Apu csak a kezét emelte fel, miután belekezdtem a monológomba. Igen ez valóban nem így működik. Nem dolgozhat egy tizenkét éves fiú. Egyszerűen törvénytelen is, vagyis a mugliknál az. Igaza van apámnak, azért ő a családfő, mert neki ez a feladata. Helga nővér mesélte, hogy őt kiskorában odaadták szolgálónak, és ezzel kereste a pénzt. Szerette a cselédkedést, és én is valami hasonlóra gondoltam, hiszen hátha. Apám magabiztossága meg is lepett, tehát szépen elhallgattam, és halványan mosolyogtam. Úgy hallgattam, mit nemzőm mondott. Csak egyetértőn bólogattam, és fejeztem ki, hogy figyelek. Nem szerettem volna, hogy azt higgye, hogy nem ő áll figyelmem központjába, csak egyszerűen nem tudtam mit hozzáfűzni. Hamarosan a beszélgetés elterelődött az édesanya téma irányába. Nos igen, remek kérdés. Ki az anyám és hol van? Ez a legnagyobb kérdés. Ha ő is arra a sorsra jutott, mint mi, akkor valahol ő is kikötött és keres minket. Apu megint jó ötlettel állt elő. Igen, az a fura figura, akit felbérelt apu, valóban megtalálhatja édesanyám. Mikor a fizetség tárgyára ért, a számat húztam, és végre felvetettem a kérdésem, ami megfogalmazódott bennem. - És mi lenne olyan, amit elfogadhat fizetésképp? Aggasztott ez a kérdés, de hát mit tudok én tenni? Milyen olyan érdekes tárgyunk lehet, ami a férfi elfogadna? Elég érdekes volt, a legutóbbi találkozásunkkor bemutatkozott rendesen. nem mindennapi jelenség. Egy ilyen embernek mi számíthat valóban értékesnek?
Oldalra billentettem a fejem. Nem értettem, talán apu azt hitte, hogy nem veszem komolyan? Meglehet, hogy a hirtelen történő dolgok sokkoltak kicsit, hogy nem igazán tudtam lereagálni a helyzetet. Gondoljunk csak bele, évekig árva vagy, majd egyszer csak megjelenik az apád és közli, hogy magához akar venni. Nem reagáltam, csendben hallgattam azt amit beszélt. A magamban feltett kérdésre meg is kaptam a választ. Sóhajtottam és apámra emeltem a tekintetem. – Szívesen lakok nálad, csak… – nagyot nyeltem – úgy hangzik, hogy a terhedre leszek. Nem akarom a dolgodat nehezíteni. Kimondtam hát. Valóban tudom, hogy mekkora teher lehetek a számára, főleg így, hogy - ahogyan ő fogalmazott – nincs sok pénze. Legszivesebben vissza utasítottam volna az ajánlatott, de ezt válaszoltam. – De nem szeretnék az árvaházba se visszamenni, tehát ne haragudj, hogy esetleg többet kell dolgoznod, de próbálok majd segíteni. Nyáron biztosan találok valamit, amivel kereshetek pár galleont… Zavartan lesütöttem a szemem, és zsebre vágtam a kezem. Bizonyára marhaságot beszélek, hiszen mivel kereshetnék én annyi pénzt, amivel jelentősen segíthetek? Újságkihordás, cipőpucolás esetleg egy boltban segíthetnék? Egyáltalán legálisan tudnék valamit dolgozni, mint kisdiák? A mugli világban rettentő korlátozottak a lehetőségeim, de a varázsvilági szabályok mások, talán tudnék. Ha nem is sokat, akkor csak annyit, amiből megveszem pár cuccomat a sulihoz. Akartam, hogy egy család legyünk és ezért bármit megtettem volna. Ezért meg is fogok tenni mindent, hogy könnyítsek apu dolgán. – És ne mondd, hogy nem a legjobb ajánlat! Már rég óta vártam arra, hogy megkapjam ezt az ajánlatot. Ennél nincs jobb. Ennél valóban nincs. Otthon, család, talán ezek a legértékesebb dolgok. Ha nehezen is fog majd menni a sorom, akkor is boldogságban fog. Apu következő megjegyzésére bólintottam. – Ahogy mondod, nincs róla se emlékem. De így, hogy te is megvagy, utána nézhetünk. Biztosan van valami dokumentum, amiből kiindulhatunk. Vagyis, miből Mr. O’Mara kiindulhat.
