2. Takarodó este tízkor. & 3. Tilos takarodó után a folyosókon tartózkodni.
Borzalmasan éreztem magam. Olyan hosszú ideje vártam rá és mégsem sikerült. A csalódottság lassan úrrá lett rajtam és nehezen tudtam elfogadni, hogy abban, amit mindenképpen el akarok élni, nem tudok felmutatni semmilyen eredményt. Nem másoknak, önmagamnak akartam megfelelni és be akartam bizonyítani, hogy minden botlásom ellenére helyem van ebben az iskolában. Mikor Dumbledore professzor úgy határozott, hogy elutasítja az eltanácsolásom iránti kérelmet, a rá jellemző bölcsességgel indokolta a döntését: azt mondta, hogy a maradásom saját magamnak köszönhetem, mert egy rossz lépés után is jól tudtam, merre vezet a helyes út. A szavai még most is itt csöngenek a fülemben. De én mégsem az ő megbecsülését kívánom, inkább a magam bizonyosságát keresem. Azt a fajta bizonyosságot, ami a tudásból és a tehetségből táplálkozik. Utóbbi megvan bennem, előbbit pedig apránként, tudatosan építettem föl. Egészen mostanáig.
Odakint koromsötét volt, a csillagok valahol a fekete esőfelhők fölött csillogtak és a kastély éjszakai fényeire rátelepedett a morózus májusi köd. Hiába a nappali forróság, mostanra gyorsan lehűlt a hőmérséklet a birtokon és a zimankós időjárás elmosott minden derűt és jókedvet. Ebben az esős, viharverte órában a víz úgy verte a talajt, mintha elevenen akarta volna fölszántani. Ostromolta kíméletlenül és eláztatott mindent és mindenkit. Csapzottan és csuromvizesen caplattam fel a Tiltott Rengeteg déli végében, egy kitaposott ösvényen az üvegházak felé. A fák árnyékában mozogtam és ha hangokat hallottam a közelben, gyorsan megbújtam a csalitosban. A Roxfort házirendje szigorúan tiltotta az erdőben való kalandozást, hát még ha az a takarodó után, az éjszakai sötétben történt. Nem szívesen szegtem meg a szabályokat, de titokban akartam tartani, hogy animágiát tanulok és ennek nem volt más módja, minthogy elrejtőzve a kíváncsi szemek elől, a Tiltott Rengeteg titkai közé merészkedjek. Sok gyakorlásra volt szükségem és az átalakulással járó jelenségek nem voltak kellemesek, sem bizalomgerjesztők. Viszont olyan hosszú idő óta készültem a tökéletes transzformációra, hogy úgy hittem, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Az alakot - egy fekete kormos varjú alakját - sikerült többször is fölvennem, de szinte azon nyomban visszaváltoztam. Nem tudtam megtartani az állat alakját és ezek az átváltozások alaposan megviselték a szervezetemet. Két próbálkozás között napoknak kellett eltennie, hogy helyrejöjjek és újra nekiveselkedjek. De ezúttal sem sikerült.
Keservesen dohogtam magamban. Nem volt kedvem úgy visszamenni a kastély falai közé, hogy szabályt szegtem a semmiért, de nem volt más választásom, mint újra besurranni a résnyire nyitva hagyott oldalsó bejáraton, végigosonni a vaksötét folyosón, halk léptekkel mozogva, arra ügyelve, hogy a falfestményeknek ne keltsek feltűnést és végigvágtázni az alagsorban, a lefelé vezető hosszú csigalépcső után. Az ázott taláromról olyan vastag vízcseppek hullottak alá és koppantak a kőpadlón, hogy nem lett volna nehéz visszakövetni, merről jöttem és merre tartottam. Minden kanyarban - tulajdonképpen az egész lépcsősoron, amely egy támoszlopot ölelt körbe, egészen a pincéig - arra számítottam, hogy felbukkan egy tanár és számon kéri a csínytevésemet. De nem így történt. Vagyis nem egészen.
Bezáródott mögöttem az ajtó és pillanatokon belül máris nyílt vissza. Megpördültem, a bal kezem a belső talárzseb felé nyúlt, ahol a pálcámat tartottam. Veszélyre számítottam. Ehelyett egy hóbortos házimanó bukkant föl és ahogy megpillantott, hangosan felkacagott. - Ilyen későn még mindig itt bóklászik egy kedves mardekáros diák? Nozi tudta, hogy a mardekárosok is szorgos kis tanoncok, bizony tudta - csicseregte vidáman. A hangja vékony volt és örömteli, az orra lapos és széles, a fülei lefelé konyultak. Nem lehetett rá haragudni. - Nem tanulok, egyszerűen csak nem tudtam aludni - vontam meg a vállam egykedvűen. A gyanakvásom azonmód elillant. Egyszer sem találkoztam még házimanóval a Roxfortban, mióta itt vagyok. Érdekes lények voltak és híven szolgálták a kastély minden lakóját, de a rengetegbeli kirándulás emléke még túl intenzív volt ahhoz, hogy érdemben foglalkozzak Nozival. - Akkor ő azért mártózott meg ruhástul a vízben, ugye? - kérdezte és nehezen tudtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Annyira abszurd volt az egész helyzet, inkább igyekeztem mihamarabb túlesni a beszélgetésen. A házimanó közben piszkos zoknikat, eldobált galacsinokat, tépett pergamendarabokat és hátrahagyott ételmaradékokat lapátolt össze egy apró erszénybe, ami felfalt mindent, amit csak beletömött. - Nem jókedvemben tettem - morogtam. A talárom csuromvizes volt, ahogyan a pulóverem, az ingem és a nadrágom is átázott a viharban. Fáradtan lehuppantam az egyik bőrkanapéra, nem volt erőm mozogni, a hálókörlet túl távolinak tűnt. Sajgott mindenem. Felsóhajtottam. - Ráadásul a ruháimat is órákon át száríthatom. Tiszta víz mindenem! A manó nem mondott semmit, csak felém fordult, jóízűen kacagott egyet és csettintett. Mire kettőt pislogtam, olyan száraz voltam, akár a napsütötte szalmaboglya. Jóleső melegség járt át, ahogy mindenfelől test meleg öltözet borított. Egy darabig bambán néztem magam elé, aztán azt kívántam, bárcsak manó lehetnék - majd gyorsan helyesbítettem és arra gondoltam, hogy jól jönnének azok a képességek, amelyeknek a házi manók a birtokában vannak. - Nagyon szépen köszönöm! - biccentettem, de még mindig nem akaródzott mozdulni. Most éppen amiatt, mert száraz volt a ruhám. Az álom gyorsan jött a szememre és nehezen tudtam megállni, hogy ne dőljek el a kanapén. - Nozi látja a mardekáros diákon, hogy álmos, nagyon álmos. Akkor miért nem alszik? - kérdezte a manó. Erre a kérdésre ebben a pillanatban nem létezett jó válasz. - Talán igazad van. Megyek is és lefekszem. Már indultam volna, de a manó az utamat állta. - De hisz előbb azt mondta Nozinak, hogy nem tudott aludni - sipította. Karbafont kezekkel figyelt és az arcomat fürkészte. Aztán a dülledt szemek elkerekedtek. - Nozi tudja, hogy hol járt a mardekáros diák! Odakint, a kastélyon kívül! Nozi rajtakapta, amikor az visszaosont a klubhelyisége! Nozinak ezt azonnal jelentenie kell!
Alighogy kimondta, a házimanó eltűnt. Egyszerűen dehoppanált. Úgy tudtam, hogy a Roxfortban nem lehet hoppanálni. Annyira megdöbbentett a jelenség, hogy egy darabig még ott ácsorogtam és a manó hűlt helyét néztem. Mikor megfordultam és végre valahára a hálókörletek felé indultam volna, egy olyan hang csendült fel mögöttem, amire a legkevésbé sem számítottam.
- Monthgory! - ripakodott rám a házvezető. - Mit művel maga? - Bocsásson meg tanár úr, idefelé jövet elhagytam a zsebórámat és féltem tőle, hogy eltűnik, ezért amikor észrevettem, hogy nincs meg, kimentem a folyóra a klubhelyiség elé és keresni kezdtem - hadartam gyorsan. Bemagolt szöveg volt, de azért igyekeztem kerülni ennek látszatát. - És miért volt csurom víz? - kérdezte mérgesen. Szálka voltam a szemében, pikkelt rám, amiért prefektusként majdnem kicsaptak. - Hóborc nyakon csípett - feleltem gyorsan. - Kigúnyolt, mert sötétben a folyosón mászkáltam és vizes lufival dobált engem. Közben még énekelt is. Akarja, hogy esetleg elénekeljem...? - Eszébe ne jusson! - horkant fel a professzor. - Miért csinálja ezt velem, mondja meg, miért? Húsz pont a Mardekártól és a tanév végéig ne is kerüljön a szemem elé! Indulás aludni! Megint megfordultam, megint elindultam volna, de a professzor még utánam szólt. - Monthgory! - Igen, tanár úr? - Tessék, csakhogy hihető legyen a meséje! A következő másodpercben mindenemet elöntötte a víz, a ruhám megfonnyadt és olyan szorosan tapadt a testemhez, hogy azt hittem, menten megfagyok. Legszívesebben visszaszájaltam volna egyet, de... Azt hiszem, nem lett volna igazságos.
Bár egyes varázslóközösségek mereven elzárkóznak mindennemű, a muglikkal való kapcsolatfelvétel és érintkezés elől, léteznek varázslók és boszorkányok, akik a származásuk miatt erre családi okokból képtelenek. Vegyünk példának engem: a mágiatudomány szerint, ha egy varázsló vagy boszorkány bizonyosan nem aranyvérű családban született, akkor saját származását tekintve bizonyosan félvér. Ugyanis a mágia nem alakulhat ki minden előzmény nélkül, legfeljebb generációs kihagyásokkal bukkan fel. A legközelebbi apai és anyai felmenőimről nem tudom, hogy valaha is fogékonyak lettek volna erre a varázslatos világra, de ugyan ki tudja és ismeri, hogyan éltek, mit tettek az ősei több száz évvel ezelőtt? A családfa és így az utód genetikája annyira szerteágazó, hogy talán nem is lehet visszakövetni. Amikor szembesültem a származásom hátrányos mivoltával, aggódni kezdtem. Féltem, hogy nem illek a többi varázsló közé. Féltem, hogy kitaszítanak. Gyerekfejjel az ember másképp gondolkodik, szeretne valaminek a részese lenni, általában annak a valaminek, aminek a többi gyerek is a részese. Felnőtt fejjel több előnyöm származott a családi hátteremből, mint arra valaha is gondolni mertem volna. Valaki, aki a muglik közül való, ismeri az ő világukat. Az ő Angliájukat. Az ő városaikat, az ő szabályaikat és az ő hétköznapi szokásaikat. Tudja, hogyan vegyüljön el közöttük, hogyan tűnjön el, amikor úgy hozza a szükség. És ami a legfontosabb: egyszerre két világot szemlél, információt gyűjt több csatornán. Aurorként a legfontosabb tulajdonságomnak azt mondanám, hogy sárvérű vagyok, ezért tudok hatékonyan dolgozni.
Mr. Rowle szavaiból kihallatszik a varázstalanokkal szembeni ellenszenve. Úgy érzem, nem csupán a munkánk és a leleplezésünk miatti elővigyázatosságból szeretné elkerülni a muglikkal való érintkezést. Sokkal inkább személyes meggyőződése és megvetése miatt, amellyel a varázstalan emberek felé viseltet. Minisztériumi dolgozóként nem tartom megnyerő tulajdonságnak, ha valaki ellenérzéseket táplál egy olyan világ felé, amelyet tulajdonképpen védenie kellene. Mert legyünk őszinték: védjük magunkat és a varázslóvilágot, de rajta keresztül védjük a leginkább védteleneket is, azokat az embereket, akik a megfelelő képességek és tudás hiányában erre születésük pillanatától fogva rászorulnak. Még ha akadnak is olyan hangok – főleg a mugliismeretben jártas varázslók és boszorkányok körére gondolok itt -, akik gyakran hangoztatják, hogy a mugli technológia felveszi a versenyt a mi képességeinkkel. Konkrétan fogalmazva: vannak fegyvereik, amelyek sokkal nagyobb pusztításra képesek, mint amit mi el tudunk képzelni. Én ugyan el tudom képzelni, tanultam történelmet, édesanyám sok mindenre megtanított, édesapám sokat anekdotázott a második világháborúról. Hosszú vitát megérne ez a téma. Egyszer majd találok valakit – például Natashát -, akivel szóba elegyhetek erről.
Egyszer csak meghallok valamit. Kósza gondolat, de a valóságban is elhangzik. A sürgő-forgó kollégák felől ered. Gunyoros célzás Mr. Rowle szexuális beállítottságára. Nem kenyerem a homoszexualitás, de mindaddig, míg valaki zárt ajtók és a négy fal között műveli, nem lehet egy rossz szavam sem. Ugyanakkor, ha a csúfolódásnak én magam is céljává válok… Egy pillanatra megtorpanok. Sértődés ez, nem harag. Úgy hiszem, kiérdemeltem a tiszteletet. Az idősebbek tisztelnek, a fiatalok között is akad jónéhány. De a gonosz tréfákat – főként, ha engem céloznak s teszik mindezt nagy nyilvánosság előtt – nem tűrhetem. Jeges pillantást küldök a beszólást idéző felé. Olyan tekintettel nézek rá, mint a holtakra szokás alkonyatkor, mialatt fekete mágiával bűvölik őket és várják az ébredésük. Bárcsak tartana még a háború! Akkor többre futná rideg, néma, gyilkos tekintetnél. Most nem hagyatkozhatom többre, mint a puszta tényre, hogy egyesek őrültnek tartanak.
S miközben tovább haladunk, a rosszindulatú megjegyzések pedig elhalnak, a Roxfort Expresszt érintő kérdést egyelőre gondolatban félrehelyezem. Van még időnk, ha másnem, hát improvizálunk a helyszínen. Arra azonban ügyelnünk kell, hogy a diákok ne rémüljenek meg. És itt nem feltétlen a jelenlétünkre, inkább az én küllememre és jóhíremre gondolok.
Odafent, az átriumban a korábbinál is nagyobb és tülekedőbb zsibongás fogad. Mr. Rowle láthatóan zsörtölődik a tömeg láttán, de engem jóleső érzéssel tölt el, hogy a Minisztérium újra élettel és vidámsággal teli. No és persze, egy ilyen tobzódásban könnyebb észrevétlennek megmaradni.
- A jövőben kímélj meg a homoszexuális utalásoktól. Mára ennyi éppen elég volt – mondom és feltartott kézzel adok nyomatékot a szavaimnak.
Mielőtt elindulnánk a pub felé és elhagynánk a minisztériumi épületet, a társam megjegyzése felkelti az érdeklődésemet és muszáj rákérdeznem:
Mr. Rowle kedvességét barátságos biccentéssel fogadom. Az irodában eltűnnek a szagok és a füst is köddé válik. A varázsige, a mozdulat egyszerűnek tetszik. Régi dohányosként hasznos lehet. Majd mellbe vág a felismerés: dohányoztam már korábban az irodámban és akkor nem voltam mások segítségére szorulva. Magam tüntettem el a szagokat, füstöket. Nem kellett kérdeznem. Tudtam a választ. Ismertem. Én egyszerűen csak… Elfelejtettem. A felismerés nyomán szorongás lesz úrrá rajtam, a könyökhajlatom izzó viszketésbe kezd… Ezek elvonási tünetek. Ismerős tünetek. De a tudatzavar? Nem, ez nem lehetséges. Megvontam magamtól a kábítószert, újra. Legutóbb, mikor találkoztam Natashával, erőre kaptam és az elhatározásom erősebb volt a kívánalmamnál. De az akaratom most kezd cserbenhagyni. Az akaratom, ami annyi mindenen átsegített és átsegít még most is. Ez az egyetlen dolog, amivel nehezen birkózom… Amikor a figyelmem nem köti le valami fontos és életveszélyes, akkor a gondolataim mindenfelé kalandoznak és megtalálják a tudatalattimban az igazi élvezetet, emlékeztetnek arra, hogyan jutottam hozzá és milyen forrásokat használtam. De most feladatot kaptam és erre kell összpontosítanom. Igen, ez a feladat segíteni fog. Ebben biztos vagyok.
Mihelyst kifordulunk az irodából, nyomban ostrom alá vesz a kinti zsibongás. Nem mindegyik aurornak adatik meg, hogy saját irodában dolgozzon, nyugodt körülmények között és a többség válaszfalaktól takarva, de egy légtérben tartózkodik, intézve ügyes-bajos dolgait. A pergamencsík, amire korábban üzenetet firkantottam, sebesen elszáguld mellettünk és meg sem áll a folyosó végéig, ahol jobb kéz felé fordul majd eltűnik a szemünk elől. Gyorsan célba fog érni. Hatékony módja ez az osztályok közötti üzenetküldésnek és nekünk most nagyon fontos, hogy minél hamarabb megfelelő információhoz jussunk az ügy részleteit illetően. Ha a Minisztérium meg akarja könnyíteni a munkánkat, akkor a rendelkezésünkre bocsájt minden rendelkezésükre álló adatot, máskülönben saját magunknak kell adatgyűjtést végeznünk és ez rengeteg időt és energiát felemészthet. Amitől a leginkább tartok, az az értesülések hiánya. Előfordul, hogy a mugli rendőrségtől érkezett hírek alaptalannak bizonyulnak, de mert nem olyan időket élünk, amikor komolytalannak bélyegezhetünk vizsgálat nélkül maradt eseteket, egyszerűen csak bemondás alapján ítélkezve az igazságtartalma fölött, a helyszínre kell utaznunk és alaposan körül szimatolnunk abban a bizonyos parkolóban.
- Sajnos ez nem kedv kérdése – felelem egyszerűen. – A kórbonctani intézetet muszáj felkeresnünk. Ugyan szeretem kerülni a feltűnést, amikor a munkámat végzem, most mégis a főbejáraton fogunk bemenni. Vannak kapcsolataim, vagyis inkább úgy mondanám, ismerőseim a varázstalan emberek között. Egyikük ott dolgozik, a patológián. Ha arra vagy kíváncsi, hogy honnan ismerem, legyen elég annyi: nekromágus vagyok, holtakkal foglalkozom.
Mr. Rowle sajtóval kapcsolatos felvetése több, mint szükségszerű. A tanévkezdés nagy esemény a brit varázslóközösség életében, valamennyi varázsló és boszorkány fontos emlékeket őriz a Roxfortban eltöltött időszakról, legyenek azok jók vagy rosszak, így a Roxfort Expressz indulását kiemelt sajtófigyelem kíséri. Az utóbbi hónapokban foganatosított minisztériumi intézkedések iránt egyébként is nagy az érdeklődés, a kettő összekapcsolása pedig vezércikket eredményezhet. Ezt mindenképp el kell kerülni, de talán nem nekünk kellene megoldást keresni erre a problémára. A Minisztériumnak van saját sajtóosztálya, akik választ adnak a kimondott és kimondatlan kérdésekre. De egy valamiben a kollégának igaza van: ha kérdeznek, válaszolnunk kell, s mindezt úgy kell megtennünk, hogy diplomatikusak maradjunk, ne áruljuk el az igazságot és mégis megnyugtató hatást gyakoroljunk azokra, akikhez eljut a mondandónk.
- Akárhonnan nézzük, aurorok jelenléte egy iskolai vonaton nem jelent sok jót, de a szigorodó biztonsági előírásokra hivatkozhatunk. És nem maradunk az iskola területén, retúrjegyet kaptunk, vagyis rögvest visszautazunk Londonba – mire kimondom, végig gondolom, és summásan megállapítom: - Fenébe is, ez sehogy sem lesz jó. Ezen még gondolkodnunk kell, mielőtt felszállunk. Holnapig van időnk.
Bár a parancsnokságon sokan dolgoznak, gyorsan haladunk előre és nem sokára a liftek irányába fordulunk. Kean szavai még mindig ott hangoznak a füleimben. Miért ne lehetne…
- Túlélők vannak még belőlük, ebben biztos vagyok, de egyszerűen nem fér a fejembe, milyen okvetlen ostobaság sarkallna arra valakit, hogy körözött bűnözőként, szökevényként visszatérjen az országba. Ez számukra túl korai lenne. Én inkább azt mondom, egy muglit keresünk, akinek koponya és kígyó van az alkarjára tetoválva, de az semmiképpen sem a Sötét Jegy. Ha mégis az, aminek gondoljuk, akkor sokkal súlyosabb gonddal nézünk szembe, mint amire jelen pillanatban számítunk. Gondolj csak bele – és itt egy pillanatra megtorpanok, hogy nyomatékot adjak a mondandómnak, s a szavaimat halkabbra fogom - , a Sötét Jegy eltűnt Voldemort halálával, helyette hegek és sebek maradtak. Ha most mégis találunk valakit, akin rajta maradt…
Befejezetlenül hagyom a mondatot és tovább indulok. Legyen most elég ennyi. A borúlátó gondolatok most inkább képeznek akadályt, mint segítenek a munkánkban. Megvan mindenünk, ami a feladat elvégzéséhez szükséges, s ami mégis hiányzik – néhány információ - , azt hamarosan megkapjuk.
- Azt mondtad, kávéra van szükséged – váltok témát váratlanul és kérdőn az új társamra pillantok. – Ha tudsz mondani egy helyet, ahol kávé mellett erősebb italt is kapni, a kórbonctani intézet várhat még egy kicsit.
NÉV: Amikor írtam a karakter történetét, végig az lebegett a szemem előtt, hogy legyen benne egyfajta méltóság a mugli származása iránt, vagyis a vezetékneve sugalljon némi brit előkelőséget. Innen a Monthgory név - Montgomery után szabadon. A Hadrianus a kari édesanyjának történelem iránti rajongásából fakad, bár arra nem emlékszem, hogy ez végül belekerült-e az előtörténetbe, de abban biztos vagyok, hogy az elképzelés ez volt: Hadrianus édesanyja gazdag családból származik, gondos taníttatást kapott és történész-régész pályára készült, rajongott az ókori Rómáért. Hadrianus császár pedig kapcsolódik Britanniához a limes révén. A karakter középső neve... Wolfram... magától jött és maradt, mert együttvéve jól hangzik, különösebb jelentése vagy jelentősége nincsen.
