Egy kis boríték van szépen felcímezve Nolannek az ágyára rakva. Talán az egyik szobatársa vitte oda, talán a házimanók teljesítettek egy kedves kérést, nem tudhatja. De felismerheti a kesze-kusza lányos kézírást.
Szuppiii. Nem csak egy izgalmas, új tanárt kapunk, de az izgalmas új tanár azonnal kirándulni is visz minket. Lehetne ennél is jobb? Jó lenne, ha ezt a jó szokását nem csak a diákok megnyerésére használná, aztán soha többet, hanem a továbbiakban is bevetné, hogy érdekesebbé tegye az órákat. Ez a rúna dolog elég érdekes, alapjáraton érdekesebb, mint sok más tantárgy, aminek a tanításával traktálnak minket. DE. Egyes tanárok nagyon el tudják ezt nekünk szúrni, szóval örülnék, ha a tancsibácsiba vetett bizalmunkat nem szarná el nagyon-nagyon hamar. De komolyan. Olyan izgatottsággal vágok bele egy táskába mindenfélét, ami egy ilyen rúnás úthoz kellhet hogy azon magam is meglepődök. Persze nem viszek sok dolgot, csak egy kis rágcsát, meg italt, meg meleg holmit, mert rúnákat tanulmányozni valamiért sosem a meleg tengerpartokon kell… Na mindegy…
Nolant karon ragadom az egyik folyosószakaszon, hogy aztán tőlem megszokott csacsogással vezessem végig a Három Seprűbe. Gyanítom ez a tantárgy neki kicsit jobban fog menni, mint nekem, de hát nem árt ha valamiben a pasi a jobb. Ha már szegényt leköröztem seprűvel, nagyjából szó szerint. Nem árt a férfiaknak némi sikerélmény, Jada mindig ezt mondogatta. Kár, hogy aztán szétmentek Ephrammal. Úgy néz ki, mégse volt meg valakinél az a fránya nagy sikerélmény. Vajon hol is romlott el a dolog? Biztos a Bolton ka… - Ácsi. – Tartom kissé vissza Nolant az úton mielőtt a fogadóba belépnénk. – Úgy hívják, hogy Sgae Bolton? – Kérdezem, nem mitha nem tudnám rá kifejezetten jól a választ. – Ephram és Jada, az akkori párja, egy Bolton kastély nevű helyért szálltak harcba. Bár hamar feladták… - Vonom meg aztán a vállam. – Simán lehet, hogy rokonok. – Mosolyodom el és belépek a zsupszkulcsos helyiségbe. – Izgi. – Húzom magammal Nolant is szegényt, de nem azért, mert ő önmagától nem jönne, egyszerűen csak túl izgatott vagyok. Annak is örülök, hogy itt lehetek vele. Hiányzott a szeplősen szép tekintete a nyáron…
Utaztam már zsupszkulccsal Dániába egy párszor, szóval nem volt épp újdonság. De mivel kicsit későn fogtam meg, így mintha a rántás is erősebb lett volna és a landolás sem ment zökkenőmentesen. Legalábbis sikerült profin testtel előre landolnom. Így épphogy a fejem nem szánkázott bele egy adag sárba. De megúsztam, úgyhogy miután felpattantam csak leporoltam magam és már ámuldozhattam is a hely szépségét látva. Okké. Bácsi. Eléggé kitettél magadért. Ezek után tényleg kikészülök, ha bezársz minket a terembe… Csak járatom körbe tekintetem fától fáig. Látom, hogy ezek nem kifejezetten itteni rúnák. Inkább az északi országokban látni ilyesmiket. Nálunk otthon legalábbis hasonlóbbakat lehet felfedezni, mint itt Angliában. De persze annyira nem vagyok zseni, hogy tudjam mik is ezek. Ezt a tudományágat mindig inkább Ephramnak hagytam meg. És azt hiszem pont ő tőle is hallottam már nem egyszer a Grimoire szót. Az nem valami sárkány vagy démon? Persze mivel ezt főképp csak kérdezem magamtól is, így nem merem kijelenteni ország-világ színe előtt, nehogy aztán szégyenben maradjak a nem tudásommal…
Nem vártunk aztán sokat, felsétáltunk a fák között egy faajtós házikóhoz, aminek az ajtaján úgy szintén rúnák voltak. Mily meglepő… Ahogy az is, hogy Bolton prof megtapizza őket, majd kérdést tesz fel róluk. Hát igen, azért ne felejtsük el, hogy ez mégiscsak egy óra… Blööö. Bár erre a kérdésre elég logikusnak tűnik a válasz. És hát mivel én vagyok én, nem is tudom magamban tartani, még ha nem is teljes hangerővel nyögöm ki. – Ha lenne bármilyen ereje, akkor lehet nem tudnánk a közelében állni, vagy nem tudná a prof tapizni…