Alig vártam, hogy bemutassam a nővérnek, és úgy láttam, hogy apu is örült, s valóban hálával tartozik neki. A nővér mindig ott volt mellettem, s mindig pártfogóm volt. Ő adott nekem otthont, és ő jelentette számomra a családot. A beiskolázást teljesen a saját pénzéből fizette nekem, tehát ha megpróbálnánk felsorolni, hogy mennyi mindent tett értem, akkor órákig beszélhetnénk róla. Pár kérdés ekkorra megfogalmazódott bennem, ám ezeket nem illett feltennem. Azért nem volt illendő, mert kérdések nagy részével majdnem ugyan oda lyukadtam ki: „Nem leszek a terhére?” Ez foglalkoztatott a leginkább, mialatt a múltját hallgattam. Egy pálcakészítő műhelyben dolgozik. Tisztában voltam vele, hogy a pálcakészítők mellett való inaskodás becsületes, derék munka, ám nem fizet a legjobban. Gyerek vagyok, nem hülye. Senki nem tudná megmagyarázni nekem, hogy nem esne nehezére magán kívül még engem is eltartani. Az iskoláztatás, a tankönyvek, már egy kisebb vagyon, s egyéb szükségletekről nem is beszélve. Kicsit aggódtam, hiszen nem akartam a kolonc lenni, mely a nyakában lóg. Nem szeretem, ha nyűg vagyok. Hamarosan láttam a szemein, hogy valami nagy dolgot akar mondani. Ahogy azzal a hatalmas komolysággal a szemeimbe nézett Ahogy láttam rajta, hogy zavarban van, és elkezd magyarázkodni, csak halványan elmosolyodtam. – El sem tudom mondani, hogy ennek mennyire örülnék örülnék – válaszolom meghatott hangon és rámosolygok. Ez alatt a pár mondata alatt biztos lettem benne, hogy ő akar lenni az apám, nem csak vér szerint. Ez boldogsággal töltötte el a szívem. Annyi idő után végre család leszünk. Mindig is azt vártam, hogy jöjjön valaki, aki akar engem. Valaki, akihez tartozok. És ez a valaki most itt állt előttem, hála Elliot O'Marának. Ha még egyszer találkozok vele meg kell neki köszönnöm. Nélküle talán sose találjuk meg egymást apuval. Bután állok vele szemben, és nem mondok semmit, csak hallgatok. Úgy érzem, hogy nem szükséges bármit is mondanom, pedig eleve mindig tudok mondani valamit, de mégse tudtam. Az arcomon boldogság és aggodalom vegyült, amit próbáltam leplezni, de félek, hogy nem vagyok a legjobb színész.
Izgatottan vettem az irányt LLG (ahogyan sokan rövidítették már előttem) tanterem felé. Szerettem ezt a tantárgyat, érdekesnek találtam a varázslényeket, bár ez majdnem minden tantárgyra igaz. Szokás szerint, erre a vizsgára is rengeteget készültem, bár most nem voltam oly elvetemült, hogy éjjel is tanuljak. A múltkor eléggé kitoltam magammal, hogy hulla fáradtan írtam meg a tesztet, nem mintha rosszul sikerült volna, de majdnem elbaltáztam egy egész feladatot. Miután helyet foglaltunk, s a professzor üdvözölt bennünket, közölvén, hogy kezdhetjük a teszt kitöltését, én szép csendben kezembe vettem a tollat, és nekiláttam írni. Szépen kerekített betűkkel írtam fel a lapra a nevem, ahogyan azt kell. Elolvasván a teszt kérdéseit egy pillanatra talán grimaszolhattam is, majd önelégült mosollyal arcomon választ adtam rájuk.
Nos igen, egy könyvben olvastam róla, meg persze eleve lett említve órán. Egész jó lehetett az élete, tele utazással és kalanddal, s végig azzal foglalkozhatott, amit szeretett. Jaj, ilyet szeretnék én is! – ábrándoztam, és visszatértem a többi feladathoz. Amint vége lett a vizsgának, felfogtam a cuccaimat, és indultam folytatni tevékenységeimet.