AVATAR: Ha ki kellene emelni egyetlen olyan dolgot, ami bombabiztos adaléka volt a karakternek már a kezdetektől fogva, akkor bátran mondanám az avataralanyt. A karakter mindvégig Nikki Sixx küllemére lett megálmodva, más arcával és fizimiskájával el sem tudnám képzelni. Nikki és Hadrianus között fontos hasonlóságok vannak, mondhatnám úgy is, hogy Hadrianus örökölte a megformálója egyes tulajdonságait: ízig-vérig rocker, heroinfüggő, alkoholista. Ezek vezérmotívumok és végigkísérik / megkeserítik mindkettejük életét, de mindegyik ilyen motívum okkal alakult ki.
ELŐTÖRTÉNET: Éppen teljes és alapos lakásfelújítás történt odahaza, amikor a nálunk dolgozó segédmunkással pihenés közben a Harry Potterről kezdtünk beszélgetni. Innen jött a kedv, hogy újraolvassam a teljes sorozatot, így elkezdtem az első kötettől. Újra megfogott a hangulat, a varázslóvilág és akartam egy darabot magamnak belőle. Az oldalt ismertem korábbról, bár sohasem játszottam rajta, a hangulata viszont fenséges, ezért olvasóként gyakran visszajártam. És pont abban az évben jelent meg Nikki Sixx saját bandájának (egyébként a Mötley Crüe basszusgitárosaként lett világhírű), a Sixx:A.M.-nek az egyik albuma, a Prayers for the Damned, aminek a címadó dala az egész történet alapja. Olvasás közben jött a zene a fülembe, a zene pedig adta a történetet és azonnal el kezdtem írni a karaktert. Gyakorlatilag végig ezt a számot hallgattam, ha elakadtam vagy más megközelítés jobban tetszett, újra és újra lejátszottam, mert mindig továbblendítette a történetet és így lett általa kerek egész. Oly annyira, hogy a karakter felütése a dalszöveg egy-egy részletéből származik szabad fordításban. A dallamvilág egy nehéz időket megélt, a hadak útját megjárt, de mindvégig esendő embernek megmaradt karakter létrehozására inspirált. Az első nagy háború rögtön a Roxfortban kezdődik, amikor Hadrianus sárvérűként a Mardekár-házba kerül és végig Damoklész kardjaként lebeg a feje felett a származása. Kicsit paradoxon a helyzet, mert Hadrianus olyan figura, aki kedvét leli a fekete mágiában, mert úgy gondolja, hogy az igazi hatalom birtoklásához a mágia működését annak valamennyi aspektusából szemlélni kell, nem retten meg a gyilkolástól, nem dramatizálja túl a tragédiákat, gyorsan hoz meg szörnyű döntéseket, de nem gonosz karakter, mert ő a gonosz erejével próbál harcolni a valódi gonosz ellen. Ezért gondolom én agyafúrtnak s ravasznak többek között. Hadrianus életében sok-sok tragédia történik, megéli mindkét háborút és a hivatása is veszélyes helyzetekbe sodorja. Mivel tudtam, hogy milyen történetet építek fel a személyisége köré, ehhez megfelelő képességekkel igyekeztem felruházni. Ezen a ponton féltem attól, hogy a karakter vérpistinek fog tűnni, amit a tapasztalatával és az életkorával támasztottam alá, de azt gondolom, hogy amit egyik részről adtam a karakternek (tudás, hatalom, képességek), azt másik részről elvettem: túl van a fiatalságán, se kutyája, se macskája, olyan életet él, ami másokat elriaszt mellőle, és Hadrianust szépen lassan felemészti az a munka, amit végez. Kábítószerek vagy alkohol nélkül képtelen lenne megemészteni azokat a dolgokat, amiket átélt. Érzi, hogy a vele történtek lassan a józanságát fenyegetik és ez ellen nem tud hatékonyan védekezni.
HASONLÓSÁGOK, KÜLÖNBSÉGEK: Könnyen belefárad az emberek hülyeségébe, ez egyike azoknak az apróságoknak, amiket magamból szőttem a karakter jellemébe. Hadrianus komplex személyiség, aki azonban olyan dolgokat tett az életében, amire senki sem lenne büszke és mindezt dacból, bosszúból, forrófejűségből tette. Én inkább kétszer meggondolom, mit mondok vagy mit teszek, mert felfogom a lehetséges következményeket és az alapján mérlegelek, hogy érdemes-e valamit megtenni vagy kimondani. Viszont itt megjelenik egyfajta kívánalom: Hadrianus kimondja, amit gondol és megteszi, amit jónak lát, mert van elég hatalma és ezt egy pillanatra sem habozik kihasználni. Erre sokunk vágyik, az ilyesfajta szabadságra. Ezenfelül, mindketten utáljuk a zöldségeket, a meleg nyári időt, a pletykálást, szeretünk zsugázni, téli időben karácsonyt ünnepelni és megélni valaminek a hangulatát. Na és persze: a rock örök és elpusztíthatatlan mindkettőnk életében!
Megmondjam, mi hiányzik ebből az irodából? Egy lemezlejátszó. Nem tudom, miért nem gondoltam korábban erre. Csendben üldögélek, a röppentyű tartalmán merengek, füstkarikákat eregetek, a levegő megtelik cigarettafüsttel, amely dohány, dió és bourbon aromától teli és egyszer csak felüti a fejét a gondolat, hogy az összkép mégsem tökéletes. Túl nagy a csend. Kell valami, ami a csöndnél is jobban ellazít, ami magányomban mégis mellettem van és ami segít gondolkodni. A zene, például. Klasszikus hard rock zene. Kedvem lenne meghallgatni a Dream On-t az Aerosmith-től. Szeretem a régi bandák lassú dalait, mert megvan a hangulatuk és a témájuk, dallamviláguk ellenére megbújik bennük a vegytiszta energia, amit egy ilyen zenekar képvisel. Ki ne ismerné ezt a kislemezt? Ott, velem szemben, az irodaajtón túl talán senki sem és ez egy elég szomorú gondolat. Eggyel több ok arra, hogy vegyek egy lemezjátszót ide.
A következő pillanatban kopogás hallatszik és az ajtó résnyire kinyílik, majd egyre jobban kitárul, végül egy fiatal férfi lép be rajta. Ránézésre tőlem fiatalabb. Ismerős az arca, biztosan összefutottunk már a minisztériumi épület folyosóin vagy itt a parancsnokságon. Sok emberrel találkozom a munkám miatt és nem feltétlen emlékszem mindannyiukra. Ezt a férfit viszont gyakran látom és mihelyst bemutatkozik, mindjárt rájövök, hogy miért.
- Zárd be az ajtót, kimegy a bagófüst - mutatok rá egykedvűen, utána kezet nyújtok és az íróasztal túlsó végi fotel felé biccentek. - Hadrianus. Ülj le.
Egyszeriben elkap egy furcsa érzés, ami nem hagy nyugodni. Mr. Rowle tekintetéből átható erő sugárzik. Fürkésző erő. Nyugtalanító erő és nyugtalanító jelenség. Az akaratom és a józan eszem tiltakozik valami ellen. De nem mutatom jelét kifelé annak, amit érzek vagy gondolok. Aurorként ez egyike az első leckéknek, amit alaposan az ember eszébe vésnek. Maradj nyugton és koncentrálj a feladatodra. Maradj észrevétlen. Maradj átlagos. Később még végiggondolom, mi történhetett, de messze nincs ínyemre, mikor egy munka kapcsán ilyen korán mutatkoznak meg baljós előjelek.
- Javarészt dominikai dohány. Lassú égésű - felelem. - Ott a szekrény felső polcán van egy fémdoboz. Kifelé menet vegyél el egyet belőle.
- Egyelőre azon gondolkodom, lehet-e kapcsolat a két ügy között. Az, hogy találtak egy holttestet a King's Cross mellett nem sokkal tanévkezdés előtt, elővigyázatos lépésekre sarkall. Talán ezért küldenek bennünket a vonatra.
Bár úgy terveztem, előbb elszívom a szivart és csak utána látok munkához, Kean érkezése felülírta az eredeti elképzeléseimet és kénytelen vagyok alkalmazkodni. Más lehetőség nem lévén egy rövid ideig még engedem, hogy a szivarfüst ízvilága kényeztessen, majd kifújom és a parázsló szivart a hamutál peremére fektetem. Hagyom kihűlni. S mialatt a szivar csendben csillapodik, az asztalfiókból pergamencsíkot és pennát halászok elő. A penna hegyét megmártóztatom a tintás üvegcsében és néhány sort papírra vetek.
- Amondó vagyok, kezdjük a kórbonctani intézetben. A legfontosabb kérdés most az, hogy a halott valóban halálfaló, mert ha az, akkor további kérdéseket vet föl: miért maradt meg a tetoválás? Én inkább arra hajazok, hogy elővigyázatosság ez az akció, de csak remélni tudom, hogy igazam lesz. Ha látjuk a holttestet, meg tudjuk állapítani. Közben - pálcám hegyével a pergamencsík végére koppintok, amely megelevenedik, a levegőbe száll és türelmetlenül toporog az irodaajtó kilincse mellett -, bekérem azokat az adatokat, amiket a mugli rendőrség helyszínelői összegyűjtöttek. Nekem nincs sok kedvem bemasírozni közéjük. A Roxfort Expressz holnap indul, odafelé menet megnézném a parkolót is, ahol a fickót megtalálták.
Kean menetkésznek tűnik és én sem vagyok különb. Ami az íróasztalomon volt, ott is marad. Nyár vége van, öltözködni sem kell különösebben. Felállok az íróasztaltól és a pálcám a hosszú ujjú, vékony szálú fekete felsőm alsó szárába süllyesztem.
- Indulhatunk - mondom, majd megkerülöm az asztalt. A dohányfüsttel és a szagokkal azonban kezdeni kellene valamit. Körbemutatok magam körül. - Ha egy mód van rá, lennél szíves...?
A muglik világában tilos egy zárt épületen belül dohányozni, legfeljebb egy arra a célra kijelölt helységben engedélyezik. Itt, a Minisztériumban is vannak előírások arra vonatkozóan, hogy mit szabad és mit nem, de hogy őszinte legyek, elég gyakran változnak. Változnak, mert változnak a minisztériumi előírások megalkotói is. Így aztán a legegyszerűbbnek azt gondolom, ha a saját, elszeparált környezetemben - tegyük fel, hogy ez az elszeparált környezet az én irodám - saját magam hozok szabályokat.
Az íróasztalon egy vastag szivar és egy világosbarna dohánypapírba tekert vékony csík cigaretta hever. Ez a két dohányáru minden szabályom középpontja. Az első szabályról gyorsan döntöttem: lehet dohányozni idebent. Bár a minisztériumi épület a föld alatt van és a hátam mögötti ablakpárkány sem több belsőépítészeti megoldásnál a bezártság érzetének elkerülésére, léteznek bűbájok, amelyek segítségével egy zárt szoba szellőztetése megoldott. Utánuk kell olvasnom, hogy biztos legyek a dolgomban, de az ide vonatkozó szabályaimat arra alapozom, hogy létezik szellőztető bűbáj. Ha létezik, nyert ügyem van. Ha nem létezik, még mindig akad itt a Minisztériumban olyasfajta ember, aki ért ahhoz, hogyan hárítson el háztartási jellegű problémákat. Esetleg megkeresem a tizedik emeleti kollégákat.
Az utóbbi időben egyre többet remeg a jobb karom. A nikotin jótékony hatással van rá, ha dohányzom, átmenetileg csökkennek a tünetek, ezért ez a szabály egy kényszerszülte megoldás. Muszáj nikotint juttatnom a szervezetembe. Tudom, hogy ezzel is csak kárt okozok magamban, de egyszerűen szükségem van rá. Muszáj. Egyszerűen csak muszáj. Idebent nem nyúltam még olyan szerhez, ami a muglik között tabunak számít vagy egyenesen bűncselekménynek minősül. A varázslóvilágban sok más szer létezik, amikkel elő lehet idézni a drogokéhoz hasonló állapotot, de mindig ragaszkodtam az egyszerű, hétköznapi emberek számára is elérhető porokhoz, tablettákhoz, intravénás cuccokhoz. Egyfelől, mert a varázslók nem igazán foglalkoznak ezekkel, már ha tudnak róluk egyáltalán, másfelől, könnyebb beszereznem őket és nem keltem fel senkinek az érdeklődését. Harmadfelől, egy vén angol rocker ne szedjen más cuccokat. Szóval a Minisztériumban nem élek kábítószerekkel, de nem is vagyok az asztalomhoz kötve. Minisztériumot mondtam, nem pedig munkaidőt.
Mire végiggondolom, már rég számban van a cigaretta és nagy füstkarikákat eregetek. Apránként megnyugtat. A jobb kezem a fotel karfáján pihen és néha azt a benyomást kelti, hogy önálló életet él. Meg-megrándul és én nem tehetek ellene semmit. A nikotinnak kell egy kis idő, míg kifejti a nyugtató hatását, ezt türelemmel kivárom. S míg arra várok, hogy a tünetek enyhüljenek és egy időre megszűnjenek, a közeli irattartó szekrény tetejére pillantok, ahol különféle színű röppentyűk pihennek. Röppentyűk - én csak így hívom az osztályok között röpködő pergameneket. Most megemelkednek és szépen sorjában alászállnak, végül megállapodnak a levegőben, szemmagasságban, nagyjából fél méterre az arcomtól. Három van belőlük, az első széthajtogatja magát s mire olvasni kezdeném, a másik kettő összegyűrődik és őrjítő sebességgel elzúg a fülem mellett. Ösztönösen arrébb húzódom. A zabolátlan röppentyűk a hátam mögötti falnak csapódnak és a padlóra zuhannak. Nem is mozdulnak többet. Én csak halkan méltatlankodom: a Mágikus Szeszély az utóbbi időben ütötte fel a fejét és közveszélyessé tette a megbűvölt tárgyakat. Nem csupán a Minisztérium épületében figyelhető meg ez a jelenség, a Roxfortban is jelentkeztek hasonló gondok. Egy felnőtt varázsló kezeli a bosszantó akadályokat, legfeljebb idegi alapon kikészül - munkahelyi ártalom -, de a gyerekekre nézve veszélyes lehet, ha nem tudják megvédeni magukat vagy nem számítanak a hóbortos tárgyak kiszámíthatatlan viselkedésére. Gondolok itt a kisvarázslókra, az elsősökre vagy másodikosokra.
Az első röplap ott lebeg a szemem előtt és gyorsan végigfutok rajta. A tartalma szóra sem érdemes. Odanyúlok érte, megragadom és a megbűvölt papírlap engedi, hogy összehajtogatva a többi szemétbevaló közé csúsztassam. Azzal a lendülettel megfordulok, hogy a padlóra esett két pergament fölvegyem és elolvassam. A gyűrött papírlapon nehezebben kivehetők a betűk, az alkarommal simítom ki őket az íróasztal lapján. S ami igazán érdekes, az a harmadik röppentyű. Ez áll rajta:
Eregetek még néhány füstkarikát, mialatt újraolvasom a röppentyű tartalmát. Nem ismerem Mr. Rowle-t, névről legalábbis nem, de a bemutatkozásra hamarosan módot találunk. És mindaddig, amíg erre nem kerül sor, talán nem is érdemes elmerülni a részletekben. Talán még marad időm a szivarra.
A pontokat a Mardekár háznak szeretném felajánlani.
Mindig nehezen indul a szabadság 1999. július
Türelmes hallgatás. Ez a legtöbb, amit tehetek. Castletown észak-keleti végében, a Man-sziget partján, egy rozoga, dohos és romlott haltól bűzlő halászviskóban ücsörgök másodmagammal, aminek a törött cserépdarabokból eszkábált teteje bármelyik pillanatban rám szakadhat. Odakint esteledik, a hullámok lustán nyaldossák a tengerpartot és úgy tetszik ahhoz sincs erejük, hogy visszahúzódjanak, inkább megkapaszkodnak a homokban és álmosan várják az éjszakát. Fekete felhők gyülekeznek, az időjárás viharral kecsegtet, a hőmérséklet gyorsan csökken, ahogy telik-múlik az idő. Már nyoma sincs a nappali hőségnek, ami a tengerpatra vonzotta a napozni és fürdeni vágyókat. De idebent nem változik semmi, s én csak hallgatok és türelemmel viselem a verbális lavinát, amit ez a legkevésbé sem rokonszeves öregúr a nyakamba zúdít. Megsárgult fogak, dülledt tekintet, hórihorgas orr, dérbe forduló lobonc, szakadt kezes-lábas és száraz kezek: dolgos, de igénytelen ember benyomását kelti, akin nyomott hagyott az élet minden keserűsége. Arról szónokol, hogy a sziget megérett az autonómiára és képes az elszakadásra a brit koronafüggőségtől, mert az elszakadás gazdasági fellendülést hoz. Előbb angol nyelven mondja, drámai erejű előadásmódban, hipnotikus ereje önmagát igézi meg, majd elhallgat, gondolkodik, tekintetét lesüti és csöndesen, szerényen hablatyol tovább. Ezek a szavak érthetetlen, durvák és ércesek, s a jelentésüket nem tudom kivenni, mert a helybéliek rég elfeledett anyanyelvén beszél. Veszélyes az ember, ha tisztában van saját maga énjével és erősségeit, gyengeségeit használni is tudja, de még veszélyesebb, ha egy embernek két énje van egyszerre s azok felett nem gyakorol semmiféle benyomást. Skizofrénia. Gyűlölöm ezt a szót. Ha meghallom, feláll a szőr a hátamon. Egy testben egy lélek, s a személyiségnek két vagy több ellentétes deformitása. Nem szívlelem a bonyolult dolgokat, sem a bonyolult embereket, még ha egyesek engem is annak tartanak. Egy skizofrén ember viszont bonyolult, s ha varázsló, akkor az amúgy is kiszámíthatatlan viselkedése meghatványozódik. És ez az egyszerre lelkes és egyszerre szolid öregúr fejébe vette, hogy államcsínyt hajt végre, megtöri a koronafüggőség évszázados átkát, új kormányt épít fel és biztosítja a Tynwald önálló működését. Hatalmának alapját egy ősi kelta rítusban látja, amivel képes lehet feltámasztani a manxok lelkét, erős testbe költöztetni őket, szabadságukért cserébe elnyerve feltétlen hűségüket. Paradoxon gondolat, hogy szabadságomért cserébe odaadom neked szabadságomat. Tudja ezt az öregúr is, mert bár minden létező énje kívánja a Man-sziget függetlenségét, a megvalósításhoz tán még annál is többféle módot lát, mint amennyifelé gondolkodni képes és azon vitázik, hogyan tudná előnyére fordítani a jelenlétemet. Hogyan illek a tervébe, mert nem látta előre az érkezésemet és ez megzavarta az ideáját. S én noszogatom, hogy tegye, amit jónak lát, mert a nagy általánosságban elbeszélt mondatok megzavarják és újra és újra tervet kovácsol arra, hogyan gyakorolhatna hatalmat a többi ember fölött, mert ő a javukat akarja, nem pedig az engedelmességüket. Mialatt gondolkodik, egyszer lázasan töpreng, máskor halkan spekulál, megint máskor úgy mereng, mint aki nem is evilági értelemben létezik. Hol felülírja egyik-másik szónoklatát, hol elfelejt mindent, amit addig mondott és helyette valami teljesen új célt tűz zászlajára. Én csöndben vagyok. A kikötőből vételezett single malt scotch az egyetlen jó dolog körülöttem. Bontatlanul hever az összetört csónak maradványai között. Kicsit poros, a címke szakadt, de ami benne van, az üvegfalak közé zárva, az mindenért kárpótol majd. Ez az egyetlen bizonyosságom, és most már szeretnék abban is biztos lenni, hogy éjfélre hazaérek. Egy hét szabadság vár majd, amit a keresztfiam mellett tervezek eltölteni és találkozom Natashával. Alakulnak a dolgaink. Újra. Mióta nem nyaraltam, már az idejét sem tudom. Tengerpart közelébe gyakran kerültem... Tulajdonképpen most is ott vagyok... De erről az estéről aligha fogok mesélni bárkinek, inkább igyekszem mihamarabb elfelejteni. Talán kezdek belefáradni. Vagyis az emberi hülyeségbe már régen belefáradtam. - Eldöntötte, hogyan akarja végrehajtani a támadást? - vetem közbe közönyösen, mire az öregúr riadtan összerándul és fakó tekintetét magasra emeli. - Ne siettessen bennünket, nem tudjuk meghozni a döntést, mert még nem mérlegeltünk minden eshetőséget! - feleli. - Figyelembe kell vennünk az országunk sorsát is, mert nekünk ez a célunk, hogy a szigetnek jó legyen, úgy bizony, úgy ám. Lám, ez a párbeszéd ismétlődik már hosszú ideje. S az öregúr újra magába fordulna, hogy gondolkodjon, beszélgessen, s tegye ezt minden aspektusból, de az időm lassan lejár és egyébként sincs kedvem tovább hallgatni egy bolond képzelgéseit. - Kimegyek, szívok egy kis friss levegőt - mondom egyszerűen, azzal felállok és indulni készülök, de mielőtt kilépnék a partra, még visszaszólók. - Mire visszajövök, jusson dűlőre. - Persze, persze, csak ne siettessen - motyogja gondterhelten. A parton közel s távol nem látok mást. A város kikötőjébe vezető csatornán gyér a forgalom, a kisebb halászhajók már rég behajóztak, a még odakint lévő szállítóhajók pedig mind befelé igyekeznek. A partszakasz fölött autóút vezet egy magas töltésen, de a szigetet nem lakják sokan és a muglik ilyenkorra hazaérnek a munkájukból, vagy eleve helyben végezték a dolgukat. Nincs semmi és senki, akire ez a vén fajankó veszélyt jelentene, míg én mellette vagyok. S ami mégis aggaszt, az az örökké ott motoszkáló naturális bizalmatlanság, amit a mágia áraszt magából: van, amiről sok mindent tudunk, de nem tudhatunk mindenről s így én sem tudhatom, hogy amit ez az őrült összehordott, abból mennyi igaz és mennyi a kitaláció. A meggyőződéséhez nem fér kétség, s ahogy a varázslatot tartják a hétköznapi, egyszerű emberek minden alapot nélkülöző badarságnak, úgy viszonyulhatok én is a kelta rítusok létezéséhez. Bármit is tett ez az ember, mielőtt a minisztérium felfigyelt volna rá, meg kell bizonyosodnom róla, hogy annak nincsenek valós hatásai. - Amikor a Hold kibúvik a felleg mögül, megsüti a sápadt arcot és felbukkan az első lélek, aki a visszafordíthatatlan útról elfelé igyekszik. - Ezeket a szavakat kántálta, mikor rátaláltam, s most azon kapom magam, hogy az égboltot lesem, félve attól, hogy mindez mégis igaz legyen. És a Hold fehér fénye felragyog, mellette előbukkannak a csillagok, de nem történik semmi. A tenger ugyanoly lusta, mint volt eddig, semmit nem mutat valódi erejéből, sem haragos arcából. A szigeteki temetőket átkutattam és nem találtam abnormális jelenséget vagy arra mutató jelet, hogy fekete mágiát alkalmaztak, de mert jobb az elővigyázatosság, teszek még egy sétát a sírhantok között, mielőtt magam mögött hagyom a szigetet. - Nos, hogyan döntött? Mi a megoldás? - kérdezem a férfit, mikor újra a viskóba lépek. Ő ugyanott ül, görnyedt háttal, egyre idegesebben fészkelődik, láthatóan zavarja, hogy nem jutott eredményre és nincs mit mondania. - Ha nem tud megoldást találni a sziget problémájára itt helyben, akkor máshol kellene keresnie. Az öregúr felkapja a fejét és kérdőn rám mered. - Máshol megtaláljuk? Máshol tudunk dönteni? Széttárt karokkal felelek: - Sok időt töltött itt, eredménytelenül. Máshol sokkal jobbak a kilátásai. Jöjjön velem és keressen megoldást máshol a problémákra. Oda, ahová viszem, biztosan meg fogja találni. - Hová visz bennünket? - Egy másik szigetre, egy olyan szigetre, ahol már találtak megoldást efféle problémákra. Az öregúr egészen fellelkesül. Felpattan, körbe-körbe jár a viskóban, s kezeit dörzsölve, egyre hangosabban kántál. - Majdan a kelta ősiség megrohanja a csúf britonok uradalmát; eljön a vitéz, aki megleli a titok nyitját és vérrel, verejtékkel bár, de megragadja a királyi grabancot, hogy meghasonlott lelkek helyére arra érdemes úrfiak üljenek! - Mehetünk? - kérdezem egykedvűen. - Igen, hogyne! - feleli csillogó szemekkel. Megragadom az alkarját. Ő lelkesen várja, hogy mi fog történni. Egy utópisztikus világban talán megsajnálnám. De jobban belegondolva, nem, még ott sem. A legteljesebb lelki nyugalommal képzelem magam elé a Szent Mungó épületét, annak is egy hátsó sikátorból eredő bejáratát, ahol majd észrevétlenül felbukkanhatunk. A bal kezemmel még a zsebembe süllyesztem a whiskys üveget és sóhajtok egy nagyot. Mindjárt vége van. Mindjárt kezdődhet a szabadság.
