Ebben a házban sosem éreztem magam idegennek. Valahogy annyi minden kötött ide, szép és szörnyű emlékek, mégis otthonos volt, annak ellenére, hogy időről időre fullasztónak éreztem itt tartózkodni. Akkor egyedül voltam és túlzottan is rám találtak a múlt képei, amiket gyűlöltem. Azt kívántam, bár el tudnám felejteni, mondjuk örökre. De ez nem volt ennyire egyszerű. Most persze könnyebb volt, itt volt Gabe és azok a finom csókok, amikkel időről időre megjutalmazott. Szükség is volt ilyen motivációra, hogy még gyorsabban pakoljak. Ez nem a mágia helye volt. Ez egy terápia volt, amivel elengedem a múltat, bár ő talán ezt észre sem vette... hiszen nem fejtettem ki semmit bővebben. Csak pár hónapja vagyunk együtt, nagyon kedvelem és szeretem, de még alakulunk együtt. Nem kellett mindent tudnia rólam. - Nem vágysz családra? Rengeteg lehetőség van rá. Megtámaszkodva a szekrénybe pillantott rám. Éppen egy-két pohárral babráltam, ahogy ráemeltem a tekintetem. Volt egy bizonyos fény a szemében, amitől mindig el akartam mosolyodni, most azonban nem tettem. Ez talán túl komoly téma volt. Sokszor gondoltam persze arra, milyen lenne gyerekeket nevelni, normális életet élni. Csakhogy én közel sem voltam "normális" vagyis inkább átlagos. Nekem nem jött össze minden egyszerűen, nem hullott az ölembe az életen át tartó szerelem sem. Szerettem embereket, őrülten, sok-sok vággyal, de egyik sem volt olyan határozottan az. Erre sem mondhattam rá, hiszen még fiatal kapcsolat volt. Bár tudom, hogy mások pár hónap után is képesek voltak megházasodni és családot alapítani. De mit már említettem, nem voltam átlagos. - Sosem gondoltam rá úgy, mint egy vágyra. - Ráztam meg a fejemet. - Mindig volt más, ami lefoglaljon. - Tettem hozzá és még egyet nyeltem is hozzá. Jobb is volt erről tovább terelni a témát. Tudtam, hogy neki volt családja, de az tragikus véget ért. Nem mertem vissza kérdezni rá, hogy ő újrakezdené-e. Zaklatottnak nem akartam látni. Nem ezért hívtam ide. - Ez nem egyszerű kérdés. Az emlékeim egy része még mindig nem tért vissza. Aztán ott van Oroszország, ahol… - magyarázta. - Ahol igazából magamhoz tértem a majdnem halálom után. Igaz, nem hozzám tartozik, de ott gondomat viselték annak ellenére, hogy nem ismertek. Nyeltem egyet. Ügyes voltam, még így is sikerült felzaklatnom, hogy annyira nem akartam. Éreztem a hangjában a változást. Nem pakoltam tovább, inkább csak rápillantottam megint. A poharak megvárták, míg elmondja, amit szeretne. - A másik, ahol a családommal éltem. De a háború során elpusztult. A birtok a nevemen van, de soha nem mentem azóta vissza. Én mindent ott hagytam, nem tudtam hozzáérni semmihez. Most rá kell gyújtanom, mindjárt jövök. - Indult el kifelé, én meg megtöröltem a kissé poros kezemet a nadrágomba és már mentem is utána. Nem kellett elrejtenie előlem az érzéseit. Egyszerűen nem volt értelme. - Gabriel... - érintettem meg a vállát, ahogy mögé léptem. Előre nyúltam mellette és én is elvettem egy cigit, hogy én is rágyújthassak. Ezúttal a pálcámmal gyújtottam meg, aztán beleszippantva, hosszan kifújtam a füstöt, mielőtt megszólaltam volna. - Előlem nem kellett elrejtened az érzéseidet. Én sem teszem előtted. - Folytattam csendesen. Az ujjaim az ő ujjai közé fűztem, a fejemet a vállára hajtottam. - Az apámat ebben a házban bántották. Sokszor. Nem tudtam megvédeni. Az én életem is tele tűzdelték a tragédiák, megértelek.
