 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
2
|
Múlt / Főépület / Re: Galéria
|
Dátum: 2017. 03. 09. - 13:40:03
|
 Oliver DealgoirA korábbi, kusza gondolataimat rendezendő csendes harmóniának nyoma sincsen. Mintha a mardekáros a puszta megjelenésével fújta volna el a gondtalanság óvó burkát. Ezzel ellopva tőlem azt a pár pillanatot, mikor kiszakadhatok porosodóan szürke, baljós világomból. Nem kéne nyugtalannak lennem, nem igaz? Hiszen Dealgoir is csak egy diák, még akkor is ha két évfolyammal fölöttem jár. Mégis talán az ősidők óta burjánzó mardekáros-griffendéles gyűlölet váltja ki belőlem ezt a hatást. Nem tudom, de az tény, hogy kiráz a hideg attól a pillantástól, amivel végigmér, attól a mosolytól, ami arcára kúszva hirdeti a tudás semmi jót nem jelentő fajtáját. Tétova válaszolgatásomra elönt a düh, amiért képtelen vagyok végre határozottabban felelni. A bizonytalanságom még engem is megrémiszt néha. Pár lépést hátrálva figyelem, amint porból származó füstbe burkolja alakját. A sarkam beleütközik az előbb tapogatott szobor talapzatába. Nem fájdalmas, de ahhoz éppen elég, hogy egy fintor suhanjon át arcomon. Pilláimat lesütve állok, megrázom a fejemet, majd hirtelen tekintek fel.
- Szerinted volt olyan, hogy valaha is könnyű volt az Azkabanban dolgozni? - a feleletem kérdésre kérdés. Senki nincs szívesen rabok, dementorok közelében.
A szökevények emlegetésére csak megrezzen a szám sarka. Nem. Nem könnyű neki, nyilván nem az, hogyan is lehetne. De csak szemeimet forgatva horkanok fel. - Apát nem érdekli a tekintélye, a befolyása, annyi számít neki hogy a szökevények visszakerüljenek a helyükre - Gratulálok Panda, ismét nem gondolkodtál, csak beszéltél; apa igazán jólelkű és tényleg az fontos dolgokat tartja szem előtt, de ez tulajdonképpen köztudott. Megrázom a fejemet, tekintetemet mereven a padlóra szegezve. Jobb lesz, ha egy kicsit lehiggadok, nem tudom Oliver mit akarhat, gyanítom, hogy puszta szórakozásból emlegeti a családomat. Legalábbis remélem. Egy higgadt sóhaj hagyja el félig elnyílt ajkaimat, ezzel is nyugtatva magamat. Majd szemeim ismét a mardekáros arcára rebbennek, a harag szikrája csillog bennük, ahogy rátekintek.
- Elég! - felcsattanásom hirtelen és hangos. Eddigi elhaló suttogásom, és csendes beszédemhez képest fülsértően eltérő. Pulzusom megemelkedik, szaporábban kapkodom a levegőt, és érzem a doboló, éltető szívemet a bordáim ketrecében.
Fogalmam sincs, honnan tudhat róla, nem mondtam senkinek, és az újságok sem teregették ki annyira. - Elég - ismétlem meg csendesebben, miközben határozottan közelebb lépek a falat támasztó diáktársamhoz. Különös kis tánc ez, egyszer, mint riadt őzike hátrálok, máskor meg támadóan lépek előre. Nem ártana eldönteni, mit is akarok.
- Apát csak hagyd békén… - barnáimat belefúrom a szürkéskék íriszekbe. Szeretném, ha a pillantásom határozottságot mutatna, de félek csak a kérlelő bánat sugárzik belőle. Nem tudom pontosan mikor kerültem ennyire közel hozzá, csak az tűnik fel, hogy a kezdeti távolságtartásnak nyoma sincsen. Zavartan hátrálok pár lépést, jobb karommal átfonva a balt. Arcomat elfordítva indulok inkább egy másik festményhez, amin nincs más, csak a csillagos éjszaka lágy hunyorgása.
Pár tincsem az arcomba hullik, de nem foglalkozom vele, csak ujjam hegyével simítom le a port a képkeretről, összedörzsölve azt két ujjbegyem között. Még most kéne elmennem, nem törődni tovább a mardekárossal, itt hagyni mindezt, hátat fordítani neki és a múlt árnyainak; elmenni. Kisöpröm a kósza fürtöket a szememből, amint tekintetem az ajtó felé villan. De nem mozdulok, valami mégis itt tart. Hogy mi, nem tudom; talán a kíváncsiság. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Meccsek, edzések, válogatások / Re: Griffendél edzés
|
Dátum: 2017. 03. 09. - 11:42:40
|
 Már kora reggel óta izgatottan forgolódtam az ágyamban. Edzés, komolyan kviddicsedzésre megyek ma. Alig akartam elhinni, mikor kiderült, hogy sikerült és tényleg bevettek a csapatba. Most már hivatalosan is hajtó vagyok, játszhatok úgy igazából, nem csak otthon, meg a családi (gyenge, és haszontalan) bajnokságokon. Már tegnap este növekvő gombóccal a gyomromban bújtam ágyba attól félve, hogy reggel felkelek és kiderül, hogy álom volt az egész. Az izgalom azonban eléggé kimeríthetett, mert olyan mélyen aludtam, mint akit fejbe kólintottak, és reggel is viszonylag pihenten pattantak ki a szemeim. A gombóc reggeli közben sem akart megszűnni, de azért leerőltettem pár falatot a torkomon. A francba is Panda, szedd már össze magad, ez csak egy edzés, nem meccs, még közönség sincsen! Hiába próbálja az ember ilyenkor nyugtatgatni magát, úgyis csak rosszabb lesz. Egyetlen reményem maradt: ha majd a levegőben leszek, megfeledkezem mindenről. Nagy sóhajjal toltam félre a tányérom a rántotta maradékával, hogy aztán ajkamat rágcsálva menjek ki a teremből. Még vissza kell mennem egy plusz pulcsiért. Hideg lesz kint és így tuti megfagyok.
Nem sokkal később seprűvel a kezemben érkezek a pályára, a vörös tincseimet még reggeli után egy fonatba rendeztem, hogy ne akadályozzanak mozgás közben. És igen, igazam volt, nincs éppen meleg; ami a fölfelé bodorodó leheletek kavalkádjából is kiolvasható. Minnie üdvözlésére elmosolyodok, miközben toporgok egy kicsit, aztán felülemelkedve mindenféle gátlásomon fogok bele a bemutatkozásba Quinn után. Nem lesz hosszú, ígérem.