A különleges varázslatok iránti beteges vágyakozás minden külső körülményt feledtet velem; már a tizenkettedik kötetet lapozom át, de egyszerűen nem találom azt a könyvet, amelyben tegnap este az álmok manipulálásával kapcsolatos varázsigére bukkantam. Olyan helyre raktam vissza a kötetet, ahol biztosan megtalálom, és rajtam kívül más nem nyúl hozzá, de nagyon úgy tűnik, hogy ez irányú elképzeléseim nem váltak valóra. Nem is nagyon figyelek azokra, akik rajtam kívül a könyvtárban tartózkodnak. Elég nagy a roxforti könyvtár ahhoz, hogy valamennyiünket elnyeljen. Egyesek hangosabbak a kelleténél, ilyenkor érkezik a könyvtárosnő - szinte a semmiből bukkan fel - és mogorván leteremti a hangoskodókat. Innentől kezdve újra teljes a csend. Szükségem is van rá, hogy végiggondoljam, vajon valóban ott kutatok, ahol kell? Minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam azt a könyvet. Tisztán emlékszem a kinézetére, a fogására, a szélességére, a vastagságára, a magasságára, egyszóval minden külső tulajdonsága itt van a szemem előtt, éppen hogy csak a valóságban nem találom. A túlvilági koncentrációból egy hatalmas puffanás rángat vissza a komor valóságba. Hozzászoktam, hogy az utóbbi időkben mindenki elkerül, és ez akkor sem volt másképp, amikor a könyvtárban tartózkodtam. A legtöbben inkább megvárták, míg végzek, vagy visszajöttek később, amikor már biztosan nem voltam ott. Most azonban olyasvalami történt, amire egyáltalán nem számítottam: a közvetlen közelemben valaki nekizuhant a könyvespolcnak. Meglepetten figyelek fel az események váratlan fordulatára, értetlen tekintettel méregetem azt a szerencsétlen fiút, aki ennyire ügyetlen. A háttérben halk kacajt vélek felfedezni, s mikor odafordulok, látom, hogy néhányan viháncolva mutogatnak az elesett fiúra, egyikük épp a pálcáját gyömöszöli vissza a talárja zsebébe. A fiú két lába merev, nem mozog. Nem kell sok tehetség hozzá, hogy rájöjjek, mi áll a történtek hátterében. - Valami baj van, srácok? - Közelebb lépek a vigyorogva mutogató és gúnyolódó társasághoz. Meg sem próbálom leplezni a hangomban bujkáló fenyegető élt. Azonnal lefagy a mosoly az arcukról. Idősebb vagyok náluk, és ismernek látásból. Prefektus voltam, kviddicsjátékos, LumpKlub-tag, sokan ismernek. Tudják, milyen név társul az arc mellé s azzal is tisztában vannak, hogy ez a név mit követett el az egyik diáktársuk ellen. Az idősebbek, az évfolyamtársak persze heccelnek, provokálnak, hisz tudják, hogy ha bármi meggondolatlanságot teszek, kirúgnak az iskolából. De a fiatalok nem merik ezt megtenni, hiszen védekezni sem tudnának abban az esetben, ha mégis sikerül elveszteni a fejem. Inkább nem kockáztatnak, és nekem tökéletesen megfelelt a tény, hogy ebben a biztos tudatban ringatják magukat. Nem sokára egymás hegyén-hátán szaladnak kifelé. Bevallom, élvezem a helyzetet. Ha már a hírnevemet elvesztettem és a diákok megvetnek, hát féljenek tőlem. Van úgy, hogy a befolyásod a többiek felett megmarad. Vagy ilyen, vagy olyan formában, de megmarad, és visszaélhetsz a helyzeteddel, főleg akkor, ha olyan szerencsétlen körülmények között vagy kénytelen sínylődni, mint én. Ránézek a pórul járt fiúra. Láttam már valahol, és a vonásai nagyon ismerősek. Nem sokára beugrik: hát persze, ez a kis Hardy, Theobald öccse. Theobald tehetséges párbajozó, jó fejű srác, bár soha nem kerültünk közelebbi kapcsolatba, és a történtek miatt arra sem lesz már lehetőségünk, hogy megmérettessük az erőnket a Roxfort falai között. Ezenkívül az osztálytársam és egy hálóteremben alszunk. Érthető módon, túl sok közös témánk nincsen. De hogy is hívják az öccsét? Winnie... Winther... Winthop... Ó, igen, Winthrop! Nem sokszor találkoztam vele, és ha emlékezetem nem csal, a testvérpárt sem láttam túl gyakran együtt mutatkozni a kastély folyosóin. A klubhelyiségben persze összefutnak. Mindketten mardekárosok. Odalépek hozzá, előhúzom a varázspálcám és leírok vele három, az óramutató járásával megegyező körmozdulatot, közben elmormolom az ellenvarázst, végül a megbéklyózott végtagokra bökök a pálcám hegyével. Az átok szertefoszlik. Winthrop újra ura a saját lábainak. - A lábbilincselő-átok alattomos varázslat. Tanulj meg védekezni ellene - Jelentem ki minden sallang nélkül, majd elsősorban a kíváncsiságtól hajtva, megkérdezem. - Mit vétettél ellenük, hogy így elbántak veled?
Semmit sem bántam meg. Talán az életem alakulhatott volna máshogy, de igyekszem azokra a vidám pillanatokra gondolni, amelyeket átéltem itt, a Roxfortban, az első néhány tanulóévemben. Szomorú tény, hogy az iskolai tanulmányaim befejezése nem úgy történik, ahogyan azt korábban már számtalanszor elképzeltem... Próbálok erőt meríteni és táplálkozni a régi szép időkből. S mégis, vívódom a vidám gondolatokkal, mert eszembe juttatják az áruló barátaimat, akik egyetlen hiba után elfordultak tőlem és nem voltak hajlandók esélyt adni arra, hogy jóvátegyem azt, amit tettem. Azokat a hűtlen fattyúkat, akik csak a körülöttem tobzódó sikernek hála rajzottak körbe, követték minden lépésemet és figyelték minden szavamat. Megszoktam, hogy a társaság középpontjában vagyok. Vagyis, csak voltam. Ennek már jó ideje vége. Az utolsó kapcsolatomat akkor vesztettem el a diáktársaim többségével, amikor visszamondtam a kviddicscsapatbeli szereplésemet és egyszer s mindenkorra szakítottam a számomra oly sok örömöt és kellemes emléket idéző sportággal. Mindig is szerettem repülni. Szabadságot adott, amikor meglovagoltam a seprűt, a szél szárnyán száguldottam és egy csapásra elfelejtettem minden gondomat, bajomat. Talán most is arra lenne szükség, hogy repüljek egy kiadósat... De ez nem ilyen egyszerű. Korántsem ilyen egyszerű. Egy hétköznapi diák - nevezzük így azokat, akik nem tagjai a házuk kviddicscsapatának - nem röpködhetnek kényük-kedvük szerint az iskola területén. Erre megvannak a megfelelő helyszínek és időpontok, elsősorban a kviddicsválogatók, ahol az újak megszellőztethetik tudásukat, megmutathatják tehetségüket a levegőben, seprűnyélen. Mindenki másnak a lelátó marad, és az azúrkék ég szakadatlan kémlelése. Ami történt, megtörtént, és én nem változtathatok rajta. Ezzel együtt ügyelnem kell bizonyos következményekre, amelyeket a legkisebb kihágásom vonhat maga után. Nem merek felülni a seprűre, és ellökni magam a talajról, mert félek, hogy még mélyebbre zuhanok. Olyan érzés, mintha egy feneketlen kút alja felé haladnék, amit nem látok, nem tudom, hogy ott van, de hinni akarom, hogy végre leérek oda és elindulhatok felfelé, mert onnantól már nincs lejjebb. Dumbledore professzor megmentett az eltanácsolástól és én be akarom bizonyítani neki, hogy jól döntött, amikor a maradásom mellett kardoskodott. Próbálom elkerülni a legapróbb stikliket is. Korábban prefektus voltam, eminens tanuló, olyan diák, akinek jogalapja van arra, hogy utat mutasson a többieknek. Ennek ellenére soha nem tagadtam, hogy bárminemű szabálytiszteletem mellett a diákcsínyek tőlem sem álltak távol. Egészen apró dolgok voltak ezek. Trágyagránát, miegymás. Apróságok. Mindenki kipróbálja őket. Az ügyesebbek soha nem buknak le. Én nem buktam le soha, mert ügyes voltam. De akkor nem is figyelt árgus szemekkel a teljes tanári kar. Manapság olyan érzésem van, hogy minden lépésemet figyelik és nem történhet velem semmi ebben a kastélyban anélkül, hogy valaki vagy valakik ne szereznének tudomást róla. Meg akarom mutatni nekik, hogy tévedtek velem kapcsolatban, és az egyszeri botlás nem általánosítható a mindenkori énemre. Szeretném azt hinni, hogy valóban így van. Mivel sokkal csekélyebb társadalmi életet élek a kastély falai között, mint éltem valaha - gondolok itt a kviddicsre, a rengeteg barátra és ismerősre, a LumpKlub gyűléseire, a prefektusi teendőkre -, az egyetlen hűséges társamnak a könyvek maradtak meg. A sorok között olvasva rengeteg hasznos információt nyerhet ki az ember, és én ezekben a hetekben megtanultam maradéktalanul tisztelni az írott vagy nyomtatott, papíralapú tudásanyagok fontosságát. Az animágiát is így sajátítottam el... Nem kellett nekem senki, aki basáskodott volna fölöttem. Tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, hogy meg fogom csinálni. Így is lett. A járulékos kellemetlenségekről sem vagyok rest beszélni, mert ezen az úton végig kell menni ahhoz, hogy valaki animágussá váljon. Ezen az úton pedig csak egyszer lehet elindulni, amit vagy végigtalpalunk és a siker fényében fürödve lépünk ki a végéről, vagy örökre eltűnünk, egy abszurd világban, ahol nem vagyunk se emberek, se állatok. A tankönyveim mellett rengeteg típusú és tematikájú könyvet olvastam. Soha sem tagadtam, hogy érdekel a fekete mágia. Úgy tekintek rá, mint szükséges rosszra, amely által teljessé válhat a varázsló. Szeretem megvizsgálni és megismerni a mágiatudomány minél szélesebb perspektíváját. Szilárdan hiszem, hogy a varázsvilágban a jó ugyanúgy nem létezhet a rossz nélkül, mint a mugli emberek között. Ilyesformán ugyanolyanok vagyunk. Jók és rosszak. Csupán az eszközeink mások, de nem mondhatom azt, hogy egyik jobb lenne, mint a másik. A gonosz ugyanolyan borzalmat szabadít azokra, akiknek ártani akar, függetlenül attól, hogy varázsló vagy hétköznapi ember. Nem szívesen okoztam fájdalmat másoknak, legfőképp magamnak, de be kellett látnom, hogy bizonyos kísérleteket más formában nem tudok elvégezni. Mindig is érdekeltek az egyedi, ritka varázslatok, valamint annak módja és mikéntje, hogyan hozhat létre egy varázsló saját, általa megkonstruált, komplex bűbájt és varázsigét. Érdekelt annak módja, hogy ez hogyan működik, mind elméleti, mind gyakorlati tekintetben. A sors furcsa fintora, hogy az egyedi, ritka varázslatok juttattak el arra a szintre, hogy az eltanácsolás peremén egyensúlyozzak. Olyan varázslatokat alkalmaztam egy roxforti diák ellen, amelyeket nem hogy ő, de még a tanári kar egyes tagjai sem használtak soha. Ezek gonosz, sötét varázslatok voltak, amelyek csupán egy célt szolgáltak: az ellenfél teljes, végső megsemmisítését. A kíváncsiságom azonban mindig is erősebb volt annál, semmint hogy a józan eszemre hallgassak: tovább kutakodtam. Kerestem és találtam is érdekes dolgokat. Előfordult, hogy néhány kötetcímre bukkantam: ilyenkor arra kértem a szüleimet, hogy rendeljenek meg nekem egy-egy könyvet - semmiképp sem akartam, hogy Dumbledore professzor sötét praktikák alkalmazásával gyanúsítgasson -, vagy én leveleztem le a könyvesboltokkal, kiadókkal és forgalmazókkal, hogy szerezzenek be nekem egy-egy példányt. Akár használtan is, nem volt érdekes, csak az számított, hogy olvasható állapotú legyen. Nem mindig jártam sikerrel, de ha mégis, akkor remek kincsekre bukkantam. És a roxforti iskolai könyvtárat még akkor is megérte böngészni, ha már hetedik éve jártál a polcai közé. Mindig tartogatott valami meglepetést. Varázslatos hely volt, ahogyan a kastély maga. Azon a napon sem volt ez másképp. A könyvtárba siettem, és igyekeztem tudomást sem venni a mellettem elhaladó diákokról. Egyik-másik lopva felém pillantott, volt, aki odáig merészkedett, hogy gúnyos megjegyzésekkel illesen, de akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak kikerültek, ha megláttak velük szemben közeledni. Tegnap este találtam egy nagyon érdekes varázslatot, ami az álmokról és az álmok befolyásolásáról szólt, de a könyvtáros kitessékelt, mondván, zárás van. Nem tehettem mást, kénytelen voltam kivárni a másnapot. Alig várom, hogy újra kezembe vegyem a kötetet és fellapozzam a tartalomjegyzékben megjelölt lapszámot. Gondolatban már ott járok, hogyan lehetne kipróbálni... Az álmok befolyásolása... Ura lenni egy olyan állapotnak, ahol minden ember igyekszik biztonságban érezni magát. Elképesztő képesség!
Kötelességtudó, precíz, olyan ember benyomását kelti a kívülállókban, aki magas követelmények szerint él, és erős túlélési képességekkel rendelkezik. Valójában kevés az önbizalma. Viszont találékony és okos. Erős a szépérzéke és a fantáziája, vonzódik az alkotó munkához, de otthonosan mozog a tudományokban is. Nem tudja megállni, hogy éles nyelvét ne másokon köszörülje. A fölényes modor érzékeny belsőt takar, és voltaképpen saját bizonytalanságát próbálja a fölényességgel palástolni.
Nagyvonalú, igazság- és emberszerető egyéniség. Megnyerő a fellépése, s társaságban - ha elfogadják - gyakran tölt be központi szerepet. Érzékenyen reagál a szabadság és a függetlenség kérdéseire. Széles látókörű, szívélyes modorú, szellemes, energikus. Élvezi a független életet. Szenvedélyes és idealista. Egyenes, szókimondó, elég gyakran fejezi ki tetszését és nemtetszését. Ez utóbbit néha olyan nyersen, hogy megbántja vele az embereket. Előfordul, hogy túl érzékeny, könnyen sértődik. Szívesen sorolja kategóriákba a dolgokat és az embereket is, rossz néven veszi, ha valakinek valamiről eltérő a véleménye. A lelke mélyén érzi: a családi életre teljességgel alkalmatlan. Bár vágyik gyerekekre, és nagyszerűen is tud bánni velük, az otthonülés, a békés családi élet távol áll valódi természetétől.
Minden érdekli, szívesen tanul. Gyakorlatias, céltudatos és megfontolt. A legtöbb helyzetet képes a kívülállók hűvösségével szemlélni. Ügyes diplomata. Ragaszkodik a törvényekhez és azok betartásához, illetve betartatásához. Úgy véli, a törvények alkotta rend elengedhetetlen, máskülönben nem uralkodna más, mint a káosz. Véleményét határozottan és szigorúan logikusan alkotja meg. Idegen közeledés esetén bizalmatlan, ravasz, önző, haszonleső, zsugori és zsörtölődő. Nehezen viseli el mások kritikáját, ha nem lehet igaza, kötözködő és haragtartó. Nagyon önálló, ritkán hallgat mások tanácsára, mindig a saját feje után megy.
Kedveli azokat a varázslónépeket, akik nem riadnak vissza az újkeletű megoldásoktól, gondolatoktól és kísérletekről, ha a mágia legkülönfélébb tudományágairól van szó. Nem riad vissza a fekete mágiától, úgy véli, a sötét varázslatok átható ismerete elengedhetetlen feltétele annak, hogy hatékonyan védekezni lehessen ellenük. Bár érdeklődési köre egyeseket megriaszt – néhányan úgy gondolják, túlságosan veszélyes a fekete mágiában való elmélyültsége -, bárkivel szívesen megosztja elképzeléseit világnézetéről és arról, miként vélekedik a mágia létezéséről.
Erősség || intelligens, hidegvérű, céltudatos, gyakorlatias, diplomáciai készség, határozott, szigorú Gyengeség || bizalmatlan, szókimondó, sértődékeny, haragtartó, bosszúálló, megbízhatatlan, kegyetlenkedésre hajlamos
Apróságok
mindig || fekete mágia, dohányzás, kábítószerek, törvénytisztelet, alkohol, démonok, tél, ünnepek, család soha || tehetetlenség, szemrehányás, vérelmélet, szánalomérzet, nyár, zöldségek, pletyka, kibeszélés hobbik || Játszik a keresztfiával vagy mágiára tanítgatja, démonokat űz, legilimenciát tanul, iszik, varázslósakkot játszik, kártyázik. merengő || Élete egyik legszebb emléke, mikor először vásárolt a családjával az Abszol úton, valamint amikor Patricia kisfiának keresztapja lett. Legrosszabb élménye, mikor először találkozott inferusokkal és azok kis híján a vesztét okozták. mumus || Injekciós tű. Edevis tükre || Önmaga tetoválások nélkül, egészséges, kikerekedett, pirospozsgás arccal, mosolyogva integet, lelki egyensúlya teljes tudatában egyszerű, hétköznapi foglalkozású emberként. százfűlé-főzet || Matt fekete, ragacsos lé, párásan gőzölgő, erősen fémízű, ízlelgetés esetén rettenetesen keserű, égeti a torkot, perzseli a nyelőcsövet. Amortentia || Rózsafa és a frissen esett eső illata, dohos pinceszaggal keveredve. titkok || Ötödévesként kinevezték prefektusnak, de három hónappal később, miután párbajt vívott egy haragosával és majd' életveszélyesen megsebesítette a fiút, elvették tőle a jelvényt és kis híján kicsapták az iskolából. A második varázslóháború idején Cruciatus-átokkal kínozta az egyik kollégáját, Felicity Wilkinst, miután kiderült, hogy a nő halálfalóknak adott ki információt Monthgory családtagjairól és legközelebbi hozzátartozóiról. Wilkinst egymaga végezte ki. azt beszélik, hogy... || Őrült. Minisztériumi hivatalnokok váltig állítják, hogy nem épeszű ember, akinek agyára ment a munkája és minden sarkon holtak feltámadt lelkére leselkedik, hogy koporsóba zárja őket egyszer s mindenkorra örök nyugodalmat bocsájtva a szemükre. Kábítószer függőségét sokan nyílt titokként kezelik. Az iskolai évek alatt, miután animágiával kezdett foglalkozni, elterjedt a pletyka, hogy vérfarkas. Erre azonban csak a régi roxforti barátok és ismerősök emlékezhetnek.
A család
apa || Edward Monthgory; 69; mugli; erős apa-fia kötelék anya || Janett Callick; 61; mugli; szeretetteljes, gondoskodó testvérek || Patricia Rose Monthgory; 33; összetartó, hűséges gyermekek || - keresztfia || Angus Inigo Monthgory; 1; ragaszkodó, játékos állatok || Tarquin, az uráli bagoly
Családtörténet ||
A Monthgory egy egyszerű, hétköznapi, varázstalan munkáscsalád Manchester városából. Hadrianus apai nagyapja, Leonard Bryan Monthgory a második világháborúban, mint vadászpilóta szolgált a Királyi Légierőnél tiszti rendfokozatban. 1944-ben hunyt el, miután ellenséges Luftwaffe vadászgépek egy La Manche csatorna felett vívott légi ütközetben lelőtték. Azzal, hogy évekig szolgálta a hazáját és életét feláldozva a fronton esett el, kivívta az emberek elismerését és tiszteletét a családja életben maradt tagjai iránt. Ezenfelül azonban a Monthgorykról nehéz találni bármilyen feljegyzést, ami részletesebb képet adna a család származásának hátteréről. Annyi bizonyos, hogy évszázadok óta a brit félszigetek lakói, s az eltelt esztendők során ír és skót vér is keveredett bennük. A varázslókrónikák nem tesznek említést róluk. A Roxfort fennállása során egészen Hadrianus felvételéig és beiskolázásáig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy Monthgory lépett volna a kastély területére. Később húga, Patricia Rose is levelet kapott a szakiskolából, bátyja és szülei legnagyobb örömére.
