 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 5
|
|
1
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Merengő: 1998. január 12.
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 21:53:14
|
Érzi a lány remegését. Nem törődik vele, ahogy nem törődhet most a saját érzéseivel sem, melyeket olyan mélyre ásott el abban a nagyon hidegnek ható személyiségében, hogy valószínűleg vannak annyira halottak, mint ikre volt a születéskor. Amennyire ezzel a gondolattal törődnie kell azonban, annyira nem szükséges most bármi mással azon kívül, hogy a lányt a szoborhoz, falhoz préselje megakadályozva az esetleges menekülést és zajkeltést, illetve a halálfalót előtte.
Rajta nincs némitóbűbáj. Visszatartja a lélegzetét, hogy még annak alig neszelő hangja se legyen árulkodó tudva, tudván, hogy ha az a pálca magasabbra emelkedik, komoly esélye van egy Homenum Revelio-nak, ami végül pontosan abban csúcsosodna ki, hogy megkínozzák a lányt és megkínozzák őt is.
Legszívesebben fellélegezne, amikor a prefektus felhívja a figyelmet valami másra... valaki másra. Bárki is sietett a segítségükre, ember, vagy valaha élt festménye, szellem, vagy állat, most aligha számít. Hálás neki érte.
A tüdeje ég, a feje lüktet és érzi a vért az állára csordulni. Egy visszatekintés Carrowtól... csak egy, amiben a vér elrugaszkodik a bőrétől a lány rárezonáló remegésének hála és az a cseppecske földre hull...
Nem történik meg. Letörli az állát a talár szegélyével, de megmarad a pózban még legalább egy percig, míg a hangok teljesen elhalnak.
- Két dolog. - Fordul a lány felé hirtelen, még mindig a falnál tartva azt, ám leoldva mindkettejükről a kiábrándító bűbájt. - Egy, ne hidd el, amit a családodról mondott. Fogalmuk sincs, ki vagy. Nem látták az arcodat, nem fognak meggyilkolni senkit a tieid közül. Azzal, hogy most nem adtad át magad, nem sodortad őket nagyobb veszélybe, mint amilyenbe eddig is voltak. Bólints, ha megértettél. - Nagyon komolyan beszél, tisztán és érthetően, olyan higgadtsággal, mintha nem is csurogna a szemébe a homlokára törmelékütött sérülésből patakokban a vér. Kénytelen becsukni a balt, de a jobb azúrhidegsége tisztán ragyog a félhomályban.
- Kettő. Most feloldom rajtad a némítást, de ha üvöltesz, kővé dermesztelek és magam adlak át nekik. Biztosíthatlak, ezt szeretném a legkevésbé. - Lehet rajta hitetlenkedni, de a pillantás elég komolyan izzik ahhoz, hogy ne viselje el most az ilyen típusú negatív kritikát.
Ha a lány mindkettőre bólintott, akkor feloldja rajta a némítást is és kissé hátrébb lép tőle, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát.
- Nem maradhatunk itt. Előbb, vagy utóbb visszajönnek járőrözni. Javaslom menjünk át a Könyvtárba, a Keselyű nem szól rólunk, ha elbújunk valahova. Érted amit mondok? - Fordul felé hirtelen éles figyelemmel, mert amit a lányból eddig látott, az alapján nem teljesen biztos benne, hogy nem vette el teljesen az eszét a rettegés. Gyakorlatilag bűzlik a félelemtől. És nem is túl szép látvány a szerencsétlen. |
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 20:48:10
|
Fejlövésre tízpontos szemforgatás a válasz. Najó, legyen 9, a 10-est akkor mutatta be, amikor Kyn körberöhögte, amiért nem tudta, mi baja Saladinnak az ominózus leüvöltés után. A 10-es típusú szemforgatások általában súlyos sértődésekkel párosodnak, de a 9-es még biztonságos.
- "Elkanászodtam"? - Visszhangozza hitetlenül. Valahogy becsületsértés a puszta gondolat is, hogy ezt az apja elkanászodásként definiálná, mintha amúgy az egyik legjobb barátja elvesztése, az efelett érzett bűntudata olyan mellékes, elhanyagolható kis körülmény lenne, amit neki mostanra már le kellett volna pattintania magáról huss és pöcc. - Nagyon alaposan remélem, hogy nincs igazad ebben, Saladin. - És a gondolat sötét és fenyegető, de ez a fenyegetettség nem a Mallard fiút éri, sokkal messzebbre nyúlik egy boldog szeretői ágy fölé gonosz, terrorizáló ómen gyanánt. Ha őt próbálná megütni az apja, azonnal visszaütne. Nem, mert ne adná meg neki a tiszteletet, hanem mert az ő tisztelete is azon alapszik, hogy a férfi intelligenciával neveli fel. Ez az, amit elvár tőle és ennek teljesítése nélkül Michael maga sem támaszthat felé elvárásokat. A kapcsolatuk soha nem a tipikus apa-fiú kapcsolat volt, ahogy a családmodelljük is a rendhagyó kategóriába sorolható.
- Mhm. - Csak azért nem ugrik vissza a felháborodásra, mert az... felháborodás, tehát nyilván oka van. Hogy hülyeség a gondolat és ha hülyeséget gondol, akkor azért nem éri meg küzdeni. Nem jelenti, hogy eltűnne belőle az érzés, csak azt, hogy nem fogja lovagi páncélban védeni a létjogosultságát, mint valami felkent kereszteshadjáratos gyerekgyilkos őszentsége. - Honnan tudod, hogy nem érezte úgy? Az elején? - A kérdés nem hergelő éllel születik, inkább amolyan... valódi tapogatózással, mert egyszerűen csak... tudni szeretné. Beszéltek erről ő, meg Mossy? És ha igen, egy felelős báty bevallotta volna ezt?
Ereszti a gondolatot. Nem mert a lépcsők kifárasztanák belőle, hanem mert már az ajándékon és Saladin feltételezett reakcióin jár az esze. Halkan nevet a megjegyzésre, leginkább annak drámaisága miatt.
- Ha megtanulok hopponálni, megkérem Nikolait, hogy vigyen el a szülővárosába. Talán megismerhetném a távoli rokonokat... - Hangosan gondolkodik, de nem bánja különösebben, ha a másik tud róla. Őszintén... kíváncsi, hogy vannak-e olyanok, mint ő. Tudnak-e valamit olyan esetről, mint az övé és ikréé. És hogy vajon előfordulhat-e újra, mondjuk az új kisbabával. Nem mert reméli, hogy így történik, egyszerű jóérzési szempontokból. Senkinek nem kívánná ezt az érzést.
- Azért én örülök, hogy itt vagy. - Nem mintha még inkább zavarba kéne ejtenie a másikat, de őszintén szólva tetszik neki zavartan. Akkor is, ha benne is túlmelegszenek az összekuszálódott érzések, amik már annyira hozzászoktak a rabsághoz, hogy valószínűleg Stockholm szindrómában szenvednek: nem tudnak mit kezdeni az alkohololdotta szabadságukkal.
A másik öröme az ő elégedettsége, elnézi, ahogy a fiú próbálgatja magán az ékszert és valahogy... elcsendesül benne tőle az állandóan nyüzsgő hiányérzet, tengernyi rossz gondolat, feszültség és nyughatatlanság. Néha megengedhet magának egy percnyi szünetet.
- Mhm. - Elragadja a pillantását a fémsimítás, az újra életre kelő pikkelyes finom tánca a fakó bőrön. A sötét pillák megrebbennek, ahogy a fiú közelebb lép hozzá. Hagyja érinteni magát, a keze egészen hűvösnek hat az ujjak alatt. Némán figyeli a mozdulatot, sajátja pedig engedelmesen idomul hozzá, szája kissé elnyílik, ahogy a kígyók összekoccanva és felismerve egymást szinkronban mozdulnak. A módosított, kiegészített Próteusz-bűbáj nem hagyja egyiket a másik nélkül élni, ahogy az egyik csavarodik az ő csuklójára, úgy fonódik Saladin csuklója köré a másik, összefűzve hosszú testüket egymással is. Van valami átkozottul zavarbajető az egész jelenetben, olyan bizalmasság, amit egyszerűen csak bűnnek tűnik nézni, holott az ujjai éppolyan engedelmesen fonódnak a fiú ujjaiba, mint a kígyók teszik lentebb. Mély lélegzetet vesz és a levegő amit beszív, túl forrónak tűnik, párává válik a mellkasában, megugrasztja a szív dobszólamát és belekeveredik a félbolgár véráramba.
- Én köszönöm, Saladin. - Meggondolatlanul emelkedik szabad keze, rásimít a fiú arcára, hűvös érintése gyógyír a piruló bőrnek. - Nem te szabtál gátat ennek. |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 18:09:42
|
- Lesz. Ez nem kitúrás, élből be sem fogadtam. - Csökönyös megjegyzés és bár az ő szempontjából nyilván lényeges, de figyelmen kívül hagyott, mert ez a hely nem az övé. Nincs igazán beleszólása abba, hogy kit fogadnak be ide és kit nem. Ezt az egyértelmű üzenetet közli az az eljárás, ahogy az apja elé tárta a helyzetet. - Értem, amit mondasz. De akkor sem tudom, mi az istenre számított. Csalódott bennem. Jó. Kölcsönös. - Most viszont kifejezetten gyerekes. Abban a tekintetben legalább, hogy az érzelmei a maguk nyílt őszinteségével nyilvánulnak meg, ami viszont egyáltalán nem jellemző rá.
A különbség a két eset között, hogy az apjának rendelkezésére állt Nikolai, akinél jobban kevesen ismerik Elliot pszichológiáját, egészen nyugodtan elmagyarázhatta neki az okokat, amelyeket valószínűleg lényegesen jobban ért, mint a holló maga. Esélyesen meg is tette. Épp elég időt töltenek együtt hozzá. Részéről az a véleménye, hogy a "vége mindennek" életérzésre nem az a helyes reakció, hogy az ember vállat von és keres valaki mást, akivel kitöltheti a hiányt. De mit tud ő az ilyesmiről?
- Igen, lehet. - Egyezik bele egyszerűen és nem is rója fel a másiknak a kampányolást. Vannak dolgok, amiket ő is észrevesz és Nikolai ragaszkodása hozzá aligha kerülhette el a figyelmét. Az érzés kölcsönös függetlenül attól, hogy az utóbbi időben rendkívüli mértékben elhanyagolta a férfit, ám... éppen ez a kölcsönösség az oka annak egyáltalán, hogy a bolgár titkolózása annyira mélyen tudta bántani, hogy teljességgel elvágta magát tőle. Nem csak nagybátyját bünteti vele, saját magát is.
- Heh. - Vigyorint a történetre, ami önkéntelenül is lejátszódik lelki szemei előtt függetlenül attól, hogy egyébként egy problémásabb személyhez kellene kapcsolódjon. - Kellenének nekem is ördögszarvak. Már nem rám érted, biztos jó kis bájitalalapanyag. - Hát persze. Ha az ember kisördögöket akar idézni, de... bizonyára nem hiába szólnak a varázslós történetek imp familiárisokról, nem igaz? Állítólag sokat lehet tanulni tőlük, ha nem emésztik fel idő előtt az ember lelkét... - Megkérdezhetjük Nikolait. Legalább kiderül, hogy ez az a Blitz-e. - És ha igen, rögtön el is kezdhet beszámolni, mi mindent titkolnak előle.
