16+
1998 december 27.||

Megemeli a kezét, kacskaringós mozdulatot tesz vele, aztán mintha pálcát érintene a halántékához és hátrarántja a fejét a kisülő elmutogatott átoktól: fejbelövés imitálása varázslómódi szerint, a csökönyösségnek ezt adja, hiszen a szavakra egy hollóhátas mindig és mindig tudni fog valami ellenvetést adni.
- Lehet úgy gondolja, meg kellene mutatni neked, ki az úr a háznál, mert nagyon elkanászodtál - ez is egy elég kézenfekvő gondolat. Egy büszke férfi miért fogadná el, hogy a saját öccse okosítja ki a fiából, mert az baszik beszélni vele? Saladin apja két orbitális pofonnal kezelné a szituációt, akármennyire is szereti a gyerekeit és igyekszik tekintettel lenni rájuk, de neki ne csináljanak olyan fesztivált, hogy nem beszélnek, és valaki más majd gyógypedes módon ad pszichológiai elemzést ennek okairól, miközben az ő asztalánál ülnek, az ő kenyerét eszik, és ő maga biztosítja a jövendőjüket saját Gringotts széf formájában. Az apáknak alighanem erősebb jogai vannak, mint amennyit Elliot hajlandó volt megadni, mintha csak a kispajtása lenne a férfi.
Bűn elhanyagolni Nikolait. Tízből kilenc Saladin oda nyilatkozna, hogyha lehetősége volna, ő inkább szaporítaná a találkákat, nem ritkítaná, jó ok ide vagy oda.
- Nem nagyon látok ördögöket rohangálni a piacon, de alkalmasint ha összefutok eggyel, hozzád irányítom a szarvával egyetemben - igazán nem volna nagy szívesség. - Jahm, ha bejönnek a rokonságba, akkor biztos hagyott már itt náluk a húg egy képet, vagy valamit a nagyobb családról - bólint egyetértőn, ő meg majd azonosítja Éloyt Nikolai nagy örömére, fel van készülve rá, hogy megtegye, felidézte a vonásait, bele is borzongott.
- Hé, egy testvér még nem lecserélés - háborodik fel kissé. - Mit gondolsz mi lett volna itt, ha Mossy úgy éli meg a kistestvért, hogy apa lecseréli egy jobb, varázslatosabb modellre? Tudod ő ráadásul kvibli. Ezt a dolgot verd ki a fejedből, nem így működik - teszi hozzá gyorsan meglágyuló hangon, együttérző tekintettel, mert hát igazából meg sem kellett volna hallania, és ha ez fáj a léleknek, akkor ez fáj, nehezen hatnak az ilyen dolgok ellen az észérvek. Biztos van oka annak, hogy Elliot úgy véli, Michael lecseréli, biztos tett erre a férfi utalást, célzást, ő nem tudhatja, távolról túl könnyű bölcselegni.
- De most szünet van - jelenti ki drámaian, mintha a lépcsőedzettségét letette volna a Roxfort kapujában, amikor kijött, és majd felveszi, ha visszatér a klubhelyiségbe. A szünetekben meg kerüljék a lépcsők, ugye. - De jó lesz végre ~ sóhajtja mély átéléssel, bár a hopponálás nehéz tudomány, jó lesz benne, mert jó akar lenni.
- Nem vagyok éppen ajándék - dünnyögi nekipirulva, összeszorult torokkal, a hangszálai nem engedelmeskednek valahogy igazán, és ennek semmi köze nincs a mutációhoz, mint inkább az elfogódottsághoz, ami meg mértéktelen mértékben kínos a számára. Megnyalja a száját, egészen bódult, de a tetszését nem tudja letagadni, ha akarná sem tudná, és nem is akarja, a szépség körülveszi, nem csak ház, hanem immár ékszer formájában is. Figyeli a szakértő mozdulatot, a kökénykékek zavarosak, szinte párásak, újra megnyalja a száját. Eligazítja a talárujját, ráengedi a ragyogó anyagot a kígyóra, aztán feltúrja a könyökéig, egy rafinált gombbal rögzíti ott, hogy a fél alkarja szabadon maradva villogjon az ékkel, leengedi és megemeli a kezét, eltakarja és újra megmutatja.
- Mhmm tényleg. Mindenhez menni fog - milyen esetlen szavak, érdemtelen mondanivaló, sehova se vezető gondolat, hiszen a legfontosabbat még nem tisztázták, miért kapta ezt a kegyet? Hiszen ez nem csak egy ajándék. Főleg nem egyszerű ajándék. Gyorsan eltanult érintéssel életre kelti a kígyót, Elliothoz lép, megfogja a balját úgy, hogy feljebb emelje a kézfejével a kézfejét, így a csuklójának koccanjon a csuklója, és az ékszerek csendülése összemuzsikáljon egy gyönyörű pillanatra, úgy, ahogyan szisszen az övé, az eleven, és talán átöleli a másik kezét is, szándékai szerint úgy, ahogyan az ujjai kulcsolják drámai elfogódottságában.
- Nem gondolom, hogy megérdemlem, hogy ilyet mondj nekem, elvégre sose voltunk... de köszönöm, hogy lehetünk - hiányzó szavak, pótolhatatlan gondolatok, takarásban maradt érzelmek, amiket nem az okklumencia kupolája fog fel, hanem az érzések fullasztó sokfélesége, kavargó rengetege és örvénye.

16+
1998 december 27.||

Nhnhnhnn szerű elégedetlenségi hangot hallat a válogatás hiányára, ez valami, amivel nem lehet vitatkozni, vagyis lehet, csak teljesen értelmetlen volna, mint a lélek kérdése. Utána kéne olvasnia neki is több szem többet pislog alapon, de őszintén szólva mostanában van elég iskolai dolga ahhoz, hogy a hobbirérdeklődések valahogy a háttérben maradjanak.

- Mi felénk pont ezt hívják kitúrásnak, amikor közölsz egy véleményt, amiben a nőt és a születendő gyermekét a pokol peremén is megfelelőbb társaságnak látod, mint a családodban, aminek ugye ő maga is elméletileg a része lesz. Ezt magyarázhatod, hogy nem kitúrás, de az - nincs benne agresszió, egy kicsit tart attól, hogy Elliot valamiért nem érti ezt a témát, ezt a fogalmat egyáltalán, ezért önmagához képest óvatosan áll neki a magyarázatnak, és eszébe sincs arcba kacagni a fiút, hiába volna elméletileg ildomos.
Elliot a maga bőrén tapasztalhatta, hogyha valakivel fél évig nem beszél a másik, akkor nekiáll pontatlan és rossz következtetéseket levonni, olyan dolgokat gondolni, amiket nem kéne, mint ő Saladin esetében. Igen, részben mindenképpen Saladin hibája, hogy nem beszélt, ő adott lehetőséget a helytelen gondolatokra. Igen, megvan ezért a maga szemrehányása saját maga felé, hiszen nem akarta örökre megszakítani ezt a barátságot, de Elliot már úgy érezte. Mit érezhet az apa, akivel fél éve nem beszél a gyerek? Miért ne gondolná ugyanazt a vége mindennek érzést? Miért tudná, hogy csak valami gesztus kéne, amivel talán közelebb kerülnének, vagy egyáltalán, honnan tudná, hogyan közelítsen? Saladin gondolkodik a dolgon, de csak megfájdul az egésztől a feje, nem érti, hogy Elliot miért nem beszél a rokonsággal, ahogy Elliot is rosszul értette, hogy ő miért nem beszél vele, az egész őrült zavaros. Leszámítva azt, hogy talán a férfi feje megérett egy második gyerekre. Az még mindig lehetséges opció.
Hümment a múlt időkre, kíváncsian pillant fel aztán.
- Nikolai nagyon félt téged, gondolom ezért haragszik rá - mondja ki a legkézenfekvőbb gondolatot nyugodtan és határozottan. Senki nem fizeti, hogy kampányoljon Nikolai mellett Elliotnál, egyszerű természetességgel jön a szó a szájára, hiszen ezt a vak is látja, akkor is, hogyha nem akarja látni. Vagyis hát, feltehetően látja. A különórák, az ideköltözés, minden-minden? Kyndeyrn barátságának támogatása? Saladin lényegesen tájékozottabb a háttérügyletekben, mint Elliot, de szerinte neki is képben kell lennie azzal, hogy mennyire drága unokaöccs ő. Kivételes kölyök. De azért csak kölyök, a titkok fejett búgni összehajtott fejjel, mi rossz van abban?
- Hja-hja, de ez csak pletyka, lehet, hogy ő maga gerjeszti. Tudod sokan szeretnek olyannak tűnni, akitől van oka félni az embereknek ebben a szakmában. Apa egyik korábbi beszállítója ördögszarvakat bájolt magának, és azt mondta, hogy ősi démonikus erők nemzették, aztán leesett a lépcsőn Mossy teljesen bűbájtalan fonalcsapdájának hála, amiben csak annyi volt a varázslat, hogy a lépcső színéhez színeztem a fonalat - forgatja meg a szemét, de a vidám történet ellenére nem tagadhatja le az első reakcióit. Ő maga úgy érzi, hogy Blitz nem ilyen.
- Nem csak arany lehet kifizetődő. Béke, biztonság, egyéb javak is vannak ezen a világon. Talán valamilyen szolgáltatásuk van, amire apádnak vagy Nikolainak szüksége van. Lehet, hogy tudnak valami titkos legilimenciasegítő dolgot és azt hordják neki, vagy ismernek embereket, akikkel apád jobb ügyvéd lehet. Na látod - hunyorítja össze a szemét a felismerésre.
- Ettől a helyedben nem félnék, ha tényleg haragszik az apádra miatta - hirtelen csak ezt tudja mondani indoknak, pedig ezer más nope-érzés feszül benne. Nem felejtette el, hogy Nikolai azt mondta neki, hogy jobb tanítványa Elliotnál, gyakran felidézi, eljátszik a gondolattal, hogyan hálálná meg ezt, ha ez azt is jelentené, hogy jobban szereti őt Elliotnál. De nyilvánvalóan egészen más van kettőjük között, mint amit felbomlaszthat egy-egy ilyen gondolat sava-mérge. Nem mondja, de nem irigy.
- Cöh - nyafog a titokra, mint a távoli macskahang, aztán a szuszogásra jut csak ideje és ereje. Az agya húzódik, az izgalom ott vibrál benne, de nem türelmetlenkedik, ahhoz egyszerűen csak túl sok a lépcső ebben a pokolban.
- Ahhha, napi edzés: minden étkezés előtt és után minimul felmászni ide, végiggyalogolni az összes nagytér-társalgón és végül leülni. Aztán néha beiktatni még néhány fordulót - szusszan egy nagyot. Legközelebb elhozza a seprűjét. Bölcs gondolat, a terek amúgy is elég tágasak ahhoz, hogy elegánsan végigrepülje őket anélkül, hogy bármiben kárt tenne. Elégedetten körbefordul Elliot szobájába, belélegzi a pattogó fa égett illatát, az a száraz, sötét erőtől áthatott komoran ünnepélyes szagot, amivel a fa egykor élettel teli anyaga a lehető legszürkébb hamuvá hal, az átváltozások legborzalmasabb csodájaként ünnepeltetve meg magát. Gyerekesnek érzi a méltatást, hát közelebb lép a csomaghoz.
- Micsoda szín, rá se kell írnod, hogy kié. Én nem hoztam neked semmit - a hangja bocsánatkérő őszinteséggel csendül, és a füle is kipirosodik, mi több, lángolóan vörösre gyúl, fene a fehér bőrét, nem is nyúl a csomagért rögtön, mintha nem érdemelné meg. Mert hát nem érdemli meg, de végül is, ez az övé. Finom mozdulattal elveszi, a papírt lassan szakítja fel róla, mintha egy kicsit félne az alatta levő látványtól, az éjjeliszekrényre hullajtva aztán csak úgy állva fordítja maga elé a dobozt.
- Neked is boldog karácsonyt - motyogja, miközben a rúnákra fókuszál megtépett szemével, a szája kiszárad az izgalomtól, ahogy finoman felnyitja a dobozt. Hiába küzd, elpárásodik a szeme a szépségtől. Egyeseknek a kígyó csak egy állat, másoknak esetleg undorító, üres, ezerszer elkoptatott szimbólum a mardekár lobogóján, de vannak olyanok, mint Saladin, akik számára a sikamlós hüllők egy létformát, egy életstílus jelentenek, akiknek a kis kígyó becézet úgy hízeleg, mintha selyemmel simogatnák a mezítelen hátát.
- Ez fantasztikus - szögezi le úgy, ahogyan a koporsóba verik a szögeket, mert hirtelen eladja a lelkét egy kígyónak. Nem is tudja nem megérinteni, a jobbja végigfut a kidolgozott hát pikkelyein, megdermed a mozdulat a megelevenedéstől, a tenyere alatt a fémbe oltott élet siklik, mély lélegzetet vesz, mintha öv alatt is érezné ezt a mozdulatot, és nem csak a csuklójára, de az egész lényére rátekeredne a testmelegétől mind elevenebb.
- Vháó - a másik kezét borítja az ékszerre, miközben Elliotéra pillant, az ujjai élesebben látják az eleven ezüstöt, mint felemás szemei bármikor képesek lennének. Felpillant a magyarázatra, az okszerűségre, a gondolatra, a hollóhátas kislány meg sem jelenik a lelki szövetének vetítőfalán annyira értelmetlen a létezése és keveset sem ér ebben a gondolatban, egyszerűen csak túl hétköznapi minden ok és minden gondolat egy ilyen ajándékhoz. Sután maga elé tartja a kezét, mintha nem tudná hova tenni a jelenlétét.
- Nagyon tetszik. Ez azt jelenti, hogy számítasz rá, hogy ezen keresztül kapcsolatba lépek veled? - nem tudja mi a jelentősége ennek a kérdésnek, bódult az élménytől. Mint valami szent szövetség, amit a kígyó kovácsol össze, nem találja a szavakat.