Külsöségek
magasság ||191 cm testalkat || szálkás, nyúlánk, széles vállú, enyhén pocakos szemszín || szürke hajszín || koromfekete kinézet || Az emberek többsége őrültnek, de legalább különcnek nézi. Hajlamosak külső alapján ítélkezni felette, még akkor is, ha viselkedésével erre nem szolgál rá. Kedveli a fekete színt, az öltözködését különböző bőrből varott sötét ruhadarabok alkotják, számtalan kiegészítővel, gyűrűvel, nyaklánccal, függővel, karpereccel. Hajlamos arcfestéket viselni, mikor kiszáll egy-egy gyanús helyszínre, ugyanis a fehér festékmaszk megóvja őt a tébolyult őrültek azonnali támadásától. Ezek az illetők többnyire halottnak hiszik őt, szellemnek, aki visszatért az örök sötétségből, így időt adva neki arra, hogy védekezzen.
1.) Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola (1968 - 1976)
RAVASZ tantárgyak
Sötét Varázslatok Kivédése - Kiváló
Bűbájtan - Kiváló
Bájitaltan - Kiváló
Átváltoztatástan - Várakozáson felüli
Számmisztika - Várakozáson felüli
2.) Alapképzés, Griffendél Godrik Akadémia, Leonard Grenfrod Aurorkiképző Kar (1976 - 1979)
Általános aurori képzés
3.) Mesterképzés, Griffendél Godrik Akadémia (1981 - 1983)
Felderítő nekromágus szak
foglalkozás || nekromágus, auror varázslói ismeretek || Foglalkozása, szakmája, szakképesítése és felsőfokú tanulmányai miatt rendkívül erős, képzett varázsló. Remek párbajozó. Átlagos repülési képességei mellett teljes biztonsággal képes hoppanálni és dehoppanálni. Képes a nonverbális varázslásra. Mentora és jó barátja, illetve kollégája, Reginald Mertrand segítségével és gondos taníttatásának köszönhetően elsajátította a patrónusbűbájt és képes megidézni egy tökéletesen inkarnálódott patrónust (alakja varjú). Roxfortos éveiben megismerkedett az animágiával, az átalakulást komplikációmentesen képes véghezvinni. Állatalakja egy sűrű tollazatú, fekete kormos varjú. Tanulmányai során elsajátította az okklumencia nemes képességét, amelynek segítségével képes megóvni és elzárni elméjét puszta akaraterejével a legsötétebb varázslatok támadása és hatása elől. A gondolatolvasás tudományát - legilimencia - azonban nemrégiben kezdte behatóbban tanulmányozni, és még hosszú út áll előtte, mire a varázslatot sikeresen alkalmazó legilimentor válik belőle. Erősen érdeklődik a fekete mágia iránt, nem fél felhasználni annak eszközeit azok ellen, akik munkája során hátráltatni, akadályozni vagy megbosszulni próbálják őt. Mint nekromágus, akaratlanul kapcsolatba került a halottak feltámasztására tett kísérletek hol tragikus, hol szívfacsaró körülményeivel; rendkívüli pszichés ereje segít megvédeni őt a nekromancia káros velejáróitól. Szabadidejében új varázslatok létrehozásával kísérletez.
1981. október 31.-én Voldemort nagyúr, minden idők legnagyobb fekete mágusa elbukott. Saját visszapattanó átka végzett vele, s mi szilárdan hittük, hogy örökre eltűnt ebből a világból. Azok, akik ennek ellenkezőjét állították és magukra öltötték a vészmadár szerepét, hamar belátták, hogy riogatással nem mennek semmire; Voldemort tizenhárom évig nem adott életjelet magáról. A halálfalók egyik napról a másikra tűntek el, az óriások visszavonultak a hegyeikbe, a dementorokat a Minisztérium szigorú ellenőrzés alá vonta, a nagyúr szolgálatába verődött rusnya teremtéseket pedig messzire elkergették. Jól emlékszem arra a napra, mikor értesültünk a hírről; szolgálatosként többedmagammal odabent voltam a parancsnokságon és riasztásra vártunk. Mertrand valahol Londonban kóborolt és egy fals információnak igyekezett végére járni. Az irodába egy karmazsinpiros megbűvölt röplap kanyarodott élesen, hatalmas sebességgel a hely közepére robogott és csak ott állt meg, körülbelül másfél méter magasan. Mindannyian odapillantottunk: forró drót érkezett. Az egyik kollégám izgatottan a papírlapra bökött a pálcájával, mire az széthajtotta önmagát és egy diadalittas férfihang fennhangon mennydörögte:
Előbb mélységes döbbenet lett úrrá a parancsnokság irodáin - többen azt gondoltuk, látva az elmúlt évek szörnyűségeit, hogy a nagyurat képtelenség legyőzni -, majd hamarosan harsány üdvrivalgás váltotta fel a kezdeti csodálkozást. Egymás nyakába ugrottunk örömünkben, még azok is az óriási megkönnyebbüléstől bárgyú vigyorral verdesték egymás hátát és csapkodták egymás vállát, akik egyébként életükben még nem szóltak egymáshoz a kötelező jóreggelten vagy jónapoton, esetleg jóestéten kívül. Napokkal később már minden varázsló és boszorkány egy Harry Potter nevű, egy éves kisfiúról suttogott, akiről azt mondták, legyőzte a főbenjáró halálos átkot és Voldemort ő miatta vesztette életét. A feltételezés abszurd volt és bizarr, de igaznak bizonyult. A Reggeli Próféta címlapja harsogva zengte főcímét: a Kis Túlélő legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. A Potter fiú ünnepelt hős lett, bár az emberek egy része komolyan kételkedett a históriában, ugyanis a fiú szőrén-szálán eltűnt. Nem mutatkozott a nyilvánosság előtt és senki sem tudta, hogy merre keresse, vagy egyáltalán hol találja. A többség persze legyintett és ésszerű magyarázattal állt elő: a nagyúr csatlósainak egy hűséges része bizonyára bosszút forral a kisfiú ellen, aki tönkretette az életüket. El kellett hát rejteni őt a gonosz elől. A varázslóvilág azonban egy csapásra felbolydult és megkezdődtek a bebörtönzések. Nyomasztó időszak volt ez; a nagyúr bukása utáni néhány évben nem lehetett eldönteni, hogy ki volt barát és ki volt ellenség. Számos kollégámat, barátomat, beosztottamat és felettesemet meggyanúsították ilyen-olyan vádak alapján, nekem is rengetegszer kellett tanúskodonom bizonyos ügyekben. Bár a Wizengamot testülete éjjelt-nappalá téve ülésezett, az életünk újra a helyes mederben folyt tovább. Megkezdődtek az újjászervezések és az újjáépítések, feltöltötték a megüresedett állományt, az iskolai képzések visszaálltak régi valójukba és az utcákon csupa mosolygós embereket lehetett látni. Noha a többségük megszenvedte a háborút - alig akadt olyan varázslócsalád, aki ne adta volna vérét valamelyik oldal győzelméért -, a beköszönő béke biztos tudata mindenki szívébe nyugalmat költöztetett. A következő estén másfél borzalmas, munkával és szenvedéssel teli év után hazatértem a szüleimhez. 1981. novemberének első napjaiban történt, mindenszentek után, alkonyatkor. Egyszeriben rám tört az elfojtott fáradtság, hatalmába kerített az érzés, hogy ha nem kapaszkodok meg valamiben, menten össze kell esnem. A lábaim ólomnehezek voltak és az utcában úgy tettem meg az utolsó lépéseket, hogy a társasház vöröstégla falának kapaszkodva, tántorogva jutottam el a főbejáratig. Nem akartam varázsolni, nem akartam semmi mást csinálni, mint egy kiadósat aludni és nagy lakomát csapni. Besurrantam a főbejáraton - egy kisfiú éppen akkor szaladt el valahova - és a házmesteri lakás ajtajához léptem. Határozottan, kettőt kopogtam. Anyám jött ajtót nyitni. Mikor meglátott, sírva fakadt és a nyakamba ugrott. Jól tudták, milyen munkát űzök és miután folyamatosan leveleztünk vagy ilyen-olyan módon tartottuk a kapcsolatot a közöttünk lévő távolság ellenére, a varázslóháború hosszú ideig tragikus kimenetelével is tökéletesen tisztában voltak. Átérezték a súlyát, elsősorban akkor, mikor megtudták, hogy az earlsfieldi gázrobbanás - a mugli miniszter és a sajtó szolgáltatói hibából bekövetkezett gázcső robbanásnak állította be Fullerék házának megtámadását - valójában a halálfalók gyalázatos tette volt. Magamhoz szorítottam anyát és csak akkor engedtük el egymást, mikor apa is belépett a konyhába, amire a bejárati ajtó nyílott. Hosszú percekig ölelkeztünk, aztán leültettek az asztalhoz és töviről-hegyire kifaggattak a történtekről. - Jajj, kisfiam, annyira aggódtunk érted - sopánkodott elhaló hangon anya. - A mi fiunk igazi túlélő - húzta ki magát büszkén apa és láttam, hogy talán életében most büszke rám leginkább. - Tanult, okos fiú, talpraesett, megáll a két lábán. Tudtam, fiam, hogy téged nem lehet megtörni! És milyen igazam lett! Nagyapád rettentő büszke lenne most rád, úgy bizony! - Azzal megpaskolta a vállam és magához szorította a fejemet, hogy csókot nyomjon a kobakomra. Az, hogy apa a világháborúban hősi halált halt édesapjához hasonlított, soha nem hallott, éppen ezért rendkívül komoly dicséret volt. Úgy örültek nekem, hogy viszontláthatnak, mint egy gyermek, aki hosszú nélkülözés után új játékot kap a szüleitől. - Ne haragudj, kisfiam, ha tudtam volna hogy jössz, teli terítékkel várlak - mondta bocsánatkérő hangon anya, de szinte azonnal felpattant és sürögni-forogni kezdett a konyhában. Olyan szélsebesen jártak a kezei, hogy azt még egy képzett háztartási bűbájokban jártas varázsló is megirigyelte volna. - De máris készítek neked vacsorát! Mond, mit kívánsz, életem? Nézzük csak, mi van kéznél... - Azzal - jó háziasszony módjára - sorolni kezdte az ételek végeláthatatlan sorát: sült kolbász, füstölt lazac, házilag készített hamburger, sertéslepény, fekete puding, sült csirke, tört krumpli. Egy órán belül valamennyi fogásból az asztalra került egy-egy nekem való adag - mindig szerettem enni és ezzel a családban nem én voltam egyedül, ezért is a sok előre elkészített étel, mindig volt mihez nyúlni nálunk - és én jóízűenfalatoztam mindenből, ami a kezem ügyébe került. Anyáék csillogó szemmel néztek, ahogy ettem és ettem, közben vidámabb történeteket mesélve azokról a pillanatokról, amikor egy-egy baráti kacaj feledtette velünk a háború borzalmait. Apával borozgattunk, anya megengedett magának egy pici brandyt, pedig nagyon ritkán ivott, csak különleges alkalmakkor. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Anya a régi szobámban ágyazott meg nekem, olyan volt belépni oda, mintha sohasem mentem volna el. Minden úgy volt, érintetlenül, ahogy hagytam, de az egész házra jellemző tisztaság itt is jelen volt. Ruhástul bezuhantam az ágyba és olyan mélyen aludtam, mint még soha. Másnap délelőtt levelet írtam Patriciának, és a legközelebbi bagolypostán feladtam neki, a Roxfortba címezve. Ötödéves volt, a tanév javában tartott. A levélben ez állt:
Az említett ajándék egy minisztériumi leltárból kivont és a nagy kavarodásban egy bevetés során eltűnt szinte vadonatúj, Kométa versenyseprű volt. Nem mesélem el, hogyan szereztem meg. Nem kötök mindent az orrotokra. Legyen elég annyi, mivel szegény családból származom, megtanultam megszerezni magamnak azt, amire feltétlenül szükségem van és kihozni valamennyi helyzetből a legjobbat anyagi szempontok szerint nézve. Nem vagyok tolvaj, nem loptam soha és nem üzérkedtem fekete piaci dolgokkal. Csupán jól értek a papírmunkához és a kollégákkal kölcsönösen segítettük egymást a nehéz időkben, a talponmaradás becses jegyében. A Minisztérium egyébként is nemes és gazdag, az ő számukra egy versenyseprű eltűnése olyan, mint egy kevésbé képzett auroré: jelentéktelen. Miután elcsendesült a háború utózörgéje, komoly aggodalmak kezdtek gyötörni. Rádöbbentem, hogy a Minisztérium előszeretettel küldött minket a vágóhídra és meg sem próbálta egyensúlyozni a túlerőt. Még ha vajmi kevés esély is mutatkozott ennek sikerére, a próbálkozások elmaradtak. Nem lett volna bölcs dolog szóvá tenni ezt, most, hogy az emberekben leülepedtek a dolgok, de a rosszallásomtól nehezen tudtam szabadulni. A munkám mellett végül akadt egy dolog, ami teljesen elfeledtette velem a korábbi problémákat: a feletteseim ajánlására beiratkoztam - vagyis inkább beírattak - a Griffendél Godrik Akadémia egyik mesterképzésére, a felderítő nekromágus szakra. A nekromágia egy különleges mágiaág: a nekromanciával, vagyis a halotti mágiával foglalkozik, míg a szak az ilyen esetek megelőzésére, visszaszorítására, szükség esetén pedig elhárítására képez ki. Nekromágusokra azokban az időkben két okból is égető szükség volt: egyrészt, Voldemort nagyúr előszeretettel verbuválta hadseregét úgynevezett inferusokból, vagyis saját maga által meggyilkolt emberek hullájából. Rettenetes szörnyetegek voltak ezek, akiktől joggal rettegett minden élő ember. Az inferusok fokozatosan eltűntek a nagyúr bukása után, de azokon a helyeken, ahol az átok erősebb volt annál, semmint hogy Voldemort halálával megtörjön, minisztériumi beavatkozásra volt szükség. Másodsorban, a varázslótársadalom jelentős része elvesztett valakit vagy valakiket a családtagjai, rokonai, barátai közül a vérzivataros háború során. Egyeseket oly annyira felemésztett a gyász és a bánat, hogy kísérletezni kezdtek elhunyt szeretteik feltámasztásával. Vissza akarták kapni őket, holott mindenki tudta, hogy a halál csak egy múló pillanat, s a lélek erőszakkal nem fordítható vissza arról a végtelen útról, amelyre kényszerűségből vagy természetes okok miatt, de rálépett. Sajnos a keserűség sokak lelkét megfertőzte, a gyász megmételyezte az elmét és egyesek már nem tudták végiggondolni, hogy mit is cselekszenek valójában. A fekete mágia tanai iránti érdeklődés kimagaslóan megugrott, természetesen a nekromancia miatt. Nekünk, nekromágusoknak az a hálátlan feladat jutott, hogy észhez térítsünk tébolyodott elméket, szépséget varázsoljunk az örök szomorúságba és emléket állítsunk mindazoknak, akikért más egyebet már nem tehetünk. A kiképzés testileg és szellemileg egyaránt megviselt. Volt egy időszakom, amikor mély depresszióba zuhantam. A gyakorlati képzésünk velejárója volt, hogy először a saját múltunkat kellett legyőznünk, tehát elfogadni, hogy akik az életünk során közel álltak hozzánk és a szemünk láttára haltak meg, már nem térhetnek vissza. Szembesülnünk kellett az árnyékukkal, miközben igazságtalan dolgokat vágnak a fejünkhöz, amiért minket hibáztatnak, hogy már nem az e világ részesei. Borzalmas volt. A saját bőrünkön tapasztaltuk meg, milyen embereknek kell gyógyírt adnunk a problémájára. Ehhez először a saját lelkünk gyógyszerét kellett megtalálnunk. Ha felvérteztük magunkat azzal a pajzzsal, ami a holtak ellen védett minket, már nem eshetett bántódásunk. De mint mondtam, lelkileg roppant megterhelő feladat volt ez. Ebben az időszakban kerültem közelebb az alkoholhoz és a kábítószerekhez. Néhány társammal ellentétben én nem varázsnyavalyák közül válogattam, hanem a mugli társadalom klasszikus narkotikumaihoz fordultam segítségért. Helytálltam a munkában és a tanulásban, de a nekromágiában való alapos elmélyülés súlyos heroinfüggőséget idézett elő. Szépnek akartam látni a világot, miközben mindenhol, amerre csak jártam, a halál nézett vissza rám. Olyan volt ez, mint egy rémálom. Egy ponton eldöntöttem, hogy kiszállok. A tanáraim azt mondták, nem hagyhatom abba, mert ha nem csinálom végig, maradandó lelki károsodást szenvedhetek. A kiképzésünk során végül megtanítottak arra, hogyan kerekedhetünk felül a saját félelmeinken, árnyékaikon és gonoszságunkon, de ezért nagy árat kellett fizetnünk. A személyiségünk gyökeres változáson ment keresztül: többé nem voltunk képesek tartós barátságokat kötni, ragaszkodni, teljes szívből szeretni vagy melegséggel elárasztani a testünk mélyét. Ehelyett hideg, jég és remegés jutott. Nem szívesen emlékszek vissza rá. Miután elvégeztem a mesterképzést, új posztra kerültem. Hálás voltam a parancsnokaimnak, hogy elsősorban felderítőként tevékenykedhetek. Ebben az animágia óriási segítségemre volt. Idővel azonban befutottak az első jelentések: "inferust láttak Rivington környékén", "Shotley Bridge-ben egy varázslót megszállt az unokaöccse szelleme", "Sofia Ringtick Eyemouth-ban felásott egy egész temetőt". Nem voltunk valami sokan, ezért szétszórtak bennünket. A nekromágus létnek van egy olyan hátránya, hogy mindig egyedül dolgozol. Elővigyázatosságból és óvatosságból, mivel egy megbűvölt tetem, vagy egy megbabonázott ember sokkal veszélyesebb, ha csoportosan támadnak rá és sokkal hamarabb támad, ha többeket lát közeledni maga felé. Nem volt szép és könnyű munka, de azt elismerem, hogy jobban fizetett, mint az átlagos aurorélet - már ha lehet ezt a szakmát egyáltalán átlagosnak nevezni. A következő két-három évben folyamatosan dolgoztam, de legnagyobb szerencsémre időközben jelentősen apadni kezdett az inferus felbukkanások száma és az emberek is beletörődni látszottak az elkerülhetetlenbe. Ezzel együtt lettem egyre inkább felderítőként alkalmazva, semmint a nekromancia elleni katonaként csatarsorba állítva. 1985 november elsején volt egy elég csúnya esetem, amiben majdnem ott hagytam a fogam. Nem csoda, hogy ezután pihenésre és kikapcsolódásra vágytam. A következő év augusztusában családi nyaralást terveztem a saját költségemen: apa, anya, Patricia és én Spanyolország keleti partjára utaztunk Barcelona városába, ahol két hétig süttettük a hasunkat, élveztük az édes életet és a jól megérdemelt pihenést. Miután visszatértünk a brit félszigetre, az életünk a megszokott medrében folyt tovább. Anyáék továbbra is ellátták a házmesteri teendőket, Patricia visszautazott a Roxfortba a következő tanévre, én pedig szolgálatra jelentkeztem az aurorparancsnokságon. Hogy ne csak a munkáról beszéljek, mesélek egy kicsit a magánéletemről is. A nekromágusi képzés befejezése után a depressziós tünetek enyhülni kezdtek és idővel meg is szűntek volna, ha időközben nem alakul ki a heroinfüggőség. Előfordult, hogy napjában kétszer is élénkítő anyagra volt szükségem, és ezt tűvel oldottam meg. Az ismerőseim csak annyit észleltek ebből, hogy néha ingerlékenyebb és feldúltabb vagyok a kelleténél, de ezt betudták a munkám velejáró hatásának. Fogyni kezdtem, a bőröm sápadt és viseltes lett. Anya komolyan aggódni kezdett értem, de nem törődtem a sopánkodásával, s mivel gyanította, hogy van valami a háttérben, egyre kevesebbet jártam haza. Inkább éltem az életem: lányokkal ismerkedtem, ideig-óráig együtt voltam egyikkel és másikkal, néha csak azért, mert magányosan éreztem magam, néha csak azért, mert unatkoztam. Rendszeresen összejártunk néhány kollégámmal is, ilyenkor kártyáztunk vagy csak egy kiadósat beszélgettünk pár pohárka lángnyelv whisky mellett. '88 februárjában megismerkedtem egy csinos kis teremtéssel, aki a Varázslény-felügyeleti Főosztályon, a Mágus - Kobold Kapcsolatok Hivatalában dolgozott. Megtudtam tőle, hogy mindig is rajongott a sárkányokért, a kedvenc roxforti tantárgya a legendás lények gondozása volt és külföldi munkalehetőség reményében szegődött a Minisztérium kötelékébe. Legnagyobb csalódására, mivel első körben csak próbaidős munkatársként alkalmazták, berakták egy íróasztal mögé papírmunkát intézni. Azon ritka emberek közé tartozott, akik beszélték a koboldok anyanyelvét, ezért hasznos munkaerőnek bizonyult. Oly annyira, hogy a próbaidő leteltével a hivatal sokkal magasabb fizetéssel ott marasztalta őt, na és a perspektíva sem volt rossz. Natasha Magisternek hívták, szerelem volt első látásra. Hét évig voltunk együtt. Ez idő alatt Natasha segítségével kikúráltam magam a drogfüggőségből, vagyis pontosabban fogalmazok, szinten tartottam magam. Nagy segítségemre volt abban, hogy ne bolonduljak bele a munkámba és felvértezett egy olyan lelki önbizalommal, amit sebezhetetlennek éltem meg. Anyáék szerették őt és Patriciával is jóban voltak, bár egyéb elfoglaltságaik miatt ritkán találkoztak. Szép pár voltunk és szeretetteljes kapcsolat volt, de tönkrement. A kezdeti szenvedély lassan alább hagyott és a helyét nem vette át a feltétlen ragaszkodás, a feltétlen szeretet. Közösen döntöttünk a szakítás mellett, de nekem sokkal jobban fájt, mint azt korábban gondoltam volna. Oly annyira, hogy újra a tű és a heroin után nyúltam. S ami ezután következett, még borzasztóbb volt: pletykálni kezdték, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért.