- Sziasztok, Pandora vagyok, hajtó. Még én sem játszottam csapatban, csak otthon, de valahol el kell kezdeni - vonom meg a vállam egy pillantást vetve Alexisre és Dakotára. A hajtósor, igazi csajos csapat; még egy félmosolyt is megeresztek a lányok felé, remélem nem lesz nehéz együttműködnünk. Igazán szimpatikus Minnie hozzáállása, nem egy diktátor-féle kapitány, hanem úgy tűnik tényleg fontosak számára az emberek. De hát enélkül nem is lehet rendes csapatot csinálni…
A felszállási engedélyre rögtön lábam közé kapom a seprűt, hogy a levegőbe emelkedjek. Nem teszek semmit gyorsan, de ezúttal nem tekintgetek körbe, nem figyelem a többiek hogyan és mit csinálnak. Csak élvezem. A három kör alatt igyekszem a lehető leginkább megszokni az időjárást, a többieket. Figyelek repülés közben, nehogy valakinek nekimenjek, de alapvetően sokkal inkább magamra koncentrálok. A szélre, a csípős levegőre, ami máris pírt varázsolt az arcomra. És arra a mérhetetlen boldogságra, ami szétfeszíteni készül a mellkasomat. Hiszen repülök, itt lehetek a Griffendél csapatában, kell ennél több? |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2017. 03. 08. - 19:14:52
|
1998. szeptember vége felé Minerva Balmoral- Hm, hm… kifejezetten megkedveltem a rúnaismeretet. Mindenféle értelmezésben - forgatom meg a szemeimet. Az tény, hogy ezen esetben tényleg elkezdtek nagyon érdekelni a különféle rúnák, de meg kell jegyeznem, hogy a fiatal Quinton órájára minden diáklány kitörő lelkesedéssel siet, és habár nem áll hozzám túl közel ez a tinilányos lelkesedés, aztért meg kell hagyni, hogy a rúnatan professzor még az én figyelmemet is felkeltette egy egészen kicsit.
Ami az új diákokat illeti, eddig nem sokat foglalkoztam velük és most is, csak addig terjed a kapacitásom, hogy kinyögök rájuk egy furát. Azonban Minnie szavai elgondolkodtatnak. Tényleg ennyire kirekesztőek lennénk? Elszégyellem magam, hogy tulajdonképpen meg sem próbáltam megismerni őket, máris jelzőket aggatok rájuk. Elvégre ők is csak gyerekek. Ugyanolyan diákok, mint mi, mint én. Kicsit elhúzom a számat, ahogy válaszolok.
- Lehet, hogy van valami abban, amit mondasz - motyogom halkan, megvonva a vállam, és egy újabb süti után nyúlok. Talán jobb is, ha befogom a számat, mielőtt még valakit megítélnék ismeretlenül.
Azt sejtettem, hogy Minnie története érdekes lesz meg fordulatos és biztosan nem fogunk unatkozni, de amint felém dobja a képet, én köpni-nyelni nem tudok, minek következtében rögtön félre is nyelem az éppen gyomorba induló falatot. Pár percnyi köhögőkoncert után könnybe lábadt szemekkel nézek fel a prefekta arcába. Na, félreértés ne essék nem a történeten hatódtam meg, csupán levegőhiányban szenvedtem. Iszok gyorsan egy korty vajsört, hogy leöblítsem a maradékot a torkomból.
- Ez.. Ez Fawcett. Vagy rátaláltál a titkos ikertestvérére? - meredek rá elkerekedett szemekkel, amint kezembe véve jobban szemügyre veszem a képet. Szemöldökömet ráncolva húzom közelebb az orromhoz, mert nincs itt akkora fény, és hátha tévedek. De nem, ez bizony a professzor úr. Egyre növekvő kíváncsisággal pillantok fel.
- Igen, ott voltam, ha jól rémlik éppen igyekeztem elkerülni mindenféle társaságot, nem voltam túl szociális hangulatomban. Úgyhogy nem csoda, ha nem futottunk össze, valószínűleg egy oszlop, bokor, váza vagy egyéb dísztárgy mögött bujkáltam, hogy ne kelljen szóba elegyednem senkivel - nevetek fel kínomban beletúrva a hajamba. Nem mintha nem lett volna jó parti, de igazából azt sem tudom miért mentem el, nem voltam túlzottan odavaló. Szerencsémre a mesélőm tovább is halad az eseményekkel, így arrébb evezgethetünk a báli témáról.
- Öhm, hogy mi? Egy indán? Megszöktetek egy indán? - nevetem el magam ismét, mert határtalan képzelőerőm rögtön elém vetíti, amint ez a páros egy indán mászik kifelé az ablakból, hogy megszökjön a nagyszülőktől.
- Hogy én mit gondolok? - kérdezek vissza ismét szép nagyra meredő szemekkel. - Nos, az előbb, mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod elképzelni, hogy komoly kapcsolatba kerülj bárkivel is. De ez… - kezeimmel teszek egy kört a levegőben visszautalva az egész történetre. - .. úgy tűnik ez kezd komoly lenni. Vagy tévedek? - nem vagyok biztos magamban. Nem vagyok biztos semmiben; nem tudhatom, hogy Minnie-ben egészen pontosan mi játszódik le és hogyan. Én csak látom a szétterülő vigyorát, a nosztalgikus mosolyát, és még a sötétben is látni vélem a szeme csillanását, amikor Willow-ról beszél.
- Na, de van még tovább is? Esetleg második felvonás? - nézek rá ismét kérdő tekintettel, ösztönözve őt a folytatásra, hátha attól könnyebb lesz, hátha beszéd közben megtalálja az utat az éjszakában. Bár mint a bálos eset is mutatja, nem feltétlen nekem kéne tanácsokat osztogatnom emberi kapcsolatok témában, inkább én szorulnék segítségre.
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Főépület / Re: Galéria
|
Dátum: 2016. 12. 07. - 00:03:22
|
Oliver Dealgoir A megfáradt hétköznapok tompasága zsong az agyamban. Ha még egy könyvet ki kell nyitnom ma, esküszöm, hogy levetem magamat valamelyik toronyból. Persze ezt sosem lennék képes megtenni, ilyen gondolataim csak akkor voltak, mikor úgy tűnt, nem beszélhetek többé. Mikor minden veszni látszott. Ám végül megoldódott az is valahogy, tehát ez a házidolgozat-probléma is meg fog. Előbb-vagy utóbb, de az biztos, hogy nem ma este. Fáradt sóhajjal dörzsölöm meg az arcomat, kilépve a könyvtár ajtaján. Muszáj egy kicsit megmozgatnom elgémberedett tagjaimat, ezért is indulok egy röpke sétára a kastélyban. Agyam tompán lüktet a sok információtól, amiről úgy döntött, már nem képes befogadni.
Nyikorgó ajtó, halkan koppanó léptek. Észre sem veszem azokat a hangokat, amiket a jelenlétem okoz. Már ezek is olyan megszokottan olvadnak össze a hétköznapok szimfóniájában. Ahhoz, hogy az agyamba tolakodó ezerféle egyszerre megjelenő gondolatot csillapítsam egy dologra van szükségem. És ez a zene. Ha nincs zene rajtam kívül, hát én vagyok a zene. Halk dúdolásom kíséri a csendes lépteimet; ujjaim a levegőben kalimpálva mímelik azt, hogy épp itt én játszom a melódiát. Belefeledkezem a muzsika varázsába, és egészen magával ragad, ujjhegyeim épphogy hozzá-hozzáérnek, egy csonka szobor hideg márványához. Libabőrös, kinyújtott karom fehérsége megvillan.
Aztán csend. Hirtelen hallgatok el, amint meglátom. Kezem elegáns mozdulatba dermedve áll meg a levegőben. Ajkam elnyílik, pislogok párat, mire rádöbbenek, hogy nem csak a fények trükkös játéka az egész, hanem tényleg nem vagyok egyedül. Mindezt igazolja Dealgoir kérdése is.
- Mi? - kérdésem tétova, karomat leeresztve simítok végig a szobor poros felületén. Ismét pár pillogás következik részemről. - Iiigen, jól van – vonom meg a vállam, elvégre nem érkezett semmi nyugtalanító hír apáról. Legalábbis nem tudok róla, hogy az utóbbi időben szokásos túlterheltségen kívül komolyabb baja lenne. Remélem nem azért kérdezi a mardekáros, mert ő viszont tud valamit, amit én nem. Barna szemeim az imént tapogatott szoborra vezetem, szemügyre veszem a vonalait, és néhány kósza pillantás után tekintek ismét fel az idősebb iskolatársamra.