- Mh. - Elgondolkodik néhány hosszú, csendbe burkolózó másodpercre a fiú szavain. Mire lehet szüksége Nikolainak, hogy eltűrje az alvilágiakat? Az apjának, hogy feleségül is vegyen egyet? Valahogy a legilimenciasegítő - bármilyen kézenfekvő is -, nem tűnik elég indoknak. Még a jobb ügyvéd témakör sem, bár az apja elég önérzetes a munkájára... talányok. Talányok mindenütt.
- Azt sem gondoltam, hogy apa lecserélne. - Jegyzi meg csak úgy halkan, szinte csak magának, mintha nem is akarná, hogy a másik hallja a továbbra is igazságtalan gondolatot, amiről már meg is mondta, hogy igazságtalan, de egyszerűen csak képtelen elengedni.
Nem biztos, hogy nem halna le az agya a gondolatra, hogy Saladin Nikolairól fantáziál, bár ezt a könyvtárban a fiú elég nyilvánvalóvá tette a ráirányuló kérdésekkel. Még mindig tüske benne. Nem azért, mert Nikolai a családtagja, hanem mert Saladin rá gondol. Nagyon rövid úton igyekezett megszabadulni ettől az eszmefuttatástól, de valahogy azóta is ott dolgozik a háttérben.
A nyifogást gonoszul figyelmen kívül hagyja, milyen kár, hogy a lépcsőkkel ugyanezt nem teheti meg az ember. Vagy legalábbis még nem, részéről hamarosan hopponálási vizsgát tehet és utána akár közlekedhet is mindenhova instant madness alapon.
- Rejtély számomra, hogy nem vagy hozzászokva, a klubhelyiségetek a pincében van, nektek kell gyakorlatilag a legtöbbet lépcsőznötök naponta, hogy eljussatok minden órára. - Saccperkábé, bár még sosem számolta. - Nemsokára amúgy is hopponálhatunk. - Csak úgy vigasz gyanánt, bár részéről nincs baja a lépcsőkkel. Praktikus dolgok, ha az ember hasizmot akar fejleszteni.
- Nem gond. Magadat hoztad. - Mosolyodik a zavarra és bele sem gondol, hogy ezért a kijelentésért neki is lenne miért pirulni, helyette inkább a fiú zavarát tanulmányozza. Jól áll a pír az arcán.
Türelemmel figyeli bár a bontogatás, nyitogatás folyamatát, de a bensőjében izgatott feszültség huzalozza pattanásig magát. Amikor kitalálta, meggyőződése volt, hogy tetszeni fog a szöszinek, de most hogy ténylegesen is az átadásnál tartanak, megkísérti a bizonytalanság, hogy talán mégsem kellett volna...
Egészen felderül az arca az ítéletre, láthatóan megkönnyebbül a fiú nyilvánvaló tetszésétől. Viszonylag kevés precedens van Elliottal kapcsolatban, amikor egyértelműen levehető róla, hogy boldog, de a mostani egészen biztosan ezek közé tartozik.
Alásimít saját ékszere állának, amire az éppúgy megelevenedik ujjai között, mint a smaragdszemű társ, elhanyagoltságában sziszeg valamit gazdája felé, aztán hamari megbocsátással elkúszik a holló bal csuklója felé, hogy tükörszerű elrendezéssel feltekeredjen.
- Jól áll neked. - Vallja meg puhán, elnézi a fiú feltartott kezén az ékszert, mielőtt pillantása összekapcsolódna a kökénykékekkel, csak néhány szívdobbanás erejéig hallgat, míg a bódult felemásokat figyeli.
- Számítok rá. Emlékeztessen rá, hogy ha haragszok is éppen, soha nem tudok annyira, hogy el akarjam vágni veled a kapcsolatot. - És a fiú érezni fogja, ha mégis. Ha egy napon megszünteti a finoman szőtt mágiát. De addig is? Nem ad okot ebben a kérdésben bizonytalanságra. |
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 15:07:29
|
- Mert a válogatás csak akkor opció, ha van egyáltalán választék. A kezdetek-kezdetén kétlem, hogy ez annyira állt volna. - Túlságosan is kiterjedt tudományos világszemlélet kellene ahhoz, hogy igazán meg tudja fogni a kérdést és nagy eséllyel nem is ő lesz az, aki valaha bizonyosságot hoz benne. Neki... egészen más céljai vannak, bár a teremtés hogyanját magát számára is előnyös volna megismerni. Főleg, ha komolyabban is érdekli a Frankenstein témakör.
- Előfordulhat. Nem tudom bizonyítani az elméletet, pusztán egy gondolat. Nem hiszek az istenekben, így a léleknek magának számomra nincs egyéb jelentősége a mágia hordozásán kívül.
- Nem álltam neki kitúrni. - Háborodik fel még kulturált keretek között, a pillantása egészen ellaposodik. - Kifejtettem a véleményem apámnak és ő véletlenül épp... ott volt. - Hogyne. Teljesen véletlenül. Még ő maga is rájön, hogy sokhelyütt hibádzik ez az állítás, kelletlenül fúj. Kurvára nem érdekli valójában, hogy a nőszemélynek milyen lelki törést okoz ez az egész. Szerinte nem kellett volna így intézniük a dolgot. Mégis mire számított az apja? Meglepetésgyerek? Ha legalább Nikolai mondott volna valamit... bár az ő hibája. Mi a francért nem beszélt vele, hogy mi a véleménye erről az egész házasság-mizériáról? Ha nem viselkedne úgy, mint egy éretlen kamaszgyerek, az viszonylag sokat segítene a kérdéskörben.
Több szempontból is problémája van Elliotnak a testvér és a család kérdéskörével. Minek csinál új kölyköt, amikor már rá sem volt igazán ideje? Minek neki egyáltalán még egy? Miben reménykedik? Miért van szüksége pont erre a nőre mind közül? Nem voltak meg jól eddig így együtt? Vagy ez az egész azért van, mert ő nem beszélt vele az elmúlt fél évben és... lehet az ő hibája?
Ha Elliot ikre életben marad, erősen valószínű, hogy a hollóhajú maga sem válik ilyen antiszociális létformává. Talán egy házba is kerültek volna és sokkal közelebb állnának egymáshoz, de talán... egyáltalán nem beszéltek volna soha köszönésen kívül. Dolgok, amiket már sosem tudnak meg.
- Nem volt bajom azzal, hogy Nikolai a fejembe lát. Megbíztam benne. - Von vállat, de különösebben nem tudja már könnyedén kezelni ezt a kérdéskört, gyanúsan épp a múltidő miatt. - Kétlem. Azt hiszem, most ő is haragszik rá. - Mármint Michaelre. Ez a gondolat gyökeret vert benne már a szünet első napján, bár eddig nem igazán értette, hol került ilyen mértékű disszonancia a két fél kapcsolatába. Már kezdi sejteni.
- Csak természetes. - Biccent komolyan, jó összeesküvőként és... most komolyan. Kinek mondaná el? Nikolainak? Valószínűleg ő tökéletesen tisztában van a Mallardok tevékenységével és jó Minisztériumi dolgozóként szemet is huny felette.
- Mnh... - Alig nyögés arra a kéjességre, az ellenállása gyakorlatilag nemlétező. Le sem tagadhatná, hogy a téma máris bemászott a fejébe, osztatlan figyelme minden ízében, fókuszáltan és tökéletesen nyilvánvaló. Csendesen hallgatja az átkok különböző típusait. Nem mintha ne hallott volna már róluk, de most valahogy jól esik elképzelni a válogatott, borzongató lehetőségeket, melyek tönkretehetnek nem csak egy ember, de egy egész vérvonalnyi életet. Valahol ő is átokkal sújtottnak érzi magát, bár ezt aligha vallaná be.
- Hát nem mondhatnám, hogy bármelyik túl bizalomgerjesztő lenne. Nem akarok őrült pszichopatákat a családba. - Úgy mondja, mintha lenne bármi ráhatása a kérdésre egyáltalán. Szeretné, ha lenne, de az élet már csak ilyen kegyetlen: megtagadja, amit meglehet.
- Rengeteg aranyunk van, nincs szükségünk a maffiára hozzá, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk... - Megtorpan egy pillanatra a gondolaton. Még soha nem kérdezte, hogy honnan is van nekik ennyi egyáltalán. Rémlik, hogy az apja egyszer örökséget emlegetett, de... semmit nem tud gyakorlatilag a család bolgár ágáról. - Még őszintébben szólva meg aligha lehet meglepő a korrupció egy olyan világban, ahol az egész társadalom azon alapszik, hogy rejtőzni kell. Már érted, még a tisztes varázsló is egy nettó hazugságlátszatot tart fent a muglik előtt. - Mondhatni törvénybe van iktatva a sunyulás. Ez azért viszonylag elég más megvilágításba helyezi a dolgokat.
Pont a felajánlás természetessége, ami őt magát is lenyűgözi. Nem számított rá és nem is igazán gondolkodott rajta. Lényegtelen, hogy valószínűleg sosem lesz rá szüksége, a gesztus maga, ami mélyen érinti.
- Mh. Azt hiszem el kellene kezdenem legalább őt boldoggá tenni, mielőtt neki is az új vörös patkány lesz a következő kiskedvence. - Meggondolatlanul hullanak le a szájáról a szavak és ha esetleg venné a fáradságot legalább utólag elgondolkodni azok értelmén, felfedezhetné hányféle ponton perverz és megkérdőjelezhető a kijelentés. - Titok. - Mosolyodik már a kérdésre és nem. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy bűntudata lenne, amiért húzza a fiú agyát. Nos... legalább nem kell sokáig várnia a leleplezésig, hm?
Cica még nyávog valamit eltűnte után, a hang tompának hat, mintha valami buborék mögül szólna. Rejtély, hogy nem próbálta még Elliot felderíteni, mi történik ilyenkor a macskával, bár... esélyesen vagy megtette már, vagy nagyon is tisztában van vele, csak éppen titkolja.
- Heh. Nem, az a napi edzés eredménye. - Mással aligha magyarázható, miért ehet Elliot annyit, amennyit csak akar (és ha valamit egyértelműen szeret a könyvein kívül, akkor az a legkülönfélébb hedonista ételek tárháza) és mégis csak izomra fejlődik...
A hollóhajú egészen a folyosó végéig vezeti a fiút, az egyik vendégszoba ajtaja nyitva, odabent Saladin holmijai pihennek egy utazóláda tetején hagyva, a többi szokás szerint csukva különíti el tulajdonosainak birodalmát a figyelő szemek elől. Elliot szobája természetesen még egy fél emeletnyi lépcsővel várja a vendéget.
Odabent a már szokott fíling fogad, kissé vadászházas jellegben fürdik a szoba a vöröstéglás falak, a döntött mennyezet faberakása, a kis kandalló és a mellette precíz sorban felhalmozott fahasábok látványától. A falak mentén szekrények, egy ruhás, a többi gyakorlatilag egy az egyben üvegajtajú könyvtároló, bár ezekben sokkal kevesebb a vastaggerincű, mint odalent. Többnyire itt tartja a már nem használt tankönyveit és egyéb olvasmányait, melyeket a tanuláshoz szerzett, ráadásul egy egész sort csupán aranyszámmal jelölt, fekete borítású, ujjnyi vastag könyvecskék foglalják el. A számok egytől tizenhétig terjednek.