A mindent megmételyezö Halál
A minisztériumi dolgozókon páni félelem lett úrrá. Valahányszor a mellettem elsiető hivatalnokok és munkatársak szemébe néztem, tekintetükben ott ólálkodott a csontig hatoló félelem. Ugyanazok a rettegő tekintetek bámultak vissza rám, mint oly régen, a nagy háború idején. Az emberek tudták, hogy Voldemort esetleges visszatérése mit jelent a varázslótársadalom békében élő polgáraira, önmagukra és családjukra nézve. Már felnőtt egy olyan generáció, akik nem harcoltak Voldemort ellen, hisz a bukása idején még meg sem születtek vagy olyan fiatalok voltak, hogy nem is emlékezhetnek az akkori állapotokra. Ellenben a varázslók és boszorkányok többsége híven emlékezett a varázslóháború idején történt vérontásra, tragédiákra, a muglik ellen elkövetett szörnyű rémtettekre, az önfeláldozó barátokra és szeretteikre. Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter egyike volt ezeknek az embereknek, és feltétlenül hitt abban a rögeszmében, hogy minden idők legnagyobb fekete mágusát már csak a porosodó történelemkönyek lapján ismeri meg az utókor. Később kiderült; súlyosan tévedett. Számomra sem volt egyértelmű ugyanakkor, hogy mi is lehet az igazság. A Reggeli Próféta sok mindent írt, de mint minisztériumi alkalmazott pontosan tudtam, hogy a sajtó inkább azt láttatja, amit a legfelsőbb vezetés látni szeretne. Az érvek és ellenérvek azonban ott sorakoztak: egy fiú, Cedric Diggory meghalt a Trimágus Tusa utolsó próbáján. Harry Potter, a Kis Túlélő és Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója egyöntetűen azt állították, hogy a szerencsétlen fiút Voldemort maga gyilkolta meg, miután ismét testet öltött a világunkban. Egy tizennégy éves gyerek szava nem feltétlen perdöntő bizonyíték, ellentétben a Roxfort valaha volt legdicsőbb igazgatójának intelmeivel, amelyek ebben az esetben tökéletesen megegyeztek és kiegészítették egymást. Valahányszor felidéztem Dumbledore első látogatását a családunknál, kénytelen voltam beismerni, hogy ennek az embernek a szava még sosem vezetett tévútra bennünket. Nem emlékeztem olyan esetre, amikor hazudott volna a nyilvánosság előtt. Bármennyire is szerettem volna elhinni, hogy amit állít, az szemenszedett hazugság, a lelkem mélyén tudtam, hogy Dumbledore ezúttal is igazat mond. A dolgomat azonban nem könnyítette meg a Minisztérium csúfos állásfoglalása; minden eszközzel harcoltak az igazgató szava ellen, és mindez számomra azt jelentette, hogy a túlzott magyarázkodás, az ingerült reakció mögött a Voldemort jelentette fenyegetés rémképe és a rettegés keltette őrület bújik meg. Caramel viselkedése és hozzáállása a tényekhez meggyőzőtt Dumbledore igazáról, aki tűzzel-vassal harcolt a minisztériumi álláspont megcáfolása ellen. Ezen a ponton eldöntöttem, hogy harcolnom kell. Máskülönben a családom és az időközben felnőtt nővé cseperedett húgom, aki épp várandós volt a barátjától, jövője forog kockán. Nem én voltam az egyetlen, aki így vélekedett, de meg kellett húznunk magunkat, ha meg akartuk tartani az állásunkat. Idővel a lázítókra már az Azkabanba való bebörtönzés várt, ami azt jelentette, a miniszter tébolyultsága tovább fokozódott. Nem tettünk semmit, s az idő előrehaladtával a rejtélyes eltűnések, emberrablások, megmagyarázhatatlan gyilkosságok egyre szaporodni kezdtek. Regisztrálatlan dementortámadások, messze Azkabantól. Egy inferus felbukkanása Llyn Brenig térségében. Személyesen vizsgáltam ki az esetet, és a környező erdőségben valóban találtam egy természetellenes pózban fekvő, kifacsarodott holttestet. A tetemen a fekete mágia félreismerhetetlen jeleire figyeltem fel. Valaki jelzésértékűnek szánta az inferus felbukkanását. Talán maga Voldemort próbálgatta régi erejének szimbolikus mivoltát... A baljós jeleket nem lehetett félreérteni. Felkészítettem a családomat a legrosszabbra. Arra kértem Patriciát, hogy utazzanak el a félszigetről. A baba érdekében meneküljenek. Ő erre nem volt hajlandó, fejébe vette ugyanis, hogy Voldemort visszatéréséről mindenki valótlant állít, és a minisztériumnak kötelesek vagyunk engedelmeskedni. Megütközve bámultam rá. Valahol éreztem - legalábbis hinni akartam benne -, hogy a rettegés mondatja vele ezeket a szavakat. A barátja, mivel mugli srác volt, nem nagyon szólt bele a dologba. Nem tudta azt sem, hogy a barátnője boszorkány és hogy én varázsló vagyok. Éppen ezért sosem szívlelt engem, egy Woodstockból cserzett narkós fasznak tartott. Legszívesebben élve elástam volna, de Patriciára való tekintettel visszafogtam magam. Ez után jó ideig, körülbelül fél évig nem beszéltünk egymással. Anyáék komolyan aggódtak miattunk. 1996 június tizenötödikén személyesen keresett fel. Kezében a Reggeli Próféta címlapját szorongatta, amelyeken csupa nagybetűvel ez állt: Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT. Szomorú voltam, hogy nem bízott bennem, de igyekezett jóvátenni azokat a dolgokat, amiket a fejemhez vágott, mikor összevesztünk. - Felejtsük el - legyintettem, bár nem volt ilyen könnyű túllépni rajta. - A biztonságotok most a legfontosabb. Voldemort mindent el fog követni, hogy tönkretegye, amit az elmúlt évtizedben felépítettünk. Szólok anyáéknak, hogy csomagoljanak. Sárvérűek vagyunk, Patricia - magyaráztam, látva a riadt pillantását. - Bennünket különösen nagy veszély fenyeget. - Én veled maradok és harcolni fogok - jelentette ki elszántan. Patricia belevaló csaj volt világéletében, bár eléggé konok és makacs, amivel nem ritkán az őrületbe kergetett. Ha fejébe vett valamit, akkor azt végig is csinálta. Ezekre a tulajdonságaira a munkájában is hatalmas szüksége volt: általános lénygondozói szakon végzett a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály Benedict Sachkville Lénygondozói Karán. Független lénygondozó volt, szerződéses alapon végzett idomítást, befogást vagy gondozást. Leggyakrabban a Minisztériumnak és a Gringottsnak dolgozott. Tehetséges boszorkány, vadóc, talpraesett jellem. Harcosnak való. De nem ebben a percben. - Állapotos vagy, Patricia - feleltem csendesen. - Menjetek el innen. Ha elül a vihar, majd visszajöttök. A többit pedig bízd rám. Legutóbb is elintéztem őket, nem igaz? - kérdeztem tettetett jókedvvel. Ez a háború sokkal véresebbnek ígérkezett, mint az előző. Borúlátó voltam, és nem alaptalanul tettem mindezt. Patricia könnyes szemekkel a nyakamba ugrott. - Ne merészelj itt hagyni minket, megértetted...? - kérlelte elfúló hangon. - Szükségem van rád... Anyáéknak szüksége van rád... És a kisbabámnak is... Szüksége van a keresztapjára. Hosszú idő után a torkomban dobott a szívem. Én? Keresztapa? Barátoknak, ismerősöknek szokás adni ezt a tisztet... És hát én úgyis a gyerek nagybácsija leszek... De Patricia őszinte szavai hallatára leírhatatlan boldogság lett úrrá rajtam. Magamhoz szorítottam őt, éreztem a dudorodó pocakját is. Patricia és a barátja, Simon Duffield, valamint anya és apa összepakoltak, majd 1997 újév napján elutaztak egy európai körútra. Rövid nyaralásnak álcázták a pihenőjüket, de Bulgáriában, Szófia közelében telepedtek le átmenetileg. Minden spórolt pénzemet arra költöttem, hogy biztonságban tudhassam őket. Patricia egy régi, romos és elhagyatott mugli házat varázsolt el, ott fészkelték be magukat. Én sem tudhattam pontosan, hol vannak, így védtem őket. Simon nem sokáig bírta a dolgot, már csak azért sem, mert szembesülni volt kénytelen Patricia származásával és valódi munkájával, tehetségével, boszorkányságával. A srác kis híján beleőrült a gondolatba, hogy egy - szerinte - elfajzott nőtől születhet gyermeke. Egy nap, minden előzmény nélkül rátámadott Patriciára, aki nem tudott védekezni. Majdnem kettétörte a pálcáját, de apám közbelépett és lerendezte a dolgot. A fickót azóta is egy bulgáriai elmegyógyintézetben őrzik szoros megfigyelés alatt. Engem sokáig nem értesítettek a dologról, de egy nap bagoly jött Bulgáriából. A háború számomra talán legvérfagyasztóbb története ekkor vette kezdetét. A levelet a címemre küldték, de miután a bagoly nem talált otthon, a Minisztériumba repült. A minisztériumi postán aztán készséggell átvették tőle a levelet és felküldték az irodámba. Mielőtt beértem volna a munkahelyemre, a levél már felkeltette valakinek az érdeklődését: Felicity Wilkins, régi jó ismerősöm, egykori roxfortos iskolatársam és kollégám arról kérdezősködött, hogy miféle barátaim vannak Bulgáriában. Eleinte nem értettem, mire céloz, aztán megláttam a lepecsételt borítékot, rajta Patricia kézírásával. Másfél héttel később a Reggeli Próféta egy kétoldalas cikkében arról értekezett, milyen európai észlelések érkeztek a Sötét Jegy felbukkanásáról. A felsorolt listában Bulgária is ott szerepelt. Rettegni kezdtem. Az nem lehet, hogy megtalálják őket - gondoltam. És miért is keresnék a családomat? Végül is nem ártottak soha, senkinek - próbáltam győzködni és nyugtatni magam. De a félelmem beigazolódott. Ráaádsul olyan módon, ahogyan azt álmomban sem mertem volna elképzelni. Augusztus elsején a Mágiaügyi Minisztérium elesett. Scrimgeour, aki korábban az aurorparancsnokság főparancsnoka volt, a szemem láttára halt meg. Rengeteg jó embert vesztettünk aznap. Nekem szerencsém volt, hogy túléltem: miután kimenekültem az épületből, varjúvá változtam és sebes szárnycsapásokkal messzire repültem London központjától. Az animágia ezúttal is kihúzott a csávából, amit gondosan titkoltam még a családom előtt is. A minisztériumhoz hű maradt auroroknak menekülniük kellett. Mindenfelől halálfalók jöttek és gyilkos átkot szórtak ránk. Senki sem kapott kegyelmet. Voldemort rémuralma a tetőfokára hágott. Bujdosni kényszerültünk. Fejvadászok ostromoltak bennünket. Animágusként könnyebb volt elbújnom előlük és meghúznom magam. Madáralakban információkat is szerezhettem az óvatlanul beszélgető fejvadászoktól. A Galloway Forest Parkban bújkáltam, mikor Felicity Wilkins nevét hallottam. Ő is az áldozatok között van - gondoltam, és már előre sajnáltam szerencsétlent. De korántsem így történt. Tovább hallgatóztam, és kiderült, hogy Wilkins hosszú évek óta a halálfalók besúgója, ezenfelül hűséget esküdött Voldemort nagyúrnak, magának. Önkívületi állapotba estem. Wilkins lehet a felelős a családom haláláért! Ha meghaltak, az az ő lelkén szárad! Egy ember, akinek az oldalán harcoltam tizenhat évvel ezelőtt... És akkor hasított belém a felismerés: mikor Fulleréket próbáltuk kimenekíteni, Wilkins is a csapatunk tagja volt. Mi Podmore-ral különváltunk tőlük. A halálfalók támadása idején nem láttuk őket. Engem Podmore a minisztériumba küldött, nem sokkal később Wilkins egyedüli túlélőként érkezett vissza... Lehetséges volna... Hogy már akkor...? Carlisle-ben találtam rá. Nyugodt, csöndes éjszaka volt. A környéken dementorok ólálkodtak néhány nappal korábban, de akkorra már nyomukat sem lehetett látni. Megtudtam, hogy Wilkins összeszűrte a levet egy halálfalóval és most egy elhagyatott házban várják a nagyúr következő utasítását. Nem törődtem a veszéllyel, rájuk törtem az ajtót. Odabent ültek és épp élénken vitatkoztak valamiről. - Avada Kedavra! - A halálfaló arca mély döbbenetett tükrözött, s a következő pillanatban holtan rogyott össze. Wilkins ijedten félreugrott és nekiesett a komódnak. - Hadrianus... te... élsz...? - kérdezte meghökkenve, majd megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán. Koszos, tépett talárt viselt, haja összeborzolódott, arca kialvatlanságról árulkodott. - De örülök, hogy látlak! Eljöttél értem... - Crucio! Wilkins hangosan sikoltott, aztán a padlóra görnyedt, magzatpózba tekeredett és eszeveszetten rángatózni kezdett. Ordított a fájdalomtól és én örömömet leltem a szenvedésében. Némán, percekig kínoztam így, majd egyszeriben megtörtem az átkot és fel s alá kezdtem járkálni a dohos szagú, penészes falú szobában. - Hol van a családom? Mit tettél velük? - kérdeztem fenyegetően. Wilkins rám nézett. Kipislogta könnyeit a szeméből és megpróbált feltápászkodni. - Semmit nem csinálta... - Crucio! Egyre fogyóban volt a türelmem. Minden porcikámmal azt kívántam, bárcsak megölhetném... De előtte meg kellett tudnom, épségben van-e a húgom, anyám és apám. - Évekkel ezelőtt elárultad a Minisztériumot, engem, Eadmound Podmoret és a társainkat abban a reményben, hogy Voldemort megkegyelmez neked! - harsogtam dühödten. A név hallatán Wilkins ijedten felnyögött. - Azóta is őt szolgálod és kémkedsz neki utánunk! Jól tudom, Felicity! Ne próbálj hazudni nekem! Wilkins valamennyire összeszedte magát és odakúszott a szoba túlsó végébe. Hátát a foltos tapétájú falnak vetette és hangosan zihálni kezdett, de arcára most már leplezetlen félelem ült. - A Sötét Nagyúr soraiban sokra vihetted volna, Hadrianus. A fekete mágia avatott szakértője vagy. Nagy becsben tartott volna téged. Nagy hasznára lettél volna - vacogta megszállottan, majd ijedten összehúzta magát, látva a feléje szegezett pálcámat, végül hisztérikusan kiabálásba kezdett. - Te nem tudod, milyen érzés, ha a Sötét Nagyúr kínoz téged! Te nem tudod, mit szenvedtem azért, hogy életben tartson! Hogy hasznosnak ítéljen meg engem! Vagy te talán mit tettél volna? He? Mit tettél volna? - Meghaltam volna! - üvöltöttem. - És te is meg fogsz halni, Felicity Wilkins, hamarosan meghalsz! De előtte elárulod nekem, hogy mit műveltél a családommal! - Életben vannak! - sziszegte. - Életben vannak! Nem találtuk meg őket... Az a bestia húgod túl jól ért a védőbűbájokhoz... A sárvérű fattyú... Zöld fény villant és Felicity Wilkins holtan rogyott össze. A következő pillanatban néma csönd ereszkedett az üresen álló házra és a környékére.
Napjainkban
Az áruló Wilkins nem hazudott. Patricia valóban sikerrel védelmezte a családot és elkergette a betolakodókat, azokat, akik az életükre törtek, de a lepleződésük után újra útra keltek és Lengyelországban kerestek menedéket. A kisbabának itt adott életet, a szülés levezetésben anyám segédkezett. A húgomnak kisfia született, egészséges, pirospozsgás, vasgyúró gyerek. A roxforti csatában odaveszett Voldemort halálának hírére varázslók és boszorkányok tömegesen tértek vissza az otthonaikba, így tettek a szüleim, Patricia és a keresztfiam is. Anyáékat visszafogadták a házmesteri lakásba - tettem róla, hogy visszafogadják őket -, Patricia pedig saját lakást vásárolt Manchesterben, közel ahhoz a városrészhez, ahol gyerekeskedtünk és a család segítségével egyedül nevelte a keresztfiamat. Én újra szolgálatba álltam a Mágiaügyi Minisztériumban. Úgy tűnik, minden megváltozott. S mégis, valahogy ugyanaz kezdődött el, mint annak idején, mikor újonc aurorként túlestem a tűzkeresztségen. Mikor lezártuk az első, förtelmes háborút. Akkor minden megváltozott. Úgy hittük. És közben semmi sem. Egy valami tartós: az állandó stressz és kilátástalanság miatt nem tudok leszokni a drogokról. Egyre több hangot hallok a fejemben. Túléltem két háborút. Nem normális életet élek. Letettem róla, hogy saját gyerekem szülessen. Egy nekromágusnak nem való a családos élet. Meglátszanak rajtam a munkám nyomai. Mikor szabadulni vágyok minden gondolattól, varjúként fürkészem az azúrkék eget. Ez a jobbik eset. Van úgy, hogy csak a tű segít... Vagy egy kis alkohol. Patricia nem tud róla. A szüleim nem tudnak róla. Tegnap összefutottam Natashával. Ő jól tudja. Előtte nem tudok hazudni. A véletlen sodort egy liftbe bennünket a minisztériumi épületben. Mióta szakítottunk, egyikünknek sem volt tartós kapcsolata. Nem alapítottunk családot. Nem született gyermekünk. Talán rosszul tettük, hogy szétváltunk... Talán... Újra megpróbálhatnánk... Nem tudom. Esetleg, megkérdezhetem, volna-e kedve találkozni. Végül is, túléltem két háborút. Miért riadnék vissza egy nőtől, akivel évekig éltem együtt? Talán, mert mindent tud rólam... Talán... A tű biztosan segíteni fog. Vagy a démonok a fejemben. Régen jártam temetőkben. Most majd újra felbukkannak a holtak és a holtak után vágyók. Talán... Igen, azt hiszem, megkeresem Natashát.
Mikor hallom a démonok hangját a fejemben, azt mondják nekem, hogy nem vagyok jó. Elmondok egy imát az átkozottakért. És tovább harcolok.
Alapok
jelszó ||Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az. így ejtsd a nevemet || hádrianusz volfrám monszgöri nem || férfi születési hely, idő || Manchester, Anglia, 1957. december 19. horoszkóp || nyilas kor || 41 vér || sárvérű munkahely || Varázsbűn-üldözési Főosztály, Mágiaügyi Minisztérium
A múlt
Gyerekkor
Mikor megszülettem, a szüleim friss házasok voltak és - mivel tiltott románc volt az övék - nagyszülői támogatás nélkül, egy-egy olcsó bőrönddel léptek a nagy betűs élet zegzugos ösvényére. A szeretet tartotta össze kettejüket azokban a nehéz időkben, amelyekből bőven kijutott az évek során. Nem véletlen, hogy majd tíz év a korkülönbség a húgom és én közöttem: olyan mély szegénységben éltünk nyolc éves koromig, hogy a kifűtetlen lakásban gyakran tüdőgyulladást kaptam, a penészes és dohos falak között légúti rendellenességet állapított meg nálam a házi orvosunk, a hiányos és ritka táplálkozás miatt pedig emésztési zavarok léptek fel. Az apám egyszerű gyári munkás volt, a közeli ipartelepen dolgozott egy vasöntödében, anyám főiskolára járt még azelőtt, hogy apámmal megismerkedett volna. Később a Fémmegmunkálási Hivatal adminisztrációs irodájában próbált elhelyezkedni, mint gépíró, de egyetlen egyszer sem vették fel. A hátrányos megkülönböztetést annak köszönhette, hogy az apja - az én anyai nagyapám - politikai síkon mozgott, befolyásos szószóló volt s mint az alsóházi parlament tagja latba vetette minden kapcsolatát, hogy a lánya elhelyezkedési kísérleteit megakadályozhassa. Apai szeretete azt tűzte ki céljául, hogy ellehetetleníti édeslánya munkavállalói próbálkozásait, mindettől pedig azt remélte, hogy a lány majd csalfa bűneiért vezekelve visszatér a szülői házhoz kuncsorogni. Az anyámat azonban sokkal keményebb fából faragták ennél: kitartott az apám mellett, aki ember feletti energiával, négy műszakban dolgozott, beválllalt minden túlórát, hogy plusz pénzhez jusson és friss kenyeret tegyen a család asztalára. Anyám erős asszony volt, nem tűrt semmiféle kompromisszumot, ha a családja jólétéről és megélhetéséről volt szó. Mikor nyolc éves lettem, kaptam egy pár vadonatúj zoknit születésnapomra: azelőtt mindig más gyerekek levedlett, foltos ruháit hordtam, amiket úgy guberáltak éjszakánként. A gyönyörű ajándékot, aminek úgy örültem, mint amennyire egy házimanó bömbölt volna kétségbeesésében, ha meglátja, többek között annak köszönhettem, hogy anyám végre munkába állt. Egy jó lelkű és jómódú, gyermektelen házaspár otthonában takarított, főzött és mosott rájuk a hét minden napján. Ezzel a jövedelemmel együtt már egy elfogadható életvitelt tudtak biztosítani mindhármunk számára: naponta egyszer főtt étel került az asztalra, többnyire azokból a fogásokból összeválogatott maradékok, amelyeket anyám Mr és Mrs Paige-nek főzött. Meglepően gyorsan egészséges színre kaptunk a rendszeres étkezéstől, a meleg tejtől, friss kenyértől, szalonnától, sajttól és tojástól. Hétvégente már hús is került a tányérokra, amitől hamar erőre kaptunk. Apám rengeteget dolgozott, de visszatérő életkedve miatt a szemei alatt elnyúló fekete, fáradt táskák ellenére, tekintetében jókedv és derű csillogott. Lassacskán a házat is tisztítani kezdtük, amiben laktunk; egy régi társasház elsőemeleti gangjáról nyílt, másfélszobás kuckó. Nem volt nagy, nekünk éppen elegendő. 1965 karácsonyán aztán gyökeres fordulat állt be az életünkben: a földszinten lakó házmester bácsi szívinfarktusban meghalt, gyerekei már rég kirepültek, megözvegyült ember lévén nem maradt utána senki, aki igényt tartott volna a szolgálati lakásra. A lakókat feszélyezte, hogy a hosszú évek megszokott rutinja egyik napról a másikra megváltozott és hogy egy vadidegen ember kap majd kulcsot valamennyiük otthonához. Hamarosan kérvénnyel fordultak a megfelelő hivatalhoz, hogy ne közvetítsenek ki egy családot, megpróbálják házon belül megoldani a problémát. Nem sokáig keresgéltek: a feltételnek egyetlen család felelt meg, mégpedig a kisgyerekes Monthgory házaspár. A kisfiúval sose volt baj, tisztelettudó volt, korát meghazudtoló értelemmel, írni, olvasni, számolni tudott, jól nevelt gyereknek tartották, akit mindenki szeretett. Mr Monthgory ezermester ember hírében állt, bárki bármikor segítséget kérhetett tőle, ő készséggel ment és segített. Ha egyszer valamit megjavított, az csak nagysokára romlott el újra. Mrs Monthgory tisztességes, szeretetteljes asszonyként és kiváló társalkodónőként nem csupán józan ítélőképességéről, de hivatásához képest kiugró értelmi és érzelmi intelligenciáról is tanúbizonyosságot tett. Emellett imádta a gyerekeket és szívén viselte valamennyi házbeli csemete sorsát. Erről árulkodott az is, hogy gyakran megörvendeztette a csöpp népséget finom házi süteményekkel. Így az életünk szép és boldog mederben csordogált tovább: apa és anya otthagyták a munkahelyüket, hogy minden idejüket a házmesteri teendők ellátására fordítsák. Akadt belőlük bőven, kétemberes feladatok garmadája zúdult a szüleim nyakába. De ők készséggel és minden eddiginél boldogabban állták a sarat. Ráadásul így az anyagi helyzetünk is rendeződött, a szolgálati lakásért ugyanis nem kellett bérleti díjat fizetnünk. A történtek hatására a szüleim a régóta halogatott második csemete elérkezéséről döntöttek, s én másfél éven belül elsőszülött testvér lettem. Patricia csöndes csöppség volt, szerettem játszani vele. Gyorsan cseperedett, de a nevelkedésének már kevésbé voltam szemtanúja, hiszen elérkezett az ideje, hogy elemi iskolába írassanak. Hamar a tanárok kedvence lettem: jó magaviseletű és jó eszű gyerek voltam, aki ráadásul úgy érkezett az iskolába, hogy tudott írni, olvasni, sőt, még számolni is. A tudásom, amit anyám hagyott rám, rettentő nagy segítségemre volt az első egy-két évben. Fiúiskolába jártam - akkoriban még nem volt divat a koedukált oktatás -, de mindig kerültem a balhésabb srácokat és csak néhány fiúval barátkoztam össze. Velük aztán rendkívül jóban lettem és nagyon sokat vendégeskedtünk egymásnál. Boldog voltam, hogy nem kell szégyellnem a szüleimet, a származásomat, hogy amikor átjöttek a pajtások, volt mivel kínálni őket. Egyébként naphosszat fociztunk az utcában, bújócskáztunk és fogócskáztunk, vagy belopóztunk a gyár területére és nagy-nagy felfedező kalandokban vettünk részt. Előfordult, hogy csapatostul kerestük az izgalmakat. Miután iskolába kerültem, minden szép és csodás volt. Egészen tizenegyéves koromig.
