b  ű  b  á  j  t  a  n


Az év első órája. Az iskola szinte kifordul önmagából, a falakat sötétszürkére festi a diákokból áradó keserűség. A tanárok helyén halálfalók tetszelegnek, Flitwicket eltávolították a helyéről, a Hollóhát feje valami fiatal kitudjaki lett (aki éppenséggel egy évfolyamtársa rokona), a Bűbájtant is egy másik tanár veszi át..

Így hallotta. A Nagyteremben is ezt mondták.
De nem ez az egyetlen dolog, ami megváltozott.
Nesztelenül suhan a folyosókon. Lófarokba kötött haja gyenge szellőként suhog minden lépésénél, tincsei ostorként csapkodják egész hátát, de nem zavarja. Mintha egy teljesen más ember lenne ugyanabban a talárban.. Az a hullasápadt arc szinte ragyog, a beteges tompaság eltűnt a nefelejcskék szemekből, a test tulajdonosa újra él.
Ha ezek az ódon falak visszaemlékeznek, még felrémlik a kép, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy járta a folyosókat. Dorothy arcán mosoly, körülötte az az életteli pezsgés, ami környezetét mindig élettel töltötte fel. Aztán, mikor tavaly szeptemberben visszatért, mintha kiöltek volna belőle valamit. Ugyanaz a váz, de belül semmi. Betegesen precíz mozdulatok, észrevehetetlen ugyan, de mégis minden tett tele óvatossággal. A folyosón nem beszélget, órán nem ül senki mellé, kapcsolatot nem teremt másokkal. De most ugyanaz az élet lüktet ereiben,  a farkaslét minden apró rezzenése ott bujkál a hajában, a ruhája alatt, még a mosolyán is ott játszik az a vad szenvedély. Mi történhetett a nyáron?
Furcsa, hogy mikor az egész iskola kardjába dőlni készül, Dorothy akkor éled fel. Persze, jókedvébe az is belejátszik, hogy földöntúli szimatával, ha akarná, sem tudná kikerülni a levegőben játszadozó izgatottságot. Nem tudja, mi lehet az oka, de letagadhatatlanul ott rezeg néhány diák körül a titkolt jókedvvel szorosan összeölelkezve.
Nagyot ránt lecsúszni készülő válltáskáján, majd ráfordul a Bűbájtan terem folyosójára, már az ajtó előtt is van. Olyan könnyedén jár, szinte siklik a levegőben; igaz még így is visszafogja magát, legszívesebben végigrohanna az épületen, mint egy kontrollálhatatlan kölyökkutya.
Épp kopogna, de e helyett megtorpan, kezét ökölben tartja az ajtólap előtt. Lehunyt szemmel vár, fülel. Már becsöngettek, de a tanár még nincs bent. Ökle szorítása enged, ujjait elernyesztve körmeivel gyengén végigszántja az ajtót, jelezve, hogy jön. Csak pár napja van az iskolában, eddig még nem sokat tartózkodott diáktársai körében, hiszen az órák nem kezdődtek el; így a változás senkinek nem volt egyelőre szembetűnő. Felerősödött érzékeit sokkal szívesebben, és természetesebben használja: nem fogja vissza megcsalhatatlan szimatját, de más területeken sem fékezi meg megbokrosodott képességeit; úgysem tűnik fel senkinek, ha él adottságaival. Ujjait a hideg kilincsre szorítja, és benyit a terembe.

Már jó ideje próbálja figyelmen kívül hagyni a levegőben vibráló feszültséget a vérkülönbségek miatt; most is csak gyenge libabőrként rohan végig gerincén a tény, hogy a diákok minden pillanatban egymásnak ugorhatnak, vagy egymásnak ugraszthatnák őket. Mivel aranyvérű, így szerencsére a legtöbb vitából eddig ki tudta húzni magát. Nem azért, mert nem érdekli a téma, vagy kevésbé szerencsés születésű diáktársai, csupán más problémával kell megküzdenie. Nehéz idők járnak a Roxfortban a „tisztátlan” vérűek számára. Ám, mint az Dorothyen pontosan tudja, a tisztátlan szó a Minisztériumban kicsit többet jelent, mint az iskolában. Az új kormány erőteljesen vérfarkasellenes politikát folytat, így ha Dorothy apró titka esetlegesen kiderül, őt nem átnevelő programba küldik.. Nem tudni pontosan mi lesz a ”korcsok” sorsa, de hogy az évekkel ezelőtti Mungó-béli raboskodás sétagalopp lesz hozzá képest, arra mérget vehet. Talán nem pont most kellene visszaváltania régi stílusára..
Biccent a bent lévőknek, szikrázó tekintetét végigfuttatja mindenkin, majd helyet foglal a hátsó sorok egyikében. Táskáját maga mellé rakja, majd vár.

Ahogy a tanár belép, tekintete azonnal rátapad. Mi ez az öltözék? Lehet, nem tudatosult benne, hogy tanórára jött? Mindenesetre elég bátor lépés ilyen kinézettel érkezni a hetedévesek közé – pillantását végigfuttatja zúgolódó diáktársain, az egész jelenet kicsit olyan, mint amikor ragadozók rákapnak a friss vér szagára. Hali? Merlinre, kezdi őszintén sajnálni ezt a pasast. Az asztalra könyökölve előrébb hajol, hogy közelebbről szemlélhesse a cselekményeket – az utolsó padsor nem könnyíti meg a dolgát, még jó, hogy látása a tökéletest is fölülmúlja, ha kell. Azt azért felszusszanva nyugtázza, hogy a politikai témákat elkerülhetik.
Ujjai hullámos tincsei közé kúsznak, miközben a tanerő beszél. Bármennyire is próbál koncentrálni, az egész óra nem köti le annyira, amennyire kellene. Arra gondolni sem mer, Flitwick merre lehet most, de ez az új tanár elég jóindulatúnak tűnik így első ránézésre. Arcáról nem tud lespórolni egy bíztató mosolyszerűséget sem, de begyöpösödött arcizmaitól olyan idegen ez az érzés, hogy szinte belezsibbad a mozgatásukba.
A tanerő monológját hangos csattanás szakítja félbe, Yolanda érkezik meg, és sietve dobja le magát Benjamin mellé, aki alig egy lórugásnyira ül tőle – eddig erre fel sem figyelt. Csak pár pillanat erejéig gondolkozik, majd azonnal megszületik fejében a terv. Egyedül, bármennyire is erőlködik, de nem fogja tudni végigülni az órát. Más idők járnak. Nem beszélve arról, hogy a Yolandából áradó életerő számára most olyan csábító, mint a holdtöltekor hívogató égitest, így nem tétovázik: amint Ben ledarálja válaszát az új professzornak, egy nagyobb ugrással átveti magát melléjük.
- Nicsak Bishop, kivételesen elővetted a könyvet a nyáron? – költői kérdése épp elég hatásos belépő ahhoz, hogy éreztesse kobakjában ismét van élet, és épp eléggé félelmetes, hogy a változást ne tegyék szóvá. Már csak azért sem, mert amit a tanár odalent produkál sokkal megdöbbentőbb. Még Dorothy sem bírja ki, hogy szája ne nyíljon ki a döbbenettől, és zavart tekintetével ne keresse fel azonnal az új tanerőt, vagy ne pásztázza végig gyorsan a tanterem jellegzetes bútorait. Lehet elnézte az órarendjét, és idén valami új klubdélután órát iktattak be neki hétfő reggelre? Hát.. Érdekes.
- Todos a Flote. – ismétli el kicsit később a varázsigét, de bármennyire is próbálja eltitkolni, hangjában még mindig ott nevet a döbbenet. A tanár stílusa eredeti, annyi szent.