A padlón a kandalló előtt puhaprémes fehér szőnyeg, azt üli körbe a két fotel, az ágy közvetlenül a döntött falba vágott hatalmas ablak alatt helyezkedik el szemközti oldalon az égre és fákra nézve. Odakint a világ kezd narancs-szürkébe borulni, de a kandallóban pislákoló parázs sejtelmes fénye otthonos hangulatot ad a szobának.
Meglepő módon idefent minden rendben van, csupán egy-két könyv kapott helyet az ágyon és első ránézésre ezek közül minimum egy az idei év testbeszédes kötete, amit a Rúnateremben mutatott Saladinnak...
A falakon néhány teljesen általános, mozgó, sötétebb tájkép alakok nélkül, néhány családi fotó a mugli ágról az egyik vitrinben és egy üresen hagyott felület, ahol közelebbi vizsgálatra arccal lefelé fordított képkeret hever.
Elliot leseggel az ágyra, az éjjeliszekrényhez hajol, kihúzza a legfelső fiókot. A csomag arasznyi hosszú, vékony téglalap, fényes olajzöld papírba csomagolták gondos kezek.
- Semmi különös igazából, csak gondoltam... biztos tetszene. - Miért gondolt egyáltalán ilyesmire, amikor épp haragban voltak? Vannak? Vagy valami olyasmi... vannak dolgok, amik esetében függetlenek dühtől, csalódástól, rádiócsendtől, a törődés önmagában pedig pontosan ebbe a kategóriába esik. Feláll az ágyról és átnyújtja a csomagot.
Helyes kis feketefájú ékszerdoboz kerül elő a zöld borításból, ezüst sarokpántolással, bevésett rúnamintázatokkal a fa felszínén.
- Boldog Karácsonyt, így utólag. - A dobozban egy... ezüstkígyó van. Ez az első gondolat, mert a hosszúkás ékszer most kicsire csavarodva rendezte el magát, hogy beférjen a számára igencsak aprócska helyre, láthatóan mégis kényelmesen elvan a vörös szaténpárna rejtekében. Egy pillanatig nem tűnik semmi értelmezhetőnek, ám ha a fiú megérinti, a kígyó hirtelen megmoccan a testmelegtől, rányitja smaragdzöld szemét új gazdájára és - ha engedik neki - felkúszik a csuklójára, hogy ott dermedjen meg alkarra és kézfejre egyaránt lekígyózó karperecként.
- Összekötöttem az enyémmel. - Veszi elő a talárja zsebéből azt, amit ő az apjától kapott. Akár ikrek is lehetnének az ékszerek azzal a különbséggel, hogy az övé kék szemeket örökölt. - Tudsz jelezni rajta keresztül, ha beszélni akarsz. Gondoltam... praktikusabb, mint hollós nőstényeket utánam futtatni. - Zavarban van? Óh, de még mennyire. Fogalma sincs hirtelen, mit kezdjen magával és most hogy így odaadta, a puszta gondolat is nevetségesnek tűnik, pedig... jó ötletnek hitte, de...
Zavartan feltúrja hátul sötét tincseit, a kékek bizonytalanul rebbennek a fiú arcára.
- Persze nem kell hordanod. Érted, ha nem tetszik... |
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 18. - 09:26:01
|
- Nem feltétlenül. A muglik elmélete szerint az ember a majomszabásúakból fejlődött ki, mégis léteznek egy időben a majomfajok és az emberiség. - Még a fejlődés margójára, mert szerinte semmiféleképpen sem szükségszerű a fejlődés csak mert képes rá a test, a faj... nem is kell messzire menniük bizonyítékért, ott a hatodikos Simmons a Hugrából, rendelkezik aggyal, hogy fejlessze magát, de gyanúsan életében nem olvasott még el egy könyvet sem, következésképpen sík, mint a vidék.
- Ez is előfordulhat. - Biccent végül. Nem firtatja tovább, különösebben nem akarja kiidegelni a kígyót. Tessék, ő fejlődik. Csak képes észrevenni, ha valami kényelmetlenné válik mások számára.
Felhorkant, lapos pillantással néz a fiúra.
- Mindig is tudtam, hogy a mágiatöri baromság. - Ez így és ebben a formában persze nem teljesen igaz, de a szélsőségek száma testhezálló sportág a holló számára.
- Még. Minden csak idő kérdése. - Szól sötéten és komolyan gondolja. Ha nem is feltétlenül azt, hogy a nő megpróbálná egyből kitúrni, vagy hogy bármit is tenne érte az első időszakban, de... ha logikusan nézi az eseményeket, Michael most fogja felépíteni a saját családját. Választott menyasszonyt, csinált magának gyereket saját választás szerint. Nem látja a helyét ebben a képletben.
- Atyád bölcs ember. - De legalábbis a szeszfőző érzéke egészen kiváló, beledorombol a lelke, bár nem teljesen biztos, hogy nem Saladin hangja van rá ilyen sajátos hatással. Elcsábulva figyeli, ahogy a fiú szája a fémre tapad és önkéntelenül is eszébe jut a csókja. Hirtelen túl meleg lesz idefent, ő pedig immár saját magára is dühös. Miért nem tudja csak úgy... elfelejteni?
Hallgatja a fiút és önkéntelenül is körbenéz maga körül, pillantása megállapodik az odalent derengő laboron, a könyveken. Megtámasztja könyökét még a karfán, míg az állát a tenyerében.
- Rendben, ebben azt hiszem tényleg igazságtalan vagyok. - Nem mondhatja, hogy az apja nem foglalkozott vele. Hogy nem adott meg neki mindent és mégis... nem biztos abban, hogy a gondolatiság mögötte egészen... tiszta lenne. Talán csak túl sok időt töltött Nikolaijal és másként interpretálja az apa szerepet, mint szabadna. Igazságtalan lett az apjával, holott nagybátyja is megmondta, hogy az nem ezt érdemli tőle. Kicsit elszégyelli magát a korábbi gondolatért, bár továbbra is fenntartja, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel és Saladin hallgatása megerősíti ebben.
Enyhén megcsóválja a fejét a fiú csodálkozására, halvány mosoly rebben a száján.
- Olyan családba születtem, ahol a felmenőim 50%-ka napi rutinnal lát bele a fejembe. Nem igazán volt opció, hogy ne magamat adjam. Nekem ez itt... normális volt. - Eddig. A nőstény előtt ugyanis egyetlen-egyszer kellett önmagát adnia, máris vérig sértette. Aligha számítható, hogy a jövőben bármilyen témában is biztonsággal véleményt nyilváníthatna, ami a családot érinti, elvégre... a születendő gyermek iránt nem tud mást érezni már most, csupán haragot. Irigységet.
- Óh. - Sosem találkozott még Magnolia nénivel, de Saladin épp eleget mesélt róla már ahhoz, hogy nagyon is tisztában legyen vele, ez milyen fajsúlyú értékítéletet is jelent Éloyra nézve. Összevonja a szemöldökét, kissé komor képpel hallgatja a konkrétumok nélküli listát. - Csempészáru? - Ő sem ma jött le a falvédőről, ha a fiú próbálja kikerülni a kérdést, annak nyilvánvalóan oka van. Megerősítés, vagy sem, a következő szavak egészen bebiztosítják abban, milyen alakkal is van dolga Éloy személyében.
- Emberfogakat... - Ismétli megrökönyödve, ki a halál tart mégis emberfogakat a kabátja zsebében? Észre sem veszi, mennyire közel hajol, ahogy a fiú ajkain sejtelmes táncot lejtenek a titkok, melyekért biztos kapnának a szüleiktől egy isteneset, de idelent... nem hallja őket senki, nem igaz? - Szerinted milyen átok van rajta? - Megvan a saját élvezete is a pletykákban annak ellenére, hogy ő maga nemigen terjeszti őket. Valahogy mindig elérnek hozzá. Az ilyen mélységű kérdések - legfőképp, ha azok feltehetően a családját érintik - minden esetben elvonzzák a figyelmét.
Egészen megnyúlik az arca, a szemei kikerekednek, hatalmas kék lidérclámpásokká válva az arcában.
- Apám a varázslómaffiába házasodik be? Teljesen megőrült?! Várj, mivan, ha kényszerítik rá? - Tudta ő, hogy valami bűzlik ebben az egészben, elvégre kutyából nem lesz szalonna, hm? Teljességgel hiteltelennek találta, hogy az apja meg akarna házasodni, de ha kényszerítik, az egészen más kérdés. - Nem értem, soha nem láttam jelét, hogy ilyen bandával lógna. Nikolai a Minisztériumban dolgozik, hogy gondolják ezt mégis? - Teljesen érthetetlen számára a helyzet. Úgy érzi, valami nagyon fontos dolgot nem lát, de a gondolatai valahogy... nem kapcsolódnak össze. A hiányérzet emésztő űrként tátong benne, mintha elszórta volna egy felelőtlen pillanatában a kirakós darabjait.
Önkéntelenül is elmosolyodik a fiú dünnyögésére. Bámulatos, mennyivel fiatalabbnak tűnik egyetlen apró gesztustól.
- Kösz. Ha nagy gáz van, lehet élek vele. - Bár erősen valószerűtlen, hogy valaha is igazán rászorul majd, elvégre megvan a saját letéti számlája a Gringottsban, amihez immár - nagykorú lévén - bármikor hozzányúlhat.
- Ah, jut eszembe. Gyere, menjünk föl. Van neked valamim... - Felkászálódik a fotelból, egy nemtörődöm mozdulattal megszerzi a gumipókot és ha a fiú követi, leereszkedik vele együtt a lépcsőn, vissza a ház bonyolult útvesztőjébe. Nikolaijal nem találkoznak, ellenben az előkészületek hangjai egy ponton neszeznek a konyhából, ahogy felfelé haladnak, immár egyértelműen a hálók felé. A macska nem tart velük, a labor ajtajánál néhány lépésre nevéhez hűen kámforrá válik. |
|
|
|
|
6
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 17. - 20:15:13
|
Szereti az intellektuális ellenállást. Valami, aminek nekifeszülhet, amin élvezettel végigsimítani, tesztelni a határait, megpróbálni bekényszeríteni maga alá, avagy éppen hagyni, hogy fölé kerekedjen, felismerve benne a mélyebb tudást és gondolatiságot. Valóban élvezi ezt és messze nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy eltitkolja Saladin elől. Nem is különösebben akarja jelenleg.
- Akkor gondolkodjunk ezen a vonalon. - Biccent már a belekefélésbe, eresztve a megkülönböztethetőségi kérdést, mert Saladinnak igaza van, varázsló és mugliivadék élesen elkülöníthető egymástól pusztán abból eredően, mire képesek. - De gondolj csak bele. Ha a varázshasználók az emberiség kezdete óta egyazon idősíkon léteznek a muglikkal - márpedig a sámánok, a szellemek tisztelete, a törzsi vezetők, a látók viszonylag hamar kialakultak -, akkor elkerülhetetlen, hogy mára a Földön élő összes ember vérvonalában valahol mágusvér keveredjen. Ez persze megkopik az évek folyamán, "továbbfejlődnek", de őrzik azt a genetikai állományt, mely egy varázsló létrehozásához szükséges. Az én nézetemben tehát továbbra is áll a helyzet, hogy a mágiához szükséges plusz mindenkiben jelen van. Függetlenül ettől a gondolatmenettől azonban, számomra elképzelhetetlen, hogy a világot magát véletlenek robbanásszerű sorozata hozta volna létre. Túl komplex, túlságosan is tökéletesen működik a természet rendje, az emberi test és elme végtelenül, lenyűgözően bonyolult struktúra, ami egyszerűen nem lehet a véletlen műve. Én azt mondom, a világ a mágián alapszik, belőle jött létre és tartalmazza is azt elemében még akkor is, ha a népesség túlnyomó többsége mérhetetlenül ignoráns rá. Pusztán azt nem értem, hogyan lehet még mindig a mugli a bolygó uralkodó faja, mikor a varázslók és boszorkányok fajtája nyilvánvaló okokból kifolyólag magasabbrendű létformának minősül. Mit csinál mégis? Bujkál. Mennyire... logikátlan.
