Lyana, nem vagy eszednél! Ezzel a gondolattal szúrtam le magam, amikor kinyögtem azt az eszement hülyeséget. Talán el lehetett volna még húzni azt az egészet, anélkül, hogy ilyen nyíltan kimondom anyám kérését. Az elmúlt év amúgy is a tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy semmiben sem hallgattam rá. Aligha nevezett volna már úrinőnek. Elszöktem, kétkezi munkával keresem a pénzem és a kösztudatból is egyre inkább elkezdtem kikerülni. Volt száz meg száz balerina az egész világon, aki előtérbe került azóta… és ez így volt jó. Egy hatalmas teher került le a vállaimról, talán ezért is ment most minden sokkal olajozottabban Mathiasszal. Én rávágytam és ezt már fel is tudtam vállalni, nem voltak meg a régi kötöttségek. Az hiszem, ilyen lehet a valódi szabadság érzés. Közelebb hajolt hozzám. Megint érezhettem az illatát, ő meg láthatta, ahogy kicsit kipirul az arcom. Meg is remegtem… még sosem beszéltem ilyen dolgokról senkivel. Igazából a testi együttlét nem is került szóba még eddig, hiszen akik udvaroltak is nekem, eltűntek, mielőtt még történhetett volna hasonló. Mindig gyanítottam, hogy anyám keze van a dolgok hátterében, de nem mertem rákérdezni. Most mégis hálás voltam, amiért erről a kapcsolatomról semmit sem tud. Azt sem mertem volna bevallani neki, hogy Mathias miatt választottam Londont. – Nos, akkor várnunk kell az esküvőnkig. Ahogy azokat a szavakat lehelte, megborzongtam. Valójában mindennél jobban vágytam rá, de féltem, hogy annak súlyos következményei lennének. Talán ezért sem jó, ha az ember felnőtt koráig vár. Túl sokat gondolkodik és nem adja át magát az ösztönei irányításának. Legalábbis velem mindenképpen ez volt. A finom csók után óvatosan emelt vissza a székbe, ahol ültem. Éreztem, milyen erős… eddig ilyet sem éreztem még egyetlen férfitól sem. Azt hiszem, ez az, amikor az ember lánya biztosan tudja: mellette nem érheti baj. Ebbe a felismerésbe beleborzongtam, a szívem megint nagyot dobbant, jelezve: most már meg kell tartanom Mathiast. Olyan volt ez, mintha valaki tükröt állítani az ember elé, hogy életében először lássa meg saját, igazi valóját. Az én valódi énem csakis Mathias mellett létezhetett. Újabb apró puszit kaptam az arcomra, majd a fülemen éreztem meg a leheletét. Ujjai melegsége már egészen el tudta volna venni az eszemet, ahogy a hajam közé túrt, ha nem lettem volna valóban úrinő. – És ez esetben azt hiszem jobb, ha lassan elköszönök. – Súgta. Én pedig lassan bólintottam, beleborzongva ajkai értintésébe. Elhúzódtam tőle, hogy a barna szemekbe nézhessek. Lágyan elmosolyodtam, végig simítottam még egyszer a karján, aztán egyszerűen felpattantam. Jobb volt egy kis távolság, mielőtt engedek az őrülten doboló szívemnek. – Szóval szerinted lesz esküvőnk? – kérdeztem, nem komolyan, inkább csak játékosan. Megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, úgy húztam az előszoba felé, hogy még egy búcsúcsókban összeforrjunk, mielőtt kilépne az ajtón. Óvatosan húztam ott magamhoz és simítottam végig a hátán. Közben ajkaimat az övéhez tapasztottam. Már nem is éreztem, mennyire fájt a lábam a kényelmetlen cipőbe. Nem számított az elrontott étel… csakis ennek az estének az ígérete. – Nagyon örülök, hogy ma eljöttél… – Suttogtam most én az ajkainak a szavakat. – Legyen csodás éjszakád.
Ahogy Mathias meleg ujjai végig simítottak az arcomon végig sikló könnycsepp nyomán, a szívem még erősebben kalapált. Tudtam, hogy most vagyok jó helyen… hogy tenyere finom simítás az, amire igazán szükségem volt. Anyám hangja, ha még sipítozott is volna a fejembe, hát tökéletesen elnyomta minden szenvedély, ami ott feszült közöttünk. Már nem számított, hogy nem vagyok úrinő. Nem is igazán akartam az lenni. Nő akartam lenni, aki szerelmes, aki főz, aki takarít, aki a barátnőivel vásárol vagy kávézik és a Szombati Boszorkányt olvasva kávézgat hétköznap. Hagytam, hogy magához húzzon. Kecses mozdulattal ültem át az ölébe. Ujjaim önkéntelenül is végig simítottak az izmos mellkason, a széles vállakon. Jobban vágytam az érintéseire, mint valaha… még ha az nem is volt helyes részemről. Egy ígéretet tettem az anyámnak annak idején, amit betartani is terveztem. Éppen egy idősebb milliárdos udvarolt nekem, én pedig örömmel fogadtam az ajándékait. Azt hiszem, attól olyan különlegesnek éreztem magam. Felvettem a drága ékszereket, kitettem a hatalmas virágcsokrokat a szobámba… de valójában sosem akartam viszonozni a közeledését. Anyám tudta ezt, mégis egy nap beült a szobámba. Lehuppant a világos, rózsaszínes ágytakaróra és szőke tincseivel babrálva, rám sem nézve bökte ki: „Akárhogy is döntesz a férfiakkal, legalább ne add meg nekik magadat az esküvőig… akkor rád fognak unni és eldobnak mielőtt még komolyra fordulna a dolog.” Talán igaza volt, talán nem, mégis lassan bólintva értettem egyet vele. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire fűteni fog valaha is a vágy… persze meg sem fordult a fejembe, hogy majd szerelmes leszek. Akkoriban még csak halovány reménynek tűnt az egész. Senki sem mondta, hogy lehet ilyen szenvedéllyel csókolni, ilyen vad érzésekkel ölelni és bújni. A szívem egyre hevesebben kalapált, de nem számított, csak csókoltam és csókoltam, míg el nem húzódtunk, hangosan kapva levegő után. – Nem érdekel hogy főzöl, mit sütsz vagy mit nem tudsz. Ha mellettem vagy nem számít. Mert tökéletes vagy. Én pedig totálisan beléd szerettem. Már ott, akkor... a teraszon. Ujjaim ezúttal a borostáján cirógattak végig. Imádtam még azt is érinteni rajta. Férfiassá tette a kora ellenére. Valójában minden tetszett rajta, holott egész életemben azt hittem, hogy majd idősebb férfiak fognak üldözni a szerelmükkel… és őket fogom választani. De nem. Mathias még fiatalabb is volt, mégis olyan erők dolgoztak benne, amiktől képtelen lettem volna már elszakítani magamat. Azt hiszem akartam, méghozzá örökre. Ettől a felismeréstől pedig ismét elmosolyodtam, habár a megállapítás nem volt valójában újdonság. Hiszen már odabent, a szobában is éreztem hasonlót. – Azt hiszem, én is hasonlóan éreztem. – Suttogtam az ajkainak, majd finom puszit nyomtam rájuk. Ujjaim elvesztek tincsei között. A csók egyre mélyebb lett megint, egyre szenvedélyesebb… és csak azért húzódtam el, hogy végig pusziljam az arcát, a fülét, a nyakát. Közben pedig a hatalmába kerített az illata, a belőle áradó melegség. – Ezt nem volna szabad… – Mondtam az ajkainak. – Az anyámnak megígértem, hogy csak az esküvő után… fogom… – Tettem hozzá kissé remegő ajkakkal. Arcomat egészen hozzá nyomtam. Homlokom a nyakának simult. Így próbáltam meg kikeveredni a vörös ködből, ami rám szállt.
