Türelmesen hallgatom egykori tanárom magyarázatát az egészre, és nem tagadom, az "én önbe mindenképpen" részbe nem kicsit pirulok bele. Ám szép lassan, hideg fejjel átgondolom azt, amit mond. Helyénvalónak találom az elgondolását, hiszen előtte nem igazán kerültünk közelebbi kapcsolatba, aztán hirtelen, a semmiből, megtetszünk egymásnak? Valami nem igazán volt világos.
Közben kihozták az italainkat is. Belekortyolok a kávémba, majd sóhajtok egyet.
- Én nagyon is megértem ezeket a feltételezéseket, hiszen én is átéltem ennek a fura kertnek a hatását. De.. Mibe, vagy kibe szerettünk bele igazából? - kérdezem a szemébe nézve.
A kétségek nem hagynak nyugodni. Nagyon is tetszett, amit a kertben átéltünk. Az a nyugalom, az a lágy szenvedély. Mégis. Nem ismerem közelebbről ezt a férfit. A tanárom volt, ez tény, de annál semmi több. És ez után a kaland után, hirtelen visszatértni a hétköznapokba, nem igazán tett jót.
- Ezt azóta is viselem, bár nem tudom teljesen, hogy milyen érzések fűznek hozzá - veszem le a csuklómról a láncot a kék medállal, és odateszem az asztal közepére.
Fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Érdekel, hogy milyen lehet ez az ember, az érzései, a gondolatai, a múltja, hogy milyen lehet eltölteni vele az időt. És, hogy mi lehetne köztünk.
Megint belekortyolok a kávémba.
Igazából leginkább a betegségem aggaszt. Beláthatatlan időn belül itt kell hagynom a szeretteimet, így nem igazán vagyok benne biztos, hogy lenne-e értelme belekezdeni egy ilyen kapcsolatba. Ha lenne rá lehetőség természetesen. Bár mindig is elítéltem ezt a gondolkodásmódot, most nem igazán tudtam kikergetni a fejemből. Szeretném kideríteni a lehetőségeinket, hogy "mi lenne, ha.." Próbálok nem hallgatni a negatív gondolatokra a fejemben, de ezen a zavarodottságom egyáltalán nem segít.
- Kérlek tegeződjünk, ez a magázódás olyan fura ebben a szituációban - mondom a velem szemben ülőnek. Egy újabb korty kávé után folytatom - Őszinte leszek. Nagyon össze vagyok zavarodva, és szerintem nem csak én. Viszont ezzel szemben kíváncsi is vagyok - ismétlem el a gondolataimat - Nagyon tetszett az az érzés a kertben, a melegség a melkasomban. Bevallom, nem igazán vagyok a legjobb állapotban érzelmileg, vannak elég depresszív gondolataim mostanában. De próbálok helytállni.
Kihúzom magam és halvány mosollyal az arcomon nézek Willow szemébe. Fehér hajam halvány rózsaszín árnyalatot vett fel, bizakodó érzeseim tükréül szolgálva.
Kíváncsi vagyok, hogy mit gondol erről az egészről, vagy, hogy egyáltalán mennyire néz elmeháborodottnak. Ha most itt, nagyjából megfejtjük, hogy mi zajlik le bennünk, akkor már nem jöttünk el feleslegesen. És esetleg új lehetőségeket tárhatunk fel egymás előtt. De, ha úgy döntünk, hogy mindketten elég érdeklődők vagyunk, akkor elmondjam neki, hogy beteg vagyok? Vagy inkább ne terheljem ezzel?
Kicsit túlmentem az eredeti témán. Próbálom felülről látni ezt a helyzetet, próbálom felmérni a lehetőségeket, hogy mi történhetne. Ez egy rossz szokásom. Legalábbis ilyenkor.
Az arcát tanulmányozom. Nem lenne rossz lerajzolni. Roppant jóképű, van egy kis borostája is, ami kicsit olyan rosszfiússá teszi. Ez tetszik. Bár ezt nem feltétlenül mondanám ki hangosan.. Az isten szeremére, vagy tízenöt évvel idősebb nálam, és még azt sem tudjuk, hogy mit érzünk egymás iránt! Biztos vagyok benne, hogy elment az eszem. Megbolondultam..
Türelmesen várom, hogy mit felel majd, hisz itt nem csak az én szavam számít, hanem az övé is. Tekintve, hogy a kertes sztorit ketten éltük át.