Na… Most, hogy így túl vagyok a szívbajos részén az RBF vizsgáknak. Jöhet a könnyebbik fele. Persze sejtem, hogy ez nem mindenkinek a könnyebb. Illetve azt is, hogy nem feltétlen ez az egyszerűbb másoknak. De jelenleg nem izgulok. És nekem ennyi bőségesen elég. Minden mást megoldok már a seprűn ülve. Ez végül is nem egy létfontosságú tárgy. Vagyis hát nekem ez sem, mivel nem terveztem menő kviddics játékossá avanzsálni felnőtt koromban. Szerintem a családomnak bőségesen elegendő annyi instant infarktus amennyit alapjáraton okozok. Az sem kevés. Fontos a nyugodtság. És örülök is neki, hogy nem érzek semmi különösebb félelmet. Tény,a mi tény, hogy ehhez a vizsgához jobban kell a tiszta fej, mint a többihez. Ott kavaroghatnak gondolatok, itt a gondolatokat fel kell váltania a fókuszálásnak. Szóval ismét csak kifújom a levegőt, mikor kilépek a griffendél kviddics öltözőjéből. Nyilván egyszerű gyakorló talár van csak rajtam, de akkor is ad egy alaphangulatot itt átöltözni. Seprűt úgyis az előre kirakott darabok közül kell választanunk. El is veszek egyet, majd beállok a megszokott sorba. Welch Professzornak sikerült eléggé rendezetté tennie a bandát az óráin. Nagyon is jól tudjuk mi a rend és a szokás. Ez pedig biztonságossá teszi az egészet. Már amennyire ezt lehet. Azonnal szökkenünk is a szokásos bemelegítő körünkhöz, ahogy megkapjuk rá az utasítást. Megy minden, mint a karikacsapás. Bár néha kicsit belassítok, mert nem tudom Nolan merre jár és mit csinál. Neki azért nem olyan alap és egyértelem a repülgetés. De igyekszem nem elveszíteni azt a bizonyos fókuszt. Hisz a bemelegítő körök után azonnal fel kell sorakozni az RBF feladatsorához. Nem ártana legalább egy vizsgán jól teljesíteni. Ha már ilyen magabiztosan léptem a pályára.
Egyszerűen csak megérkezem. Fújok egyet, hogy kiadjam a feszültséget, ami az egész vizsgadolgot övezte a lelkemben. Aztán leteszem a seprűt oda, ahonnét elvettem. És megvárom, míg mindenki végez. De remélem azért sikerült úgy teljesítenem az RBF vizsgákat, hogy el tudjak venni jövőre mindent, amit fel szeretnék.
Mondanám, hogy nem az izgalomtól per félelemtől remegve sétálgatok be a nagyterembe. A repüléstan ehhez képest semmiség lesz. Ott végül is vagy meghalok vagy nem egy seprűn egyensúlyozva. Ott már mindegy. De ezen a jövőm múlik, azt hiszem. Bár jelenleg azt hiszem senki sem gyanít olyasmit, hogy valami nagyon neves akadémia, nagyon neves szakára mendegélek tovább. Nem mintha az MMMM egy rakás gagyi lenne, de ha apám éle nem engedne oda. Most, hogy Ephram a családfő több esélyem van a dologra, mint valaha. De ettől még gyanítom ő is lenyakazna, ha az összes RBF vizsgám szarul sikerülne. Szóval nyilván nekem is a tanulásra ment rá minden szabadidőm az elmúlt hetekben. Kérdéses mennyire is ragadt rám az ódon falak porán kívül bármi más is ebből az öt évből.
Leülök egy helyre, most is, mint mindig, nem messze Nolantől. Aztán csak hallgatom, talán kicsit remegő ajkakkal Lancaster professzor mondandóját. Nem akarom ezt… nem akarom ezt… nem akarom ezt… Meg tudom csinálni… megcsinálom jól. Ügyes csaj vagyok. Mantrázom magamban, és bár azt gondolom csak én vagyok falfehér az egész társaságban, de azért körbenézve látom, hogy na ez messze nem így van. Király. Akkor mindenki más is annyira izgul, mint én. Persze, amikor kézhez kapom a feladatlapot, egyből kapok egy nagy frászt, hoyg basztikuli ezek közül a kérdések közül semmire se tudok válaszolni… Szedd már össze magad Marga Destain! Menni fog! Veszek egy mély levegőt és nekiállok, aminek neki kell állni.