A nappaliban töltött idő olyan tökéletes volt. Az asztalnál azonba, mintha minden megváltozott volna. Már nem éreztem ugyanazt a meghittséget, csak a saját bénaságom eredményét láttam a tányéromban heverni… na meg az övében is. A Beef Bourguignon talán túl nehéz volt kezdésnek. Tudom, hogy anyám most valami olyasmit mondana, hogy: Lyana, egy úrinő nem főzi saját kezével az ételt. Csakhogy éppen azért jöttem el otthonról, hogy új életet kezdjek… ne csak a szolgálók sürgölődjenek körülöttem. Igazi nő akartam lenni, aki egyszerre erős és finom. Azonban ott ülve az asztalnál azt éreztem, erre nem leszek képes. Lettem a villámat és zavartan ejtettem ölembe a karjaimat. Gombóc nőtt a torkomban és már-már attól féltem, hogy menten elsírom magam a sikertelenségtől. A bennem élő kislány nem volt képes elfogadni a veszteséget és azt méltósággal viselni. „Egy úrinő nem sír mások előtt, Lya!” Anyám hangja megint kegyetlenül csendült bennem, emlékeztetve arra a napra, amikor kislányként megpróbált helyre tenni. Éppen egy estélyen voltunk és megtiltotta, hogy a süteményekből egyek, én meg persze őrült zokogásban törtem ki. – Ugyan Lya, hisz ez nagyon finom. Jó, oké, lehet a zöldségek kicsit túl sok fényt kaptak... de hidd el... addig jó míg kettőnk közül te főzöl. Megpróbáltam mosolyogni, de megremegtek az ajkaim. Lehajtottam a fejemet, hogy a frissen manikűrözött körmeimre pillantsak, amin erőtlenül szorongatják pasztellszín szoknyám anyagát. Annyira készültem és annyira elrontottam. Nyeltem egyet, hogy elnyomjam magamban a sírást, majd a poharamhoz nyúltam és én is megemeltem felé. Igazán édes és kedves volt, hogy megpróbált vigasztalni, ezért ismét megpróbálkoztam az arcomra varázsolni a szokásos Lyana mosolyt. – Az idők végezetéi szeretném a félresikerült főztjeidet kóstolni... Hát csak kitörtek azok a könnyek. Ám ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól. Nem tudom, miért mondott ilyeneket, de mintha a bennem várakozó szavakat fogalmazta volna meg. Máris elhatároztam, hogy beszerzem az összes francia szakácskönyvet, amit csak kapni lehet… mert egy élet csak elég lesz arra, hogy elkészítsek egy tökéletes vacsorát, legalább egyszer. Furcsa, hogy kislányként romantikus szerelemre, megmentő hercegre és tökéletes, kecses táncmozdulatokra vágytam. Húsz éves fejjel azonban csak egy kívánságom volt: Mathias. – Gondolod az örökkévalóság elég lesz arra, hogy megtanuljak főzni? – kérdeztem kissé aggódva és megtöröltem a szemeimet a szalvéta szélével. Csak ezután kortyoltam egy jó nagyot az italból, hátha az megnyugtat. Az asztal alatt a lábammal felé nyúltam. Finoman cirógattam végig a nadrágján. Végre el is mosolyodtam őszintén. Jó érzés volt tudni, hogy ő is akar engem, nem csak én vágyom rá ennyire nagyon. Lehetett volna ez a nap egy alkalom, amikor megkap és eszünk egyet együtt… de nem, neki is többet jelentett. A szívem máris hevesebb ritmusra váltott a boldogságtól. – Sütöttem muffinokat is, de azt hiszem nem éppen tökéletes a sütőm. Csak négy sült meg rendesen. – magyaráztam, már kevésbé zavartan. – De szépen feldíszítettem őket cukormázzal. Megvártam, míg befejezi az evést. A húsból én is ettem egy-két falatot, hátha megnyugtatja az izgatottságtól kissé fájó gyomromat. Aztán összeszedtem a tányérokat és már varázslattal irányítottam be a szobába a rózsaszín muffinokat. – Ne tévesszenek meg, vaníliás mindegyik, a krém pedig epres. – Lelkesen meséltem, ezúttal direkt mellé húztam a székemet, hogy tenyerem finoman a combjához simuljon. Majd a krémhez nyúlva egy kis pöttyöt simítottam az ajkaira. – Nem tudom, lehet-e még édesebb a csókod… – Suttogtam és odahajoltam, hogy összeolvasszam ajkainkat egy újabb csókba.