Pár perc múlva Esmé is kilép mellém a teraszra. Még hallom, hogy elköszön az ismeretlen boszorkánytól, majd elindulunk vissza az erdőbe.
- Kár.. Pedig tetszik ez az erdő.
Ennyit mondok. Barátnőm sem szólal meg, valahogy mind a ketten érezzük, hogy ez a ház nem több annál, mint amit láttunk.
Egy kis idő múlva megállunk, én pedig egyből beleegyezek az indulásba. Kavargó gyomorral és enyhén szédülve érünk földet. Látom, hogy Esmé sincs jobban, s ez a feltételezésem be is igazolódik, mikor leülünk a legközelebbi padra. Rátéve a vállára a kezem, próbálok megnyugtatóan hatni, hátha segít valamennyit.
- Bevallom, kicsit félek ettől a helytől. Szintén csak varázstalanok lakják a házat és a környék is belőlük áll leginkább.
Megértem az aggodalmát, muglik között nem olyan egyszerű a varázslótársadalomban élni. De, ha ez lenne a helyzet, biztos vagyok benne, hogy megoldanánk valahogy a dolgokat. Végtére is, ugyan olyan emberek vagyunk, mint ők, csak nekünk van varázserőnk. Hm.. Ez olyan volt, mintha egy fantasy regényből olvastam volna fel egy mondatot. Kicsit elkalandoztam, s már csak Esmé következő szavaira kaptam fel a fejem.
- Láttam róla képeket, nagyon szép belülről, de nem tudom, kívülről nekem olyan nagyon réginek tűnik ez a ház. De majd meglátjuk, lehet elsőre beleszeretünk.
- Na látod! Fő a pozitív életszemlélet! - rávigyorgok, majd mikor úgy érzi, hogy tovább mehetünk, vidáman felpattanok a padról.
Nekem tetszenek a régi dolgok. Sokkal otthonosabbak, sokkal izlésesebbek, mint ezek a modern cuccok. Legalábbis szerintem. De éppen ezért már nagyon kíváncsi vagyok erre a házra. Ám eszembe jut az idő.
Már két házat megnéztünk és még nem is ettünk semmit. A pihenés is csak ez a rövid pár perc volt, amit a padon töltöttünk. És azt is inkább azért, mert már szegény barátnőm is rosszul volt.
- Egyébként, - mondtam ki hangosan is a gondolataimat - mi lenne, ha először elmennénk enni? Ha engem kérdezel, én már eléggé éhes vagyok, valamint neked sem tesz jót ez a szünet nélküli hoppanálgatás.
Válaszát meg sem várva váltok irányt és indulok el az egyik kedvenc dublini éttermem felé. Természetesen varázslók vezetik és a személyzet is belőlük áll, ezért nem kell feleslegesen szorongnunk, vagy azon gondolkodnunk, hogy mennyire néznek minket őrültnek a muglik.
Ahogy észrevettem, nincs is olyan messze, ami egy plusz pont az itt kinézett háznak. Így, miután odaérünk, be is nyitok a mesés külsővel - és belsővel - megáldott helyre, ahol azonnal megcsapja az orromat valami ínycsiklandozó illat. Méginkább éhes lettem. Beljebb lépve megvárom Esmét is, majd elvezetem egy eldugottabb kis asztalhoz. Én már úgyis tudom, hogy mit kérek, úgyhogy türelmesen várom, hogy válasszon magának valamit.
Maga a hely nem olyan nagy, viszont a hangulat isteni. Sötétbarna árnyalatok uralkodank leginkább, egy kis zölddel fűszerezve az egészet. Két nagyobb ablak van, azokon pedig csak úgy ömlik be a fény, ezzel kellemes légkört teremtve. Az embereket elnézve pedig nem tör rám a melankólia. Mindenkinek jó kedve van, akkor is, ha szomorúan, vagy egyedül jött be ide. A legtöbben beszélgetnek valakivel, a többiek dolgoznak valamin. Írnak, olvasnak, tanulnak. Ezek adnak egy kellemes, vidám alapzajt az egésznek, amitől egyből jó kedve lesz az embernek. Én is fülig érő vigyorral tekintek vissza barátnőmre, hátha sikerült magának kiválasztani valamit.

