Örömmel tölte el, hogy tudásommal ma sem hagytam cserben házamat, s egyelőre nem több, mint öt ponttal gazdagítom a Hollóhátat. A szorgalmas munkámnak bizonyára meg lesz a gyümölcse, s bár nem állunk valami jól a pontversenyben, azért talán, esetleg még az idén is elnyerhetem az iskola első címet. Pye szavaira csak a szemeimet forgatom, s kissé sértődötten fordulok el tőle. Persze már megszoktam, hogy cikiznek, mert sok mindenben járatos vagyok, illetve egyéb dolgok miatt is, azonban igyekszem nem foglalkozni az ilyen emberekkel. Őszintén szólva nem ismerem igazán Pyet, csupán látásból, illetve ezt-azt hallottam róla. Persze mondhatnám, hogy sok mindent elárul egy varázslóról, hogy éppen melyik házba tartozik, de mint eddigi ismeretségeim alapján az iskolában kiderült, hogy ez nem minden esetben van így. Hiszen Montrego ott volt az elsők között a Roxfortban, akit igazán barátomnak gondoltam, s ő is mardekáros, de mindemellett nagyon rendes. Tanárnő szavait hallgatva, viszont  új értelmet nyer a kakukktojás fogalma, s máris egyre kíváncsibb leszek, hogy akkor mégis, melyik étel az, amelyik nem is étel. Azonban a feladattal kell foglalkoznom első sorban. Egy gyors kör után ki is választom az ételt, ami nem más, mint a mézeskalács. Talán meglepő, hogy nem a hamburgert választom, de őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jól tudnám kiválogatni az összetevőket, főleg nem öt perc alatt. Mellesleg a karácsonyi szünetben, mindig sütünk anyával otthon mézeskalácsot, ez afféle családi program, hisz mikor anya gyerek volt, akkor ugyanezt csinálta a családjával. Habár még így sem biztos, hogy nem keverem össze az alapanyagokat, de ez persze attól függ, hogy mennyire vagyok bátor bevetni minden érzékszervem.
- Akkor biztos, hogy kell méz…
Körbenézek az asztalon, s két üveget is találok, amiben sárgás színű anyag van. Az egyik ragadósnak tűnik a másik pedig egészen folyékony. Beleszagolok a folyadékot tartalmazó üvegbe, de az egész teljesen húgy szagú, így orromat befogva zárom le az üveget, majd félre teszem. Akkor talán cukor is kellhet, azt könnyen felismerem, s egy kis bödönben meg is találom, azonban a biztonság kedvéért megkóstolom, s még szerencse, hogy így tettem. A fogaimat majd darabokra törték az apró, édes kristály szemek.
- Sziklacukor…
Kiköpöm a cukrot, hisz jól ismerem, mivel egy igencsak kegyetlen, s leginkább tréfákhoz használt anyag ez, mint pont úgy néz ki, mint a cukor, csak éppen elrághatatlan. Egy rövid keresgélés után végül megtalálom a rendes cukrot is és a hamisat félre teszem. A következő hozzá való a liszt, amit egy kis zsákban meg is találok. Ez után a tojás jön, amit egyből ki is szúrok, azonban egy kis tálon rengeteg féle tojás van kirakva. Többek közt egy igazi kakukktojás is, amit azonnal a talárom zsebébe is rámolok, majd elveszem az egyszerű tyúktojást, s a többit díszeset pedig félre rakom. Végül már csak egy dolog kell, a fűszer, ami megadja azt az egyedi ízt és illatot a süteménynek. Valami barnás por szerű anyagot szoktunk a tésztába rakna, de semmit ilyet nem találok, így elkezdem végig szaglászni az összes alapanyagot, ha még van időm, s akkor egy hosszúkás üvegcsében meg is érzem az illatát a barna pornak, de csak különböző faháncsok vannak benne. Szinte az összesnek barna a belseje, s az illatuk is kissé mézeskalácsos, de az egyiké különösen az, így azt veszem el, a többit pedig félre rakom.