A felismerés éve
Bár teljes valómmal megvetem Mardekár Malazár vérelméletét, nem titkolom és abszolút közönnyel jelentem ki: sárvérű vagyok. Ez csupán azért fontos, mert az én családomban még soha előttem nem adatott varázsló vagy boszorkány, ennél fogva elképezlni sem tudtam, hogy mennek a dolgok a varázsvilágban. Tökéletesen emlékszem arra a napra, mikor 1968. június 27.-én, egy rettentő forró, a hagyományos angol időjárást meghazudtoló napon, kora délután, a négyórai teázás előtt megkaptam az első roxforti levelemet. A verandán játszottunk a szomszéd gyerekekkel, ott volt Patton, Rodger, William, Ellie, Susanne és Johnson is. Egy ócska, kilyuggatott bőrfocit rúgtunk fel és alá, kapunak egy-egy átellenes virágcserepet használtunk, amiért persze később meg is kaptuk a magunkét. A nyári hőségben anyám kinyitotta a társasház kétszárnyú főbejáratát, hogy huzatot csináljon odabent a belső udvaron. Egyszer csak egy kuvik röppent be, azt hittük, eltévedt szegény, megzavarodott az utcai forgalom zajában. Aztán gondolkodni kezdtünk, hogy márpedig a bagoly éjszakai állat és ugyan mi keresnivalója van itt, minálunk? Három íves kört írt le a fejünk fölött - ma már tudom, hogy azon gondolkodott, melyik gyerek a megfelelő a sok közül a címzésnek megfelelően -, majd egy furcsa zöld pecsétes levelet potyogtatott az orrom elé és azzal a lendülettel el is szárnyalt arra, amerről jött. Gyorsan felkaptam a földről a levelet és áhítattal bámulni kezdtem... Még soha, senkitől sem kaptam levelet! Ugyan furcsállottam, hogy egyetlen bélyeg sem volt rajta, de ez abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Körülöttem hangos zsibongás támadt: a szomszéd gyerekek egy emberként próbálták kikapni a kezemből és ők maguk kibontani a borítékot. Hamarosan kisebb birkózás indult, amelyben minden gyerek részt vett, de nem tudtunk felülkerekedni egymáson. A hatalmas zsivajra aztán kicsapódott a szolgálati lakás ajtaja és anyám lépett ki rajta. - Mi ez a hangzavar, gyerekek? - ripakodott ránk szigorú arccal. - Játsszatok csendesebben vagy sipirc mindenkinek haza! Elveszem a focitokat! Patton, már megint elszakadt a mandzsettád! Tegnap varrtam meg neked! A vörös hajú, szeplős arcú Patton tudomást sem vett a problémás ruhadarabról, ehelyett lelkesen az anyámhoz rohant és fennhangon ismételgetni kezdte: - Hadrianus levelet kapott! Egy bagoly hozta! Levelet kapott! Hadrianus levelet kapott! Egy bagoly hozta! Anyám csak legyintett. - Miket beszélsz, te fiú... - mondta kedvesen, aztán megakadt a pillantása az arcomon, majd tekintete a kezemre vándorolt, amiben egy levelet szorongattam. - Hadrianus! Gyere ide! - szólított erélyesen, aztán a többiekre nézett. - Mindenki menjen haza! A játéknak mára vége! Majd holnap folytatjátok! A zsörtölődő, elégedetlen zsivaj hallatára megkeményedett arcvonásokkal, szúrós tekintettel nézett végig a gyerekeken, akik erre nyomban visszaiszkoltak a lépcsőház bejárata felé. Én félszegen odaoldalaztam - ugyan nem volt mitől félnem, hiszen a levelet nem azért kaptam, mert valami rossz fát tettem a tűzre -, de anyám tartott attól, hogy rossz társaságba keveredtem, vagy egy fakír zaklatni próbál. Mikor beléptünk a konyhába és bezárta mögöttünk az ajtót, letelepedtünk az asztal mellé, nem sokára pedig kiderült, hogy szó sincs semmiféle bajról. Anya fennhangon olvasta a levelet és legalább háromszor elismételte, mire teljes egészében felfogta annak tartalmát. Az elején még csak tágra meredt szemekkel szorongatta a gondosan összehajtogatott papírlapot, utána hitetlenkedve bámult hol a gyerekére, hol a levélre, végül ájulás közeli állapotban a székre rogyott és a padlóra ejtette borítékostul együtt.
Mi az a Roxfort? Mi az a boszorkány? Mi az a varázsló? Ki az a Dippet? Ki az a Dumbledore? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben és alighanem édesanyám fejében is. Jó ideig csak néztünk egymásra, aztán nagyot kacagtunk. Alighanem félresöpörtük volna a paródiának is beillő levelet, amiről szenttül meg voltunk győződve, hogy valamelyik vicces kedvű osztálytársam firkantott írásgyakorlás alkalmával, azonban néhány perccel később határozottan kopogtattak az ajtónkon. Anyám fáradhatatlanul felállt, megigazgatta otthonkáját és már lépett is ajtót nyitni. Mikor feltárult az ajtó, szóhos sem jutottunk a döbbenettől. Egy rendkívül jól öltözött, öltönyös, pöttyös nyakkendőt viselő férfi állt az ajtóban. Fényesre suvickolt cipőjén megcsillantak a napfény halványan derengő sugarai. Lerítt róla a jómód és a gazdagság. Sohasem láttuk még a környéken. Öreges tekintete végtelen bölcsességet sugárzott, őszes-barna körszakálla, vállig érő, egyenes szálú haja és dús szemöldöke barátságosan feküdtek mosolygós arcán. Félhold alakú szemüvegét mélyen az orrára biggyesztette. - Szép jó napot kívánok - köszönt udvariasan. Ránézésre kissé szórakozott embernek tűnt, ugyanis szüntelenül mosolygott, mint aki rettentően élvezi a helyzetet. - Kegyedben Mrs Janett Callick Monthgory-t tisztelhetem? Anya köpni-nyelni sem tudott meglepetésében. Tátott szájjal, igenlően bólintott. Az ismeretlen idős férfi délceg pillantása ekkor én rám vándorolt. Anya köténye mögött bújtam meg és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Tizenegy év ide vagy oda, kicsit tartottam tőle, mit akarhat ez a férfi tőlünk. Apa nem volt otthon, nem tudott volna megvédeni bennünket, ha baj ér. - A fiatal úr pedig - folytatta az idős férfi - Hadrianus Wolfram Monthgory. Jól sejtem? - Teljesen természetes hangon beszélt, mintha vadidegenekre nyitni az ajtót mindennapos rutin lenne számára. - Ó, én botor, elfeledkeztem bemutatkozni - kapott észbe gyorsan. - A nevem Albus Dumbledore. Igazgatóhelyettesként és tanárként dolgozom a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Beljebb mehetnénk, kérem? - Maga küldte azt a levelet a fiamnak? - kérdezte gyanakvó hangon édesanyám. Egy tapodtad sem mozdult az ajtóküszöbről. - Parancsol, kérem? - Dumbledore arcán most először jelentkeztek a csodálkozás jelei. Nem sokára észrevette a padlón heverő, zöld pecsétes borítékot és szelíden arccal folytatta. - Valóban én küldtem, és ezúton kérem szíves elnézését. A bagoly bizonyára rossz levelet postázott, máskülönben a varázstalan szülők gyermekeit minden esetben személyesen keressük fel. Ezért látogattam el Önökhöz. De mielőtt többet mondanék - itt Dumbledore hangjába parányi határozottság vegyült -, szeretném, ha Hadrianus, kegyed és jómagam magunk maradhatnánk a négy fal között. Dumbledore ezzel a gangról kíváncsiskodó szomszéd gyerekekre célzott. Anyát meggyőzték az érvek és beljebb tessékelte a váratlan vendéget. A férfi leült és készséggel elfogadta a teát valamint a teasüteményt, amellyel anyám kínálta. Én csak tátott szájjal figyeltem őt. Valamiféle megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle, ami azonnal megbabonázott, de magam sem tudtam volna megmagyarázni, mi lehet az. A jelek szerint anya nem érzett semmi hasonlót, máskülönben furcsábban és ingerültebben viselkedett volna. Nem szívlelte a természetellenes dolgokat a házában. Mielőtt anya egy szót is szólhatott volna, a Dumbledore nevű férfi lényegretörően és kedvesen bár, de cseppet sem a szenilisek merengő stílusában beszélni kezdett. - Azért vagyok itt, hogy a felvételről szóló levelet és a beiskolázáshoz kapcsolódó dokumentumokat személyesen adjam át. Miután ezt már megkaptad - itt barátságosan felém biccentett -, ideje magyarázatot adnom látogatásom valódi céljáról. Mint azt bizonyára Ön és kedves férjura már észrevették, Mrs Monthgory, a kisfiuk hajlamos olyan furcsa dolgokra, amelyek a korabeli gyerekekre, de talán még a felnőttekre is, egyáltalán nem jellemzők. - Maga honnan... honnan...? - Anya jeges rémülettel meredt a kedvesen mosolygó férfira. Valóban, előfordult, hogy csináltam ezt-azt, amiket magam is furcsállottam... Például egyszer az ujjammal csettintgettem, és picike piros szikrák törtek elő az ujjhegyem tövéből, a körmeim alól. A szüleim nem szerettek ettől se jobban, se kevésbé, de mindenki elől gondosan titkolták, mintha attól féltek volna, a boszorkányság bélyegét sütik rájuk. - A gyermekét születése pillanatában nyilvántartásba vettük, hölgyem - felelte tárgyilagosan Dumbledore. - Mint az összes hozzá hasonló, varázslótehetséggel született gyermeket. Legjobb tudomásom szerint az Önök családjában még egyszer sem fordult elő ez az adomány, éppen ezért kerestem fel személyesen Önöket, hogy tájékoztassam: gyermekük nem szenved semmiféle abnormalitást kiváltó betegségben, csupán a természet egy rettentő delejes ajándékkal, a mágia nemes tudományával ruházta fel. Ez többek között azt jelenti, hogy képes varázslás útján kibontakoztatni a képességeit és ellenőrzött körülmények között elsajátítani valamennyi ide tartozó tudásanyagot. A varázslók és boszorkányok létező társadalmi rétegek, Mrs Monthgory - tette hozzá békésen, mielőtt anyám ellenkezni kezdett volna. - Saját biztonságunk érdekében azonban szigorú titokvédelmi törvények figyelembevételével élünk, amelyek bizonyos mértékben szabadságunk milyenségét korlátozzák, egyszer s mind biztosítják számunkra a szabad, élhető jelent és jövőt. Azért nem tudnak a varázslóvilágról, mert mi nem akarjuk, hogy tudomást szerezzenek róla, noha ott élünk Önök között, a szomszédban, a munkahelyen, egyszerű, hétköznapi emberekként. - Ez mind szép és jó - vetette oda az anyám, ugyanis még mindig látszott rajta, hogy nincs egészen meggyőződve a vendégségbe érkezett megfelelő elmeállapotának bizonyosságáról. - Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Joggal várom el, hogy bizonyítékát adja a szavai hitelének. Dumbledore bólintott. - Megengedi? - mutatott a csurgatóban egymásra pakolt koszos edények garmadájára. Anyám bólintott és feszülten figyelt. Az idős férfi előhúzott egy karmesteri pálcához hasonló, bütykös valamit, és leírt egy kört vele a levegőben, mire kisvártatva az edényekről, tálakról és evőeszközökről maradéktalanul eltűnt minden ételmaradék, s most csillogva-villogva, tökéletesen szabályos mintában felsorakoztak az asztal pereme mentén. Anyával mindketten tágra nyílt szemekkel figyeltük a mutatványt. Dumbledore nem elégedett meg ennyivel: hamarosan sorban kinyílt a konyhaszekrény egy-egy ajtaja és az eszcájgok darabjai léhán bekúsztak arra a helyre, ahonnan korábban kivették őket. - Ezt én is meg tudom majd csinálni? - kérdeztem első ízben, mióta a férfi megérkezett hozzánk. Dumbledore kacsintott. - Ha ügyes leszel és szorgalmasan fogsz tanulni, egészen biztosan - felelte.
Roxfortos évek
Nem én vagyok az egyedüli, mikor azt mondom, nagyon szerettem a Roxfortba járni. A szüleim rettentő büszkék voltak rám, miután elfogadták a tényt, hogy varázslócsemete van a családban. Odáig voltak tőle, hogy milyen nagy tehetséggel áldott meg engem a sors, ami persze a varázsvilágban megszokott dolog volt, de egy egyszerű, hétköznapi életet élő mugli munkáscsalád fiaként mégiscsak nagy dolognak számított. Dumbledore professzor készségesen válaszolt a szüleim minden kérdésére és arról is biztosított bennünket, hogy az iskola kész anyagi jellegű támogatást nyújtani számunkra, miután megbizonyosodott afelől, hogy a családom nem tudná finanszírozni a roxforti tanulmányaimat. Bagolypostával küldték meg a szükséges tankönyveket és egyéb, az iskolai felszerelés elmaradhatatlan darabjait. Az Abszol útra családostul látogattunk el, egy jóravaló boszorkány, Amanda Rossbelt útmutatásával, aki volt szíves végigvezetni bennünket valamennyi üzleten és részletesen elmagyarázta nekünk a Gringotts Varázslóbank tevékenységét is. A szüleim összekapartak annyit, hogy huszonöt galleonra való aranyérmét elhelyeztek a nevemre nyitott széfben. A Roxfort további évi ötven galleonnal támogatott, amelyet minden tanév szeptember elsején helyeztek el a gringottsbeli széfemben. Az első tanévben a szükséges kellékeket is ők maguk finanszírozták, azonban meghagyták, hogy másodévtől kezdődően már a segélyalapon folyósított ösztöndíjből magamnak kell gondoskodnom a bevásárlásról. Kaptam egy szép iskolai talárt, két pennát, a tantárgyi követelményeknek megfelelő használt tankönyvek egész sorát és egy új üstöt. A legizgalmasabb vásárlás, ahová Amanda Rossbelttel, a húgommal és a szüleimmel együtt léptünk be, Ollivander Pálcaboltjában ért bennünket. Életem első és eddigi egyetlen varázspálcája; jól emlékszem a bizsergető érzésre, ahogyan harmadik próbálkozásra a kezembe vettem, göcsörtösen - és eléggé esetlenül - megmarkoltam, majd az egész testemben kellemes melegség áradt végig. Egyébre nem futotta, de nekem már ezek a tárgyak is akkora kincsnek számítottak, hogy a világért sem váltam volna meg tőlük. Nap, mint nap a könyveket bújtam odahaza, a házmesteri lakás aprócska szobájában, ami nekem volt kiutalva gyerekszoba gyanánt. A húgom karonülő lévén még a szüleim szobájában lakott és aludt, egy apa által készített gyerekágyon. Mire elérkezett szeptember elseje, már kívülről fújtam a Roxfort történetét: mugli származású gyerek révén minél alaposabban meg akartam ismerni azt a világot, amely csak most nyitotta ki előttem aranyszárnyas kapuit. 1968. szeptember elsején léptem először a roxmortsi vasútállomás peronjára, és indultam útnak a száztornyú kastély felé. A beosztási ceremónián a Teszlek Süveg dalolt, de az izgalomtól és félelemtől arra sem emlékszem, hogyan jutottam el a nagyterem túlsó végébe. A süveg határozott, erélyes hangjának bömbölése azonban, amikor Dumbledore professzor a fejemre helyezte a süveget, örökre megmaradt bennem. - MARDEKÁR! Ezt az szót visszhangozta a Teszlek Süveg és én botorkálva indultam Mardekár Malazár házának asztala felé, ahol kisebb üdvrivalgás fogadott.