Nem is olyan régóta fejeződött be a Valentin napi kalandunk a volt tanárommal.
Volt olyan kedves, hogy felvitt a jól ismert javasasszonyhoz a Roxfortba, így, mint végzett diák is láthattam az ottani életet. Ha csak egy pillanatra is. Igazából nem lett különösebben semmi bajom, úgyhogy gyorsan el tudtam hagyni a helyet. Hazautaztam, majd másnap ki is nyitottam a kávézót.
Bár azt be kell, hogy valljam, hogy a gondolataim ezer felé voltak, össze voltam zavarodva. Akárhányszor rápillantottam a nyakláncra - amit azóta valamiért a csuklómon hordtam, mintha karkötő lenne –, mindig eszembe jutott, hogy mi is történt. S párszor el is vörösödtem, mikor megjelent előttem a kép, ahogy egymást csókoljuk. Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor, de nem vagyok képes elhinni, hogy megcsókoltam a volt SVK tanáromat! Szinte beleégett a jelenet a fejembe, ahogy a kőfalnak nyom, megcirógat, majd közelebb hajol.. Képtelen vagyok kiverni a fejemből az eseményeket és néha már azt hiszem, hogy beleszerettem Fawcett professzorba. De vajon csak hiszem, vagy tényleg így van?
Szerencsére a tépelődésem a munkámon nem látszik meg, annyira azért már tudok koncentrálni.
Éppen így történik az is, hogy egyik nap egy bagoly kopogtat az ablakomon. Hmm.. Mintha már megtörtént volna ez a jelenet egyszer.. Októberben.. - suhan át a gondolat az agyamon, miközben mosolyogva beengedem a madarat, s adok neki egy kis ételt. Kapok egy kis hálás csipkedést, majd megnézem a levelet is, amit hozott nekem. Vagy ötször futom át az üzenetet, egyre csak vörösödve. S pár perc után csak döbbenten meredek magam elé. Meg szeretné beszélni a történteket. Magamhoz térve gyorsan lefirkantom a válaszom, amit elküldök az ismeretlen bagollyal, hogy aztán gyorsan visszatérhessek a munkámhoz és egy újabb tépelődéssel teli nap elé nézzek.
Majd a találkozó napján, valamivel nyugodtabban állok a szekrényem előtt és válogatom ki a ruhámat, hogy azért normális szerelésben jelenjek meg, el nem felejtve a számomra karkötőként funkcionáló ezüstláncot. Bár már azt furcsállom, hogy nem különösebben vette észre a fehér kinézetemet. Ez azért még a varázstudóknál sem túl gyakori szerintem. Bár ezt valószínűleg azért vettem észre, mert az új vendégeim mindig megjegyzik mennyire különös a külsőm.
A kandallón keresztül eljutok a Foltozott Üstbe, ahol köszönök az ismerős arcoknak és már megyek is tovább az Abszol útra. A célom a Café Fulvio, oda beszéltük meg a találkozót. Viszonylag hamar meg is találom, s belépek a kávézóba. Egykori professzoromat könnyen észreveszem, s mosolyogva el is indulok felé. Amint észrevesz feláll és kihúzza nekem a vele szemben lévő széket, s úgy köszönt.
- Jó napot, Ms. White. Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat.
Hálás tekintettel ülök le a székre, majd figyelem, ahogy ő is helyet foglal. Mosolyogva nézem, hogy mit csinál. Fura, mert eddig soha nem találkoztam az iskolán kívül egyik tanárommal sem. Főleg nem ebben a szituációban.
- Válasszon bármit, akár ételt is, én állom – int a pincérnek.
- ...Köszönöm! - mondtam lassan.
Először ellenkezni akartam, de inkább meggondoltam magam. Kértem egy kávét, majd egy kis pírral az arcomon fordultam vissza Fawcett professzorhoz.
- Nos.. Nem tudom, hogy igazából mit mondhatnék – igazítom meg zavartan a hajam – Vagy, hogy hogyan szeretne ebbe a különös témába belekezdeni.
Kihúzom magam ültömben, és egyenesen a férfi szemébe néztem. Nem szigorú a tekintetem, inkább csak várakozó. Végül is ő hívott meg engem, így inkább hagyom, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést. És közben próbálok nem vörösödni.