Kellemetlen.. Igencsak kellemetlen. Foleyhoz jelentkezni korrepetálásra; ez vele hogy történhetett meg?
Ujjait tördelve áll a Nagyterem ajtaja előtt, alsó ajkára enyhén ráharap. Csak nem tudja rávenni magát, hogy belépjen. Végül is, már egészen késő van, biztos nincsenek sokan bent.. Nem, nem hall semmi zsivajt, azt viszont érzi, hogy Foley is bent van. De csak egy dolgozatot hagyott ki. Merlinre, de bájitaltanból ezt sem engedheti meg magának, be kell pótolnia valamikor.
Összerezzen a nyíló ajtóra. Egy kis hármadéves lép ki a teremből, készségesen tartva az ajtót a hatodéves lánynak, hátha az be akarna menni. Megrökönyödve pillant az alsósra; miért pont most lesz udvarias a világ? Gyors mosolyt erőltet az arcára, majd sietve belép.
Ahogy gondolta, tényleg nincsenek már sokan. Nem mintha két évfolyamtárs nem lenne elég.. De iszonyatos.. Sietve int Gregék felé, majd tekintetével megkeresi Foley professzort, és elsuhan a tanár irányába. Igen, eléggé izgatott, hiszen kínos lesz ez az egész beszélgetés, de azt hitte erre már eléggé felkészült. Valahogy mégis zaklatottnak érzi magát, mintha valami rémes készülne. Sőt, ez nem kifejezés, valamitől feláll a hátán a szőr, és ezt a hátborzongató érzést nem tudja lerázni magáról. Ujjai idegesen dobolnak oldalán. Már ott áll a tanár előtt, már csak annyi hiányozna, hogy megszólítsa, és nyitná is a száját, de valami nincs rendben, valami nagyon nincs!
Morogva kapja fejét az ajtó felé, ahol alig fél perce még ő álldogált, mire hatalmas robaj rázza meg az épületet. Valami az ajtón túlról, de a hang így is fájón döngeti Dorothy dobhártyáit. Hát még, ami most jön. A Nagyterem súlyos tölgyfaajtaja papírlapként omlik össze az átok hatására, amit kívülről ráküldtek.
Dorothy elszörnyedve figyeli az eseményeket, de ösztöneit nem tudja leállítani. Teste támadóállásba görbül, majd behúzódik egy asztal mögé, pillantását azonban végig a bejárat romjain nyugtatja. Abban az egyben biztos, hogy nem a robbanás volt a legrémesebb dolog ebben az estében. Ekkor lép be az ajtón egy idegen nő.. Idegen. Ez a szó pontosítást érdemelne jelen helyzetünkben. Alig pár másodperc kell, hogy Dorothy orrát elérje az az orrfacsaró vad szabadsággal teli erdőszag, ami a nőből árad. Legalább is Dorothy így tudná körülírni ezt az illatot. Mindenkinél más, ennél az idegennél is mintha érezné a fák között elejtett vad hergelő aromáját, de a szag alapja mindig ugyanaz, minden fajtársnál. Elkerekedett szemekkel figyeli az érkezőt, jobbjában érzi, máris a pálcáját szorítja, pedig észre sem vette, hogy érte nyúlt. Letagadhatatlan emberi, de igencsak hasznos reflex.
Egy vérfarkas itt! Az iskola falain belül.. Hirtelen egész testét elönti az adrenalin. Merlinre a teremben tartózkodók! Ők nem tudják.. de nem is tudhatják meg. Ijedten pillant körbe, hisz’ Foley alig pár perce még a háta mögött állt. Megnyugodva látja, hogy a tanár már rég fedezékbe húzódott, és Greget és Damient sem fogja váratlanul érni a támadás.
Akkor már csak egy dolog van hátra. Vajon a másik van-e olyan régóta vérfarkas, hogy érzékelje a fajtársait..? Ha nincs, akkor előnnyel indul. Egy biztos, az a nő az övé, senki más kezébe nem engedheti. Az alapszabály marad: a saját mivoltát titokban kell tartania.
Pár pislantással felméri a terepet, majd szinte osonva indul meg az asztal takarásában a robbanás helye felé. Persze, valószínűleg egy bizonyos idő után a legnémább osonás is haszontalan, de arra még alapozhat, hogy a másik vérfarkas szaglását a robbanás jócskán megzavarta, hiszen a közvetlen közelében állt. Adja az ég!

Június 1.
Idegesítő egy nap, bár már kezd hozzászokni. Egy figyelő szempár a nap minden percében.. Igazán furcsa, közel tízévnyi bujkálás után. Egy szempár, aki tudja a titkát, és ezt tudtára is adja, amikor csak lehet. Most is érzi, ahogy perzseli arcát az ismerős tekintet. Ám, ami a legfurcsább, legszívesebben visszabámulna azokba a zavartsággal teli szemekbe, és inná a tekintetét a másiknak, bár félő, csak gyűlöletre számíthatna. Nem mintha ő jobban szívlelné a helyzetet. Sőt, utálja a másikat, hogy követi, hogy akaratlanul összekötötte kettejük sorsát azon a végzetes márciusi éjszakán, és hogy azóta sem tudja elkerülni, ha közeleg a telihold. És ismét itt az idő.. A Hold legszebb alakját ölti fel holnap este.

Hogy elterelje gondolatait szomszédjára, Jezabelre figyel. Mintha ez segítene abban, hogy ne a mardekárosra gondoljon.. Jezabel hangja messze elveszik gondolatai között, minden egyes szívdobbanása a következő telihold izgalmával tölti fel minden porcikáját, és ez újra és újra eszébe juttatja Gregory Oment. Tányérja egészen eddig üresen álldogált, annak ellenére, hogy gyomrának korgása szinte a gyerekzsivalyt is túlmorogja. A többiek megszokták már ezt.. Dorothyen Moon beteges, néha az étvágya is teljesen elmegy, nem igaz? Hát nem igaz. Most, hogy alig bír koncentrálni, végképp nem képes ügyelni a látszatra, és jobbjával egy bűbájosan közel álldogáló tálcához nyúl, hogy abból előhúzza a legvéresebb steak darabot, melynek nyers illata már a lakoma kezdete óta vadítóan csalogatja, a vadhús puszta gondolatára összefut ma este szájában a nyál. Általában meg szokta állni, hogy a telihold közelében élénkebben előtörő állatias ösztöneit kiélje, de ma este valahogy nem megy, pont úgy mint március óta egyik teliholdkor sem. Most is csak Jezabel hallgatása rántja vissza a valóságba, akkor veszi csak észre magát, hogy puszta kézzel próbálta szájába tömni a még véres húst. Zavartan rakja le tányérjára a steakszeletet, és veszi kézbe evőeszközeit. Vonásait megerőltetve mosolyt villant Jezabel felé, mire ő megnyugodva, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba, ismét beszélni kezd, igaz egy darabig még bizonytalanul pislog Dorothy tányérja felé. A sápatag lány étvágyát vesztve néz a steak felé, amit késsel-villával kell megennie. Mintha egy tortáról már lekanalazták volna a legfinomabb részt, és puszta tésztát raknának egy ínyenc elé.. Így már semmi értelme. Csalódottan rakja le evőeszközeit a tányér mellé, mire szinte rögtön felhangzik Dumbledore hangja, mintha csak arra várt volna, hogy ő is befejezze az étkezést.
-   Kedves egybegyűltek! Most, hogy remélhetőleg mindünknek sikerült jóllaknia, szólnék pár szót az újonnan bevezetésre kerülő szabályokról. -Mindenkinek sikerült jóllaknia.. Itt nem bír visszafojtani egy savanyú mosolyt, de haja valószínűleg mindenki elől elrejti arckifejezését. Mindenesetre furcsa.. Új szabályok?
Mindenki felmorajlik, így a hollóhátasok is izgatott zümmögésbe kezdenek, a sok-sok visszafojtott hangú pusmogás mind ott kavarog a fülében, és már azelőtt érzi, hogy Jezabel szólni fog, mielőtt amaz kinyitná a száját.
-   Dotty, nézd! Omen már megint téged bámul! –Nem erre számított. Azt hitte, az igazgató szavait fogja kommentálni. Nehezen állja meg, hogy arcán egy fikarcnyi érzelem se látszódjon. Úgy érzi, vonásai így is beleremegtek egy pillanatig a mondatba, de ez betudható a köztudottan gyűlölt becenevének is.
-   Tegnap is ezt csinálta. Láttam a könyvtárban. Tudod, amikor a koboldok jogairól kellett házidogát írnunk. – Olyan közel hajol.. olyan nagyon közel. És ez az émelyítő emberi lehelet.. túlságosan evilági a szaga. Legszívesebben odamarna Jezabelnek, de már a puszta gondolat is megrémíti, hogy szeretné megtenni, és az sem segít, amiről Jezabel beszél. Magában imádkozik azért, hogy háztársa a saját érdekében szálljon le a témáról.
-   Szerintem tetszel neki. O-óó… Nehogy odanézz! Azt hiszem, haragszik valamiért. Édes istenem, ha szemmel ölni lehetne, most tuti a padra omlanék, és szörnyet halnék itt neked! Beszéltetek már? Megsértetted valamivel? Awwwww, annyira helyes! Csak ne nézne ilyen rondán. Bár ha Malfoyék asztalánál kéne ülnöm, én is ilyen képet vágnék, azt hiszem. Naa… Ne csigázz már! – Csak nem hagyja abba. Ó Jezabel, ha tudnád milyen veszélyes vizeken evezel. Dorothyen két kézzel szorítja széke oldalát, nehogy egy pillanatra is elveszítse lélekjelenlétét. Még csak rá sem kiálthat a lányra, semmiről nem tehet. Sőt, ő még egészen kedveli is ezt a lányt, olyan ártatlan, olyan jóhiszemű.. Nem rémisztheti meg azzal, hogy most ráordít, csak azért, mert olyan témáról beszél, ami kihozza a sodrából, és hogy hagymás rizottótól bűzlik a szája. Valószínűleg az utóbbit amúgy is csak kevesen érzékelnék..
Mozgolódás a Mardekár asztalánál, hála Merlinnek! Felszabadulva kapja a zöldek felé eddig mereven az asztallapra szegezett tekintetét. Igaz, Malfoy körül zajlanak az események, őt mégis csak periférikus látásával figyeli, íriszeit abba a haragos tekintetbe fúrja, amelyik most csodával határos módon épp nem őt figyeli.. Mégis min gondolkozhatsz..?
Dumbledore hangja magára vonja figyelmét. Eddig észre sem vette, hogy elernyedtek tagjai, amíg Gregoryra pillantott. Két keze szabadon lóg törzse mellett, már nem markolja székének szélét.
-   Mint azt már bizonnyal mindannyian tudjátok, az utóbbi napokban alaposan próbára tétetett az iskola tanári kara. Fokozottan megkérek tehát mindenkit, hogy a saját érdeketekben ne feszítsétek tovább a húrt. Az iskola mellett álló Rengeteg továbbra is tiltott területnek számít.