Gondolkodás nélkül veszi el a piát és bele sem gondol, hogy a fiúnak ezek az információk újnak minősülnek. Miért viselkedik vele úgy, mintha ezer éve ismernék egymást? Mindent megtett, hogy a két fiú ne ismerje, de talán... ő úgy érezte, ismeri őket. Hogy ha kényszerből is jöttek össze, de végül közel kerültek hozzá. Hogy megbízhat bennük. Annyira nagyon téved... nem a bizalom, sokkal inkább az ismeret kérdésében, hiszen hogyan is ismerhetne valakit, akinek soha nem adott magából és akitől soha nem kapott úgy igazán. Itt és most aligha számít. Itthon van, Saladin vele van és pillanatnyilag úgy érzi, ő az egyetlen szövetségese.
- Nem az a baj, hogy nem elég nagy a ház, hanem hogy nem akarok velük együtt élni. - Jegyzi meg mintegy mellékesen és meghúzza a piát. Elfelejti ismét, mi van a kezében, váratlanul éri a likőrhatású íz, de valahogy elcsendesül tőle egy kicsit, amíg bensője felforr, a gondolatai pedig feloldódnak pár szívdobbanásra. - Mh. Ez jó kis anyag. - Jegyzi meg rekedt elismeréssel a hangjában, ahogy visszanyújtja a laposüveget. Sötéten hallgatja a "minek" kérdésre adandó okfejtést.
- Néha eszembe jut, hogy... mi van ha tudott rólam, csak nem érdekelte? Végtére is, anyám mugli. Megvolt az esélye, hogy én is annak születek. - És Michael végül akkor jelent meg, amikor ő... "felmutatott" valamit. Megtörli kézfejével a száját, elrejti feszült gondolatait, melyek kikívánkoznak a torkából és végül egészen mást mond, mint amit valójában szeretne. - Nem tudom, Sal. Nekem itt valami bűzlik. - És nem tudja eldönteni, hogy nem csak a saját önzősége, irigysége és ebből fakadó rosszindulata-e az.
- Hogyan éljek együtt velük, ha már előttük sem lehetek önmagam? - A kérdés szinte költői, mély és szomorú. Egyáltalán nem biztos, hogy nem ivott már az előtt is, hogy Saladin megérkezett, elvégre... közel van a bárpult, csak egy ajtóval odébb. Túlságosan is szabadjára engedi az érzelmeit. Annyira jellemzőtlen...- Nem biztos, hogy látni akarnám, mi van a fejében. - Őszintén? Fél szembenézni azzal, mit találna benne saját magáról. Lehunyja a szemét, hátradönti a fejét a támlára, kissé megvonja a vállát. - Azt hiszem Nikolai megtanítana minket. Ha megkérnénk rá. - Fogalma sincsen, mennyire közel jár a tűzhöz.
- Igen, azt hiszem. - Vallja meg végül a fiatal-zavarást, míg a fiú a démon Blitz nevet mantrázza. Csak azért pillant vissza a pókocskáról, mert érzékeli a másik hirtelen hangulatváltását.
- Kellene? - Szemöldöke összefut a homlokán. Próbál visszaemlékezni, de... - Várj... mi? - Feljebb tolja magát a székben, törökülésbe helyezkedik és előrébb hajol. - Mégis szerinted hány varázsló mászkál az országban ilyen névvel, pont ebben az ismeretségi körben? - Pillanatnyi lapos pillantás, szinte azonnal felülírja az érdeklődés. - Milyen dolgokat szállít? - Érzékeli ő, hogy a másik reflexből kerüli a témát, de mégis... Ő kinek mondaná el, hm?
- Nem mintha én akarnám a családba... - Bár ez messze független attól, hogy kiféle és miféle a nő. Egyszerűen csak nem. Egészen kiéleződik a figyelme a szavakra, könyökeit kitámasztja a térdén, ujjait egymásba fűzi az ölében.
- Mit tudsz a fickóról, Saladin? - Ha az előbbi próbálkozást el is hessentette a fiú, a mostanit már igen nehéz következmények nélkül. Túlságosan is felhívta rá a figyelmet.
Csak egy pillanatra zökken ki a koncentrációból, szemöldökei magasra szaladnak a homlokán.
- Lakjak veled? - Egyáltalán nem biztos benne, hogy a fiú belegondolt ebbe a meghívásba. Van egy olyan érzése, hogy nagyon, nagyon hamar bánná meg. |
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 17. - 17:33:01
|
- Igen, de jelen esetben a napló több helyen is konkrét faji megjelölésként definiálja a lényt magát. A legtöbb esetben nem jelzőnek tűnik, hanem amolyan... figyelmeztetésnek. Mondjuk nem feltétlenül megbízható az értelmezésem a témában, lévén a könyvet a svájci nyelvterületen elváltozott franciával írták és már kissé megkopott a tudásom. - Ez a tény pedig merőben bosszantó, kellene néhány különórát vennie, hogy szintbe hozhassa magát. Talán a nyári szünetben lesz rá lehetősége, a Roxfortban botrányos szinten nem tanítanak nyelveket, úgy egyáltalán. Máguskapcsolatok támogatása? Nagy francokat.
A lelkesedést egyébiránt egy nem túl szimpla smár is ki tudja csalogatni belőle, csak éppen az a ritkábban, vagy inkább sosem tapasztalható oldalának megnyilvánulása.
- Óh? - Hunyorog leendő ellenlábasára, egészen kihívó éle van a szájára simító mosolynak, érdeklődése a holló égbenyúló távolságtartásából mélyre zuhan, bebújik a levedlett kígyóbőrök alá és hasonszőrűnek álcázva csavarogja körbe a szőke varázsló higanyossá öltöztetett alakját. Hagyja elmerengeni a válaszon, a türelme végtelen, ha valamire megéri várni.
- Sokkal inkább arra gondolok, hogy a mágia, mint olyan minden élettől lüktető, mozgó, lélegző formában és minden élettelen tárgyban jelen van. Mint egy sűrű pókháló, mely láthatatlanul hálózza be az egész világot és vérárammá válik benne, mozgatórugóvá, kiindulási és végponttá. Mi más teremthette volna meg a világot? Nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszek az istenekben. A tudományban hiszek, a mágiában és a kettő egyesülésében. - Kedve lenne közelebb mászni hozzá, alaposabban is tanulmányozni a fiú testét mozgató mágia kígyómérgű esszenciáját és... meglepődik a gondolaton. Nem épp az ilyesmit kellene visszafognia? Megnyalja a száját.
- Ha elfogadjuk, hogy a mágia a világ minden pontjában jelen van, akkor törvényszerűen az emberekben is. Nem gondolom, hogy valaki "leválasztotta" volna a muglikat a varázslókról, egyszerűen csupán ők nem érték el az egyedfejlődés azon szintjét, ahol képesek hozzányúlni ahhoz az evolúciós tartalékhoz, mely a génjeikben lakozik. A varázslótársadalom az emberiség következő lépcsőfoka, a fejlettebb genetikájú faj, mely mégis kezdetektől fogva párhuzamosan létezik a muglikkal és mégis... mi mással magyarázható, hogy a muglik vérvonalában időről-időre megjelennek varázslók is? - Az aggasztó gondolatok megférnek idelent, biztonságban szárnyalhatnak szét a pince félhomályában, mert az pontosan ilyeneket magába zárni teremtetett a holló keze által. Ő az ura, jogos királya, hitetlen istene ennek a kis zugnak, miért is ne gondolhatna és tehetne úgy idelent, ahogy csak megkívánja?
- Én is azt hiszem. - Biccent végül és bármennyire is szeretné tagadni, az elismerés jóleső simogatás a sértett léleknek. Szinte már könnyű megbocsátani tőle a durvább szavakat... sosem volt haragtartó típus, bár a következő téma aligha a felszabadult hangulatra ad.
Felhorkan a megjegyzésre, még ha az méltatás is, nem érzi különösebben, hogy lenne miért gratulálni neki, elvégre végül csak széthullott az a bizonyos isteni színjáték.
- Édesanyám egy önző, ostoba asszony volt, aki mártírt csinált saját magából és a pszichológusommal kufircolt. Igazából kurvára megértem, hogy apám nem vette el, bár erős kételyeim vannak, hogy az egyéjszakás fun alatt sikerült volna egyáltalán a nevét megtudni, nemhogy a személyiségtesztjét elvégezni. - Sötét nyíltsággal szól, a cinizmusban fürdő harag nyilvánvaló a szavaiban, ahogy az is egyértelmű, hogy még soha a büdös életben nem beszélt így az anyai ágról, mi több... ha Saladin belegondol, egyáltalán nem tudna visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor Elliot említette volna őket a nagymamáját kivéve. A saját indulatától talán, de nem veszi észre a fiún beálló változásokat, avagy inkább csak... természetesnek tűnik, hogy a másik is felhúzza magát. A barátok így működnek, nem igaz? Együttéreznek...
- Itt lakom, hogy ne számítana? Nem mintha nem tudná, hogy anyáméktól is akkor távolodtam el végleg, amikor megszülte Emilyt. Nem mintha ez különösebben számítana, de... minek neki még egy gyerek? - Nem mondja, hogy vele sem foglalkozik, elvégre ez nem igaz. Elliotnak megvan a maga hiányérzete, de az apja sokat dolgozik, így hát ez amolyan szükségszerű állapot. Megérthető. Az új kölyök azonban... félresiklik a pillantása, megállapodik a macskán. Szórakozottan nyomogatja a térdén senyvedő gumipókot, ami halk szusszanó hangokat hallat a "kínzás" alatt.
- Talán csak remélem, hogy nem. - Halk, alig gondolat, mintha ki sem akarta volna mondani hangosan, s talán nincs is tisztában vele, hogy megtette. Ha az apja szerelmes abba a nőbe, akkor születik tőle egy szerelemgyereke, akit nyilvánvalóan jobban szeret majd, mint azt, akit nem is akart megcsinálni, csak... így alakult. Felelőtlenségből. Megfeszül a szája.
- Csak nem logikus. Tarthatta volna barátnőnek továbbra is. Tud hopponálni, semmi ideig nem tart beugrani egy gyors menetre, érted... - Nem talál semmi mulatságosat abban, hogy ők ketten erről beszélnek. A szerelmek halálában aligha lehet bármi vidám, bár az övé nem halt meg. Elfojtották csírájában.
- Most gondolom... bocsánatot kellene kérnem tőlük. - Nyilvánvalóan. A kötelesség olyan teher a nyakában, amit egyszerűen csak nem akart vállalni és igen. Dühös azért, hogy ráaggatták. Mert nem lehet gyerekes és mert így már nem maradhat itt sokáig, hogy el kelljen viselnie a vöröst meg az új kis leendő vörös fattyát. Vajon Nikolai... és ha Nikolai jobban fogja szeretni az új kölyköt? Mert az nem lesz annyira...
