- * A robbantó fiúnak  * -

Csend és nyugalom mindenhol. Amint háton fekve figyelem a haladó bárányfelhőket egy kedves dal fészkeli be magát a szivembe. Pár pillanat múlva énekhang töri meg a domboldal csendjét:

Dancing bears,
Painted wings,
Things I almost remember,
And a song someone sings
Once upon a December.

A hang teljesen halkból indúl és folyamatosan erősődik, mindenen túlszárnyalva.

Someone holds me safe and warm.
Horses prance through a silver storm.
Figures dancing gracefully
Across my memory...

Közben behunyom a szemem, és már a fantázia világában is vagyok, egy világban, ahól mindig minden lehetséges.

Far away, long ago,
Glowing dim as an ember,

Hirtelen, mintha valahonnan távolról jönnének, léptek zaja üti meg a fülem, de az ének nem szünik meg.

Things my heart
Used to know,
Things it yearns to remember...

Motoszkálás… Motoszkálás… egyre erősödő kiáltások. Már meg is van a véleményem a bizonyos illetőről, hiszen nincs belátással arra, hogy a közelben még van valaki, aki látszólag pihenne. A dal még folytatódik, nem adom én fel olyan könnyen.

And a song
Someone sings…
BUMM

Megszakad a varázs, megszakad a dal. Felülök. Nem fogok a bizonyos illetővel veszekedni, csak fogom magam, és keresek egy újabb békés helyet. Fel is állok, és már nyulnék is a hegedüm után, mikor elsuhan mellettem valami. Egy ideig csak nézem, majd hirtelen észreveszem, hogy az arany suhanás Hópehely volt, az arany kanca. Kezem elengedi a hegedütokot, és minden erőmmel a kanca után iramodok. Most már haragszom a robbantó illetőre. Az egy dolog, hogy engem kizökkentett, de egy állatot igy megilyeszteni. Ha nem kapom el Hópehelyt, Hagrid iszonyú mérges lesz.
A kanca össze vissza szaladgál és ez az én szerencsém, hiszen igy utólérem. Kihúzok a zsebemből egy almát, és a kezemben tartva közeledek a megrémült paripához, közben biztató szavakat mondok, és egyre szólitom a nevét. A kanca megáll, és én közel megyek hozzá, ám óvatosnak kell lennem, mert ismerem a lovakat, és tudom, hogy az ijedtség miatt a barátjukra is rátámadhatnak. Az almát magassabbra tartom, hogy érezze a szagát, és közeledek a szájához. Amint a szemébe nézek, látom még benne a félelmet, de egyre közelitek a szájához az almával. Megérzi a finom illatot, és közeledni kezd a kezemhez, és én már meg is nyugodnék… de ekkor a szemébe nézek, és látom, hogy nagyot hibáztam, hogy ennyire elsiettem a közeledést. Már lépnék vissza, de késő, kemény fogakat érzek a karomon, és egy pillanat múlva vér csordúl. A kanca elszalad, én meg csak nézem a harapásnyomot a karomon, meg a távolódó lovat. Nem az almát ette meg, hanem megharapta a kezemet. Szerencsére a seb nem olyan mély. Kiveszek egy zsebkendőt a zsebemből, és valamennyire a karomra kötöm. Közben körbepillantok, és fürkészem a környéket. Kiváncsi vagyok, hogy az a valaki észre vette-e, hogy mi volt a robbantása eredménye.