16+
1998 december 27.||

- Miért kétled? A válogatás a vérünkben van - főleg Nagy-Britanniában, ahol ezredéves iskolák gyakorolják a megosztás és kiválogatás hagyományát, ami a legigazibb sajátossága a varázslónak, és valójában a legerősebb közös pont a muglikkal.
- Nos a közös ős elméletét elfogadom, léteznek a majom egyenlő muglifajok párhuzamosan varázstalanul a varázsló egyenlő a hasonlatban az emberiséggel. De valahogy nem tudom azt látni, hogy a muglik genetikailag hordozzák a mágiát. Inkább mint a fémek mágnesezhetősége, vagy mit magyaráztál egyszer: ideig-óráig felveszik a tulajdonságot aztán leadják. Ha véletlenül szülnek vagy nemzenek ez idő alatt, akkor kerül a muglikból elő mágikus gyerek, éppen úgy, mintha mágus szülővel párosodtak volna - ha nem is tűzön és vízen át, de nagy általánosságban elmondható, hogy megvédi az elméleteit, amíg azok tarthatóak és kényelmesek neki. Egy másik alkalommal majd biztos fogékonyabb lesz a mugli-rokonságra, de jelenleg annyi más törekszik előre a gondolatai között, varázsló-problémák, hogy a nyitottsága némi csorbát szenved.

- Nos, miután te intenzíven nekiálltál őt kitúrni - tárja szét a karját. Mondhatná, hogy ezen már csak az intenzív bocsánatkérés segíthet, de talán még az sem, a női természet hírhedt arról, hogyha egyszer megtámadják, akkor azt soha nem feledik el. Elliot felnőttnek számít, felelősséget kell majd vállalnia bizonyosan azért, hogy  mit mondott ennek a nőnek, és ennek Saladin őszintén szólva annyira nem örül. Sokkal jobb lenne, ha gyerek volna, és a nő az apját büntetné a felelőtlen szavak miatt. Biztonságosabb.
Elmosolyodik, az apja bölcs. Kemény, de azért valahol mégiscsak bölcs, ahogy végigfuttatja a nyelvét a mogyorópálinkától édesen erős kulacskarimán egy pillanatig arra gondol, hogy ő maga sem elég hálás az apja bölcsességéért, ajándékaiért. Úgy tetszik, ezek a varázsló fiúk már csak ilyenek, az ölükbe hullajtott adományokat megkritizálják, és azon siránkoznak, ami rajtuk kívülálló okok miatt elveszett, és megtalálják a bűnbakot minden egyes élőben. Talán Elliot is egy egészen más irányú frusztrációt vetít ki most az apjára. Nem az a baj, hogy az apjának gyereke lesz, hanem az a baj, hogy neki nincs testvére. Tiszta sor, világosan homályos képlet. Michael semmiképpen sem jöhet jól ki a dologból, mert nem azt a korú testvért tartotta életben, akit Elliotnak kirendelt az élet, hanem egy másikon dolgozik. Nem lehet kárpótlás, nem lehet örömforrás. Nem lehet ez semmi más, mint gyógyszerelése a régi sebnek, de végül savnak bizonyul.
Mégis milyen lenne Elliotból kettő? Brr. Vagy ha volna egy Elliot kettő, ez az Elliot tele volna élettel, boldogsággal, és szépséggel? Komor kelleme kiragyogna? Egyáltalán akkor barátkozna olyan alakokkal, mint ő? Ugyan már, dehogy is.
- Öööööhm, ja. Ez elég gáz. Privát tér, vagy valami, érted, dehogy érted, szóval ez azért nem így szokott történni nem fejbe látó családoknál. Apád meg nem lát a fejedbe. Nikolai haragudna, ha apáddal éppen annyira lennél őszinte, amennyire ő veled? - mert nem tekinti az őszinteség jelének az ünnepi asztali bejelentését egy ilyen sorsfordító eseménynek, ha volt rá precedens, hogy Elliotot ez megviseli. És pont. Önmagában nem tartja bűnnek a gyermekáldást, de ha neki lenne Elliotja, sokkal finomabban járt volna el a kérdésben. Levelezéssel, körüludvarlással, hogy legyen ideje feldolgozni, tudomására hozta volna az elvárásait és reményeit ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Vagy nem. Ki tudja. Most így gondolja.
- Nos... akár így is nevezheted, de ne túl hangosan, és ha bárki kérdezi, nem mondtam semmit - pillant a mennyezetre. Tisztán látszik az arcán: tiszta üzleti kapcsolatokkal nem lehet nyereséges vállalkozást fenntartani. Ez van. A Mallardoknak szükségük van haszonra, ha már a családjuk reputációja sokkal kisebb, mint a Lángnyelveseké, szóval meg kell oldaniuk valahogy a dolgokat.
- Bizoooony - húzza kéjesen, és borzongva a szót, a fogakra gondol, amik már a semmibe harapnak véresen és borzalmasan. - Nos, sokféle átkot ismer a varázslóbosszúállás: lehet családi átok, mivel semmit se tudunk az anyjáról, lehet megátkozta a fiát és az apát is. Lehet, hogy gyermektelenséggel sújtott, de valószínűbb, hogy őrülettel, látomásokkal. Ezek a legkönnyebb átkok, akár generációkra is kivethetőek. Aztán Magnolia néni mesélt olyan átkokról, amik vissza-visszatérnek a családokra, pl. generációnként egy lányt fel kell áldozni, különben minden gyerek meghal, vagy meg kell nyomorítani, meg ilyesmi. Meg ott vannak a balszerencse átkok. És persze ott van az egyszarvúak átka is, amitől az egyén teljesen elátkozott lesz, de még senkiről sem hallottam, aki fixen ilyen átok alatt élt volna - a szemei izzanak csendes fénnyel, mintha nem is egy tiszta labor felett dugnák össze a fejüket, hanem valami poros pincemélyen, ahol túl hangos minden szó...
- Nos, a maffia általában jól fizet, és megvannak a maga előnyei, hogy miért akarnak az emberek belekeveredni, nem? Lásd a halálfalókat. A legtöbb csak hazudta a kényszerítettséget - megdörzsöli a szemét, így, hogy Elliot mondja az egész sokkal rosszabbul hangzik. - Őszintén szólva Michael és főleg Nikolai nem olyannak látszanak, mint akiket amúgy olyan egyszerű kényszeríteni bármire is. Abból biztos harc és felfordulás lenne, érted. De önmagában a Minisztérium nem zár ki semmit. Érted, ha ott szent emberek dolgoznának, és nem létezne korrupció, nem lenne varázsbűn sem - megvakarja az állát. Az angolokhoz hozzátartoznak a bűnöseik. Imádják Hasfelmetsző Jacket. A romantikájuk rosszfiúkon alapul. Tündérek népesítik be a gondolat-erdeiket, és vámpírok a városaikat. Az angolok egyszerűen csak szeretik a bűnözőiket.
- Nincs mit - pillant fel, és így is gondolja. Nem mosolyog, az arca komoly, szinte ünnepélyes. Ha menedék kell, ő felajánlotta, és noha maga is meg van illetődve attól, mennyire természetes volt ez, egyáltalán nem áll szándékában semmilyen formában sem visszakozni ez elől.
- Ah, mehetünk. És nem tudom mennyi az idő, de Nikolai azt üzente, hogy szeretné, ha együtt vacsoráznánk, szóval ha ki tudlak csalogatni, nagyon boldoggá tesszük őt is. Mid van nekem? -bolydul fel, ahogy eljut a tudatáig a szót, Kámfort felnyalábolja, hogy elvihesse az ajtóig, ahol aztán a hűlt helyét ölelve leengedi a karjait egy "szia cica" sóhajjal, majd Elliot után hullámzik. Élvezettel kószálja végig a pillantása a házat, minden alkalommal tetszik, a tágasságot bebarangolja a tekintete, gyökeresen más, mint az otthonának szűk, de barátságos terei, a levegőbe szimatol odafent.
- Annyit lehet menni ebben a házban, hogy nem csodálkozom azon, hogy ilyen vékonyak vagytok - szusszan a lépcső tetején kifulladtan.