- Hogy tetszik? - kérdi hirtelen Esmé mellém lépve, amitől kicsit megugrok. Teljesen belemerültem a gondolataimba és elfelejtettem, hogy itt van ő is.
Fellépünk a verandára, s körültekintünk. Nem sok ház látszik, kicsit távolabb is vannak. Innen jobb a kilátás a tóra is, bár ezzel együtt az orromat is jobban bántja az állott szag. Odalépek a ház falához, hogy jobban megnézzem, mert lehet, hogy csak a szemem csal és nem is narancssárga.
- A ház eredeti tulajdonosa egy varázstalan, de a felesége boszorkány. Szóval valamennyi előnyünk itt már van. A ház nem tudom milyen állapotban van belülről, de ez majd kiderül – magyarázza barátnőm, én pedig megfordulok és elkezdem támasztani a falat. Nem lenne jó, ha összedőlne..
- Szuper! Akkor nem kell magyarázkodnom a kinézetem miatt. Esküszöm az idős néninél megijedtem, hogy nem tudjuk átverni.
Figyelem, ahogy Esmé hiába kopog az ajtón, mert úgy tűnik nincs még itt senki, tekintve, hogy nem nyitják ki a nyílászárót. Sóhajtva rápillant az órájára, majd inkább csendben nézelődünk.
Végül pár perc eltelte után megérkezik a boszorkány is, aki megmutatja nekünk a házat. Hoppanálva jön, kicsit lihegve. Igazából meg tudom érteni, nem igazán kellemes utazási forma. Én pontosan ezért nem tanultam meg hogyan kell.
Köszön, bocsánatot kér, majd már ront is be a házba, hogy beinvitáljon minket.
- Mi nyaralóként használtuk, de ha jól tudom önök itt laknának. Nos én nem mondom, hogy nem lehetséges, de ahhoz elég sok mindent kéne felújítani és bővíteni rajta. A férjemmel sokszor megéreztük már például a csapvíz hiányát, főleg a nehéz időkben – magyarázza a boszorkány.
Én a végére már nem is igazán figyelek, elkezdek nézelődni, körbe a házban. A színek nem rosszak, de engem nagyon zavar, hogy üres az egész lakás. Az egész olyan… üres, erre nincs jobb szó, akármennyire is keresek. Egyáltalán nem olyan otthonos, mint én annak elképzeltem. Kint a verandán már érződik az állott víz bűze, nem hiszem, hogy meg lehetne oldani, hogy ezt szellőztetéskor ne lehessen észre venni. Nem mellesleg nincs is bekötve az a fajta, amit mondjuk tudnánk inni. Az egészet fel kellene újítani, ami nem kis idő és nem utolsósorban munka. Nem hiszem, hogy lenne hozzá energiánk, hogy mindezt megcsináljuk. Sőt, valószínűleg találunk ennél jobb házat is. Azzal nagyon sok mindent megspórolnánk.
Szó, mi szó, nekem csak a környezet tetszik, a lakás az katasztrofális a gondozatlan tóval egyetemben.
Csalódottan megyek vissza Esméhez, s amikor lehetőleg az ismeretlen boszorkány nem figyel, odasúgom neki:
- Ez a hely szörnyű.. És még nem is voltunk kint. Ha választanom kellene, akkor az előző házat választanám. Azt valamivel könnyebben helyre lehetett volna hozni, és még medence is volt, ami nem volt büdös.
Majd, mint aki kicsit rosszul van szólalok meg normál hangerőn újra.
- Kimegyek egy kicsit levegőzni.

Kíváncsi vagyok a többi házra, ha már ez nem nyerte el a tetszésemet. A következő úti célunk Whiterock, ami Észak-Írországban található –, bizony végeztem ám némi kutatást én is. Whiterock nincs túl közel Londonhoz. Szinte félek belegondolni, hogy micsoda rosszullét fog elkapni, ha megérkezünk. De addig is nevetek barátnőm lila kagylóján. Pedig tényleg tetszik a hely. Kár érte! De én egy ilyen visszataszító és hideg házba be nem teszem a lábam.. Kívülről gyönyörű és érdekes, ez tény. Viszont belülről borzalom az egész!
Elmegyünk a legközelebbi kis mellékutcába, ahol megállunk és egymásba karolunk.
Egy erdő szélére érkezünk meg, Esmé mondanivalóját szinte már meg sem hallom. Rendben Shirley, csak lélegezz mélyeket! - figyelmeztetem magamat. Örülök, hogy van valaki most mellettem, aki vigyáz rám, és – ha nem is túlságosan – aggódig értem.
Innen már látszik a ház körvonala is, ami némiképp megnyugtat. Elég barátságosnak tűnik a hely, annak ellenére, hogy nem jár erre senki.. Bár a tó hallatán vannak némi kétségeim. Még akkor is, ha szeretem a vizet.
- Szólj, ha mehetünk majd – mondja barátnőm.
Kihúzom magam, sóhajtok egy nagyot és elmosolyodom.
- Nézzük azt a házat!
Elindulok az erdőbe vezető ösvényen. Körbenézve csak élvezem a fák jelenlétét, figyelmen kívül hagyva, hogy a legtöbb már lehullatta a leveleit. Végtére is, október van nem?
A hely gyönyörű. Elég világos van, hiszen nem takarják el a Napot hatalmas épületek. Vajon milyen lehet nyáron? A levegő tiszta és megtölti a tüdőmet a levelek és a nyirkos föld illata. Ha figyelek az apróbb állatok neszét is hallom, bár nem vagyunk mélyen az erdőben.
Micsoda költői szavak igaz? A látvány, az érzés, ami elfog szinte leírhatatlan. Érzem, hogy egyre jobban megnyugszom, hogy biztonságban vagyok. Össze-vissza nézelődök, forgok a tengelyem körül, csodálva a körülöttem lévő tájat. Az arcomon széles mosoly, a szemem boldogan csillog. Valószínűleg le is hagyom szegény barátnőmet annyira el vagyok a gondolataimmal és a csodálatommal. Bevallom most talán kissé olyan vagyok, mint egy gyerek, de nem tehetek róla. A fák szinte elvarázsolnak. Majd halványan már a víz nem frissnek éppen nem mondható szaga is beáramlott légzőszervembe. Bár lehet, hogy ez csak az én orromat irritálta.. Mindenesetre figyelmen kívül hagytam.
Októberhez elég szokatlan időjárás párosul és gyönyörűen süt a nap, a hőmérséklet viszont még így is elég hűvös. Már látni lehet a tóról visszaverődő ragyogó fényt, ami szinte csoda volt a szemnek.
Hamarosan odaérünk a házhoz is. S sötét tető áll a napsütésben narancsosnak látszó falakon.