//A dal cime: Anastasia - Once upon a December//

- * Joshnak * -

Végre eljött a hétvége, egy olyan napra virradtam, mikor nem kell óráról órára rohanni, hanem végre kipihenhetem magam és gyönyörködhetek a jó időben. Az ablakon beszűrődő napsugarak ébresztettek fel álmomból. Felkeltem, és miután elvégeztem a szokásos reggeli tennivalókat, lementem reggelizni a nagyterembe. A reggeliző asztalok mellett kevés diák ücsörgött még, nagy részük még álmosan költötte reggeliét. A hollóhátasok sem voltak sokan, én pedig nem akartam senkit sem zavarni, ezért egyedül megreggeliztem, majd újra visszamentem a hálókörletbe. Megálltam az ablak előtt, és csak figyeltem a környéket.
Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy hosszú ujjú pólót, magamhoz vettem a hegedümet, és elindultam a karámok felé.
A karámokhoz nem sok ember jár, sokakat elijesztenek a hipogriffek, de én mégis kimondottan szerettem ezt a helyet, mert nagyon békés. De most nem az volt a célom, hogy elhelyezkedjek egy szénakazal rejtekében, és olvassak vagy kézimunkázzak. Utam egyenesen az istállóba vezet, ahonnan elő vezetek egy gyönyörű arany szinű kancát. Imádok lovagolni, és ő a kedvencem. A hegedütokot a hátamra teszem. Az egyik zsebemből kihúzok egy nagy murkot, és a kanca szája alá tartom. Amint megérzi az izletes falat illatát, boldogan nyerit és megrázza a sörényét. Miközben elfogyasztja a kis ajándékot, barátságosan megpaskolom az oldalát, majd egy könnyed mozdulattal felülök a hátára. Lassan ügetni kezdünk, a cél pedig a közeli domboldal. Amint lassan haladunk, elmélyülten kémlelem a köznyéket, néha pedig végigsimitok a kanca oldalán. Imádom a jó időt, szeretek ilyenkor sétálni, lovagolni, meg hegedülni olyan helyeken, ahol senki sem hall, csak én vagyok és a természet, és a hegedüm. Végre elérek a bizonyos domboldalra, és kiválasztok egy olan helyet, ahonnan a legjobban belátni a környéket. Azon az oldalon van egy öreg nyárfa, annak a közelében leszállok a lóról, és elengedem, hogy legeljen. Már nem egyszer jártam itt vele, és mindig szabadon kószált, soha sem kóborolt el. Végül leülök a fűbe, és felnézek a fölöttem tornyosuló Roxfortra – az én második otthonom - , majd elterülök a földön, és az elhaladó bárányfelhőket kémlelem. Annyira békés a táj, a kék égen milliónyi bárányfelhő halad végig, a szellő felborzolja a fák koronáját és a füvet. Senki nincs a környéken, csak én, meg a közelben legelésző arany kanca, vagy mégis?

Nem lett súlyosabb következménye a késésnek, igy hamar egy padhoz sietek. Mindig visszahúzódó voltam, igy most úgy érzem magam, mintha sűlyedne alattam a föld, annyira szégyelem magam, de mégis kihasználom az alkalmat, hogy javitsak előbbi hibámon, és a kezem a magasba lendűl az első feltett kérdésnél. Persze sokan mások is jelentkeznek, természetesen Hermione is közöttük van. Nem csodálkoznék, ha nem engem szólitana fel a professzor, hanem valaki mást.
A tanár közben végigjártatja tekintetét az osztályon, és arca elégedettséget tükröz. Végül meglepetésemre megállapodik a tekintete rajtam, és felszólit. Az arcom még jobban elpirúl a hozzám intézett mondatok hallatán, de egy apró mosoly is megjelenik szám sarkában.
Már éppen felállnék, és kezdeném a mondókám, mikor újra nyilik a terem ajtaja, és belép rajta egy újabb hollóhátas. Dorothy egy kimondottan érdekes lány. Egyesek azt rebesgetik, hogy beteg. Minden esetre nem egyszer láttam már a halóeremben a padlón aludni. Arcomat kissé lehajtom, hiszen ez már komolyan szerencsétlen nap, két hollóhátas késik ugyanazon az óráról. A professzor arcán is megjelenik a döbbenet, de nem bünteti meg a háztársamat. A lány végül mellém telepedik le, én pedig csak egy félmosolyal köszöntöm.
Már megint belekezdenék a válaszba, mikor ismételten nyilik az ajtó, és belép rajta az egyik legfurcsább évfolyamtársam. A srác egyesek szerint drogozik, ami sokszor látszik is rajta. Amint végignézek rajta, kissé felemelem az egyik szemöldököm, hiszen nagyon ápolatlanúl néz ki. És mindennek fejébe még szédeleg is. Egy halovány köszönést hallat, majd lecsapódik az egyik pad mögé, és még mindig furcsán tekint körbe. A tanárra pillantok, aki már biztosan megsokalta a sok későt. Remélem, nem lesz cirkusz az egészből.
Várok, mig valami válaszra méltatja az új jövevényt, majd ahogy felém fordúl, belekezdek a válaszba.
- A egyes szám az ősi egység, teljesség, az egész, a legfelsőbb lény, az istenségek,
az őskezdet és a teremtés szimbóluma. A számok végtelen sorozata vele kezdődik, és ide is tér vissza: az erő, az aktivitás, a teremtő eszme jelképe. Ritkán jelől valós mennyiséget, sokkal inkább szimbolizálja magát a létet. – itt egy kissé megállok, és figyelem a tanár tekintetét, majd folytatom.
- A számmisztika terén az akaratot, a magabiztosságot, az erőt és az energiát jelöli. Ez a szám képvisel mindent, ami az első helyen áll, a többi szám felett. Az elszántság, az erős akarat, némi agreszivitás és hatalom szimbóluma. De a negativ oldala, hogy utal az egyedül maradásra, a magányra, kirekesztettségre, kiközösitettségre is. – fejezem be a választ, majd ha a tanár felméri a feleletet, elfoglalom a helyem, és várom a többi kérdést.

.::. Oliver .::.

