Mindenki ismeri a történetemet. Egykoron jelentett valamit a nevem. Rettegést, félelmet, kínt és mélységes borzadalmat. Egy voltam a halál, elhivatott, kegyetlen angyalával.

Mára elfeledett szellem vagyok csupán, sötét árnyékom megkopott, fekete szárnyaimat elhagytam valahol a menekülésem macskakövekkel kirakott, fénytelen útján. Ott, ahova senki nem követett, ahol egyedül kellett szembe néznem minden démonommal, kísértő lidércemmel…legfőképpen a Te emlékeddel.

Ki vagyok én? Már magam sem tudom. Hívhatsz Jezebeth-nek, amíg ki nem derül az igazság. Addig a másodpercig, míg nem hull le az álarcom, ami régóta igaz bőrként simul arcomra. Láthatatlan selyemként, erekkel átszőtt, lüktető, fenséges igazságként…

Készen állsz? Biztos vagy benne? Rémes történet kezdődik…

Nem születtem gonosznak. Egyszerű, naív, álmokat élő kislány voltam egykoron. Aki megállt a rózsa mellett, csodálta, nem érdekelte a fájdalom, ha a tüske a húsába mélyedt.
A csillagok táncát jártam én. Ábrándokat kergettem, hittem a világ szépségében. Nem volt túl sok barátom, különcnek tartottak. De nem voltam magányos, az illúzióm mindig mellettem voltak. Délibábok, amiket évekkel később elfújt egy éjszaka, a valóság véres realitása.

Félvérként nehezen érvényesülhettem. Hiába vagy kiváló, kapsz egy mételyezett pecsétet, amit senki nem lát, de mégis megkülönböztet. Ennyi voltam akkor. A félvér különc.

Ismered az érzést, amikor készülődik benned valami szörnyűséges? Amikor érzed, hogy tombolnak benned az érzelmek,  megbántottság, a fájdalom? Amikor az összes kín karistolja a bőröd, hogy át tudjon alakítani? Sorsdöntő események születnek az ilyen pillanatokban…
18 éves voltam. Erőszakkal törte szét a világomat. Dominic. Letépe a virágzó rózsaszirmokat, véres foltot hagyva maga után.
Nem tudtam mi vár rám. Nem éreztem félelmet, csak apró fájdalmas szívdobbanásokat, amik végül egyre hevesebben zúdultak törékeny lelkemre. A kín tüzes vasként égette meg testemet. Vágytam a megváltásra, a melegségre, a feloldozásra, hogy véget érjen, de azt hiszem, túl sokáig tartott a fájdalmam…a lelkemet is magával vitte, valahova nagyon messzire, ahonnan úgy érzem, már soha nem térhet vissza.
Tollaim egyesével hullottak a lábaim mellé a földre, könnyes arcom nem fordíthattam többé a Nap éltető sugarai felé. Ennyire egyszerű az egész. Így válik angyalból ördög. Erőszak által. Ilyen könnyedén tört szét egy glóriát, aminek a darabjait a sárba taposta mellettem. Fényből árnyék vált, csendesen, ajkakra forrt, néma, de annál fájdalmasabb sikoly közepette.
Ártatlanságom messze szállt. Az ő kezét pedig, örökké az én, tiszta vérem  festette meg.
 
Egészen addig a napig.
Sáros, félelmetes, sötét árnyékot kaptam a sátántól. Egy palástot, ami eltakarta a szétzilált lelkemet.
Sose felejtelek el. Az utolsó pillantásodat, a rettegést a szemedben. A véredet a kezemen, az elhaló, lassuló lélegzetedet. A testedet a lábaim előtt.
Akkor éreztem először, hogy maga vagyok a végzet. A teremtőmmel kezdtem a pusztítást. Azzal, aki eltörte a hógömböt, a szilánkokat pedig a testembe szúrta.

Így kezdődött az új életem. Halálfaló lettem. Könnyebb volt beállni közéjük, mint szembe nézni a saját fájdalmammal, a lelkemmel, a borzalmakkal, amik a retinámba égették magukat. Semmi más nem voltam a kezükben, mint egy iszonyatos fegyver. A robbanás, ami mindent és mindenkit elpusztított, önmagát is. Detonáció, ami után csak üresség maradt.

Ebben a fergetegben ismertelek meg Téged. Aki egy pillanatra fényt mutattál a sötét éjszakában. Istent játszottál, közben pedig gyarló halandók voltunk mind a ketten. Esztelen harcunk mindent felemésztett, a maradék józan eszünket is. Talán egyszer szerelmes voltam beléd…vagy csak abba a mesébe, amit annyira szerettem volna elhinni neked? Hogy megmentesz? Hogy van megváltás és új élet. Van melegség és otthon.
Ám a döntéseinknek következményei vannak. Amikor eljön a perc, mindenkinek fel kell áldoznia valamit, hogy áldást kaphassunk a tiszta lapra az életünkben. Én az életemet adtam érted és a közös történetünkért. Hiszen mind a ketten, tollfosztott angyalok voltunk, már amikor először ölelkeztünk össze. Az első, romlott csókunk közben.

Tudtam, hogy vezekelnem kell, a halálfalók mindent megtorolnak. Gyáva féregként menekültem hát. Nem engem öltek meg aznap éjjel. Nem engem bosszúltál meg Raphael. A közös múltunkat temetted el gyilkosságoddal, az emlékemet úgysem tudod sosem.

Hallottatok már a százfűlé főzetről és a memóriatörlő bűbájról igaz? Anette-t az én testembe bújtattam, hogy őt érjék az elviselhetetlen átkok, a múltam bosszúja. Az Ő testét égették végül el a kazamaták üres feketeségében. Feláldoztam egy ártatlant, hogy élhessek. A láncaim egyre súlyosabbá váltak.
Te? Puck? A maradék jóságodat adtad értem…én pedig egy évre elengedtelek.

Elrejtettem magam a világ elől. Távoli unokatestvérem bőrébe bújva, elhagytam a szigeteket, még aznap este. Messze a britektől és messze Európától kerestem menedéket. Nem néztem hátra. Lángolt körülöttem a világ. Gyáva voltam, tudom. Gyáva vagyok most is.
Egy éve, minden egyes nap, százfűlé főzetet iszok. Álcám nem törhet meg. Még miattad sem. Soha nem tudhatja meg senki, ki vagyok valójában.

Szellemként tértem vissza a szigetekre. A mostoha emlékeim közé. Pár hete érkeztem  csupán, de egy esztendőnek tűnik. Furcsa világba csöppentem bele. Még  az én őrült elmém is elcsendesült egy ijesztő másodpercre. Olyan történések közepette ért a lábam a földre, hogy magam is elveszettnek tűnök.
Azt hiszem ideje szembe néznem a lidérceimmel. A kísértő emlékeimmel. Veled.

Egyetlen kérdés zakatol csupán az elmémben hetek óta.
Mindent elpusztítottam vajon? Vagy a halálom egy új esélyt jelentett neked? Van még egy átkozott percünk, hogy a szemembe nézve meglásd a múltad, a jelened és a jövőd?

Monique Garside meghalt…
De Jezebeth Diana Withmore-ként itt vagyok és készen állok .