamnak egy laza cappuchino-t, mert nem akarok hajnal kettőig az ágyban forgolódni, Owennek meg az éjfekete tömény presszóját, hacsak nem módosít a korábbi választásán.
- Essünk túl a kérdésen.
Felpillantok rá és felvonom újra a szemöldököm kérdőn. Talán észrevette hogy jobban megbámultam a kelleténél, de nem akarom erőszakkal kiszedni milyen kalandokba bonyolódott. Elvégre közöm nincs sok hozzá.
- Milyen kérdésen? – teszem az ostobát, aztán ravaszkás mosollyal figyelem a vonásait. – Egyértelmű hogy a másik szarabbul járt.
Közben a rendelésünk is megkapjuk és a fiú felé nyújtom az övét.
- Ígérem, nem borítom rád még egyszer.
Kuncogok ujjaim között a poharával. Mert egy dolog állítani valamit, és az övéről nyilatkoztam, de a saját kávém sorsáról egyelőre nem nyilatkoztam.

- Beszarok… Blaire Montrego.
Halovány, de őszinte mosolyt csal arcomra a szófordulat és a nevem párosítása. Nem örült még soha senki így nekem, és valahol titkon ez elég imponáló alpáriasság ide vagy oda. A szemöldököm feljebb kúszik némileg azért, de sokkal többet nem tud leolvasni a másik az arcomról. Közben persze alaposan szemügyre veszem.
Magas lett, felfelé kell sandítanom hogy jó láthassam arca vonásait, melyek olyanok mint gyermekkorunkban voltak mindössze némely kellően markánssá vált. Ellenben szembeötlő a tény, nincs túl jó bőrben, már a nyúzottságát és elnyűtt ruháit tekintve, amit… úgy látszik a véletlen belebotlásom megtetézett még egy kávéfolttal is. A fene…
- Hát én… őőő… én csak nyaralgatok, vagy izé… inkább telelgetek? Meg gondoltam iszok egy kávét, de aztán jobb ötletnek tűnt megfürdeni inkább benne.
Felkacagok a „telelgetek”-re meg a „megfürdök”-re. Az utóbbi kelt bennem újfent egy kis lelkiismeret furdallást, mert mégis csak én okoztam. Így mikor pillantása lesiklik elázott nadrágjára a kérdését meg se hallva karon ragadom és az egyik sötétebb ki utca sarka felé indulok. Ott már bátran előveszem a pálcám és pár ügyes nonverbális varázslattal eltüntetem a kávéfoltot a nadrágról és a pulcsiról. Még a vegyszerfolt is halványodik pár árnyalatot és visszanyeri az anyag az eredeti színe hasonmását.
- Hmmm… meglepően jobb ez a bűbáj mint Madame Suvickus-é.
Jelentem ki elégedetten, majd felpillantok a kék szemekbe. Már kezdem érteni mit ettek rajta a felsőbbéves lányok, és ez a monokli ami már lilul alatta kissé rosszfiús benyomás hatását kelti. Amire sajnos köztudottan eléggé bukok.
- Bocsáss meg, azt hiszem tartozom egy jó olasz presszóval. Meghívhatlak?
Mosolyodom el szélesen miközben pálcám gyorsan visszarejtem szokott helyére és immár kissé zavarba kerülök hogy a forgalomtól és az emberektől távolabbi kevésbé nyílt terepen vagyok.
- A kérdésedre a válasz pedig… anyagbeszerzésen, de holnap már indulok is tovább és persze… kerülöm az ünnepeket.
Kikémlelek jó pár percig mielőtt visszalépek az utca nyüzsgésébe. Nem akarok senkivel összefutni, épp elég Redway és a kávé. És ha már kávé… lehet én is rendelek egyet.
- Vacsorázni indultam mielőtt beléd botlottam. Mondd csak, a telelgetésedben találtál valami remek kis éttermet, ami kihagyhatatlan?