Belebújtam abba a hosszú, kellemes köszöntő csókba. Mostanában a Gabriellel való kapcsolatom sok megnyugvást hozott. Szerettem ezeket a pillanatokat közöttünk, valahogy nem tűnt olyan elviselhetetlenül szomorúnak az élet és Pipert sem láttam bele minden leselkedő idegenbe. A rettegés csökkent, éppen csak ennek a háznak a keserű csöndje maradt itt, hogy emlékeztessen, mit is éltünk át itt az apámmal. Neki már könnyebb volt, nem szenvedett tovább, de én emlékeztem arra, amit látnom kellett. A tekintetem anyám kerámiaedényére vándorolt. Rengeteg lakomát sütött benne, de mióta elhagyta az apámat, csak odafent porosodott a konyhaszekrény tetején. - Mit szeretnél, hova tegyem? - Ahol van egy kis hely... mondjuk oda! - mutattam az étkezőasztalra, ahol a dobozok és tányérok sokaságában még ott lapult ugyan, de azért akadt hely. Talán ezt nem dobálom ki, hanem elviszem anyámank, ha akar még egyáltalán látni engem. - Nem lenne egyszerűbb mégis mágiával pakolni? Így sokáig fog tartani. Imádnám, mert minden percét veled tölthetem, de csinálhatnánk mást is délután. Elmosolyodtam. Mégis mire nem gondolt? Persze volt itt ágy, ha éppen arra, hogy bújjunk össze, de azért tényleg fontos lett volna ezen végig rágni magunkat. Mágiával nem érinthettem meg a tárgyakat, nem kelthettek bennem emlékeket és így nem tudtam eldönteni sem, hogy meg akarom tartani őket. A tálra néztem, amit leemelt, valójában a kedves gyerekkori emlékeim, a közös karácsonyok éppen ehhez a darabhoz kötődtek. Sima kerámia volt, tetővel, virágos mintával. - Csak szeretnék emlékezni... mágiával minden olyan személytelen. - Vontam vállat. Az én mindennapjaim része is volt a mágia, habár nem használtuk itthon egyfolytában. Anyámat kicsit fusztrálta, hogy ő nem értett hozzá. Talán idegenkedett is tőle. - Mihez akarsz kezdeni a házzal így üresen? Keresel rá vevőt? Közben elvettem egy halom poharat az egyik szekrényből. Elkezdtem dobozokba pakolni őket. Engem nem zavart a fáradtság, amennyire lehetett edzett voltam. - Ez a családom birtoka. Nem adom el, talán kicsit átalakítom a saját ízlésemre és néha visszatérek ide pihenni. De ez egy családnak való, nem nekem. - Vontam vállat. Túl sok szoba volt egy embernek, ráadásul a kertet is rendbe kellett tartani. A környéket persze szerettem. Szép volt, csendes. A családom ugyan a nyakamra járt, ha csak felbukkantam, de azt még jól viseltem. Ahogy beszéltem a kutyus leült mellém és úgy figyelt, csóváló farokkal, mintha minden szavam érteni. Figyelt, ez pedig legalább olyan jól esett, mint Gabriel gyengédsége. - Neked nincs olyan hely, amihez ragaszkodsz az emlékek miatt? - kérdeztem és közben az utolsó pohár is becsomagolva a dobozba került. Az evőeszközökön volt a sor, persze nem vártam el, hogy Gabriel is ilyen alapos legyen. Nem ismerhette annyira ezeket a dolgokat, mint én.