Az az egész helyzet olyan megható volt, amit szinte lehetetlen elmagyarázni. Az egész esemény hatása alatt voltam olyannyira, hogy még pillanatokkal azután, hogy kibontakoztam az ölelésből, a szememet kellett törölgetni, s féltem, hogy újra sírva fakadok. Sosem volt szokásom mások előtt sírni, kevés ember látott még engem, és most sem akartam volna sírni. Nem akartam, hogy az apám ilyen gyengének lásson. Irigyeltem ezét őt. Láttam rajta, hogy küzd könnyeivel és nem kell sok neki, de mégis tartotta magát. Helyeslően pislogtam rá, ahogyan ős is egyetértett a nyilvánvalóval. Ekkor ekzdtem el gondolkozni, hogy miket is akarok kérdeni. Valóban, ilyen esetben mit kérdez az ember? Mit kérdez, ami nem totális marhaság? Mit kérdez egy amnéziás egy másik amnéziástól? Hát biztosan nem a múltjáról kérdezi, hiszen arra nem emlékezik az ember. Mikor apa a zsebébe nyúlt, és elővette a medálokat zavartan pislogtam rá. Nem értettem. Ő nem ragaszkodik a medáljához? Igaz, különösebb kötődést már én se éreztem, csupán az eszmei értéke volt továbbra is felbecsülhetetlen számomra. – Köszönöm – mondtam neki fojtott hangon, ahogy elvettem tőle a medálokat. – De már nem csak ezek fognak emlékeztetni rá, már tudom. A szemeibe nézve hallgattam őt. – Igen, egy kicsit tényleg… – kerestem a megfelelő szót – érdekes volt, hogy ilyen gyorsan rám találtál ennyi év után. És sajnálom – sóhajtottam. – Tudom, hogy milyen teljes törlés után felébredni, na meg én is kerestem a múltam. Hát igen, de most megtaláltam – gondoltam. Itt állt előttem az ember, akivel összetartozunk, az édesapám. Kell ennél több? Igaz, hogy a múlthoz közelebb nem kerültünk, de legalább nem vagyunk egyedül. – Majd a nyári szünetben szeretnélek bemutatni valakinek – szólaltam meg. – Egy muglinak, ő nevelt engem az eltelt években. Már előre kíváncsi voltam a nővér reakciójára. Biztosan örül, hogy megtaláltam aput, de nyilván eszébe fog jutni, hogy mostantól nem ő a törvényes képviselőm. Nos igen, mi lesz vele, ha én már nem hozzá tartozok. Egyben biztos vagyok, nem fogom megszakítani vele a kapcsolatot, rettentő hálás vagyok neki azért, amiket értem tett. – Hogy telt végül is az életed, miután felébredtél? – teszem fel a bénának ható kérdést, de mivel kíváncsi voltam az életútjára, így feltettem, s kíváncsi tekintettel figyeltem válaszát. Alig vártam, hogy ténylegesen megismerjem őt. Egyszer csak eszembe jutott még valami, az édesanyám hollétének kérdése. Tudtam, hogy apu se tud anyuról semmit, hiszen honnan is tudhatna? Utána kell néznünk, de ez még a jövő zenéje.
A levél megérkezése óta rendkívül izgatott voltam. Számoltam a napokat a válaszom elküldése után, hogy mikorra kapja meg az engedélyt az édesapám a velem való találkozásra. A Bál után két nappal el is érkezett a pillanat. Amint kaptam egy üzenetet, izgalomtól remegő kézzel bontottam ki a borítékot. Csak pár sor állt benne, és az volt az értelme, hogy találkozhatok apámmal, ha ténylegesen ő az. Rettentő nyugtalan voltam a találkozás végett, mégis csak az apámmal találkozok olyan sok év után. Na meg persze bennem volt a félelem, hogy mi van, ha nem ő az? Illetve, mi van, ha nem lesz kedves? Nem, Jimmy, az lehetetlen, nem ilyen! – nyugtattam magam, mikor tíz előtt pár perccel az ajtó felé tartottam. Ha az a kicsiny emlékkép valódi, akkor kedves ember, mosolygós és szeretett engem. Magamat nyugtatva lépdeltem le a lépcsőn, az utolsó előtti fokon megcsúsztam, de a földön megtámasztottam magamat a tenyeremmel, így nem nyaltam fel a padlót. Nos igen, ez van, ha az ember nem figyel ahová lép. Az összeporolódott kezemet – ezért Helga nővér rosszallóan nézett volna rám – a taláromba töröltem, amin észrevehetetlen lett az a piciny por. Tíz órára odaértem a kapuhoz. Remegő