Hátrébb léptem Mathias férfias illatának vad öleléséből. Egész testem remeget még a szenvedély fűtötte őrült ritmustól, amit a szívem diktált. Csak egy hajszál választott el attól, hogy máris engedjek neki. Meglehet egy ostoba kislány gondol csak olyanokat, hogy az esküvője napjáig tartogatja magát… bennem még is ez a meggyőződés égett mióta csak az eszemet tudtam. Anyám is ezt verte belém, akárhányszor belém szeretett egy helyes fiú és én szívem szerint elmentem volna a kért találkozóra. Ebbe már nem szólhatott bele, csak az én döntéseimen múlt minden. Én mégis hátrébb léptem tőle. Butaság volt talán ez az egész. Butaság volt az ételre terelni a szót, ami bizonyára olyan rosszul sikerült, mint a muffinok. Ráadásul nem is voltam különösebben éhes. A szívem vadul kalapálva jelezte, hogy visszavágyna Mathias karjaiba. Az apró pusziba finoman sóhajtottam bele. Szerencsére ő ellépett tőlem és éppen csak a kezemhez ért. Ez is persze elég volt, hogy táplálja azt a lángot. Finoman túrtam bele szőke tincseimbe, hogy a helyükre igazítsam őket. Lágy mosollyal pillanatottam Mathiasra, aztán finoman simítva végig az ujjain, kihúztam magam után a konyha irányába. – Örülök, hogy éhes vagy. Tudod, nagyon sokat szenvedtem ma a konyhában. – meséltem neki kicsit viccelődve. – Nem könnyű ám ilyen sarkakon ácsorogni… Persze, hogy nem voltak egésznap rajtam a cipők. Az utolsó pillanatban bújtam csak bele a szandálba, hogy még kecsesebbé tegyem vele az alkatomat. Addig csak mezítláb futkároztam a fürdő és a konyha között, szinte pánikba esve a muffinok láttán. A vacsora többi részéről nem is beszélve. – Egy kis Beef Bourguignon-t készítettem. – Válaszoltam tökéletes, franciás kiejtéssel. – Vörösboros marharagú… anyám receptje alapján, nem mintha sokat főzött volna. Ezt az egy ételt tudta elkészíteni. – Nevetgélve beszéltem. Mathias nem tudott sokat a családomról, fele annyit sem, mint amennyit én tudtam az övéről. Kicsit olyan volt, mintha nekem nem is lenne senkim ezen a világon… holott volt anyám. Sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk, őt egész életében a féltékenység hajtotta, ha csak rám pillantott. – Ülj le! – mutattam az asztalra. Már szépen megterítettem a csodálatos fehér porcelánnal, az ezüst étkészlettel és persze ott várakozott egy üveg vörösbor, ami tökéletesen illet a menühöz. Talán az volt a vacsora fénypontja, mert abban biztos voltam, hogy a főztöm sok örömöt egyikünknek sem fog okozni… nem véletlenül féltem még csak belekóstolni is. Így, amit alkottam az lényegében mindkettőnknek meglepetés lesz. – Mindjárt hozok mindent… – Pusziltam meg finoman az arcát. Elvittem a tányérokat, hogy a konyhában tegyem rá a krumplipürét és a ragut. Egy kicsit bizarrul festett az utóbbi, de azért igyekeztem nem elbőgni magam és felemelt fejjel visszasétálni az asztalhoz. – Parancsolj. – Tettem elé és én is leültem a saját tányérom fölé. Óvatosan túrtam bele az ételbe. Furcsa kis íz világa lett, de a hús legalább megpuhult. – Bocsáss meg… nem tudok egyáltalán főzni… – Zavartan tettem le a villát. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne kezdjek el tényleg sírni.
Hevesen kalapált a szívem még mindig Mathias közelében. Képtelen voltam felfogni, hogy végre kezdünk egymásra találni. A boldogság elemi erővel robbant be a képbe és már képtelenség volt visszafogni azt a szenvedélyt, ami egyre közelebb és közelebb akart hozzá lökni. Ahogy arról beszéltem, hogy mindenem megvan és kicsúszott az ajkaimon, hogy csak ő hiányzik, hirtelen felfogtam, mennyire szükségem volt már rá. Eddig csak gondolati szinten volt ott az a rengeteg érzés és bár éreztem a szívem heves ütemét, akárhányszor a közelébe kerültem, ezeknek a szavaknak el kellett hangoznia. Ahogy felém fordult, tekintetemet egyenesen a barna szempárba fúrtam. Azt akartam éreztetni vele, hogy minden kimondott szót komolyan gondolok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen a szerelem. Ebben volt minden, iszonyatos fájdalom, megalázottság és végül mégis csak az őszinte érzések maradtak. Akartam Mathiast, nem szerettem volna újra át engedni egy másik lánynak. Szükségem volt rá. Kezei finoman siklottak a derekamra. Már csak a puszta érintése is képes volt egy pillanatra megállítani az időt, én pedig lágyan süppedtem bele abba a fél percbe. Erre vártam már nagyon-nagyon régóta. Erre a természetességre, ami mégis képes heves érzelmeket felszabadítani bennünk… legalábbis bennem mindenképpen. Kit érdekelt anyám rikácsoló hangja, ami újra és újra, szinte ösztönösen akart felcsendülni bennem, közölve, hogy nem vagyok úrinő. Közelebb kerültem hozzá. Tenyerem finoman simítottam a mellkasára. Éreztem, hogy az ő szíve is ugyanazt a heves ritmust járja, mint az enyém. Ahogy a nevemet közénk lehelte, már képtelen voltam ellenállni. Lehunyt szemmel merültem el a szenvedélyes csókba. Néha-néha ajkai közé sóhajtottam, ahogy ujjai eljátszottak a szőke tincseim között. Nem érdekelt már az sem, ha esetleg tönkre teszi a frizurámat. Sokat dolgoztam vele, de valójában Mathias a szépségemnél is többet ért. Szinte ösztönös mozdulattal simítottam végig újra a mellkasán, a válláig. Éreztem minden duzzadó izmot a testén és imádtam. Igazi férfi volt, olyan, amilyet alig lehetett mostanában látni… és furcsa érzés volt, hogy most már csak az enyém. Megint átfutott az a biztonságérzet rajtam, ami a roxforti bálon is. Tudtam, hogy amíg ő ölelt és ő simít, addig nem eshet bajom. Volt ott azonban egy másik érzés is. Egy olyan, ami remegésre késztette a testemet, ahogy az övéhez simult. Különös melegség járt át, ahogy az ujjaim lassan végig haladtak a nyakán, óvatosan érintették a fülét és simítottak bele a hajába. Jobban akartam őt, mint valaha… – Mathias… – Sóhajtottam a nevét, ahogy kicsit hátrébb húzódtam a csóktól. Közben még mindig a haját cirógattam és csak élveztem, hogy az övé lehetek. – Még nem is vacsoráztunk… – mosolyodtam el kicsit zavartan. Ismertem azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Nem a saját tapasztalatomból, inkább csak úgy tudtam mi az… tudtam, hogyha nem vetek véget a csóknak, akkor hamarosan egész más, még ennél is szenvedélyesebb helyzetben találom magam. – Nem vagy éhes? – Suttogtam, de közben megint az ajkaihoz hajoltam egy lágy, forró csókra.
