- Igen. Most már mindegy. Mit mondhatnék? Még ha varázsütésre hirtelen meg is értenénk egymást, és el tudnánk simítani a félreértéseket, a vitánk után maradt romokat, és minden mást, most már nem szívhatja vissza, hogy ”van egy lány”. Most már lehozhatná nekem a csillagokat, én megadhatnék neki mindent, amit valaha is akart, de akkor sem tudja meg nem történtté tenni, hogy ”van egy lány”. Egy lány, aki nyilvánvalóan nem én vagyok. Egy kis részem azt kívánja, bár soha meg sem történtünk volna. Bár ne hagytam volna kimozdítani magam a csigaházamból, abból a békés, kellemes, normális létezésből, ami nem járt állandó drámával, és ami nem tűzött fel Charisma Belby céltáblájára. Most ugyan legkevésbé sem tudok arra gondolni, ő mikor kapja fel ezt a sztorit, egyszerűen csak visszavágyódom oda, akkorra, amikor nem voltam egy Montrego életének részese sem. Mert… tulajdonképpen mi is az a jó, amit ebből magammal viszek? Inkább csak szívfájdalom árán megszerzett tanulságok jutnak.
- De hát vártál. Hogy tudod azt mondani, hogy nem? Azt vártad tőlem, hogy dobjam el magamtól, amit akarok. Amiben jó vagyok. Azt vártad tőlem, hogy szeressem a világodat és érezzem magam jól benne, épp csak a világod megvet engem. Azt vártad tőlem, hogy adjak fel magamból dolgokat, miközben te semmit, de semmit nem változtattál és semmit sem adtál fel értem. Ez nem fair, Mathias – csendes lemondással rázom meg a fejemet, már megint rám tol mindent, nem tudom elviselni, kicsit tehetetlenül tárom szét a karjaim, és az ujjaim még mindig csak a levegőt markolják. Nincs kapaszkodó. Nincs segítség. A vállaim kicsit megfeszülnek a mozdulattól az ujjai alatt, és nem ez fáj, nem okoz fizikai fájdalmat, a puszta érintésétől szorul össze a torkom, a mellkasom – Mindezt elvártad tőlem, és közben csak üres ígéreteket tettél, amik az első bukkanónál már semmit sem jelentettek neked – ha akarjuk, megoldjuk. Ha akarjuk, enged ő is, és engedek én is, de egyedül nem megy. Mindeközben ott visszhangzik a fejemben minden – kezdve a majd ezt csináljuk nyáronnal, ezt csináljuk majd a születésnapodon, karácsonykor, az a hülye, hülye, hülye összeköltözés, az a hitetlenkedő boldogság, amikor elhittem, hogy van értelme ezeknek a terveknek, és főleg, azt, hogy Mathias komolyan gondolja. Lehet, hogy abban a percben komolyan gondolta… de egy pöccintéssel máris más útra tévedt, egy olyan útra, ahol nem kell neki is adnia valamit, csak várhat arra, hogy én elbukjak. Ez pedig nem olyan út, amivel én boldog tudnék lenni.
Aki nem várt el semmit, az én vagyok. De legalábbis… semmi olyat, ami emberfeletti erőt követelt volna tőle. Bízni akartam benne, biztonságban akartam érezni magam, el akartam tudni mondani neki dolgokat, voltaképpen, mint minden ember egyszerűen csak szeretni akartam, és pont csak ennyit vártam volna el tőle is, ha nincs ez az egész ostoba, ostoba továbbtanulás dolog. És közben menthetetlenül arra gondolok, hogy egek, milyen jó, hogy nem hagytam magam. Milyen jó, hogy nem hagytam magam bedőlni egy egyszerűbb, kényelmesebb megoldásnak, hogy a fenekem alá toljanak egy idétlen állást, amit nem is akarok, aztán egyszer csak ott találom magam egy helyen, amit nem szeretek, nem érdekel, és ahova a volt barátom tuszkolt be. Merlinre, annál jobban valószínűleg semmit sem gyűlöltem volna… és most már nem tudok nem arra gondolni, hogy ez, ha nem előbb, de utóbb megtörtént volna. Ha nem a továbbtanulás, lett volna valami más, amiben nem értünk egyet, amibe bele akar szólni, én nem engedek neki, mert az, hogy vagyok valakivel, számomra nem jelentheti azt, hogy közben nem maradok önmagam. Főleg nem tizenhét évesen. Mégis hogy építhettem volna erre a kapcsolatra tizenhét évesen, amikor még annyi mindent ki akarok próbálni az életben? Folyton arra kellett volna gondolnom, hogy ő ezt jó szemmel nézi-e? Ez nem szabadság. Ez nem boldogság.
Csak nézem, de nem tudok már mást mondani. A szavak elfogytak, csak a szívem zakatol, szédítően duruzsol a fülemben, szédülök, egy kicsit olyan, mintha lázas lennék, de tudom, hogy nem beteg vagyok. Csak csalódott. Szomorú. Elárult és elhagyott. De még mindig nem enged el, célzásértékűen lepillantok egy pillanatra a jobb vállam felé a kézfejére, és bár nem nyúlok oda, hogy lefejtsem az ujjait a karomról – leginkább csak azért, mert nem tudom rávenni maga, hogy hozzáérjek, mintha akkor elszakadna bennem valami (mi tudna még elszakadni bennem, amit nem tépett már el…?) – de teszek egy lépést hátra, így vagy neki is felém kell lépnie, vagy végre, végre, végre valahára el kell engednie. - Vége van.