A szemem megvillant, miközben elismerően bólintok egy aprót, miközben hallgatom Esmé kitalációját. Komolyan szemrebbenés nélkül hazudik ez a lány, mint a vízfolyás. Jó színész lenne belőle az egyszer szent. Bár én sem vagyok egy angyal, ez a betegséges mese már jól bevett szokás nálam, ha egy random mugli megkérdezi mi a baj a szememmel. Barátnőm viszont úgy improvizál, mintha csak erre született volna.
Gyorsan visszaváltoztattam a szemem színét fehérre, aztán a pillantásom visszavándorol az öreg hölgyre, aki szerencsére beveszi a kis hazugságunkat. Észrevétlenül törik fel belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, ahogyan elindulunk a ház többi része felé is.
- Azt hiszem, mindent láttunk, igaz? - mosolyog Esmé, mikor végzünk a nézelődéssel.
Mindketten kezet fogunk a nénivel, majd továbbállunk.
- Most beszéljük meg, vagy majd később mikor már az összes lehetőséget láttuk? – kérdezi barátnőm, de hirtelen megáll – Sokat fogunk még hoppanálni, szólj, ha nagyon nem bírod, akkor kereshetünk más megoldást is.
- Semmi baj, pár perc után nincs már hányingerem, bírni fogom. De én esküszöm, ebbe a házba be nem teszem többé a lábam – mondom neki mosolyogva, a végén már kicsit nevetek is.
Nem rossz maga a környék, ahol a ház van, de ha választanom kellene a Kagylólak és a mostani lakhelyem között, akkor tuti, hogy nem költöznék.
- Nem tudom te, hogy vagy vele, de én úgy éreztem magam, mintha kórházban lettem volna, vagy nem is tudom – magyaráztam, miközben újra elindultam – Irritál az a sok fehér, mert persze az egész ház világos és ezért hatalmas dicséret, de olyan szinten kihagyták belőle az otthonosságot, hogy kényelmetlenül éreztem magam odabent. Szép a hely, a ház, de nagyon nyomasztó lehet itt lakni egy idő után.
Kíváncsi vagyok a többi házra is, főleg azért, mert az előbbit kifejezetten megutáltam. Annak ellenére, hogy a néni kifejezetten kedves volt velünk. Kicsit sajnálom szegényt. Nem tudom ki vetemedne arra, hogy megvegye azt a szörnyűséget, amitől próbál megválni.
Ránéztem barátnőmre és vidáman mosolyogva belé karoltam – Szerintem indulhatunk is!
Bár valószínűleg a következő pillanatban majd ez az örömöm is elmúlik és a rosszullét veszi át a helyét, de ez pár percnél tovább sosem tartott. De készen állok, hogy tovább menjünk innen, mert ha tovább maradunk itt, akkor a helytől lesz hányingerem. És azt szerintem senki sem akarja. Bármennyire is kellemesnek tűnik ez a környék, lassan kezd belőle elegem lenni, de nem tudnám megmondani, hogy miért.

Fura volt elhagyni Londont.. Angliát.. Most már itt vagyok Írország déli részén, Kinsale-ben, a tengerparton..
Megvettem azt a kétemeletes házat a főtértől nem is olyan messze. Sok a turista és a mugli, de nem gondolom, hogy ez baj lenne.
A házat belülről át kellett alakítanom, az alsó szinten a szobákat megszüntettem, kettőt hagytam meg, a bejárattal szemben, ebből az egyiket megfeleztem. Így van három szoba, plusz az a nagyobb tér, ahol magát a kávézót fogom kialakítani. Valamint – hála az égnek – volt lent egy kandalló, úgyhogy azt is el tudtam intézni, hogy a hopp hálózat része legyen.
Az emeleten kialakítottam magamnak magát a lakást. Egy kisebb konyha, illetve fürdő. Valamint a hálót és a „nappalit” egy szobában csináltam meg.