Hát jó… Sóhajtok egyet, mikor Digby elveszi tőlem a papírom. Remek. Most kivételesen véletlenül történt az eset. Nem akartam én semmi rosszat, senkinek. Vagyis, hát nem kivételesen történt ez, mert igen velem mindig ez történik… És most mégis számíthatok egy újabb büntetőmunkára. Tudom, hogy a tanárok többsége már messzemenőkig nem hisz nekem. Pedig ártatlan vagyok, nagyon is… Különben meg olyan szép, színesen a fal, nem értem miért nem hagyják kidekorálni. Legalább azokat a részeket, amiket nem újítottak fel… Mint azok a csupasz mugli házfalak, ahova megengedik, hogy nagy festményeket készítsenek. Azok egy része kifejezetten mutatós. Nem értem ebben az épületben miért nem lehet bevetni valami ilyesmit. Néha úgy érzem, hogy a muglik csak fejlődnek és fejlődnek, mi meg leragadtunk valahol egy másik században. Még az előző előttiben talán. És akkor persze még mi mondjuk, hogy fejlettebbek vagyunk… Okké…
Na, de azt hiszem akkor legalább nekem nem kéne leragadnom ott. Ha már az iskolai falfestés és a tanári karunk nagy része meg is tette. Ugyanis az a gyanúm, hogy Nolannek itt és most kellek. Még, ha a kapkodásommal és a folyamatos beszédemmel azt hiszem egy időre meg is akasztom az órai teljesítményét. - Oké. Szóval pizza. Értettem főnök. – Lendítem a karom tisztelgésre, hogy aztán újra elszaladjak és megint valami hús félét meg valami fűszert szerezzek az ételünkhöz. Nem sűrűn láttam pizzát az életemben, de az tuti, hogy nem édesség, lévén hús van rajta meg fűszerek, meg ha jól tudom paradicsomos szósz. És itt konkrétan ki is merült a tudományom. kerek, felszeletelik, van rajta piros szósz meg szalámi karikák és pont. De, hogy hogyan is készül… Jó kérdés.
- Ne haragudj Nolan, de fogalmam sincs. Otthon a házimanónk főz. – Grimaszolok egyet, miközben én magam is érlelgetem az az élesztő kifejezést. Gyanús, hogy nagyon-nagyon fontos összetevője lesz az ételnek, mivel a tanárnő külön felhívta rá a figyelmünk. – Oké. Te keresd meg azt a szakácskönyvet. – Mutatok afelé, amerre sejtem az okosítókat. – Én addig utánajárok ennek az élőizé dolognak. Élezs, élesztőnek. – És már indultam is, hogy legjobb tudásom szerint összenyaljak mindent, amit határozottan el tudok képzelni ételben. Találtam is egy kocka rondaságot, elsőre méregnek tűnt, de szerintem egy méregnek se lehet ilyen borzasztó íze. Na meg gyanúsan a csomagolás is sejtetett valamit a kilétéből. - Íme. Élesztő. – Fintorgok, mert a nyelvemen még mindig ott érzem nem csak ennek, de ezer más dolognak is az ízét. – Végigkóstoltam egy halom dolgot gyorsan. Tuti hányni fogok… - Jeleztem, hogy számíthat efféle balesetekre tőlem, tudjon róla, az a jó. Aztán persze kezemet a búbjára nyomtam. - Te meg kivel küzdöttél meg ezért a könyvért? - Még mindig ellenállhatatlan volt. Ebben nem volt semmi újdonság. Amikor tehettem hozzáértem, szinte alig vártam mindig, hogy egy kicsit beszívhassak az illatából. Kár, hogy ez a konyhai illatorgia most elnyomja. Sóhajtok is egy aprót bánatomban, majd megpróbálok koncentrálni. - Akkor. Összemorzsol. – Jegyzetelek fejben, miközben öntöm a tálba az alapanyagokat és nem cicózva azonnal gyúrom is, ami akad. – Te adagold a hozzávalókat én megpróbálom elérni, hogy összeálljon vagy mi… - Olvasok bele a receptbe, majd a totál összeragadt, tésztás ujjammal Nolan felé nyúlok. – Úúúúúú. Itt a téééésztaaa szöööörrrrny. – Mondom búgó, ijesztőnek tettetett hanggal, de persze hamar elnevetem magam. – Oké. Nyújtsuk. – Helyeslek, majd egy laza mozdulattal az asztalra csapom az összegyúrt tésztát, ami persze azonnal oda is tapad, meg közben így folyni is kezd mindenfelé, de nem úgy, mint egy folyadék, hanem pontosan úgy, mint valami mindent bekebelezni készülő szörny. Mikor némiképp lapossá válik, a nélkül, hogy hozzáértem volna Nolanre vigyorgok. – Ez kész. Mi a következő pont?