Mintha életem legtökéletesebb pillanata lett volna az ott a nappalimban, Mathias mellett. Csak dőltek belőlem a szavak, mintha meg akarnám vele értetni, mit is érzek és mi az a rengeteg változás, amit érezni vélek magamban. Érthette-e ezt? Hiszen ő annak született, aki most. Én viszont egy szerepre születtem, ami anyám fejében létezett és aki nem lehettem soha igazán. – És ki vagy te valójában, Lyana La Clair? – suttogva kérdezte. – mert az az érzésem, hogy te nagyon jól tudod a választ. Ujjaim az ajkairól már lesiklottak az arcára. Finoman cirógattam végig a borostás részen, egészen a nyakáig. Tekintetem addig követte érintésem útjait, aztán megint ránéztem, a barna szemeibe. Kicsit beharaptam ajkaimat, mintha nagyon gondolkodnék s így is volt. Szavakba próbáltam önteni mindazt, amivé London tett, minden jót, amit kihozott belőlem. Egyszerűen akartam megfogalmazni, úgy hogy neki is egészen érthető legyen, meg talán nekem is. – Egy önálló nő. Egy egyszerű, önálló nő. – Magyaráztam. Persze a szívem mélyén még mindig egy hercegnő voltam, akit a körülötte lévők bókokkal halmoznak el, na meg kedvességgel. Ez valahol hiányzott, meg persze a biztonság, hogy mások elintéznek helyettem mindent, nem nekem kell tenni a saját kényelmemért. Kellemes volt az aranykalitka, de túl zárt, túl stabil és nekem valami újra volt szükségem… meg Mathiasra. Ezért választottam Londont. A büszkeségem persze sosem engedte volna, hogy ezt bevalljam neki. – Nem kell neked ehhez több idő? Magány? Elmosolyodtam. Lesütve a szemeimet, kicsit megráztam a fejemet. – Én megadok mindent neked, Lya. Ha kell az időt is. Bármennyire legyen is szükséged. Megvártam, míg elhallgat. Addig csak mosolyogva hallgattam a szavait és ha nem volt több mondandója, hát én ismét megszólaltam. Alig vártam, hogy megértse, mit akarok igazán… hogy tudja ő mindennek a kulcseleme… s hogy nélküle nem is igazán élet az élet. Igen, a lányregények átkozott romantikája telepedett rám, csakhogy ezúttal nem valaki más szemén keresztül. Én életem át. Kit érdekelt anyám fülembe sipákoló hangja? Lyana, úrinő kell, hogy legyél! Felkeltem és közelebb mentem hozzá. Nem akartam még ilyen rövidke pillanatra sem eltávolodni tőle. Az sem zavart, ha esetleg végig a hátához kell beszélnem, csak érezzem az illatát. – Tudod, engem egész életemben emberek vettek körbe… mégis mindig magányos voltam. Amikor elindultam Londonba arra vágytam, hogy egy ember legyen, de mellette ne érezzem az egyedüllét gyötrő perceit. Valaki olyan kellett, akit őszintén érdekelhetek. – folytattam tovább a nagy önmegismerő előadást, közben bokámat finoman Mathias lábszárhoz érintettem, hogy azzal cirógassam. Jól esett a közelében lenni, érezni az illatát, hallani a hangját, érezni magamon a tekintetét. – Mindenem megvan már, ami boldoggá tehet. Van egy otthonom, van egy táncstúdióm, remek kis tanítványaim. Csak te hiányzol innen. – A mellkasomra tettem a kezemet, pontosan a szívem fölé. – Ezért hívtalak el… remélve, hogy már nincs barátnőd meg senki, aki közén állhatna. – Egészítettem ki mondandómat. Ha lehetséges volt, hát még közelebb húzódtam. A nyakához hajoltam, hogy kicsit odabújhassak és érezzem az illatát. Reméltem, hogy átkarol majd egészen és megint olyan lesz, mint a bálon, mikor igazán biztonságban éreztem magam az erős karok között. – Most már ugye érted, hogy nincs szükségem időre?
Őszintén törtek elő a szavak belőlem, mintha minden apró rezdülésemmel arra koncentráltam volna, hogy Mathias megértse miért van most velem. Nem számított Merlinke, nem számított a bál vagy éppen azok a kis viták. Az érzéseim azok felett álltak, még ha jó ideig utat is engedtem a sértettségnek. Most is zavarna, ha más lánnyal csókolózna és ha túl rámenősen adná a szerepét, talán ismét nyakon önteném pezsgővel… de aztán, ugyanúgy fúrnám ujjaimat a szakállába, simítanám a bőrét, míg közelebb nem kerül hozzám egyetlen csókra. Elmosolyodtam, ahogy tenyerei közé fogta az arcomat. Imádtam a melegségét, az illatát és a barna szempárt, amik az én kék tekintetem kutatták. Megszűnt körülöttünk a lakás, London, a szomszédszobában alvó Merlinke és az odakapott muffin csoda. Csak mi voltunk ketten, gondok és kötöttségek nélkül. Reméltem, hogy ő is érzi azt a feszültséget, ami közöttünk húzódott és az ő testét és szívét is ugyanaz a vágy perzseli, mint az enyémet. Újabb és több érintést akartam. Erőszakosan taszított közelebb és közelebb hozzá. – Istenem Lya.. – volt a hangjában valami más, mint amihez szoktam. – Ha ezt tudom... ha ezt korábban tudom.. „Tudnod kellett volna.” Ezt szerettem volna mondani, ehelyett csak halovány mosoly ült ki ajkaimra. Képtelen voltam korholni, csupán élvezni akartam a közelségét, ami hevesebb ritmusra kapcsolta a szívemet. Ujjaim felé nyúltak. Finoman érintették meg a nadrág anyagát, valahol a térde környékén. Óvatosan cirógattam, mintha nyugtatni akarnám, ez a valóság nagyon is. Bár talán az egész nekem szólt, hiszen ilyen közelről látni őt, engedni az érintéseknek olyan sokáig csak vágyak és remények voltak. Volt az egész pillanatban némi meghatottság, némi álmodozás, hogy ennek talán van jövője és többé nem állhat közénk semmi. – Talán én sem tudtam mindig biztosan – válaszoltam alig hallhatóan. Szinte csak leheltem a szavakat a