A lakás tele van dobozokkal, ágyként még csak egy matrac van elhelyezve. Én erre a matracra dőlök ki. Fehér hajam szanaszét áll, szemeimet becsukom. Fáradtsággal keveredő izgatottság tombol bennem, aminek hatására kénytelen vagyok elmosolyodni csak úgy a semmin.
Mivel én képtelen vagyok hopponálni, ezért az idejövetelben kaptam egy kis segítséget a szüleimtől. Velük indultam el lakásnéző körutamra, és vettem meg ezt a kétszintes kis házat. Akkor intéztük el a kandallót is.
A matracról felkelve, kezdtem el a bútorokat elrendezni, a dobozokból kipakolni a tárgyakat. Az ágyamat is rendesen megcsináltam. Lent a bejáratra kiragasztottam egy felhívást, miszerint vállalom térképek megrajzolását is, amit álcáztam valami ostobasággal, hogy csak a varázslók és boszorkányok részére legyen látható. Elég a mugliknak a szokatlan kinézetem, nem kell, hogy ebbe is belekotnyeleskedjenek!

Hamarosan kész lettem mindennel. Ekkor már a lámpa is világított. Késő este lett, mire végeztem.
A kávézó nem túl nagy, az egyik sarokban van a pénztár, közvetlen a lépcső mellett az ajtóval szemben. A másik sarokban elhelyeztem egy könyvespolcot, amit természetesen meg is töltöttem könyvekkel. Mellette egy bőrfotel volt, olvasólámpával. A székek és asztalok össze-vissza, egy-egy gyertyával és természetesen itallappal. A helyet meleg barna színek uralták, nem igazán használtam világos színeket. Itt-ott volt egy-egy növény és fényfüzér. Volt, ahova kitettem egy befőttesüveget a belsejében kis lángocskával. Szerettem volna, ha otthonos lenne és a vendégeim vidáman töltenék el itt az idejüket. Kint a falon még nappal egy cégért helyeztem el, ami jelzi az épület funkcióját.
Elégedetten ültem le a lépcsőre és néztem szét. Ezt én csináltam. Én értem el!

- Hidd el, nem akarod, hogy megszólaljak, ha hányingerem van – nézek rá egy pillanatra.
Egy külvárosi helyre érkeztünk, ami, ahhoz képest elég gazdagnak tűnik. Körülbelül fél órát sétálunk, míg meg nem pillantjuk a fehér házat. Mondanom sem kell, hogy nem szeretem a fehér házakat. Egy pillanatra meg is torpanunk, hogy Esmé tudatosítsa, hogy milyen tisztaságmániás nénivel van dolgunk.
- Akkor be sem kellene mennem.. A fejemet rá, hogy észre fogja venni a „kissé szokatlan” külsőmet, akármilyen vak.. Nem mellesleg nem tudom teljesen irányítani a metamorf képességeimet – mondom a lánynak, miközben magamra erőltetek egy mosolyt.
Míg a hölgy körbevezet minket és Esmé rendezi a dolgokat én inkább nézelődök. Fél füllel természetesen figyelek, hogy mit mond a néni, hiszen a kandalló talán nekem a legfontosabb hopponálási tudásom hiányában sajnos..
A ház maga nem nyeri el a tetszésem. Túl sok a fehér, túl kevés a szín. Az egész olyan hideg és idegen, az otthonosság teljes mértékben hiányzik. A kandalló nem rossz, de így messziről elég kicsinek néz ki. Vagy csak az én szemem rossz?
- Az emeleten vannak a hálószobák, egy fürdő és a terasz. Mielőtt még tovább mennénk, had kérdezzem meg, Ms. White… Öhm, remélem jól emlékszem a nevére - áll meg mellettem a hölgy – Miért ilyen fehér a szeme? Valamilyen betegséggel küzd?
Erre a kérdésre tettetett meglepődöttséggel nézek rá. Természetesen számítottam a kérdésre, ám a látszatot fent kell tartani.. Bár néha tényleg megkérdezik az egyszerű muglik, általában békén hagynak vele. Végül „összeszedem magam” és kedvesen rámosolygok a nőre.
- Igen van egyfajta ritka betegségem, ami miatt kontaktlencsét hordok, azért ennyire fehér. Alapjáraton barna – magyarázom.
Elfordulok, hogy azt higgye, hogy kiveszem a lencsét, a szemszínem egyszerű megváltoztatása helyett. Majd visszafordulok a hölgyhöz. Az egyik szememet fehéren hagytam, míg a másik barna lett, benne feltűnő fehér foltokkal.
- Tetszik látni? - nézek rá – Mi is ennek a betegségnek a neve Esmé?
Közben a lányra pillantok, aki vágyakozva tekintget a kert irányába. Gondolom a medence miatt, mert a ház leírásából nem igazán derül ki, hogy más is lenne ott.
A hitelesség miatt szólítottam meg őt is, mert eléggé úgy néz ki, mintha régi jó barátnők lennénk. Legalábbis szerintem. Pedig csak pár hónapja ismerjük egymást..
Azért remélem nem ezt a házat szeretné megvenni, mert, hogy én ide be nem teszem a lábam utána, az is biztos. De végül csak csendben várom a fejleményeket.