16+
1998 december 27.||

Értőn bólint, ez bizony baj lehet, az imigránsok problémája a helyi varázslódinasztiákka szemben, miért nem marad mindenki ott, ahol a családja lakozik? Évszázados nagy kérdés, mindazonáltal csak örülni van oka attól, hogy nem így történt. Vagy mégsem? Megkímélte volna a világot egy féltékenységi jelenettől és a többi. Nincs jelentősége. Elliot valójában nincs rossz helyen ebben az országban.
- Szerintem nem feltétlenül kell, hogy az együttélés miatt jelen legyen mindegyikben a mágusvér. Annyira azért szerintem nem jó dolog a muglik társasága, hogy a varázslók állandóan muglikat akarjanak húzogatni és beavatni a titkaikba, legfeljebb az olyan helyeken tartom ezt átlagonak, ahol nincs több varázsló, mint egy-kettő és azok is tök elszigetelten éltek, és amúgy is rokonok - visszatetszés játszik az arcán, annak ellenére mély és őszinte, hogy kvibli bátyja van. Egy dolog elfogadni a muglik létezését, és egy teljesen más azt elképzelni, hogy esetleg közös örökségen osztoznak velük. Viszolyogtató.
- Ha a muglikban meglenne a varázslóhoz szükséges genetikai állomány muszáj volna továbbfejlődniük. Ha van bármilyen létező fejlődés a világban, ennek meg kellene történnie, akár véletlen, akár nem. Talán a muglik néha azért szülnek varázslókat, mert olyan erőhelyeken hatoltak keresztül, ami megváltoztatta őket, vagy a magzatukat, vagy elátkozza őket valami, vagy mágikus dologgal érintkeznek, Ley vonalakon haladnak, egy időre felveszik a mágikus tulajdonságokat és pont - hogy mi mennyire bonyolult szerkezet, abba ő nem tud belemenni, noha nem olyan egyszerű, mint egy faék, felismerhetően tájékozatlan a kérdésben.
- Ez egyszerű: elhatározás kérdése volt. Az emberi döntés általában logikátlan. A varázsló eleink úgy döntöttek, hogy a mugliknak igazuk van abban, hogy látni se akarnak minket, tehát elbújtak. Erről szólt a mágiatöri.

Elégedett mosollyal nézi a damaszkolt fémet Elliot kezében, büszke rá, pedig ő csak kapta, ahogy a belevalót sem éppen ő készítette el, de azért mindenre büszke, ami a családé.Nem gondolkodik azon, hogy illetlen a jelenléte a titkok között, csak azon, hogyan kapcsolja össze a kevésnyi tudását értelmes egésszé, és milyen szavakat szóljon ahhoz, hogy ne vesse vissza az egész társalgást.
- Ő viszont velük akar élni. Érted. Biztos a lánynak sem öröm, hogy veled kell élni, vagy Nikolaijal, és nem csak az élete párjával, mégsem próbál kitúrni. Kompromisszumok - valahogy úgy érzi, Magnolia néni sokkal hasznosabb életvezetési tanácsokkal láthatná el Elliotot, számára csak a körvigyor a biztos pont, amivel a meghúzási lendületre reagálni tud, és az Elliot arcára kiülő sajátos meglepett-élvezetes kifejezésre. - Apa kifejezetten a léleknek ajánlja - doromboja lágyan, megemelve az üveget mintegy a fiú egészségére iszik, vagy képzeljenek akármit a köszöntés mögé.
- Szerintem nagyon előreszaladsz. Végül is, magához vett, senki nem kényszerítette, itt vagy, saját laborod van. Igazából sokkal tanultabb, fejlettebb vagy nálunk, kifejezetten menő tudás-cuccaid vannak. Akármi is van az apáddal, szerintem csak furcsán kezeli a dolgot, de igazából nem ellened akarta kihozni ezt az egészet - mert az apák néha csinálnak fura dolgokat. Az övé is, pedig az ő családja igazán iskolapéldásnak mondható Elliothoz képest. Mindazonáltal nem cáfolja, meg sem próbálja a bűzlést. Valami bűzlik. Fejétől a hal, érzéketlenségétől az apa, nemtörődömségtől az ara.
- Simán és egyszerűen? Mégis miért kéne az embernek egyáltalán bárki előtt önmaga lennie? - kérdezi vissza őszinte rácsodálkozással, a szomorúság kiprovokálja belőle az őszinteséget. - Egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat, amikor apám előtt önmagamként viselkedtem, és elég változó eredményeket értem el vele. Minőségileg nem ad hozzá az önmagad-levés a boldog családi élethez. Minél kevésbé adod önmagad, annál inkább leegyszerűsödnek a dolgok, de Nikolainak ne mondd el, hogy ezt mondtam - hümment, átgondolva a dolgokat lehet nem kéne ilyesmiket mondania Elliotnak. Ki tudja, ebben az új bizalmi szférában még a végén hallgatna rá, az pedig furcsa, és talán helytelen is lenne.
Köhintve lehajtja a fejét, folytatja inkább Kámfor simogatását. Nem pirul bele a közelségbe. Ma este úgyis beavatják, nem illene hozzá, ha elrontaná a végjátékot.
- Szeretném azt hinni, hogy van másik, mert Éloy nem kifejezetten feledhető alak. Magnolia néni megkínálta süteménnyel, de nem a frissen sülttel, hanem maradékkal - ami elképesztően durva kiértékelése a jellemnek öreg-boszorkány módra.- Nagyon tempósan beszél, és úgy, hogy nem akarsz a szavába vágni, megült a fülemben a hangja... hát dolgokat - emeli meg a vállát egy nemtörődöm kis mosollyal. - Titkos összetevőket, szakmai hozzávalókat, meg néha egészen közönséges dolgokat is, csápfű-szállítmányt, mérget, karmot, apróbb átkokat, amiket otthagyna náluk - igyekszik a lehető legkevesebb konkrétumot mondani, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudok róla sokat, de Mossy azt mondta - hajol előre egy kicsit Kámfor felett, lehalkítja a hangját. - Hogy átkutatta a kabátját, amíg nálunk volt, és véres emberfogakat talált az egyik belső zsebében. A nyáron egyszer elmentünk a zálogház felé is, nagyon sötét környéken van, és biztos vagyok benne, hogy nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek kinéz. Azt beszélik, hogy Éloy egy elátkozott varázsló, és bármelyik pillanatban kikattanhat - szemmel látható élvezettel pletykál, egészen besűríti a hangját, összehunyorítja a szemét. - Azt is mondják, hogy gyakran ő maga gondoskodik arról, hogy a csecsebecsék, tárgyak a zálogházban landoljanak, akár úgy is, hogy az eredeti tulajdonost, aki vonakodik megválni tőle elteszi láb alól - sejtelmes hangját egy torokköszörüléssel átlagosítja, lenéz Kámforra, a mancsa alá rejti a kezét, mielőtt valami hülyeséget csinál velük.
- Dehogy velem. Csak nálunk. Érted, ha nincs más. Biztonsági és kényelmi okokból. Mi van abban? - teszi hozzá dünnyögve.

16+
1998 december 27.||

Kicsit biccent a fején, valahogy ő is így gondolta felületes lélektudományt megismerve, sóhajtva tűnődik a folytatáson.
- 19. századi nyelvezettel és elvi rendszerrel. Azt hiszem nem csak a nyelvtudásodon múlik ez. Nincs valami öregebb rokonod, aki a logikai szálakat felbonthatná akkorról? - neki például nagy segítségére volt Magnolia néni tapasztalata a mágiatöri leckéknél, a szövegek értelmezésénél, és a régebbi varázslatok leírásának megfejtésénél. Néha még az angol nyelv is megköveteli, hogy többnyelvi ősi tudást halmozzon fel az ember, nemhogy egy régi francia... félelmetes Elliot. Nem mondja neki, de félelmetes, amikor nem smárol, hanem gondolkodik, és élvezetegnek látott módon hunyorít az intellektuális ellenállás lehetőségére. Szórakoztatóan tudományos, beleborzong, zizzen a varázslatos árnyalatú talár az alakja körül.
- Ha a mágia teremtette is a világot, és jelen van a legtöbb dologban, biztos vagyok benne, hogy egyes dolgokban nyoma sincs. Egyszerűen csak nem lehet ott mindenben, mert akkor mindennek kéne lennie mágikus vonatkozásának, márpedig nagyon sok állatnak és a mugliknak nincs. Biztos vagyok benne, hogy egy csepp varázslat sincs bennük. Olyanok mellettünk, varázslók mellett, mint a macskák mellett a kutyák. Formára hasonló, négy lába van, egy feje, farka, húst eszik, de valahogy mégiscsak lényegesen más, erősen megkülönböztethető - szenvedélyes lendülettel formálja a szavakat, amiket talán még nehezebb bizonyítani tudományosan, mint Elliot mélyrehatoló és összetett elméletét.- Nem egyazon egyedfejlődési ágon helyezkedünk el -jelenti ki konokul, szinte dacosan. A száját lebiggyeszti. - Oké, a mugliszületésűeket viszonylag nehéz így megmagyarázni, de vannak olyan különböző fajú állatok, amik tudnak egymással szaporodni, gondolom az ilyenekben valahol a családban bekefélt egy varázsló, és tényleg jutott beléjük varázsló-genetikai anyag - ez neki sokkal hihetőbb, kényelmesebb, és kevésbé érzi úgy, hogy a muglikkal keveredne. Talán nem aranyvérű, és nem is halálfaló, de nem áll tőle messze az eszme a varázslók felsőbbrendűségéről, még ha nem is általában a varázslókról, hiszen az ő társadalmuk is butít, hanem A varázslóról, mint fajról.
Megrebben a szeme a lendületes szavaktól, de ahelyett, hogy visszakozna biztatón mosolyog. Neki nyugodtan szidhatja azt a nőszemélyt, még ha nagyjából nettó vakító fehér foltokat is kell kitölteni az ismeretei között arról, hogy mi is történt pontosan, csak bátran. Kíváncsi mindenre, magam sem tudja miért, honnan ez az éber-meleg érzés a mellkasában, mintha kifeszegetné magát a bordaketrecből egy kis állat, hogy maga is elnyúljon Kámfor mellett simogatást koldulva. Annyi mindent nem tud róla. Nem is érdekelte. Mennyi elpazarolt lehetőség, és mennyi ki nem mondott szó. Meg sem élheti igazán az együttérzést Elliot felé, hiszen egyszerűen csak nem tudja, mi súlyt cipel magával évek óta. Szédítő belegondolni, kitapogatja a laposüvegét, és Elliotnak nyújtja. Ő akar inni belőle, de rá jobban ráfér a szíverősítő, Nikolai csókját már úgyis elvonta róla, nincs itt semmi titkos rokon smár.
- Elég nagy ez a ház, gondolom az ittlakás ezért nem számít annyira problémának. Azt pedig gondolhatja, hogy ez a kölyök más lesz neked is, hiszen anyád gyereke gondolom mugli volt, és amúgy is, csalódtál az apjában, a pszichológusodban - nagyon nehéz ám úgy véleményt formálni, hogy minden információ új, de habozás nélkül megteszi, és csak egy pillanatra száll magába a "minek" kérdés hallatán. Talán költői, de kikívánkozik belőle a válasz.
- Lehet, hogy mostanra érett meg? Amikor te születtél még nagyon fiatal volt, nem tudta hogyan törődjön veled, vagy nem is tudta, hogy mi van, nem tudom, de érted. Az emberek változnak, lehet, hogy mostanra elunta azt, hogy csak beugorjon, zsákoljon, bármennyire is kényelmes, meg minden. Ha ezt mindenki így akarná csinálni, mert így király egész életre, akkor egyáltalán nem volnának családok - ráncolja össze a homlokát töprengve az emberi természeten, a felnőttek érthetetlenségén, de aztán a figyelmét Elliot problémájára fordítja.
- Magnolia néni szerint néha jobb egy őszintétlen bocsánatkéréssel elásni a csatapálcát, mint kivont átkokkal asztalhoz ülni, mert akkor biztosan történik valami tragédia, míg ha megfelelsz az elvárásnak valamennyire lekötelezed őket. Te is tettél valamit a kedvükért, komolyan kell venniük téged legközelebb. De apádat se értem - sóhajt. - Meg kéne tanulni azt, amit Nikolai tud, és ilyenkor kinyitni egy ablakot a felnőttek fején és jól belenézni - ingatja meg a fejét őszintén tanácstalanul.
- A vörösök buják és koraérettek. Zavar téged, hogy fiatalnak látszik? Blitz... Blitz... - hirtelen kihúzza magát, csodálkozva rábámul Elliotra, megáll a simogatásban a keze, a pillantása a pókra rebben, aztán vissza a fiúra, kissé eltátva a száját.
- Nem emlékszel rááá? Mégis hány éves voltál? Kettő? Remélem nem annak az Éloy Blitznek a húga, aki apának szokott szállítani... hm... dolgokat. Ő elég ijesztő ember. Nem is gondolnám, hogy van húga, de ha volna sem akarnám a családban. És no offense a nő ellen, tényleg, de Magnolia néni szerint az ember nem lehet elég óvatos abban, hogy kivel adja össze magát családilag. De... izé.. szóval Elliot. Szerintem ne sértegesd azt a nőt. Nem azért, mert nem kiborító, hanem mert, emlékszel mit mondtak két éve nekünk: olyan világban élünk, ahol a kimondott szó megbélyegezhet. Szerintem ilyen esetben ez még mindig érvényes. Már amúgy is nagykorú vagy, ha akarsz, bármikor elköltözhetsz Nikolaijal, vagy valami. Vagy eljöhetsz hozzánk, van üres szobánk.