- Vagy te tudsz valamit, amit én nem? – a szavaim között bujkáló nyugtalanságot sehogyan sem tudom elrejteni. Szemöldökömet ráncolva lépek közelebb. Nem szeretnék semmi kétségbeejtő hírt megtudni apáról. De biztos vagyok benne, hogy ha valami komoly baja lenne, akkor anya írt volna. Ugye? Ugye írt volna? |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2016. 12. 06. - 23:25:05
|
1998. szeptember vége feléMinerva Balmoral - Lehet, hogy mondasz valamit – ismét derűs vigyor kúszik az arcomra Malfoy és a görény egy mondatban való emlegetésétől. Még egy-két bólintással is megtoldom az egyetértésemet, miközben újabb darab sütibe harapok. Megrágcsálva a falatot illedelmesen lenyelem mielőtt válaszolnék. Micsoda jó nevelés, igazán gratulálhatnak maguknak a Fraser szülők. - Hát.. egyelőre én sem. Aztán ki tudja, azt mondják az okosok, hogy soha ne mondd, hogy soha – vonom meg a vállamat végül, de e tekintetben osztozom Minnie előbb felvázolt lehetőségével. Tökéletesen megvagyok magamban is, nem akarom, hogy valaki rám akaszkodjon, meg megfojtson. Persze a dolgok gyorsan változnak. Lehet, hogy egy hét múlva már mindent megadok azért, hogy legyen valakim.
- Én mondom, csodabogarak ezek a tanárok. Komolyan, nem tudom, hogyan csinálják – csóválom meg a fejemet két falat között, amit utána egy korty vajsörrel öblítek le. Egy biztos, én soha, semmilyen körülmények között nem szeretnék rákényszerülni a tanításra. A saját magam és a gyerekek érdekében is. Azt hiszem nem állna jól nekem a dolog, és nem is hiszem, hogy igazán megfelelően át tudnám adni az anyagot.
Amikor az új diákokra terelődik a szó, egy picit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
- Nem is tudom... Olyan furcsák. Nem értem, hogy miért vannak itt – A válaszom óvatos, de az nyilvánvalóan süt a szavaimból, akármennyire is próbálom elrejteni, hogy nyugtalanít a jelenlétük. Nem vagyok az a túlgondolós-fajta, aki minden mögött hátsó szándékot feltételez, de tényleg úgy érzem, hogy ők itt kívülállók. Irina, a Romanovna lány ugyan évfolyamtársam, de nem igazán kerültem vele eddig interakcióba. Megrázom a fejem, majd Minervára nézek. - Szerinted? Neked mi a véleményed? - Minnie mindig olyan jól értesült, hátha most is tud mondani valami okosságot. Az tény, hogy szinte tartok tőlük, de ezt betudom annak, hogy idegenek. Nem britek, nem egyek közülünk.
De ezek után rögtön kellemesebb vizekre evezünk, és a sokkal inkább rum mellé való történetbe kezd a prefekta. Érdeklődő arccal hallgatom, hogy a megfelelő helyen csodálkozó tekintettel ajándékozzam meg a mesemondót.
- Párizsba? Utánad ment Párizsba? Kitartó egy fazon – kúszik ismét mosoly az arcomra, majd inkább igyekszem csöndben maradni, hogy hagyjam érvényesülni meg nem szakított történet varázsát. Tekintetem elidőzik Minnie arcán, a félhomályban is kivehető a mosolya, és a szavai nem éppen arról árulkodnak, hogy nem tudná elképzelni azt a korábban említett komolyabb kapcsolatot. Amint az első felvonás végére ér, felnevetek. Szemeim előtt megjelenik a jelenet, amint Minnie éppen benyit a táskáját keresve a fürdőbe.
- Ha nem tudnám, hogy hihetek neked, azt mondanám, csak kitaláltad az egész történetet – csóválom meg a fejem ismét, majd újabbat húzok az üvegből, hogy aztán törökülésbe fonva lábaimat pillantsak ismét Minerva arcába. - Kíváncsian várom a folytatást! - ösztönzöm további mesélésre a háztársamat, miközben egy újabb sütit veszek a dobozból, kicsit Minnie felé tolva azt bátorítólag, hogy vegyen még nyugodtan.
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2016. 10. 20. - 10:35:13
|
1998. szeptember vége feléMinerva Balmoral Az eddigi hangerőhöz képest egy harsányabb kacaj szakad fel belőlem, mikor Minnie elmeséli, hogy olyannyira elege volt a bűntudatból, hogy egy időre törölte a szótárakból. Jókedvem abban is megmutatkozik, hogy egy vidámságból született kósza könnycsepp is megmutatkozik a szemem sarkában. Letörölve, még mindig derűsen nézek háztársamra.
- Ha nem te mondtad volna, el se hinném – csóválom meg a fejem. De komolyan, ki más lenne képes ilyenre, mint ő? Persze, lehet, hogy sokan, de nincs annyi ember az ismeretségi körömben, akiről ilyesmit tudnék feltételezni. Miközben éppen kifejtem, hogy nem randim lesz, találkozok egy felvont szemöldökkel, így arra kényszerülök, hogy némiképp finomítsak a dolgon, az őszinteség irányába.
- Na jó... lehet, hogy válogatós vagyok egy kicsit – húzom el a számat, és sajnos ez egy elég biztos tény. Hiába szemelnék ki valakit, aki szimpatikus, a következő nap már azt veszem észre, hogy furán áll a füle, esetleg túl nagy a lába, vagy idegesítően nevet, túl okoskodó meg hasonlók. A lényeg, hogy mindig találok valami kivetnivalót. Mondjuk ha talán egyszer rán találna a nagy bumm, és úgy igazán szerelmes lennék – jelenleg fogalmam sincs, hogy milyen érzés lenne - , akkor biztos másképp értékelném ezeket az apró idegesítő tényezőket, de most... csak nem látok túl a büszkeségemen, és az egómon, mert senki nem elég jó. Az már más kérdés, hogy az én szememből a gerenda is kiállhat, azt is csak akkor veszem észre, ha felhívják rá a figyelmemet.
- Igen, igen, a megfelelő hangszín elengedhetetlen! - értek egyet nagyokat bólogatva. Blood említésére csak elfintorodom. Az én ártatlan, érzékeny fülemet időnként bántják a durva megnyilvánulásai. Mint minden kamaszodó lánynak az én számat is elhagyja egy-két indulatos káromkodás, de alapvetően igyekszem figyelni arra, hogy egy minimum szinten igényesen fejezzem ki magamat.
Fejemet csóválom Dalton emlegetésére. Jobb kezemmel a homlokomat fogva, mintha valami óriási tragédiáról lenne szó.
- Aranyosnak tűnik, mint boszorkány, na de tanárként! Hát én falra mászok tőle. Hogy a halálba lehetne ennyi mindent megjegyezni?! De komolyan az összes évszám mindig kihullik a fejemből, összekeverek mindent... Borzalmas – gesztikulálok hevesen a kezeimmel, hogy az utolsó szónál teátrálisan az égre emeljem a tekintetemet. - És nem a mágiatörténet RBF meg én nem férünk meg egymás mellett – én tényleg, annyira akarok jól tanulni, meg odafigyelni, meg mindent időben megcsinálni... de sajnos az nem én lennék, hanem valaki más. Így marad a halogatás, fintorgás meg szenvelgés.