- Mert nem akartam! – viszont akarva-akaratlanul is ugyanolyan hangot ütök meg, mint ő. Hiszen egyszer már próbáltam nyugodtan (nagyjából) rávilágítani arra, hogy miért butaság ezen az egészen úgy egyáltalán összekülönböznünk (főleg, amikor egy perccel előtte ő még holmi nagyszabású tervet adott elő az ÖSSZEKÖLTÖZÉSÜNKRŐL, amin utólag már csak még jobban nevetni tudok, fájdalmamban, meg attól, hogy míg számomra minden ilyen terv igenis kétséges volt, ő pedig evidenciaként kezelte, úgy fest, mégis csak igazam volt, hogy igyekeztem nem teljesen komolyan venni. Kár, hogy ennyire fáj, hogy igazam van.), de nála azóta is beragadt ugyanaz a lemez. Mintha ő fontolgatna más opciókat, mint amit kitalált magának. Mintha ő igyekezne, hogy legyen mire visszazuhannia, ha nem jön be neki – de persze, miért is ne jönne, míg valami hasonlóra biztatott engem is, mindig, de amint valami olyasmit akartam, ami neki nem tetszett, máris más volt a dolgok fekvése.
Összeharapom az ajkam, és csak megrázom a fejem. Elfáradtam abban, hogy próbáljam vele megértetni saját magamat. Saját magamat, aki állítólag fontos (volt) neki, akivel törődik (törődött), akinek adni akar(t) dolgokat. Épp csak a rossz dolgokat. A dolgokat, melyekre nem volt, és nincs is szükségem, míg helyette elvett minden mást, amire nagyon is szükségem lenne. Az egész valószínűleg nem fájna ennyire, ha legalább előtte ne villant volna fel a lehetősége, az eshetősége annak, hogy ez akár még működhet is. Persze, kívülről nézve biztos nagyon hamar dugába dőlt az egész… nekem mégis furcsán hosszúnak tűnik ez a két hónap (vagy annyi sincs?), mintha legalábbis az életem felét neki adtam volna, csak hogy aztán ezt a felet kihajíthassam a kukába, mint a váratlanul megromlott doboz tejet. A végén pedig úgyis csak egy dolog marad – nem akarok már megpróbálni megmagyarázni neki olyan dolgokat, melyeket a jelek szerint soha nem fog megérteni. És nem is akar - Ha igazán meghallottad volna akár csak egy szavamat is ebben az egész hülye ügyben… - elharapom a mondatot, nem tudom befejezni. Mit mondhatnék? Hogy akkor most nem lennénk itt? Nem tudom, hogy az igaz lenne-e. Talán már semmit sem tudok.
És nyilván semmit nem is értek. Kérném, hogy hát akkor magyarázza már meg, a rohadt életbe is, de rájövök, hogy nem akarom hallani a magyarázatát. Hogy igazából nem akarok róla többet tudni, mint amennyit kell, mint amennyit bizonyára akaratlanul is hallani fogok, mert sosem lehet igazán kivonni magad a hülye pletykák még hülyébb áradatából, de mégis hallanom kell róla – hiszen folytatja, és valami magyarázkodás szerűt produkál, mindezt annak az égisze alatt, hogy nem akart megbántani, mégis minden egyes szavával pontosan ezt teszi. Hidegen kimért árulás. Ha még azt sem képes felfogni, hogy pontosan ez történik, akkor végképp fogalmam sincs, mit csinálunk mi még itt egyáltalán.
- Fogalmam sincs, akkor mi volt a célod, vagy mi a célod, de valahogy mégis csakis bántanod sikerül – elcsuklik a hangom, ideges leszek tőle, hogy csak valami ostobán sértett, tagadhatatlanul csalódott és szomorú motyogásra telik tőlem, ahogy igenis konok haraggal viszonzom a tekintetét, miközben voltaképpen ránézni is fáj, az ujjai pedig mintha lyukat égetnének a talárom ujjába, ahogy a karjaimat fogja. Ideges leszek tőle, hogy magyarázkodik, hogy nem is tudom egészen felfogni, mint mond, ki ez a lány, vagy mióta van a képben, hogy egyáltalán mi történt közöttük, és ha megkérdezném, biztosan ki tudnék sajtolni belőle konkrét válaszokat, annak jogán, hogy igazán tartozik nekem az igazsággal, de igazából tényleg nem bírok erről hallani. Egyszerűen csak nem. Egyszerűen csak fáj. Utálom, hogy ez természetes, de vitathatatlanul természetes, hát még ezt sem képes felfogni??