térdekkel léptem át a küszöböt, és indultam felé. Megláttam egy férfi magas alakját távolabb. Tudtam, hogy ő az. Libabőrös lettem, ahogy egyre közelebb értem hozzá, a szívem is hevesebb kalapálásba kezdett. Kirajzolódott előttem az arca. Ekkor felismertem. Egészen más volt élőben, mint a képen, itt megindított valamit a fejecskémben. Felismertem, hogy ugyan ez az ember volt abban a kis emlékfoszlányban, mely álomként többször is előjött. Amint elég közel értem hozzá, ő is tett felém egy lépést. Felnéztem az arcára, és megtaláltam kettőnk között a hasonlóságot. Felém nyújtotta a kezét, ami remegett. Bemutatkozott, s kezet akartam vele fogni – miután megtöröltem az izzadtságtól –, ahogyan láttam rajta a szándékot, de mielőtt ezt megtehettem volna visszahúzta a kezét, s a nadrágjába törölte. Nyilván ő is ideges, és ha ideges neki is izzad a tenyere. Ebben már hasonlítunk, bár rengeteg embernek izzad a tenyere, ha ideges. Nem feszegetve a dolgot, én is leeresztettem a már enyhén megemelt kezemet. – Szia, apa – köszöntem elszorult torokkal. Éreztem, hogy valami igyekszik feltörni, hogy hamarosan szakad a gát, s érzelmek törnek elő belőlem. Érdekes volt számomra a hangja, valahogy erőltetettnek éreztem a határozottságát. A következő kérdésein meglepődtem. Nem ezek voltak azok a kérdések, amiket elsőnek vártam volna. Kissé ideges halvány mosoly kúszott az arcomra, s próbáltam magamba fojtani a feltörni készülő könnycseppeket. Mielőtt válaszolhattam volna ezekre az elég bénának ható kérdésekre, magához húzott, és megölelt. Mondhatni ez volt a kegyelemdöfés számomra, én is szorosan átöleltem. Itt van, nem tűnik el többé – gondoltam, miközben a szememből könnyek potyogtak. Pár pillanatig csak öleltem őt, arcomat mellkasába temetve. Pár pillanat után elengedtem őt, s kibontakoztam az ölelésből. Az egyik zsebemből kihúztam egy zsebkendőt, és megtöröltem vele a könnyes szememet, és kissé megkeményítettem a lelkem, abbahagytam a sírást. Az enyhén vöröslő szememet ráemeltem, és megszólaltam újra. – Sok mindent kell megbeszélnünk – közöltem vele a nyilvánvalót. Borzasztóan örültem neki, örültem a találkozásnak. Annyit szeretnék tőle kérdezni, de nem tudom megfogalmazni a kérdéseim. Borzasztóan zavaró volt számomra ez az érzés. De hamarosan felkészültem egy kis beszélgetésre az apámmal.
Kissé idegesen léptem be a tanterembe, mely a próbateszt megírására lett kijelentve. Belépve felnéztem a plafonról függő sárkánycsontvára, és képzeletemben húst és pikkelyeket varázsoltam az élettelen vázra, és elképzeltem, ahogy szárnyal. Lelki szemeim előtt fenséges látványt nyújtott. Amint leszálltam a földre beültem a padba, s vártam a további eseményeket. Amint elérkezett az idő, a professzor egy elegáns pálcaintéssel elénk repítette a pergameneket, természetesen lefordítva, hogy ne lássuk a kérdéseket. Karikás szemeimet le sem veszem a professzorról, mialatt beszél, és nehezemre esett, hogy ne aludjak el. Borzalmasan álmos voltam, ugyanis majdnem egész éjjel a tankönyvet bújtam. Nem mintha nem tudtam volna az anyagot, de mégis jónak éreztem az ismétlést, kényszert éreztem biztosra menni. Hamarosan a fél órás homokóra felfordult, és elkezdődhetett a teszt megírása. A pergamenre gyöngy betűkkel odakanyarítottam a nevemet, és elolvastam a kérdéseket. Az első kérdésen egy picit gondolkoztam, majd elmosolyodtam. Ohh, hát ez egyszerű, ez a lény a pix… várjunk csak! Nem, nem, Mr. Slinkhard, ön téved, ez a lény a doxy. Buta fiú. – fut át az agyamon, és már írtam is az általam helyesnek vélt választ a pergamenre. Na a következő kérdés se volt sokkal nehezebb, jól jött az az ismétlés. Ezt az átkot jól ismertem, a kedvencem volt az idei átkok közül. A kérdésre a választ ismét ráírtam a lapra.