Egész jó forgalmam volt a kávézóban. Fehér hajam kitűnt a tömegben, még akkor is, ha az asztalok között szlalomoztam. Nem csak a muglik ritkák itt, de a metamorf mágusok is.
Szeretek itt lenni, és ezt csinálni. Bár kicsit magányos, hiszen egyedül vagyok, így néha kicsit kedvetlenebb vagyok, de nem nagyon számít.
Éppen egy varázslót szolgáltam ki, amikor kopogást hallottam az ablaküvegen. Megláttam Cocót egy levél társaságában. Gyorsan kiszolgáltam az embereket és beengedtem szegény baglyot, majd adtam neki egy kevéske kaját. Kinyitottam Esmé levelét, hogy elolvassam mit írt. Meglepődve futottam végig a sorokat és a hirdetéseket.
Kikerekedett szemekkel gondolom végig a levél tartalmát.
Majd észbe kapva firkantottam le a választ, hogy elküldhessem Cocóval és mehessek vissza dolgozni.


Ma délután találkoztunk. Sajnos a kávézót mára be kellett zárnom, ami nekem nagy kiesésnek számít az üzletben. „Technikai okok miatt zárva” - ezt raktam ki az ajtóba, az elhúzott függönyök mellé.
Azt beszéltük meg, hogy Londonban találkozunk, úgyhogy – mivel rosszul vagyok a hopponálástól – a kandallón keresztül a Foltozott Üstbe mentem. Köszönve a varázslóknak és boszorkányoknak kiléptem az utcára, majd elindultam a Trafalgar térre.
A viszonylagos jó időhöz felvettem egy vékony kabátot, vállamon csak egy bőrhátizsák lógott tele cuccokkal.
Nagy léptekkel értem oda a találkahelyre, ahol, ahogy Esmé meglátott sietősen felállt.
- Szia! Készen állsz?
Egy bólintás után el is indultunk egy sikátorba.
Láttam barátnőmön, hogy mennyire gyorsan le akarja rendezni ezt az egészet. A nyár folyamán egész jó barátok lettünk. Ő művész, én is valami olyasmi vagyok, van közös témánk. Szóval jól kijövünk egymással.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy milyenek lesznek. Csak arra kell figyelnünk, hogy mindegyik eladó varázstalan – mondta.
Én megint csak bólintottam, hogy értem.
Bementünk a szűk kis utcába és megfogtam Esmé vékony karját.
- Ha megtaláltuk az ideális helyet, akkor elmegyünk hozzád és megünnepeljük, jó?
Elvigyorodtam. Eddig nem járt a kávézómban, úgyhogy kíváncsi vagyok a reakciójára. Még hónap elején feldíszítettem az egész helyet, szóval most minden tele van tökökkel, denevérekkel, pókokkal.. Szeretem a halloweent. Illik is a mostani külsőmhöz – a fehér hajamhoz és szememhez. Még áprilisban szoktam rá, miután találkoztam Elliottal. Így járok már fél éve.
Vigyorogva belekapaszkodtam hát Esmé karjába és kavargó gyomorral vártam azt a kellemetlen érzést, ami a hopponálással jár.
A következő pillanatban már hányhatnékom volt, úgyhogy, amint megérkeztünk a célunkhoz, gyorsan arrébb rohantam, nehogy barátnőmön landoljon a reggelim maradéka.
Azt beszéltük meg, hogy Angliában kezdjük a körutat. Mikor felnéztem megláttam Twickenham területét. Hát ez érdekes lesz...