Sietve mentem a mugliismeret tanterem irányába. Az óra kezdetéig még jócskán volt időm, de szeretek az elsők között vagy éppen legelsőként megérkezni egy tanórára. A terem ajtaja zárva volt, de ez számomra egyáltalán nem volt meglepő, hiszen még meglehetősen korán értem oda. Az órán valójában meg sem kéne jelennem, de számomra a tudás jutalom, ráadásul anyám is biztosan örülne, ha ragadna rám valami a muglik világából, ha már otthon úgyis mugliszerű életet élünk. Habár jó pár dolgot már így is kénytelen voltam édesanyám hóbortja miatt megtanulni, de úgy hiszem a muglik világa egészen furcsa, sőt őrületes, viszont szerintem nincs olyan élő ember, aki mindent tudna róla. A diákok serege is apránként gyarapodik, s a korábban csendes folyosó hangosan zsibong a diákok locsogásától. Eközben én tekintetem az ajtón tartom, mintha csak így a szememmel szuggerálva ki tudnám nyitni. Néha a folyosó két vége felé is pillantok, de a tanárnőnek se híre se hamva, s az ajtó zárva marad. Általában már az óra előtt be szoktak engedni minket a terembe, így ezért is furcsa. Ha nem volnának itt diáktársaim azt hinném, hogy eltévesztettem az időpontot.

A diáksereg hirtelen rendeződni kezd, s megpillantom a mindig derűs, kissé talán dilis, de rendkívül aranyos Digby professzort.
- Jó napot Digby tanárnő! – köszönök illendően, ahogyan azt a tanórák előtt szokás.
A tanárnő bemutatja házimanóját, aki segítségére lesz az órán, majd nem várt választ kapok a korábban megfogalmazódott kérdésemre, hogy miért is van zárva az ajtó. A válasz kissé felcsigáz, hiszen kíváncsi vagyok miféle átalakításon esett át a tanterem. Tudom, hogy ha a tanárnőről van szó, akkor nem csak némi bútormozgatásra kell számítanom, mivel a tanárnő nem fél elmenni egészen a végletekig. Talán ezért is olyan izgalmasak a tanórái, hiszen mindent saját magunk által is megtapasztalhatunk, s ez sokkal biztosabb tudás, mintha csak a könyvből olvasnánk. Az ajtó lassan nyílt, s én próbáltam lábujjhegyen állva minél hamarabb bepillantást nyerni a terembe. A terembe érve körbenéztem, s lehajtott fejjel, csalódottan mondtam ki gondolataimat.
- Egy konyha…
Azonban figyelemmel kísérem a tanárnő szavait azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ezen az órán a feladatunk. Talán nem lesz ez akkora kihívás számomra, mivel otthon csak mugli étkeket eszek, s néha olvasok is ezekről, illetve édesanyám is gyakran megemlít egy két érdekességet, hisz úgy sokkal finomabb az étek, ha tudunk róla ezt-azt. A kakukktojás hallatán viszont egyből felcsillan a szemem, hiszen a kakukk tojását bármikor felismerném, bár nem igazán értem, hogy miért hozott ide ilyet a tanárnő, talán valamelyik kultúrában ezt szokták fogyasztani. El is indulunk szépen sorjában az ételek mellett, s egy jó párat felismerek, ám olyan is akad, amelyről csak megközelítőleges sejtésem van. Az összes ételt és italt végignézve elgondolkodom, hogy melyiket kéne választanom, azonban ez nem tart sokáig, mivel az ételek között ott van egyik nagy kedvencem is, így hamar jelentkezni is kezdek. Ha felszólít a tanárnő, akkor bele is kezdek mondandómba, illetve az általam választott ételhez lépek.
- Ez egy hamburger – mutatok a hússal és zöldségekkel megpakolt szendvicsre. – Úgy tudom az Egyesül Államokban fogyasztják előszeretettel, szinte már egy jelkép. Azonban a világ szinte minden táján fogyasztják, mivel viszonylag egyszerű elkészíteni, gyorsan kész van és nagyon finom, illetve laktató. Habár rendkívül hizlaló. Két, kissé megpirított hamburger buci közé tesznek zöldégeket, ketchupot, majonéz, mustárt, sajtot és persze a legfontosabbat a sült, daráltmarhahúsból készülő fűszeres húspogácsát, ami inkább emlékeztet egy korongra, mintsem egy pogácsára.