Amúgy nem szokásom késni. Eskü. Ez most valamiféle totális véletlennek a műve. Magam se tudom, hogyan is következett be, de egész egyszerűen bekövetkezett. Pedig nem is valami kötelező óra dologra haladok. Immáron szaladva a folyosón. Hanem olyasfélére, ami érdekelt, érdekel. Mert most komolyan? Hát kinek jut eszébe olyan, hogy egy halom túlkényeztetett lökedék iskolásnak mugli sütés-főzést tartson? Már amennyiben persze igazak az iskolában széles körben terjedő pletykák. De hát általában véve igaznak szokott minősülni a legnagyobb részük. Főleg azok, amik ekkora nagy jelentőséggel bírnak. Úgy fest még mindig van, aki nem áll túl szívélyes módon a mugli témákhoz. Legalábbis kisebbfajta lázadás tört ki az óra miatt azok körében, akik ezt valamiféle vészjósló változó világ jelnek fogták fel. Bénák. Na, mindegy. Menőséges. Nekem ez a lényeg. Kár, hogy azokról az órákról, amik nem ilyen jelentőségűek, két percet se szoktam késni, erről meg sikeredik egy csomót. Ez van, ha a sikerül Hóborcot megszégyenítő módon egy halom festékbombával feldekorálni a Griffendélbe vezető folyosót. Onnan meg aztán már csak fél lépés volt egy kellemetlen találkozás Friccsel... Naná, hogy már megint TE Deastain. Hiába bizonygattam, hogy mindez véletlenül történt. Mert biza úgy volt. Nem direkt dobáltam el őket. A Főzőcske után a műterembe akartam csalni Nolant, hogy egy hatalmas vásznon próbáljuk ki milyen műalkotást is lehet így összehozni. De most már csak négy lapul a táskámban. Az eredeti tizennégy helyett. És mellette ott van egy beutaló is Demelzához, hogy kiossza rám a következő büntetőmunkámat is…
- Elnézést a késésért! – Robbanok be a terembe és hirtelenjében úgy, ahogy voltam tátott szájjal csak bámultam körbe. – Azta… - Csúszott ki a számon a totálisan nőies megállapítás, úgy teljesen ártatlanul. Kéremszépen én kislány koromban láttam utoljára konyhát belülről. Azt a mindenki által ismert, kopttszürke máguskonyhát, benne egy készséges házimanóval. Legközelebb Nolanéknél jártam a konyhához. De az sem volt épp ilyen. És ott se mentem ténylegesen be. Csak úgy láttam, a szemem sarkából, hogy létezik. Ez meg. - Azta… - Mondom újra, majd végre a tanárnő felé fordulok. – Elnézést. – Mondom egy sóhaj közepette, miközben átadom a Fricstől kapott pergament. Most, hogy látom miről maradtam le, még inkább sajnálom. Szóval, csak ledobom táskámat Nolanéhoz, aztán szomorú képpel és léptekkel a fiúhoz is lépek. – Mi a feladat? – Kérdezem tőle, miközben látom, hogy valami fehér porral teli tálat nézeget. – Gondolom az a só. – Bököm meg a vállát. – Mi kell még? Mit kell csinálni? – Nézek értetlenül, de közben azért felkapok egy tál apróra vágott zöld növényt, majd egész egyszerűen megkóstolom. – Pfujj. Ennek olyan íze van, mint annak a mugli fogkrémnek, amit együtt vettünk. Borzalom… - Mutatok a tálra. De igaziból még mindig fogalmam sincs róla, mit is készítünk. – Segítenél, hogy segíthessek? – Kérdezem, de inkább fogom és random egymás mellé pakolok egy halom dolgot, amiket nagyjából felismerek. Rakok Nolan fehér porai mellé egy másik zöld levelet, ami nem a fogrém ízű. Paradicsomot, de azt is csak azért, mert felismerem. Valami lila gyömölcsfélét, hasonló a tökhöz, csak kisebb. És nagyjából ennyit. – Gondolom nem édességet csinálunk. – Kérdezem és egy nagy tál húst is begyűjtök biztos, ami tuti.