- Igen, azt hiszem a háború, a felfordulás mindenkit megviselt, de azért lassan igyekszünk helyrejönni, már amennyire lehet – vonom meg a vállam ismét csak az üveget bámulva. Tény, hogy a harc nem vette el teljesen a hangomat, nem kaphatta meg, de az, hogy majdnem megtörtént, az megrémít. - Meg tudod... hiányzik Marcus. Senki nem tudja hol lehet – teszem hozzá kurtán, felpillantva Minnie szemeibe. Iszok inkább még egy jó nagy korty vajsört, most nem a búsongó merengésnek van itt az ideje, ennél sokkal vidámabb dolgokról is lehet beszélgetni.
- Micsoda tartalomjegyzék, nem is tudom mit válasszak – kúszik egy vigyor az arcomra meghallgatva a lehetőségeket. - Kezdd az elsővel, a kalózossal, aztán ha belejössz, jöhet a többi is – közlöm a választásom felcsillanó szemekkel. Szeretem a történeteket, Minerva stílusában meg különösen üdítő hallgatni, így kicsit fészkelődve elhelyezkedem, hogy felkészüljek a mesére. A vajsör kellemesen melegít belülről, így nem fázom, a süti meg helyettesíti a popcorn szerepét a történethez.
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Aubrey Chaisty / Re: Ace of Wands
|
Dátum: 2016. 10. 03. - 20:25:45
|
 Igazából teljesen dilis vagyok, mert a mágiatörténet pont a gyengém, és ha lenne egy kis eszem, akkor annál inkább igyekeznék odafigyelni, mondván, hogy mennyire nem megy. De mivel nincs meg a józan eszem, így csak arra a késztetésre hallgatok, hogy valami mást kell csinálnom, mert megőrülök az unalomtól. Így jutottam el addig, hogy Aubrey felé küldtem az első levelet. Azóta már persze sikerült annyit írogatnunk, hogy látom amint új lapot tép ki a füzetéből. Húzok pár értelmetlen vonalat, firkát az előttem heverő állítólagos jegyzetre, hogy úgy tűnjön, mintha éppen a tanárnő szavait írnám le. Közben kicsit fészkelődve várom, mi sül ki Aubrey válaszából. Mohón olvasom a sorokat, mikor végre a kezem közé kerül a cetli. Nem bírom ki, kiszakad belőlem egy halknak mondható nevetés, de még így is kapok pár csúnya pillantást az első sorban szorgosan jegyzetelőktől. Kicsit behúzom a nyakam, mintha itt sem lennék, de elég nehéz eltűnni, ha valakinek ilyen szép, feltűnő színű haja van, mint nekem. Hiába, nem álltam meg, hogy ne nevessem el magam azon, hogy Aubrey megpróbálta jobb belátásra bírni a többieket. Olyan ártatlan, és jóhiszemű. Tulajdonképpen irigylem, hogy volt ekkora bátorsága így odaállítani. Inkább gyorsan írni kezdem a választ, nehogy azt higgye kinevetem, amit írt. Ez csak olyan kedves nevetés. Sokkal inkább a meglepetésé, mint a gúnyolódásé.
Nem, nem terveztem itt maradni. Valószínűleg valami roppant unalmas Fraser családi-partin fogom megvárni az éjfélt. Merre akarnak utazni a szüleid? Sokkal izgalmasabbnak hangzik, mint az én programom.
Na igen, a Szilveszter az egyik csodálatos alkalom, mikor összeül a család. Biztos szuper lesz, mikor majd milliomodik alkalommal is megkérdezik, hogy miért nem vittem senkit. Legyen az egy jó barátnőm vagy egy fiú. A lényeg, hogy majd milliomodik alkalommal kell kitérnem a válasz elől. Nem ígérkezik izgalmasnak.
Hát... sajnálom, hogy nem jártál sikerrel. De, remélem nem sértelek meg, ha kimondom, illetve leírom: nem hiszem, hogy sok esély lett volna arra, hogy bárki is visszamegy veled. Uh, minden héten Vulkanovhoz? Nem irigyellek. Marga meg... nos, ő Marga. Azért megnéztem volna az aszal alatt, biztos vicces látványt nyújtott.
Most, hogy egyre többet tudok meg a buliról, egyre inkább érzem azt, hogy kimaradtam valamiből. De azért az előnyök közé sorolnám a legfontosabbat: nincs büntetőmunka. A világért sem mondanám el Aub-nak, de legközelebb szívesen elnéznék. Csak egy kicsit, csak felmérni a terepet, hogy milyen is lehet. Inkább hajtok egyet a lapon, és visszacsúsztatom Aubrey elé. |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2016. 10. 03. - 12:23:56
|
1998. szeptember vége feléMinerva Balmoral Kicsit arrébb rendezgetem a dolgaimat, hogy legyen hely a prefekta számára is, aki jót derül az ijedtségemen. Na, biztos komikus lehetett kívülről.
- Bűntudat? Áááá, soha, nem is tudom miről beszélsz – legyintek egyet. Remélem szavaimből érezhető az irónia, hiszen igen gyakran fordul elő, hogy a szelíd kis lelkem bűntudatot érez, de ha egyszer olyan sok itt a fölösleges szabály, amit meg kell szegnem... Hitetlenkedő pillantással nézek Minervára. Randim. Nekem. Jó vicc. El is nevetem magam.
- Nem, nem lesz randim. Tudod én ilyen magányos farkas vagyok. Biztos félnek tőlem a srácok, vagy nem is tudom – vonom meg a vállam. Hát igen, az tény, hogy tizenöt évem ellenére nem igazán volt még dolgom a másik nem képviselőivel. Mármint, persze ott van a bátyám, de az teljesen más, és vele különben sem találkoztam már... hát, elég régóta.
- Tényleg, ne hagyd ki a mindenfele járőröző prefektusokat, akik csak az alkalmat lesik, hogy büntessék szegény ártatlan diákokat - teszem hozzá a nyugalmat megzavaró listához, miközben ártatlan szemeket meresztve célzón pillantok háztársamra. Mondjuk eddig én egész sikeres voltam a büntik megúszásában, de egy ilyen helyzetben ez kihagyhatatlan eleme a listának.
- Mintha otthon már említettek volna ilyesmit – játszom meg magam elgondolkodva arra a tényre, hogy esetleg boszorkány lennék. Majd elnevetem magam. Na igen, komolyan mondom régen fordult már elő, hogy ilyen sokat nevettem. A társaság néha mégiscsak jobb, mint a magány. Vagy inkább helyesbítek. A megfelelő társaság. A vajsör úgy gondolom mindig jó választás, mindenféle beszélgetéshez. Kellemesen oldja a gátlásokat, de nem túl erős. Persze itt is fontos a mennyiség...
- Ah, csak a szokásos – sóhajtok fel Minnie érdeklődésére.
- Mágiatöri beadandó, a duplája az eredetinek – nyögök fel. Igen, ez az egyik legnagyobb bánatom jelenleg. Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani.
- Na meg... nem mindig találom itt a helyem... - teszem hozzá halkan, ujjammal az üveg száján körözve, szemeimet mereven lesütve.
- De majd biztos jobb lesz – erőltetek mosolyt az arcomra felpillantva.
- És veled mi van? - igyekszem terelni a témát. Lehet, hogy Minerva csak udvariasságból kérdezte, de valószínűleg semmi kedve hallgatni a kesergésemet. Mégis ki akarná egy tinédzser – szerinte – világmegrengető problémáinak elemzését hallgatni.