A tanárnőre pillantok, hogy megerősítse tudásomat, s hogy segítséget kapjak, ha esetleg kihagytam volna valamit.

Sajna a tanárúr is észrevette, hogy nem megfelelően hajtottam végre a feladatot, viszont ezek után igyekszem minden pontosan végrehajtani.  Tehát az leső gyakorló kör után, a professzor elmondja a további teendőket. Eddig igazából eléggé féltem, hogy nem fog menni a mozdulatsor, hiszen nem gondolom magam elég erősnek, hogy könnyedén megkapaszkodjak a seprűbe, de Welch tanárúr szavai hallatán megjön a bátorságom, mert lehet, hogy csak a seprűre kéne bíznom magam, ahelyett, hogy vadul kapaszkodnék a seprűmbe. A professzor még egy próbakört is repül, hogy szemléltesse a feladatot, ami alapján a fejemben is összeáll a kép. Kissé félelmetes, de ha rutint szerez benne az ember, akkor bármikor könnyen végre tudja hajtani, akárcsak az első varázslásnál. Emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, ám eközben rettegtem is attól, hogy elszúrom és megsérül valaki, mondjuk én. Viszont mára már tökéletesen tudom alkalmazni a mágiát. Reményeim szerint ezt a mozdulatsort is hamar elsajátítom. Bőven van lehetőségünk próbálkozni, így hát a sorakozó után neki is látok a próbálkozásnak. A többiekkel nem nagyon törődöm, hiszen jórészüket nem is ismerem csak látásból, viszont azt sajnálom, hogy Jimmy nincs itt velem, mert kicsit egyedül érzem magam, de tudom, hogy nem jókedvéből hagyja ki az órát, Jimmy nem ilyen. Szóval el is kezdtem a gyakorlást, először próbáltam a földhöz minél közelebb maradni, hogy ne essek nagyot, ha elrontom a lógást, majd mikor már úgy éreztem, hogy egészen jól megy, akkor bátorkodom magasabban és gyorsabban is végrehajtani a műveletet. Tíz körnél igyekszem jóval többet menni, ha nem szól rám közben a professzor, mivel szeretném minél jobban begyakorolni a lajhárlógást, hogy a következő kviddics mérkőzésen már rutinszerűen használhassam. Addig nem is hagyom abba a gyakorlást, amíg a tanárúr nem említi, illetve amíg mások is gyakorolnak rajtam kívül, hiszen egyedül azért mégsem akarok repkedni a pálya körül, mert félek rám vetülne a reflektorfény.

A repüléstan óra mindig is különleges volt számomra, hiszen ilyenkor kicsit a testemet is edzhetem a fejemen kívül. Ráadásul a kviddicsel szemben is erős érdeklődést mutattam, már tavaly is, így idén is megpróbálok bekerülni az iskolai csapatba. Legutóbb is elkápráztattam a csapatkapitány képeségeimmel, bár nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mégis elkaptam a cikeszt. Sohasem felejtem el azt a pillanatot. Egy igencsak furfangos cikesszel volt dolgom, s így egyik cselemmel se sikerült elkapnom, viszont az egyik ilyen kis akcióm balul sült el, ugyanis fizikai erő hiányában nem bírtam magamat tartani a seprűn, így zuhanó repülésbe kezdtem, de mivel szerencsére pont alattam volt a kis szárnyas golyó, így sikerült elkapnom. Persze egyáltalán nem bíztam el magam, hiszen tudom, hogy sokkal jobbnak kell lennem, ha sikereket szeretnék elérni ebben a tanévben is. Anya is jól tudja, hogy mennyire szeretem űzni ezt a sportot, akárcsak jóbarátom, Jimmy, akivel idén versenyezhetek talán a fogó posztért. Bár anya nem rajong annyira ezért az elfoglaltságomért, mert tudja, hogy rendkívül veszélyes, s talán ezért is lepődtem meg annyira, mikor a nyáriszünet első napján egy új seprűvel lepett meg a kiváló tanulmányi eredményemre hivatkozva. Ráadásul nem is egy olcsó darabbal lepett meg, hanem egy igazi Fulgur seprűvel, ami talán a legjobb a piacon jelenleg, habár mindemellett a legveszélyesebb is, mivel a hihetetlen gyorsaság hatására a tapasztalatlan varázslók könnyen eszméletüket veszthetik vagy akár bele is csapódhatnak valamibe, ami halálos végkimenetelű lenne. Így a seprű a speciális jogosítvány megszerzése, vagy sebesség korlátozó bűbáj alkalmazása után használható.