Hát nem tudom… Jelenik meg egy fájdalmas grimasz arcomon, miközben úgy állok, hogy a magam mögé tolt Nolan hozzáérhessen az unikornishoz. Nem így kéne ennek lennie. Messze nem. De tényleg olyan, mintha a professzorasszony zsigerből utálná szegény srácot. Nem is csinált semmi rosszat, miért kell belekötni szegénybe… Így még azt a leheletnyi kedvét is elveszi az egésztől, amivel eleve nekiállt ennek az órának. Tudom, hogy nem a kedvence, bár ja ez így nem is csoda. És már tényleg csak csorbul és csorbul a kedve minden egyes pont kiosztásával vagy levonásával. Pedig okos ő. De ha valamihez nincs elég kedved, és még látványosan utál is az oktató, akkor nem csoda, hogy nem töröd magad a pontokért… A fiúra nézek. Észre sem veszem már, hogyan tudok elveszni néha szép szeplőinek bámulásában. Olyan kedvesen keretezik gyönyörű szemeit… Önkéntelenül érek kicsit unikornis felé tartott kezéhez. Bár talán valamiféle támogatásnak, segítségnek szánom, nem mintha nem tetszene nekem nagyon is az, hogy kicsit érintem, miközben a finom szép unikornis szőr csiklandozza tenyerem.
Aztán a teremtmények elvonulnak. Jobb is. Megigéző a szépségük, az embert szerintem szinte kifacsarják saját magukból. Ezért is furcsa az, hogy valaki képes egyáltalán csak egy pillanatra is ártó szándékkal feléjük fordulni. Az ilyen embereknek bizonyára nincs is szívük… Mi viszont elhagyjuk az erdőt. Persze ugyanúgy Nolan mellett maradva sétálok ki a rengeteg széléről a naposabb mezőre. Már amennyire itt bármikor is napos az a mező… Na mindegy. - Szerinted ma is ki tudunk ülni egy kicsit majd a tópartra? Tegnap olyan jól esett ott megírni a leckét. Persze jó lett volna ha valami madár nem kakkantja le a pergamenem, de képzeld, végül beadtam úgy a lapot. Nem nagyon érdekelt. Dolgoztam vele rengeteget, fogadja el… - Cseverésznék, csak úgy, hogy eltereljem Nolan rossznak tűnő kedvét, de persze a mini monológomra kapott válasz elég nagy jelzés, hogy mennyire nem is sikerült ez. – Egy próbát megérhet. De alig két hónap és itt vannak a vizsgák. Jövőre úgy se akarsz erre az órára járni, szóval lehet már mindegy. Kár, hogy így érzel… De én is látom, hogy valami nem okés. – Suttogom, majd biztató mosolyt küldök háztársam felé. Sajnálni fogom, hogy jövőre már nem lesz itt velem.
ÉS hogyan lehet a legjobban megölni a hangulatot? Na hogy? Hát unikornisok után jöjjenek a fenekükből tüzet eregető tüzes rákok. Amiket nem is értem miért ráknak hívunk, ha egyszer teknősre hasonlítanak azokban a rohadt nagy ékköves páncéljukban. De hát nem, talán nem nekem kellene logikát keresnem éppen ebben. Csak azt nem vágom, hogy mi közül kell kiválogatni? Várjam meg míg tüzet lő a sejhajából, aztán fogjam meg? Az ékkövek bizonyára egy cseppet sem segítenek a megkülönböztetésükben. Vagy minden egyszerű tekinek az nő a hátán? Mondjuk lehet… Nem tudom, mikor láttam utoljára élő teknőst. Olyan muglisat. Na, mindegy…
Kicsit megbököm Nolant, mert ugyan a válasza már megint jó, megvárja amíg dünnyögése helyett megint valaki más aratja le a babérokat. – Hangosan mond, mert ez is jó… - Sóhajtom aztán, de persze addigra tényleg kimondja más is a megoldást. Mindegy. Ez van. Sóhajtok újra, majd a tüzes izébizé felé vonom a tekintetem. Tényleg szép ez is az ékköveivel, de ha nem baj akkor maradnék én is inkább az unikornisok mellett… Nem lehetne visszamenni oda?