Aztán meg még ott van ez is. A kegyelemdöfés. - Aha, jó vettem, tényleg – szóval az én hibám, hogy téged már valaki más érdekel – nagyjából ezt mondja. Úgy hajítja vissza rám a saját hibáit is, mintha mind az enyémek lennének. Én azért nem hiszem magam ártatlannak a kettőnk konfliktusában – biztos nem vagyok az, mindig kettőn áll a vásár, de ezt már igazán nem tudom elviselni, hogy még a saját gyengeségét is a nyakamba varrná. A nyelvemre harapok, hogy ne mondjak semmi elhamarkodottat, hogy ne kezdjek újabb meddő vitát, mely nem vezet sehova, csak még mélyebb sebeket ejt rajtam, és szeretném azt hinni, hogy azért kezdenek el könnyezni a szemeim, mert lassan vér fog serkenni a fogaim közt. - Akkor engedj már el – szinte csak suttogom, és bizonyára tudja, hogy nem csak arra gondolok, engedje el a karomat ténylegesen is. Hanem engedjen el. Hagyjon békén. Lépjen ki az életemből, még akkor is, ha ezt csak az eszem akarja, a szívem egyáltalán nem, és akkor is, ha egy kicsit tőrt döfnék saját magamba, amiért képes vagyok ezt kimondani.
- Ó, Merlinre, még mindig nem érted, ugye? – most szinte nem is érzem a haragot, vagy legalábbis, nem az tombol bennem a legerősebben. Csalódott vagyok, és nem értem, egyszerűen nem értem, miért nem látja, hogy nincs igaza, hogy nem eltaszítom, csak kitartok az álmaim mellett, és amellett, hogy végre tudom, mit akarok, ő pedig mindezt el akarta venni tőlem, de ezt nem teheti meg senki. Senki, aki ráadásul aztán ilyen könnyen lemond rólam. Mert nem ez történik…? - Hiába mondod, hogy értem tetted, ez nem igaz. Nekem nincs szükségem a segítségedre, nem vagyok bajban, minden rendben, és egyenes úton tartok oda, ahol lenni akarok, te pedig jössz, és bele akarsz nyúlni, át akarsz lökni egy másik világba, csak azért, mert neked nem tetszik, amit akarok. Tudod, hogy ez mennyire sértő? – valahol félúton még az erő is kiveszik a szavaimból, mert újfent gyászos bizonyossággal súlyt le rám a tény, hogy nem tudja, nem érti, és meg sem próbálja megérteni, csak vörös ködben lebeg lelki szemei előtt a kép, hogy én majd pletykákat fogok írogatni róla, meg a hozzá hasonló családokról valami szennylapba, holott egy, nem fogok, kettő, ha komolyan ezt gondolja rólam… hát akkor nem is ismer úgy, mint ahogy gondoltam, és pláne semmi értelme küzdenie kettőnkért egyikünknek sem. De azért az ilyen felismerésektől az egész nem fáj kevésbé. Sőt. Talán csak jobban. Jobban, mert azt hittem, jobbak vagyunk ennél. És jobb ennél ő is.
- Mindegy. Egyébként nem „szartam bele”, ahogy egy utolsó tapló tenné, hanem felvettem a kapcsolatot Mr. Foresttel, és megírtam neki, hogy mivel a megkérdezésem nélkül voltál olyan kedvem „közbenjárni”, nem áll módomban élni a lehetőséggel, ugyanis nem keresek állást. Hogy ne raboljam az idejét. Ahogy azt egy másokra tekintettel levő ember tenné – persze, én vagyok a rossz, akinek nem kellenek ilyen nagylelkű, protekciós ajánlatok, meg szarik mások fejére, meg makacs. Megnézném, mit tenne, ha a sárkánykutatói álmaira úgy reagáltam volna bármikor, hogy elkezdek neki gyakornoki helyet intézni a Mungóban, vagy a Parancsnokságon. Olyan egyszerű lenne beleképzelnie magát a helyembe – szerintem –, mégsem képes rá. Nehéz ezt nem úgy értelmezni, hogy nem is érdeklem igazán. Annyira legalábbis biztos nem, hogy igazán törődjön velem. - Persze. Mégis egy perc alatt múlt időbe váltottál, és csak a magad igazát szajkózod. Soha meg sem kérdezted, mit gondolok erről. És soha egy esélyt sem adtál annak, hogy én én maradhassak, hiába mondtad azt mindig, hogy nem kell másnak lennem – szinte megkönnyíti ezt az egészet. Nem mintha épp nem most hasadna milliónyi apró darabkára a szívem, amiért kipukkan a buborék, eloszlani tűnik a rózsaszín felhő, már csak a látványa ismerős, hogy ő még mindig ő, de érzésre egészen megváltozott. Mégis elveszettnek érzem magam nélküle. Majdnem nevethetnékem támad, kicsit megrázkódnak a vállaim, ahogy lemondóan megrázom a fejem. Ezzel nem tudok mit kezdeni – voltaképpen kitartóan elutasítja minden porcikámat, és ezzel már nem is akarok mit kezdeni, még akkor sem, ha még nem szűnt meg minden egészen, valahol még mindig jól esne a karjai közé vetnem magam, és még mindig el tudnám talán hinni azt is, ha azt mondaná, ugyan. Minden rendben lesz. Majd megoldjuk.