Még a számodra is, Dorothy, akár csak az ifjú Gregory számára.
Egyetlen egy arcvonása sem rezdül, attól függetlenül, hogy halálra rémül a fejében megszólaló hangtól. Dumbledore mondta volna? Valószínűleg, hisz’ mintha pont a szemében nézett volna.. De ez badarság.. Még nekik is tiltott terület lenne a Rengeteg? Ezt ő sem gondolhatja komolyan.. Hitetlenkedő pillantással figyeli az igazgatót. Akkor mégis mit kíván, a kastélyban változzanak át..? Ugyan már. Ez a hang nem lehetett komoly.. valószínűleg kezd megbomlani az elméje a túlzott erőfeszítéstől, hogy normális maradjon.. Ironikus. Nem beszélve arról, hogy mégis mitől kéne félnie az..
Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennél.
Ijedten hőköl hátra székén. Óvatosan körbepillant, szerencsére az asztalnál mindenki túlságosan el volt foglalva az igazgató szavainak megvitatásával ahhoz, hogy észrevegye. Mi volt ez..? Az igazgató.. ezt is Dumbledore mondta volna? Ismét a professzor felé fordul, és az a hamiskás mosoly, ami pár pillanatig felsejlik a száján, de ugyan.. Ő mondta volna? Ezt.. tényleg csak ő hallja? Végigfuttatja pillantását Jezabelen és a többieken, semmi nyoma annak, hogy bármi normálistól eltérő dolog történt volna velük. Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennél. –idézi fel magában a szavakat. Greg felé pillantana, de Dumbledore máris folytatja beszédét.

-   Továbbá nem pusztán a Rengeteg, de annak széle is elkerülendő. A Tó partja úgyszintén. Egy szó, mint száz, kerüljétek az épülettől távol eső helyeket, és ha lehet, minden körülmények között maradjatok párban. Sok sikert kívánok az év végi vizsgákhoz! – Párban.. A puszta szótól a hideg rázza, vagy ez még mindig az előző események hatása? Nem tudja hova tenni a dolgot.. Némileg előredől, sőt, mintha közelebb húzódna kicsit Jezabelhez is. Hiába, attól, hogy közelebb van a normális emberekhez, ő sosem lesz az, de menedéknek vajon megfelel?
Majd mi megvédünk. Jöjj hozzánk! Ide tartozol! A testvérünk vagy, vér a vérünkből!
Az ereiben meghűl a vér. Szinte belémászott ez a hang, és senki más nem hallotta? A nagyterem ajtajának döndülésétől teljesen ledermed, miközben mindenki más nem reagál semmit. Semmit! De a leghátborzongatóbb mégis az, hogy amellett, ahogy ez a hang szinte betörte magát Dorothy elméjébe, egy része szinte csalogatja őt.
A testvérük? Vér a vérükből? Mégis mi..?
-   Awww… Beni is annnnnnyira éééédes! –fületsértően evilági hang. Megrökönyödve pillant Jezabelre, hogy tud ilyesmiről beszélni?
-   Zabálnivaló! – Hátborzongató.
-   Pszt! Nem fognád be végre? Nem hallunk semmit! – szólal meg Adam kicsit távolabbról, miközben Jezabel felé legyint kupájával, és a benne lévő töklé vészesen megközelíti annak karimáját.
-   Most miéért? 
Kizárt, hogy hallották a hangokat.. Teljességgel lehetetlen.
– Ne haragudj, nem akartalak felhúzni. – Kell egy kis idő, míg tudatosul benne, hogy ezt a mondatot neki szánták.
- Ugyan, szóra sem érdemes. – rázza meg fejét, vaskos tincsei tehetetlenül hullámoznak arca két oldalán. Hangja túlságosan is távolinak tűnik, inkább erőtlenül megköszörüli torkát. Egy darabig még elnézi Jez arcát, azokat a tökéletesen normális vonásokat, amik olyan széppé és ártatlanná teszik a lányt. Olyanná, amilyennek ő sosem fogja magát látni.
A beszélgetés ismét a fecsegés szintjét közelíti meg, így úgy ítéli meg a helyzetet, hogy ismét kikapcsolhat egy kicsit. Ám az Adam kezéből kihulló kupa olyan furcsa éllel pördül meg az asztalon.
-   Nem, már vagy két napja nem találkoztunk.- A fiú szavai még sokáig visszhangot vernek Dorothy fülében. Nem ez az első alkalom, amiről hallott, és az utóbbi időben úgy vette észre, hogy egyre többen pusmognak a dologról. Emiatt lehetnek az új szabályok? Igen valószínű.
-   Szerintem már kár aggódnod érte. Biztos meghalt. – szólal meg az asztal végéről egy lány. Talán Maybelle-nek hívják, de nem biztos.. Valahogy senki sem szólítja a nevén, mégis mindig tudják, ha róla van szó. Most is sikeresen kizökkenti a beszélgetőket.
-   Heeee?! Jesszusom, muszáj ennyire pozitívnak lenned?!
-   Csak azt mondom, amit látok. Ne tégy úgy, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy egyre kevesebben alszotok egy szobában.
-   Jack nagy balhés, de tud vigyázni magára.
Adam hiába próbálja menteni a helyzetet, hangja olyan halovány, hogy Dorothy egy pillanatig sem tud hinni neki. Ehelyett inkább az ismeretlen-ismerős lányon pihenteti tekintetét; vajon neki van igaza? Mi lehet az, ami elragadja a diákokat? Azt kár lenne tagadni, hogy igaz-e a hír, már ő is felfigyelt erre. Az biztos, hogy nem ő az. Van már annyi rutinja, hogy ezt tudja magáról. Messziről kiszűri az emberhús ízét a szájában, mert az efféle tapasztalatokat semmi nem törli ki az emlékezetéből. De akkor mi? Greg lenne az..? Egy szörnyet teremtett?
Gondterhelt sóhaj hagyja el száját, de tudja, hogy ezzel nincs egyedül az asztalnál.