16+
1998 december 27.||

- Mikor élt? Valamikor a 19. században? Akkoriban szokás volt démoninak nevezni mindenkit, aki nem volt hajlandó a kedvünkben járni. Még Magnolia néni is azt mondja néha, hogy démonrossz gyerek volt apám akkor, amikor még kicsi volt, aztán a "démon" gyorsan belefojtja a szót. Mondjuk ha meg nem volt lelke, és sóvárogta, csak egy, ahogy mondtad ügyesebb homunculus volt... - ő is az állát simogatja, ahogy Elliot, miközbn gondolkodik, nem is pelyhedző borostáit megérintve, buzdítva és kigyomlálva, mielőtt igazán erőre kaphatnának, hökkenten szemléli a fiú szemének fényjátékát. Micsoda lelkedés! Micsoda tűz! Hogy nem tudja ezt semmilyen normális, átlagos, varázslós dolog kicsalogatni belőle, csak az őrült tudomány?
- Ha ezt az elméletet meg akarod honosítani, antagonistád leszek - persze nem komolyan, féloldalas mosollyal mondja, egy kicsit meglassítva a szavait. Át kell gondolnia. Át kell gondolnia dolgokat, mert jobbára nem az átgondolás az erőssége, meg úgy az elméleti attribútumok közül nem szívesen választ olyat, ami mellett elkötelezné magát. - A varázserő nem lehet egyént sajátja muglinak és varázslónak is, mert akkor a muglik is tudnának varázsolni. Nincs semmilyen értelme kialakulnia egy ilyen "blokknak" magától, hogy veszteséget okozzon a fajnak. Ezzel az elmélettel vagy azt pedzegeted meg, hogy a muglik egy olyan varázslófaj, amit egy nagyhatalmú varázsló leválasztott, és blokkolta bennük a képességeket, vagy azt, hogy a mugliknak nincs lelkük. Azt hiszem, egyiket sem látnák szívesen a nagy kutatási arkánumban - széttárná a kezeit, ha nem volna benne macska, aggasztó ilyen irányba elgondolkodni, és éppen ettől izgalmas, még neki is. A szörnyek mestere cím már nagyon érik Elliotnak, csak sikerüljön valamit feltámasztani igen kreatív átváltoztatások helyett.
- Jó nagy fába vágtad a fejszédet -és ezt képes elismeréssel, kritika nélkül mondani, bár talán őrültségnek is hangozhat amit Elliot mond, ezt már voltaképpen egészen jól megszokta. Látványos és dekoratív őrült, az ő pillantása a testet irigyli, amibe sok munkát fektettek, nem hanyagoltál el, és félredobbantja az ifjú, amúgy is félrejáró szíveket. A macskába öli az energiát, megfeszülő kis testének kisimogatja Kámforkellemetlenségét, amennyire tudja, Elliot idegeivel ezt nem tudja megtenni, de legalább már leült és beszél. Magnolia néni szerint az első lépés a megoldás felé.
- Kitartottál, mint a kentaurok a nagy nünbergi erdővédő háborúk idején - ilyen jó képmutatók a mardekárosok, még méltatják is a másik teljesítményét, ha az megüti az elvárható képmutatósági színvonalat, hiszen nem lehet más ez a gratuláció, mint hamisság és hazugság. Együttérzően sóhajt.
- Vannak nők, akik nagyon csúnya dolgokat tesznek, hogyha megejtették őket, hogy elvetessék maguat. Édesanyád talán nem volt ilyen temperamentumos, és főleg, nem volt boszorkány, ami azért nyomós érv - és főleg ha nem is tudta, hogy el kell vennie, mert terhes, az meg még nyomósabb! De ezt meg sem említi. Szomorúan figyel, nem hajol előre, begyűjti az újabb mozaikdarabkát. Gyilkos, undorító, perverz mugli némber, hogy merészelt varázslók életére törni azáltal, hogy elvetet? Mégis mit képzelt magáról az a szégyentelen riherongy, kissé elpirul a homloka a méregtől, a haja alatt lüktetni kezd kéken egy erősebb véna, sokat bajlódik vele, hogy sminkkel eltüntesse mindig, de még nincs rá megfelelő gyógyszer, csak a kendőző bűbáj más alkalmakkor. Ő nem Michaelt kárhoztatná, hanem azt a nőt tépné apró darabokra, de tudja még, hogy elkapott fél szavakból nem értheti a történet egészét, hát nem is tesz túlságosan indulatos kinyilatkoztatást.
- Szerintem Michael egyáltalán nincs tisztában az érzéseiddel, illetve, most már igen, de alapvetően semmi nem szivárog ki a koponyádból, nem tudta volna kipuhatolni a szándékodat, ha érdekli is. Aztán... lehet úgy gondolta már elég nagy vagy, és amúgy sem számít neked, hogy mit csinál ő - gondolkodik hangosan és mégis halkan, visszafogottan, tapintatosan.
- Honnan tudod, hogy nem szerelmesek? Már érted, biztos nem mutatják ki előtted, a gyerekek előtt általában nem szokás, meg úgy senki előtt sem, csak a testi megnyilvánulásokat. Egyébként nem tartom kizártnak, hogy a testi vágy bőven elég szerelem helyett egy házassághoz. A szerelmek meghalnak, és meg kell halni velük, a test meg mindig vágyakozik - valahogy mulatságos és komikus, hogy ők nyilatkoznak erről a témáról, noha nem tagadja meg a maga érzelmeinek mélységét, a tapasztalatai egydimenziós merítettségűek. Csak egyféle szerelmet élt meg közelről, és az nem volt hasonlítható semmi máshoz, és még hasonlót sem látott. Tehát vagy simán lehet szerelem nélkül létezni, vagy sokféle van.
- A nők valahogy szent küldetésüknek tekintik a terhességet, ha viccnek nyilvánítod, meg felcsinálásnak, és hasonlónak, akkor megsértődnek, még akkor is, hogyha nem terhesek - a pillantása a pókocskára hullik. - Mi történt aztán? Amúgy milyen ez a lány?