De nem mondja, és én sem. Valami egészen mást mond, és ezúttal valami olyasmit, ami mintha kegyetlen precizitással ezt a pillanatot kivárva nagyon el akarná vágni még az utolsó, megszokássá aljasult kötelékeket is. - Mi? – hirtelen kapom fel a tekintetemet az arcára, és ezúttal igazán rá is nézek. Egy pillanat alatt sápadttá mos a meghökkenés, de a meghökkenés csak egy percig tart, és átadja a helyét valami sokkal rosszabbnak. Rosszabbnak még annál a rengeteg rossznál is, amit eddig éreztem, pedig azt hittem, ez lesz a vége, lejjebb már csak pár órával lesz, amikor igazán felfogom, hogy vége, de Mathiasnak azért csak sikerül a rosszat még rosszabbá tenni, és… szeretném, ha a megbántottságom mellé nem társulna a harag, de ezúttal tényleg nem tudok nem dühös lenni rá. - Van egy lány – ismétlem utána halkan, de le sem tagadhatnám, hogy ez azon túl, hogy meglep, még jobban meg is bánt, mint bármi, amit eddig mondott - Hát persze, hogy van egy lány – módosítom aztán a korábbi szavakat, és ezúttal tényleg halkan felnevetek. Felnevetek, mert ha nem nevetek, akkor valószínűleg azonnal sírni kezdek, holott eddig elhittem, hogy nem fogok, hogy erős leszek, és felnőtt, és okos, és nem csinálok nagyobb ügyet az egészből, mint amekkorát kell, de most érzem, hogy veszélyesen közel kerülök a cérna elszakadásához - Hát… gondolom ez jár nekem, amiért bedőltem neked, ugye? Hogy még annyira jó fej is vagy, hogy az orrom alá dörgölöd. Tök jó. Tényleg. Tényleg nagyon fontos lehettem - igen, így, a másfél hét alatt megszületett múlt idővel, és a teljes illúzió-fosztásával annak, hogy ez az egész… ez az egész jelenthetett annyit neki is, mint nekem. Neki, aki szinte elhitette velem, hogy neki én sokkal fontosabb vagyok, mint fordítva, és én majdnem elhittem. Ahogy minden mást is.
Üres levegőt markolnak csak az ujjaim. Szinte természetellenes, szokatlan, ahogy egyedül kígyózok végig a folyosón, és nincsen más, amibe kapaszkodhatnék, csak a táskám vállpántja, nem vezet át senki a túloldalra, hogy ugyan már, elférjünk mások mellett ketten is, és ennek már egy hete. Vagy több? Csak azért nem számolom a napokat, mert a konok büszkeség nem hagy nyugodni, és nem engedi, hogy számot vessek olyasmivel, melyben nem tudom igazán bűnösnek érezni magam. Ha valamiben bűnös is vagyok, bizonyára csak abban, hogy ha nem is tudok változtatni a gondolataimon, az érzéseimen, vagy épp a terveimen, legalább tehetnék úgy, mintha ez nem lenne baj, legalább megpróbálhatnám leküzdeni ezt a hatalmasnak – és ezzel együtt rémítőnek – tetsző szakadékot, ha kell, hát kettőnk helyett is, de nem teszem. Nem teszem, mert vajon nem akarom eléggé? És ha tényleg nem akarom… az mit jelent?
Biztos egyszerűbb lenne nevén nevezni a gyereket, megpróbálni együtt kitalálni, miért nem igyekszünk még csak egy kicsit sem, miért hagyjuk, hogy szépen lassan minden szikrányi kis napsütésre árnyékot vessen a voltaképpen egészen egyszerű tény, hogy valamiben nem értünk egyet. Jobb helyeken azt mondják, ugyan már, ez nem nagy dolog, olyan nincs, hogy két ember mindig mindenben egyetértsen, nem igaz? De ez az egész… nekem fontos. És a jelek szerint legkevésbé sem sikerül feldolgoznom a tényt, hogy valami, ami velem kapcsolatos, valami, amit én akarok, egyszer az életben, ilyen szintű, zsigeri elutasítással találja szemben magát. Valahogy… kedvem sincs küzdeni. Ez bizonyára semmi jót nem jelent.
Nem kell igazán oldalra sem néznem, hogy ki kapja el a karomat, és ki citál odébb. Talán csukott szemmel is felismerném a jelenlétét, játszi könnyedséggel, a felismerés pedig azonnal finoman pedzegetni kezdi a szívet rágó fájdalom kis húrjait. Nem így kéne éreznem, amikor meglátom. Hanem úgy, ahogy eddig is, örülnöm kéne, jobb kedvre derülni, elkapni a kezét, megpöckölni az orrát, jelentéktelen semmiségekről fecsegni, melyek abban a pillanatban mégis rettentően fontosnak tűnnek. De minden kedves semmiség helyén most csak idegességet, haragot és fájdalmat találok. Azzal, hogy voltaképpen Mathias kifejezte a véleményét a jövőbeli terveimről, hiába hiszi, hogy nincs így, de tulajdonképpen kifejezte a véleményét rólam is, meg arról, mennyire lehet helyen az életében. Ez nyilván fáj. Nevetséges módon szinte jobban, mintha egyszerűen csak rájött volna, hogy megunt, mint egy régi játékot.