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2016. 09. 25. - 22:29:59
|
1998. szeptember vége feléMinerva Balmoral Az ég csillaggal pettyezett látványa egészen addig megnyugtató hatással van rám, míg szelíd révedezésemből egy ismerős hang fel nem riaszt. Összerezzenve fordulok a jövevény felé, nem kevés morzsát szórva szét magam körül.
- Merlinre! A szívbajt hozod rám – mondom még mindig a hirtelen meglepetéstől dobogó szívvel Minervának. Na igen, az ujjai között fityegő szál meg a tipikus mondatai elárulták. Kicsit morcosan pillantok rá, majd lesöpröm a pokrócra esett morzsákat. Egy cseppet azért sajnálom, hogy megzavarta jól szervezett magányomat. De, mint ahogy ki is fejti, még inkább ő, mint más. Jogos, egy bólintással nyugtázom a megállapítását.
- Ha már így alakult, akkor akár csatlakozhatsz is – sóhajtok fel. Végül is szívesen látom, még akkor is, ha nem feltétlenül terveztem túlzottan sokáig maradni. Tényleg, csak egy fél óra-óra kell, mielőtt sikerül elaludnom. De volt már mondjuk rá példa, hogy hajnalban ébredtem itt arra, hogy sikerült elszenderednem, és éppen szétfagyok a kora reggeli hidegben. Olyankor hiába engedem magamra hosszú percekig a forróvizet, valahogy egész nap fázós vagyok és sehogy sem sikerül átmelegednem, csak ha már egy liter forró teával is feltuningoltam magam. Mondjuk ezúttal kifejezetten felkészültnek nevezhetem magam a vastag pokrócom elnézve.
- Tényleg, ki is volna olyan elvetemült, hogy pár nyugodt percet lopjon itt magának? -kérdezek vissza, nyilvánvalóan magamra utalva, aki ha nem is minden este, mert sokkal inkább rendszertelen alkalmakkor, de fel szoktam ide járkálni. Eddig többé-kevésbé szerencsés voltam, hiszen nem kaptak rajta, de volt olyan, hogy a lépcső aljáról hangokat hallottam és inkább visszafordultam, lemondva a csillagokról.
- Főleg, ha ilyen szép, tiszta az idő – bökök állammal a jól látható fénypontok felé. Belenyúlok a felcsempészett csomagomba; kicsit összekoccannak az üvegek, ahogy kiemelem őket.
- Nos, ha már ilyen remek társaságra akadtam, akkor legalább megoszthatom az értékes kincseimet – nyújtom oda Minerva felé az egyik üveget. Persze célzok itt a sütire is, ami egy dobozban hever mellettem, de nem olyannak ismerem háztársamat, aki nem szolgálná ki magát, ha kér. Akár titkoltnak is nevezhetem a szándékomat, hogy a kis nasi ellenében ezúttal eltekinthetek a büntetéstől, de nem hiszem, hogy ne lenne eléggé átlátszó eme szándékom.
- A látványra – kibontom a kezemben levő üveget, majd kicsit megemelem, megadva a tiszteletet a mindkettőnk által gyönyörűnek talált égbolt felé. A vajsör első kortya valahogy mindig a legjobban esik, különösen egy ilyen viszonylag hűvösebbnek mondható éjszaka során.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Aubrey Chaisty / Re: Ace of Wands
|
Dátum: 2016. 09. 25. - 22:26:05
|
Még mindig ámulok a merészségemen, de igyekszem csak a tanárnőre meredni, míg pár oldalra sandítással mérem fel a helyzetet. Aubrey reakcióját figyelve nem lepődök meg, de hatalmas kő esik le a szívemről, mikor látom, hogy valamit firkant a lapra. Legalább zavarja eléggé annyira ez a dolog, hogy valami magyarázatot adjon. Az arckifejezéséből ítélve ez csak valami pletyka lesz, aztán meg ki tudja, lehet, hogy csak így tereli el a kíváncsiskodókat, közben meg titokban boldogan andalognak a hollóhátassal. Alig tudom nyugton kivárni míg megkapom a válasz, egy kicsit mocorogni is kezdek, ami nem feltétlen jellemző rám. Általában, ha nem is figyelek, legalább nyugton ülök az elkalandozott gondolataimmal. A cetlit megkapva gyorsan a kezembe gyűröm, hiszen a tanárő éppen elindul a teremben. Ajkam szélét harapdálva várom, hogy végre elmenjen mellettem és megleshessem az Aubrey által írt választ. Szemeim gyorsan siklanak végig a mondatokon. Dalton professzor végre visszatér a katedrához, én meg úgy teszek, mint aki szorgalmasan jegyzetel.
Lehet, hogy pont ezért gondolják. Tudod milyen ez a suli... és hogy terjed a pletyka. Én meg aztán tényleg nem voltam ott, ezért kérdeztem.
Még nem mondom, hogy a hugrabugos lány teljesen meggyőzött volna, hiszen remekül tereli a témát, és újabb alakokat hoz be. Másrészről viszont tényleg semmi okom nincs rá, hogy ne higgyek neki. Az üzenet másik részére csak pislogok pár pillanatig, mielőtt válaszolnék. Apró fintor ül ki az arcomra. Nem igazán ismerem az ikreket, csak néha láttam őket, de szerencsére még nem hozott igazán össze velük a sors. Ám én is hallottam rebesgetni ezt-azt, de azt hittem, hogy az tényleg csak mese; most Aub megerősítése olyan... hihetetlen. Valahogy számomra a testvérem szeretete teljesen természetes, de még véletlenül sem úgy. Furcsa lehet.
Tényleg?! Na, pedig pont azt hittem volna, hogy ez biztos nem lehet igaz... Itt valaki amúgy is mindig szervez valamit.
Ez a dolog most tényleg meglepett, nem hittem volna róluk. Bár jobban végiggondolva mindig is olyan nagyon szorosnak tűnt a kapcsolatuk. Persze nem volt sok közöm hozzájuk, csak időnként láttam őket itt-ott.
Amúgy.. ha szabad ilyet kérdeznem, te egyáltalán mit kerestél ott a bulin?
Remélem nem veszi sértésnek, de nem tűnik olyasvalakinek, aki előszeretettel megy a szellemszállásra ilyesfajta illegális balhékra. Mint ahogy én sem igazán. Befejezve a mondandómat ismét visszacsúsztatom, és most már kicsit nyugodtabban szemlélem az eseményeket. Ha már egyszer válaszolt nekem, akkor legalább van esélyem rá, hogy kapok egy újabbat. És máris állíthatom, hogy végül ez egy egészen érdekes óra lesz. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Csillagvizsgáló
|
Dátum: 2016. 09. 19. - 23:35:49
|
1998. szeptember vége feléMinerva Balmoral Egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket, akik pedánsan kilenckor leoltják a villanyt és nyugodtan olvasgatnak még egy-két oldalt az ágyban, majd mély álomba merülnek. Na ne röhögtessük már egymást, az egész nap legjobb része az éjszaka. De talán pont azért is szeretem, mert nincsen sok ember, csak néhány kósza szellem, és a nap sem süt, ami valljuk be elég fontos szempont, ha az ember lányának olyan fehér bőre van, ami percek alatt rákvörös lesz. Szóval igen, én ilyenkorra ébredek fel, és az cseppet sem zavar, hogy a szabályok szerint nem kéne kimászkálnom a hálókörleten kívülre. Ma este különösen feldúlt vagyok, minden év elején szinte elölről kezdem a beilleszkedést, de most szeptember végére sem érzem magam úgy igazán a helyemen. Olyan... fura. Persze az sem javít a hangulatomon, hogy elfelejtettem a mágiatöri beadandót, így most a kedves tanárnő feladta nekem a dupláját. Kínkeserves kínzással fog felérni, mire sikerül valahogy összekaparnom. Bár ha lenne némi „alvilági” kapcsolatom, talán egy kis bérért valaki lenne olyan rendes és megírná nekem. Gondolom a tanárnő rögtön rájönne.