Amint rákanyarítom az utolsó betűt pár pillanat múlva már le is telt az idő, eljött a gyakorlat része. Reménykedtem, hogy nem valami erős lénnyel kell megküzdeni. Kiengedtem a lényt, s nagyot sóhajtottam. Éppen egy pixit fogtam ki. Amint a kis tündérszerűség elszabadult, a pálcámat rászegeztem, és elmondtam a kedvenc átkom – a Sóbálvány átok – varázsigéjét, történetesen azért, mert más nem jutott eszembe, amivel ki lehetne iktatni. Szerencsétlenségére elég közel volt ahhoz, hogy ne tudjam elhibázni. Történetesen próbálkozhattam volna a csiklandozó bűbájjal is, de az nem olyan hatékony, mintha megdermesszük a lényt. Nem voltam benne biztos, hogy a Petrificus totalus átok működik, tehát ha szükséges, megpróbálkozok a Rictusempra átokkal, hátha az a megfelelő.
A plafonhoz vagyok lapulva, és mélyen Friccs szemeibe nétem. A gondnok sárgás fogai kilátszódtak, ahogyan ördögien gúnyos mosolyra húzta a száját, így az eleve borzasztóan ráncos ábrázatán további ráncok jelentek meg. A gondnok rekedtes hangja sértette a fülemet, ahogyan megszólalt. – Jössz le a plafonról, de rögvest! – Friccs arcán látható volt, hogy ez a mondat a fejében sokkal kevésbé tűnt furcsának, mint amilyen kimondva volt. Természetesen én ijedt pofival lerúgtam magam hozzá, s menet közben intettem Merelnek, hogy maradjon. A gondnok göcsörtös, ráncos ujjai közé csípte a fülcimpámat, mire én felszisszentem, ahogy megcibálta egy kicsit a fülem, majd kirántott az ajtón, és utánam jött a folyosóra, a terem ajtaja elé. Elég hosszan szidalmazott engem a gondnok, hogy hogyan képzelek én ilyet tenni, és hogy régebben ezért miket tett volna velem – és hogy az átkos modern módszerek miatt nem teheti meg ezt –, idő közben el nem engedve a fülemet, mely már eléggé fájt. Miután a gondnok befejezte monológját, levette végre a kezét a fülemről, és karon ragadott, hogy elvigyen (ez jobban hangzik, mint az elráncigálás) az értem felelő tanárhoz, és megkapjam méltó büntetésem. Merel, ha nem őrült meg, akkor megvárta, míg eltűntünk, s csak aztán jött ki a teremből. Egy picit rosszul éreztem magam, hogy szabályt szegtem, de ez eltörpült az érzés mellett, hogy valami újat fedeztem fel. Friccs végigvezetve engem a folyosón, elvitt a tanári szobáig, ahol az illetékes professzortól megkaptam a büntetésem, amit én szótlanul elfogadtam.