Amint a srác bocsánatot kért, már meg is nyugszik. A képet azomban még mindig magához szoritja, és Phoebe kissé csalódottam vár.
* Miért kell titkolózni. Azt már úgyis elárulta, hogy engem rajzolt le. Ennyire ijesztő jelenség lennék? Nem haragudnék meg még akkor sem, ha nem tetszik a rajz. Egy ilyen kis dolog miatt nem érdemes haragot tartani. Amúgy nekem is csak úgy jött a zene, és ezek szerint tovább adtam az ihletet, és az igazi ihlet tapasztalatom szerint mindig szép dolgokat szűl.*
Végre a fiú lassan kienged a szoritásból, és a rajzot átnyújtja nekem. Amint elveszem a rajztömböt és rápillantok, szemben találom magam a képmásommal. Hosszabb ideig nézem a rajzot, és az arcom semmit sem árúl el. Azok a vonalak, az árnyékolás, a szélben táncoló hajtincsek, a hegedű, a vonó, a környék képe … mintha leragadtam volna, annyira tetszik a rajz. Nagyon élethű, és bármennyire is mentegetőzik a srác, men jön hogy elhiggyem, hogy ez az első portréja. A fiú újra vakarni kezdi a fejét, én meg nem szeretném fokozni zavarát a hallgatással, ezért ráemelem a tekintetem, és egy őszinte, biztató mosolyt küldök felé.
- Hogy gáz lett-e? Nem, egyáltalán. Nagyon tetszik. Nem tudom elhinni, hogy ez az első portréd. Látszik, hogy tapasztalattal kezeled a grafitot. – mondom.
Hirtelen feleszmélek, hogy még be sem mutatkoztam, igy hamarkezet nyújtok a srácnak, és újra megszólalok.
- Amúgy Phoebe Stone vagyok, örvendek. – mondom mosolyogva.

.:: Oliver ::.

A fiú nagyon belemerül a rajzolásba, valami nagyon megihlette.
* Nem is gondoltam, hogy a zenémnek ilyen ereje lehet.*
A srác minden esetre a hang hallatára összerezzen, ami még jobbas meglepi Phoebet. Ez a tény is a hirtelen jött ihletett bizonyitja, hiszen még azt sem vette észre, hogy nem szól a zene.
Már kiváncsian nyujtaná a nyakát, hogy lássa az alkotást aminek ő a tárgya, de fiú a rajztömböt - valószinüleg reflexszerüen – magához szoritja, igy Phoebe egy fikarcnyit sem lát belőle. A srác megszólal, és látszik rajta, hogy zavarban van, de hamar forog az agya, hiszen rögtön próbálja palástolni zavarát. A lány arcán egy mosoly jelenik meg, úgy figyeli a nagy művész palástoló akcióját.
* Zavarban van, de miért is? Nem fogok rá kiabálni vagy rátámadni. Csak nem igazán szeretem és furcsálom a túlzott figyelmet. Miért is? Mert hajlamos vagyok bénázni, ha a középpontban vagyok. Igy jobb, ha nem kerülök oda.*
A bocsánatkérő tekintetre egy újabb mosoly a válasz, meg egy enyhe fejcsóválás. Egy ideig figyeli a fiút, fürkészi a barna szemeket, majd kisvártatva egy mosoly kiséretében megszólal.
- Köszönöm. – feleli az apró bókra, és arcán mintha egy pillanatra pir jelenne meg, de nem szeretné lejáratni magát, ezért hamar feleszmél. – Engem rajzóltál le? Láthatnám a művet, ha már akaratom ellenére model lettem? – mondja huncut mosollyal, majd hozzáteszi. – És amúgy meg nem haragszom… vagy csak akkor, ha karikatúra lett belőle.

.:. Oliver .:.