Szupiii eljött egy újabb legendás izébizéke óra. Nem mintha nem tartanám hasznosnak, hogy tudjunk ezt meg azt ezekről a lényekről, de alapjáraton vajmi kevésnek érzem ezt az egészet. Okés, megkapargatunk ebből is valami felszínfélét, hogy aztán az élet lényegében az arcunkba bökje, majd később. Később tudunk meg megannyi dolgot, most csak nagyjából egy részét. Sokszor főképp azt, hogyan maradhat egyszerre életben a lény is meg mi is. Etesd, szeresd, légy jó hozzá. És menekülj, ha fújtatni kezd. Vagy bármi gyanúsat. Mondjuk ez a thesztrál esetében lehet eleve marha jó, amit még csak nem is látsz. Vagyis hát a mi évfolyamunkból igaziból mindenki látja, mivel egy komplett mágusostrom lészen úgy mögöttünk a múltacskában. Nem kevés halál jött velünk szembe, sajnos. Szóval jelenleg mi vagyunk a legtökéletesebb alanyok thesztrálgondozónak. Kissé elkalandoztam.
Persze ez nem csoda, főképp az én esetemben. Miközben Nolannek meséltem valami végeláthatatlan sztorit a legújabb elképesztő műalkotásos ötletemről. Igen, azt tervezem, hogy kidekorálom az egyik folyosószakaszt csupa színnel. Mármint egy olyat, ami nincs még felújítva. Szerintem menő lenne… Na, de miközben ezzel untattam évfolyamtársam, jó barátom, titkos szívszerelmem, közben azért gyors léptekkel haladgattunk az erdő széle felé. Már fel sem merül bennem a kérdés, hogy biztos itt-e a legjobb órát tartani egy halom tinédzserrel, mert gyanúsan ötödére csökkent azok száma, akik épp minket akarnak kinyírni. Bár ettől még furcsa választás. Sebaj. - Ne legyél ilyen pesszimista Nolan. Kétlem, hogy hobbiból vonogatna le pontokat. – Magyarázom, miközben belé is karolok és rá is mosolygok biztatásképp. – Hát ez a nő nagyon ért a motiváláshoz… - Sóhajtok aztán, de a mosoly még mindig ott van ajkaimon, miközben hallgatom szavait és kémlelgetem az erdőt. Nem egy nagy cucc, de a maga rémisztő módján azért van benne szépség. Mélázok el, majd ismét Nolan felé fordulva csacsognék tovább. Mondanék neki ismét valami bíztatót, csakhogy a prof némileg belém fojtja a szót. - Az én hibám tanárnő. – Magyaráztam csivitelve, de közben direkt már csak azért sem engedtem el Nolan karját. - Hát ez tényleg utál… - Sóhajtottam fel, mert alapjáraton tényleg sokkal, de sokkal többet beszélek, mint Nolan. Sokkal. Mivel én vagyok olyan jó fej és mindent végig is kommentálok. Meg eleve elvileg a lányok jóval, de jóval beszédesebbek… Mindegy. Mindenesetre csöndben maradok és figyelek az unikornisokra. De cukiiiiik. Nyávognék én is, mint egy hülye liba, de csöndet fogadtam. Nehogy Pye-omat megint miattam szidják le. De közben alig feltűnően lépek egyet közelebb, igen Nolan karjával a karomban, a lényekhez. - Nem fognak bántani. Olyan szép, érzékeny lelked van. Szerintem az unikornisok a vadságot nem szeretik, amit néhány fiú képvisel. – Suttogom, szinte alig hallhatóan, miközben Nolant azért kissé magam mögé tolva kezem az unikornis szőréhez érintem. – Hangosabban mondd Nolan. Mert ez egy jó válasz. A pálcák magjához használjuk azt a gyönyörű selymes szőrét… - Igen. Szinte érzem, ahogy rabul ejt ezeknek az állatoknak a szépsége. Még úgy is, hogy az érdektelenség álcája mögé bújva érkeztem az órára. De immáron csillogó szemekkel nézem azt a csodaszép szőrt, amit ujjaim érintenek. – Az egyszarvúszőrből készült pálcára azt mondják, hogy a leghűségesebb, bár nem a legerősebb. Mindenesetre rendkívül kiegyensúlyozott.