Berwick-upon-Tweedben még mindig szörnyen nehéz volt létezni. Igen, létezni, mert az a sok régi, kellemetlen emlék megült a mellkasomon és szinte fullasztóan szorongatott. Eszembe jutott, ahogy apám szenvedett, ahogy én szenvedtem, ahogy magányosan feküdtem ezen a kanapén. Oldalra is pillantottam a bútordarabra, ahogy a kezemben egy kisebb faládába pakolt, csilingelő üvegcséket tettem ki az ajtó melletti komódra. Szerettem a városkát, szép volt, régi, olyan hely, ahol angy dolgok történtek. Mégis akárhányszor itt voltam, úgy éreztem, menekülnöm kell. Aztán el is szakítottam a tekintetem és már léptem is ki a nappaliból, vissza a konyhába, hogy az ott lévő tányérokkal és poharakkal folytassam. Ezeknek a nagyrésze átkerül a nagynénémkhez. Túl régiek, hogy bárki is használja őket egy idős nőn kívül. Ráadásul ezek mind emlékek voltak. Fájdalmas emlékek. Éppen egy vízköfoltos pohár volt a kezembe, mikor csaholást hallottam meg és a szemem sarkából lihegő, fehér szőrcsomót pillantottam meg. Felé fordultam és elmosolyodtam. - Hol hagytad a gazdádat? - kérdeztem nevetve. Aztán megjött a válasz. Gabriel öles léptekkel szelte át a konyhát, aztán megragadott és magához húzott egy hosszú csókra. Ujjaim belevesztek a szőke tincsekbe, ahogy végig simítottam a borostás arcélén a füléig, majd a hajáig. A másik kezemmel épp csak le tudtam tenni a poharat, mielőtt összetört volna. Sok keserűség volt az életembe, de ez a pillanat határozottan felül tudta volna írni az összeset. - Nagyon hiányoztál. Alig vártam már, hogy itt legyek. - mondta, miközben én még éppen levegőhöz próbáltam jutni. - Én is vártam, hogy itt legyél... vagyis legyetek. - Néztem el mellette a még mindig lelkes kutyusra. Őrülten csóválta a farkát, mintha máris a játékot várná. Látszott rajta, hogy még kölyök. - Mit segítsek? - kérdezte végül. Nyilván látta, hogy már eléggé szétszedtem a régi, családi konyhát. Mindenhol tányérok, edények sorakoztak. Az asztalra pedig evőeszközöket, tepsiket készítettem ki. Alapvetően nem is kellett volna mugli módjára pakolni, de ez nekem olyan volt, mint egy búcsú ezektől a tárgyaktól. A házat persze megtartom, valószínűleg egy rokonom ideköltözik vagy én jövök vissza tíz-húsz év múlva. Ki tudja. - Le tudnád venni azt a nagy sütőedényt onnan? - Mutattam fel a konyhaszekrény tetejére. Le lehetett volna emelni varázslattal, de nem tettem meg. Valamiért tiszteletbe tartottam, hogy azt anyám még muglimódra tette oda. Ő nem tudott varázsolni, mégis itt élt közöttünk, amíg el nem váltak. - Anyám tette fel az utolsó karácsonyi vacsora után. Már vagy... húsz éve... sőt! - Tettem hozzá. - Ő mugli.