A nap lágyan simogatja arcát, az enyhe délutáni szellő játszadozik hajtincseivel. A távolból diákok beszéde keveredik a levegőbe, de újjai csak szaladnak a hegedű húrjain, kizárva a kinti világot. Minden más zaj távolinak tünik, csak a zene cseng füleiben, egy másik világba vezetve őt, egy olyan világba, ahól csak jó van, csak béke, csak nyugalom. Ez az a világ, amit ő teremt magának a zene segitségével, és ebben a világban üditő a pihenés. Nem is tudná elképzelni magát a hegedülés nélkül, egy mindig reménnyel, békével, nyugalommal tölti el. A zene csak száll, és minden hang belülről jön, men pedig egy betanult darab. Hallja, ahogy a viz erőteljesebben hullámzik, de nem tulajdonit neki nagy lehetőséget, csak játszik tovább, amig… Hirtelen érdekes érzése támad, mintha figyelné valaki, és egy furcsa sercegés veszi be magát a levegőbe. Phoebe ujjai nem szoritják már annyira a hangszer húrjait, igy a zene halkul, majd fokozatosan elcsendesedik. A lány kinyitja szemeit, és tekintete először a tóra vándoról, amelyen megpillantja a parthoz nagyon közel lebegő polipot. Csak nem a hegedüszóra úszott közelebb. Phoebe arcán átfut a meglepettség, majd elmosolyogja magát.
És ekkor, mivel már nincs a hegedű zenéje, felerősödik az előbbi sercegés, és a lány körülnéz a hang forrását keresve. Nem kell sokat keresnie, egy közeli farönkön megpillant egy fiút, aki belemerülve rajzol, és a téma… Phoebe.
Kissé felemelkedik bal szemöldöke, majd a hegedűt a kissé kopottas tokba rakva feláll, és a fiú felé veszi az irányt. Amint közeledik, és közelebbről megfigyeli a fiút, felismeri benne egyik évfolyamtársát, aki Griffendéles. Ám nem tud sokat a fiúról, hat év alatt nem sokat beszélgetett vele.
- Szia. Mit rajzolsz? – kérdi, amint a fiú mellé ér, bár a választ már tudja.

::. Oliver  .::

Délután felé jár az idő. A nap már csak kellemes meleggel árasztja el a környéket, mintha kifáradt volna. A Roxfort udvarain sétálgató diákokat látni, akik éppen kipihenik a nap fáradalmait. A Fekete – tó sötéten csillog a napsütésben, mintha tiltakozna a csiklandozó napsugarak ellen. Felszine néha enyhén, néha erőteljesebben hullámzik, és néha felsejlenek titokzatos látogatói, de a szemlélő már nem tudja megállapitani mit is látott, hiszen el is tünnek. Csak az óriáspolip lebeg nem messze a parttól.
A tó partján levő odvas fák árnyékában is diákok üldögélnek, csoportosan vagy egyedül, ki-ki saját kedvenc elfoglaltságát űzve. Az óriáspoliphoz legközelebb eső terebélyes tölgy tövében egy barna hajzuhatag sejlik fel. Az arra közeledő felé mintha földöntúli dallamokat hozna a szél. A tölgy alatt egy középmagas lány ül törökülésben, mugli ruhát visel, és hosszú barna tincseivel játszadozik a délutáni szellő. Egyik kezében megpillantod a földöntúli muzsika forrását, egy hegedűt. Az óriáspolip egyre csak közeledik a tóparthoz, mintha meghalotta volna a zenét, és tetszene neki. A lány pedig csak játszik, behunyt szemmel, nem törődve az őt bámuló kiváncsi tekintetekkel. Mesterien szól kezében a gyodálatos hangszer, csalogatva a sétálókat.

:. A Roxfort folyosó-labirintusa. .:

Sietek, sietek… Hogy milyen messze költözött a számmisztika terem.
Nem létezik, utálok késni, de ez persze nem gától benne. Teljes sebességgel rohanok végig a folyosókon, hajam szabadon lobog körülöttem, talárom suhogva érinti a kemény padlót. Már csak egy dologért fohászkodok, ha már számmisztikára nem érek be időben, ne találkozzak össze Hobórccal. Folyosó folyosót követ, egyik sarkon össze is ütközök egy kissebb diákkal. Jó a reflekszem, ezért sikerül nem fellökni, igy hát kipirult arccal elrebegek egy “Jól vagy? Bocsáss meg”- et, majd tovább sietek.
Amint egyre közeledek a tanterem felé, nő bennem a remény. Lehet, hogy hiába siettem ennyire, lehet, hogy még beérek a tanár előtt. Szépen néz majd ki, ha elkések a kedvenc órámról.
Már csak egy utolsó  sarok, és beérek. Sietek… Rohanok….. Ez nem lehet igaz!
Amint kilépek a sarkon, megpillantok egy mugli ruhába öltözött magas férfit, aki éppen a számmisztika terem ajtaját tárja ki. Egy pillanatra lefagyok, elkéstem, hiszen ez Lenon professzor. Minek kellett nekem az utolsó percben is kézimunkázni, a helyett hogy elindultam volna órára. Végül elérek a terem ajtajához, és ráhelyezem a kezem a kilincsre. Lesz, ami lesz.