kettőnk közötti ürességbe, amit szívem szerint megszűntettem volna. – De... akkor nincs Fabio? – Mathias… mi… – Erőtlen nevetésféle szakadt ki belőlem. Olyan abszurd volt még a puszta gondolat is, hogy egy nyári ismeretségből már is kapcsolatot feltételez. Hiszen Fabio csak egy barát volt, aki elkísért mindenféle helyekre és akit jobban érdekelt volna Mathias, mint én. Egyszerűen csak élveztem a társaságát, nem volt több ennyinél. Azt hiszem akkor szükségem volt rá, egy barátra, aki eltereli a figyelmemet a szerelmes lézegnségről… s talán utána is kellett volna, mikor megtudtam azt a csók és barátnő dolgot… amikor felültetve éreztem magam. – Vagy valaki más? Biztos hogy ezt akarod? Engem? És biztos, hogy nem áll közénk semmi? Csak mert a balett... Felemeltem a lábáró a kezemet. Egyetlen ujjamat fektettem a puha ajkakra jelezve, hogy hallgasson végre meg. – Fabio csak a te fejedben létezett valaha is lehetséges partnerjelöltként. – Még mindig halkan és lágyan formáltam meg a szavakat. Aztán felemelve az ujjam finom csókot leheltem a szájára. – Nem, még ne beszélj! – Jeleztem ismét mosolyogva. – A táncnak is vége. Nem akarom azt az életet. Olyan voltam, mint egy kalitkába zárt madár, aki sosem tapasztalhatta meg a repülés csodáját. Most enyém az egész világ. Enyém a pénz, amit megkerestem és abba fektethetem, amibe csak akarom. A tanításba például. Nagy szavaknak hangzottak, hiszen imádtam a színpadot. Imádtam tökéletesen teljesíteni a legnehezebb mozdulatokat. Csakhogy mindezt szabadon előadni, úgy mutatni meg valakinek, hogy abból tanuljon is valamit, egészen más volt. Felszabadító. – Ahol most vagyok, azt szeretem. Ebben az életben megtudhatom kis iaz a Lyana, ott viszont csak egy szerepben voltam.
Mathias is érezte azt a forróságot, ami az én testemet őrült remegésre késztette? Az ő szíve is olyan vadul kalapált, ahogy ajkaink egymásra simultak? Az enyém ugyanis, mintha éppen ki akart volna szakadni a mellkasomból, olyan vadul kalapált. Éreztem, hogy az egész testem felveszi az őrült ritmust, talán ajkaim is annak hatására simultak egyre jobban és jobban az övére. Minden érintése tüzes nyomot hagyott maga után a bőrömön. Én is érezni akartam ujjaim alatt a bőrén, a haját, minden porcikáját… mintha ezzel birtokba vehetném őt. Többé nem számítottak az ostoba elmélkedések. Már nem érdekelt, hogy van-e újra barátnője. Csak a csók jelentette az egyetlen fontos dolgot a világon. Az eszem, mintha nyugovóra tért volna, nem szidott, nem faggatózott… némán, lágy ködbe borulva élvezte Mathias ajkainak ízét. Még többet akartam érezni belőle, még közelebb akartam kerülni hozzá. Még közelebb húzódtam. Nagyot sóhajtottam, ahogy tenyere végig simított a karomon. Szinte ösztönösen mozdultam, ujjaimat finoman fúrtam a szakállába, lassan haladva a nyaka felé. Először csak eljátszottam a tarkójára simuló barna tincsekkel. Közben megint belesóhajtottam a csókba, még nem éreztem ilyen vágyat senki iránt… és el sem tudtam képzelni, hogy valóban létezett ilyesmi. Nem voltam követelőző vagy túl vad, de nem is olyan finom, mint a regények törékeny hősnői. Volt ebben valami valóságos, ami nem rémített meg, talán csak még bátrabbá tett. Óvatosan karoltam át a nyakát és még közelebb húztam. Csókoltam és csókoltam, míg meg nem állított. Homloka a homlokomhoz simult, éreztem az arcomon a leheletét. Nem húzódott teljesen el, éppen csak annyira, hogy szólni tudjon. Különös meghittség volt ez, valami olyasmi, amire nem is mertem számítani még… vajon ez a természetesség az az érzés, amiből az ember tudja: ő kell neki örökre? A szívem már a puszta gondolatra vad játékba kezdett. Lehunytam a szememet, mintha ki akarnám élvezni a felismerés minden pillanatát. Titkon eddig is egy újabb, közös esélyért vívtam harcot, de így valóban átgondolva, valóban érezve, egészen más volt. Csak akkor néztem újra rá, mikor megszólalt. A szavai olyan édesek voltak, mint a méz. Nem érdekelt, hogy a gondolatait esetlenül ejtette ki. Semmi sem tökéletes körülöttünk. Ezerszer kaptunk össze, ezerszer szerettünk egymásba újra… és megint ott ülünk, reménykedve, hogy ez már tényleg a célegyenes. Legalábbis én biztosan, de a szavai alapján ő is. Elsőre csak finom mosollyal jutalmaztam az őszinteségét. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, valami megnyugtatót, amiből nem érzi magát teljesen elveszettnek és megérti: pontosan ezért hívtam ide, pontosan ezért csókoltam meg. Tenyeremet megint az arcára vezettem. Óvatosan cirógattam meg, mintha félnék, hogy összetöröm megint és akkor hiába kapok már utána. Szükségem volt rá… vele akartam lenni… – Én is örökre veled akarok lenni. – A szavak suttogásként hagyták el az ajkaimat. Lya, ilyet nem mond ki egy úrinő… Ezt harsogta volna az anyám, de most egyszerűen löktem félre a puszta gondolatot is, miközben egy újabb mosoly ült ki az arcomra. Talán ez volt a kulcsa a múlt kötöttségeiből való szabadulásnak: a boldogság. Én már nem Lyana La Clair az ünnepelt táncos vagy éppen az anyja bábja voltam. Nővé értem, olyanná aki a maga ura akar lenni és reméltem, hogy Mathias ezt az erőt is kedvelni fogja bennem, nem csupán a törékenységet, amit először pillantott meg szilveszterkor. – Már érted, miért hívtalak ide? – kérdeztem és finoman pusziltam az ajkait.