Június 2. Telihold
Délután fél öt.
A nap iszonyatosan lassan telt. Ki sem mozdult a hálóból, pedig legszívesebben máris a Rengeteg fái között barangolt volna, nem beszélve arról, hogy találkozni akar Omennel. Március óta minden teliholdkor ezt érzi. Szétveti a vágy, hogy ismét lássa Oment, akit teremtett.. Hátborzongató ez az érzés. Mintha újra és újra meg akarná marni a szerencsétlen mardekárost, de nem hagyja, hogy ez a része felülkerekedjen.. Bár nagyon nehéz ellenállni.
A háló falai fojtogatón tornyosulnak Dorothy fölé. Alig tíz perce, hogy Jezabel és a többiek is elhagyták a szobát, de a gondolatai máris az őrületbe kergetik. A tegnapi hangok.. a diákok eltűnése, hogy nem mehetnek az erdőbe. Mi folyik itt? Valami nagyon nincs rendjén. Márpedig ő biztos bemegy ma az erdőbe. Olyan mélyen, ahogy csak tud. Nem maradhat a többiek közelében. Érzi, hogy az utóbbi pár hónapban sokkal veszélyesebb diáktársaira, mint bármikor azelőtt. Most, hogy alig bírja visszafogni a benne lakozó állatot.
Olyan nehéz visszafogni, olyan könnyű lenne elengedni.. Már ez a gondolat is.
Merlinre, olyan fojtogató..
Levegőt!
Felkel ágyáról, és a legközelebbi ablakhoz lép. Az üvegre összefüggő páratakarót csalt a kinti hideg, az a hívogató kinti hideg. Kezét a kilincs felé nyújtja, ám út közben megdermed. Betűk.. Kétség kívül. A párába először szavakat majd végül egy mondatot vésnek semmiből jött láthatatlan ujjak.

Várunk rád, testvérkénk!

Ismét ugyanaz az érzés. Torkát fojtogatja ez a rettentő kettősség, szemét nem bírja levenni a lassan elfolyó betűkről. Kik ezek? Mégis ki üzenget neki?!
Felocsúdva a dermedtségből egy gyors mozdulattal letörli az ablakra írt mondatot, az így letisztult felületen keresztül egyenesen az erdőt pillantva meg. Testvérkénk.. Még több vérfarkas? Éreznie kellett volna, ha a közelben vannak, nem? De mégis hogy üzennek neki…? Ilyet még soha ezelőtt nem tapasztalt. Tőlük kellene távol tartania magát? Miattuk ne menjen az erdőbe? Ezt Dumbledore sem gondolhatja komolyan. Muszáj megnéznie kik ezek.. Vajon közük van az eltűnésekhez? Lehet, hogy minden eltűnt ilyen üzeneteket kapott.. Hát akkor most emberükre akadtak, vele aztán nem számol le olyan könnyen senki. Meglehet a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz, de egy biztos. Rá kell jönnie, kik állnak az üzenetek mögött.
Szeme még mindig az erdő fáit pásztázza, keze pedig ott pihen a párától megszabadított terület mellett, ahol alig pár másodperccel ezelőtt még az a hátborzongató mondat állt.
Valami nagyon nincs rendben.

Greg Hawk;;

A morgás nem csak az állatok figyelmét keltette fel.. Ezzel tökéletesen tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy nincs egyedül. Amikor felegyenesedik, hogy a thesztrálokhoz forduljon, mélyet szippant a levegőből. A leszállni készülő enyhe köd egészen a tüdejéig szivárog, belemarkolva mellkasába, de nem ez az egyetlen, amit érez. Ismerős szag cirógatja meg orrát. Feszült tartása felenged, mikor rájön, hogy nem az a Gregory rejtőzik a háta mögött, akire egyébként gondolna, hanem egyik évfolyamtársa. De vajon idejön? Nem igazán beszélgettek soha, az évfolyamtársai körében pedig nem igazán örvend nagy népszerűségnek, mint ahogy igazán sehol sem az iskolában. Még van esély arra, hogy elmegy..
Lehajol, hogy megsimogassa a legközelebbi thesztrál csonttól és hústól vérfagyasztóvá formált arcát, közben pedig fülel és vár.
Lehet, hogy nem ismerik egymást, de mégis csak egy lány késő este, egyedül idekint.. Mindenkinek felkeltené az érdeklődését. Nem beszélve arról, hogy.. Metsző, nefelejcskék tekintete az állat elködösült szemébe fúródik. Meglehet, most követte el a legnagyobb hibát? Greg Hawk vajon látja a thesztrálokat, vagy azt hiszi most épp a levegőt simogatja? Ahogy meghallja a meginduló lépteket, saját maga válaszolja meg kérdéseit. Felegyenesedik, és eddig felkötött haját gyorsan leengedi. A nehéz hajzuhatag egészen derekáig betakarja felsőtestét. Zabolátlan tincseit elrendezve hullámos fürtjei takarásába rejti hegyes füleit. Nem valószínű, hogy bárki felfigyelne rá, de jobb biztosra menni. Az iskolában is mindig gondosan ügyel arra, hogy füleit ne lássa senki, most miért lenne olyan óvatlan, hogy mutogatja őket? Hála az égnek, szemfogaira annyit nem kell ügyelni. Nem szokása csak úgy nevetgélni, hogy bárki felfigyelhessen elrejthetetlen állatias tulajdonságaira.
Amikor a fiú megszólítja, félig hátrafordul, épp csak annyira, hogy szemügyre tudja venni a másik arcát. Igaz, már rég tudta, hogy ki tart felé, de ezt nem adja Greg tudtára. Még egy kis meglepettséget is vonásaira erőltet, hadd higgye azt a griffendéles, hogy Dorothyt meglepte egy másik diák jelenléte. Képmutatás.. ha valamibe, hát ebbe már belejött az évek során a Roxfortban. Igaz nem szívesen, de muszáj volt megtanulnia pár alapvető dolgot, hogy ne leplezze le saját titkát.
- Szia. – biccent a fiú felé. Most mit mondjon? Be kellett fejeznie az LLG háziját? Na persze, könyv nélkül? Alsó ajkába harapva mélázik még pár pillanatig, majd úgy dönt, hogy mostanában egyre kevesebb indok kell ahhoz, hogy valaki el akarjon szabadulni a kastélyból, így csak könnyedén bólint egyet. Az igazat fogja mondani.
- Na igen. Jól esik egy kis friss levegő.. – meg egy kis egyedüllét- teszi hozzá magában, de igazán nem szeretné megbántani évfolyamtársát, így inkább lenyeli a kellemetlenkedő kijelentést. Ha picit elgondolkozna a griffendéles nyilván magától is rájönne, hogy Dorothyen egyedül akart lenni, semmi szükség felesleges, agresszív megjegyzésekre.
- Odabent kész őrültek háza van. – szalad ki a száján. Az egész mondatot átitatja az őszinte indulat. Igazán nem kell megerőltetnie magát ahhoz, hogy tényleg így gondolja. Az a meggajdult Omen is..
Tényleg kész őrültek háza.

Greg Hawk

Karámok.. Épp elég messze a kastélytól. Pont annyira, hogy ne tébláboljon errefelé sok diák. Általában, aki erre téved, annak célja van, de ritkán esik meg az ilyesmi. Ebből a helyből egyébként is elege lesz egy normális embernek a heti három Legendás Lények Gondozása órája után, és inkább nem tölti erre a szabadidejét, főleg nem így, késő délután. Neki viszont pont ideális ez a hely ahhoz, hogy végre egyedül lehessen, és kiszellőztesse a fejét. A mai mágiatörténet óra.. Botrányos, egy terem tele egy maréknyi idiótával. De még így sem kerüli el a figyelmét, hogy az iskolában egyre feszültebb a légkör. Pedig közeledik az év vége, ilyenkor általában mindenki felenged egy kicsit.. De nem most.