Úgy éreztem, egy nagy családba kerültem. Az első hónapban még minden szép volt: összebarátkoztam néhány fiúval és lánnyal, a felsőbbévesek segítettek nekünk eligazodni a kastélyban, a klubhelységben, a tantermek felé vezető úton és óvva intettek bennünket a Tiltott Rengetegtől, a kihágásoktól, persze néha belerángattak bennünket egy-egy heccelésbe, amiken később mindannyian nagyokat derültünk, főleg, ha nem kaptak rajta minket. Elég jó kis társaság verődött össze, de nem sokára felbukkant egy kényes kérdés, ami régóta motoszkált a fejemben és ami miatt már egy ideje tartottam tőle, hogy ez az ideakép hamarosan szertefoszlik: egyesek hangoztatni kezdték, hogy aranyvérű családok leszármazottai, így alanyi jogon úgy vélték, a Mardekárban van a helyük. Többen csak annyit mondtak, hogy ők félvérek, tehát vagy apai, vagy anyai ágon varázslóvér csörgedez az ereikben, ugyanakkor egyetértettek abban aranyvérű társaikkal, hogy a Mardekár kiveti magukból a pórnépet, a mágusvér söpredékét, a mugli családok varázsló gyermekét. Összeszorult a szívem és a gyomrom bukfencet hányt. Én sárvérű volnék? Felidéztem magamban Dumbledore professzor szavait, amit azon az emlékezetes nyári délutánon mondott: " (...) legjobb tudomásom szerint az Önök családjában még egyszer sem fordult elő ez az adomány (...)". Életemben először félni kezdtem, ami később rettegéssé fajult. Kínosan kerültem minden helyzetet, amiben a vértisztaság témája felmerülhetett. Megpróbáltam titkolni a származásomat, de jól tudtam, hogy előbb-utóbb napvilágot fog látni az igazság. Így is lett. Néhány hónappal később, de még a karácsonyi szünet előtt a barátaim megneszelték a dolgot és akadtak olyanok is, akik szaladtak szétkürtölni a felsőbbévesek között. Egy sárvérű?! Mardekár Malazár házában?! Kitört a botrány. A diákok egy része megvetett amiatt, aki voltam annak ellenére, hogy nem tehettem róla, hogy hová és milyen körülmények közé születtem. Néhányan persze kiálltak mellettem, például Benjamin Whisper vagy Clarence Clance, akikkel jó barátok maradtunk egészen az utolsó évünkig a Roxfortban. Ott volt még Heather és Rachel Sanderson, egy testvérpár. Heather osztálytársam volt, Rachel akkoriban kezdte a harmadik évfolyamot, mikor mi elsősként koptattuk az iskolapadot. A többség viszont nem kedvelt túlságosan, mint az egyetlen sárvérűt, aki abban az időben a Mardekár házban tanult. Mikor hazautaztam a karácsonyi szünetre, a szüleim alaposan kifaggattak mindenről, mi történt velem, míg odavoltam az iskolában. Őszintén elmeséltem nekik, hogy a származásom miatt csúfolnak, gúnyolódnak rajtam és hogy a diákok többsége csúnya szemmel néz rám. Ekkor kaptam életem egyik legjobb tanácsát, az édesanyámtól, aki élen járt abban, hogyan törjön ki a nehéz, szánt szándékkal akadályoztatott emberek sorsából: - Azzal foglalkozz, amiért odamentél, fiam. Tanulj, tanulj és tanulj, minden nap fejlődj valamiben. Ha erősebb és jobb leszel náluk, tisztelni fognak téged. Mutasd meg, hogy ki vagy, ne engedd, hogy elnyomjanak és ha kell, mosolyogva válaszd a nehezebb utat. Különleges vagy, Hadrianus, mert kiválasztottak. Ezt sose feledd. - Megfogadtam a tanácsát. Eleinte nem nagyon akaródzott visszamenni a Roxfortba, de a szünetben kaptam néhány kedves baglyot a barátaimtól, többek között Benjamintól és Clarencetől, akik édességcsomagot is mellékeltek nekem karácsonyi ajándék gyanánt, nem feledkezett meg rólam a Sanderson testvérpár is, Heather egy szívecskés lapot küldött, Rachel maga készítette süteményválogatást postázott, és ő nem feledkezett meg arról sem, hogy a családomnak is boldog karácsonyt kívánjon. Minden egyes alkalommal, ha ünnepi jókívánságokat kaptam, bagolyfordultával válaszoltam, mivel nekem nem volt kisállatom, aki kézbesítette volna a leveleket. Anya mindenkinek porciózott a karácsonyi menüként asztalra kerülő finomságokból, bár kétkedve figyelte, mikor a bagoly lábára kötöttem a jókora, vaskos csomagokat. Újév után apával elutaztam Londonba, a King's Cross pályaudvarra. Az otthon töltött két hét alatt teljesen feltöltődtem és reményekkel, ambíciókkal telve indultam vissza a Roxfort falai közé. Az első öt legjobb tanuló között voltam az évfolyamon és a tudásom rohamosan gyarapodott. Annak ellenére, hogy soha előttem nem volt varázslóvérű ősöm a családban, sokkal ügyesebben hajtottam végre bűbájokat, változtattam át tárgyakat és kevertem bájitalokat, mint egyes aranyvérű társaim. Ez persze irigységet ébresztett bennük, de megpróbáltam kizárni magamból a csipkelődésüket és csak magammal, illetve a barátaimmal foglalkoztam. A következő évek eseménytelenül teltek abban a tekintetben, hogy megszokott rutin szerint éltük a mindennapjainkat az iskola falai között. Eredményes és sikeres tanuló voltam, akit szerettek a tanárok és jobban kedveltek azok a diákok, akik másik házak sorait gyarapították. Összebarátkoztam például egy Tina Phyllis nevű hollóhátas lánnyal, akivel elég közel kerültünk egymáshoz harmadikban. Robin Bayman hugrabugos volt és kivételesen ügyetlen fiú, de csupaszív ember és jótét lélek. Nagyokat mókáztunk együtt. Az elmaradhatatlan barátok persze Benjamin, Clarence és Heather maradtak, de gyakran hozzánk csapódott Rachel is a barátjával, Timothyval. Másodévesen iskolaelső lettem az évfolyamon, harmadévesen sikerült megismételnem ezt a bravúrt. A harmadik évem a Roxfortban elég mozgalmas volt abból a szempontból, hogy a tanulmányaim mellett a társasági életem is fokozódott, illetve beválogattak a Mardekár kvdiccsapatába is. Miután Robert Mactillan elballagott, a csapat egyik terelőposztja megüresedett. A másik terelő már kerek egy éve Rachel Sanderson volt; érthető hát, hogy a válogatáson való részvételemről győzködött. Mielőtt a Roxfortba kerültem, soha nem volt seprű a lábam között, de az elsőéves repüléstan órákon felhívtam magamra Heather nővérének figyelmét. Mindig célozgatott rá, hogy szívesen látna a csapatban, és ha arra kérem, szívesen szól néhány jó szót az érdekemben a Mardekár akkori csapatkapitányánál, Cora Eustisnál. Cora egy feltűnően csinos, hosszú szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű lány volt, ráadásul igazságos csapatkapitány és remek fogó. Nem csoda, hogy megvesztek érte a fiúk, s titokban számtalan srác képzelgett róla. Ravasz és eszes lány volt, jó tanuló, egyedül a hangulatingadozásait volt nehéz elviselni. Nehezen engedett bárkit közel magához. Mikor én megismertem, már hatodévesként a RAVASZ előkészítőkre járt. Plátói szerelem volt első látásra - és ezzel nem voltam egyedül. Cora egyik legnagyobb fegyvere a külsejében rejlett: meccseken gyakran magára vonta az ellenfél csapata fiútagjainak figyelmét egy-egy kecses mozdulattal vagy csábos pillantással. Ennek következményeként a gurkók gyorsan és halálos precizitással célt találtak. Nem sokkal később elterjedt a híre, hogy Cora pillantása egyet jelent a gyengélkedővel. A válogatón elég sokan összeverődtünk. A csapat meglévő tagjai ott álltak Cora mögött és sorra gyakoroltak néhány formációt minden jelentkezővel. Mikor én kerültem sorra, többen huhogni kezdtek és fújoltak, hogy egy magamfajta sárvérű nem kerülhet a Mardekár csapatába. Figyelmen kívül hagyva a fenyegetéseket és heves ökölrázást, Cora még aznap délután felvett engem a posztra. Madarakat lehetett fogatni velem. Rachel és Heather elsőként gratuláltak, mindketten cuppanós csókot nyomtak az arcomra. Akkor először éreztem úgy, hogy fontos lettem a Roxfortnak. Szó se róla, nagyon élveztem a helyzetet. A Mardekár kviddicsjátékosa lettem, kacérkodtam egy lánnyal és a barátaim felváltva veregették a vállam. Az irigyeim még jobban fújtak rám, de nem érdekelt; többé nem találtak fogást rajtam. S ha mindezt lehetett még tovább fokozni, akkor elárulom: az év végén megnyertük a házak közötti kviddicsbajnokságot. A negyedik évemet olyan felszabadultan kezdtem, mint még soha. A nyári szünetben sok barátommal találkoztam, Heatherék ráadásul elhívtak magukhoz családostul néhány napra. Ott találtam Benjamint és Clerence-t is. Remek vakáció volt. A tanév kezdetével szaporodtak a tanulnivalók, hisz a harmadikban felvett fakultatív tárgyakat is folytatnunk kellett, elkezdődtek a kviddicsedzések is. Ebben az évben kezdtem behatóbban ismerkedni a fekete mágia tanaival és az érdeklődésemet az animágia roppant bonyolult módszertana is felkeltette. Nem csupán azért, mert a mágia sötét oldala felé fordultam volna önszántamból, hanem mert fűtőtt a kíváncsiság és a vágy, hogy minél szélesebb spektrumát ismerjem meg a mágia becses tudományának. Ez irányú elfoglaltságaim, ami többek között azt jelente, hogy órákhosszat kuksoltam a könyvtárban és a könyvtár zárolt szekciójában, Heather nem nézte túl jó szemmel. Mindig olyasfajta tanuló voltam, aki könnyen tanult meg dolgokat, ezért szokatlan volt tőlem az a hozzáállás, hogy hosszú időt töltök egymagamban ősrégi könyvek és vaskos pergamentekercsek társaságában. Én azonban nem törődtem vele, aminek meg is lett az eredménye: egy alkalommal összekaptunk valami apróságon, ami aztán veszekedéssé fajult és néhány hétig szóba sem álltunk egymással. Csak időközben jöttem rá - és erre Rachel igyekezett felhívni tapintatosan a figyelmem -, hogy Heather fülig belém zúgott, és bizony több időt akar velem tölteni. Ráadásul féltékeny volt a barátnőmre, Tinára is, később pedig Corára is gyanakodni kezdett. A problémák akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy Tina látókörébe más is belépett. Minderre azonban közel egy évvel később, ötödéves korunkban derült fény. Szomorú és tanulságos történet ez; semmiképp se kezdjen az ember a lányokkal! Ezt tudom mondani minden fiatal srácnak, aki tizenévei közepén jár. El a kezekkel a szerelemtől, tegyük csak azt, amire a természet jóvoltából mindenképp igényünk van mindkét fél részéről. Ötödéves koromban kineveztek a Mardekár ház prefektusának, tekintettel kimagasló tanulmányi eredményeimre és példás magatartásomra. A jelvény mindig ott csillogott a taláromon és bevallom, élveztem a kitüntetett figyelmet, ami ezzel járt. Elsősorban móresre taníthattam azokat, akik mindaddig gúnyolódtak rajtam és sopánkodtak miattam. Nem érdekelt az sem, ha a saját házam tanulóit büntettem, de örültem, hogy végre van valami fegyver a kezemben az átkozott aranyvérmániájuk ellen. Be is fogták a szájukat, nem csipogtak többet. Cora időközben befejezte az iskolát és az új csapatkapitány Rachel lett, aki már másodéves kora óta terelőt játszott a csapatban. Összeszokott, jól működő párost alkottunk. Mivel ötödéves korunkban kellett letenni az RBF vizsgáinkat, rengeteg házi feladatot kaptunk hétről-hétre. A kviddicsedzések és a prefektusi kötelességek mellett az embernek nagyon oda kellett figyelnie, hogy minden tantárgyból eleget tegyen a követelményeknek. Prefektusi kinevezésem hallatára tagja lettem Horatius Lumpsluck professzor privát kis közösségének, a LumpKlubnak. A tanár úr komoly potenciált látott bennem és miután rettentően meg volt elégedve a bájitalkeverésben való jártasságommal, abban a kegyben részesített, hogy felvett a kis kedvencei közé. Lumpsluck professzor volt a Mardekár házvezető tanára is, ezért jól ismertük egymást. Minden úgy alakult, ahogyan azt elterveztem. Mesébeillő módon követték egymást a sikereim gyors egymás utánban. Nem panaszkodhattam. Egyedül Heather állandó és egyre türelmetlenebb nyavajgását kellett elviselnem, mikor arról beszélt, hogy Tinának van valakije rajtam kívül. Mivel tudtam, hogy ő akar Tina helyébe kerülni, kelletlenül leintettem és nem foglalkoztam vele. Rachel annyira el volt havazva a RAVASZ vizsgáira való készülés miatt, hogy alig tudtunk néhány szót váltani, Benjamin és Clerence pedig megkettőzött erőfeszítéssel tanultak az RBF vizsgákra. Az időm egy részét Robinnal töltöttem, aki készségesen eljárt velem a könyvtárba és akit rettentően izgatott az a tudományág, amivel foglalkozni kezdtem. Remek partnernek bizonyult a fekete mágia iránti rajongásomban. Nem tagadom, kicsit ütődött volt szegény, de hűséges és megbízható barát. Tartotta a száját, nem kellett félnem attól, hogy elkotyogja valakinek, milyen témák iránt érdeklődöm. Jól emlékszem arra a napra, ami derékba törte fényesen felfelé ívelő roxforti pályafutásomat. Egy rettentően fagyos, téli kora hajnalban a Tiltott Rengeteg határában, a csalitos tövében és jótékony takarásában, távol a vadőri kunyhótól, nem messze a roxforti fekete tótól kiittam az első fiolát, amely az animágiához szükséges bonyolult főzet kiparciózott részét tartalmazta. Azonnal émelyegni kezdtem és forogni kezdett körülöttem a világ, de megacéloztam az akaratomat és sorban, fennhangon kimondtam a következő varázsigéket: Muto Animus, Muto Esse, Muto Corporis. A bőröm hullámzani kezdett. A látásom hol elhomályosult, hol kiélesedett. A karjaimon tollképződmények jelentek meg. Az arccsontom megkeményedett. Bár hideg volt odakint, mindig jól tűrtem a csípős reggeleket. Most azonban veszettül dideregtem és térdre borulva, egész testemben remegtem. Nagyon rosszul voltam, de tudtam, hogy ki kell bírnom. Egy óra múlva valóban elmúlt a szer hatása és kezdtem visszanyerni az erőmet. Végignéztem magamon, és amennyire tudtam, megállapítottam, hogy rettenetesen sápadt vagyok. Kivert a víz, verejtékben fürödtem, és a bőrömön több helyütt furcsa csíkok keletkeztek. Olyan volt, mintha erősen odanyomódott volna egy éles tárgy, például. Reméltem, hogy hamarosan elmúlik. Mikor elindultam vissza a kastély felé, valami megreccsent a hátam mögött. Azonnal a pálcám után nyúltam és sarkon perdültem, de megakasztottam a mozdulatot, mikor szembesültem vele, ki ólálkodik errefelé. Egy hatodéves hollóhátas fiú, Giles Hayland lépett elő a vastag törzsű tölgyfa takarásából és kidülledt szemmekkel bámult rám. Jobbjában a pálcáját szorongatta és egyenesen rám szegezte. - Te... te... vérfarkas vagy? - kérdezte remegő hangon. - Tessék? - meredtem rá őszintén ledöbbenve, aztán halkan felnevettem. - Dehogy vagyok én vérfarkas! Azok egyébként is teliholdkor változnak át. Most pedig nincs telihold. Reggel van, Giles. - De... de én láttam! Most változtál vissza! - kötötte az ebet a karóhoz és fenyegetően közelebb lépett, de falfehér volt a rémülettől. - Láttam, hogy ott vergődtél a földön! Tudom, mi vagy! Tudom, mit láttam! Tüntetőlegesen felemeltem a két kezem. Éreztem, hogy kezd rossz irányba haladni ez a beszélgetés. Bár nem akartam senkinek sem az orrára kötni, de kénytelen voltam beismerni, hogy valójában mi történt. - Giles - kezdtem békés, barátságos, de határozott hangon. - Animágiát tanulok. Tudod, hogy mi az az animágia, ugye? Az animágia összetett és bonyolult tudomány. Nem akartam senkit sem megijeszteni, ezért idejöttem, hogy nyugodtan gyakorolhassak. Sajnos, ahogy láttad, nem volt túl kellemes. De a tanulási folyamat nem egyszerű és megvan az ára. Hayland azonban nem tágított. Szilárd meggyőződéseként a fejébe vette, hogy én vérfarkas vagyok és hamarosan az is kiderült, miért akarja mindenáron elhitetni magával, hogy tényleg így van. - Soha többet ne merészelj Tina közelébe kerülni, megértetted te szörnyeteg?! - rivallt rám idegesen, remegő kezében fenyegetően rázkódott a varázspálcája. Önkéntelenül is hátrébb léptem, hogy szükség esetén fedezékbe húzódhassak. Giles látszólag teljesen megőrült. - Milyen Tina? Miről beszélsz? - kérdeztem meglepetten. Tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni. - Tina Phyllisről, ki másról! Ő az én barátnőm! Azt ajánlom, hogy jó messzire kerüld el és engem is! Éreztem, hogy felszökik a vérnyomásom. Tina Phyllis? Az én Tinám? Tehát Heather mégiscsak igazat mondott, amikor azt állította, az én drága barátnőm már másfelé kacsintgat. - Mióta? - kérdeztem elhaló hangon. Annyira ideges lettem, hogy átvertek, hogy alig jött ki hang a torkomon. - Mit érdekel az téged?! - ripakodott rám kiabálva. - De ha annyira tudni akarod, már fél éve! Tágra nyílt a szemem a döbbenettől. Giles és Tina már fél éve együtt vannak? Engem meg azóta is csak bolondított a kis kurvája, miközben én mindent megadtam neki, ami csak tőlem tellett. Hát, így állunk. Halljátok ezt, fiúk? A kamaszkori szerelmet hagyjátok meg másnak, hadd szenvedjen vele. Inkább csak éljétek ki magatokat és éljétek az életeteket. Én is így cselekedtem volna, de volt egy picike bökkenő: Giles Hayland a mellkasomnak szegezett pálcaheggyel állt és jól láthatóan nem akart elengedni. - Te rohadék - sziszegtem a fogaim között. Gilest mélyen érintette a rövid, de velős sértés. - Gyűlölt téged, de nem merte elmondani neked! Ezért inkább játszotta a szerepét, hogy ne bánthasd! Szegény teljesen kikészült melletted! - ordította Giles. Ezzel pedig messze túllőtt a célon. Ő nem merte használni a pálcáját, csak fenyegetőzött. Engem azonban másmilyen fából faragtak, mint őt. Előhúztam a varázspálcámat és (Capitulatus!) egyetlen mozdulattal lefegyvereztem. A pálcája kiröppent a kezéből és egyenesen a bal tenyeremben landolt. A sötétebbnél sötétebb gondolatok gyors egymásutánban furakodtak az elmémbe. Felrémlett bennem két varázsige, amit olyan kötetekben olvastam, amiket a Zsebpiszok közben vásároltam és telis-tele voltak fekete mágiáról szóló értekezésekkel. Egy gyilkos hang azt sugallta: próbáld ki őket! Senki nem tudja meg! Egy másik hang pedig azt mondta: csináld! Átvert téged, kihasznált, megérdemli! Bosszút kell állnod! Teljesen elvesztettem a fejem. - Cardia sitenius! - Giles azonnal összeroskadt. Mindkét tenyerét a mellkasára tapasztotta és őrülten masszírozni kezdte a szíve tájékán, mintha így elmulaszthatná a pokoli fájdalmat. Kapkodott a levegő után, csak hörögni tudott. Élvezettel néztem a szenvedését... Most megkapjátok, gondoltam. Egyszerre tört fel belőlem az az elfojtott gyűlölet, amit korábban az iskolatársaimtól elszenvedni voltam kénytelen. Néhány pillanttal később azonban, mintha villám dörrent volna a fejemben, leengedtem a pálcát és a varázslat hatása azonnal szertefoszlott. Giles megpróbált feltérdelni, de újra összeroskadt. Rettegve nézett rám. Magzatpózba kuporodott. Elképesztően szánalmas látványt nyújtott. A pálcáját a háta mögé dobtam, azzal megfordultam és elindultam kifelé, a vadőrlak irányába. Nem sokára azonban suhintást hallottam és éppen idejében fordultam meg: egy kábító átok röppent fölém. Az utolsó pillanatban rántottam magam elé a karom, amely a pálcámban végződött (Protego!), így kivédhettem az átkot. Giles tátott szájjal nézett rám. Azt hitte, észrevétlenül hátba támadhat. Kajánul elmosolyodtam. Valahogy megéreztem a fennsőbbség édes ízét. Megérte hát a rengeteg tanulás. - Senectia in praesenti! - A pálcám tövéből áttetsző, pókhálószerű anyag lövellt ki és alhasi tájékon találta el Gilest. Ő felkiáltott rémületében, de nem történt semmi azon túl, hogy az áttetsző folyadék szilárd formát öltött és egész testében kezdte bekebelezni Gilest. - Mi... mit... mit műveltél velem?! - kérdezte kétségbeesetten és próbálta leaggatni magáról az anyagot, de csak annyit ért el vele, hogy ahol hozzáért, azon nyomban megtelepedett a bőrén és ott is terjedni kezdett. - Az idevágó szakirodalom azt mondja, ez a varázsige a célszemély külsejére levedlett, merev és áthatolatatlan kígyóbőrt varázsol, amely mozdulatlanságra kárhoztatja az áldozatot és lassan, kínok között fullasztja meg - magyaráztam kínos pontossággal. Majd megfordultam és ott hagytam. Félúton visszafelé már nem hallottam Giles velőtrázó, rémült sikolyát. A lépteim egyre lelassultak. Tudtam, hogy borzalmas rémtettet követtem el. Szólnom kell valamelyik tanárnak, vagy... Az lesz a legjobb, ha visszamegyek és kiszabadítom én. Végül is csak meg akartam leckéztetni. Aztán belémhasított a felismerés: ezért ki fognak csapni! Sarkon perdültem és rohanvást elindultam arra, amerről jöttem. Gilest persze ott találtam, ahol hagytam. Mozdulatlanul feküdt, a kígyőrbőrszerű anyag már az egész testét befedte, egyedül az orra maradt csupasz, amin kereszütl még levegőhöz jutott. Gyorsan rászegeztem a pálcám a testén azon a pontra, ahol először megkapaszkodott a bőrszerű anyag. - Diffindo! - Mondtam, mire a bőr azonnal felszakadt és a szorítása engedett. Giles kapkodva lefejtette magáról a bőrszerű képződményt és amint meglátott, futásnak eredt. Vissza se nézett, még a pálcájával sem törődött. Hanyatt-homlok menekült, mint aki halottat látott. Mogorva ábrázattal magamhoz vettem a pálcáját és utánarohantam. Hamarosan az igazgatói irodában találtam magam és órákhosszat magyarázkodhattam, mielőtt megszületett az ítélet a sorsom felől. Érthetetlen és botrányos viselkedésemet - a történteket pontosan ezekkel a szavakkal jellemezték - ötven pont levonásával és prefektusi kinevezésem azonnali felfüggesztésével büntették. Mikor kiderült, hogy milyen varázslatokat hajtottam végre, a tanárok megrettentek és elfordultak tőlem. Jó néhányan azt szorgalmazták, hogy azonnali hatállyal bocsássanak el az iskolából. Később megértettem, miért kavarta fel őket az eset ennyire: többen emlékeztek egy Tom Denem nevű fiúra, aki szabadidejében sokat foglalkozott a fekete mágia tanaival. Akkoriban már javában dúlt az első varázslóháború