Tétova tekintetem szalad végig az arcélén, ahogy szembe fordulok vele, és nem nyúlok utána, amikor elenged, még a pillantásom is csak épp-felé néz, de talán nem is igazán rá. Beszélnünk kéne? Na de miről? Minek? Mit tudunk még mondani, amit még nem vágtunk a másik fejéhez, maradt egyáltalán bármi is? Bizonyára ez lenne a helye a „bocsánat”-oknak, de nem érzem a szót a nyelvemre tolulni, és ő sem épp úgy hangzik, mint aki bármiben is meggondolta volna magát. Persze az elmúlt napokban ebben reménykedtem, mint egy igazi naiva. Hogy rájön, nem csak egy szakmáról nyilatkozott elítélően, hanem voltaképpen rólam is, és hogy ez az egész számomra nem is arról szól, hogy nem értünk valamiben egyet, hanem arról, hogy megbántott. Ilyen egyszerű, és mégsem az.
- Gondolom, így van… - mert igaz, ennek így semmi értelme, gondosan elkerülni a másikat, még a tekintetét is, nem hogy a társaságát, vagy az érintését, idegen, távoli bolygóként igyekezni eltávolodni egy csillagtól, ami viszont mégis csak lehetetlen küldetés - Bár nem tudom, mit mondhatnánk még. Azt leszámítva, hogy ennek így… semmi értelme – épp csak megremeg a hangom, még én is meglepődök, milyen halk simaságként törnek elő a szavak, miközben annyira fáj olyanokkal dobálózni, hogy „értelme”, hiszen nekünk sosem volt értelmünk, és talán éppen ezért volt minden olyan mesébe illő, hiszen az érzések érzések, nem kell értelmüknek lennie… csak félek, most jó lenne, ha lenne nekik, hiszen az ujjaim most is csak az üres levegőt markolják, és csak egy pillanatnyi rezzenés az ujjbegyeké, melyek még jól emlékeznek arra, hogy eddig ez nem így volt, de végül hamvában hal a mozdulat.
Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is számít, mit fog mondani. Már maga a tény, hogy másik opciók után kajtat – és mondhatja, hogy nekem, persze, de voltaképpen inkább saját maga miatt, és az ő véleménye miatt, mintha nem az én életemről lenne szó, hanem az övéről, vagy arról, az én életem milyen fényt vet az övére, aminek a gondolatától megőrülök –, bosszant. Mert nem kértem rá. Ha arra kérem, hogy segítsen, az egy egészen más dolog. De ahhoz, hogy segítséget kérjek, ahhoz bizonytalannak kellene lennem a döntésemben, és nem vagyok az. Azt hittem, legalább ezt elég jól sikerült a tudomására hoznom, de hamar emlékeztetem magam, hogy jobb, ha nem hiszek inkább semmiben. Úgy kevésbé fogok nagyot esni a pofámra, ha már a pofára esés elkerülhetetlennek tűnik, mondjuk mindkettőnk számára.
Szóval, igen. Nem nagyon tudok olyan dolgot elképzelni, ami most következhet, és hirtelen felülír bennem mindent. Főleg úgy, hogy csak azt látom, mennyire képtelen egyszer az életben (mert ó, persze, arra volt alkalmam bőven, hogy rájöjjek, Mathias mennyire az a fajta ember, aki megszokta, hogy az ő szájíze szerint történnek a dolgok, még akkor is, ha emberekről van szó) elfogadni, hogy valamin nem változtathat. Ráadásul egy olyan dolgon, amin eleve nem szükséges változtatni – szerintem. Annyi dolga lenne, hogy azt mondja, jól van, örülök neki, hogy tudod, mit szeretnél kezdeni az életeddel. Olyan nehéz ez? Bármit akarna tanulni, bármilyen munkára adná a fejét, engem csak az érdekelne, hogy ő szeresse és élvezze… tőlem miért olyan nagy kérés ez?
Még meg sem szólalt, de már szabályosan szomorúnak érzem magam. Most inkább szomorúnak, mint dühösnek, és mire a mondókája végére ér, én már két kézzel túrok a hajamba, a könyököm a térdeimre csúszik, a tenyereim meg leginkább arra szolgálnak, hogy a hajamból az arcom elé csússzanak és megtámasszák pár percnyi csend erejéig a homlokomat. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Ezzel a fajta akarattal, ami mindenáron bele akar szólni az életembe, a döntéseimbe, ezzel nem… vicces, nem szoktam meg én sem, hogy valamilyen szinten ne azt csinálnám, amit én akarok. Sosem voltam az a fajta gyerek, aki folyton valami hülyeségen törte volna a fejét, aki rossz társaságba keveredik, vagy bármi olyasmit csinál, ami miatt a szüleinek, vagy a tanárainak közbe kellett lépni. És épp ezért megszoktam, hogy nem ütközöm falakba, ellenkező akaratokba, melyek másfelé akarnának terelni, mint amerre magamtól is mennék. Nyilvánvalóan nem az első pasimtól vártam volna éppen ilyesmit, és ez elég szar érzés.