::. Számmisztika tanterem. .::

Az ajtó nyikorogva kitárúl, én meg belépek rajta. Gyorsan körülnézek, és látom, hogy ahogy várható volt, elég kevés diák jelent meg. A tanár éppen elért az asztalához, és az osztály felé fordult. Lépek egy pár lépest, közben az arcom egyre csak pirossodik, de ez lehet, hogy csak a nagy sietségtől van. A diáktársaimra nem nézek és nem is mosolygok, mint általában, csak a tanárra, igy is elég kinosan érzem magam.
- Elnézést kérek a késésért, tanár úr. – mondom, és várom az itéletet. Ha pontlevonás lesz a késésem eredménye, azt teljesen megérdemlem. Hogy valami hiányzik? Hát igen, nem adtam magyarázatot a késésre. De csak azért, mert nincs rá magyarázatom, igy nincs értelme hantázgatni.
Csak állok, amig a professzor eldönti, hogy mi is legyen. Majd, miután kimondta az itéletet elindulok egy középtájt elhelyezkedő pad felé, és hamar lerakom a táskámat, és leülök. Egy pár pillanat, és már következik is a tanár első kérdése. Mit jellemez az 1-es szám a számmisztika szempontjából. Bár még mindig szégyelem magam a késés miatt, a kezem rögtön a magasba lendül, és remélem, hogy a profeszor felszólit. Ha ez nem történne meg, akkor türelemmel várom a következő kérdést, a következő esélyt.

Kööössszzziii.  Ha nem baj, a képet holnap után átküldöm, mert holnap dolgozom, és nem érek rá.

Kijavitottam a jelszót, de az avataron még megpróbálok, dolgozni, bár nálam 144x 239 - et mutat.

Javitottam. 

          alapok

jelszó|| "Gerzson papnője akarok lenni." 
teljes név|| Phoebe Lyn Stone
becenév|| Phoebe, Lyn
nem|| Nő
születési hely, idő|| Halifax, Anglia, 1980 március 7
kor|| 17 éves
faj|| Ember
vér|| Mugli születésű
évfolyam|| 6-dik évfolyam


          a múlt

London külvárosában vagyunk, egy közönséges tömbház harmadik emeleti apartamentjében, a kissebb szobában. Az ablakot függöny takarja, a szoba falát mindenféle képek boritják, túlnyomó részben tájképek. A bevetett ágyon egy vaskos füzet terül el, kinyitva és a látogató minden féle kézimunka-mintákat láthatna benne. A sarokban, egy kis szekrénykén egy hangszertok fekszik, feltehetőleg hegedü lehet benne. Egy kis iróasztal mellet, egy nyikorgó széken egy kamasz lány ül, látszólag egy egyszerü füzet fölé hajolva. Néha lapoz egyet, másrészt belemerülve olvas. Egy közelebbi pillantás után a következő mondat vevődik észre a füzet boritóján: Egy lány története. Ezek szerint a könyv egy napló. Hirtelen kinyilik a szoba ajtaja, és egy alacsonyabb karikás szemü nő lép be rajta.
- Phoebe, keres valaki. – mondja kedves hangon.
- Ki az, anya? – kérdezi a lány csodálkozva.
- Egy szőke hajú lány. Azt mondja, hogy évfolyamtársad.
Phoebe feláll, és meglepettséget tükröző arccal követi édesanyját. Meglepődött, hiszen őt nem igen szokta keresni senki, főleg nem iskolatársa. Az előszobába érve, amint megpillantja a jövevényt, tétova mosoly kúszik arcára.
- Linda, hát te itt. – kérdezi. – Gyere, megmutatom a szobám.
- Szia, Phoebe. Hisz tavaly megigértem, hogy meglátogalak. – Feleli a szőke lány, miközben követi iskolatársát a bizonyos szobába.
Phoebe előre engedi a vendéget, majd belép, és az asztalon levő naplót összecsukva az asztal előtt megáll. Arcán még mindig látszanak a meglepetés nyomai.
- Hát ez lenne a szobám. Nem valami nagy, de nekem elég. – mondja, és közben mintha szégyelné magát a kis szoba miatt. – Ülj le. Megyek, hozok valami rágni valót.
Egy pár pillanat, és Phoebe már meg is jelenik kezében egy tányér sós pereccel, egy kancsó limonádéval meg két pohárral. A tálcát lerakja egy kis éjjeliszekrényre, és mindkét pohárba tölt a friss limonádéból.
- Vegyél. – kinálja a sós perecet, meg a limonádét. – És hogy telt a nyarad?
- Nagyon jól. Voltam a szüleimmel Afrikában egy hónapig. Kitünő élmény volt, annyi érdekes dolgot láttam. Ezen kivül voltam a Skóciai nagyszüleimnél, sokat olvastam, meg sétáltam. És te, voltál valahol nyaralni?
Phoebe arcán enyhe pir jelenik meg, majd megszólal.
- Én nem voltam sehol. Sokat segitettem édesanyámnak itthon meg a munkahelyén, ezek melett pedig olvastam, karkötőt csomóztam, és hegedültem. Jól telt a nyár.
Hirtelen egy csattanás hallatszik, mintha ajtó csapódna, mire Phoebe rögtön felemeli a fejét, és még jobban elpirul. Feláll a nyikorgó székről, majd az ajtóhoz lépik és megszólal.
- Bocsáss meg egy pillanatra. Mindjárt jövök. – mondja, majd kilép a szobából, és becsukja maga után az ajtót. A szőke lány iszik egy keveset a limonádéból, közben pedig körülnéz a szobában. A helyiség területe komolyan nem nagy, de ez elsőre nem tünt fel neki. Végig nézi, az egyszerű berendezési tárgyakat, megakad a szeme a mintás füzeten, majd a hangszertokon, majd végül megállapodik a kis füzeten, amit Phoebe oly sietősen csukott össze. Egy ideig nézi a füzetet, majd feláll, és az asztalhoz lép.
*Senkinek nem ártok vele, ha kicsit bele kukkantok. Phoebe úgy is nagyon csendes és nem nagyon beszél magáról. Szimpatikus lány, de nehezen engedi közel az embereket.* tépelődik magában Linda, majd végül lassan felnyitja a füzet boritóját, és beleolvas. Az első lapon a következő idézet diszeleg cikornyás betükkel:


Az idézet után következnek a naplóbejegyzések, de nem a hagyományos módon, hiszen minden bejegyzés elől hiányzik a dátumés helyét egy kis cim veszi fel. A szőke lány egy pillanatig körülnéz és fülel, majd újra bele olvas a füzetbe.

Minden arra utal, hogy mindez igaz. Minden történet eleje hasonlit kicsit. Sokat számit, hova születik meg az ember, meg hogy mikor. Nálam úgy esett, hogy sem a hely, sem az idő nem volt kedvező. Azt persze nem mondom, hogy nem örvendek, hogy az édesanyám az, aki, de apámról nem mondhatom el ugyanezt. Soha nem számitott, és nem is fog számitani a vagyon, hiszen nehéz annak, akinek kevés van, de jajj annak, akinek több van a kelleténél. Édesanyám egyszerű munkás, egy szállodában dolgozik, szobalányként, édesapám pedig újságiró. Soha nem szenvedtem semmiben hiányt. Az Isten megáldott egy angyallal és egy ördöggel, aki tönkre teszi az angyalomat.

Ez áll az első bejegyzésben. Linda lapoz egyet, majd újra beleolvas.

Édesanyám mindig azon fáradozott, hogy mindenünk meglegyen, édesapám pedig sutba vágta az álmainkat. Hiába, a szenvedély betegség soha senkinek nem tesz jót. Az utamat Halifax városában kezdtem, de a sors gyakran sodórt újabb tájakra. Hogy mi volt oly gyakori költözésünk oka? Édesapám gyengesége, az ital. Hogy lehet, hogy egy értelmes, érett férfi nem fogja fel, hogy tönkre teszi családját egy ilyen dolog miatt? Általában minden új helyen ugyanazon sorrendben történtek a dolgok. Talált egy jó munkahelyet, dolgozott, tervezett,  már majdnem boldogok voltunk, majd egy este haza jött tök részegen, és kezdődött a merülés. Egy pár hónapig egyfolytában ivott, ami nagy adósságba száműzte a családot, majd végül elköltöztünk, és minden kezdődött előlről. Édesanyám közben mindenhol megállta a helyét, és tönkre tette egészségét és idegeit, csak hogy a család rendbe legyen.

Újabb lapozás, újabb bekezdés.

Hogy velem mi volt ezen idő alatt? Én ott sinylődtem a háttérben, próbáltam remélni és álmodozni, ahogyan minden gyerek teszi, közben próbáltam tartani édesanyámban a lelket. Bár vagyonunk a normális és szegény kategóriák határára volt tehető, édesanyám nekem mindig mindent megvett, amit tudott. Mindig hálás leszek neki, hogy ott volt, hiszen nélküle nem tudom, mi lett volna velem. Amint eljött az iskola ideje, beirattak mugli iskolába, és a költözések során sok új intézményben megfordultam. A tanulás soha nem ment nehezen, bár nem voltam él tanuló. Imádtam a könyveket, de nem faltam őket tonnaszámra, csak azokat olvastam, amik felkeltették a figyelmemet, érdeklődésemet.[/i]

Egy más helyen, amint olvas Linda kissé elmosolyodik a kézimunka szó láttán.

Később felfedeztem, hogy van tehetségem a kézimunkához, és attól fogva űzöm. Kimondottan megnyugtat. Édesanyám egyetlen dologhoz ragaszkodott, mivel tudta, hogy lánya értelmes gyerek. Megszerettette velem a zenét, és megtanitott hegedülni. Ő valamikor gyerek korában a nagyapjától tanulta, és nem felejtette soha el.

Egy másik lapon ez áll.