Fel sem fogtam mi történik. Kávéról volt szó, zavarodottságról, valami biztonságról, de az én tekintetem már Gabriel ajkain csüngött. Olyan volt, mint amikor a nyári forróságban az ember őrjítően kívánja a hideg víz érintését. Csakhogy tudtam, ha megcsókolom nem fog lehűteni, sőt csak még inkább felforralja a véremet. Lázasnak éreztem magam, ahogy közelebb hajoltam s az ajkaimat az övére tapasztottam. Képtelen voltam ellenállni, érezni akartam. A borostája kicsit megkaristolta a bőrömet, beleremegtem az érzésbe. Csak egy leheletnyi idő telt el, aztán reagált. Átkarolt, magához vont, én pedig tenyereimmel fölfelé simítottam a hátán. Belemarkoltam a kabátjába, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Ez a csók annyira szenvedélyes és finom volt, mint amilyet az ember a regényekben olvas. Követelőzést nem éreztem, sem erőszakot. Akarást. Hirtelen azt is elfelejtettem mennyire bizonytalan voltam. Azt sem tudtam, hogy Augustus Dion Pye a nevem. Belefeledkeztem a forróságba és még a rajtunk csüngő kutyus szemek sem zavartak meg. Amikor elhúzódott, éreztem, hogy kipirulok a közöttünk tomboló melegben. - Mit szólnál, ha mégsem várnánk azzal a meghívással az új évig? Elmosolyodtam. Még egy csókot leheltem az ajkaira. Azt sem bántam volna, ha itt marad velem, itt alszik ma este, de aurorként bizonyosan sok dolga volt. Nem tarthattam magam mellet, csak azért, mert ennyire felszabadító volt ez a csók. Egyetlen sóhajjal válaszoltam. - Nem akarok várni énsem... - dünnyögtem az ajkaira. Közben láttam ,ahogy a szemében megváltozik a fény. Legszívesebben megráztam volna, hogy ne gondolkodjon. Ne most gondolkodjon. Ilyenkor nem szabad. - August, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet lenne? Ketten… mi… Te egy auror oldalán, akkor mikor állandó az életveszély. Az ajkaira fektettem a mutatóujjamat. Finoman, kissé megsimítva mielőtt megszólaltam volna. Nem akartam persze ráerőszkaolni magam, még is csak ő dönti el, hogy pontosan mit akar. Én csak annyit tudtam, hogy ezek a "lenne" felvetések túlzottan is jövőbe mutatóak. Még éppen csak megcsókoltuk egymást, átkarolt, éreztük a másik illatát. Hova kapkodjak? Megint rohanjak bele valamibe, ami aztán fájdalmat okoz? Csak élvezni akartam. - Sh... nem érdekel, mi lenne ha. Nyugodj meg, ne rohanj, csak élvezzük most ezt az egészet a maga módján... - Adtam neki egy puszit az arcára. - Ha baj lesz, megbeszéljük. - Folytattam, ne higgye, hogy elodázom a dolgot. Tudtam, milyen veszélyben élni. Voltak auror barátaim, auror szeretőm. Ismertem ezt az életet. - Szerinted engem nem ér veszély? A Mungóba is bármilyen őrült besétálhat. Voltak már igen komoly attrocitások. De nem ezért kedvel valaki valakit. Ez csak a mellékes, amit elfogadunk a másikkal. - Simítottam végig a mellkasán. Nem akartam ellépni tőle, de ha mennie kellett, hát készen álltam elengedni őt, hogy a csók emlékével vackolja be magam mára.