Leengedem a kezeim, kissé elgyötörten nézek rá. Ízlelgetem a szavait, még csak nem is érdekel annyira, hogy vajon azt az Elliotot emlegette-e nekem itt épp, ennél sokkal fontosabb ugyebár az a kérdés, hogy miért érzi szükségét, hogy efféle lehetőségeket kajtasson fel nekem - Nagyon ügyesen egy szót sem szóltál arról, hogy mégis miért és minek akarnának felvenni engem ehhez a szerkesztőséghez. Talán főzzem „az író” kávéját, és pecsételjem a leveleit? Mert azt kétlem, hogy egy kiadó hírszerkesztéssel és újságírással foglalkozna – igyekszem nyugodt maradni, lelkem rajta, én tényleg igyekszem, ahogy azon is, hogy ezúttal ne emeljem fel a hangomat már a második mondathoz jutva, mert onnantól kezdve biztosan megindulna a feltartóztathatatlan lavina… csak szolidan ökölbe szorítom a kezeimet az ölemben, és igyekszem úgy tenni, mint aki legalább egy pillanatig elgondolkodik ezen az egészen. Pedig nem.
Aha. Aha, mi? Majdnem nekiállok forgatni a szememet, de erőt veszek magamon, és inkább kitartóan a jelek szerint Merlinnek keresztelt kisállatot bámulom. Voltaképpen, egy kutyával/macskával minden sokkal egyszerűbb, mint az emberekkel. Egy bagollyal meg mondjuk végképp, mert nekik aztán van akkora szabadságigényük, meg saját akaratuk, hogy ne legyenek ott soha, amikor sok jó nem származhat belőle. Ubul meg mondjuk sosem volt százas, úgyhogy egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, amikor teher lett volna gondoskodni róla. Mathiast viszont háziállattal látni… hát, elég bizarr, valahogy ez jut eszembe rögtön, nem is értem, hogy honnan szedte, hiszen a szünetben egy szó sem esett róla. Mondjuk jelenleg szerintem ez a legkisebb problémánk…
- Én inkább arra gondoltam, hogy nem tudod úgy elvarázsolni, hogy ne csóválja a farkát, és ne lihegjen dorombolás helyett… - mióta is feltételezzük, hogy én biztos csak be akarok szólni neki? Eddig mintha inkább fordítva játszottuk volna ezt, régen neki voltak mindig rosszindulatú megjegyzései rám. Meg hát… a múltkor is, ezt azért ne felejtsük el, mert egy újságírói karriert egyenlővé tenni azzal, hogy „lesüllyedsz Rita Skeeter szintjére, és rólam (róla, értitek, egekre…) meg a társaságomról fogsz rosszindulatú pletykákat írni”, erősen ostobaság, és amellett, meglehetősen sértő is. Mintha ennyire nem ismerne. Mintha ennyire tartana képesnek. Mintha nem látna a magasba emelt orrán túlra. Én meg nem gondoltam, hogy ettől ilyen könnyen a falra tudok mászni. De nagyon úgy fest, hogy igen - És nem azért, mert béna vagy, hanem mert nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges… - folytatom aztán inkább tárgyilagosan, mint kedveskedve.
- Szegényke. Biztos nincs túl sok kedve macskának lenni – gondolom, az azért kicsit szánalmas, ha elkezdek együtt érezni egy kutyával. Csak azért, mert tőle is azt várják, hogy valami más legyen, ami, mint ahogy Mathias azt várja tőlem, hogy majd az ő véleménye miatt mást akarok majd kezdeni az életemmel. Másfelől: milyen jó, hogy nem vagyok kutya. Nekem nem kötelességem csak úgy odaugrani senki pálcája elé, hogy jobb belátásra bírjanak.
Végül csak akkor pillantok vissza Mathiasra, amikor azt mondja, hogy keresett. Nem mintha ne esne egy kicsit jól, ha tényleg két órán át kajtatott volna utánam, de azért nem kell úgy tenni sem, mintha legkésőbb vacsoránál, a Nagy Teremben ne találhatott volna meg. Kérdőn nézek rá, már majdnem kicsúszik a számon, hogy „miért, mi a baj?” (mert valamiért már rögtön arra számítok, hogy baj van, ami bizonyára ott ül a kicsit összepréselt ajkaim szegletében is), amikor végül kiböki magától is. Halkan sóhajtok, inkább összegöngyölöm tekercsbe a megírt dolgozatomat, visszasüllyesztem a táskámba, és Merlin fülének vakargatását sem kezdem újra, inkább a térdeimre csúsztatom a tenyereimet, és teljesen rá figyelek. Nem gondoltam, hogy előbb-utóbb ne kanyarodnánk vissza ehhez a témához úgyis, bizonyos tekintetben ez elkerülhetetlen - Oké, beszéljünk róla – hagyom rá halkan, noha annyiban semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez, hogy nem tudom, mi újat mondhatnánk egymásnak. Én nem fogom meggondolni magam. Ha ő ezt nem képes elfogadni, legalább annyira, hogy ne tegyen folyton becsmérlő megjegyzéseket rám, és ne húzza fel magát rajta két percenként… akkor erősen el kell gondolkodnunk mindenen, amit esetleg terveztünk volna. De talán főleg neki – elvégre nem én hozakodtam fel holmi összeköltözések kicsit hirtelennek tűnő gondolatával…
Arra viszont igazán nem számíthatok, hogy holmi ajánlatokkal akar bombázni. Már most nem tetszik, hogy vajon miről lesz szó, arról nem is beszélve, hogy asszem elköszönhetek egy bocsánatkérés gondolatától is. Mondjuk valami olyasmi jól esne, hogy „bocs, túlreagáltam”, „bocs, ez a te életed”, „bocs, nem örülök, de igyekszem elfogadni”, vagy igazából, beérném valami aprósággal is, de attól félek, nem ez következik - Más opciót…? – ismétlem csak utána borús tekintettel.