Alig vártam már, hogy végre az újévben is repülhessek egy kört az iskola pályáján, persze nem számítottam semmi különlegesre, viszont szokásomhoz híven időben érkezek meg az órára, majd egy rövid várakozást követően el is kezdődik az óra. Kezemből illetve diáktársaim kezéből kirepül a seprű, majd az iskolai gyakorló változat kerül a helyére. A tanárúr ismerteti az óra menetét, s rögvest fel is csillan a szemem, mikor megtudom, hogy a lajhárlógást fogjuk elsajátítani. Persze előtte egy kis bemelegítésre van szükség, hogy mindenki belejöjjön a dologba. Kezdésként megtesszük a szokásos tíz kört a pálya körül. Minden körben más-más sebességgel haladok, hogy kicsit ráhangolódjak a seprűre. Ahogy a professzor is mondta, ezek a seprűk eléggé megbízhatóak és biztonságosak. Bár egyértelműen megállapíthatom, hogy nem egy versenyseprű, persze nem is ez a funkciója. Viszont gyorsaság hiányában plusz stabilitást biztosít, így igencsak nehéz leesni róla. A körök befejeztével csatlakozok a lebegőkhöz. Ez a pár kör mindig nagyon hasznos, nem véletlenül szokták ezt a mérkőzések elején is megejteni sokszor, hiszen így lehet összhangba kerülni a seprűvel. A sípszó után egyesoszlopba rendeződünk, majd füleimet hegyezve hallgatom az utasításokat. A vezényszó elhangzásával neki is látunk a feladatnak, igyekszek minél gyorsabban átcikázni az akadályok között, s a két kör leteltével ismét készen állok az újabb utasításokra, amik már komolyabbak, mint az eddigiek. Izgalmasabb feladat, mint az eddigiek, de lehetne még izgalmasabb is. Engedek a pajkosság csábításának, s mindent úgy csinálok, ahogyan a tanárúr azt kérte, kivéve az ereszkedést, hiszen fokozatos lassulás helyet, fokozatos gyorsulást hajtok végre, majd egy határozott mozdulattal igyekszem felrántani seprű elejét, hogy egy vészfékezés szerűséget hajtsak végre. Az igazat megvallva, talán kissé elvetettem a sulykot, hiszen nem sokon múlt, hogy fejjel előre lyukat üssek a pázsiton, de végül is sikerült végrehajtanom, amit akartam. Végül felsorakozok a többiekkel a középvonalnál, reménykedve, hogy a tanárúr nem vette észre az én kis magánakciómat.

A két hollóhátas agya nem jár egy rugóra, s mindeközben Héli egyre jobban kétségbe esik, s már-már ingerülté is válik. Ez a viselkedés természetesnek mondható, hiszen az üldözött vad is kétségbeesve menekül, míg végül nem lát más megoldást és a támadójára veti magát. Ez a viselkedés leginkább a primitívebb lények körében figyelhető meg, na meg néhány embernél. Talán nem mutatom ki, de legbelül nagyon is érzékenyen érint Héli lelkiállapota. S talán azért érint különösen érzékenyen ez a helyzet, mert már számtalanszor láttam hasonlóan viselkedő lényeket és talán az egyik legrosszabb, s egyben legfelemelőbb érzés a világon, mikor egy élőlény szemében fel véled fedezni a rémületet, majd mikor a végső roham előtt, hirtelen minden félelem eltűnik és megjelenik a fény, a bátorság és a vakmerőség. S ha csak apámra gondolok, éppen mielőtt meghalt, egy hasonló jelenet játszódik le bennem. A képzeletemben látom a háború borzalmait, s szemében, mélyen elrejtve, a félelmet. S végül a fényt is felfedezem, pont mielőtt szembe nézne a sorsával.