1998 december 27.||

Boldognak lenni olyan sikerélmény volna, ami nem táplálkozhat bukásból, bár az optimisták szerint nincs szebb öröm annál, ami abból fakad, hogy valaki képes meglátni a kudarcban a jót, a rontott kísérletben a sikert magát. De az ilyen optimistáknak nem is végtelen világmegváltó ambíciókat kell kielégíteniük és a maximalizmus mohó szörnyetegét, szóval voltaképpen nem hibáztathatóak azért, mert elnézhető botorsággal állnak a bukott dolgokhoz.
Saladin ugyan nem optimista, de imádja ezt a bukást, amelyik neki dorombol, és a szeretete nagyon is kézzelfogható alapokon nyugszik, miközben együtt hallgatják viszonylag bután az okfejtést.
- Ez a tézis akkor okszerűen feltételezi, hogy az élő, gondolkodó, önálló akarattal rendelkező létformának feltétlenül rendelkeznie kell valamivel, amit úgy hívunk, hogy lélek? Mi van, ha ez a cucc, ami a lélek újragenerálja önmagát a húsban, ha helyes recept alapján kelted életre, és nem csak egy gólemet csinálsz, mint a fentebb vázolt esetben? -nem azért nem brillírozik az iskolában, mert nincsenek gondolatai a világról, a működéséről, a dolgokról, amiket képlékeny megnevezni. És noha úgy tetszik, mint aki általában lusta ilyen mélységeiben megközelíteni a témákat, és úgy általában lusta gondolkodni rajtuk, és még inkább, a lustasága azt is jelzi, hogy nem kíváncsi rájuk, most bizonyítani akarja, hogy nem így van. Karácsonyi szünet, decemberi újjászületés, miegymás. Egy kicsit lehet intelligensebb, mint amúgy az iskolában, mert most maguk vannak, és senki nem fog vérszemet kapni ettől, többet várva tőle legközelebb, mint amennyit adni akar. Csak Elliot. Ő meg hadd örüljön, hogy valaki tábortüzet csiholt érte, vagyis inkább miatta a fejében.
- Szerintem egyik sem jobb a másiknál - bölcs középértékre helyezkedik, egy kíváncsian lapos pillantással kapja el az áruló kikacsintását az érzésnek, a bántottságnak, az indulatnak. Vajon ennyire rossz a helyzet? Magnólia néni minden lében kanál kíváncsiságát érzi felhorgadni magában, és ha ezen máskor szégyenkezne is, most jót derül a gondolattal, amíg figyeli Elliotot. Sokat ad a szemnek. Jó anyag lenne belőle, ha volna benne egy kis hajlam a magamutogatásra, és nem csak az otthon melegében lenne ilyen kényelmes. Megállapodik a pillantása a medálon, csak egy szemöldökvonásnyi a kérdés, de aztán felteszi a magáét, hogy megrontsa a karácsonyi ízeket a szájban és nyelven.
- Wowo, mekkora szörnyeteg lehetsz - kissé vigyorra húzza a száját, még a gondolat is képtelenség, csak a másik rosszkedve láttán nem neveti telibe, előkelő mozdulattal biccent. - Nagyon szívesen - az igazi előkelőség nem hagyja szó nélkül a hálálkodást, főleg, ha szívesen tette, amit tett, mert hát mit tagadja, minden percét és cseppjét élvezte.
Mélyre futtatja az ujjait Kámfor dús bundájában, ahogy az kényelmesen elhelyezkedik, bejárja a macskatest vonalait, hajlatait az érintés, nem helyezi át a mancsokat, vagy a gombócfejet, csak élvezi, hogy rajta van, a súlyát, kis csontjainak bizalmát.
- Olyan vagy, mint Nikolai, teszel egy mondatot Michaelre, mintha valami ártatlan megjegyzés lenne, de kb. olyan mintha leköptétek volna. Nincs is itt after karácsony, avass be, mi történt? Nikolai azt mondta, hogy majd kérdezzelek téged, ha érdekel, mert ez a te ügyed igazából, szóval mizu? - elnyugszik a keze, éppen csak lassan billegteti a koponyába épült nem is létező alig-füleket, miközben a pillantását teljes egészében Elliotra szegezi, nyíltan, kéken, felemásan, gondtalanul. Corey miatt egy gondolata sem bánkódik, jobban járt a kölyök azzal a meghívással, mint valaha megérdemelte volna. Maradt az ő "problémája", Elliot, és az érzéseit vizsgálgatva valójában, örül, hogy látja. Kényelmes itt a macska alatt, a medálra méltatlan fiút figyelve megokosodni belőle. Érdekli a dolog, pedig holt szívének jégpályáján korcsolyázik minden idegen okú viszály.

1998 december 27.||

Kis mosolyt harap a szája szélére a jókedv, mintha elfogyna az arcából egy darab, pedig csak a búja és bánatja lesz kevesebb, amíg újra nem tölti a tartalékokat, ám miért is tenne, ilyet, ha egyszer semmi jó nem terem a sóhaj szakadékja mögött? Határozottan bólint, bár az ő teljes mértékig álláspontja megközelítően sincs olyan súlyú, mint Nikolaié, belead mindent, amit bele tud adni. Nem gondol olyan messzire, hogyha Elliot egész életszerkezete más volna, akkor mennyivel volna inkább szerencsésebb, vagy még inkább, milyen jó lenne neki, ha ... egyszerűen csak arra gondol, hogy a jelen élethelyzetében, hogyha egy más személyiségű Nikolai létezne ebben a felállásban, akkor Elliotból mi lett volna már az elmúlt évek alatt. Vagy mi lett volna velük. Vagy egyáltalán, a családjukkal. Nem megy túl messzire a gondolattal, de valamennyire mégis elrugaszkodik a biztosnak hitt gondolati talajról.
- Szerintem ezek a dolgok általában nem akarat kérdését jelentik - egy kicsit sutára sikeredik ez a mondat, de ha leckeadáson kívül sok időt tölt Nikolaijal, valahogy mindig összezavarodnak a dolgok, félrehord a nyelv, megpirul a bőr, és valami hetvenkedési vágy feszül meg a mellkasában, hogy bizonyítsa, bemutassa, milyen is ő valójában, mintha a férfi nem tudná amúgy nagyon-nagyon jól kívül is és belül is ezt a milyenséget. Hiába, mindennek ellenére még mindig remek tanítványnak tartja. Ismeri és nem undorodik tőle. Ma nem fog szégyenkezni.
- Oh - azonnal leveszi finom méreg-radarjaival a szóba szőtt rosszallást, az intrikát, a haragot, ami ott van Nikolaiban, csak nem mutatja. Magnolia néni csipkefinom ármánykodás esszenciájának porillatát érzi benne, meg is szúrja a gondolatait a kibogoznivaló titok. Nocsak. Vendégségbe jött és kalandot talált.

Boldogok a varázslók, akik az elsült kísérleteik eredményeképpen címeres cukiságot teremtenek. Vagyis... nem. Elliot csak úgy természetesnek veszi, hogy valami sokkal durvábban aranyos, szép és kedves van a birtokában, mint egy kosár törpegolymók. Talán kínos volna nekik, fiúknak erről beszélgetni, de erről azért beszélgetniük kellene, csak úgy a miheztartás végett. Na nem akkor, amikor villámok cikáznak a szoba egén, kiforgatva a természet törvényeit természetellenesen becsukva a nagy alkotóerejét a mindenségnek egy ilyen kicsi és méltatlan helyiségbe, ami minden tiszteletreméltó labor-mivolta ellenére is csak egy emberkét alkotta zug.
- Semmi-semmi - nyünnyögi a bundába, mert a selymes sötétség már csak olyan, hogy vonzza a szavakat, a hangokat, fekete lyuk, mindent magába nyel, ha nem volna Saladin derekán gondokból szőtt biztosítókötél, óhatatlanul is belezuhanna a szemek sárgással szegett kútjába és elveszne mindörökre, mint a mosolya, amit belehullajt, és visszamosolyog magára az édeni szemtükrökből. Imádja ezt a kis dögöt, pedig nem volt sok kapcsolatuk.
- Értem. Miért ne legyen belőle csak homunculus? - kérdezi teljesen érthetően, igazítva Kámforon a karján. Éppen olyan óvatosan és bizalmatlanul kerüli meg a nedves zónát, mintha macska lenne. Talán védi a varázslat, de ő maga nem védheti meg eléggé magát, és a ruháját, és egyáltalán, Elliotra nézve kényszeresen szárítkozni akar, vagy őt megszárítani, nem holmi lelkeket sajtolni egy tündérmanó testébe. Megmasszírozva az állat nyakát figyeli a varázslatot, ami eltünteti a korábbi mágia nyomait, és a mozdulatot, a pálcatartást, a hasfalat, a saját kezének egyáltalán nem varázslatos munkáját. Valahogy nem tud annak a mosolynak visszamosolyogni, intenzívebben fogja Kámfort, a száját összeszorítja.
- Ahhha - ő meg madár és tollas a háta. De tényleg. Akár lehetne tollas is, zavart szégyenkezés uralkodik el benne. Lehetne olyan paranoiás, mint Elliot, és akkor megkérdezhetné, hogy azért tartotta-e meg a heget, hogy mindig emlékeztesse rá, hogy miért is akar bosszút állni rajta, Saladinon, de nem csinál úgy, mintha bármilyen szinten is helyes feltételezésekbe merne bocsátkozni. Csak kimutatja, hogy egy szót sem hisz el ebből a négyszavas semmiből, ám aztán bólint, fent tényleg kényelmesebb, és fel is megy, amíg Elliot odalent elvégzik az utolsó simításokat.
- Eltelt, aggódó apa, nagynéni, rokonság, mindenki nézett, mintha kísérleti egér volnék, akinek beadtak valami vicces mérget, de nem csináltam semmi fesztivált, ezért egy idő után elpangott az érdeklődés, akiket tényleg érdekel mi van velem, most élénken eszi a kefét, de beletörődtek, hogy ez van. Mentes volt drámától és szeszélytől az ünnep. Ahogy látom, a tied viszont... - leül a másik fotelbe, figyelmes szemeit Elliotra emeli. A combjára ülteti Kámfort, higanytalárja csak a mellkasán szűkített, a lábai körül túlzó anyagbőséggel hullámzik. Átható, már-már odaadó érdeklődéssel figyeli az öltözést és a szárítkozást, talán illene elfordítania a fejét, de hát fiúszobában lakik évek óta, a túlzott szemérmeskedés sokkal zavarbaejtőbb lett volna egy idő után, mint a természetes viselkedés, igaz, a megbámulása sok minden, csak nem természetes. A feketébe zárkózásra elégedetlen képet vág, mint Magnolia néni, ha valaki tejbe áztatja a süteményét: méltatlan eljárás.
- Bocsánatot akartam kérni, de elég képmutató és fellengzős volna tőlem. Hogy van Corey? Tudom, megígértem, hogy nem piszkállak vele, nem is akarlak, csak érdekel, mint probléma, mielőtt másba kezdünk és elfelejtem.

1998 december 27.||

Saladin hálás, pedig vele sose bántak rosszul otthon, sem az iskolában, se sehol. Nem kínozta nyomorult gyermekkor, összetöredezett álmok, vágyak, mesék, gondolatok, bántalmazó szülő, rossz példaképek. Gyerek volt és fiatal lett, mégis, hálásan csodálja ezt a férfit, amiért olyan kérdéseket tesz fel magában az optimális viselkedésről, mint a félannyi idősek, gondolkodik, velük gondolkodik és nem ellenük, és főleg nem felettük, kölykök felett, és ezért nem tud elég hálás lenni.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi rekedten, hiszen a lelke valahol még mindig vitakész annak ellenére, hogy ezt szerette volna hallani, vagyis... jólesik ezt hallani, még ha nem is hitte, hogy valaha is valaki kimondja ezeket a szavakat. Meghallani jó, elhinni még jobb, de egy kis szorongás azért marad benne, mert önmagában még mindig bizonytalan. A saját értékrendjében.
- Minél többet tudok meg Elliotról, ez annál szomorúbb. Szerencsés, hogy te vagy a nagybátyja - hallott már olyan varázslókról, akik muglik között kezdik az életüket. Nem az a baj a muglikkal, hogy kiirtanivaló népség, hanem az, hogy nem egy fajba tartoznak. Egyszerűen csak képtelenek kezelni egy varázsló közelségét, és ez olyan viselkedésproblémás selejteket eredményez, ha nem dolgozik rajtuk egy értő kéz, mint Potter. Együttérzőn gondol Elliotra, bár neki ezt sose vallaná be. Nem is tudja, hogy miért nem. Nem akarja, hogy úgy érezze, gyengének tartja a gyengeségei miatt. Kissé lesüti a szemét, mintha illetlenség lett volna ezt egyáltalán meghallani.
- A híres ellioti-ismeretlen: a szextényező - forgatja meg a szemét egy fokkal jobb kedvvel, hiszen ez valóban nehéz téma. Még Nikolainak sincs hozzáfűznivalója! Annyira szűz a terep, hogy azt sem tudják, mennyire szűz a fiú!
Megdermed a nevetésre, de nem látszik harag rajta, Nikolai jókedve átitatja melegséggel, együtt mosolyog vele, még ha nem is kacag.
- Csak várj türelemmel és légy résen, bár a legjobb szándékokkal érkeztem, gyanítom, a kertből szedjük össze Elliotot, mielőtt távoznék - valami jókedvű szkeptikusság ül meg a hangjában és a remény: ha kimondja, akkor talán nem is válik valóra ez a borúlátó jóslat, és Nikolai is szívesebben mozizna békés együttlétükről, bár ez a gondolat és az együttlét szó semmilyen formációban nem szerencsés választás, az arcpírja még az előcsarnokban sem kopik le.