Mintha egy kicsit elkábultam volna. Már nem szó szerint, hisz érzésem szerint nem volt semmi abban a sütiben, amibe beleharaptam. Csak valahogy mintha jó pár esemény fölött így elsiklottam volna. Volt egy Nolan. Valahol és valamikor. Biztos az illata bódított meg. Ilyen a tiniszerelem. Valahogy mindent rózsasín körvonalba varázsol maga körül, mármint Nolan. Én meg persze csak azt látom. Meg némi csillagot és satöbbi. Holott utálhatnám nagyon, mivel ő még mindi nem lát engem. Nem úgy, ahogy szeretném. Sebaj. Sóhajtok nagyot, miután életmentőnek titulálva a süteményemet egy másik lánynak integet. - Szívesen… - Motyogom, mert igen. Persze Héli is szebb nálam. Nyilván ettől a ténytől megint szürke kép borul retinámra és ismét csak a terem szép lányait veszem észre… Sajnos azonban úgy fest, hogy Nolan is… Blaire. Na ő meg a másik. Az a lány érvényes egyáltalán? Már úgy születés szempontjából… Nem vagyunk szegények mi sem, de a szépséggel elég fukarul járt el a természet, főleg az én esetemben. Nővéreim mind sokkal, de sokkal szebbek nálam, a bátyám meg totál sármos. Én meg úgy festek, mint a rút kiskacsa. Mondjuk, ha abból a meséből indulok ki, akkor még van esélyem a szépségre. Kár, hogy az élet nem így működik az emberek esetében… Azt hiszem.
Mindenesetre egy darabig nem indulok el Nolan után. – Menj csak… - Mondom ki hangosan, de nem tudom meghallja-e. Mindegy is… Hagy vegye csak észre, hogy nem mindig az a túlhűséges házikedvenc vagyok, amihez már én magam hozzászoktattam. Engem is tessék néha észrevenni. Pont úgy, mint a többi lányt. Felcsillanó szemmel hódolva a szépségüknek. Ahjj… Mindegy… Tömök a számba egy újabb süteményt és inkább csak körbenézek, miközben valami asztalfélének támaszkodom. Van itt kaja, meg innivaló, ennél rosszabb helyem, mint összetört szívű szánalmas kis teremtmény már nem lehet. Inkább el sem nézek a Nolan-Balire páros felé. Csak figyelem, ahogy a korcsolyapályán mindenki sokkal, de sokkal jobban mulat, mint én magam. Észre se veszem, hogy önkéntelenül is feléjük lépkedem, hátha akkor elmúlik ez a keserű érzés, ami most a szívemben dobog.
Ujjonganék én, ha az nem lenne vérciki. Nyilván nekem bejött, amilyen leheletkönnyű magabiztossággal suhant végig Welch prof a pályán keresztbe. Az a lajhárlógás is olyan egyszerűnek tűnt az ő bemutatásában, mintha ennél könnyebb feladatsor már csak maga a földön járás lenne. Pedig ahogy az előbb a helyben való próbálkozásnál érzékelhető volt, ez minden csak nem baromi egyszerű. Még, most. Gondolom ő nem épp egyszer ismételte ezt meg élete során és gondolom azokat sem épp steril körülmények között. Jó játékos volt, kár, hogy lesérült. Az újságok szerint ugyan a húgát sose múlta volna felül, de még egy darabig tündökölhetett volna a közelében. Most meg… Roxfortos kis szarosokat tanít repülni… Roppantul élvezheti. Bár, amúgy szokott meccseket kommentálni vagy akár levezetni, szóval simán lehet, hogy ez csak valami hobbi. Ja… el tudom képzelni, hogy valaki önszántából azt mondja, szasz, itt vagyok egy tuti kis karrier után, az órák iránt érdektelen csemetéket nevelni. Hol a szobám? Na mindegy. Koncentráljunk arra, hogy nekünk ezt a feladatot még el kell végeznünk. És el is fogjuk. Már éppen készülök az indulásra, mikor szemem sarkából meglátom Nolant, amint Mironnak magyaráz valamit. Mivel mellőlem közben elsuhantak, így pont nem hallom, hogy mit. De, amikor elterül a földön, azt nem kell hallani. Wenlock kedves szavai még így is eljutnak a tudatomig. – Szűnj meg, Wenlock! – Ordítom utána, miközben a középső ujjam felmutatásával kedveskedem neki. Mugli szokás, de kellőképp értékesnek tartottam belevenni a mindennapos gesztikulációimba. Felszállok a seprűre és odasietek Nolanhez. De épp, csak érintem a fiú vállát, amikor is Welchre nézek. Nem tudom, hogy csak képzelem-e, de mintha ott lett volna a szemeiben, a „Nyomás a feladatot csinálni” jelentése. Hát elengedtem a gyanúsan színésztovábbképzésen járt fiút és indultam a dolgomra. Kétlem, hogy Welch tudná, hogy a srác szeret kibújni az efféle megmérettetések alól, de ha nem, az is mindegy. Azt hiszem nem Nolanből lesz a következő sztár.