Próbálom könnyedre venni a figurát, nem töprengeni azon hány évet kell hirtelen percek alatt áthidalnunk. A monoklin újra elidőzik a tekintetem épp annyira hogy feltűnjön neki, de kérdezni nem kérdezek. Még.

A szabadságom jobbára szűkös volt és kevés, de ezt a keveset is arra fordítottam hogy vágyaim beteljesíthessem velük. És hol máshol érdemes gyönyörű kelméket, veretes csipkéket valamint lenyűgöző finomságú szövetet venni ha nem Franciaországban vagy testvérországában, Olaszországban? Korábbi utazásaim kapcsán több helyen megfordultam s most kissé úgy is életem meg, mint egy nosztalgiakörutat. Morgan a következő szezonra készült, nem akartam sem a jelenlétemmel sem a problémáimmal zavarni. A bátyám meg… elfogadta hogy külön utakon járunk, ráadásul amióta Lyana elhagyta eléggé befelé forduló lett.
- Remélem csak idő kell neki…
Sóhajtok hangosan kimondva gondolataimat és beszívom Firenze városának levegőjét. Még szinte abban is vibrál a művészet. Holnap tervezek Arezzoba indulni, állítólag ott van a vidék egyik legjobb csipke-lelőhelye, ami minden színt és változatot kielégít. Persze az ár nem olcsó de ha a minőség a tét, nem sajnálom rá a súlyos galleonokat.
Ám a mai nap még szabad és itt vagyok a nyüzsgő város szívében. Elnézem az andalgó párocskákat, a bevásárlásból hazafelé igyekvő szatyrokat a kézbe fogó turistákat miközben azon morfondírozom melyik, a listámra felírt éttermet válasszam.
Szállásadóm volt oly kedves és a legjobb éttermek nevét gyűjtötte össze így nekem csak némi rejtett bűbájnak köszönhetően irányba kellett fordulnom hogy megtalálhassam az általam olvasott vagy hangosan kimondott nevűt. A papír mint egy iránytű vezetett.
Valami furcsa oknál fogva sosem szerettem az elsőt választani. Nevetséges de azzal magyarázom, hogy én is második vagyok. Elindultam hát a kanyargós utcák végtelenjében és már attól féltem talán elvesztem mikor ismerősnek csengő utcanév bukkan fel a közeli sarkon. Újra a papírosra meredek, ám sajnálatos mód ez nem túl bölcs, mivel így lendületből beleszaladok valakibe. Vagy épp ő belém.
- Scusi!
Kiáltok fel és sikerül megtartanom az egyensúlyom is hogy ne szántsam fel a macskaköves többszáz éves és kellően mocskos utcát. Aztán kell még egy pillanat hogy az illetőre pillantsak miután egy lépést hátrálok az úttorlaszomtól.
És ekkor… hát csak pislogok meglepve. A vonások, az arc mind ismerős és sejtem is honnan de elhinni nem akarom. Létezhet ekkora… véletlen?
- Maga… te… Redway?
Rég tovatűnt roxfortos évek emlékképei tolulnak agyamba, a kviddicsmeccsek, a klubhelységben töltött végtelennek tűnő órák a házifeladatok fölött, a könyvtári magolás és persze sok minden más is.
- Mit keresel te itt?
Bukik ki belőlem a kérdés olyan nyers őszinteséggel hogy saját magam is meglepődöm rajta. Elvégre miért ne lehetne itt pont most? Ám a sok olasz között rábukkani egy régi ismerősre, lássuk be kész… csoda.

Mira elegánsan illeg billeg a többieknek, a boszorkák jaa hű-zik meg há-zik természetesen. Megmosolygom az egészet, ilyenek a nők kár is ezt tagadni vagy szépíteni. Őket a ruha nyűgözi le, engem a lány de igyekszem ezt titkolni azzal hogy csak lopva pislogok rá nem pedig folyamatosan őt bámulom, mint a többiek.