- Milyen hamar elutazott az ünnepek után - hökken meg, de valamiért nem kérdez rá, a belső hang megsúgja, miközben mindenét Nikolai gondjaira bízza a laposüvegén kívül, hogy ez az a téma, ami Elliotbó kitörni vágyik. - Köszönöm. Majd mondom neki, és jövünk enni! - ígéri könnyelműen, pedig hát tudhatná, hogy a kígyót még csak-csak ki lehet piszkálni az üregéből, de mit kezd az ember egy hollóval, ami befészkelte magát a föld mélyére? Varázstechnológiai nonszensz.
Nagyon magabiztosan halad, nem azért, mert különösebb oka volna erre, hanem mert így szokta. Amíg nem tartják fel feltartóztathatatlan, ezt szereti benne a luc, amióta csak kiválasztotta a pálcaboltban, kíváncsian melegszik az övén lógó tokjában. Vékonyabb talárt visel a vastag, földig érő kabát alatt, amit Nikolaira hagyott, az anyaga tiszta, könnyű, ám kettőt míg a külső selyemfényű sötétszürke, addig a belseje egy kissé súlyosabb, merevebb, ettől a külső fémes-higanyos mozgással állandóan mozog rajta, minden egyes léptével valószínűtlen villanássá csicsázva az alakját. Hiába, a legjobb ajándékokat akkor kapja az ifjú varázsló, ha magának választ a szabászatból.
- Köszönöm Kámfor, jó újra látni - büszkén tartja a fejét, és egyenesen, Magnolia néni nem kifogásolhatná a kifogástalan tartását, amiből aranyvérű gőg árad azért, hogy biztosan a fején tartsa a süveg helyett rendszeresítenivaló kis macskalényt, a fején érezve a puha testet egészen ellágyul a lelke, megint kedve volna sírni, de csak amíg az ajtó fel nem nyílik.
- Gyere csak - veszi le a fejéről a macsekot óvón, hogy a karjába fogja a villámló veszedelmek láttán, a szemét összehunyorítja, egy kicsit beljebb lép, de lassan, mint aki arra számít, hogy ártás veti vissza a küszöbről, a pillantása végigjár a tetemen, az esőn, nem, először semmiképpen sem a riasztó körítésen, hanem magán Ellioton, aki...
- De kivetkőztél magadból - ami a szívén az a macskabundába, odamondja halkan a kis bolyhos fejre, mintha a mellkasa előtt tartott édenbáj megmenthetné bármitől, rontástól és átoktól, villámtól és zavatartól. Oldalra moccan, csatos csizmája biztosan tapad a padlón, ha esetleg elfolyt tócsát találna, ügyesen kikerüli. Mintha nem akarna megállni, de nem is akar igazán a vízpermetben álló Elliottal osztozni a varázserőből fakadt égi áldáson, csak vágyakozva néz felé, meg nem történt üdvözlő rítusok helyét keresve a térben.
- A te laborod, a te kupid, az én szobám rosszabb. Hello-hello. Nikolai mondta, hogy itt vagy és dolgozol, ha van valami száraz hely, ahol leülhetek addig befonom Kámfor haját, miattam ne hagyj abba semmit - de mondjuk megtörölközhetne és felöltözhetne. Valahogy nem találja a szemkontaktust, a halvány, izmos mellkason simít a pillantása, elkószál a hasfalon, amit máris irigyel, a karok izmosságát, mi történt manapság a könyvmolyokkal, és a heg láttán enyhén tátva marad a szája.
- Mosolyka, hm?

1998 december 27.||

Egy felnőtt, aki nem akarja vitatni, amit a kölyök komoly elhivatottsággal, mégis búra engedett fejkomorsággal mond. Nikolai ritka kincs mindkettőjük számára, akik a kölyök szemléletének magtársadalmát képezik, meg persze mindenki másnak is, aki még járulékosan ismeri, de neki nem igazán számít a létezése. Visszamosolyog a mosolyára, futó, feszült, figyelő mosollyal, ami mögött nincs jóérzés, nincs boldogság, de vágy van rá, hogy valamikor majd érezhessen ilyesmit, és arra is, hogy minden egyes szavát jól megértse. Tágra nyílt figyelemmel hallgat hosszan, de nem felszínesen, mély a csendje, a lélegzetvételeinek egyenletes kimértje. Akar vele vitatkozni, mert hát ilyen korát éri, hogy vitatni kell és érdemes, legalábbis így hiszi, de mégsem vágyik erre valójában. Annyira jó lenne hinni ebben, hátrarándul a szája sarka hálásan, lesüti a szemét, belehajtja a fejét a dicséretbe, megkönnyebbülés hallani minden egyes szavát, noha kételkedett abban, hogy a férfi mondhat neki bármi olyat, amitől jobban érezné magát, ezek a szavak, igazából, olyan szavak, amik puszta szó mivoltukban olyan erősen támaszkodnak a valóságra, hogy stabilak és hitelesek.
- Néha úgy érzem, hogy azért, mert ezt teszem nem is igazán fontos nekem Kyndeyrn emléke. Hogy felszínes vagyok, és csak túl akarok haladni rajta, és azért vagyok ilyen céltudatos - megnyalja a száját száraz, aggodalmas kis nyalintással, miközben az ágak között az égre néz, mintha várná onnan a merlini igazságszolgáltatást kisebb meteoreső formájában. - Elliot problémáival törődni helyesnek látszik, valóságosak, és eddig észre sem vettem őket. Már nagyon régóta ismerem, de sose gondoltam arra, hogy neki mélyebb problémái vannak annál, hogy egyszerűen csak hülye, már bocsánat, ez nagyon tiszteletlen, egyszerűen csak nem gondolkodtam - nem szégyenkezik, csak kimondja, amit soha máshol, máskor, mással még csak nem is gondolna, nem azért, mert félne, hogy kilesnék az elméjének sötétjéből a titkot, hanem mert egyszerűen csak a legtöbben méltatlanok arra, hogy ezekkel a gondolatokkal gondolat szinten is akár egy légtérbe kerüljenek. Elitista lett a problémái kérdéskörben.
- Vonzalom - bólint. - Elliot azt hiszi, bűntudatom van emiatt, legalábbis legutóbb ezt hitte, amiből azt kell hinnen, hogy neki bűntudata van miatta, mert én nem éreztem semmit - megbámulja a hasonlóságot, szellemlátón megsápad, pedig a felismerés, az átismerés nem kellemetlen. Elliotban és Nikolaiban ugyanaz a szép, az idegen képessége a fókuszra és megfigyelésre. - Tudom, erről mindenképpen kell majd vele beszélnem - sóhajtja egészen patetikus hangon - olyan, mint egy buzgár. Hirtelen egyszerre érzékel mindent, úgyhogy megőrül tőlem - állapítja meg nagyon-nagyon tisztán. Ezen is sokat gondolkodott az ünnepek alatt, és csak egy hunyorítás jelzi, hogy azon viszont egyáltalán nem merengett, hogy szüksége van-e erre a kapcsolatra. Nem volt értelme túl sokat gondolkodni rajta. Elfogadta Nikolai álláspontját a kérdésben, ha nem is kimondott volt, ahogyan most az ünnepi feldúltság okáról is, biccentéssel beletörődik, hogy ezt Elliottól fogja hallani, ha ugyan látni akarja.
- Megkérdeztem róla, de megegyeztünk, hogy erről majd valamikor máskor beszéljünk. Egészen jól ment - legalábbis ott még minden jól ment, simán és egyenletesen, mint a korty a szeszből. Jó nézni, ahogyan az a száj körülfogja az üvegszájat, talán egy kicsit túl erősen is sóhajt együtt azzal a korttyal, ami a puha ajkakat csókoló fémen öleléséből siklik a testbe, hogy körülsimogassa a nyelvét, a száját, a torkát, átadva mindazt a forró üdvözletet és jókívánságot, amit csak egy nyelet átadni képes. Enyhén remegő kézzel veszi vissza a lapost és rejti a szíve fölé, megfelelő helyre, már nem is fázik egyáltalán, mértéktelen energiát generál a felborzolt szőkeség erőműje, ha megfelelő érintéssel táplálják. A mosolya szerény és egy kissé ütődött.

Odabent hamar kijózanodik. Mágia hangolt fenevad, még ha kölyöknyi is, a vérében hordozza az örökségét, az erejét, a tudását, az eleinek múltját, megérzi a nemtetszést ami nem neki szól, hanem valamiféle más-hangulat hömpölyög el mellette sértetten, valami nincs rendben idebent. A varázslóotthon érzékeny jószág, összecseng a duzzogása Nikolai szavaival. Meglazítja a köpenyét, sőt, a legvastagabb nagykabátot le is veti, a sálat és a kesztyűt az ujjába hajtja.
- Nagyon szépen köszönöm. Üdvözlöm Michaelt, köszönöm a szíves várást és fogadást, de lemegyek Elliothoz - mert az a legfontosabb és mégiscsak ők a barátok. Bólint, nem lepődik meg majd semmin, amit odalent talál, tisztelettel, de nem feledve a helyet indul meg az emlékek útján, mélyet lélegezve a pihenőterület édes-meleg cucc-illatából, megérintve és kipróbálva a raktárajtót, s ha azt nyitva találja, egészen a labor bejáratáig nyomul, ahol azonban megáll kopogni, miután körülnézett.
- Hello Kámfor, ha itt vagy és hallasz engem, jól jönne egy szerencsenyávogás.