Az Elliottal való találkozásom után megint rápörögtem a tanulásra. Tudom, hogy a RAVASZommal nem tudok majd kezdeni kb. semmit, de szerettem volna jól teljesíteni.
Majd, miután ez megvolt ellátogattam az MMMM-be. Korábban tovább akartam tanulni. De aztán rájöttem, hogy nem lenne hozzá elég türelmem, és nem ezzel szeretnék elsősorban foglalkozni. Szerettem volna egy kávézót nyitni valahol vidéken. Már egy házat is találtam.
És most kérdés lehet, hogy, hogyan is kerültem akkor az egyetem területére? Egyszerű: kíváncsiság. Meg szerettem volna nézni, hogy hova kerültem volna, ha jelentkezem. És azt kell mondjam tetszett az, amit látok. Tudtam, hogy mit hagyok ki, de boldog voltam, hogy nincs korhoz kötve az, hogy mikor jelentkezek és szeretnék itt tanulni. Ha mégis meggyógyulnék, mindenképpen felvételizni fogok. Igen, a remény még mindig bennem él.
Mint azt a klisés jelenetet megszokhattam volna, elgondolkoztam és természetesen nekimentem valakinek. Sűrű bocsánatkérések közepette hívtam meg egy kávéra a nőt, aki mosolyogva fogadta el.
Olyan idős lehetett, mint én, nőies stílussal és életkedvvel megáldva. Lerítt róla, hogy művész, hogy ide tartozik.
Kávézgatás közben nagyon jól elbeszélgettünk. Nem mondtam neki, hogy beteg vagyok, igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni – és szerencsére nem volt rohamom sem. Szerintem nagyon jól összeismerkedtünk, talán találtam egy új barátot. Megtudtam, hogy a neve Esmé Fawcett és fest és, hogy fedezni tudja a költségeit egy kiadóban dolgozik.
Én elárultam neki, hogy egy kávézót tervezek éppen nyitni, valamint a vizsgáimon vagyok éppen túl. Illetve megmutattam neki metamorf képességeimet is – bár ekkorra már szerettem fehérre változtatni a hajam és a szemem egyaránt.
Lassan viszont el kellett búcsúznunk, és megígértem neki, hogy majd küldök neki egy baglyot az üzlet címével, ha van kedve és ideje, akkor el tud látogatni hozzám.
Utána hazamentem és küldtem egy baglyot a ház tulajdonosának, hogy szeretném megnézni.

Fura, hogy az utóbbi másfél évben annyira beletemetkeztem a tanulásba, hogy teljesen elfelejtettem naplót írni..
Több barátom végül is nem lett, Lynnel nagyon össze vagyunk nőve. Ő gyakran hord inkább nadrágot, így még inkább mutatva, hogy mennyire fiús. Bár a viselkedése és a beszéde is inkább hajlik arra. Ennek ellenére nagyon figyel arra, hogy megadja másoknak a tiszteletet és ügyel a megjelenésére is.


Tavaly már a második hétben elkezdtem egy térképet készíteni a kastélyról, mert majdnem minden óráról elkéstem. Szerencsére ezen már tudtam javítani, hála a térképnek, amivel nagyon jól haladok. Ezt pedig a tanárok is értékelik, sőt ritkábban tudnak pontot levonni a házamtól, mert nem kések annyit.


Nagyon gyakran járok könyvtárba is –, mint mondtam rengeteget tanulok. Ebben az évben találtam egy könyvet a mágikus teremtményekről, amiben nagyon részletesen voltak leírva a tulajdonságok és még néhány történetet is írtak az állatokhoz. Ez nem volt másképpen a sárkányoknál sem. Én ekkor döntöttem el, hogy inkább nem akarok találkozni velük, mert ott halok meg félelmemben..


Ma volt szerencsém meglátogatni Frics szobáját – inkább nem részletezem, ahogy azt sem, hogyan kerültem oda..
„Sajnos” el kellett mennie valamiért, így egyedül maradtam a helyiségben. Az én kíváncsi énem pedig természetesen kapott az alkalmon és átkutatta az egészet..
A fiókban ráakadtam egy pávatollra. Gondoltam elrakom, hisz nagyon szép. És egy ilyen szép dolgot nem szabad egy sötét helyen, egy még sötétebb fiókba  zárni. Pont az utolsó pillanatban süllyesztettem a zsebembe, ugyanis Frics visszatért, azzal az idegesítő macskájával együtt. Előadta a maga kis szónoklatát, hogy inkább fel kéne lógatni a diákokat –, de ahelyett, hogy ezt megtette volna –, kiadta a büntetőmunkát és már mehettem is. Így ezentúl minden pénteken mehetek takarítani, a kastély különböző helyeire.
Ám el ne felejtsem! Mikor visszajöttem a hálókörletbe, kipróbáltam a pávatollat. Szépen belemártottam a tintába és leírtam egy pergamenre a nevemet. A tinta egy pillanat múlva eltűnt. Értetlenül néztem a papírt, majd megismételtem a műveletet. A tinta megint eltűnt. Azt hittem, hogy baj van a tollal, így félre raktam.
Majd később eszembe jutott valami. Mi van, ha csak egy varázsige elmondása után fedi fel magát? Természetesen kipróbáltam.. Illetve sokszor próbáltam ki. Nem ment ugyanis azonnal és egy csomó egyéb varázslatot és szimpla utasítást mondtam rá, mire eljutottam addig, hogy a tinta újra látszódjon a pergamenen. Ott díszelgett szépen a nevem kétszer egymás alatt.. Az utasítás ellentettjével pedig újra eltűnt az írásom.
Nagyon megörültem és természetesen jól el is raktam a tollat.