Az a furcsa vibrálás közöttünk nem volt természetellenes. Nem tudtam hova tenni, mert ilyet még nem éreztem, de zavarba jöttem a gondolattól is, hogy meg akarom érinteni. Nyilván ő persze csak sajnálatból hívott meg vacsorára, ma azért elég rendesen bemutatkoztam neki. Kis hiszti, majdnem ájulás, mert azt hittem Pipert látom és végül a pánikszerű menekülés, amiből végülis ez a beszélgetés is született. - Örülök, majd egyeztessünk egy időpontot. Egyikünk sem az irodai munkaidőben dolgozik, hogy a hétvégénk szabad legyen. Bólintottam. Ebben igaza volt. Egyikünk szakmája sem volt hagyományos, néha-néha a beosztásomon felül még valakit helyettesíteni is kellett. Ráadásul mióta osztályvezető lettem, sokszor kellett bent maradnom letudni a papírmunkát is. Ezek a plusz órák persze csendesebbek voltak, ha nem akadt olyan sürgős eset, amihez kikérték a véleményemet. - Esetleg egyik nap bejöhetnél a Mungóba és egyeztetjük a beosztásunkat. Mostanában éjszakás vagyok, a szombatok és péntekek szabadok. - Magyaráztam el neki, hogy tudja, mikor talál bent. Aztán már vettem is volna el tőle a bögrét. Az ujjaink találkoztak és végre megkaptam, amire gondoltam. Az érintést. Meleg volt a keze, kicsit kiszáradt a bőre, nyilván a munkától és az edzéstől. - Öhm…- lenézett a bögrére, én pedig azonnal zavarba is jöttem. Elhúzta szerencsére a kezét, mielőtt még kínosabb lett volna és megitta a bögre aljáról a kávét. - Köszönöm, nagyon finom volt a kávé. - Felém nyújtotta a bögért, de most óvatosabban fogtam meg, hiába volt túl nagy a kísértés. Emlékeztem persze, hogy írtak róla a pletykalapok. Valami hírességgel kavart talán. Nem emlékeztem pontosan rá. Míg én elpakoltam a bögréket ő csendesen eltakarította a kutya nyomát. Nem, mintha zavart volna, a napvégén úgyis mindig rendet rakok. - Én… Azt hiszem, ide nem követett senki… - szólalt meg, én pedig kicsit közelebb léptem hozzá, búcsúzóul. Felnéztem a szemeibe, zöld, mégis hideg volt a pillantása. Talán túlzottan is belemásztam az aurájába pedig, nagyon nem kellett volna. Fogalmam sincs mi érte pontosan, de volt valami, amivel falat épített maga köré. - Én… köszönöm a kávét, nagyon finom volt.- Ismételte meg, amire csak pislogni tudtam. Talán zavarban volt, azért ismételte meg a mondandóját. Válaszolnom kellett volna, de képtelen voltam megszólalni, mint akinek leblokkolt az agya egy szép férfi láttán. - Én... őőő... - suttogtam. - Örülök... neki... - Fogalmam sem volt, mi lelt, de lábujjhegyre álltam és az ajkaihoz nyomtam az enyémet. Éreztem a borostáját, a leheletén a kávét, amit én főztem neki. Tudtam, hogyha megüt az nagyon fog fájni, ha ellök az sem lesz kellemes.
Annyira könnyű volt beszélni Mr. Miltonnal. Valahogy nem éreztem úgy a társaságába magamat, mint a legtöbb aurorral. Persze ő is merev volt és szigorú, mégsem tűnt olyannak a csevegésünk, mint egy kihallgatás. Jó. Piperről nem beszélnék neki, mert még a végén a nyomára akarna bukkanni. Talán nem is él. Talán mindaz, amit látok csak őrültség. Hónapokig nem dolgoztam, mert a pszichológus nem engedte, csak megmaradhatott valami... inkább bele sem gondoltam. A Londonba költözés amolyan tisztalap lett volna, amire rábökhettem volna, hogy igen, most már meggyógyultam. Valójában persze csak az útjára léptem. - Rendben, igyunk erre, és ha már itt tartunk, akkor szerintem a munkán kívül akár tegeződhetnénk is. Elmosolyodtam az ajánlatára, majd bólintottam. Igaza volt. Tényleg könnyebb lenne kicsit kötetlenebbül csevegni. Végül is már olyan barátfélék is voltunk, hiszen megosztottam vele, mi történt a szememmel, ő pedig minden fenntartása ellenére éppen a kávémat kortyolta. Bizalom. Valahogy természetesen jött közöttünk. - Nos, ami azt illeti igen. Van egy házam Chiltern Hillsnél. Teljesen rejtett, talán még ennél is jobban le van védve, és mivel a semmi közepén van, gyalogosan sem megközelíthető. Egy