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

- Na mert ez aztán szuperképesség - horkan a gyerekek kegyetlen realitásérzékével. Igen, hajlamosak mindent túllihegni, igen, általában minden szuper, meg nagyszerű, meg ilyesmi, de Saladin vérbeli varázsló. Varázslónevelést kapott, varázslók között élte le az egész eddig életét varázslatos helyeken. Ami számára szuper, az a megmutatkozó, kézzelfogható hatalom, igazi erő, nem valami sutaság és esetlenség, mint a kórság, ami vicces és szomorú egyszerre, de valójában nincs semmi szuper, mert nincs semmi erő, mert éppen hogy erőtlenséget eredményez. Ennek megfelelően egy kissé szánakozó a tekintete a szuperképességre, és éppen ezért tapintatosan nem is forszírozza tovább a gondolatot úgy, ahogyan tenné azt bármelyik más, nem mardekáros diáktárs esetében. Mert azok hüppögjenek csak.
- Sajnos nem kapok új szemet, itt maradt benn - tapintja meg a kötést a fején újra, egy kicsit megnyomkodja a szeme felett, de a fintorából ítélve ez még annyira azért nem esik jól neki.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, de apának azt mondták, hogy "megmentették" a szemem, nincs szükség arra, hogy kivegyék. Ha megkérdezték volna megmondhattam volna, hogy sokkal jobban tetszene. Gondolj bele egy nagy, tűzsárga szemgolyóval mászkálhattam volna jövőre - lelkesedik sóvárogva a hamvában holt és elveszejtett ötlet és lehetséges jövőkép iránt, értőn bólogat.
- Hát lesz mit mondanom azoknak a hetvenkedő butáknak jövőre, akik azt sem tudják, melyik végén kell megfogni a szalamandrát - egészen biztosan nem tartja majd magában a storyt, ami csak addig rémítő, amíg fáj, és amíg az embernek felelőssége van, de hát Saladinnak nem sok felelősségérzet adatott meg. Kevesebb szemmel pislog most már, de még mindig ugyanazzal a tekintettel, és kölyökséggel, mint egy balesettel korábban.
- Nem csak akkor küld, de képzeld csak el, mi lenne a süteményekkel, hogyha köztudomásúvá válna a klubhelyiségben, hogy nekem van, hm? Alig maradna - borzad össze egészen, meg is rázkódik. - A Valentin napi sütit is éppen csak megkóstoltam. Az ember azt hinné, hogy a legtöbbeket teljesen lenyűgözi és kielégíti a roxforti készlet, és az otthoni sütik megmaradnak azoknak, akik hozzák - csóválja meg a fejét szomorúan a világi igazságtalanság tudtán, miközben a lámpát magasba emelve megfelelő méretű fénykört teremt kettőjüknek, hogy kényelmesen haladhassanak, előre figyel, és csak egy fél szeme van, úgyhogy azt kénytelen az úton tartani, de a figyelmének java része Clarice-é.
- Ahogy nézem, elég rosszul szerepelsz az alvásban. Amúgy miért nézik ezt meg újra és újra? Ennek változnia kéne? Bájitallal alszol, ezt kb. mindenki tudja, mire jó, ha megmérik, hogy mennyi idő az, amíg elalszol természetesen, ami olyan sokáig tart, hogy bájital kell ellene? - a logika hangyája zegzugos úton azonnal elindul a szavak hallatán, egy kicsit csodálkozva töpreng el a dolgon. Egyszerűen csak kegyetlenségnek tűnik.
- Fúj, a káposzta tökre nem izgi - fintorog. - Hogyan tudnál aludni káposztaszagban? A horkolás még hagyján, a nénikém kedvenc kneazleje is horkol - akkorát sóhajt, hogy meglebbenti a lámpa lángját.
- Remélem, a kupára engem is kiengednek, de egyelőre nagyon hallgatnak a témáról apáék is, pedig vannak jegyeink. Azt hiszem a bátyámat semmiképpen sem engedi el, valamiért őt hibáztatja, hogy megnyalt az a dög - szomorúan lebiggyeszti a száját, mint aki már megsejtette a baljós jövőt.- Tényleg? Fúúúh, remélem a mardekárba kerül, milyen kínos lenne, hogyha máshova osztanák be!

1998 december 27.||

Forró karok, nehéz most ilyesmire gondolni, ha mégoly szükségszerű és egészséges volna, felmelegítené a dermedt lelket néhány derűlátó vízióval, ám a szavak és a csónakázás lélekevező lajtorjamászása most egészen másfajta lélekállapotra készítette elő a fiút.
- Elméletileg tudom. Gyakorlatilag ott van a gondolat, hogy ez is hozzájárul az amúgy is aktuális bezárkózásához - a bűntudat sötét súly, meg sem nevezte, meg sem ismerte amikor először a vállára nehezedett, nem hívta, és nem csalogatta, úgy ébredt fel egy reggelen, hogy ott ült, levakarhatatlanul, mint a szeplők az arcán egy túlságosan erős napsugarú nyári nap után.
- Honnan tudod, hogy biztosan le fognak csendesedni? - kérdezi ismétlődő, konok és makacs kétellyel. Nem először teszi fel ezt a kérdést és nem is utoljára, az idő és a jövő olyasmi, ami szétfolyik előtte, jelentőségét és körvonalát veszíti, és főleg... minden olyan, időtől függő dolog létezésében kételkedik, ami ténylegesen a telő időtől függően bontakoztatja ki a létezését, mint a remények, a lecsendesülés, a szív sebeinek begyógyulása. Bárcsak képes lenne elengedni, mint egy ágat, egy gallyat, simogató fagyöngyindát, de a teste és a tudata egyszerűen csak nem engedelmeskednek.
Megmosolyogja a megtorpanást, mintha valami összeesküvés része lenne ez.
- Koncentráció tekintetében. Felzaklatnak a beszélgetéseink, gyakran újra jár rajtuk az eszem, nem tudok lenyugodni, mert nem jutok túl azon, hogy mit nem kellett volna mondanom - és nem is teljesen őszinte. - A szex kérdések főleg őt zaklatják fel és borítják ki, bár igaz, hogy van köztünk némi feszültség szex témában, a rokonsági kapcsolásokat nem számítva - teszi hozzá, hogy teljes legyen a káosz-kép, és mert talán valahol kétes örömét leli a titokzatoskodásban. Mintha valami fontos és rejtélyes dolgot birtokolna, amit Nikolai nem, és átadná neki, de nem is, megfejtenivaló szelence szavakkal... kit is akar ámítani, egyszerűen csak képtelen őszintén beszélni és nyíltan. Valami gyári hiba lehet nála.
- Szép munka tőle. Akkor mi történt, ami...? Neeem - rázza meg a fejét hevesen a visszakérdezésre, közbevágva a saját gondolatának. - Többnyire én késztetem őt megfutamodásra - bármi is volt az eddigi statisztika. Távol tartotta magát Elliottól, és ezek után mondhatná azt is, hogy kizárólag a fiú érdekében, hangozzék is ez bármilyen képmutató módon, hiszen azóta, hogy engedett a holló unszolásának és beszélnek szinte csak mérget mart bele akkor is, amikor olyan dévaj hévvel csókolta...
Mélyet sóhajt, lesüti a szemét, olvadt bélyeget süt a gondolatokra, hogy ne árulkodjanak nagyon zavajosan róluk. Inkább előhalássza szép, damaszkolt laposüvegét, és először a férfit kínálja a likőrszerű ízű, ám nyilvánvalóan pálinkás szesztartalmú, boldog italból. A testmeleg kínálás éppen optimális. Ő csak utána iszik, majd gondosan visszatekeri a kupakot.
- Szeretném, ha te mondanád el - nagyon határozott ebben a kérdésben, látszik, hogy sokat gondolkodott rajta. - Elhiszem, hogy jobb lenne lelkileg és mentálisan, meg nem tudom hogyan, ha én tenném, de azt hiszem nem találnám a megfelelő szavakat - sem a méltóságát. Talán Nikolait kiegészítve hozzá tud majd szólni a dologhoz, de ha ő beszélné el, óhatatlanul átélné megint, miért kellett ennek az egésznek megtörténnie, és bár erősen bízik a tanultakban, nem biztos abban, hogy erre ő tényleg felkészült. Arra felkészült, hogy szembenézzen az elharapózó probléma megoldásával, de szégyen, nem szégyen, szüksége van arra, hogy egy tényleges felnőtt oldja meg a problémát, vele együtt. Mankó. Segítség. Kell. Tébolyító, de kell.
- Én is örülök, hogy megkerestelek, sokat tanultam tőled - teszi hozzá egy kicsit ellágyult hangon, majd egy pillanatra megáll, ahogy felnéz a házra.
- Olyan gyönyörű itt - fakad ki belőle a méltatás akaratlanul is, beleleheli az erdei szellő hűvös tenyerébe a szót, a vámot, az adót, mindazt, amit adni tud a befogadásáért.