Butának éreztem magam, ahogy a tekintetem Mathias arcára tévedt. Azt hittem, hogy ő is azt gondolja a bál után, amit én… hogy nem vagyunk közömbösök egymásnak. Talán némi értetlenség is kiült az arcomra, az apró sóhaj után, ami elhagyta az ajkaimat. Hát nem randinak gondolta a mai vacsorát? Akkor mégis minek? Csak az járt az eszemben, hogy talán tényleg megint kibékült azzal a lánnyal vagy már régen talált valaki újat. Nem lenne nehéz dolga, jóképű, magas, finom az illata… egyszóval mindene megvolt ahhoz, hogy elcsábítson bárkit. Én meg persze ostoba módon olyanokat mondtam, hogy viszonozni akartam a báli meghívást és hát nálam van Merlnike. Mindegyik lehetett volna éppenséggel ésszerű indok, én mégis azért főztem ezt a vacsorát, hogy újabb esélyt adjak az ismeretségünknek. Csalódottan bámultam rá. Hogy lehettem ennyire buta? Megint sóhajtottam egyet, éreztem, hogy a kezemben megremeg a pezsgős pohár. – Igen, említetted a leveledben, hogy ilyenkor alszik. A kutya… ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy nincs is más közös témánk. Szerettem volna megkérdezni, hogy mit fog csinálni a Roxfort után, habár nagyvonalakban tisztában voltam a terveivel. Jó lett volna tudni hogyan áll azzal az akadémiai képzéssel, jelentkezett-e. De nem, képtelen voltam megszólalni. Kiszáradt ajkakkal pillantottam inkább a dohányzó asztal felé. A tekintetem megakadt a hófehér rózsákon. A romantikus regényekben a férfiak mindig virágot adnak a nőknek… ez most még sem tűnt olyan történetnek, ami boldog véget érhet. Elsiettem az egészet, azt hittem, hogy van egy új lehetőségünk. De akkor mi volt az a vibrálás közöttünk a bálon? Mik voltak azok az apró érintések? Talán csak barátként hívott meg, Lya… Anyám hangja gúnyosan, kissé parancsolóan csendült fel bennem. – Majd később megnézem őt is. De nem miatta jöttem...hisz tudod jól.. Felkaptam a fejemet, megint Mathias barna szemeit kerestem. Közben éreztem, ahogy ujjai a bőrömre simulnak és kicsit magához húzza a kezemet. A szívverésem felgyorsult megint, elmúlt a szomorúság és a keserűség egyetlen pillanat alatt. – Akkor te is tudhatod, hogy miért volt olyan érdekes az a bál… – Suttogtam a szavakat. A mozdulatára figyeltem. Olyan férfias és erős volt, ahogy gyengéden felemelte a kezemet. A bőrömön most már nem csak az ujjakat, hanem az ajkait is megérezhettem. A szakálla aprócska szúrással jelezte jelenlétét, én pedig csak elmosolyodtam. Talán egy kis pír is kiült az arcomra, megremegett minden porcikám. Azt kívántam, bár csak sosem érne véget az csók. – Lehet… hogy ennünk kéne… – Próbáltam egy normális mondatot kipréselni az ajkaim közül, de nem sikerült. A testem ösztönösen húzódott közelebb hozzá, mikor véget ért az a kis pillanat. Jobban akartam érezni az illatát, a belőle áradó kellemes melegséget. Minden porcikám azt kívánta, hogy bújjak az erős karok közé és csak hallgassam a doboló szívverését. Már nem számított, hogy esetleg kiborul a kezemben tartott pohár tartalma és az aranyló pezső esetleg a gondosan megválasztott ruhadarabokra vagy a fehér szőnyegre borul. A szívverésem addig ismeretlen ritmust vett fel, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Anyám hangja pedig ott rikácsolt a fejemben: Egy finom nő ilyet nem tesz, Lya! Megtiltom! Csakhogy nem sikerült neki. Ajkaimat finoman tapasztottam Mathiaséra. Puhán, gyengéden pusziltam s még így is micsoda szenvedély volt benne. Olyan volt ez, mint egy régóta dédelgetett álom beteljesülése és én örömmel vesztem el benne.
– Akkor majd később vízbe teszem őket… – Mosolyodtam el, ám tekinteteim még mindig a csodás, fehér szirmokon csüngtek. Olyan gyönyörűek és tiszták voltak. Valami különös szépség áradt belőlük, amit minden nő szívesen tudott volna magáénak. Talán ezért is volt olyan nehéz nem a virágokat bámulni… A dohányzóasztalra csúsztattam a szépséges csokrot, a pezsgős poharak egykori helye mellé. Nem akartam egyetlen pillanatra sem elszakadni Mathiastól… ez volt a mi új esélyünk, ez volt a mi lehetőségünk, hogy megint igazán egymásra találjunk. Talán most nem is csókol meg egy másik lányt. Ez a gondolat el kellett volna, hogy keserítsen, az én szívem még is olyan hevesen kalapált, mintha éppen egy előadásom végén járnék és meghajolni készülnék a közönség felé. Tekintetem ösztönösön tévedt Mathias arcára, hogy azt megint végig mérjem a szakállától, formás ajkain, szép szemein keresztül, egészen a hajáig. Lyana, te aztán sosem leszel már anyád lánya! Korholt megint az ő hangja, amikor egy jó adag melegség szaladt végig a testemen. Szinte vágytam, hogy Mathiashoz simulhassak. Akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá. A saját feszültségemet is próbáltam oldani azzal a kis pezsgős utalásra. Volt nekünk ezzel az itallal már közös kalandunk… amire furcsa módon, én szívesen gondoltam vissza. – Hát... azt sose tudhatod... Dehogynem tudom, Mathias… Megint mosoly siklott az arcomra, ahogy felnevetett. Tekintetem megállapodott az ajkain. Azt kívántam, bárcsak hosszabbra nyújtottam volna azt az üdvözlő csókot. Nem számított, hogy anyám hangja ott toporzékolt a fejemben, én még sem töröltem ki az elmémből vágyaim képét. Sőt, egy pillanatra le is hunytam a szememet, hogy még inkább átélhessem. – Bevallom, gondoltam rá, hogy hozok egy üveggel, de... őszintén szólva nem mertem. Féltem... hogy... nos, hogy megint az arcomba öntöd. Amint megszólalt, kinyitottam a szememet. Megint a barna szempárt kerestem tekintetemmel, de ő a pezsgőt figyelte, amint a kristálypohár mentén gyöngyözött. Mélyet szippantottam közben, hogy érezzem az illatát is. Vállat vont, én pedig csak elmosolyodtam. – Nagy kár, mert ha az arcodban nem is, de a gyomrunkban jó helyen lett volna. – Válaszoltam és felemeltem a poharamat. – Örülök, hogy eljöttél. Hiányoztál… – Tettem hozzá, nem igazi köszöntő