Bár kissé hajthatatlan vagyok, azért próbálkozom megnyugtatni Hélit, bár nem sok sikerrel. A lány szavaira egyre hevesebben kezd verni a szívem, s a cipőm kopogása is kezd egyre szaporábbá válni. Szeretnék minél gyorsabban segíteni neki, habár ez így teljes képtelenség, így végül fel kell hagynom a tervvel. Nem akarok feldolgozhatatlan traumát okozni a hollóhátas lánynak, s mivel látom rajta, hogy valóban szörnyű állapotban van, inkább elkezdek mindent visszapakolni a helyére. Pár pálcaintéssel és igével helyükre reptetem a nehezen megszerzett holmit, majd Héli felé fordulok.
- Ez a kijelentés egyáltalán nem is igaz. Neked akartam segíteni, azért gyűjtöttem össze azokat a dolgokat, másrészt te sem vagy egy komplett idióta, csupán kissé bátortalan. Én bízok benne, sőt tudom, hogy te is a tudás birtokában állsz, csak talán még te magad se hiszed ezt el. Nem bízol magadban. Na de nem is egy kis elsős fog neked életvezetési tanácsokat adni.
Még el is nevetem magamat, mert jót szórakozok a saját poénomon, majd elindulok az ajtó irányába, hogy távozzunk a „bűntett” helyszínéről. Először csak résnyire nyitom ki az ajtót, ha Héli nem előz be, majd szétnézek és, ha tiszta a terep, akkor kinyitom az ajtót a lány számára.
- Siessünk! Nem lenne jó, ha nyakon csípnének itt, még a végén újracímkéztetnék velünk a bájitaltanterem összes tároló üvegét.
Ha sikeresen kijutunk, és elég messzire kerülünk a teremtől, akkor még bocsánatot kérek Hélitől, hogy ilyen helyzetbe hoztam, bár arra számítok, hogy egy alapos fejmosást fogok tőle kapni.
- Sajnálom, hogy így alakult. Én tényleg csak segíteni akartam volna, de persze megértem, ha ezek után messziről el fogsz kerülni, mint sokan mások. Tönkretettem a napodat…
Tekintetem a földre szögezem, majd jobb lábammal finoman rugdosni kezdem a földet szégyenemben. Majd lábaimnál két könnycsepp színezi sötétre a szürke padlókövet.

A tanárnő végig bólogat, miközben megosztom vele, a büszkeséggel kapcsolatos eszméimet. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy Arabella professzor is egyet ért ezekkel a tényekkel, melyeket valóban komolyan is gondolok. Hiszen a legtöbb ember, megváltozik, ha már elért valamit és tisztelik érte. Viszont ez a változás általában a rossz irányba történik, hisz ezek a varázslók pökhendivé vagy lustává válnak rendszerint. Véleményem szerint, nem lehet példát mutatni ilyes fajta képpen, így hát számomra sohasem volt példakép egy ilyen ember se. Én se szeretnék effajta varázslóvá válni, aki csak addig küzd, míg eléri, amit akar, de utána nem küzd azért, hogy megtartsa. Én sohasem hittem magam különbnek a többinél, de akkor sem értettem, hogy miért közösítenek ki, s akkor kezdtem azt hinni, hogy más vagyok. Persze azóta már sokat változott a helyzet és tudom, hogy nem vagyok különb a többieknél, s hiszem, hogy bárki képes a maga által választott utat járni, ezért is segítek a diákoknak, ha szükségük van rám. Voltak, akik kértek segítséget, mert úgy vélték, hogy jó vagyok abból, amiben nekik segítségre van szükségük, s bár sokáig próbálkoztam rájuk erőltetni a módszereimet, rá kellett jönnöm, hogy az igazi segítség, ha segítek rávezetni őket az útra, amit járniuk kell.
A tanárnő lassan közel hajol, ami még drámaibbá teszi számomra a pillanatot, s tudom, hogy valami igazán fontos válasz fog érkezni a kérdésemre.  Izgatottan várom a választ, s a lábam akarat nélkül is dobolni és remegni kezd az izgalom hatására. S mikor elcsendül a bűvös szó, mely szívem vágya volt egész idő alatt, még a levegő is megáll bennem. Az érzés furcsa, de kellemes, mintha hirtelen minden szebb lenne. Válaszolnék valamit, de elmémet teljesen elcsavarta ez a kijelentés, így csak hebegek és habogok. Forgatom számban a betűket, mikből nem tudok szavakat formálni, de mégis kicsúszik egy-egy hang ajkaim közül. Megcsípem a combomat, hogy észhez térítsem magam, majd végre józanodva válaszolok.