Csak mozdítok egyet a seprűmön, keresve egy szabad pályaszakaszt, ahol gyakorolhatok. Csak félig tudok odafigyelni, mert szemem sarkából továbbra is Nolant sasolom, mint valami megszállott. Biztosan nem díjnyertes gyönyörűséges amit alkotok, de nem megyek közben neki semminek és senkinek. Amúgy is csak óránként egyszer szoktam megsérülni, azt viszont fixen. Szóval elvagyok, mint a befőtt és még valamiféle lajhárlógáshoz közeli dolgot is alkotgatok. Ugyan a visszaforduláson van még mit dolgozni, de alapvetően megvan minden mozzanat. Már csak a tempón kell gyorsítani és némi nagyszerű Margás kecsességet tolni a dologba. Ja, hogy olyan nem létezik? Ne már tényleg… Sebaj. Lesz, amilyen lesz majd az életem során. Mert gyanúsan a sulis csapatnál többre nem viszem, mint játékos. Rólam nem fognak úgy se Destain-Bukfencet elnevezni.
Elrugaszkodás. Stabil helyzet kialakítása. Fordulás. Visszafordulás. Leereszkedés. Csak meredten figyeltem tanárbá mozdulataira, mintha attól rögtön a memóriám is megjavulna. Rendben persze, eddig minden olajozottan ment, vagy levegőzötten, lévén ez a seprű dolog nem gőzgép. Bár olajozni néha nem árt, főképp favédővel az élősködő mágusizék ellen. Basszus, már megint elterelődött a figyelmem. Pedig most csak egy pillanatra néztem el Nolan felé. Nem mintha ő terelte volna el. A szőkeség jobban zavart, aki megszólította. Ja, valahogy mutatnom kéne a világnak, hogy létezik más pasi is. Majd elmegyek randizni Wenlock-kal. Nem, vele tuti nem. Ahjj Marga, figyelj már arra a nyavalyás magyarázatra.
Elrugaszkodás, stabil helyzet kialakítása, fordulás, visszafordulás, leereszkedés. Jól van, ennek mennie kell. Fújom ki a levegőt, pont úgy, mintha valami komplett és komplex vizsga előtt igyekeznék életben maradni. Holott ez csak egy seprű és egy megoldandó fizikai feladat. Igen, fizikai. Vagyis némileg jobban kéne mennie, mint bármi másnak. Már a nyilvánvaló bénázásaimmal karöltve is. Szóval, elhelyezkedek kényelmesen a seprűn és jól megragadom, erősebben, mint máskor. Hisz életemben először szándékozok önszántamból fejen állni vele lényegében. Nolan felé sandítok még egyet, és mivel ő előbb kezdte a gyakorlást, mint én, rögtön ki is nyögök egy fájdalmas „au”-t. – Ez nem festett túl jól… - Jelentem ki, miközben még grimaszolok is egy sort, ahogy barátom felé nyújtom kezemet, hogy felsegítsem a földről. – Menni fog. – Küldök felé egy biztató vigyort, majd újra a koncentrációra koncentrálok. Na, most. Emelkedek fel a seprűmmel, de nem merek túl magasra, mert nem akarok kicsapást a csapatból. Ennek következtében persze a fordulásnál belevágom a hátam a zöld gyepbe. Na, ez is tűnhetett ugyanolyan fájdalmasnak, mint Nolané. Ez annyira tipikus tőlem. Nem is merek inkább a professzor felé nézni, képzelem mit láthatnék rajta… Mindegy, ez van. Ismét lendülök egyet és máris újra eredeti helyzetemben ülök. Király. Leszámítva a hátfájás részét. Amin hamar felülkerekedek, hogy újra és újra elvégezzem a gyakorlatot, addig amíg drága urunk és parancsolónk mást nem mond…
Üzenetek megtekintése