Ilyesféle problémák elől menekülve settenkedek el a sötétben egészen a csillagvizsgáló lépcsőjéig. Ott aztán egy egészen rövid pihenőt engedélyezve kifújom magam, hogy ismét megfeszített idegekkel lépkedjek fölfelé. A vállamon levő vászontáskában két üveg vajsör meg egy kis csokis keksz lapul. Nincs is jobb egy éjjeli nasinál a csillagok alatt. Igazi idegnyugtató. Felérve a toronyba sokkal lazább leszek, az eddig pattanásig feszült idegeim kiengednek, és körbe sem nézve bámulok rögtön a csodálatos, tiszta égre.
- Igen, ismét jöttem – bólintok az égen hunyorgó lámpásokra. Na igen, végül is nem vagyok én bolond, csak néha kellemesebb olyannal beszélgetni, aki csak kedvesen hunyorog vissza. Legalább végighallgat. Még egy egészen halk, könnyed kacaj is kicsúszik. Kényelmesen elhelyezkedve a pokrócomon majszolni kezdek egy kekszet. Szerintem ezt a módszeremet szabadalmaztatni kéne nyugtatóterápiának. Bár mondjuk az ideút nem olyan stresszmentes, de mégis ki jönne föl ide ilyenkor. Hiszen tilos.
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Aubrey Chaisty / Re: Ace of Wands
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 21:43:32
|
Mágiatörténet. Már megint. Komolyan mondom ez a tantárgy a végzetem. Azzal nincs baj, hogy csöndben üljek, megszoktam a némaságot. De az, hogy még figyeljek is, és leírjam az összes megjegyezhetetlen évszámot? Ez körülbelül az óra első tíz percében volt aktuális, azóta ujjaimmal dobolok a padon, teljesen csendesen. Csak az én fejemben hangzik egy összeállt zongoraműnek az ujjaim néma érintése. De egy idő után ezt is megunja az ember, és muszáj más elfoglaltság után néznie. Nem tudom mi van ma velem, de egyszerűen nem férek a bőrömbe. Dalton professzor lágy hangja háttérzajjá csendesül. És talán most először veszem észre, hogy idén kik is ülnek körülöttem. Balomon egy olyan srác ül, akinek az arca ismerős, nagyon is, de meg nem tudom mondani, hogy hívják. Pedig elvileg negyedik éve vagyunk évfolyamtársak... látszik, hogy mennyire figyelek oda a környezetemre. De ha egyszerűen időnként annyira közönségesen unalmasak tudnak lenni az emberek. Jobbomon Aubrey foglal helyet, még jó, hogy rá emlékszem. Sőt, még azt is tudom róla, hogy hugrás. Olyan kedvesnek, ártalmatlannak tűnik. Nem tudom mi visz rá. Talán a végtelen unalom, vagy az, hogy olyan elkeseredetten vágyok valakire, akivel megoszthatok valamit, Marcus eltűnése óta. Még akkor is, ha ezt nem vallanám be magamnak soha. Másrészről, meg kell nyugtatnom magam egy logikus indokkal, így persze, csak arra megy ki az egész, hogy bizonyságot szerezzek némi pletykáról. Nincs itt szó ennél többről. Letépek egy darab pergament és pennát ragadva ráfirkantom a pár mondatot.
Ha még tovább kell hallgatnom Daltont, akkor lefordulok a székről, dobjuk fel ezt az órát, mert amúgy is fúrja az oldalam a kíváncsiság. Tényleg a hollóhátas Thorinnal kavartál a múltkori Szellemszállásos bulin?
Odacsúsztatom a szőke irányába, mert ha tényleg ennyire magányos leszek, akkor előbb-utóbb megőrülök, de az tuti, hogy megkeseredett vénasszonyként halok meg. Főleg ha Marc sem kerül elő... Nem merek ránézni Aubrey-re, de nem hinném, hogy olvasás nélkül dobná el a papírdarabot. Szemeimet meredten szegezem az asztalomon fekvő szegényes jegyzetre, még mindig az elutasítástól rettegve, mint ahogy mindig. Hiszen az mekkora szégyen lenne. |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Futottak még / • Pandora Fraser •
|
Dátum: 2016. 09. 16. - 01:08:22
|
PANDORA AILEEN FRASER ”Je suis prest” Alapok
jelszó || "Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az."
így ejtsd a nevemet || [Pandora Ájlin Frézer]
nem || nő
születési hely, idő || Inverness (Skócia), 1983. október 24.
horoszkóp || Skorpió
kor || 15
vér || félvér
évfolyam || IV. A múlt Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban, - Szeretném, ha mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról.
- Mit akar tudni?
- Mindent. Mit érzel, mikor a gyerekkorodra gondolsz, milyen volt a kapcsolatod a családoddal? Testvéreddel?
- Egy év volt köztem, meg a bátyám között. Nagyon jól kijöttünk egymással. Elválaszthatatlanok vagyunk... voltunk. Hiányzik. Gyerekkorunkban sokat játszottunk. Mindent tudtunk a másikról. Nem voltak titkaink, együtt főztük ki a szüleink bosszantására megálmodott csínyeket. Aztán elment a Roxfortba, nekem meg még volt hátra egy évem. Összebarátkoztam egy mugli lánnyal, Lizzel. Nagyon jóban voltunk, végre találtam valakit, akivel - ha nem is annyira mint Marcusszal, de – jóban voltam. Azt hittem elég szoros a kötelékünk ahhoz, hogy elmondjam neki, boszorkány vagyok. Ám a dolog nem sült el túl jól, és azóta nem láttam, hogy elköltöztek. Azóta jobban megválogatom a barátaimat. Akkor kezdtem zongorázni. És írni.
- Ez a lány..
- Liz.
- Igen, Liz. Megviselt ami vele történt? Csalódott voltál?
- Megtanultam a leckét. Mint mondtam, azóta válogatok. Nem bízok meg egykönnyen senkiben. Az én barátságomat ki kell érdemelni, és nem lehet csak úgy eldobni.
- Értem. És mi volt a szüleiddel?
- Semmi. Apa sokat dolgozott, alig láttuk. De amikor mégis, akkor remek hétvégéket szervezett a családnak. Nagyrészt anyám nevelt. Néha találkoztunk nagy családilag is, amikor Fraser összejövetelek voltak, de akkor inkább Marcusszal voltunk együtt.  …
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.
…
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.- Milyen volt a Roxfort? Otthon érezted magad?
- Az egész iskola dolog... más volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy majd csodálatos lesz. Hogy én lehetek a középpontban, hogy válogathatok az emberek között. Én választhatom meg a barátaimat. Ehhez képest senkinek sem tetszett igazán a hozzáállásom. Marcus megváltozott, de ő legalább figyelt rám. Az első évben nem volt senkim. Ezért úgy döntöttem, hogy ha én nem kellek nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Lenéztem őket. Sajnáltam, amiért annyira gyerekesek, hogy mikor méltóztattak észrevenni, akkor is csak a szeplőimen csúfolódtak. Ezért döntöttem úgy, hogy nem fogok elbújni, nem fogom egy sarokban tengetni a napjaimat, mert „nem szeretnek”. Magabiztosan játszottam a szerepem, hogy nincs szükségem rájuk, de belül vágytam a csodálatukra, a szavaikra, arra, hogy észrevegyenek.