volt, de arra éppen elég indok, hogy közelebb hajolhassak egy koccintásra. – Köszönöm a meghívást. Az ajkaimhoz emeltem a poharat, közben keresztbe vetettem a lábaimat. Önkéntelen mozdulat volt ez, mégis tudtam, hogy miként viselkedik tőle a testem. Kihúztam magamat, nőiesen hátravetettem a szőke tincseket, remélve, hogy Mathiasnak tetszeni fog ez az aprócska mozdulat sor. Az ajkaim közül egy halk kis sóhajt szökött ki, ahogy leengedtem a poharat és az a kis korty végig siklott a torkomon. – Minek köszönhetem a meghívást? Megrökönyödtem ezen a kérdésen, ám ezt kifelé próbáltam a lehető legjobban eltitkolni és csak lágy mosollyal figyeltem rá. Nem értettem, hiszen a bálon is együtt táncoltunk, a karjába vett, megvédett… összebújtunk. Én éreztem a közöttünk lüktető vágyakat és feszültséget, tudtam, hogy ez az a pont, amikor nem állhatok többet ellen ennek a vonzalomnak. Így hát engedtem. Alig vártam, hogy végezzen a Roxfortba és rávegyem egy újabb közös „táncra.” – Viszonozni akartam a meghívást. Elvégre elvittél egy bálra, ami minden nehézség ellenére az egyik legizgalmasabb esemény volt az életemben. – Egyszerűen válaszoltam, mintha természetes volna ez a beszélgetés. – És hát persze itt van Merlinke is… – Hirtelen tört rám a zavar és a nagyokat pislogtam. Az jutott eszembe, hogy talán meg sem kellett volna csókolnom az ajtóba, mert ő nem úgy gondolta ezt az egészet… Ostoba vagy Lyana! Anyám hangja úgy recsegett a fülembe, mint egy öreg rádió. Egésznap randilázban égtem és ekkor döbbentem rá, hogy Mathias talán az egészet másképp gondolta.
Izgatottság futott át rajtam, ahogy kezem finoman siklott a kilincsre. Tudtam, hogy mindjárt ölelhetem, érezhetem azt a férfias illatot, ami már az első találkozásunkkor levett a lábamról. Leginkább viszont az érzést vártam, azt amitől bebizonyosodik megint, hogy Mathias csak is engem akar, már nincs ott a titokzatos volt barátnő, akiről tényleg semmit sem tudtam… sőt, ha minden igaz már a Roxfort sem állhat igazán közénk. Ez lenne talán az én nagy lehetőségem. Lyana, ne bomolj… – Morgolódott bennem anyám hangja, ahogy a tűsarok még egyet koppant a kőpadlón, én pedig a lehető legkecsesebb mozdulattal kitártam azt. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy bizonyára eléggé égett szag van, hiszen nem rég kaptak oda a rózsaszínben pompázó muffin remekek. Reméltem, hogy a menüt alkotó elemek további része legalább megmenti majd a helyzetet, habár annyira ideges voltam, hogy semmit sem mertem meg kóstolni. Csakhogy már nem aggódtam az étel miatt, nem érdekelt semmi, csak is Mathias… és az édes kis esetlensége a kaputelefonban. Imádtam, hogy beleüvöltött, még ha a fülemnek nem is esett olyan jól. Szerettem, hogy ízig-vérig varázsló, nem úgy mint én. Az én életem nem csak a varázslóvilágban, de a muglik között is zajlott, hiszen egy táncosnőnek a lehető legnagyobb közönség előtt kellett megmutatkoznia. Alig vártam, hogy megpillantsam az ajtó felé közeledni a folyosón. Már a léptei hallatára is elmosolyodtam és ahogy végre megjelent a látómezőmben elmosolyodtam. Azonnal szerettem volna a karjaiba vetni magát, az orromat a nyakához nyomni és beszippantani a bőre illatát. – A szomszédaid azt hiszem nem fognak szeretni... bocsi! Halványan elmosolyodtam és kicsit megráztam a fejem. – Csak nem rendbontó lettél, mint Mr. O’Mara? – húztam szélesebbre azt a kis mosolyt, úgy hogy kivillanjanak a fogaim is. – Annyi gond legyen, úgyis hozzám jöttél és nem hozzájuk. – Legyintettem aztán. Végre ölelhettem. Végre érezhettem az illatát, ahogy ajkai széléhez simultam. Arcom finoman érintette a szakállátt, ujjaim talán kicsit végig is simítottak rajta, ahogy átkaroltam a nyakát egyetlen pillanatra és még közelebb húztam magamhoz. Annyira jó volt látni, hogy a szívem vad ritmusban kezdett el kalapálni a mellkasomban. Talán Mathias is érezte, nem tudom. Illetlenül viselkedsz Lyana! Megint előtört belőlem anyám állandó rikácsolásának emléke, de abban a helyzetben, abban a pillanatnyi boldogságban mindez nem számított. Ezután egy intéssel jeleztem, hogy jöjjön be. Az ajtót még szélesebbre nyitottam, így már azelőtt is tökéletesen ráláthatott a gyöngyházszínben és rózsaszínben pompázó lakására, hogy átlépte a küszöböt. Reméltem, hogy tetszik neki, hiszen ezúttal egy kicsit át is alakítottam, olyan volt, amilyennek én akartam. Giccsesnek persze giccses volt, de egy lány ettől érezheti magát igazán hercegnőnek… habár én már nem az akartam lenni, hanem Mathias szívének királynője. Belepirultam a gondolatba. Szerencsére ő nem láthatta ezt meg, hiszen éppen akkor lépett be. – Én is örülök... – Suttogta félhangosan. Én pedig gyorsan be is csuktam az ajtót mögötte. Egyetlen mozdulattal kulcsra is zártam, elhatározva, hogy ma már nem zavarhat meg semmi. Csak vele akartam lenni, csak az ő közelségére vágytam. Ahogy mellé léptem és megéreztem az érintését a kezemen, elmosolyodtam, de a szívem megint olyan vadul pumpálta a vért a testembe, hogy szinte bele is remegtem. Nyeltem egyet, ahogy a szemeibe néztem és hagytam a kezembe csúsztatni a csokrot. A fehér rózsák mindig lenyűgöztek. Imádtam a finom kis szirmaikat, az elegáns megjelenésüket… és a lágy illatukat. Az az érzésem támadt, hogy Mathias tökéletesen ismerte az ízlésemet vagy legalábbis sejtette, mi az, ami igazán le tud nyűgözni engem. A szívem még mindig vad ritmust járt, de mosoly helyett már csak őszinte rajongást sugárzott az arcom, ahogy a virágokat figyeltem. – Ezek gyönyörűek… köszönöm… – mondtam. Tekintetem véletlenszerűen siklott a dohányzóasztalra készített pezsgőspoharakra, amikbe egy-egy epret is csúsztattam korábban. – Foglalj helyet… öhm… és ezt a pezsgőt nem öntöm az arcodba… – Tettem hozzá játékosan és én magam is lehuppantam a kanapéra, remélve, pontosan mellettem foglal majd helyett.