Jó lenne azt mondani, hogy felüdülés volt a tavaszi szünet, és jó volt energiával tele visszajönni az iskolába, egy újabb hónap kezdetére, egy újabb hónappal közelebb egy olyan búcsúhoz, melyre talán fel sem voltam készülve igazán.
De a szünet valahogy rettenetesen félresikerült, a vége legalábbis mindenképp, úgyhogy sok örömmel nem tudtam visszagondolni rá, meg aztán még igaz marad az is, hogy a vizsgák, és a roxforti tanulmányaim vége csak egyre közeledik, minden egyes nappal, minden egyes ébren töltött pillanattal. Talán várnom kéne a kirepülés pillanatát, kicsit olyan ez, mint a felnőtté válás egy fontos állomása, de még annak ellenére sem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy most már legalább nem csak vakon fogok ugrani, hanem tudom, merre indulok tovább. A terv megléte egy kicsit mondjuk megnyugtat, de a boldogság még várat magára. Szerintem fog is, amíg el nem jutok erre a bizonyos állomásra, és meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg nem csak a fejemben hangzik jól ez az egész. De hát ezelőtt még túl kell élni a tanévet, le kell tenni a vizsgákat, és kétlem, hogy tétlenséggel tölteném majd a nyarat.
Kicsit olyan, mintha mostantól kezdve, igen, már mostantól kezdve nem lenne megállásom életem utolsó pillanatáig. Azért ez kicsit ijesztő.
És mint olyan, ez épp elég, hogy ne keressem mostanában a forgalmas helyeket. Amúgy is, mióta Belby először kiszemelt magának (és mondjuk tart ez nagyjából azóta is, bah), számtalan olyan útvonalat kiterveltem mindenféle úticélhoz, amit nem sokan használnak, ugyanígy remekül felderítettem a kastély olyan zeg-zúgait is, ahol nem kimondottan a szokásos társaságom, meg a nem kívánatos egyedek ütik el az idejüket. Ilyen például ez a félreeső, félig szabad ég alatti kút is, ahol többnyire griffendélesek szoktak lógni, bár nem kizárólagosan. Szeretek itt lenni, mert sokan igazából nem használják, általában elég csendes, nem nagyon szoktak sem zavarni, sem furán nézni rám, az ilyesmit pedig értékelni kell. Most épp lelkesen pepecselek egy utolsó pillanatban befejezett dolgozatom átnézésével, és nem nagyon izgat, hogy jönnek-mennek-e itt emberek, ismerősök, elég jól ki tudom zárni a külvilágot, egészen addig persze, amíg valami négylábú nem igyekszik felugrani rám, akit követ a gazdája is.
Pontosabban: akit követ Mathias. Hülyeség lenne azt hazudni, hogy nem kerültem egy kicsit a visszautazásunk pár napja óta, de nem egészen tudom, hogyan is érzek most vele kapcsolatban. Nem mintha alapjaiban rengette volna meg iránta az érzéseimet, ennyire talán nem vészes a dolog, de az biztos, hogy haragszom rá. Már nem olyan „azonnal leordítom a fejed, ha megszólalsz” módon, de neheztelek rá azért, ahogy viselkedett nálunk, vagy inkább azért, ahogy vélekedik rólam, meg az eltervezett jövőmről. Ez az egész… nem jó jel. Vagy csak én látom túl sötéten a helyzetet, mindenesetre tény, hogy nem igyekeztem különösebben keresni a társaságát, és elég jól el tudtam foglalni magam nélküle is. - Szia. Persze, jól vagyok – válaszolom meg a kérdést úgy, mintha nem érteném, miért ne kéne jól lennem, ugyanis a vele történteket leszámítva kivételesen semmi egyéb panaszom nincs. Az még annyira nem rossz összkép, bár tény, hogy elég nagy zabszem. Megvonom a vállam - Szoktam ide járni, jól lehet tanulni itt tavasszal – nem mintha alapvetően egyébként meg kéne magyaráznom neki, hogy miért vagyok ott ahol, vagy talán már itt tartunk, ebbe is részletesen be kéne avatnom, csak hogy aztán ne utólag sértődjön meg rajta?
Észre sem veszem, hogy egyébként közben reflexen hagyom, hogy a kis szőrgombóc a kezem ügyébe fészkelje magát, és csak akkor pillantok rá, amikor Mathias is rá tereli a szót – és akkor nézem meg először alaposabban is - Húha – csúszik ki a számon akaratlanul is, miközben a fülét vakargatom, és nem tehetek róla, de homlokráncolva fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést, ami kivételesen nem a kapcsolatunkat érinti - Ő most kutya, vagy macska akar lenni…?
