A legjobb dolog a titkokban, hogy soha nem maradnak felderítetlenül. Előbb vagy utóbb egyszer mindenre fény derül. Nem tarthatod vissza örökké a csontvázakat a szekrényben, mert azok bizony, életre kelnek és kopogtatni fognak. Olykor hegyezni kell a füleket. Hosszasan kell koncentrálni a csendre, hogy meghalld őket, felfigyelj a legkisebb kaparászásra is, melyet nem vélsz másnak, mint egy behatoló kisegér velejárójának éjjeli dézsmálása előtt. Néha pedig ordítva dörömbölnek, és egy medve erejével csapkodják szekrényed ajtajának belsejét, követelve az igazságot, a szabadságot, és azt, hogy engedd végre ki.
A te csontvázad vajon melyik a kettő közül? Kisegér vagy medve?
Talán a vér nem az ő kezéhez tapadt; Fortuna volt oly kegyes, hogy a képeket ezúttal nem vetítette le számára. Már nem élt a városban, amikor ez történt, nem ismerte, és nincs vele közös kapcsolata. A nevét se tudja, hisz az ő sajátos kis életére egyáltalán nincs befolyással ebből semmi. Jelöletlen sírja mellett a neve azt hiszed, feledésbe merül – de vajon te elfelejtetted-e a nevet?
Nem szégyen, ha igen. Nem szégyen, még mindig úgy teszel, mintha mi sem történt volna az égvilágon. Nem szégyen, hogy meg akarod úszni ezt is.
Elég jól tisztában van azzal, hogy mik történnek az erdőben. Mára már a kentaurok is egészen elfogadták, feltéve, ha nem repül bizonyos területekre, hiszen ahogyan él, sokkal jobban hasonlít az ő életmódjukra, mint a civilizált emberekére. Gemma Jenkins célja azonban határozottan az, hogy visszatérhessen hozzájuk. Kétségbeesett a próbálkozása, hogy lemossa a kezeire és ruháira tapadt vért, azonban az a lelkén szárad, és nem nyerhet ilyen könnyedén feloldozást. Winthrop maga is jól tudja, milyen így ébredni, és milyen az égiekhez imádkozni a végső feloldozásért. De az mégis csak… más.
Látta, amint látszólag megszabadult az acéltól, de már most tudja, az acél vissza fog találni hozzá – vagy így, vagy úgy. Nem érzi szükségét ahhoz, hogy ebbe beavatkozzon. Helyette alakot ölt pár méterrel mögötte, és egy régi altatót kezd el dúdolni. Furcsa, hisz nem is ismeri ezt a dalt, csak valahogy a fejébe pattant.
- A kést talán eláshatod, maradványait elszórhatod, de a végzeted egyszer utol fog érni, kisasszony. - szólítja meg. Néhány varjú, jóbarátai, mert a varjak igazán társas lények, a környéken lévő ágakról leskelődnek. Nem rejtőzködnek, nincs miért. Itt ők vannak otthon.
- Mi volt a neve? - dallamos hangon kérdezi, furcsa módon rosszallás, neheztelés, harag azonban nem látszik rajta. Inkább valamiféle gyermekiesség – ami furcsa, hiszen egyértelműen felnőttről van szó.
Csak mosolyog a válaszra, a tagadásra, nem ismerne egyetlen Dorothyt sem. A haladó őrület ott villog zöldjében, azt letagadni értelmetlen, bár magyarázatra vélhetően nem szorul, ellenben Dorothy lényével. Még sem szól rá semmit; talán nem tud további információval szolgálni, vagy talán nem akar. Fortuna csak a csillogó, piros cipőjét küldte a fejébe a nevével együtt – és valamiért több, még több cipőt, magasat, keskenyet, vékonyat, kopogósat, sarkasat, páncélozottat. Reméli, Dorothy nem felejti majd el levenni azt a bejárat előtt, ha szerencsétlenségére idetéved.
Dúdolása közben felönti a poharakat forró vízzel. A gyógynövények keveréke, melyet az erdőből gyűjtött saját két kezével, és alkalomadtán csőrével, finom, illatos gőzt áraszt, mely még ha röpke időre is, de feledtetni képes a romos vadászkunyhó szürrealitását. Talán a Madame is megnyugodna a teától, esetleg rajzol majd neki egyet, ha újra egyedül lesz. Akkor feloldhatná a száját, és nem kéne a rikácsolását hallgatnia, csak mert a kerete egy kicsit koszos lett.