Talán az a bál… talán valami más változtatott meg annyi mindent. Mintha minden porcikám csak adna, adna neki abban a reményben, hogy majd ezzel magamhoz kapcsolhatom. Nem olyan volt, mint a szerelmes regényekben vagy a számtalan mugli filmben, amit az elmúlt időszakban néztem meg. Valahogy más volt, igazi és vágyakozó. Amikor Mathias nem volt velem, mintha különös fájdalom lüktetett volna minden tagomban és hiába csendültek anyám rikácsoló szavai a fülembe: Lyana, egy úrinő nem hív el férfiakat vacsorára! Nem érdekelt semmi, mintha a sok Londonban töltött hónap után egyszerűen az életem megváltozott volna… mintha kiszabadultam volna egy kellemes, ám annál szűkebb aranykalitkából és végre kibonthattam volna a szárnyaimat. Élveztem, hogy abba a boltba sétálok be, amelyik nekem tetszik. Nem sündörögnek körülöttem nevelőnők és koreográfusok… sem öltöztetőnők, akik mindenáron babaszerű szépséggé akartak tenni. Én csak egy fiatal lány akartam lenni, aki ha szeretett volna, aranyszínű cipellőben lép ki az utcára. Már nem kattogtak a kamerák körülöttem, már nem volt szükségem álcára. Felépítettem a saját életemet, a saját birodalmamat. A lakásomat is én rendeztem be, én szabtam meg a napirendem és végre igazán önmagam lehettem. Csupán anyám levelei ráztak meg, amik időről időre rám találtak. Hol néhány dorgáló szót küldött, amiért nem keresem, amiért elszöktem… hol egy-egy francia szerelmes regényt pottyantott az ölembe a hófehér bagoly. Én pedig leültem, a kandalló mellett olvastam el a sorait és a könyveket. A szememben pedig minden alkalommal könnyek gyűltek, mert egy pillanatra megint annak a bezárt kislánynak éreztem magam, aki valaha voltam. Kinéztem az ablakon, mintha megint csak onnan szemlélhettem volna a világot. A múltam súlyát nem tudtam levetkőzni… mintha még mindig ott lettek volna azok a szabályok, hol elhalványodtak a mindennapok forgatagában, hol felerősödtek, mint azon az estén, amikor áthívtam magamhoz Mathiast. Ideges voltam, a hajam szanaszét állt, pedig gondosan rendeztem el a tincseket és a legcsinosabb ruhámat vettem fel. Még bele is préseltem magamat egy olyan magassarkú csodába, amiről nem hittem volna, hogy fáradt bokával képes leszek mozgásra bírni. Mégis ott álltam a konyhában, magamra tekerve a fodros kis kötényt és kitartottam. Tetszeni akartam, csábítani és magamba bolondítani… érezni megint a csókját. Lya, igazi csitri vagy… – csendült bennem anyám hangja, de most nem azokat a szavakat használta, amit ő. Bizonyára azt vágta volna a fejemhez, hogy egy úrinő nem sütötte volna annyira szárazra a húst és nem égette volna oda a zöldségköretet. – Jaj, ne! Merlinre! – Kiáltoztam, mikor kiemeltem a forró tepsit a sütőből. Úgy vágtam oda a konyhapultra, mert persze nem volt nálam konyharuha és még a pálcámat is sikeresen a nappaliban hagytam. Szerettem főzni, egyszerűbb ételeket könnyedén össze is ütöttem és az asztal közepén egy kis tányéron már ott várakoztak a szépen feldíszített muffinok. Csak az átkozott zöldség feketedett meg egészen. Ingerülten legyezgettem a füstöt róla, mintha az segíthetne a borzalmas kinézetén – és bizonyára ízén is. Egy pillanatig megsemmisülten bámultam a főztömre és már-már könyörögni szerettem volna Merlinnek, hogy adjon még egy kis időt, késsen Mathias egy kicsit. Még mielőtt szóra nyithattam volna a számat, megszólalt a kapu telefon. – Hogy lehet ennyire béna, Lya? Tipegve indultam ki a konyhából. Cipőm sarka egy nagyobb koppanással érte át az előszobába, miközben egyetlen mozdulattal hajítottam félre a kötényt. Aztán a fülemhez emeltem a mugli készüléket, talán el is motyogtam, hogy igen… de csak valami éktelen ordítás tört fel belőle: – Mathias? – Kérdeztem kissé rémült hangon, de az újam már a nyitó gombon pihent. – Már is beengedlek. – Benyomtam a gombot, majd míg reményeim szerint bejutott és felért, a tükör elé tipegetem. Ujjaim kissé talán erőtlenül próbálta kicsomózni a szőke tincseket. Ezért egyetlen mozdulattal lelapítottam az egészet és szépen a vállamra fektettem őket, hogy gyönyörű aranyzuhatagként fogadják Mathiast. A ruhámat is elsimítottam és kicsit megtornáztattam a bokámat, miközben a tükörhöz hajolva ellenőriztem a sminkemet. Ezután nyitottam ki csak az ajtót, remélve, hogy ott találom őt és egy rövid puszival fogadjam. Az ajkai sarkára nyomtam, hogy ne bízza el magát, hogy ne érezze nyert ügye van. – Örülök, hogy látlak… gyere be… – Súgtam a fülébe, ahogy kicsit átkaroltam üdvözlésképpen.
Üzenetek megtekintése