Forgott az idő kereke megállithatatlanul, veszekedés veszekedést, költözés költözést követett, mig el nem értünk végre Londonba. Ez azelőtt történt, hogy betöltöttem volna tizenegy éves koromat. Elérkezett a születésnapom, és mind eddig is a leggyakrabban, csak egy ölelést és üdvözlést kaptam, hiszen éppen anyagi gondokkal szenvedtünk, de nekem ez az ölelés és a szép szavak édesanyám ajkairól többet jelentettek minden másnál. Elérkezett a nyár, és a vakációval együtt egy nagy fordulat következett be életemben. Egy nyári napon kopogtak tömbházlakásunk ajtaján, és amikor édesanyám kinyitotta az ajtót, egy hosszú köpenyes, furcsa nőt pillantott meg. Azt hitte, kéregetni jött, és már indult volna valami étel után, hogy oda adhassa neki, mikor a nő egy rikitó zöld irássos levelet adott édesanyám kezébe, amelyet nekem cimeztek, még hozzá nagyon pontosan. A levélen ez állt: Miss Phoebe Lyn Stonenak, London, Harrow, St. Ann’s Road 39A, Harmadik Emelet, 10-es lakrész, Kissebb Szoba.
Anya tekintete mintha megfagyott volna, egy ideig csak üressen meredt a levélre, majd felnézet a nőre.
- Mrs. Stone? Melinda Travis vagyok. A lányáról lenne szó, megbeszélhetnénk bennt?
Édesanyám egy ideig nem felelt, majd intett kezével a nőnek, hogy jöjjön beljebb. Ők leültek a konyhában, és meg vissza mentem a szobámba, de nem volt sokáig nyugton, bő tiz perc múlva kihivtak engem is. A nő mesélni kezdett elsőre abszurdnak tünő dolgokról, egy másik világról, mely a mienkel párhuzamosan folyik, és varázsvilágnak hivják. Ahogy beszélt, egyre csak változott a véleményem, és mire befelyezte, már azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy a mai naptól tartozom valahová. A nyár többi mozzanatai nagy gyorsasággal követték egymást: bevásároltunk az Abszol úton, ami egy kész csoda volt, a tobbi időt pedig olvasással töltöttem, hiszen meg szerettem volna ismerni a világot, ahova tartozni fogok. Ez volt a legcsodálatosabb dolog az életemben.
 
Linda csak lapoz, mig el nem jut az utolsó előtti bekezdéshez.

Újra ismétlődik minden. Már hatodévbe megyek, és a Roxfort meg édesanyám a két legfontosabb dolog az életemben. Ha lehetséges lenne, hogy édesanyám is a Roxfortba legyen, és lennék a legboldogabb ember a világon. Újabb nyár telik el eseménytelenül, még mindig egyedül érzem magam, de félek is megnyilni. A suliban persze vannak “barátaim”, de senki nem ismer teljesen, hiszen otthoni életemről nem szeretek beszélni. Ha valamit, akkor a körülöttem levők iránti bizalmat kiőlte belőlem az élet. Soha semmi nem volt könnyű, de mégis itt vagyok, és büszke vagyok arra, amit elértem. Semmiért nem adnám a Roxfortot, szeretek boszorkány lenni. De otthon újra súlyosbodik a helyzet, apám újra zuhanni kezdett. A nyáron történt egy szörnyű dolog. Apa újra részegen jött haza, és nem volt elég neki, pénzt kért, hogy menjen tovább inni. Anya azt mondta, hogy ami pénze van, arra szükségünk lesz az élelemre, hiszen még van egy hét a fizetésig, de apám begorombúlt, és felkapott egy kést. Én éppen aludtam, és abban ébredtem meg, hogy édesanyám sir és órdik. Hamar kiszaladtam, és ott találtam apámat, amint lenyomja édesanyámat, és kést szegez a torkának. Nem is gondolkodtam, ráültem apám hátára, és teljes erőmből püffölni kezdtem a hátát, és ez épp elég volt, hisz elterelte a figyelmét anyáról, és helyette engem akart megütni. Itt mintha a félelemtől és dühtől egy rész kiesne az emlékekből. Végül apa mérgesen és a pénzel elcsörtetett, és nem is jött vissza, csak másnap. De én még mostanában is, ha rosszat álmodom, édesanyámat látom, amint az ágy szélén ül, levegő uán kapkodva, csendben, hullanak a könnyei és remeg, én pedig betakarom egy pléddel, és próbálom vigasztalni, de saemmi képpen nem tudok lelket lehetni belé. Azt a tehetetlenséget soha nem fogom elfelejteni, magamban útkoztam az apámat, hogy ilyenre volt képes. Apa ezek után kissé lecsillapodott, de a ivás nem maradt abba. Már előre félek, hogy mi lesz, ha én vissza kell menjek a Roxfortba.