1998 december 27.||

Démonűző, dobos, álomcsapda. Idegen kultúrák kellékei, de hát a vérbeli angolok szeretik ellopni azt, ami a másé, hogy a saját félelmeikkel megbirkózzanak. Valahogy így lehet ez ezzel a kézfogással vállonveregetéssel is, könnyebb lesz a bolgár importtól lélegezni, és nem olyan fájdalmas már a látvány sem. Mintha a holt, jó inferus módjára visszasüllyedt volna a tó iszapjába, hogy ott nyugodjon az állandó, sima melegben, háborítatlanul, amíg csak lehet. Az emlékek zuhatagok, de nem fürdőzhet örökké bennük, mert tüdőgyulladástól kihűl majd, s kiköhögi a lelkét, ha mélyre, túl mélyre engedi magában a bánat kórságait. Ő lenne a legboldogabb, ha nem kéne elhatárolódnia, de egyelőre nincs már módszere, fegyvere a gondolatok ellen, mint a gondolatok más gondolatokkal történő elterelése, gondolatcsapdába zárása. Voltaképpen követi Nikolai tanítását a gondolatról, csak még egyelőre túlgondolja, de hát mindennek túlzásba esik.
- Még mindig nem akarja folytatni veled a tanulmányait? - húzza el kissé a száját, mintha ez rossz lenne, mert hát valójában rossz. Irigyelte Elliot speciális kapcsolatát ezzel az emberrel, s most már Elliot az, aki egyszerűen csak nem kér ebből, mert úgy véli, Nikolai nem méltó a bizalmára. És miért véli így? Na miért? Kígyókat lát elosonni a páfrányok árnyán, kidőlt fatörzsek rohadó, élettől dús kérgén. Sóhajt.
- Túléltem az ünnepeket, az ajnározást, az aggodalmas kérdéseket és a félévet is. Már jobban alszom, de nem nagyon szeretek - felpillant, aztán lesüti a szemét, mintha zavarná a figyelem, amivel kitünteti a férfi, és amit valójában nagyon is élvez.- Gyakoroltam, de hogy beszéljek Elliottal nagyon ... hm... szétzilálja a koncentrációmat - egy pillanatra megáll, hogy a reakciót kilesse, bár Nikolai se ma jött le a frissen szőtt varázsdrapériáról, ha nem akarja, úgysem árulja el neki, hogy miből és mennyit tud, főleg kettőjükről. Utána már mellette szaporázza, komoly és aggodalmas képpel hallgatja a rövid beszámolót.
- Nem igazán örült neki, hogy Michael eljegyezte a hölgyet - jegyzi meg halkan, mert a kígyó kémtermészetű, és beszámol arról, amibe nem kellene beleütnie az amúgy szörnyen lapos orrát. - Hogy aggódik, nem tudna engem elüldözni - mosolyodik el egészen meghatottan. Miért érzi magát jobban itt, mint a saját családja körében? Talán mert kiemelt vendégként sokkal inkább össze tudja szedni magát, mint az otthon melegének züllött, hazug puhaságában, ahol a falak Magnolia néni sültjeinek illatán suttogják azt, hogy csak engedje el magát, dőljön egy sarokba, és sírjon addig, amíg saját tavuk nem lesz.
- Azt hiszem nem segítettem a feszültségén, de ezt majd tisztázom vele - elvégre nem adott választ a bánná kérdésre, vagyis, szerinte a válasz adott, ám meglehet, tartozott volna némi kifejtéssel a fiúnak. Késő bánat, eb gondolat, a karácsony viszont a megbocsátás ünnepe, ideje, hogy valamit rendetetésszerűen használjanak.
- Örülni fognak - ő pedig a vállszorításnak örül tisztán, nettó haszonleső módon. Már előrefelé figyel, a vörös felcicomázza a látását, bal szeme megtelik vérrel, rózsákkal, borral, burgundivörös kéjes gondolatokkal, és a melegségérzet a színnel egészen áthatja. Kinyúl a korlátért, az ujját azon húzva lép előre a hídra, nem mintha kapaszkodóra szorulna, csak jól esik fognia.
- Nem szeretném beavatni. De úgy gondolom, hogy muszáj beavatnom. Egyszerűen csak túlságosan éles eszű és szemű, ahogyan te is tapasztaltad. Hiába próbálnék zöld ágra vergődni vele, úgy kurvanehéz, ha nem csak a saját hülyeségemmel kell megbirkóznom, hanem titkolóznom is kell, amit érez, még ha nem is tud rámutatni a dologra. Amíg ilyen dolgok nyomasztják feszült marad, ha a doxy doxyt eszik is. És zavar, hogy nem beszél veled miatta. Engem zavar, nem arról van szó, hogy ne lennék hálás, vagy ne tudnád, hogy mit vállalsz, vagy valami, érted - elhalkulva sóhajt, a kabátja belső zsebébe nyúl.
- Mielőtt odaérnénk és tovább dadognék: megkínálhatlak mogyorópálinkával?

1998 december 27.||

Fázósan összeborzong, néhány gondolat hígan ömlik végig a talárja alatt, hiába a meleg kelme, a sál, a harisnya, a mellény, a könyékig érő kesztyű, valahogy mégsem tud igazán átmelegedni. A bűntudat fázlalja, s amíg társaságban ivott elkerülték a gondolatok, de így, hogy egyedül ringatózik, kevés izommunkával és sok mágiával halad keresztül a higanytermészetűnek tetsző mélység arcán, egyszeriben utolérik mindazon gondolatok és érzések, amiket olyan ügyesen távol tartott magától eleddig. Talán egy másik, gyorsabb csónakon jöttek, mindazonáltal már ott vannak, beugrálnak hozzá, letelepszenek a padra, az ölébe hajtják bús, szorongó fejüket. Gondolatok! Miféle démonkaput tártak fel a közelben, hogy így elszabadultak? És miért nem zárták már rég le az ünnepekre való tekintettel?
A csípős hidegben elpárásodik a tekintete. Látja maga előtt a tájat nyárizöldbe öltözötten, termékenyen és kívánatosan, amilyen termékeny és kívánatos csak a költői szíveket már megannyiszor megindító táj lehet. Akkor nyáron... már több, mint egy éve, már rég el kéne felednie, de mégis... ott ültek a nagy fa tövében, és várták, hogy Elliot leckéje végetérjen, kieveztek a tóra, mugliknak integettek idiótán vihogva, úgy csinálva, mintha csak ők maguk is turisták lennének, és amúgy nem is a varázslóotthon vendégei. A gyász meleg és nedves az arcbőre alatt, de amikor a felismerés szürkesége eljut hozzá, uralkodni kezd magán, és inkább a legutóbbi nyárra gondol, Nikolai látogatásaira Londonban.
Vajon hogy nem fantáziál róla állandóan Elliot? Egy dolog a család, és egy másik dolog... ez a látvány. Az ő családjában nincs ilyen keményvonalú fiatalos férfi, még Filimor és Mossy is valahogy... angol vér.
- Hello, Nikolai - annak ellenére, hogy a keresztnevén szólítja a férfit elég komoly tisztelet csendül a hangjában. Most éppen mély, éppen olyan fülledt, mint amikor a bulira érkezett, hiszen szinte teljesen józan, megfázás nem kezdheti ki sokat próbált hangszálait. Felemás szemei közül a balt összehunyorítja, a szürkébe öltözött magas alak megnyúlik a szeme előtt, a fák árnyai magához ölelik, a dúsan kapaszkodó borostyán télire megszürkült levelei mintha körülszőnék a bolgár alakját, s a sziget szíve ott dobbanna mögötte, láthatatlanul, mégis kitelt teret követelve magának ebben a dimenzióban. Hálásan fogadja a segítő kezet, megszorítja, miközben kilép a csónakból a biztosabb talajra, és szinte nehezen akaródzik elengednie, ám azt diktálja az angol tartózkodás, hogy nem kapaszkodjon kétségbeesetten senkibe, akkor sem, hogyha úgy érzi, nagyon is szeretne kétségbeesetten kapaszkodni.
- Kissé viharosan végződött a legutóbbi órán kívüli beszélgetésünk - némiképpen bűntudatos képet vág, pedig ő nagyjából követte Nikolai utasításait, kerüli a gyönyörű kékeket közvetlenül. - Hogy van? Persze, csak nyugodtan - int rövid átgondolás után a batyura. Némely szeszek nem szeretik a mágikus lebegtetést, hajlamosak felrobbanni tőle, ám most olyat egészen biztosan nem hozott. A súlyos pakkban nem koccannak vidáman az üvegek és görögnek egymáson a sütemények, mindent gondosan kitámasztottak odabent, ami érték. Egy fél lépést lemaradva követi Nikolait az ösvényen, a pillantása a férfi vállán, profilján és az erdőben kószál. Pazar egy látvány, ez elvitathatatlan, az ember és a természet külön külön és együtt is, ám mindkettővel szemben elkél némi egészséges óvatosság.
- Miért ítélte úgy? Dühös rám? - egy jó kis ártással simán a vízbe fordíthatta volna a csónakját és hasonló traumák járnak a fejében, egy kissé összeszorítja a száját. Igazán megérdemli ezt Elliottól.- Eléggé, igen. Magnolia néném ismerősei laknak a közelben, rajtuk keresztül jöttem. Hogyan teltek az ünnepek? - az udvariassága nem egydimenziós, az érdeklődése valós. Kissé lazít a sálján, a fák között sokkal kellemesebb, mint kint a nyílt vízen volt. - Apám az üdvözletét küldi, meg persze Magnolia néni is, ő azt is üzeni, hogy Mrs. Hollycup nevében is köszöni azt a diszkréciót és hozzáértést, amivel eljártak a fia ügyében - ő maga ugyan semmit nem tud a karácsony előtti "ügyről", de nem is nagyon érdeklődött.

1998 december 27.||

Egy kicsit feszült volt az a néhány nap, óra, idő. Idő. Feszült néhány idő. Képtelen gondolat, csapongó, mint mostanában a legtöbb, amivel Saladin visszagondolt. Nem akarta, mégis megtette, mert általában igen következetlenül cselekszik, és mi lenne ha játékot játszott önmagával. Mi lett volna, ha egyszerűen csak nem mondja ki azokat a szavakat, amiket mélyen magában nem is gondolt át, amikre nem is gondolt valójában, de amik ott doboltak benne, mint egy eső a felszínen, a kastélytetőn, a ponyván, az ég alatti sötétben, mint Londonban hó helyett, csak eső jutott neki karácsonyra?
Mi lett volna?
Például akkor nem kellene úgy állnia itt, mint egy faszent, tanácstalanul és feszülten, kételkedve abban, hogy szívesen látott vendég, és pár óránál többet maradhat. Pedig szeretne. Vagyis ül. Mintha le lenne részegedve, pedig nem, fájdalmasan józan, noha az ünnepek alatt ipari mennyiségű likőrt sikerült elkortyolnia Mossyval, aki egyre csak arra biztatta, hogy maradjon otthon, hagyja egy kicsit a fájdalmasan szép emlékek helyszínét, a tóvidéket, úgy egy kicsit mindörökre, de persze nem hallgatott rá.
Mélyet lélegzik. A tó felszíne nem sima, szél borzolja, a felhők árnyéka összetöredezik a kis hullámok hátán, a lehellete jól látszik, a csónakot jégvirágok cicomázzák. Csak néhány perce indult el a partról, s noha úgy tesz, mintha ő evezne, a csónakot megbűvölt erő tartja biztosan irányban, és határozottan fázik. Egy ismerős mágus kandallójába érkezett, túlesett a jókívánságokon, átadta Magnolia néni üdvözletét, akinek mindenhol vannak kapcsolatai, amit úgy látszik mentolos, mazsolakrémes süteményekkel erősít meg, majd csónakba szállt. Hopp porozhatott volna egyenesen a szigetre? Nyilvánvalón, de időt akart adni arra, hogy a jöttére felkészülve mondjuk egyesek elbújjanak a tágas házban, és úgy határozzanak, hogy nem akarnak vele találkozni. Jogos nem akarásnak nem volna nyögés a vége, szóval egy merő udvariasságból fagyasztja magát a csónak faperemén, túltömött táskával, és egy dermedt békával a belső zsebében.
Gondolatok. Előreszaladnak, mint a pillantása, és mintha mozgást látna a kikötőhelynél. Hőn remélte, hogy valaki kijön elé, megírta mikor érkezik, no és a bűbájok, amik körülveszik a szigetet... lámpalázas figyelemmel hajol előre, hogy kivegye a alakot, ám az összehajló fák sötétjében bűbáj nélkül nem boldogul. Hiába a boldog hópamacsok a környéki hegyeken, és a felhős ég szikár-vakító fehérszürkesége, a sziget olyan sötét és buja, mint a legforróbb nyáron. Talán a lombhullatók levetették koronájukat, csak azért tették, hogy megmutassák az örökzöldek szépségét. Vajon így újul meg majd a lelkük is, amikor a háború elszenesedett romjait lesöprik magukról? Megszorítja az evezőket, az egyiket megemelve előre integet.