- Az cso… csodálatos lenne! Igyekezni fogok Arebella professzor.

Rendkívül nagy öröm ez számomra, hiszen végre sikerült bemutatni tudásomat ebből a tantárgyból is, s talán végre sikerülhet elindulnom azon az úton, amin mindig is akartam. Számomra sosem volt kétséges, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Akárhányszor megkérdezték tőlem, csak azt feleltem, hogy magizoológus, persze mugliknak csak annyit mondtam, hogy állatorvos. Lenyűgözőnek tartom a mágikus lényeket és sokszor még könnyebben megértem őket, mint az embereket. Véleményem szerint, egy lény sem túlzottan veszélyes, csak tudni kell bánni vele és ismerni kell. Akár csak a pálcahasználat, hiszen egy rosszul elsütött varázslat is katasztrófához vezethet, ha nem kellő ismerettel hajtják végre, tehát akkor a pálcatartást is be lehetne tiltani. Véleményem szerint az iskolában tartható háziállatok listáját is bővíthetnék néhány érdekesebb lénnyel, vagy mondjuk egy vizsga letétele után lehessen tartani ezeket a lényeket. Viszont mivel kissé elkalandoztam, igyekszek visszatérni a valóságba.
- Nem szeretek büszkélkedni, s főleg nem büszkének lenni, mert az nagyban ronthatja a teljesítményt. A túlzott önbizalom, pedig az önbizalomhiányt hivatott elfedni. De természetesen nagyon örülök, hogy a tanárnőt sikerült így meglepnem a teljesítményemmel, s igyekszem továbbra is fenntartani ezt a jó szokásomat.
A szám széle mosolyra húzódik, mert nagyon izgatott vagyok az egész dolog miatt és már alig várom, hogy Jimmynek is elmeséljem ezt az egészet. Biztosan ő is örülni fog a sikeremnek, ahogyan én is szoktam az ő sikereinek. A tanárnő hirtelen elkomolyodik, talán azért mert az utóbbi pár percben kissé jobban elengedte magát, mint általában. Majd a tanárnő szavai még jobban felcsigáznak, hogy valami különleges dolog fog történni velem, ha még az igazgató engedélyére is szükség volt. Nem is bírom magamban tartani a kíváncsiságomat, mer kiszaladnak a szavak a számon.
- Engedélyt? De hát mire?
Hamar a számhoz is kapom a kezem, mikor visszacsengenek a fülembe a szavak és feleszmélek, hogy milyen tiszteletlenséget hajtottam végre.
- Bocsánatot kérek ismét, csak még mindig nagyon izgatott vagyok.

A tanárnő szavai hallatán nagyban megkönnyebbülök, s szinte rögvest sokkal barátságosabban hat az egész környezet és a tanárnő is. A tanárnőt nehéz kiismerni, főleg azért, mert az a néhány óra, amit együtt töltünk vele az vajnyi kevés. Így ez a két tényező eléggé lehetetlenné teszi az ismerkedést, pedig én igenis szeretem megismerni kicsit közelebbről a tanáraimat, sőt, akár diák-tanár baráti kapcsolatok kialakítása is a célom valahol. Ha időm engedi, szeretem az órák után is felkeresni azon tanáraimat, kikkel már egész jó a kapcsolatunk, persze csak akkor, ha nincs éppen dolguk és sajnos ilyen elég ritkán van. Arabella tanárnő viszont mindig is egy rejtély volt számomra, egy rejtély, ami számomra egy kihívás és mindig is tudtam, hogy meg kell fejtenem. Bár nem igazán volt rá alkalmam, és ha igen, akkor se jöttem rá a rejtély kulcsára, csak hamis fonalakon, feltételezések tömkelege mellett kellett és kell is haladom, melyek folyton folyvást félrevezetnek.
- Nem, természetesen nem.