A megszokottnál is nehezebben tudta levakarni magáról egyik hálótársát ma délután, aki már szinte hetek óta rajta lóg. Bizonyára azért, mert pletykaveszélyes területekre érkezett. Röhejes. Pletykaveszély.. Csak azért, mert az az eszétvesztett Omen már hetek óta figyeli. Neki pedig úgy kell tennie, mintha nem venné észre, vagy nem értené az okát, pedig az a cserfes Jezabel csúnyán mellényúlt, érzelmeknek semmi köze ehhez a mániákushoz.. Nem igaz? Mindenesetre kezd belefáradni az állandó menekülésbe. Most is úgy kellett kijátszania a fiú figyelmét. Óvatosan kiles a karámok nyújtotta áldott búvóhelyről. Sehol senki.. Egyelőre. Most nem lankadhat a figyelme, folyamatosan hegyezi füleit, hogy a leghalkabb neszre is felfigyeljen. Belefáradt már ebbe az ócska kergetőzésbe, és fáj neki a tudat, hogy valaki rájött a titkára az iskolában, méghozzá testközelből tapasztalta meg rejtegetnivalóját.

Idegesen felmordul, úgy, ahogy az iskolában nem szokása, vad állatias módon, mintha egy farkas rejtőzködne épp a legendás lények között, nem pedig egy hatodéves diáklány; majd hátát a falnak döntve lecsúszik a földre. Az itt tartózkodó állatok nem mindegyike viseli azonban nyugodtan az állati morgást. Dorothy felkapja a fejét, és körbefuttatja nefelejcskék pillantását a fatákolmányokon, melyek mind-mind különféle legendás lényeket rejtenek magukban. Igaz, az utóbbi időben megfogyatkozott az állatállomány, de az itt maradtak mind izgatottan mocorogni kezdenek, még a legtávolabbi karámba befogott három Crup is vadul csaholni kezd. Egyedül a thesztrálok álldogálnak még mindig nyugodtan a helyükön, persze ezt nem láthatja mindenki. A hollóhátas lány hálásan pillant az állatok felé, nem véletlenül melléjük telepedett le. Feltápászkodik, és megpaskolja a legközelebb álló állat bőr és hús nélküli oldalát. Mást biztos a hideg rázna ezektől a lószerű teremtményektől, de Dorothynak elég ideje volt megszokni az efféle lényeket. A thesztrálokra nézve csak saját, múltbéli tetteitől fogja el a hányinger, hiszen ő sem véletlenül látja a thesztrálokat, mint ahogy senki más sem ezen a világon.

Mágiatörténet

Wolf válaszát hallva csak egyre mélyebbre süllyed kezének takarásában, végül már arcának minden egyes pontja eltűnik tenyere mögött, csak hullámos tincsei jelzik még, hogy valahol egy fej veszett el a végtagok takarásában. Hollóhátas, és ilyen választ gagyog el? Most komolyan, ezt a srácot milyen süveg osztotta be? Mindeközben Reynolds még mindig nem veszi észre, hogy jobban tenné, ha befogná a bagolylesőjét. Elcsigázva pillant az ablak felé, ahonnan a beáramló fény az egész termet világossággal tölti be. Most sokkal szívesebben lenne a szabadban, a fák között, hogy kicsit gondolkozzon a dolgain, mint hogy egy ilyen órán ücsörögjön, várva, mikor borul ki a tanárnál a bili. Gondolataiból Malfoy sziszegése zökkenti ki. Felvont szemöldökkel pillant hátra az utolsó pad felé, miközben kissé összébbhúzza magán talárját. Ekkor pillantja csak meg, hogy Yolanda Malfoy mellé préselődött be. Csak egy pillanatig ereszt meg egy elnéző mosolyt Yolanda felé. Nem régóta ismeri a lányt, és általában nem kedveli az ilyen harsány embereket, de valahogy ezt a szőkeséget mindig könnyedén eltűri maga mellett. Most azonban a Delacour ikerpár egyik fele helyett Malfoy szavai ültetnek bogarat a fülébe.
Egy újabb késő érkezésével úgy tűnik, az óra menthetetlenül elfajult, és végre –Merlinnek hála-  Raimbourg is felszólal. Unottan fordul a tanár felé, hogy végighallgassa a monológot. Először Wolfot osztja ki.. Rá is fért, de.. 10 pont a Hollóháttól?! Gyilkos pillantással veszi célba a fiú tarkóját. 10 pont nem a világ vége, de túl sok azért, hogy pár percig árassza magából a hülyeségét.. Akkor inkább be se jött volna órára. Mindegy, a beszéd második része jobban felkelti Dorothy figyelmét. Aktív résztvevői lesznek.. Halkan puffog egyet – ő ugyan nem. Minden erejével azon van, hogy minél jobban kimaradhasson ebből az egészből.
Oldalra húzott szájjal pillant körbe a teremben, pillantása elidőzik Reynoldson, miközben ketten kérdezgetni kezdik Raimbourg professzort a jelenlegi helyzetről. A kérdéseket elengedi füle mellett, pedig még akkor is tisztán hallaná őket, ha csak az illető diákok az orruk alatt motyogták volna el szavaikat, de most nem érdekli ez az egész. Pár pillanat sem múlik el, és látja, hogy valami rátapad Reynolds fejére. Kezét szája elé kapva tudja csak visszafogni magát, hogy ne röhögjön fel. Végre valami értelmes történik az órán. Pár pillanatig még figyeli a bosszankodó mardekárost, aki öklét rázva fordul hátra a hátsó pad egyik diákja felé, majd visszadől asztalára, és a tanár felé fordul. Még a fenyegetés sem nagyon érdekli. Nem úgy ismeri Yolandát, mint aki ettől megfutamodna.

Magánkaland
Helyszín és időpont: Végtelen folyosó; vészesen fogynak a percek Bájitaltanig

---

Sean és a boszorka

Zavartan felnevet a boszorka szavaira, vaskos tincseit jobb vállára húzva összefogja. Hát azt valóban nem hitte, hogy velük érkezett ide a szobor..
- Tom Denem? – kapja fel ismét a fejét, bár igaz is, miért pont ez a folyosó lett volna kivétel, amerre nem csatangolt diákkorában a Sötét Nagyúr. Épp azon töri a fejét, hogy mi lenne ideális következő lépés, mikor a másik megszólal. Már elhatározta, hogy csak a boszorkával fog foglalkozni, de a fiú szavait nem hagyhatja reakció nélkül. Mérgesen felé rántja a fejét, így elszakítva pillantását a szobortól. Idegesen felrándul a szemöldöke.. „Szívesen hallgatom az üres fecsegést” Ooooh, de ostoba! Többet nézett volna ki belőle!
-Én meg szívesen fecsegek egyedül, hidd el, sokkal szívesebben, mint hogy veled tegyem, de így nem fogunk kijutni. Csak egy picit próbálj erőt venni magadon! – ujjaival mutatja, hogy milyen fikarcnyi erőfeszítést vár csupán a másiktól, majd fájdalmasan felsóhajt. Nehezebb dolguk lesz, mint gondolta volna.. Sokkal nehezebb. Mennyire makacs.. Nem hiába nem hollóhátas ez a Blaine.