- Semmi. Végighallgatta, ahogy apámra zúdítom a véleményem, aztán elnézést kért és kisétált. Apa közölte, hogy mélységesen csalódott bennem, meghagyta hogy nem hagyhatom el a házat és utána ment. Én meg itt maradtam Nikolaijal. - Megvonja a vállát, elpöcköli a pókot a könyvek felé, s az fölragacsolja magát az egyik polcra. A kékek komoran villannak utána.
- Vörös. Fiatalabbnak néz ki a koránál, úgyhogy elég pedofíling az egész. Éloy Blitz húga, ha jól rémlik. Valami zálogházas varázsló, aki egyszer volt nálunk kertipartin, de nem emlékszem már rá. Egyébként semmi különös, viszonylag csendes, vidám, kissé arrogáns. Olyan aranyvér light fíling aranyvér nélkül. |
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 16. - 08:38:36
|
- Elméletileg Frankenstein is valamiféle kémiai vegyületet, esélyesen bájitalt használt az alanyok élhetőségének megalapozásaként és bár a saját lényét végül démonnak nevezte, bizonyos "apróbetűs" részletekből kifolyólag úgy gondolom, ez pusztán utalás az eljárásra. A démonok ugyebár köztudottan nem rendelkeznek önállóan birtokolt lélekkel, másokét vágyják megszerezni. - Elgondolkodva megsimítja az állát, a kékekben éber, mégis álmodozó, lelkes fények laknak, saját rejtélyszerető lelke kimászik az íriszek távoli célokat tükröző felületére és megtapogatja a feleslegesnek ítélt elzárkózást, ami lassan semmivé foszlik a témában.
- Sokat gondolkodtam már ezen. Merész feltételezés, de személy szerint azt gondolom, hogy a "lélek" valójában a mágia forrása. Esszencia, ami mindenkiben megtalálható, s míg egyes embereknél ennek kihasználását blokkolja egyfajta veleszületett civilizációs gátlásosság muglikat képezve, a varázslók esetében valamiképpen szabad áramlást kapott. Ám mert a mágia tőlünk függetlenül is körbevesz minket, feltételezhető, hogy varázslók és mágikus lények nélkül is létezne a világban. Lényegében tehát azt hiszem, olyan főzetet kellene alkalmaznom, ami képes magához vonzani a környezet mágiáját és egyetlen fókuszba csoportosítva meg is kötni azt anélkül, hogy az enyémtől tenném függővé. - Elliotot nagyon könnyű levenni a lábáról. Ha valakiből őszinte érdeklődést érzékel mindazon dolgok felé, amik őt érdeklik, egészen biztosan és sokkal inkább bizonyítottan, mint a Frankensteini elmélet. Nem újdonság számára Saladin elméssége, többször is előfordult már, hogy elkezdtek belebonyolódni elméleti kérdésekbe, ám valahogy... Kyn egy idő után mindig leállította a szőkét. Ne zaklassa ilyesmivel. Időnként nagyon zavarta, mert szívesen beszélt volna tovább vele. Nem szólalt fel érte. Mindig eszébe jutott, hogy ő lényegében nem akar... kapcsolódni. Barátkozni. Könnyű volt visszasüllyedni a némaságba, még ha kissé kielégítetlen is.
- Egen. Én is azt hiszem. - Hagyja jóvá az ítéletet, bár a lapos pillantás kíváncsiságának nem felel meg, indulata elrebben a falhoz lapult könyvespolcok felé, majd eltűnik a törölköző alatt, míg a haját szárítja. A sápadt bőr alatt magakelletőn mozdul az izomzat, kiéleződik, megfeszül, az apró mozdulatokra is vonzó komplexitásban reagál, ami bonyolultság olyannyira érthetetlen... mi szüksége van ilyesmire egy varázslónak? Főként egy kutató varázslónak, aki még csak nem is a csatatérre készül?
Lenyűgöző könnyedséggel burkolózik a talár megtévesztő átlagosságába.
- Mnh. - Apró nyünnyögés, elégedetlen szemforgatás, bár önmagában még nem képvisel komolyabb értéket, nyilvánvalóan nem sikerült megsérteni a vigyorral. A medál megválaszolatlanul hunyorog a szegycsontra feküdve, titokzatosan őrizgeti ezüstpáncélba rejtett tudományát, míg valamilyen fura okból kifolyólag a holló száján halvány mosoly rándul a főúri mozdulatot látva.
Mintha csak most venné észre, pillantása az öldoromgenerátorra rebben. Szinte irigy a kis dögre azért a simogatásért...
El kellene felejtenie az ilyen érzéseket.
Mormog valamit a leköpésre, ami talán azt méltatlan kifejezni, hogy nem leköpni óhajtja az apját, de különösebben mégsem cáfol. Lejjebb csúszik a fotelban a fiú pillantásának súlya alatt, térdei kisterpeszbe nyílnak, karjai elpihennek a mélyvörös árnyalatú, selyemtapintású karfákon. Mélyet sóhajt.
- Biztos azt gondolod, csináltam a fesztivált az eljegyzés miatt, de nem. Teljesen megértő voltam. Gratuláltam nekik, üdvözöltem a nőszemélyt a családban, ők meg boldogok voltak. - Vele ellentétben, bár ez nyilvánvaló anélkül is, hogy kimondaná. - Azt hiszem, a pozitív hozzáállásomon apa felbátorodott, mert a desszertnél úgy döntött, hogy ez egy remek alkalom a nagy bejelentésre. - Konok hallgatásba süpped egy pillanatig, megfeszül a szája a vallás előtt.
- Igazad volt. Tényleg terhes. - Pillantása egészen elsötétedik. Kámfor bundája kelletlenül borzolódik az elpihent érintés alatt, mintha csak érzékelné gazdája mélyben feszülő haragját. - Mégis hogy teheti ezt? Nem tudott volna várni, még két átkozott évig, mielőtt csinál magának még egy nyomorultat? És ráadásul ezért elveszi? Az én anyámat nem vette el, pedig ha megtette volna, anya talán sosem próbál elvetetni és akkor... - akkor az igazi testvére nem halt volna meg. Nem kellett volna meggyilkolnia saját szánalmas túléléséért. Nem lenne egyedül és nem nő fel apa nélkül egy olyan világban, ami nem érti meg. Belefulladnak ezek a gondolatok, megszületnek benne, mint a véráramba mart kígyóméreg, de nem bukkannak felszínre orvoslat híján.
Megcsóválja a fejét és van ebben valami nagyon lesújtó, ami sokkal nagyobb teher Michaelre nézve, mint az apró megjegyzések.
- Még csak nem is szeretik egymást. Figyeltem. Ez nem szerelem, kizárólag testi vágy, nincs semmi mély kapcsolat közöttük, akkor meg miért? Nem értem. - Megdörgöli a homlokát, tenyere végigsimítja az arcát és egy pillanatra meglehetősen nyúzottnak tűnik. Mintha a sötét karikák a szemei alatt mélyebbek lennének jelezvén, hogy megint nem alszik eleget. Vagy még mindig.
- Lényegében megkérdeztem, hogy ez valami rossz vicc-e és minek csinál fel valakit, akibe nem is szerelmes mikor eddig is tudott random nőstényekkel kefélni anélkül, hogy faszságot csinált volna. - Gondterhelten ráncolja a homlokát, frusztráltan pöcköli meg az apró pókocskát, aki időközben a zsebéből előmászott a térdére. - Azt hiszem sokat segített volna, ha ezt ennél diplomatikusabban sikerül előadnom és mondjuk négyszemközt. |
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 15. - 17:41:33
|
Kissé mintha gyanakvó lenne a pillantása, nem tűnik különösebben meggyőzöttnek, ám nem is forszírozza a dolgot. A macska dorombja ellenben magába nyeli a szavakat, mint őrizni való titkot és annyira ártatlan fejjel néz fel a hollóhajúra, hogy akár el is csitíthatná a gyanakvást.
- Mert ez Frankenstein naplója. Állítólag. - Emeli meg a bőrkötésűt jelzésértékűen, mintha ugyan ennek bármit is jelentenie kellene. - A homunculus - nem számítva a véleményem szerint rendkívül helytelenül így nevezett miniatűr goblinszerű lényeket - a mágia szülötte. Növényekből, sárból, egyéb természeti elemekből összerakott, mágiával átitatott létforma, ami bár élőlénynek álcázza magát, valójában sokkal inkább egyfajta varázsszerkezetnek minősíthető. - Saladin egyetlen kérdéssel felrúgta Pandora szelencéjét, s az láthatóan nem is óhajt bezárulni addig, amíg ki nem elégítette a másik kíváncsiságát olyan körültekintéssel, amire a szőke aligha vágyhatott. Elliot időközben már a takarítással foglalkozik, de úgy fest különösebben nem veszi igénybe a képességeit, mert zavartalanul folytatja az előadást. - Victor Frankenstein a történet szerint életet teremtett, egy élő, mozgó, gondolkodó, saját akarattal rendelkező létformát, mely kizárólag megszállott ragaszkodásában függött és nem pedig a mágiától, melyet belé invesztált. Persze erre nincs bizonyíték és egyelőre én sem találom. - Engedi le végül a pálcát, pillantása megállapodik az apró tündérmanó testén, halkan sóhajt. Nincs sikerélménye mostanában, úgy nagyjából semmiben.
Valami furcsa visszfény villan az ikerégboltnyi kékségben, elfordul, mielőtt különösebben értelmet nyerne. Kihallja a hitetlenséget és nem hibáztatja érte, ellenben mert a fiú nem kérdez rá, ő sem kényszerül a válaszadásra. Erősen gyanús, hogy nincs előzékeny hangulatában, mert a mosolyka a tenyere alatt és a némaság burkában hamar eltűnik a figyelem középpontjából.
- Nem tudom, melyik a rosszabb. Ha minden pillanatban azt várják, hogy robbanni fogsz, mint a totyogós, aki elszerezte az apja pálcáját, vagy ha elvárják, hogy ne tedd, miközben a gyújtókapcsolókat próbálgatják. - A hangja meglehetősen sötét és bár az arca jobbára érzelemmentes marad, íriszeiben apró, áruló fényjáték a kendőzhetetlen harag. Mégis mennyire kell sértettnek lennie ahhoz, hogy ne tudja teljes mértékig rejteni jól begyakorolt szokás szerint? Mi szerencse, hogy az érzelem céltáblája nem Saladin ezúttal.
Eléggé elvonja a figyelmét a téma ahhoz, hogy ne zavartassa magát különösebben a figyelő pillantástól, bár messze nem sieti el az öltözködést. Másfél perc alatt oda-vissza végigtanulmányozhatja alakját a másik és zavarba sem kell jönnie tőle különösebben, elvégre ő maga is hatodik éve él ugyanazokkal a kölykökkel egy szobában... persze néhányan eltűntek időközben az ostrom áldozatainak népes listáján, az ő érintőleges figyelmüknek azonban aligha játszott a... tetszésére? Baromság. Ha a bosszúra nem is, arra emlékezteti a mosoly a hasfalán, hogy ne adjon olyan érzéseket a fiú fejébe, amik nem léteznek, márpedig honnan tudhatná, hogy a tetszés létezik egyáltalán? Mugli tündérmese, sose bizonyított fantazmagória. Mert az elégedetlenség sok mindennek szólhat.