kicsit meglepetten engedtem el egy "ó" hangot. Chiltern Hillst ismertem, bár maga a meredély elég nagy területet lefedett. Olyan hatszáz-hétszáz négyzetméter is lehetett. Egyszer kirándultam az Oxfordshire felöli részén. Nem mostanában, nem is egyedül. Még az akadémiai éveimben a barátaimmal. Akkoriban lazábban vettem az életet és annyi sötétség sem árnyékolta be a mindennapokat. - Egyszer igazán eljöhetne. Mondjuk egy vacsorára. Megismerkedne a testvéreivel is - mutatott a kutyára. Hirtelen elpirultam. Mármint bizonyára nem olyan szándékkal hívott vacsorára. Ugye? Ugye csak én magyarázom bele. Megköszörültem a torkomat és megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magam. - Jó lenne. Mármint nagyon szívesen. - Próbáltam lelkesedni és ha megitta a kávét, ha nem, odanyúltam a bögréhez, hogy elvegyem. Így persze megérintettem az ujjait, amitől csak még cikibb lett. Miért kellett félreértenem? Ez a fickó tök helyes, nyilván van valami nője is. - Bocsánat, csak ha megittad, akkor, elmosogatok - mondtam halkan. Igen, tök rend mániás vagyok, de most inkább pótcselekvés lett volna. Mégsem húztam el a kezemet, csak fogtam az ő kezét a csészével együtt, mint valami hülye.
Szerettem a 12-es számmal ellátott ajtó mögött lapuló kis zugot. Furcsa volt persze a vidéki, csendes életmód után megszokni a londoni nyüzsgést, de ahogy egyre több időt töltöttünk itt, úgy vált biztosabbá: ezt a helyet, nekem találták ki. Szerettem, hogy bármikor elsétálhatok egy színházba, beülhetek egy kávéra vagy éppen együtt ebédelhetek egy munkatárssal. Nem voltak távolságok és a forgatagban könnyebb volt láthatatlanná válni, mint Berwick-upon-Tweedben. - Valóban takaros. Pont egy agglegénynek való, és valóban könnyen védhető.- Felelte Mr. Milton, ahogy a konyha felé sétáltam. Sejtettem, hogy követni fog, pedig egy ilyen egylégterű lakásban nem igazán tudtam volna szem elől téveszteni. A kutyának adtam először vizet, míg a kávéfőző dolgozott magában. Egy kis tálban szolgáltam fel a friss nedűt, hogy aztán lefetyelhessen belőle kedvére. Még el is mosolyodtam a látványon. Idebent annyivel könnyebb volt minden. - Ezt nem tudtam. Sajnálom. Bár, megerősíti bennem azt a tudatot, hogy ne fogadjak el csak úgy mindenféle jöttmenttől italt vagy ételt. Megráztam a fejemet. - Nem, ez nem étel volt. Egy erősen mérgező növény nedve ment a szemembe, mikor közelebbről megnéztem magamnak. - magyaráztam. - De tény, hogy olyan helyen volt, ahol nem számítottam ilyesmire. - Folytattam, hogy értse miért tudtam elfogadni a félelmeit az ilyesmitől. Engem nem zavart, bár sejthette, hogy nem fogom idebent megmérgezni. Ez egy biztonságos hely volt. - Gondolom, annak idején mindent megpróbáltak, hogy ne alakuljon így az eset. Sajnálatos baleset lehetett. Röviden bólintottam. Közben elővettem két csészét és a kávét szépen elosztottam kettőnk között. Cukrot is, tejet is tettem ki, ha valamelyiket szívesen tett volna bele. - Jártam kezelésre. Rengeteg ideig, de aztán így maradt a dolog. - folytattam egyet és felé emeltem a kávés csészét. - De igyunk arra, hogy milyen kellemesen elbeszélgettünk ma! - mosolyodtam el, hátha akkor kicsit kellemesebb irányba vándorol a beszélgetés. Élveztem Gabriel társaságát. A munka is könnyen ment vele, de így, azon kívül egész más érzés volt. Biztonságban voltam mellette. Ezt pedig ritkán éreztem. - És maga, Mr. Milton, szintén agglegénylakásban lakik? - köszörültem meg a torkom kissé zavartan. Ennél hülyébben rá sem kérdezhettem volna, hogy van-e valakije. Nem ismerte, nem tudtam róla semmit... de olyannak tűnt, aki akár házas is lehet. A kérdéstől zavarba jöttem, úgyhogy elbújva a kávés csészém mögé, ittam. Addig sem kellett ránéznem és volt időm rendezni a gondolataimat. Piperrel nem volt ilyen, a többi kapcsolatomra sem volt jellemző a finomkodás. Fogalmam sem volt, hogyan kell ezt szépen csinálni.