Oldalra húzott szájjal hallgatja a szavait, és most rajta a sor, hogy megrázza a fejét.
- Lehet, hogy még nem jutott el az agyadig, de fenyegetésekkel nem fogunk kijutni. – óvatosan pillant ismét a fiú felé, nyilván nincs hozzászokva diáktársaitól ehhez a hangnemhez, na nem mintha bármi félnivalója lenne.. Vagy mintha lehetne. Ha épp egy elvetemült mardekárossal zárták egy folyosóra, akkor sem tehetnének vele rosszabbat, mint amit tényleg megérdemel. És ha egyszer megtalálják őket.. hát akkor legalább majd pontokat vonnak le a Mardekártól? Röhögnie kell.. Kit érdekel? Most, hogy olyan távolinak tűnik a tanárok és diákok folyosón kavargó forgataga, ugyanilyen idegennek érzi magától azt a stréber álcát, amit minden órán magára húz. Ajkaira lágy mosoly húzódik, ahogy átfut az agyán a pontlevonás gondolata, de épp csak egy pillanatig. A jelenlegi szituációban tényleg nincs semmi megmosolyognivaló. Érzi előre, hogy még neki is fájni fog az, amit mondani készül.
- Nézd.. Kössünk alkut, rendben? Mindketten erőt veszünk magunkon, és megpróbálunk innen minél hamarabb kijutni.. De ehhez valamelyest együtt kell működnünk. – Csak remélni tudja, hogy a másik látja a szavaiban az értelmet, és nem egy derékkirángatós megjegyzést kap vissza. Neki sincs ínyére az együttműködés, de a kiút nélküli folyosó sincs. Márpedig egyre jobban érzi, hogy a bezártság frusztrálni kezdi. Való igaz, nem ez a valódi közege.. Sokkal otthonosabban érezné magát e falakon kívül, az erdőben, vagy a szabad ég alatt. Nem beszélve arról, hogy idegenekkel sem szeret egy fedél alatt lenni. Főleg nem olyan zárt térben, ahonnan nincs lehetőség a menekülésre. Na nem feltétlenül neki kellene.. Igaz ugyan még nem aggódik, volt már hasonló szituációban, és bőven van már annyi tapasztalata, hogy elkerüljön minden kevésbé emberi mozdulatot, hiszen még így 14 év után is nagy körültekintéssel bírálja felül minden elkövetni készült cselekedetét. Épp ezért zavarja az is, hogy figyelmetlensége miatt került ide. Az az Omen gyerek megzavarja, és ez senkinek sem jó.. Mindenesetre egyelőre azt sem mutatja ki, mennyire idegesíti a kijárat nélküli folyosó..

A fiúból csak úgy árad az arrogancia. Biztos aranyvérű családból való.. De akkor miért nem ért a bájcsevejhez? Felfoghatatlan.. Pedig az a képmutató társaság mást sem csinál, és nagy sajnálatára ezt még ő is eltanulta tőlük, igaz próbál belőle minél többet felejteni.. Bár a bájcsevej alkalmazása is jól felhasználható az emberek között bujkáláshoz.. De most válaszolni akar! Ismét a boszorka felé fordul, hangjában még maradt némi ingerültség a fiúhoz intézett szavakból.
- Nem együtt jöttünk, és még véletlenül sem követtem! – a puszta feltételezésre is megforgatja szemeit, mintha követni akarna ő bárkit ebben az iskolában.. Neki aztán nem kell, hogy még teliholdon kívül is vadásszon valakire.
- Itt találkoztam vele először. – mutat a padló azon részére, ahol most is állnak. – Igaz.. tényleg ugyanarról az óráról jöttünk.. – ismeri be kelletlenül. Arra nem akar magyarázatot adni, hogy miért került ő is pont ugyanide.. Olyan egyszerű a magyarázat, hogy azt nem lehet elhinni. Egyszerűen csak nem figyelt. Ő is épp eléggé átkozza magát érte, hiszen pár percig teljesen kikapcsolt, ez pedig nem szokása.. De legutóbbi prédája teljesen összezavarja az utóbbi időben.

Mágiatörténet

Ethan válasza teljesen mellbe vágja, és ez elegendő erőt ad ahhoz, hogy teljes figyelemmel forduljon a tanóra felé. A hangok most már közelről érkeznek, látja az arcokat is, és ahogy körbepillant, feltűnik neki, hogy időközben megtelt a terem, sőt már javában elkezdődött az óra. Tehetetlen mellékszereplőként figyeli az eseményeket: Ethant kiküldik, Yolanda késik, Malfoy szintén, még Hermione Granger is.. És az óra valahogy egyre inkább kisiklik megszokott menetéből. A tanár egyre erőteljesebb hangot üt meg, mikor diákjaihoz szól, azok pedig hullámzó tengerként mocorognak a padokban. Yolanda és Malfoy elmélyült társalgása úgy bántja a fülét, mintha közvetlenül a fülébe sutyorognának, miközben a tanár felmutatja a begyűjtött dolgozatok közül kihalászott ékességet, Josh firkálmányát. Mi a tök, hova süllyed a világ.. Az asztalra könyökölve fejét unottan kezére támasztja. Már megszokta, hogy a mardekáros fiúk általában alulteljesítik a normát – itt nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ne gondoljon egy konkrét hetedéves mardekárosra, aki ugyancsak egyre rosszabbul teljesít, mint ahogy azt sikerült elcsípnie egy-egy beszélgetésfoszlányból-, de hogy most már csak egy rajzra futja.. Fáradtan felsóhajt. Pedig nem volt olyan nehéz a mai téma.. Plusz ott van a tankönyv, az ostobák mentsvára, csak ki kell másolni az egészet, ha másképp nem megy.
Úgy tűnik, ezen az órán ma mindenki a fejébe vette, hogy megmutatja milyen laza gyerek.. Jobb is, hogy alig van energiája bármihez, különben még fel találna mordulni egyet. Wolf meg csak rötyög a padjában, megérte bejönni, kész cirkusz ez az egész.
Furcsamód olyan, mintha a tanár az események töredékét venné csak észre, talán jobb is így. Villámkérdésekkel folytatódik az óra, de Dorothyen szinte biztos abban, hogy mindenkitől csak óvatos tippelgetések jönnek.. Bár két hollóhátas, és Dean. Elpislant a mardekáros leányzó felé. Talán még van remény, hogy némi értelmet sulykoljanak a mai órába.