Nem fárasztja magát azzal, hogy végigcsatolja a talárt, pusztán a hasa felett gombolja végig, hogy eltüntesse a kéretlen sebsmiley látványát, mellkasának jó része fakón világít ki a sötét takarásból, a nyakában függő "méltatlansági" amuletten vidáman játszik a gyér hangulatfény, ahogy végre helyet foglal Saladinnal szemben. Hátrafésüli összekócolt, nedves tincseit, bár szinte rögtön meg is bánja a mozdulatot. Nem mintha tetszeni akarna... nemde? Frusztráló dolog, ha belegázolnak az ember hiúságába.
- Nincs miért. - Már bocsánatot kérni. Nem vár el ilyesmit, ellenben megrándul a szája a folytatásra. Átkozott Corey. Saladin szinte még meg sem érkezett, de mintha a kisebbik szőke együtt hopponált volna vele kitartó élőárnyék gyanánt.
- Nem beszél velem, én pedig nem forszírozom. Allen szerint idővel összeszedi majd magát. Gondolom sokat segít ebben, hogy meghívta a szünetre, szóval hosszasan kibeszélhetik mekkora igazságtalan szörnyeteg vagyok. Ezzel egyébként apám és a nője is egyetértene. - Corey meglátását nem tagadja, az apjával viszont a hanghordozásból is érzékelhető, hogy semmilyen szinten sem ért egyet. - Allen egyébiránt megköszönte, hogy elküldtem őket a picsába. Azt hiszem a hálája inkább téged illet. - Elvégre magától aligha ezt az eljárást választotta volna, hm?
Jobbjával megdörgöli az állát, elsimítva egy eddig ragaszkodóan észrevétlenségbe burkolózott kis vízcseppet, ebből egyúttal az is feltűnik neki, hogy a pálcája még mindig a kezében. Pillanatnyilag nincs rajta az alkarvédő, így egyszerűen csak talárja ujjában rejti el.
- Mit mondott Nikolai, mi történt? -
Kámfor a fiú ölében ha nem is válik nos... kámforrá, de a kellemesen testmeleg öl és a pozíció kényelme viszonylag hamar felnemerjállni típusú macskaálomba ringatja. |
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 14. - 22:38:20
|
|
- Teljes mértékig. - Szilárd meggyőződése rendíthetetlennek tűnik a kérdésben. A férfit nem olyan könnyű megingatni az elme működését érintő, tapasztalati és tanulmányi úton egyaránt szerzett hitét illetően függetlenül attól, hogy nem esik nehezére belátni, ha téved. Jelen esetben elég a fiúra néznie, vagy akár csak felületesen visszagondolnia az elmúlt fél évre és soha nem lehetnek kétségei.
- Gondolod? - Egy pillanatra mintha elmerengene a kérdésen, a tekintete talányos. Ha Elliot más családba születik, más alapokról indul, mondható, hogy rosszabb lenne neki? Hogy nem lehetett volna ennél lényegesen szerencsésebb tán elkerülve az olyan sajnálatos és mindent meghatározó körülményeket, mint a testvére halála? Nehéz kérdés. Sosem hajszolja bele magát különösebben a mi lett volna ha kérdésekbe, mert tisztában van vele, mekkora buktatót jelentenek az elmére nézve és mégis... nagyon sok mindentől megkímélhették volna a hollót, ha nem ebbe a családba születik. Mind a múltra való tekintettel, mind a várható jövőjét figyelembe véve.
- Attól tartok, nem erről akart híressé válni. - Mosolyodik a gondolaton függetlenül attól, mennyire komoly kérdés is ez valójában, ám... nem lehet az egész életet véresen komolyan kezelni, mert a végén még élhetetlenebbé válik, mint amilyen. Kettejük közül egyébiránt és nyilvánvaló okokból kifolyólag épp Saladinnak lehet erőteljes első benyomása a szűziesség témakörében.
- Varázslót a saját tornyában nehezebb meglepni. - A bölcselkedés már komolytalan, átveszi a könnyedebbé vált hangulatot és lopja magával a kölyöknyi zavar helyes kis látványtervét.
- Miss McCarthy igényelte a társaságát. - És ez valószínűleg igen sok mindent elárul, immár szokás szerint konkrétumok nélkül. Biccent az ígéretre és el is várja a teljesítést. Ha kell, felőle akár kényszerítheti is Elliotot. Az imperionál nagyobb főbenjáró a családi vacsorán nem megjelenni.
A cica kedvesen meglegyinti hátulról a fiú tarkóját puhaprémes farkával, láthatóan pofátlanul jól érzi magát süvegként tündökölve és ki tudja... talán annak idején a holló épp azt próbált varázsolni belőle, csak kiskölyökként sokkal jobban elbénázta, mint a gumipókot. Előkelő hely azonban ide, vagy oda, nem panaszkodik, amikor megemelik - elvégre a süvegeknél is így szokás úri módra - viharfüggetlen dorombszólóba kezd a karok között, mintha csak érezné, hogy a megtépázott lélek sebeiben szükség nyílt rá.
- Huh? - Értetlenség zavarja kavarog az azúrkékekben, a mennyezet hőbörgő villámrobaja elnyomta a halk szavakat, azok összeesküvő némaságban ülnek meg a sötét bundán azzal fenyegetve, hogy bármely pillanatban eltűnhetnek az áldatlan állapotoknak hála újdonsült gazdájukkal együtt. Aki egyébként hatalmas, cukiságfaktorkompatibilis borostyánkőíriszeit a szőkeségre emeli. Meg kell zabálni, milyen kár, hogy a nálánál sokkalta érdemtelenebb nyeri el a fiú figyelmét. Nem panaszkodik miatta.
A peremterület száraz és biztonságos, mintha valaki védőburkot húzott volna a könyvek... avagy inkább a vihar köré, mert úgy egyszerűbb volt. Egyedül Elliotról csepegve gyűlnek a tenyérnyi tócsák, meztelen talpa nedves nyomokat hagy maga után, bár őt aligha feszélyezi. Illetve... nem ez feszélyezi.
- Áh. - Legyint a fiú, félig leereszti a kezét, pálcája hirtelen érzelmek végtelen skálájának mélyvöröses árnyalatában fénylik. - Még nem találtam meg a dolog nyitját. Nyilvánvalóan az elektromossághoz van köze, bár nem értem, honnan kellene lelket tennem a testbe, hogy ne csak valami homunculus legyen belőle, érted... - Érti? Nem, valószínűleg előzmények híján minden magyarázata tökéletesen összefüggéstelennek tűnne. Elhalkul a hangja, mintha jelentőségét vesztette volna a beszéd, pillantása elpihen a másik alakján. A higanytalár olyasmi, ami önkéntelenül is elragadozza a figyelmet, Elliot pedig nem átall felprédálni azt, ami önként mutogatja magát.
- Csak egy perc. Evapores. - Csak az első alkalommal szisszeni el a varázslatot, a következőkben már a pálca mozdulatai jelzik, hogy újra és újra varázsol, meglehetősen rövid idő alatt tüntetve el a víztócsákat egy Finite Incantatemmel egybekötve. Az apró, haragos fellegek gyorsan kitisztulnak a mennyezet alól, a világítás normális körülményeket teremt, a padló pedig immár szárazon várja a vendéget, bár leülni kényelmesen maximum a galérián lehet odafent, amúgy az asztal közelében várja szék a kollégát.
- Hm? - Felpillant, ahogy végre befejezi az utómunkát, egy pillanatig nem érti a kérdést, aztán a lidércfénnyel bélelt kékség feldereng. Pálcás kezével simít a hasára, mutatóujja félig követi le a mosoly ívét.
- ...nem volt időm eltüntetni. - Még álságdetektor sem kell, hogy a vészvijjogás beinduljon a rosszul helyére pattintott gondolatpáncéllal szemben, tenyere rásimít a hegre teljesen eltakarva azt. - Fent kényelmesebb. - Tájékoztat egy intéssel terelve a fiút, amíg ő visszasétál az asztalhoz, megnézi a nagyon élettelen kis dögöt és lerakja mellé a könyvet.
- Hogy telt az ünnep? - Már odafent kérdez, bár messze nem Nikolai őszinte érdeklődésével. Az övén - talán a közös események még közösebb tudása miatt - érzékelhető, hogy más, kellemetlenebb témák fölött feszül, amik nem engedik igazán, hogy könnyen elegyedjen csevejbe a szőkével. Aligha meglepő.
Nem frusztrálja egyébként sokáig Saladint, a galérián helyet kapott kisebb kanapé, két fotel, az utóbbiak egyikéről szerzi meg a törölközőt. Végigdörgöli a haját, a mellkasát, karjait. Nem ül le, amíg nem szárítkozott meg egy kicsit és van annyi jó modor is benne, hogy visszahúzza magára cirka másfél percen belül a könnyű, fekete talárt. Túl átlagos Saladin különleges hatású öltözéke mellett.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 14. - 20:13:05
|
- Mégis épp ez az érzés, mely bizonyítja, hogy nem így van. Ha "csak úgy" túl tudnál haladni rajta, már rég megtetted volna. - Egyetlen pillanatig sem foglalkoztatná ez a kérdés tovább néhány elejtett könnynél, talán pár nap depressziójánál. Aztán túllépne rajta, mint mindenki más, akinek nem volt istenigazán fontos. Enyhén megrázza a fejét, lehunyja a szemét közben egy villanásra.
- Semmi gond, aligha róható fel neked. Elliotot kicsinek sokat bántották a mugli iskolában. Csak egyetlen-egyszer lépett fel ellenük, de akkor amneziátoroknak kellett kimenniük. Megjegyzem Mikhail így szerzett tudomást a létezéséről, a minisztérium szólt neki, hogy vegye kezelésbe a fiát. Lényegében azóta, hogy találkozott velünk, mindent megtesz, hogy a környezetének ne érje meg foglalkozni sem vele, sem pedig a problémáival. - Ha Saladin elitista a problémák kérdéskörében, akkor Elliot egyenesen kezelhetetlen.
A bolgár pillantása a távolba réved, elgondolkodik néhány szívdobbanásra a hallottakon, ám végül megcsóválja a fejét.
- Nem ismerem a reakcióit ebben a témában. Korábban soha nem láttam arra utaló jeleket, hogy foglalkoztatná egyáltalán a kérdéskör. - Már amikor még hajlandó volt beengedni. Ugye.
A sápadást látva pillantása felenged, csalókán hagyja el az éberség kiélezett fényét, bár egyértelműen minőségi figyelemmel adózik Saladinnak. Biccent ugyan a megbeszélésre, de nem forszírozza a dolgot. Az ügy folyik a maga medrében az ő beavatkozása nélkül is. Erősen túlzás is lenne, mert ha valami, hát ez tényleg csak a fiúkra tartozik.
Elneveti magát a hasonlatra, baritonja bedorombolja a környezetet, megborzolja a fák vöröses levelét, néhány tündérmanó érdeklődve dugja ki sunyi szürke fejét egy lombkorona takarásából.