- Mióta megmérgeztek a városban. - a város elárulta őt. Ott, az utcán, az emberek között nem több ő, mint söpredék, ezt pedig ha nehezen is, de az ő bomlott elméje is felfogta. Nem akarják őt, hát nem lelhet ő ott otthonra – csak kihasználnák, használták őt eddig is, hát miért maradjon ott velük? Azóta az ominózus eset óta, hogy mérget fogyasztott, ami miatt félig visszaváltozni sem tudott, inkább itt, a Tiltott Rengetegben éli eseménytelen mindennapjait. Rendkívüli ez a nap, hogy ennyi esemény történik vele, hisz még vendége is van, noha kissé modortalan, amiért nem jelezte előre érkezési szándékát. Nyár végén pedig Fortuna ezzel a kunyhóval is megajándékozta. Érdekes módon azóta senki se mérgezte meg, és az összes metamorfózisa sikeres volt oda is meg vissza is.
- Maga szabad ember, kedves Barbara Wavel. Ennyit arról, az erdőben nem mérgeztek még meg. - de persze, tegye, ahogy jónak látja. Ajkaihoz emeli a pohárkát, a tea azonban még túl forró. Óvatos ráfújás után belekóstol a cukrozatlan nedűbe. Túlzottan kiélvezni nincs alkalma, a mellettük lévő egyetlen ablakból kopogást hallani; a varjú, egyik barátja egy dióval a csőrében jelzi bejutási szándékát. Leteszi hát a csészét az asztalra, és kinyitja az ablakot a tollasnak.
- Ma a be nem jelentett vendégeké a nap. - megcsóválja fejét, és nézi, ahogy a madár lerakja a diót az asztalra. Kettőt arrébb szökken, mint aki nagyon jól ismeri már, mi következik ilyenkor. Winthrop újra előveszi pálcáját zsebéből. Egyetlen, gyenge rákoppintás, a dió héja pedig egy reccsenéssel megadja magát, feltárva a belsejét, amit tollas társai, akikből valamiért elég sok van a kunyhóhoz vezető út környékén, úgy szeretnek.
- Inkább azt mondja meg, mire kíváncsi. - szól hozzá, mialatt bárgyú mosolyt ejt a varjúra, aki nem is hezitál tovább. Csőrébe veszi a dióbelet, hogy elrepüljön vele, és elfogyassza azt odakint. Még láthatják az ablakból, hogy két másik madár is odarepül hozzá, hogy osztozkodjanak a csemegén.
- Mit akar tudni, kedves Barbara Wavel? Vagy mi az, amit nem akar hallani, mégis hallania kell? - felajánlja neki, hogy azt teszi, amihez a legjobban ért – a zenélés után. Bár a zene az igazi szenvedélye, ezek a látképek viszont az örök szenvedése. Neki már mindegy, hozza csak jövőjének kulcsát. Feltöri azt is, erőlködnie se kell.
Ha tudta volna, vendége érkezik, minden másként alakul majd.
Szerencsére az asztalt friss vadvirágok díszítik; szereti őket, kellemesebb a hangulat, és jobb, mint a semmi. De ha a kedves vendége időben szól, akkor gondoskodhatott volna arról, hogy szerény hajléka megfelelő minőségű kiszolgálást és környezetet kapjon. Például kezdetnek valahogyan megoldotta volna azt a zongorát – állítólag van is egy a Szellemszálláson, igaz, a hideg kirázza attól a helytől. Túl ijesztő, fél a szellemektől, amik hosszas évtizedek óta kísértik azt a helyet. Ő pedig egy átlagos varázspolgár csupán, aki nem tudna mit kezdeni ezen túlvilági erők ellen.
De most csak a légzongorával szolgálhat, ami édeskevés egy ilyen fenomenális látogató köszöntéséhez. Hogy is hívják? Lehunyja egy pillanatra a szemét, megszakítva a terítést, baljának mutató és középsőujját szorosan összefogva pedig halántékához emeli. Bevillan egy kép, lelki szemei előtt látja a pergamen cetlire írt nevet. Szokatlan a hangzása, kicsit szlávos, nem hasonlít a tipikusan brit boszorkánynevekhez.
- Barbara? Leejtette a nevét. Azt hitte, az ezer éves kő nyelte el, de a kék tűz játéka kapta fel, mint egy éhes lény, bár úgyis nyomában az émelygés. Maga nem éhes? – mély, teátrális meghajlással üdvözli a látogatót, miután kitárja a vadászkunyhó rozoga ajtaját. Van benne valami színpadias, a mozgása még itt, a földön, két lábbal is légies. Pedig a cipő, mely valaha fényes lehetett és lakkos, még lyukas is jobb lábán. Még ha vendégét nem is kéri meg, saját maga leveszi a cipőt, mielőtt belépne vendégét kísérve. A Dáma portréja a némító bűbáj miatt csak a fogvatartottak pánikjával és az elraboltak haragjával képes ránézni a vendégre. Majd beletörődik, hogy itt jobban szeretik majd, mint azon a padláson.