Igyekszem a szabályszegéseket elkerülni, de sajnos senki sem tökéletes és az élet néha úgy hozza, hogy muszáj megtenni, főleg, ha a barátainkról van szó. Soha nem fogom cserbenhagyni a barátaimat vagy azokat, akik segítséget kérnek tőlem és ebben semmilyen szabály sem állíthat meg, ha kell, akár a végsőkig elmegyek, de nem fogok valakit cserbenhagyni egy pergamenre írt néhány üres mondatért cserébe, ahogyan eddig se tettem.
- Valóban? Nos, bájitaltanból mondhatni egész jó…
Viszont a tanárnő félbeszakít, hogy a dolgozatomról lenne szó. Ez eléggé felvillanyoz, mert sejtem miről lenne szó és reménykedem is benne.
- Ó!
Hökkenek meg válaszképpen, majd néhány pillanatnyi hatásszünet után, a tanárnő szájából végre elhangzik a legtökéletesebb szavak, melyek boldoggá tehetnek ezekben az időkben.
- Igazán?
Emelkedek meg kissé a székből izgalmamban, majd észhez kapok és szépen lassan visszaereszkedek.
- Bocsánat, csak… csak elkapott a hév.
Mosolygok kínosan a tanárnőre, miközben rendkívül örülök, hogy végre sikerült lenyűgöznöm a tanárnőt. Amire év eleje óta mindig is vágytam, végre eljött ez a nap is.

Az ajtón belépve, illendően köszöntöm is a tanárnőt, miként ő is köszönt engem.
- Szép napot tanárnő!
Kissé azért még mindig izgulok, de a cukorkám hatására, kezd lassan elmúlni ez az érzés, s nyugodtan közelítek a tanárnő felé. A tanárnő tekintetével engem kémlel, mintha csak a lelkembe próbálni nézni, de én ezt igyekszem figyelmen kívül hagyni. Nem szeretnék rossz benyomást kelteni a tanárnőnél, mert bár találkoztunk a vonaton is, de sem akkor sem az órán nem tudott annyira kiismerni valószínűleg, hiszen az órák alatt csak egy vagyok a sok diák közül, persze igyekszem ez ellen tenni is, méghozzá példás viselkedéssel, munkával és a kérdések megválaszolásával. Ráadásul különösen fontos nekem a jó benyomás, mert be szeretném mutatni tudásomat a varázslényekkel kapcsolatban, hiszen varázslényekkel foglalkozni imádok, jobban, mint bármi mást csinálni. Nem is tudok elképzelni ennél érdekesebb és jobb tevékenységet, ráadásul a tanárnő a példaképem egyeneságú leszármazottja. Így hát minden szempontból nagyon izgalmas alkalom ez, persze csak, ha nem a bőröndös incidensről lesz szó. Talán a tanárnő segítségével kiemelkedhetek a többiek közül és azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretek, s beteljesíthessem nagyszabású terveim egyikét. A tanárnő szavai most is bíztatóan hatnak rám, a gond elszáll szavai hallatán, de a kétség még bennem marad, leginkább a tanárnő kérdése miatt is.
- Nem?
Félőn és bátortalanul válaszolok, amiből inkább kérdés lett a bizonytalanságom hatására. Tanárnő fel is kínál nekem egy ülőhelyet, majd kedvesen mosolyog, ami erősíti bennem a hitet, hogy nem kell félnem semmitől. A tanárnőt egyébként sem egy túlzottan szigorú professzornak ismertem meg, így kezdem azt hinni, hogy csak megint én reagáltam túl a dolgot és nem is arról lesz szó, hanem valami teljesen másról, mindenesetre remélem, hogy így lesz, nem szeretnék büntetést kapni, főleg nem olyat, ami a házamat is érintené. Le is huppanok az asztal végénél lévő székre, majd tekintetem a tanárnőre szegezem, hogy mégis miért hívatott ide. Nagyon remélem, hogy valami kellemes dologról lesz szó, mert nem mutatna jól egy szégyenfolt a tiszta taláromon. Eléggé szégyenletes lenne, persze bizonyára nem erről van szó, még ha így civódok is belül, mélyen érzem, hogy melyik felem állítása fog győzni, s ezért sem izgulok annyira vagy legalábbis nem mutatom ki, persze ebben a nyugtató cukorkám is közrejátszik.