Magánkaland
Helyszín és időpont: Végtelen folyosó; délelőtt 11 után pár perccel

---

Sean és a boszorka

A szobor előtt tébláboló mardekárostól vár választ, mégis a banya szólal meg, mire teljesen összerezzen. Gondolta, hogy Sean nem kezdett el hallucinálni, sőt abban is egészen biztos volt, hogy a szobor volt a fiú beszélgetőpartnere, de most, hogy meghallja a vén boszorka nyikorgó hangját, mégis megdöbben. Már nem várja a fiú válaszát, hiszen a boszorka szavaiból is egyértelműen kiderül, hogy gyanúja beigazolódott, az alkímiatanár unokaöccse áll előtte. Így Blaine szurkálódását egy legyintéssel elhessegeti, és egy halk „Pontosan.”-nal lezárva a témát, inkább a fiú mellé lép, miközben le sem veszi szemeit a szoborról.
Való igaz, ő volt az egyik hulla, maga sem tudja, mi üthetett belé aznap, hogy elolvasva az utasításokat nem maradt kint a terem előtt.. Biztos a sors akarta úgy, hogy Gregory Omennel egy teremben maradjon tíz percig, már hozzá szokott az élet kis vicceihez. Ilyen lehet ez is.. Egy kiút nélküli folyosón téblábolni, összezárva egy kétlábon járó méregzsákkal.. Csak egy szemrebbenésnyi ideig pillant oldalra, hogy szemügyre vegye a mardekáros arckifejezését, nem mintha nem érezné már messziről a felőle áradó elfojtott dühöt. De most sokkal fontosabb a banya. Még mindig alig hiszi el, hogy a szobor oktatja ki őket. De legalább van kiút, mint ahogy az a banya szavaiból kiderül. De merre?
Az ő idejében megátkozták az efféle goromba frátereket.. Dorothy szája szelíd félmosolyra húzódik. Na igen, úgy érzi, nem lenne sok haszna annak, ha most elkezdenének átkozódni, vagy esetleg egymást tépni.. Bár a végén még egy fergeteges vég nélküli fogócska alakulhatna ki, de valahogy ehhez most semmi kedve nincs. Inkább összefogja hullámos tincseit, háta mögé dobja haját, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a fiú arrogáns stílusát. Kék szemeivel még mindig a banyát pásztázza. A kérdésére csak szélesen elmosolyodik, válaszolni igazán nem akar, valószínűleg semmi eredménye nem lenne, csak egy adagnyi szurkálódást kapna a mellette állótól. Sarkára áll majd ő, ha kell, de most sokkal fontosabbnak tűnik, hogy rájöjjön, merre lehet a kivezető út..
Akármennyire kezd motoszkálni fejében a tudat, hogy most az alagsorban kéne Foleynak bájitalokat kotyvasztania, valahogy mégis úgy érzi, sokkal jobb helyen van itt, elzárva a külvilágtól, és annyira nem sürgős kijutnia.. Valószínűleg sokkal jobb játékra bukkan itt, ezen a végtelen folyosón, mint odakint a diákok között.
Elmélázva pillant el a folyosó két végébe. Nyílván nem ők az elsők, akik beszorultak a folyosóra.. El sem tudná képzelni. A Roxfort alapítása óta biztosan bejutott ide már több tucat diák. Azért furcsa, hogy sehol nem hallott még erről a folyosóról, pedig jópárszor elolvasta a Roxfort történetét, de nem rémlik semmi jelenleg használható információ. A szobor is teljesen ismeretlen számára. A szobor.. Az egyetlen valamennyire élőnek tűnő dolog rajtuk kívül. Nem kell hozzá sok agymunka, hogy mindenki előtt egyértelmű legyen: a banya a kulcs a menekülésükhöz. De hogy kezdjenek hozzá? Mutassa meg a kiutat.. Milyen egyszerű is lenne.. Biztos rejtvénnyel válaszolna, vagy az ég tudja. Mindenestre érdekes játék lesz. És ez valamennyi adrenalint juttat Dorothyen vérébe.
- Ön.. – egy darabig tétovázik, nem tudja, mi lehetne a pontos megszólítás – ..régóta van itt? – nem valami célravezető ugyan, és pusztán a kíváncsiság szól belőle, de kezdetnek bármi megteszi. Vagy ezen, vagy Sean kérésén el tudnak majd indulni. Mély, és gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait. Igen, úgy látszik, ehhez most együtt kell dolgozniuk, pedig nagyon úgy néz ki, ez a fiú nem igen hajlik a csapatmunkára..

- 14 év. Hétfőn lesz ennyi ideje, hogy megmartak. Ennyi ideje élem az életem.. előtte nem is éltem igazán. Emlékem legalább is nem sok van arról az időszakról, de miért is emlékeznék vissza? Így vagyok teljes. Ez vagyok én. Mindenki gondolhatta, hogy erre a sorsra jutok.. Talán mindenkinek meg kellett volna mutatnom ükanyám naplóját, akkor talán aznap este nem hagynak magamra.
- Hogy? Ha nem marnak meg? Ugyan.. Mint ahogy mondtam, elkerülhetetlen volt a sorsom. Nézze csak meg a nevemet. Lunae Lumen.. Ugyanmár. Ha valahogy mégis elkerültem volna? Meglehet, magam állok egy fajtárs elé, hogy csatlakozhassak. Persze, tudom, abszurd, hisz nem tudtam volna, milyen másnak lenni, mint ahogy most sem tudom, milyen embernek lenni. Ha aznap éjjel egy vérfarkassal sem találkoztam volna valószínűleg most én is egy vidám, felhőtlen életet élő, átlagos lány lennék, a társaság középpontjába próbálnék férkőzni, nevetgélnék, ostobán fecsegnék mindenről.. *fejét fogja* Merlinre, el sem tudom képzelni.. Milyen unalmas lenne.
- Átok lenne? Badarság. Ezt élvezni kell. Sok véleményt hallottam olyanoktól, akik azt állítják, ezt megszokni nem lehet, de meg kell tanulni a kórral együtt élni. Nos, ez bizonyos szempontból igaz. Meg kell tanulnunk együtt élni a kórral.. Ha küzdünk ellene, sosem fogunk teljes életet élni. El kell fogadni, hogy ezek lettünk mi. Minél inkább elfogadjuk saját magunkat, annál gyorsabban látjuk meg a vérfarkas-lét naposabb oldalát. A létezés egy magasabb szintű formája. Senki más nem érzi azt, amit mi, nem érez úgy, ahogy mi, sosem tudják átélni azt, amit mi. Szerencsétlenek.
- Igen-igen. Gondoltam, hogy ezt megkérdezik. Természetesen vannak hátrányai. De miért, az emberlétnek nincsenek? Gondolom a vámpírok is eleget panaszkodnak az éjszakai műszak miatt. A vérfarkasok.. Igaz, az első átváltozások szörnyű kínnal járhatnak. Teljesen ismeretlen érzés, mintha az ember belülről széttépné magán a bőrt, hogy kiszabadulhasson igazi valója. Minden apró részletre emlékszem az első átváltozásomból, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni. Ez is olyasmi lehet, mint a himlő. Jobb minél hamarabb átesni rajta. Akiket kamasz- vagy felnőttkorukban martak meg nem bírnak megküzdeni a tudattal, hogy ezután megváltozik az egész életük. Gyökerestül. Az efféle életforma nagy felellőséget igényel, főleg, ha igazán élni szeretné. Én ebbe születtem bele, így nőttem fel. Számomra nem is létezik másféle élet, csak ez. Teliholdkor nem teher, ha el kell tüntetnem magam, valószínűleg sokkal nagyobb nyomás nehezedne rám, ha a kastély falai között kellene maradnom, hallva a Hold hívó szavát. Ez is olyan érzés, amit egy normál „halandó” nem fog megtapasztalni soha. Komolyan mondom, azt is megértem miért ugatják a kutyák a Holdat.
- Hogyan? *elpirul* Nem tagadom, ha teliholdkor a kastély körül vonítást hallanak, meg van az esélye, hogy tőlem származik, de ugatni? Nem szokásom. Hangsúlyoznám, nem kutya vagyok, hanem farkas. Kívül-belül.
- Hogy egyéb negatív mellékhatások az első évek átváltozásai mellett? Nos.. Az nem zavar, hogy elvesztem a tudatomat pár éjszakára. Néha furcsának találom, és igen vannak kellemetlen következményei, de a hideg rázna attól, hogy megigyam ismét azt a löttyöt.. Farkasölőfű-főzet, igen az. Nekem kell az a három éjszaka, mikor korlátlanul szabad lehetek, és nem parancsol nekem senki. Kell a területem, sőt, igen, vadásznom is kell. És nem azért, mert a kór ezt parancsolja. Az ösztönöm hajt, meg akarom tenni.
- Igen, kiskoromban évekig itatták velem a főzetet. Talán ez az egyik oka, amiért azokra az évekre átváltozásaim szempontjából nem gondolok vissza szívesen. Annak idején nem éreztem magamat jól a bőrömben. Véleményem szerint a főzet az egyik oka annak, hogy valaki nem tudja elfogadni saját valóját. Más részről persze a főzet nélküli átváltozásokhoz nagyon óvatosnak kell lenni. Emberközelben tilos.. ez persze egyértelmű.
- Tessék? Nos.. *láthatóan zavarba jön, bár számított a kérdésre* úgy gondolom kérdése helytelen. Vadásztam-e valaha emberre? Ebből a kérdésből arra kell következtetnem, hogy semmit nem tud a fajtámról. A vérfarkas alapvetően olyan lény, amiben, ha megérzik az emberszagot, rögtön beindul a vadászösztön. Csak és kizárólag emberre vadászik. *ridegen beszél* Persze, ebből arra gondolhat, micsoda felelőtlenség így a főzet nélküli átváltozás.. Ezért hívtam fel a figyelmet annak veszélyességére.
- Igen tudom, ezzel még nem válaszoltam meg a kérdést. Azt kell mondjam, igen. Első átváltozásaim alkalmával teljesen szabadon járhattam a házunk körül lévő erdőben. Talán még sosem volt példa olyan fiatal példányra, mint amilyen én voltam, így azt hitték, teljesen ártalmatlan vagyok. De a vérfarkas, mindig vérfarkas marad. *keserű mosoly* Nem tudom hány embert ölhettem meg, de egy áldozatomat sem hagytam életben. Amint felfigyeltek az eltűnésekre, és a szálakat hozzám vezették vissza, rögtön bezártak a Mungóba. Első emelet, varázslény okozta sérülések.. Hamar eljött az első telihold, ekkor átköltöztem a hatodik emeletre. Nem, nem borult el az elmém, bár közel lehettem hozzá.. De egy vérfarkast nem mertek szabadon tartani, teljesen mindegy, hogy csak öt éves. Mondanom sem kell, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Így csak teltek a napok, majd a hetek, és végül két hónap múlt el úgy, hogy egy ágyhoz kötözve a kórházban tartottak, mint valami állatot.. Azóta sem merném a Szent Mungó közelébe tenni a lábam, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy ezek az emberek talán nem is olyan rendesek, mint ahogy azt magukról gondolják. Egyszerűen ők vannak többen. Ezután egymás után értek az atrocitások, senki nem bírta elfogadni a környezetemben, mi is vagyok valójában, bár a szüleim komolyan próbálkoztak. Ez pont elég volt ahhoz, hogy soha senkinek ne mondjam el a titkomat. Egyszerűen nem kell tudniuk erről, sem az átváltozásaimról teliholdkor, a Mungóban elszenvedett hónapokról, vagy arról, hogy látom a thesztrálokat. Mikor kikerültem a kórházból, elkezdték itatni velem a főzetet. Ahogy múlt az idő, lassan elhanyagoltam a fogyasztását, de nem történt semmi baj. Végül, amikor a Roxfortba kerültem, végleg leálltam vele. Persze az igazgatóval kiterveltem mindent. Szóltam neki a szándékaimról, és elmagyaráztam a körülményeket. Meglepőmód igazán megértő volt. Nem is történt semmi… Egészen hatodikig. (Ó, hogy januárban járunk, ez még nem történt meg? Mindegy, egy kis írói baki. ) Márciusban egy fiú az utamba tévedt, Gregory Omen. Szerencsésen megúszta, de most már ő is közénk tartozik.
- Persze, hogy bűntudatom van! Nem vagyok sorozatgyáros, sosem akartam senkit erre a sorsa juttatni. Nem megmondtam, hogy gyerekkorban a legkönnyebb az ilyesmit átélni? Miért forgatnám fel valakinek az életét? Ráadásul ő nagyon rosszul viseli.. De.. Azt kell mondjam.. Jól esik, hogy már nem vagyok egyedül.