A lakásom közelében kicsit kevésbé vert hevesen a szívem. Úgy éreztem, mintha a testem megnyugodott volna, amint távolabb kerültem attól a helytől, ahol Pipert, legnagyobb félelmemet látni véltem. Nem is értem, hogyan engedhettem meg azt a szikrányi vonzalmat, amit éreztem iránta. Végül valahogy felülkerekedtem ezen a beteges gondolaton és kiléptem a hatása alól. Vajon miért nem ölt meg azóta? Csak felbukkanni láttam... talán képzeltem, talán nem, ám mégsem ért hozzám egyetlen újjal sem. Emlékeztem még az ígéretére. Ott lesz, mikor meghalok és végig nézi. Mindezt nem mondhattam el Mr. Miltonnak. Gabriel munkatárs volt - valójában még csak az sem -, nem érthette meg az életem ilyen mélyenszántó részleteit. Megvolt a magam oka elkeseredni. Ahogy mondtam: a háború mindenkit tönkretett valahol. Engem is. Mindennap éreztem, milyen nyughatatlan a lelkem. A legkisebb problémák is képesek voltak egészen kibillenteni a valóságomból. Talán éppen emiatt hívtam meg magamhoz végül az aurort. Változtatni akartam, kellett a társaság és az elfoglaltság. - Örömmel. Köszönjük a meghívást. Elmosolyodtam a beleegyezésbe. Csak mutattam, hogy kövessen az épületbe. Egy hatalmas, nehéz fémajtó vezetett be a folyosóra, ahonnan a lakások nyíltak. Az enyém egészen hátul volt, az első emeleten, egy kisebb lépcsősor tetején. A feketeajtón arany számokkal állt: 12. Alatta pedig: Pye. Elővettem a pálcámat, kettőt koppintottam az ajtóra, mire a zár hangos kattanással megadta magát. Csak nekem engedelmeskedett. A jelszót még csak ki sem kellett mondanom, elég volt rágondolnom koppintás közben. Ainsley barátai intézték el a minisztériumban ezt a szintű védelmet, csak mert látták rajtam, hogy félek. - Nem nagy dolog, de kellemes, jók a fényviszonyok. - Magyaráztam, ahogy beengedtem Mr. Miltont és a kutyáját. Azonnal láthatta, amint a hatalmas ablakokon szép, világos téli fény árad be. Innen tökéletesen be lehetett látni a környéket, ám befelé nem lehetett látni. - Akkor két kávé és egy kis víz. - Mondtam és ahogy az ajtó visszazárta magát, már mentem is a letisztult konyha felé. A hősies állatnak mélytányérba engedtem egy kis vizet és letettem elé. - Ne aggódjon tényleg! Itt minden biztonságos. - Jegyeztem meg Miltonnak. Ő talán még nálam is paranoiásabb volt. - Egy mérgezés miatt veszítettem el a féllátásomat. - Mutattam a fakóbb szememre, aztán, mintha nem is lenne fontos, elfordultam és a tűzhelyre tettem a kotyogós kávéfőzőmet.
Üzenetek megtekintése