- Ne aggódjon, nem Önt akarják. Dorothyt beírták már az árnyak. – óvatosan megkerüli a légzongorát, amire nonverbális jelekkel vendégének is felhívja a figyelmét. Szörnyű lenne, ha a göthös vendége még be is verné mondjuk a térdét. A kunyhó egyik fele még mindig tele a vadászok primitív fegyvereivel. Winthrop gyűlöli őket; egészen biztos, hogy mindet meg fogja semmisíteni. De az egyik falon szép keretben legalább helyet kapott már a nagyjából egy évtizedes zárójelentése, mely igazolja, hogy Winthrop Hardy köszöni szépen, teljesen ép, biztonságosan emberek közé, a civilizációba engedhető.
A tányérok kikészítve, mire beérnek. Az ajtót nyitva hagyja – hátha vendégül köszöntheti az Istennőt magát, Fortunát is. Fortuna maga kérte, hogy tegyen így, és ki ő, hogy ellent mondjon egy valódi Istennő akaratának? Még ha nem is szereti azt, ha ezt kéri tőle, a parancs az parancs.
A tányérok maguk egyszerűek, régiek, csak itt találta őket a kunyhóban. Jobban örülne némi aranyozott díszítésnek a szélükön, de Winthrop megszokta már, hogy nem válogathat. Az övének a széléből hiányzik is egy letört darab. A kedves vendég még ha goromba is, amiért szó nélkül ideállított, mégis csak vendég, élveznie kell a jogot. Az ő tányérjára nem lehet kifogás.
- Állapota gyalázatosan hangzik, szegény Barbara. Kérek egy pillanatot, főzök egy teát, ha göthös, ne legyen ilyen közömbös.– pálcája egyetlen intésével feltöltődik vízzel a teaforraló, és melegíteni kezdi azt, miközben szórakozottan dúdol valamit. Néhány hangot ki is mond a pöccintések közben. La-la-laaa… Ritmusosan, ahogyan pálcáját is mozgatja. Az erdő a barátja – itt minden megvan neki, ami kell. Ott, az utcán, az emberek között úgy sem kapja meg azt, ami egy emberhez méltó. Pillanatok alatt el is készíti a frissítő gyógyteát, az erdő ajándékát, a tányérokra pedig rábűvöli a frissen bontott mochit, amit az iskolásoktól lopott el a birtokról, tollasabb alakjában.
+18! Mentális betegségek, bullying és gyilkosság említése, paranoid skizofrén képzelgések, szokásos bs
Nem emlékszik, hogy akkor, amikor még ember volt, bármikor kilátogatott volna a meccsekre. Nem érdekelte, hiszen a kvalitásai amúgy se voltak meg hozzá, hogy játékos legyen. Csak arra volt jó, hogy teret adjanak a játék által arra, hogy a felesleges agressziót levezessék valahol. Bár a meccsek időszakában őt talán kevesebbszer átkozták, mint máskor, úgyhogy valahol hálás is volt a kviddicsnek, hogy legalább akkor nem kellett attól tartania, hogy a Nagy Tó alatt fogják lebegtetni őt a bokájánál fogva. Aztán változtak az idők. Ő megszűnt embernek lenni, a valaha rajta nevető emberek pedig megszűntek, hát, élőnek lenni. Részben a háború miatt, és részben Fortuna, a Kegyetlen parancsa miatt. Megszűnt persze más is. Ő például megszűnt a földön járni – ahogyan most is elsuhan a kviddics pálya felett, röviden megzavarva a meccset megannyi társával együtt, akikkel már egy ideje az erdőben él és barátkozott össze. A fekete tollú hasonképei érzik ugyan azt, hogy ő kicsit kilóg közülük, mégis jobban befogadják magukhoz. A szürke rengeteget pár másodpercre megtöri a fekete; az egyik gurkó egészen közelről fenyeget egy ifjabb varjat. Csak a pirosak terelőjének köszönhető, hogy a birtok és az erdő varjainak gesztusa nem válik tragédiává. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha szétszélednének a gurkó után. A madarak azonban alakzatba rendeződve tartanak céljuk, a Griffendél lelátója felé. A fekete raj formálódni kezd a Griffelnél lelátója felett, de másodperckig még nem lehet tudni, milyen alakzat lesz majd belőle. Majd egy hatalmas, fekete szív rajzolódik ki a Griffendél színei előtt. Egy dobbanásnyi időre mintha pulzálna is, pont akkor, amikor újabb gólt dob a Griffendél, és szól vele együtt az animatronok oroszlán bömbölése, mely betölti az egész pályát. Egységként járják tébolyult táncukat a levegőben, a szürreális koreográfiával mintha maga a Halál tapsolna a Griffendélnek. Mintha a varjak szárnycsapásai is egyszerre történnének. Károgásuk egyetlen gyászkórus, holott nem az elmúlást, hanem az örömet jöttek ünnepelni. Fekete rengetegük ünnepi zászlóként ragyog a lelátó előtt, hogy így tisztelegjenek barátjuknak. A raj a harmadik szívdobbanás után még egyszer összeáll, és tisztán egy R betűt formálnak a levegőben. Ezután széttöredeznek, és leereszkednek a lelátó tetejére, rozsdás vasaira és gerendáira. Az egyik, a legzöldszeműbb merészkedik a legközelebb az emberekhez azáltal, hogy a lelátó peremé, a közönséghez közel húzza össze magát, mintha csak egy kicsi, fekete gombolyag lenne.