Mikor az idegen férfi elmondta, hogy hasonlítok rá, a térdem elkezdett remegni. Ötletem se volt, hogy mi váltotta ki ezt, de hamar sikerült stabilabban állnom, ekkor a férfi remegő keze a vállamon pihent már. Pár pillanatig csak néztem az arcát, és láttam, miként könny szökik a szemébe, és elvigyorodik a kérdésemre. Először félelmetesnek találtam a férfi arckifejezését, de hamar összeállt bennem a kép. Valami nem volt rendben a magánéletében, sajnáltam őt. Ha nem akkor találkoztam volna vele először, talán egyből leültem volna vele valahová, és megkérdeztem volna tőle: „Mi a baj?” Ezzel egyetlen gond volt, hogy még semmi közöm nem volt a férfihoz, s illetlenség lett volna egyből kérdezősködni. Amint azt bizonygatta, hogy rendben van, levette a vállamról a remegő kezét, és felém nyújtotta azt. Egy pillanatig haboztam, majd elfogadtam a kézfogást, és megszorítottam a kezét, ahogyan az ilyenkor szokás. – Örülök a találkozásnak, Mr. O'Mara. Én Jimmy Slinkhard vagyok, mint azt már tetszik tudni – mutatkozok be a végén csak úgy formalitás kedvéért. Észrevettem, hogy a férfi is megszorongatta kicsit a mancsomat – mely kicsit elveszett a tenyerében, bár nem volt sokkal kisebb a kézfejem, mint az övé- jelezve magabiztosságát. Tudtam, hogy mit jelölt ezzel, olvastam pár mugliismeret könyvet, ami szinte teljesen érvényes a varázslókra is. Lehet, hogy nekünk varázslóknak van varázserőnk, de az érzéseink, és a viselkedésünk nem nagyon tér el – ahogyan az amerikai mágusok mondanák- a magnixokétól. Következő kérdésére elkerekednek a szemeim. ~ Még hogy magával viheti e a medálom?! Na ne… ezt ne. Pont kinyitottam volna a számat, hogy heves tiltakozásba kezdjek, de átfutott a fejemen egy gondolat. Apámnak tényleg kell majd valami bizonyíték, hogy lássa, Mr. O'Mara nem a levegőbe beszél. Felsóhajtottam, és beszédbe kezdtem. – Igent kell mondanom, vigyázzon rá! És mi hamarabb látni szeretném apámat – nézek komolyan a szemébe, közben hátra nyúlok, és kioldom a kapcsot, mely összefogja a láncot. Az ékszert, mely már markomban volt, nehéz szívvel a férfi kezébe nyomtam. - Számítok magára.
Kikerekedett szemmel hallgattam a férfit. Egy pillanatra megszédültem, ahogy válaszolt a kérdéseimre. Az én apám, évekig a Mungóban volt. Hát ezért nem keresett. És ő maga is a múltját keresi. Végre, ilyen közel még nem voltam az igazsághoz, sőt, már itt vagyok. Az a furcsa figura ott áll előttem és tudta, hogy hol van az atyám. Boldog voltam, de mégis rettegtem, hisz mi van, ha mégse ő az? Nagyot sóhajtottam, és válaszoltam a férfi által feltett kérdést. - Pár éve, ébredtem a londoni utcán. Az előttről nincs emlékem. Vagyis, csak egy kis emlékfoszlányom -mondom kissé zavartan.– De, ő lesz az! A könyvtár évkönyvében láttam a nevét. Ewan Sebastian Slinkhard, 1965-ben született, április hatodikán. Azaz harmincnégy éves férfiről beszélünk. A medálok meg - kicsit elfehéredtem - ugyanolyanok. Mondja, ez az úr hasonlít rám? Nagy kerek szemekkel pislogok a felém tornyosuló férfire, akin látszott, hogy rosszul van. Valami nem volt vele rendben. – Uram, jól van? – teszem fel a következő kérdést. Már nem tűnt félelmetesnek a férfi, sokkal inkább betegnek tűnt. Mintha a levegő más lett volna körülötte. Nem tudom megmagyarázni, de valami rossz, kellemetlen érzés fogott el ha ránéztem.