- Tehát nem igazán voltak barátaid. Változott ez a későbbiekben?
- Igen. Megtaláltam azt a pár embert, aki szintén kicsit kitaszított volt. Nem lettek a legjobb barátaim, de már nekem is volt egy saját kis köröm. Mindig is vágytam például arra, hogy bevegyenek a kviddicscsapatba, de sajnos nem bizonyultam elég jónak.
- Mint tudjuk a háború nagy hatással volt a családodra. Rád. El tudnád ezt mondani?
- …
- Hallanom kell a te szemszögedből is.
- A háború... a háborúban a gyerekekből túl korán lesznek felnőttek. Marcus... bedőlt nekik. Nem is vagyunk aranyvérűek, nem tudom, hogyan csábíthatták el. Nem tudom mire kellett nekik hiszen olyan fiatal. De akkoriban forrófejű volt, bármit megtett volna egy nőért, igazi szoknyavadász jellem. Aztán persze egyszer egy nagyobb csetepatéba keveredett, ahol apa is ott volt. Felismerte Marcust és a védelmére kelt, ami miatt árulónak bélyegezték, halálfaló kémnek gyanították, ezért elfogták és bezárták. Marcus akkor elmenekült és azóta néma csönd. Senki sem tudja hol van.
- Egyesek szerint megha..
- NEM! Él, érzem. Nem halhatott meg, nem hagyhatott itt.
- Nem gondolod, hogy akkor már megkeresett volna téged? Vagy édesanyádat?
- Valószínűleg nincs rá módja. Egy bolond ifjú, akit elragadott a pillanat heve, nem is gondolja komolyan a halálfaló-eszmét.  Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.
Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom. - Akkor most elmondanád, hogy veled mi történt a háború alatt?
- Velem... én csak igyekeztem kimaradni az egészből. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, hogy mi történik. Én csak... annyit akartam, hogy vége legyen. Akkor még nem tudtam, hogy már nem sok van hátra a Sötét Nagyúrnak. Egy óvatlan este volt az egész. Véletlenül jártam arra, és az össze vissza röpködő átkok között is csak véletlenül talált el az egyik. A következő emlékem már a Szent Mungóhoz köt. Meg akartam szólalni, de csak éles fájdalmat éreztem a torkomban és menten elájultam. Mikor újra magamhoz tértem egy gyógyító mondta el, hogy jó sok időbe telik, mire újra beszélni tudok majd, minimum négy hónap, de lehet, hogy több. Vagy az is elképzelhető, hogy soha. Nem tudtam ezt megemészteni. Sosem voltam az a nagyon beszédes valaki, de egyszerre elkezdett hiányozni a hangom. Az, hogy nevessek, énekeljek. Csak a könnyeim csorogtak. Aztán semmi. Nem akartam enni, nem akartam élni. Két hónap múlva engedtek ki, addigra már megkezdődött a háború utáni romok eltakarítása.
- Nem örültél, hogy végre vége?
- Túl sokat vesztettem, túl közeli volt a veszteség még ahhoz, hogy örüljek. De később. Később boldog voltam. Apámat kiengedték, de Marcus még mindig nem volt sehol. A háború bizony sebeket ejtett, olyan sebeket, amik után megmaradnak a hegek. A zongorázásba menekültem. És az írásba. Szavak voltak a hangok a zenében. Versek a könnyek a tenyérben.
- De mint ahogy most is hallom, a hangod rendbe jött.
- Igen, de nem volt könnyű. Sokat jártam a kezelésekre. Eleinte fájt. Aztán jobb lett. Egyre jobb. Már akartam a gyógyulást és ennek meglett az eredménye.
- És most ismét a Roxfortban vagy, új kezdet, új lehetőség.
- Már nem ugyanaz vagyok, aki egy vagy két éve átlépte az iskola kapuját. Az, csak egy kislány volt. Most már felnőttem. Még nem kellett volna, mégis így esett.
- Nos, köszönöm, hogy őszinte voltál.
- Azt nem tudhatod.
- Remélem.
- Mindig csak a remény van, semmi más. Én készen állok.  Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.- Állj! Nem jó – Mr Lebon a fejét csóválva jött közelebb hozzám. - Lágyabban. Sokkal lágyabban. Tud maga ennél jobbat is, így túl merev. Újra – a vörös hajam megmozdult, ahogy bólintottam. Kisimítottam két tincset az arcomból, majd nagy levegőt véve igyekeztem ellazulni. Lehunytam a szemem. És az eddigi életem összes elfojtott érzelmét igyekeztem szabadjára engedni. Kinyújtottam az ujjaimat, kinyitottam a szemem, és ezúttal érzésből kezdtem bele. Semmi ész, semmi racionalitás. Hagytam, hogy az állandóan kattogó, számító, manipuláló agyam végre elengedje magát, és tisztán érzésből játsszak. Semmi másból. Az ujjaim lágyan szántották a billentyűket. Halkan, hangosan, erősen, finoman, szünettel, hirtelen. Mindent ott, ahol kellett. Nem érdekelt, hogy Mr Lebon néz-e vagy sem, mit akar, mit kéne máshogy csinálnom. Csak játszottam. Azért, mert ezt akartam csinálni. Mert öröm volt, mert belőlem jött a zene, én magam voltam a hang. A karom libabőrös lett, amint leütöttem az utolsó hangot is. Pár percig a néma csend nehezedett a teremre, majd felnézte rá. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól. Mr Lebon engem figyelt, szemeit könnyfátyol takarta.
- Jó. Nagyon jó... Tökéletes – suttogta halkan, és kezét a vállamra helyezte biztatásul. Elővette a táskáját, és egy papírköteget halászott elő belőle. Megismertem.
- Elolvasta? - kérdeztem félve a véleményétől.
- Elolvastam. Jók. Kisasszony azt kell mondjam a tehetségének jót tett a némaság – mosolyodott el halványan, de ezúttal csak lehajtottam a fejem. Ebben nem voltam olyan biztos. Felém nyújtotta a papírköteget, én pedig elléptem a zongorától, hogy visszavegyem.
- Ne hagyja abba! - mondta mielőtt átengedte volna nekem, hogy gyorsan a táskám mélyére süllyesszem. - Mára végeztünk, elmehet – intett még egyet. Elköszöntem és kiléptem az ajtón. Hosszú idő óta most először voltam igazán nyugodt. A zongoraóra azon kevés időszakok egyike volt, mikor minden álarc és mesterkéltség lehullott rólam. Talán azért is szerettem őket ennyire. Mert a zenében magam voltam. • • •
Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam. Jellem
Mondd Pandora, ismered te egyáltalán magadat? Tudod, hogy ki vagy te úgy igazából? Akármit is hiszel magadról, még csak egy gyerek vagy. Sokat változtál. Zárkózott lettél, csendes, magányos. De ez talán csak a felszín. Mélyen legbelül magad sem hiheted el, hogy ilyen komoly vagy. Igen, én még látom a gyermeki huncutság szikráját, még akkor is, ha te már elfeledted. Igyekszel magabiztos lenni, időnként kifejezetten arrogáns, aki nem lát túl a saját büszkeségén. Erős vagy és kitartó, vagy mondjam azt, hogy makacs? Igen, veled bizony nem könnyű, ha valamit a fejedbe veszel nem igazán tántoríthatnak el a célodtól, nem számít mi kell, hogy elérd. Időnként nem tudsz uralkodni magadon, és robban a vulkán. Fontos számodra a családod, ezt nem titkolod, ezt mindenki tudja rólad. A barátaid is azok lennének, ha lennének igazi, közeli kapcsolataid. De egyelőre csak felszínesek. Mikor engeded már végre, hogy szeressenek? Mikor engedsz közel magadhoz valakit? Miért lököd el azt, aki segít?