If it's not real You can't hold it in your hand You can't feel it with your heart And I won't believe it But if it's true You can see it with your eyes Oh, even in the dark And that's where I want to be.
Félreértem, hát persze. Ő meg félreért engem. Újra, meg újra, és szerintem aki még nem járt így olyan gyakran, mint mi, mint én, annak fogalma sincs arról, ez mennyire fárasztó, és közben kiábrándító is tud lenni. Ráadásul az egész most csak még rosszabb, mert nem csak félreértések sorozata lóg a levegőben, hanem az is, hogy mindaz amit most mondtam (vagy korábban, mert igazából az is) neki, voltaképpen annyira sem hatja meg, hogy érdemben válaszoljon rá. Pedig most mondtam neki, hogy voltaképpen támogatom bármiben, amit csak kezdeni akarna az életével, és nem tudom, ha nekem ő ezt tudná mondani, én eléggé örülnék neki, Mathiasnak meg a szeme sem rebben, szóval felmerül annak kérdése, hogy tudok-e én ma még bármi jót is mondani, vagy minden kísérletem eleve halva születik. - Merlinre, de hát most mondtam el! – minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kiabáljak az arcába, hanem viszonylag normális hangerővel mondjam ki a mondatot. Mit nem lehet ezen érteni?? Most mondtam el neki, hogy mit akarok, nem lett volna muszáj, egyáltalán nem, nem véletlen, hogy nem került sor erre a beszélgetésre korábban – sosem merült fel a terveim kérdése így explicit, most pont felmerült, és el is mondtam, miről van szó. Nem tudok bűntudatot érezni, amiért nem közöltem vele korábban. Már csak azért sem, mert szolidan ironikusnak tartom, hogy holmi „abban a hitben voltam”, meg „alapvetőnek gondoltam” kifogások mögé bújtatja a nyilvánvaló tényt, hogy sosem érdeklődött a terveimről. Ha szerinte az a furcsa, hogy nem osztom meg vele rögtön minden gondolatomat abban a pillanatban, hogy gyökeret vernek bennem, akkor érthetetlen, miért nem találja furcsának, hogy olykor mennyire kevés kérdést tesz fel nekem szerintem nagyon is fontos dolgokról.
De nyilván ő sosem tudná belátni, hogy valamiben hibázott. Hovatovább természetesen a kérdésemre sem válaszol, ami mintegy fájdalmas igazolása annak, hogy természetesen egyáltalán nincs semmi, amit eszébe jutna ajánlgatni nekem, mert fogalma sincs arról, mit akarok, vagy miért. Mert sosem kérdezett róla, és én nem szoktam hozzá, hogy nyitott könyvként éljem az életemet. Így kéne? Komolyan? Hol marad abban az izgalom, az apró titkok lassú felfedezésének öröme? Hát nem lenne az borzalmasan unalmas? - Bolhából csinálsz elefántot, ugye tudod? Még csak fel sem vettek, nem mintha kész tények elé állítottalak volna, csak mert nem szóltam neked róla rögtön abban a pillanatban, hogy jelentkeztem. Nem mintha konkrétan eltitkoltam volna, hogy valaki mástól tudd meg, vagy szeptemberben, amikor megyek az első órámra – most mondjam ki még egyszer, hogy JÉZUSOM, MOST MONDTAM EL? Az a szomorú, hogy teljesen mindegy, mondom-e, szerintem nem igazán akar meghallani, sem megérteni. És ez fáj. Eléggé fáj.
- Álmodban sem hitted? Jó vicceid vannak. Talán néha kérdezhetnél is dolgokat, amikről nem tudsz semmit, nem? És tudod, lehet, hogy neked mindegy, milyen eredményekkel teszed le a vizsgáidat, de nekem nem. Mert engem érdekel. Mert nekem ez fontos – mindig is kicsit stréber voltam, így nőttem fel, szerettem ezzel a szüleimnek örömöt szerezni, és boldog voltam én is, amiért büszkék rám, csak mert kitaláltam valamit, amihez nem kell jó jegyeimnek lennie, még nem fogok megváltozni, teljesen ugyanaz vagyok, aki eddig is voltam, de olyan, mintha Mathiasnak erről szabályosan más véleménye lenne. Kurtán, keserűen felnevetek - Ugye hallod most magad? Most már fenyegetőzünk? Remek, tényleg, pazar! – mintha ez az egész egy hatalmas kegy lenne részéről. Hogy itt van, és velem van, de ha neki ez erőfeszítés, rögtön az első kis bökkenőnél, hát akkor minek ez az egész? Minek? Hirtelen olyan, mintha levegőt sem tudnék venni. Görcsösen kapaszkodom az ajtóba, és egyáltalán nem jó értelemben ver most hevesen a szívem. Nem mintha különösebben akarnék, de enyhe kábulatban, szinte kívülről figyelem, ahogy felém hajol, én pedig nem húzódom félre, a tekintetem azonban már rég lesiklott róla, és talán még sosem fordult elő velem olyan, hogy tényleg komolyan is mondjam, amit aztán mondok, hogy nem akarom, hogy maradjon. - Igen, szerintem is.
Üzenetek megtekintése