- Ne haragudj. - Pillant le a szöszire még mindig mosolyogva. - Borzasztóan sajnálom, hogy nem enged be abba a nagyon kemény fejébe. A legjobb részekről maradok le. - Egészen vidámnak tűnik a hangja, pedig hát... igazán nem kéne így reagálnia minderre, nemde? Nem, hát persze, hogy nem. Rendezi a vonásait, leginkább az üveggel a száján és ha nem is állítható, hogy mit sem sejt a fiú gondolataiból - mégiscsak fél éve áll a mentorálása alatt -, meghagyja azokat hétpecsétes biztonságban fantáziává válni.
- Ennek őszintén örülök. - És nem csak örül, számít is a maga módján. Vannak dolgok, amikről egyszerűen csak... beszélni kell és ebben a kérdésben egyáltalán nem számít, hogy Elliot nem vele teszi. Örül, hogy egyáltalán meg akarja tenni bárkivel is.
- Holnap reggel üdvözölheted személyesen is. Jelenleg házon kívül van, amiért megkért, hogy közvetítsem legmélyebb sajnálatát. - Cseppet sem érzi magát kínosan attól, hogy ezt csak most adja át. Nem mintha elfelejtette volna, pusztán minden más témájuk előkelőbb prioritással bírt, mint méltatlan bátyja kérdésköre. - Érezd magad otthon. És másszatok elő a barlangból vacsorára. - Átveszi a szükségtelen ruhadarabokat és hagyja eltűnni a fiút a ház útvesztőjében.Ez utóbbi messze nem olyan kiismerhetetlen, mint a sziget melyen tanyázik, de ebben igen sokat segít a tény, hogy Saladin egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt viszonylag sok feledhetetlen napot tölthetett a feltérképezésével. Egyetlen ajtó sem állja útját az ifjú kígyónak, ahogy egy lélekkel sem találkozik lefelé menet. Különös dolog ez, mert a néptelenség ellenére egy ponton egészen úgy érződik, hogy nincs igazán egyedül.
Kámfor a fiú feje tetején teszek rád süveg helyett pukkan elő a semmiből. Hirtelen pillesúly a szőke kobakon, megcsúszó tappancsocskák, puha selyempárnás mellső láb mancsol a fiú orra felé vidáman nyavintva. Hogy ez mennyire jószerencse a fekete nősténykétől, az már egészen más kérdés. Cica nyávog még valamit, némiképp hosszabbat, mint az imént, a labor ajtaja pedig feltárul. Egészen úgy tűnik, mintha a két dolognak köze lenne egymáshoz, de talán csak idő közben a kis kísérleti katasztrófa tanult meg jól színjátszani.
A látvány odabent... viharos. Szó szerint apró villámok cikáznak a mennyezet egy kisebb pontján, mintha valaki mini vihart idézett volna az épületbe, alig esőcseppek áztatják a jobb napokat megélt, fémborítású lapot kapott asztalt, melyen most egy vízzel teli akváriumban elrabolt tündérmanó fekszik kiguvadt fekete szemekkel. Testére mintha sápadt nyálkaréteget vonna a halál, szürke bőrén boncolás és összevarrás nyomai, körülötte kristálytiszta a víz, míg a furcsa, apró fémcsavarok az erekbe futnak, hosszú drótokkal futva a viharos mennyezetbe. Elliot pedig...
- Óh. - A hollóhajú alig pár lépésre torpan meg, valószínűleg épp faltól-falig tartott a könyvespolcok mentén, kezében egy réginek látszó, igencsak megtépázott, gyanúsbőr-kötésű kötet, bár messze nem ez a leglátványosabb rajta. Ifjú Frankensteinünk ugyanis a megszokott nyakig zárt fekete talárok óvó védelmét elhagyva most erősen félmeztelen. Gyakorlatilag kizárólag egy erősen pikkelyes hatású fekete nadrág takarja a testét, leperegnek róla az apró vízcseppek, melyek azonban nedves csapásokat hagynak fakó bőrén és elnehezítik a hátracsapott, sötét tincseket.
- Nikolai...? - Felpillant az ajtóra, mintha azt várná, hogy nagybátyja hirtelen előbukkan a semmiből és lebassza a kísérletezésért. Nem mintha nem tudná, mit csinál éppen, de... egyébként sem érdekelné, szóval teljesen mindegy. - Öhm... heló. - Visszapillant a fiúra, a könyv hirtelen összezárul a kezében, leengedi az oldala mellé. Zavartan túrja fel hátul sötét tincseit. - Bocs a kupiért? - Szól tudva-tudván, hogy a "kupi", mint olyan erősen alulértékelt jelzője a pillanatnyi helyzetnek. |
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 14. - 17:34:34
|
Helyes mosoly rándul a férfi száján, a gesztus megértő a kérdéssel és elnéző a fiatalság konokságával szemben.
- Onnan, hogy itt vagy ahelyett, hogy elfogadnád az otthon elnéző biztonságát és begubóznál egy sötét sarokba. Hogy képes voltál idegösszeroppanás nélkül végigcsinálni négy hónapot azon a helyen, ahol a legtöbb időt töltöttétek Kyndeyrnnel és eközben fejlődtél. Annyira, hogy Elliot problémáival törődsz, ahelyett, hogy a sajátoddal tennéd. Hogy egyáltalán megszületett az igény arra, hogy képes legyél kordában tartani az érzelmeidet, mikor a legtöbb ember kizárólag a világba óhajtja üvölteni a fájdalmát, ha ilyen trauma éri. - A bolgár hangja egészen belesimul az erdő neszezésébe, mintha egynemű lenne vele, s az elvarázsolt környezet véleményét éppúgy közvetítené. - Sok oka van annak, hogy biztonsággal úgy gondolhassam, megvan hozzá a képességed, Saladin. Sokkal erősebb személyiség vagy, semmint arra bizalmat szavaznál magadnak, holott a legtöbben, akik célorientáltan haladnak ebbe az irányba, évek fáradtságos munkájával sajátítják el azt, ami neked néhány hónap leforgása alatt sikerült. Mint mondtam, remek tanítvány vagy. - A dicséret tökéletesen őszinte, s bár messze nem üt meg kioktató hangnemet, valahol most is nevelő célzata van. Ahhoz, hogy az ember irányíthassa a gondolatait, az érzelmeit, szükségszerűen először önmagát és a határait kell megismernie.
Nikolai rég túl van azon, hogy a saját határait firtatja, felismeri őket, ha látja. Saladin pedig egy olyan határvonal jelenleg, amit kacskaringós, girbe-gurba egyenessel húznak és a túloldalon szándékos, kaotikus összevisszaságban lappanganak az igazságok. Egy pillanat erejéig hosszan figyeli a másik arcát, elnézi, ahogy mozog a szája és ebben a szívdobbanásban kísértetiesen emlékeztet Elliotra. Vagy inkább Elliot rá.
- Vonzalomra gondolsz feszültség alatt. - Kijelentésbe foglalt kérdés, ami megerősítés híján is megkapja a maga válaszát, bár sokkal többre értékelné azt, semmint hogy költői szürke szamárrá váljon a zavaros ködben. Nem látszik rajta egyébiránt, hogy elítélné a dolgot, bár a férfi számára a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt a Saladin és Kyn páros kapcsolatának valódi rétegeződése is. - Ez természetes. Elliot közvetlenül kapcsolódik a kiváltó eseményekhez, katalizátora az emlékezésnek, amit az okklumencia hivatott élhető keretek közé szorítani. Ingerszegény környezetben mindig könnyebb tartani magunkat, ezért írtam, hogy el kell döntened, szükséged van-e erre a kapcsolatra, avagy sem. - Az utóbbiban már nem hisz. Akkor sem hitt, amikor megírta a fiúnak és a jelenlétét figyelembe véve már végképp nem.
- Nos. Ez nem lep meg. - Mintha mulatna a megfutamodáson, bár önmagában semmi nevetnivaló nincs a történésekben, azért megvan a maga szórakoztató felhangja. - Hagyom, hogy elmondja ő. Épp elég frusztrált ahhoz, hogy meg akarja beszélni a dolgot. Apropó... beszéltetek végül az ikréről? - Az összekapcsolásból persze nem nehéz kitalálni, mi hozta ki Elliotot igazán a sodrából, de ettől még aligha veszi el a magára váró és várató beszélgetés jövőjét.
Nem mászik bele a fiú fejébe. Ez olyasmi, amit csak akkor tesz, ha az maga kéri rá, vagy a munkája révén elkerülhetetlen. A jellemet az adja, hogy ha hatalmában is áll megtenni valamit, hogyan válogatja meg mikor és milyen céllal alkalmazza a rábízott tudást. Elfogadja a felkínált flaskát, de nem húzza meg azonnal, pillantása elidőzik néhány szívdobbanás erejéig a míves mintázaton, hüvelykujja lustán cirógat el a fém felszínén, amíg a fiút hallgatja.
- Rendben. - Egyszerű válasz, nem firtatja a pontosabb miérteket, nem boncolja a témát hideg gondolati fémasztalokon annak ellenére, hogy a fejletépések esélye nagy mértékben növekedett a döntés véglegesítésével. Kár lenne tovább rágódni rajta.
Belekortyol a pálinkába, elégedett szusszanással méltatja a nyelvén elidőző boldog ízeket, melyek ugyan a beszélgetésnek nem sajátjai, de az erdőhöz nagyon is illenek.
- Üdv itthon. - Elmosolyodik a meglágyult hangra, visszaadja a laposüveget és felborzolja hátul a szőke tincseket, megelőzve a sziget kilóra megvett dorombolásával egybekötött szellőcskéjének próbálkozását.
A ház tágas előtere most egészen zordnak hat annak ellenére, hogy a világos, otthonos színek, a megvilágítás és a tér nagysága nem engedné magát nyomasztónak érezni. Mintha valami sötét folyna a ház alapjaiba kevert véráramban, ami nem az élettől lüktető vér, nem az alig ajtón kilépett ünnep elvárható szentsége, inkább... a ház mágiája, mely magába itta lakói új hangulatát és éppúgy nem szereti azt, mint ők maguk. Betegség. Gyógyítanivaló fajta.
- A csomagodat bízd csak rám, ha jól sejtem, Elliot a laborban van. Gyanítom épp a Frankenstein napló megbízhatóságát teszteli, úgyhogy ne lepődj meg, ha halott kisállatok fogadnak. Majd estefelé beszélünk. - És az utolsó három szóból érzékelhető, hogy egyáltalán nem a kellemes télesti boldogbeszélgetésre gondol a kandalló előtt. |
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 13. - 21:25:42
|
- Ez csak átmeneti állapot, Saladin. Nincs miért hibáztatnod magad, a blokk megszületett az ostrom eseményeinek következményeként, függetlenül a titkolózástól. Már akkor sem engedett be, amikor hazahoztuk. - Ha van valami, amiben teljesen biztos, akkor az ez. Nem kizárólag azért nem engedi be, mert nem bízik benne többet, hanem mert a bűntudata útját állja ennek. - Ellenben az, hogy a pártját fogtam az apjával szemben, úgy fest valamiféle szövetséget hozott létre köztünk. Legalább már hajlandó meghallgatni. - Ezt pedig a részéről pozitív változásként könyveli el. Erre már tud építeni, a semmiből azonban - ahogy a korábbi gondolat szólt - nem születnek csodák.
- Ez érthető. Hosszú folyamat, amíg a gondolatok igazán lecsendesülnek. Főként, ha vérző szív felett kell szemet hunyniuk. - Örökérvényű igazság. Akárhány állítás is próbálja bebizonyítani, bármennyien is hazudják őszintén, a szív soha nem cselekszik az elme nélkül, nem képeznek különálló egységet és félre sem dobják egymást. Amibe az egyik belerokkan, azt szükségszerűen megérzi a másik is.