Én tudom, hogy emögött a kemény külső mögött egy érzékeny belső rejtőzik. Ne legyél olyan ellenséges. Ha alkotsz, igen, akkor igazán önmagad vagy, erre talán már te is rájöttél. Hűséges vagy, ezt nem is lehetne tagadni, ki más várná olyan hűen, hogy a testvére visszatérjen? Egy kicsit fordíthatnád a tekinteted a most felé is, nemcsak a majd meg a múlt irányába. Szereted hallani a nevetésed, de csak akkor ha egyedül vagy. Szeretsz emberek között lenni és szükséged van rájuk, de kifejezetten megfojtanak, ha nem hagynak egy kis időt neked egyedül is.
Erősség || kitartó, értelmes, kreatív, hűséges,
Gyengeség || érzékeny, zárkózott, büszke, elutasító, haragtartó Apróságok
mindig ||
• Fergus, a kedves kis társ
• zene
• egyéb művészetek
• palacsinta
• ősz
soha ||
• ha szánakoznak rajta
• kelbimbó
• túl sok beszéd
• kudarcok
• amikor azt hiszik a bátyja meghalt
hobbik || írás, zene (tánc, festés)
merengő ||
• legrosszabb: amikor azt hitte, soha többé nem fog tudni beszélni
• legjobb: nagycsaládi ebédek, mikor még Marcus is ott volt
mumus || halott Marcus
Edevis tükre || megtalálni Marcust, és elérni, hogy minden olyan legyen, mint régen
százfűlé-főzet || világoskék, már-már áttetsző folyadék, mézes szeder ízzel
Amortentia || a fenyőerdő illata eső után
titkok || Senkinek sem mesélt Lizről, de két évvel az eset után megtalálta hova költöztek és egy kis „ajándékot” hagyott az ágyán egyik reggel egy adag bagolyköpet képében.
azt beszélik, hogy... || Azt beszélik mikor visszakapta a hangját, jelentős mennyiségű alkoholfogyasztás után az asztalon táncolt egy invernessi kocsmában és végül a szüleinek kellett összeszednie. („Persze ez egyáltalán nem igaz. Na jó, tényleg táncoltam az asztalon, de csak szörpöt ittam.”) A család
apa || Robert Callum Fraser; 46; félvér; apa sokat dolgozik, ennek ellenére mindig értékelem az időt, amit vele tölthetek. Jó társaság, és mindig támogat. Kicsit mostanában szomorú Marcus miatt.
anya || Agnes Elizabeth Green Fraser ; 45; félvér; mivel nincs olyan sok barátom, a családomra támaszkodok. Jóban vagyunk, bár mintha mióta Marcus eltűnt, csak árnyéka lenne önmagának, így kevesebbet beszélünk.
testvérek ||
∆ Marcus Dougal Fraser; 16; nagyon szoros a viszony, igazi barátság, de jelenleg tartózkodási helye ismeretlen, kicsit mérges vagyok rá, amiért apának kellett az Azkabanba menni az ő hülyesége miatt.
állatok || Fergus, a macskabagoly
Családtörténet ||
Robert az elsőszülött a Fraser család eme ágában. Aurorként végzi munkáját és a család többi részével is igyekszik szoros kapcsolatot ápolni, leginkább testvéreivel. Egy húga és egy öccse is van. Munkájában megbízható, feltétlen odaadással a szerettei iránt. A mágustársadalomban sosem foglalt el különösen ismert, vagy előkelő helyet ám a Felföldön igen nagy köztiszteletnek örvend, elsőszülöttként több figyelmet kapott, mint testvérei, ő a következő örökös a sorban. A Fraserek mindig is jelentős felföldi családnak számítottak, mióta körülbelül a 13. században letelepedtek Inverness közelében. (Pandora nagyszüleinek birtoka a várostól néhány kilométerre fekszik, gyakran látogatják meg őket az ott rendezett ebédek, vacsorák alkalmával, persze leginkább szünetekben vagy nyáron.) A Fraserek sosem számítottak tisztán aranyvérű családnak, már Skóciába érkezésükkor is többségében félvérek voltak, habár a mugli származás is előfordult.
Agnes a szintén skót Mackenzie klán egy távoli leszármazottja, aki már nem is viseli a nevet, hiszen egy mellékágról inkább a Green családba tartozik. Harmadik gyerekként Anglia déli részén, London közelében nőtt fel, és a Roxfortban találkozott későbbi férjével. (Kapcsolatuk kezdetben meglehetősen viharos volt, míg elért a házasságig.) Agnes szenvedélyei a bájitalok, szeret velük kísérletezni, és a mágiatörténet sem áll tőle messze. Az ő nevét többen ismerik, hiszen időnként írt néhány cikket szaklapokba a bájitalokról. Külsőségek
magasság || 170 cm
testalkat || vékony
szemszín || kék
hajszín || vörös
kinézet || Elsőre feltűnik, hogy Pandora arcát sűrű szeplők díszítik (vagy csúfítják, kinek melyik tetszik). Haja vörös hullámokban omlik a vállára. Öltözködése egyszerű, az iskolai taláron kívül mugli ruhákat is szívesen hord. Bőre fehér, sápadt, már-már rémisztő a kontraszt a sötétebb hajával. Elég magasra nőtt, hosszú lábakon jár, ajka telt, és vonásai alapján idősebbnek néz ki egy kicsit a koránál. Szemei tündöklő kékek, ám fehér bőre miatt, a kialvatlan karikák sokkal feltűnőbbek nála, mint másoknál. Pontosan jól tudja, hogy milyen gesztusokkal lehet incselkedni a másik nemmel, és ezt ki is használja ha arról van szó, hogy aztán jéghideg tekintetével rögtön visszakozzon. Viselkedése általában visszafogott, de ha haragos, akkor kiengedett haja repdes körülötte, és adjaisten, hogy olyankor senki ne legyen az útjában. Nem kedveli az erős napfényt, hiszen bőre nem lesz barnább, csak még több szeplő bújik elő vagy rákvörösre sül. A tudás
varázslói ismeretek || Nem éppen iskolaelső, de ami érdekli (szerencsére elég sok minden), abból felveszi a kesztyűt és igyekszik megfelelni. Nem túlzottan szorgalmas. Sokkal inkább jó abban, hogy ha valamire odafigyel, akkor a fejébe menjen, minthogy óra után próbálja megtanulni egy könyvből az anyagot. Nem kedvence a házi feladatok, beadandók megírása, így általában az utolsó pillanatra hagyja. Erőssége a bűbájtan és az átváltoztatástan, de nem olyan gyenge bájitaltanból sem. Kifejezetten szereti az asztronómiát, de a mágitörténet nem megy a fejében. A történeteket megjegyzi, de az évszámokkal gondja van.
felvett tantárgyak || Rúnaismeret, Legendás Lények Gondozása
pálca típusa || 9,5 hüvelyk, tölgy, sárkányszívizomhúr mag
RBF || - Egyéb
avialany|| Laura Schuller Luca Hollestelle
• A versrészletek Karinthy Frigyestől származnak.
//Köszönöm szépen, hogy végigolvastok és ha valami nem lenne jó, akkor sikítsatok, mert ígérem igyekszem minél hamarabb javítani!  // |
|
|
|
|