Aztán, egész váratlanul -noha nem kellene annak lennie- jön egy pont hogy Mira leugrik a dobogóról és a próbafülkék felé siet. A vevők sutymorognak van, aki hangosabban fejti ki véleményét, van aki inkább fojtottabb hangon. S ki tudja mit méltatnak vagy szidnak. A ruhát, a nőt, aki viseli, a tervezőt, az anyagot, a színt, a fazont. Ahány boszorkány annyi féle divatirány ugyebár. Nem egyszerű szakma ez, tűnjék bármennyire is annak.
-öhm, Tudsz... segíteni vele?
Mira kérdése,  vagy nevezhetném kérésnek, meglep, bár nem kellene az előzmények fényében.
- Természetesen!- bólintok és követem őt, megfigyelve titkon járását, válla mozgását, haja libbenését. Agyamban ezer ötlet szalad át és ujjaim alig várják hogy ceruzát ragadjanak ám ehelyett a próbafülke rózsaszín bársonya kerül a kezembe, majd a ruha puhasága, ahogy kisegítem belőle a másikat.
- Borzasztóan a nők, hogy ölre mennek egy csinos ruháért… ami a többségnek jól sem fog állni…
Sóhajtok szomorkásan és ahogy a ruha lecsusszan illedelmesen elfordulok. Bár nem kellene úgy érzem mégis így etikus.
- Még meggondolhatod magad… - teszem gyorsan hozzá. Szavaim a függöny felé repülnek ám Mira pont ugyanolyan jól hallja. – A ruhával kapcsolatban… meg persze minden mással is…
Nem akarom én kényszeríteni semmire, talán ezért nem kötöm az orrára hogy lazán szakmát válthatna ha a jelenlegi munkahelye nem fizet eleget. Öröm lenne a kifutón, a pasik imádnák és szerintem hamar a sztármodellek életét élhetné. Már persze ha vonzza annyira a rivaldafény, mint furkászt az arany.

ko... hopp! 

Miért is kérek én bocsánatot? Miért szabadkozom a saját birtokomon csupa sárosan no meg megalázottan? A büszke aranyvérem fellázong észszerűtlenül ostoba viselkedésemen így mikor a sárkány biztos távolságra ér tőlem a férfi kíséretében az erdőben majd végül megjelenik előttem a furulyás emberke, hát joggal morgok – főleg magamra- hogy mit hálálkodom én ugyan itt? De tény, sárkánnyal szemtől szembe még nem volt dolgom. Mostanáig.
- Ugyan már, semmiség... Miss..
- Montrego!
Vágom rá olyan dölyfösen, hogy lassan félő az én orrlyukaimból is füst gomolyog fel, mint nem sokkal ezelőtt a fenevadéból, akivel szembe kellett néznem.
- Azért legközelebb, ha sárkányok közé merészkedik, nem árt egy tapasztalt kísérő
- Ha maga mondja… - morcogok de nem fogadom el a segítő kezet. Miért is tenném? Felállni fel tudok, nem vagyok sem béna sem együgyű hogy ne menne a manőver, elcsúszni se csúsztam volna ha nem ijeszt halálra a bestia.
- De ha őszinte akarok lenni egészen kapóra jött a belépője... Így legalább sikerült kicsit előrébb jutnom Rubinnal.
- Oh, roppantul örülök, hogy a kedvére tehettem, Mr… - itt elakadok mert rájövök ő be sem mutatkozott és a szarkasztikus hangszínem is bennem reked. Helyette csak csípőre vágom a kezem és tartózkodón, gyanakvóan méregetőn szemrevételezem a bűbájoskodó fickót. Olyan mintha egy nagy grizly akarna kezes bárány lenni. Képtelenül nevetséges.
- Megkínálhatom egy teával? Vagy egy kicsit erősebb is jöhet?