A pillanatnyi szünet és megfogalmazás kombinációja több, mint elég magára vonzani az éber tekintetet, figyelme végigmossa a fiatal vonásokat, léptei egészen meglassulnak, ahogy a másik megáll.
- Milyen tekintetben zavar meg? - Nem titkolja, hogy nem tud a kettejük között lezajlott eseményekről. Annál nem többet legalábbis, mint amit Saladin leveleiből megismerhetett. - A leveleid alapján a fő problémaforrás köztetek jelenleg a szexuális téma. Van köze ehhez? - Nem, nem ma jött le a családi falvédőről és nincs nénikéje, aki leégette volna róla, mielőtt elkezdett úgy istenigazán gondolkodni. Elliottal ellentétben őt cseppet sem hozza zavarba, ha unokaöccsét ilyen megvilágításból kell szemlélnie.
- Meglepett volna az ellenkezője, bár ezen a ponton még jól viselte magát. Gratulált is nekik. - Nem volt túl őszinte, de ezt gyakorlatilag csak Nikolai vette észre. Mikhail sosem volt túl jó abban, hogy megértse fia érzelmi reakcióit, számára túlságosan is... "idegen". A nőstény szempontjából pedig az elfogadás elvárás volt. - Nem? - Érdeklődő villanás az azúrkékekben, mintha a kígyófiú valami különöset sziszegett volna és... valójában teljesen jogos, elvégre az elmúlt fél évben éppen Saladin tartotta a távolságot, elviselni képtelenül, hogy egyáltalán szembenézzen Elliottal. Ez sosem volt titok a bolgár előtt. Nem is lehetett.
A férfi biccent, nem firtatja a feszültség kérdését. Van, ami nem tartozik rá, avagy inkább csak egyelőre nem; előbb, vagy utóbb mindketten megnyitják magukat neki. Csak idő kérdése.
Széles mosoly rándul a száján, soha nem titkolta, hogy kedveli a Mallard rokonság társaságát, még ha a kényszer is hozta össze őket nem is olyan régen.
Figyelmesen hallgatja a fiút és nem köt bele. Miért is tenné? A gondolatoknak mindig teret kell adni, csupán nem szabad hagyni, hogy szétfolyjanak a lélek pusztaságán. Mederbe kell terelni őket, hogy megfelelő formálóerőt képviselhessenek.
- Köszönöm, elfogadom. - Mosolyodik már a pálinka kérdésére, de a szeme komoly marad. - Elliot rosszul viseli a hazugságot, de képes a belátásra. Nagyon jól tudja, miért lehet szüksége valakinek arra, hogy képes legyen kordában tartani a gondolatait, legfőképp ha azok károsak önmagára nézve. Tudom, mit írtál a leveledben és tudd, hogy ezt nem azért mondom, mert ki akarnék hátrálni a felelősség alól, de úgy gondolom, a legcélravezetőbb az lenne, ha ezt négyszemközt beszélnétek meg. Természetesen, ha ez nem járható út részedről, elmondom neki én. - Saladin jelenlétében természetesen. Ez olyasmi, amit a fiú nem tud átvészelni egy biztonságos sarokban. - Személy szerint én örülök, hogy megkerestél, ha a szükség maga borzalmakból is táplálkozik. Nincs bűntudatom Elliot miatt és neked sem kell legyen. Ő is be fogja látni. - Idővel biztosan. Az idő már csak olyan, hogy sok mindent megold, még ha a fiatalok ezt nem is szívesen szeretik hallani.
Ahogy azt sem, milyen gyorsan is repül az a bizonyos a jó társaságban és most pontosan ez történik. Az erdőmélyi épület körvonalai már fel-felsejlenek a fák között. Talán a hozzá fűződő friss gondolatok miatt, ám most valahogy a szokottnál komorabbnak tűnik. Az erdő apró szellő hangján teátrálisan sóhajt; önfeláldozón ma sem vezette tévútra vándorait. |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 13. - 19:28:59
|
A táj emlékszik. Az egész sziget emlékszik Saladinra, még a tó is, mely most olyan kihűltnek hat, mint a tetem, melyet ugyan sosem moshat partra, de cseppenként őrzi a látványát. Valami, ami elmúlt. Az állóvízben az emlékek örök életet nyernek, s olyan köntösbe öltöztetik a szigetet, mely uralkodóvá emeli az itt töltött pillanatokat arra emlékeztetve, amire nem szabadna.
Nikolainak jól áll a fantázia, a sziget, ami emlékekkel van tele, mintha a bolgár maga töltötte volna bele mindazokat, melyeket ellopott másoktól munkája folytán... avagy a szükség okán. Ki tudja? Nem lehet igaztalanabb ez a történet annyi másik szájról-szájra járónál. Mint a halottnak a csók legenda. Például.
Talán megérzi a másik kétségbeesését, talán csak túl jól ismeri már a gondolatok zavaros víztükre alól levegőért fel-felbukkanó, fulladozó érzéseket, de a szükségesnél mintha tovább tartaná meg meleg tenyerében a másik kezét, balja barátilag veregeti meg a fiú vállát. Apróságok. Ahogy az ördög, úgy a lényeg is a részletekben rejlik.
A férfi aprót biccent az első szavakra, mintha csak tudná, mi zajlott a két fiú között, bár sokkal valószínűbb, hogy az általános hangulatból következtette ki, semmint Elliottal való, sajnálatos módon épp nem elég bensőséges kapcsolatából kifolyólag.
- Pillanatnyilag nem tudom megítélni. A szokottnál is zárkózottabb. - Ha helyteleníti is ezt, baritonja nem árulkodik róla, pillantása az erdő fái felé fordul a batyut igézve, majd vissza a fiú arcára. Szinte gyengédnek hat. - Te hogy vagy? - A kérdésnek súlya van, bár nem képvisel önmagában kötelező értéket, ahogy nem feszélyezi azzal sem, hogy analizáló figyelmét túl hosszan pihentesse rajta. Igazán szükségtelen lenne fojtó feszélyezettségbe taszítani a vendéget.
A kérdésre enyhén megcsóválja a fejét.
- Ha az is, nem mutatja, ez jelen esetben inkább családi probléma. Határozott javaslatom ellenére, Miss McCarthy velünk töltötte a szentestét. Kissé viharos látogatás volt, a kellemetlen esetből tanulva pedig Mikhail úgy döntött, teljesen szükségtelen, hogy Elliot még egy vendégünket elüldözze a háztól. - Meglehetősen diplomatikus megfogalmazás, bár ha konkrétumok nélkül is, a lényeg kiérződik. A világ minden kincséért sem fosztaná meg unokaöccsét, hogy maga ossza meg Saladinnal a kínos részleteket. - A teljesség igénye nélkül, azt hiszem a "feszülten" jelző illik rá a leginkább. - Mosolyodik ezúttal, s bár a reakció őszinte, meglehetősen fanyar ízt hagy maga után. Nikolai soha nem szerette, ha feszültség uralkodott a családban és nem is most fogja elkezdeni.
- Ez csak természetes. - Megszorítja a fiú vállát a bajtársiasság jegyében, s ha beavatott Saladin a részletekbe, ha nem, a vérvonal örökíti a gesztust a maga gondolatiságában. - A jövő hónapban időszerű lesz látogatást tennem náluk. - Csak úgy a jómodor kedvéért? Bizonyára.
Az erdő fái eközben lassú átmenettel vöröses árnyalatba borulnak, egyre inkább a bolyongók fölé magasodva, úton elfekvő leveleik élénk színekbe öltöztetik az apró patak felett húzódó, hídra vezető ösvényt. A fák között alig neszezések, jellegzetes madárcsicsergés, leheletvékony szárnyak fürge verdesése hallatszik.
- Csak hogy világosan lássak. Ami az okklumenciaórákat illeti, nem történt olyasmi, amiért megváltozott volna a véleményed és továbbra is szeretnéd, ha Elliotot is beavatnánk, ugye? - Ahogy korábban, úgy ebben a kérdésben sincs ítélet. Hajlandó úgy tenni, ahogy Saladin szeretné, mert ez sokkal inkább az ő titka, mint Nikolaié. |
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Törékeny Holmik / Re: Woodrow Rezidencia
|
Dátum: 2016. 09. 13. - 16:57:04
|
Senki nem válaszol a mi lett volna ha kérdésekre. Még az sem, aki érintett az ügyben, akinek jogosan tehetné fel őket és aki egészen biztosan nem prezentálta magát ezen a jeles alkalmon. Ahogy ugyanis Saladin közelebb csónakázik a szigethez, egyre körvonalazottabban láthatja, hogy a jól érzékelhető mozdulattal visszaintő alak egészen biztosan nem Ellioté.
Lényegesen nagyobb, szürkébb, s csak a lélekvesztő fáradhatatlan siklása teszi lehetővé a felismerést, hogy az egyszemélyes fogadóbizottság gyaníthatóan prémes talárt öltött. A szigeten élők kedvelt stílusirányzatait és szokásait figyelembe véve ez pedig csak egyetlen személyt jelenthet...
- Heló, Saladin. - A hím baritonja a csónak hal dokkolásával egy időben érkezik, dorombolónak hat, s bár a szőkeség tapasztalatból tudhatja, hogy ez általános jellemzője, valahogy érzékelhető belőle a viszontlátás öröme. Nehéz megmondani, miért. Nem a jellegzetes vonások teszik, még csak nem is az alig mosoly, vagy a családra olyannyira jellemző, lehetetlen kékségben világító szempár érzelmei. Nikolai Vankov nemes egyszerűséggel olyan benyomást kelt, amilyet ő akar kelteni. Élő, sétáló bizonyítéka annak, hogy a megfelelően alkalmazott, napi rutinba épített okklumenciának messze nem kell olyan végletesen elutasítónak lennie, mint ahogy azt Elliot prezentálja. Általában. Amikor épp... méltóztat jelen lenni.
Kezet nyújt a fiúnak, erős fogással segít kikászálódni a csónakból, egyúttal meg is rázza a jobbját köszöntésképpen.
- Örülök, hogy eljöttél. Elliot szólt, hogy mindenképp jönni fogsz, ám őt figyelve voltak kételyeim. Ha megengeded - Int félmozdulattal a nehéznek tetsző batyu iránt, s ha a fiúnak nincs ellenvetése, elegáns pálcaintéssel készteti a csomagot, hogy a levegőbe emelkedve, hűséges csatlósként kövesse őket. Szinte a mozdulat részeként rejti vissza pálcáját finom anyagú, fémszürke talárja prémes ujjába. Keveseknek áll jól ez a szín eljelentéktelenítő képessége miatt, ám Nikolaihoz tökéletesen illik. Legfőképp, mert mintha ráöntötték volna.
- Eredetileg ő akart jönni, ám Mikhail úgy ítélte meg, jobb ha én fogadlak. Más okokból kifolyólag, de egyetértek vele. Kellemes utad volt? - Pillantása a fiúra moccan, míg megindulnak az erdő mélye felé. Az egyelőre engedelmesen nyitja meg magát nekik, bár az ösvény bizonyossága köztudottan sokszor válik csalóka látszattá. A kellemes hőmérséklet otthonos, barátságos ölelésnek hat. |
|
|
|
|