és Voldemort Nagyúr rémtetteit legendák övezték. Az emberek nem merték kiejteni a nevét, pedig többen akadtak, akik még emlékeztek rá, sőt, érintkeztek vele a roxforti időkben. Talán ezért is volt annyira meggondolatlan cselekedet részemről, hogy ártatlan bűbájok helyett ilyen sötét praktikákhoz folyamodtam Giles ellen. Az eltanácsolástól Dumbledore professzor igazgatói kinevezése mentett meg, s csupán az ő jóakaratának köszönhetem, hogy tanulmányi eredményeimre hivatkozva egyszeri botlásnak ítélte az esetet és felszólított arra, hogy eleget téve kötelességeimnek folytassam a tanulást a tőlem telhető legnagyobb szorgalommal. Bár a jelvényemet elvették, később Dumbledore elárulta nekem, hogy saját magamat mentettem meg a biztos eltanácsolástól azzal a döntésemmel, mikor visszafordultam és belátva tévedésemet Giles megsegítésére siettem. Ellenkező esetben nem látott volna okot arra, hogy miért marasztaljon a Roxfortban. Őszinték voltak a szavai és én ezért végtelenül tisztelem őt. Beláttam a túlkapást és megpróbáltam bocsánatot kérni Gilestől, de attól a pillanattól kezdve, hogy a történtekről szóló pletykák szárnyra keltek, már nem volt visszaút. A diákok többsége gyökeresen megváltoztatta a rólam alkotott véleményét és igyekeztek kikerülni, ha épp ugyanazon a folyosón haladtunk egymással szembe. Giles és Tina messzire elkerültek, Benjamin és Clerence nem szívesen mutatkoztak a társaságomban, Heathert pedig mindig a sírás kerülgette, valahányszor meglátott. Lumpsluck professzor a maga nyájasan udvarias stílusában közölte velem, hogy a jövőben nem kíván meghívót küldeni a LumpKlub szokásos összejöveteleire és mereven elzárkózott minden - velem való - kapcsolatfelvételtől. Robin hű maradt hozzám, de látszott rajta, hogy csak az irántam érzett félelemmel vegyes tisztelete tartja mellettem, a korábbi mókázások és harsány nevetések örökre elmaradtak. Rachellel sem beszéltem többet, ő értelemszerűen a húga miatt aggódott. Haragudni kezdtem rájuk; azok az emberek, akik mindaddig, míg reflektorfényben voltam körülrajongtak és a barátaimnak vallották magukat, egyetlen botlás után köpönyegforgató emberek módjára hátraarcot vágtak és kerülni kezdtek engem. A tanév második részében, a karácsonyi szünet után már magamba fordultam és nem igazán beszélgettem senkivel. A tanulással továbbra sem volt gondom, tizenegy RBF vizsgát tettem le, valamennyit várakozáson felüli vagy kitűnő eredménnyel. Ellenben a nyári szünetem úgy telt, ahogy roxforti éveim alatt addig sosem: egyetlen barátomtól sem kaptam üzenetet, egyikőjük sem érdeklődött az én és a családom hogyléte felől. A szüleim joggal furcsállták volna a helyzetet, de az igazgató úr volt szíves tájékoztatni szabálysértésemről mindkettejüket. A szívélyesen udvarias levélben csupán annyi állt, hogy több ponton megsértettem a házi rendet és ezért büntetésben részesültem, többek között a prefektusi címemtől is megfosztottak. Ugyanakkor arról mélyen hallgatott az igazgató, milyen minőségben hágtam át a szabályokat. Anyám és apám előtt azonban nem volt titok: kifaggattak arról, mit tettem és én kénytelen voltam részletesen beszámolni a történtekről. Egy kicsit megrettentek a dologtól, de aztán megnyugtattam őket és végül meg is értették, miért tettem így. A hatodik tanévemet rossz szájízzel kezdtem. Akkoriban tetőzött a Sötét Nagyúr rémuralma. Mindenki a saját biztonságát féltette, vagy ha éppen tudatosult benne, hogy a Roxfort kastélyában menedékre talál a gonosz elől, a szeretteiért, családtagjaiért, távol élő barátaiért aggodalmaskodott. Nem tagadom, komolyan aggódtam a szüleimért és a húgomért, elsősorban a Voldemort - igen, ki merem mondani a nevét és már akkor is ki mertem mondani - által hangoztatott vérelmélet miatt. Őszintén megvetette a hozzám hasonló sárvérű varázslókat, ezért rettentően féltem tőle, hogy egy nap néhány halálfaló beállít a manchesteri szolgálati lakás ajtaján és végez valamennyi családtagommal. Erre végül nem került sor, de korántsem volt mindenki ilyen szerencsés. Robin családjában ketten is életét vesztették, ők Dumbledore oldalán harcoltak a Sötét Nagyúr ellen. Az aranyvérmániás mardekáros diákok családjai többségükben felsorakoztak Voldemort mögött és csatlósai hű táborát alkották. Akadtunk azonban néhányan, akik nem feledkeztek meg arról, milyen értékrend alapján éljük az életünket. Nem amiatt kerültünk a Mardekárba, csak mert egy tébolyult őrült gyilkos valamikor régen ugyanezeket a padokat koptatta és ugyanabban a klubhelységben nyújtóztatta ki fáradt végtagjait. Mint a fekete mágia elkötelezett híve, tiszteltem a Sötét Nagyurat azokért a képességekért, amikről a követői ódákat zengtek és még az ellenségei is féltve emlegették őket. De ez sem feledtethette az általa elkövetett borzalmas rémtetteket, amelyektől nem lett sem jobb, sem komplexebb varázsló. Csupán egy szívtelen, érzéketlen szörnyeteg. Saját példámból okulva jól tudom, hogy a világos és sötét oldal közötti egyensúly rettentően kényes. Nem lehet egyértelműen választani a kettő között, de törekedhetünk arra, hogy tartósan az egyik oldalon éljünk. Ritkán beszélek arról, milyen érzés a fekete mágia tudatában és bizonyos fokú ismeretében a jó szolgálatában állni. Lélekszaggató. De nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Egy alkalommal találkoztam egy görbe orrú, zsíros hajú fiúval a könyvtárban, aki ugyanazokat a könyveket bújta, mint néhány nappal ezelőtt én magam. Ismertem őt látásból, alsóbbéves volt - ha jól emlékszem, akkor lehetett harmadéves -, szintén Mardekáros. Sosem láttam őt a társai körében. Mindig egyedül ült és olvasott. Úgy hírlett róla, hogy már első éves korában több átkot ismert, mint a hetedévesek együttvéve. Páratlan ügyességet tanúsított a bájitalfőzésben. Ezt a fiút úgy hívták, Perselus Piton. Ma már a történelemkönyvekből ismerjük az ő nevét. Érdekesnek találom, hogy volt szerencsém hozzá törékeny, ifjú valójában. Egyszer s mind példaértékűnek az akaraterejét, a lelki szilárdságát, amelynek segítségével hosszú-hosszú időn át képes volt megtéveszteni egy olyan nagy hatalmú fekete mágust, mint Voldemort volt. Az én utam másfelé vezetett, mint Pitoné, de a legkevésbé sem volt fényesebb. Miután befejeztem a hatodik tanévemet, a hazaindulásom előtti utolsó napon sikerült tökéletes átalakulást végrehajtanom a Tiltott Rengetegben, így befejezve évek óta húzódó és viseltes tanulmányaimat az animágia terén. Hosszú idő után ez volt a legnagyobb sikerélményem és jó ideig minden gondomat-bajomat feledtette velem: az állatalakom kormos varjú lett. Talán a fekete sörényem és az öltözködési stílusom egyhangúsága miatt, mindenesetre tökéletesen passzolt a személyiségemhez. Annyit azért hozzátennék, nem szokásom állandóan károgni. Rossz néven venné a konkurencia - itt elsősorban a drága édesanyámra és a húgocskámra gondolok. Hetedéves koromban már nem foglalkoztam mással, csak a RAVASZ vizsgákkal és a hoppanálási jogosítvány megszerzésével. Utóbbi könnyen ment, egy kicsit én is meglepődtem rajta, milyen könnyen. Az utolsó évemben már nem voltam a kvidiccsapat tagja: elegem lett a csapattársaimból, miután hatodévesen engem illetett volna a csapatkapitányi karszalag Rachel távozása után, csak hogy a tőlem való félelmükben és Lumpsluck professzor közbenjárására végül egy ötödikes srácot neveztek ki. Feldühített a dolog. Nekem ne parancsolgasson senki, aki fiatalabb nálam, ráadásul ügyetlenebb és tehetségtelenebb. Nem én voltam minden idők legnagyobb terelője, ezt nem tagadtam, ugyanakkor az is tény, hogy Rachel kényszerű kiválása után az új terelőpartneremmel egyáltalán nem találtam a közös hangot. Teherré és nyűggé vált a gyakori edzés, ezért önként jeleztem, hogy kilépek a csapatból. Tudom jól, hogy mind megkönnyebbültek, mikor egyszer s mindenkorra a hátam mögött hagytam a Mardekár öltözőjét. A szívem egy kis része sajgott a kviddicsért: szerettem játszani, de csak a régi jó csapattal. Akkor, amikor még minden szép és jó volt. Az így felszabadult időmet azonban hasznosabb dolgokra tudtam költeni: aurori pályára készülődtem és ahhoz nagyon fontos volt, hogy a megfelelő tárgyakból - sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, bájitaltan és átváltoztatástan - kiváló érdemjegyet szerezzek. Még többet és még jobban tanultam tehát. Ez maradt nekem az egyetlen elfoglaltság a Roxfortban töltött utolsó évben, ami az év végi vizsgák sikereitől függetlenül olyan sötét volt, hogy méltatlan lezárásaként szolgált egy jó ideig fényesen tündöklő roxforti diák tanulmányainak.
A túl hamar beköszöntö felnötté válás
Azokban az időkben a tőlem egy-két évvel idősebb varázslók és boszorkányok között kiemelkedően magas volt a halálozási ráta. A Roxfortban frissen végzett fiatalok kikerültek az iskola biztonságot nyújtó falai közül és valamennyien szembesültek a háború sújtotta varázslóvilág borzalmas, gyomorforgató képével. A mániákus bizalmatlanság, az ódzkodás és félelem velejéig áthatott mindent, aminek köze volt a mágiához, Voldemort és hű serege pedig tett róla, hogy a rémhistóriáknak, a szörnyűséges találgatásoknak biztos alapja legyen. Az aurorok úgy hullottak, mint a legyek: nem véletlen tehát, hogy különösebb felvételi eljárás nélkül a Mágiaügyi Minisztérium szinte az összes jelentkezőt azonnal szolgálatba állította. A hivatalos papírok szerint a Griffendél Godrik Akadémia növendékei voltunk és általános aurorképzésben vettünk részt, amely főiskolai végzettségnek felel meg, de esetünkben sokkal hamarabb szembesültünk a szakma gyakorlati velejáróival, mint arra az elméleti háttéranyag valaha is felkészíthetett volna bennünket. Akadtak korombeliek, akik egyszerűen fogták magukat és a családjukkal együtt elmenekültek más országok távoli vidékére, hogy meghúzzák magukat, amíg elül a zivatar. Számos évfolyamtársról tudok, akik a Nagyúr szolgálatába szegődtek, míg voltunk mi, akik dacolni próbáltunk a sötétséggel és segíteni akartunk abban, hogy jobbá tegyük a világunkat, amelyben a jövőnket képzeltük el. Így állhattam munkába tizenkilenc évesen egy megtermett, darabos mozgású, de rendkívül képzett és tapasztalt auror, Eadmund Podmore oldalán. Szakmai gyakorlat címszó alatt aurorgyakornokokként dolgoztunk és ennek megfelelően fele annyi fizetést kaptunk, de legalább volt miből megélnünk és rengeteg értékes tapasztalatot gyűjtöttünk. Bár nem vertük nagy dobra, örültünk neki, hogy nem kell megintcsak évekig az iskolapadban fecsérelni az időnket, ehelyett rögvest a tettek mezejére léptünk. Az első bevetések alkalmával az aurorok felmérték, hogy ki használható hosszútávon rátermettség, varázslótudás és ész tekintetében; azokat, akikkel nem voltak megelégedve, első szóra visszaküldték az akadémiára és nem is engedték ki a tantermekből, amíg a háború feltétlenül szükségessé nem tette. Az én képességeim meggyőzték Podmore-t arról, hogy helyem van az aurorok között, kiváltképp akkor, mikor szembesült vele, hogy animágus vagyok. - Eszedbe ne jusson kifecsegni bárkinek is! - förmedt rám egy alkalommal, mikor épp dicsekedni készültem vele egy csinos aurorlány társaságában. Hiába, a szép lányok egy fiatal férfi gyengéi. - Minél kevesebben tudják, annál nagyobb hasznát vesszük. Bármikor kimehetsz felderíteni a terepet anélkül, hogy valaki szimatot fogna. Ebben lesz a párosunk ereje. Te felderítesz, én pedig lecsapok. Aztán senki sem fogja tudni, hogy te honnan tűntél fel. Ha-ha! Ha-ha! Nem mondom, az öreg nem volt teljesen ép elméjű, de évtizednyi fekete mágus-vadászattal a háta mögött ez a tulajdonsága nem tartozott az elítélendő dolgok közé. Éppen ellenkezőleg: rettentően jól csikorogtak a kerekei, ha ravaszkodásról volt szó, vagy az ellenség hintábaültetéséről kellett stratégiákat gyártani. Egy évvel később, több tucatnyi éles bevetésen és számos elméleti vizsgasor teljesítésén túl kézbe vehettem a diplomámat. Odahaza nagy ünnepséget csaptunk, hasonlót, mint mikor a húgom, Patricia baglyot kapott a Roxfortból. Jól emlékszem, a bagoly egy zöldpecsétes, gondosan összehajtogatott levelet hozott. Anyám és apám sírtak a boldogságtól. Hamarosan azonban elfeledni kényszerültem minden jókedvet: a varázslóháború javában tombolt és Voldemort napról-napra nagyobb hadsereget verbuvált magának. Ellenben a Minisztérium embereinek száma rohamosan fogyatkozott, ahogyan a Dumbledore-vezette Főnix Rendjének létszáma is jelentős apadásnak indult. Egyszerűen túl sok forgott kockán: a puszta túlélésünkért harcoltunk. Akkor még nem tudtam, hogy mihelyst kilépek a házmesteri lakás küszöbén, másfél évig nem térhetek vissza. Hamar rádöbbentem, hogy a gyakornokként eltöltött három évnyi szolgálati idő ganalytúró volt ahhoz képest, amit diplomás varázslóként elvártak tőlem. Számos emlékezetes eset közül válogathatnék, de egyik sem végződött szépen. Elmesélek egy olyat, ami mindennapos tragédiának számított akkoriban. 1980. Újév. London déli része, Earlsfield. A parancsnokság fülest kapott arról, hogy halálfalók egy csoportja támadást tervez másnap éjjel egy óra tájában egy sűrű, mugli lakta településrész ellen. A támadás helyszínét persze nem hasraütésszerűen választották ki: ott lakott az egyik minisztériumi hivatalnok, Abraham Fuller és népes családja. Fuller számos halálfaló kézrekerítésében vállalt kulcsszerepet, logikusnak tűnt tehát, hogy a Sötét Jegy viselői a fejét követelik. Az események tragikus sora ott kezdődött, mikor kiderült, hogy az információt szigorúan bizalmasnak minősítették és Fullernek egyetlen árva szót sem szóltak a dologról. Nekünk meghagyták, hogy fogjuk be a szánkat és egy pisszegést se halljanak tőlünk. Többen felháborodtunk: magára hagyják Fullert és a családját? Ennyit jelent a Minisztériumnak egy jó ember élete? Feláldozná néhány ellenségért cserébe? A válasz valamennyi kérdésre igen volt. Podmore elmondta, hogy ő sem ért egyet a döntéssel, de annyi besúgója van Voldemortnak a Minisztériumban, hogy egyszerűen nem hozhatják nyilvánosságra az információt, máskülönben a saját informátorunk biztonságát kockáztatnánk vele, akit beépítettünk a halálfalók közé. A gyomrom felfordult ettől a szarkavarástól. Világéletemben egyenes és őszinte ember voltam. Nem fűlött a fogam a köntörfalazáshoz. De nem volt más választásom. Parancsot kaptam, teljesíteni kellett. Aznap éjjel hatan vonultunk ki Fullerék házához. Az utcában csöndes és sötét volt minden. Ott volt Podmore, egy régi iskolatársam Wilkins, Loster, Giffard és Hartell. Többségük fiatal, frissen képzett auror. - Én Monthgoryvel megkerülöm a házat és a túloldalt figyelem - dörmögte Podmore, a csapat rangidős parancsnoka. - Hartell, a többiekért te felelsz. Nem mozdulunk, amíg mozgást nem tapasztalunk. Támadás a megbeszélt jelemre. Mozgás - bökött oldalba. Jól tudtam, mire megy ki a játék azon túl, hogy valamennyi irányra rá akar látni az öreg. Kettesben akart maradni velem, hogy arra utasítson, változzak át és tegyek néhány kört a levegőben, hátha onnan többet látok. Mikor elfoglaltuk a helyünket és a többiek hallótávolságon kívül értek, valóban így történt. Biccentettem, majd varjúvá változtam és felröppentem a sötét égboltra. Jó érzés volt suhanni a lágyan fújdogáló szél szárnyán. Hosszú percekig köröztem odafent, beláttam a szomszédos utcákat is, majd egy magasra nőtt fenyőfa tetején szálltam le és onnan kémleltem a tájat, de nem történt semmi. Az idegtépő várakozásban mindannyian egyre feszültebbé váltunk. A pokol pontban éjjel egy óra nulla perckor szabadult el. Az utca elején egy muglik lakta ház a levegőbe röppent és milliónyi apró darabkára robbant szét. Podmore ennek ellenére nem jelzett, kivárásra játszott. Gyűlölködve néztem rá: tehát szerinte is fontosabb a varázslók vére, mint a varázstalanoké. A következő, átellenben lévő ház is felrobbant. A környező házak ablakai beleremegtek, a legközelebb eső ablakok hangos reccsenés közepette betörtek. Az utcákat elárasztották a hálóköntöst viselő, kíváncsiskodó muglik. Legszívesebben ordítottam volna, hogy menjenek vissza a házukba és csukják magukra az ajtót. Mintha az segített volna bármelyikükön is. Fullerék körülbelül az utca közepén laktak. Jeges félelem mardosott. Hány ártatlan civil fogja addig életét veszteni? Cselekednünk kellett, gondoltam. Leröppentem Podmore mellé és visszaváltoztam teljes emberi valómba. A kelleténél erélyesebben förmedtem rá: - Tennünk kell valamit! Ő egy intéssel elnémított. - Nekünk Fulleréket kell védelmeznünk. Ez a dolgunk. A muglikat a rendőrzők fogják megvédeni - morogta. A távolban hamarosan felvijjogtak az első szirénák és ettől csak még nagyobb lett a káosz. Az utcára most már száznál is több ember tódult ki, hogy megnézze mi történt. A halálfalók ezt a pillanatot várták: mikor már elegen tartózkodtak az utcán, gyilkos átkokat szórtak rájuk kisebb kráterdarabokat lyuggatva a betonba. A zöld nyalábok egyre közelítettek Fullerék házához, ahonnan azonban gyanúsan nem szűrődött ki semmi fény. A káoszban úgy tűnt, erre csak én figyeltem fel. Megragadtam Podmore vállát és ronda tekintetét magam felé fordítottam. - Miért nem jönnek elő Fullerék? Egy lámpát sem kapcsoltak fel! Rég menekülniük kellene! - üvöltöttem az arcába, hogy túlharsogjam a kibontakozó csatazajt. Podmore rám nézett, aztán a házra, s végül visszafordult, de csak ennyi tellett tőle: - A rohadt életbe! Indulás! Piros szikrákat lövellt a pálcájával, mire a túloldalon feszülten várakozó csoport azonnal akcióba lendült. Hartell vezetésével házról házra lopóztak és gerillataktikával, szapora hoppanálásokkal csaptak le a halálfalókra, akik látszólag élvezetüket lelték abban, hogy mágusvért onthatnak. Podmore és én a Fuller-ház hátsó ajtaján rontottunk be, de mikor az emeletre értünk, Abraham holtan feküdt az átjáróban. A felesége és a négy gyereke szőrén szálán eltűnt. - Itt hagyjuk! Gyerünk ki innét! - mordult fel Podmore, mikor végeztünk a gyors és rögtönzött házkutatással. Minden jel arra mutatott, hogy Abraham már órák óta halott volt. Ugyanarra mentünk, amerről jöttünk, így a ház takarásában maradtunk. Odakintről tisztán hallottuk az átkok és ellenátkok heves pattogását. - Eriggy' vissza a minisztériumba! Haladéktalanul tájékoztasd a parancsnokságot, hogy Abraham Fullert meggyilkolták, a feleségét és a gyerekeit pedig foglyul ejtették! - darálta, azzal a lába elé köpött egyet. - Én megyek és segítek elintézni ezt a mihaszna bandát. Azzal előhúzta pálcáját és eltűnt a sötétben. Nem haboztam, varjúvá változtam és sebes szárnycsapásokkal eltávolodtam a helyszíntől. Csak kilométerekkel arrébb, egy koszos, sötét sikátorban hoppanáltam a Mágiaügyi Minisztériumba. Percekkel azután, hogy jelentést tettem, Wilkins érkezett meg, vérző arccal, felrepedt szemöldökkel, hólyagokkal teli alkarral. Alig állt a lábán, és ha nem lép oda az őrvarázsló, hogy idejében elkapja, menten összeesik. - Meg... meghaltak - krákogta, közben vért köpött a fényes, fekete padlóra. Meglehetősen bizarr jelent volt ez, a Mágiaügyi Minisztérium központjában, az éjszaka kellős közepén. - Túlerőben voltak. Alighogy Podmore a segítségünkre sietett, még több halálfaló érkezett. Csak én maradtam meg. Wilkinst a Szent Mungóba küldték, de nem szenvedett súlyos sérüléseket és néhány nappal később újra munkába állt. Többünket megviselt Podmore halála. Én kifejezetten jóban voltam az öreggel és nagyon sokat tanultam tőle, hiszen sok időt töltöttünk együtt szolgálatban. Miután a csoportos akcióink rendre kudarcba fulladtak és a rendelkezésre álló aurorállomány száma jelentősen megfogyatkozott, párokba szerveztek bennünket és kettesével küldtek a helyszínre. Sokkal inkább az lett a feladatunk, hogy megelőző csapást mérjünk Voldemort csatlósaira, semmint hogy a nyílt színen megütközzünk velük. Olyan sokan voltak ugyanis, hogy esélytelenül szálltunk volna harcba. Az új társam egy Reginald Mertrand nevű fickó lett, körülbelül tíz évvel volt idősebb nálam. Ha lehet ezt mondani, megfogtam vele az Isten lábát. Képzett varázsló és éles eszű fickó volt. Tőle tanultam meg inkarnálódott patrónust idézni, amely - nem meglepő módon - egy varjú alakját öltötte. Erre a fegyverre később számtalan alkalommal szükségem volt; Voldemort szolgálatában dementorok százai álltak, akik minden óvatlan pillanatot arra használtak, hogy csókjukkal sújtsák a szerencsétlen áldozatot.
Üzenetek megtekintése
Hadrianus komplex személyiség, aki azonban olyan dolgokat tett az életében, amire senki sem lenne büszke és mindezt dacból, bosszúból, forrófejűségből tette. Én inkább kétszer meggondolom, mit mondok vagy mit teszek, mert felfogom a lehetséges következményeket és az alapján mérlegelek, hogy érdemes-e valamit megtenni vagy kimondani. Viszont itt megjelenik egyfajta kívánalom: Hadrianus kimondja, amit gondol és megteszi, amit jónak lát, mert van elég hatalma és ezt egy pillanatra sem habozik kihasználni. Erre sokunk vágyik, az ilyesfajta szabadságra. Ezenfelül, mindketten utáljuk a zöldségeket, a meleg nyári időt, a pletykálást, szeretünk zsugázni, téli időben karácsonyt ünnepelni és megélni valaminek a hangulatát. Na és persze: a rock örök és elpusztíthatatlan mindkettőnk életében! 