A pacsi által magam is elmozdultam egy kicsit, s csodálkozva néztem Merel mutatványát, igazán figyelemre méltó mutatvány volt. Kár, hogy a csodálkozásomban megzavart az ajtó felől érkező hang. Ellöktem magam Merel felé, aki szintén ellökte magát felém, így a terem közepe felé találkoztunk. Belém kapaszkodott és ellökött a plafon felé, ami kíséretében ő a padló felé lökődött. Ijedten néztem Merelre, amint padlót… akarom mondani plafont fogtam. A zörgés még egy kis ideig tartott, ha Merel észnél volt, márpedig miért ne lett volna, még el tudott rejtőzni, mielőtt belép az emberünk. Nyilvánvalóan az ajtóra szögelt deszkákkal kínlódik, amik között én, és Merel is könnyedén átbújtunk. Ezért már biztos voltam benne, hogy nem egy újabb kisdiák akar besurranni. Halkan szitkozódva, nyöszörögve nyitja ki az ajtót a betolakodó. Amint belép az ajtón egyáltalán nem kellemes szag csavarja meg az orromat. Az unalom és keserűség savanyú bűze volt az. Már többször tapasztaltam ezt a szagot eddig az évben, tehát meg tudtam mondani, hogy ki ez. Ez a görnyedt hátú, torz képű, többnyire már fogatlan alak morogva nézett szét a teremben, először. Igen, aki benyitott a szobába Argus Friccs volt. Valóban rendkívül idős volt már a gondnok. A végzősöktől hallottam, hogy már akkor itt volt az iskolában, mikor az ő szüleik jöttek első évfolyamba. Nem tudtam, hogy mennyi idős lehetett, senki se tudta meghatározni a valódi korát. Egy biztos, régen, míg Dumbledore meg nem tiltotta neki, korbácsolással büntette a rosszalkodó ifjoncokat, vagyis ez a pletyka járja róla. Na meg az, hogy a könyvtárossal gyengéd érzéseket táplálnak egymás iránt. Friccs úr motyogott magában, s ideges vigyorra húzva száját, pásztázta a termet, csak fejmagasságban, szerencsére nem emelte föl a tekintetét. Lélegzetvisszafojtva voltam a plafonon, és minden bizonnyal Merel is ott volt a közelemben. Halkan vettem a levegőt, bár vehettem volna hangosan is, hiszen Friccs hallása bizonyára nem a régi. Ahogy levegőt vettem, egy szöszt, mely többedmagával szállt a levegőben, beszippantottam. Olyan orbitális tüsszentést tudtam volna beadni a közösbe, hogy lehet Friccs úr megijedt volna, és elhagyja a termet. Nem, ez nem történt volna meg. Grimaszolva próbáltam visszafojtani a tüsszentést. Minden izomerőmet arra fordítottam, hogy ezt a tüsszentést mindenképpen visszatartsam. Úgy próbáltam visszatartani, mint amikor homokzsákokkal torlaszolják el a hömpölygő víz útját. Sikerrel jártam, elmúlt az inger, és ellazultam. Megúsztuk. Majdnem el árultam magunkat. Friccs az ajtó kilincsbe kapaszkodott egyik kezével, nehogy lebegésbe kezdjen, és próbálta talpát a földön tartani. Éppen ki akarta húzni magát a teremből, mire az előbb elfojtott tüsszentés kicsúszott. Egy hatalmas, sikkantós tüsszentés hallatszott a teremben, mely egyből betöltötte a teret – Franc… - morogtam halkan, ugyanis a gondnok már fel is nézett a plafonra, és gúnyos vigyor ült ki az arcára.
Pillanatról pillanatra félelmetesebbnek hatott a férfi. Úgy látszott, mintha nem volna egészen tiszta az elméje. Kissé remegő kezét – amellyel éppen nem a medálomat markolta görcsösen – látva megállapítottam, hogy nagyon nincs rendben valami vele. Amikor a tiltakozásomra válaszul csak morgott egy kicsit, mely hatására összerezzentem, de tartottam az álcát. Közben a kicsi mancsom a zsebemhez kúszott, hol a pálcám volt. A gondolatban formáztam a bűbáj szavait. Felkészültem, hogy az adott pillanatban helyesen ejtsem ki a varázsszót:„Petrificus totalus!” ~ Nem olyan nehéz ez. – gondoltam magamban. A férfi a zsebéhez nyúlt, mire én megragadtam a pálcám, s minden izmom megfeszült. Levegőt nem vettem, csak egy pillanatig figyeltem. A másodperc törtrésze alatt pálcát tudtam volna rántani, és elvégezni a bűbájt, a lehető leggyorsabban. Amikor tudatosult bennem, hogy egy ezüsttárgyat vesz elő, kikerekedtek a szemeim, és elernyedtek az ujjaim. Kivettem a kezem a zsebemből. Talán még a számat is eltátottam egy pillanatra, mikor az enyémhez hasonló medált húzott elő a zsebéből. Az egyszerű ezüstmunka vígan csillogott a napsugarak hatására, amik a közeli fák lombjain átütöttek. - Ez… -a meglepődöttségtől az is csoda volt, hogy ezt ki tudtam préselni a torkomon. Erőt vettem magamon, és elolvastam a rajta lévő feliratot: „Ewan” Volt rajta több felirat, csak lekarcolták. Nem kellett találgatnom, hogy mit firkáltak le, már tudtam, hogy mi van ott. Nagy kerek szemeimmel, melyben könny ült, a férfi szemeibe néztem. – Ez az apám medálja. Honnan szerezte?
Üzenetek megtekintése