- Ó mennyire hogy jöhet – bólintok. – Csakhogy én nem oda megyek…
Bökök itt a vendégházra, amelyben olybá tűnik berendezkedett a tudtom és engedélyem nélkül. Ezen a ponton jegyzem fel magamban hogy tuti megfojtom a bátyám a következő adandó alkalommal.
- Hanem egészen pontosan oda. És azt a harmincöt éves Glen McKenna-t úgy végzem ki a bátyám kontójára hogy füstölni fog csessze meg…
Azzal nem törődöm a fickóval meg a sárkányokkal de a sárral se, elindulok a kastély irányába. Nem invitálom a másikat, mert a megérzésem azt súgja jönni fog ő magától, már csak azért is hogy ne egyenek meg a sárkányok. Bent meg majd a paprikás hangulatom talán az erős ital elűzi hogy utána kellemesebb társaság legyek… habár, sose tudni. Ugyebár szeszélyesek a nők és nem terveztem a hátba lépni de a kényszer átírja az adott helyzeteket. És valahol belül rettegek, mit vált ki belőlem a régi de annál ismerős atmoszféra.

Meglep de örömmel veszem hogy a srác nem fűz különösebb kommentárt a nevem hallatán. Több oka lehet ennek, de se időm se energiám firtatni mert inkább a szabadulásunk kérdése fontosabb mintsem a mitgondolhatrólamamúgy kérdéskör megválaszolatlansága.
- Ő lehet nem, de talán Granger… Meglepne, ha az a csaj nem gondolt volna minden eshetőségre. Remélem kiderül, hogy…
Vállat vonok. Hermione valóban talpraesett kis boszorkány kár is elvitatni, iskolaelsőségével megaminden, de ettől szimpatikusabb nem lesz senki szemében ha nem kedves. Vagy alázatos. Valami van benne ami engem távolságtartásra int és talán ez nyilvánul meg Owen válaszára adott testbeszédemből. Meg amúgy is… majd kiderül. Mint ahogy előbb utóbb mindig minden.
További időnk nincs Potter-en és a társaságán merengeni, mert a zajok és a felismerésem hogy talán meghallhatnak torkomra forrasztja a szót. Persze háztársam, mint valami hős daliás lovag mugli módra az ajtó és köztem terem kivont pálcával. Talán kiülne egy fintor csinos kis pofimra ha nem suhanna át a gondolat hogy Frics tért vissza immár valamelyik bűbájt is alkalmazni tudó tanár társaságában.
Hallod az odakint elfojtott halk motyogást, hogy jól lehet hasonlóan bajba került diákok és bekapcsol bennem a segítsünk rajtuk jelmondat felirat. Hasonló lehet Redway meglátása is mert tétovázik és én ezt kihasználva lépek oda mellé. Elfog egyfajta különös balsejtelem. Valamiért nem akarom hogy társaságom legyen Owen-t leszámítva. Valamiért nem bízom már senkiben, még azokban sem akik elvileg a jó ügy oldalán harcolnak.
Valaki elárult. Valaki becsapott minket. Valaki cserben hagyott. És az a valaki lehet kintről próbál bebocsátást nyerni. Így mikor a fiú pálcát tartó keze megemelkedik én ráteszem a karjára az enyémet. Nem izmos túlzottan de szikár és az egész tenyerem kell hozzá. Bízom benne hogy az érintésem eltereli a figyelmét és rám pillant, akkor csakis akkor rémült szemekkel rázom meg a fejem nemlegesen.
- Lehet csapda…
Tátogom és utálom magam de háború ez ahol aki lemarad ott marad alapon túlélsz vagy meghalsz. Nem akarom hogy kicsapjanak. Nem akarom hogy ismeretlenek miatt lebukjak. Owen más, ő hollóhátas, de azok ott kint… hát ki tudja. Nincs röntgen szemem hogy falon lássak át pedig… hejjj de jól jönne most.