Linda becsukja a füzetet, és visszaül a helyére, még éppen időben, mert kinyilik a szoba ajtaja, és belép rajta Phoebe.
- Nincs baj, csak édesanyám leejtett egy edényt. – mondja, de kintről mintha veszekedés zajai szürődnének be.
- Nincs véletlenül kedved sétálni egyet? – kérdezi Phoebe, és zavarodottságát észrevéve Linda bele egyezik, és együtt elhagyják a lakást.

          jellem

Phoebe nagyon csendes jellem. Nyugottsága, türelme látszólag végtelen. Ha valaki megbántja, azt nem hányja a másik szemére, hanem magába fojtja, ami sokszor nem szerencsés dolog. Szereti megfigyelni a környezetét, és nagyon jó az emberismerete. Ám ha valakiben sok negativumot lát, attól még nem irja le az illetőt, hiszen mindenki érdemel egy esélyt, hogy tisztázza magát. Nem szereti a rosszat látni az emberekben, mindig a pozitivumok kiaknázására törekszik. Kissé naiv természetü, de azért mégsem lehet bármibe belerángatni, vagy bármit elhitetni vele. Nehezen barátkozik, mert fél, hogy ha valakit közel enged, abban csalódni fog. Ám számos ember van, aki szimpatikus neki, és már jó ideje próbál megváltozni, hiszen rájött, hogy hiába fél, egyedül lenni nem kellemes dolog. Egy lényeges vonása, hogy kiáll a gyengébbekért, nem szereto, ha azok, akik felsőbbrendünek érzik magukat eltiporják a kissebbeket. Utálja a gerinctelen alakokat, ha valaki valamit csinál, viselje tettei következményét, és ne kenje másra, vagy futamodjon meg.
Alapjában véve akárkit akármikor megajándékoz mosolyával, bizalomgerjesztő, szelid tekintetével, és ez a tekintet mindig őszinte.
          apróságok

mindig||
- zene/hegedülés
- hosszas séták
- könyvek
- karkötő csomózás és másnemű kézimunka
- édességek
- barátok
soha||
- vita
- gerinctelenség
- hazugság
- nagyképüség/fennhéjázás
- hűtlenség
- kiközösités
- aranyvérmánia
- a piros és sárga szin
- Voldemort
dementorok|| A zúzódásokkal teli, remegő édesanyját látja, és nem tudja, hogyan segitsen neki.
mumus|| A mumus édesanyja holtestévé változik.
titkok||
- utálja az édesapját, de édesanyja kedvéért magába fojtja ezt az érzést
- tulajdonképpen egész életét lepel takarja, mert fél bárkinek is megnyilni, őt ne sajnálja senki
rossz szokás||
- ha zavarba van, akkor arca kipirul, és kerüli az emberek pillantását
- ha ideges, akkor rágja a körmét, vagy a szája szélét


          a család

apa|| Antony Stone, 46 éves, Mugli
anya|| Pearl Anna (McCane) Stone, 43 éves, Mugli
testvérek||  Nincs
családi állapot|| Egyedülálló
állatok|| Barna fülesbagoly, a Titan névre hallgat


          külsőségek

magasság|| 172 cm
tömeg|| 62 kg
rassz|| Európai
szemszín|| Kék
hajszín|| Barna
különleges ismertetőjel|| -
kinézet|| Phoebe középmagas karcsú testalkatú lány. Imád talárban járni, de a szabadidejében mégis inkább mugli ruhában találkozhatunk vele. Barna haja háta közepéig ér, világoskék szeme néha magára vonja a figyelmet. Nem öltözik kihivóan, csak szokásosan, ám karján mindeg látni egy saját kezüleg készült karkötőt, vállán meg táskát.
egészségi állapot|| Makk egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek|| Öt évnyi tananyag és egy jó eredménnyel letett RBF vizsga van a háta mögött. Nincs mindig minden tantárgyból kiváló minősitése, de tudása nem elhanyagolandó. A kedvenc tantárgya a bűbájtan, az átváltoztatástan, a sötét varázslatok kivédése és a számmisztika. Nem kedveli ellenben a jóslástant és a bájitaltant. Párbaj szintje nem ér fel a profi tanitásban részesült aranyvérü diákokéval, de meg tudja védeni magát, és másokat is hajlandó, ha szükség van rá. Tud patrónust idézni, az alakja egy nagy kutya. Ha elvégzi a Roxfortot, a Mágiaügyi Minisztérium Rejtély és Misztériumügyi főosztályán szeretne dolgozni.
mugli képzettségek|| Tud lovagolni, nagyon jól hegedül, és nagyon szeret kézimunkázni. Közép szinten beszél németül, a mugli iskolai képzés jóvoltából.
pálca típusa|| 11.5 hüvelyk, tölgyfa egyszarvúszór maggal
különlegesség|| -


          egy darabka belőled

A szövegben. *szépen néz, és várja az itélett*