"-Mindenkinek vannak olyan dolgai, amikről nem beszélhet. Kinek több, kinek kevesebb. Dolgok, amiket elhallgatsz mindenki elől.. Nem igaz?
- De.. Gondolom, így van.
- És mit tennél akkor, ha az egész életed ilyen lenne?"

Mágiatörténet

Ahogy ott hever a padján, kezeivel átkulcsolva saját fejét, igazán úgy fest, mint egy összegyűrt rongykupac, amiből itt-ott vaskos tincsek törnek elő. Füleibe még saját talárjának szövetén át is eljutnak a tanteremből beszűrődő hangok, és, kicselezve a zakatoló gondolatokat, még fel is fogja azokat. Először csak egy szemöldök emelkedik ki alkarjának takarásából, majd hamarosan megvillantja nefelejcskék íriszeit is a külvilág felé. Szemügyre veszi az érkezőket, koordinálatlanul hadonászik egyet feje köré font kezével azoknak, akik köszöntik, de inkább csak figyeli a többi diákot.
Lassan szivárognak a hatodévesek, csupa olyan diák, akiket első óta ismer, most mégis mind olyan távolinak tűnnek. Érdeklődve felrántja homloka közepére jobb szemöldökét, mikor megpillantja az érkező Benjamin Bishopot. Hát még neki is sikerül egyszer az életben időben érkeznie. Az évfolyamtársak szép lassan gyűlnek a teremben, lassan mind a négy házból elegendő diák érkezik, talárjuk szegélyeinek színkavalkádjával aprót dobva a terem egyébként egyhangú képén. A legtöbben olyan nyomott képpel érkeznek, mintha most keltek volna fel az ágyból, pedig a délelőtti óráikon már átszenvedték magukat. Bár Dorothy inkább szemet huny efölött is, hisz ő igazán nem szólhat. Padján tornyosuló, rongyszerű testkupaca nyújtja talán a legnyomottabb képet az egész teremben.
Amint a tanár belép, hozzálát, hogy felkanalazza saját magát. Szemmel láthatóan nem épp a legjobb passzban köszönt rá a mágiatörténet óra. Raimbourg professzor felszólítja az egyik griffendélest, hogy járjon körbe összeszedni a dolgozatokat, de mivel Dorothy nagyban tenyerébe temeti arcát, nem igazán tud figyelni arra ki az illető, aki körbecirkál. Ahogy a padjához ér, Lavendert pillantja meg. Hunyorogva veszi szemügyre a lányt, majd kezébe adja házidolgozatát. Lassan megérkeznek a késők is, sőt még egy kérdés is keresztülszeli a levegőt, de Dorothyenig mindez egyelőre nem ér el. Még nem.. De az aktivizálódás már folyamatban.

Mágiatörténet

Más esetben biztos élvezné, hogy elsőként ér a terembe. Nagy levegőt venne, és örömittasan szippantaná be a levegőt, mely azt kiáltja, első vagyok! De már kizökkent ebből a szerepből. Most ez csupán azt jelenti számára, hogy egyedül marad gondolataival. Hát ez nagyszerű.. Becsukja maga mögött az ajtót, majd a második sor legszélső padjához sétál, és leül. Tankönyveit gondosan elhelyezi a pad szélén, táskáját a földre rakja, majd kihalássza belőle jegyzeteit, pergamenjeit, pennáit, és a házi dolgozatot is, amit még múlt héten sikerült befejeznie. Nem biztos abban, hogy teljesen észnél volt akkor, amikor lejegyezte a dolgozatot, de azóta már rongyosra olvasta, és semmi kivetnivalót nem talált benne. De ez biztos azért van, mert még mindig nincs rendben valami.. Neem, valami biztos nincs rendben. Talán teljesen megőrült, akkor miért látná az őrültségeit a dolgozatban? Igen, csakis azért lehet, mert valami nincs rendben odabent.. Merlinre! Csak tereld el a gondolataidat!
Hozzálát, hogy immár harminchetedszerre olvassa át dolgozatát, de nem, még mindig nem talál semmi kivetnivalót. Az összes dátum jó helyen van, egy varázsló neve sem lóg ki a sorból, sőt még Bolondos Borogyin is jókor teszi a javaslatot a főtanácsban, miszerint főbb intézményeiket kiábrándító bűbájjal lássák el. Nem elég, hogy elkaptam egyszer, most elkaptam másodszorra is!
Bolondos Borogyin! Javaslata megváltoztatta az egész varázsvilágot, és új alapokra helyezte törvényeit.. Hiába, ez egy ilyen nap. A lelkiismeret furdalás napja. Kész téboly! Dolgozatát a padra teszi, majd ő is utána zuhan, és ráveti magát a pad fedlapjára. Az egész csak azért van, mert megint közelít a telihold? Máskor mindig nagy izgalommal várja az órakezdést, ám most csak arra kíváncsi, mikor kezdenek el szivárogni a terembe a diákok. Pedig az anyagot, amit most vesznek, igen szereti, nem beszélve arról, hogy Binns távozása óta jóval élvezetesebbek az órák. Na igen, általában attól is szétveti az izgalom, ha egy héten belül ismét teljes valójában tündököl az égen a hold, de mindez jelen pillanatban csak nyugtalanítani tudja..
Padján feküdve megpróbál minél jobban a dolgára koncentrálni, rákészülni lélekben az órára, és ismét erőt vesz magán, hogy a rossz előjel nevű gyereket zárja ki gondolataiból.