Mint a friss házasok első lakásvásárlás után. Már harmadik hete élvezi Fortuna kedves ajándékát, amit nem is kért tőle, csak megkapott. Való igaz, nem tökéletes, de a Hardy-birtok sem volt az, ahol ártatlan gyermekkorát töltötte. Talán télen meglátogatja majd a helyet, ahol minden elkezdődött, csak hogy megnézze, milyen is a birtok állapota. Emlékeiben az áll, hogy nem volt olyan vészes, az anyja valahogy fel tudta nevelni őt ott is. Egészséges, független, felnőtt fiatalember lett belőle, és ennek az állításnak talán a fele igaz is lehet. Emlékszik annak a fának az árnyékára, melynek ágait egy szörnyeteg fenyegető, kinyúló kezeiként vizionalizált annak idején. Elképzelte az árnyékhoz tartozó testet, mely minden éjszaka ott ólálkodott az ablaka alatt azzal a céllal, hogy elragadja őt és magával vigye. Azt hitte, a szörnyeteg egyetlen célja, hogy elrabolja őt és megölje. De most már tudja, hogy botorság volt félni tőle, mert a szörnyeteg a barátja. A szörnyeteg nem fogja bántani. A szörnyeteget csak félreértette. A szörnyeteg ő maga. Az ő ujjai is épp oly kecsesek és keskenyek, mint azok, amiket ablakán át az árnyékok játékából látni vélt. Azt azonban nem a szél és nem a vihar mozgatják, hanem ő maga üti vele a képzeletbeli billentyűzetét szeretett otthonában. Az összetákolt, háromlábú szék talán nem a legkényelmesebb, de zongorához épp magasságban van. Szörnyek helyett szíve vágyát, a zongorát képzeli oda, ujjai pedig sebesen táncolnak a nem létező billentyűkön. Fejében mégis tisztán hallja a melódiát – még azt is, amit tévesztett. Biztosan kijött már a gyakorlatból, régóta nem tudott már leülni egy valódi hangszer, lelkének kiterjesztése elé. Hallja a festmény panaszkodását, amit a fegyverek helyére helyezett oda. A Dáma portréját csak úgy találta Roxmorts egyik padlásán. Kár lett volna, ha a hölgy örökké láthatatlan marad, és tovább feledtetik létezését. De Winthrop szereti a művészetet, és tudja, hogy az a kép jobb sorsra érdemes, úgyhogy leszedte róla a pókhálókat. Igaz, a szállítása alatt volt egy kis gond. A barokk festmény arany keretére le akart csapni egy, az erdőben zavargó furkász, és kemény munka és szerencse árán kapta csak azt vissza. Még most is látszik rajta egy kis sárfolt ott, ahol a furkász miatt beleejtette. Ráadásul a Dáma azóta sem képes elhallgatni. Most is silencioval kellett büntetnie azt, amiért megzavarta a légzongorás zenéjét. Megtöri azt valami más is. Elkapja az énekhangot, mely minden bizonnyal más, mint az övé. A sajátját ezer közül is felismerné. A zongoradalt a közepénél hagyja félbe, hogy meggyőződjön arról, tényleg ember az, akinek a hangját hallotta. Nem, azt azért ő se gondolja, hogy az idegen hallotta volna Winthrop Hardy hírét, ő ugyanis minden igyekezete ellenére sosem lett híres énekes. Legfeljebb a kedves, tébolyult sorozatgyilkos a szomszédból, de hogy híres? Fortuna rengeteg ajándékkal lepte meg az évek alatt, de a hírnév nem szerepel gesztusai között. Kapkodva áll fel, majdnem beleütközik a szobácska közepén álló légzongorába, majd sietve készülődni kezd. Miért nem szólt előre, hogy látogatóba érkezik? Miért nem mondta hamarabb, hogy jönni fog? Nem főzött semmit, újonnan rákapott arra, hogy a gyerekek etetik. Ha most még fog egy pockot, azt lesz ideje kisütni? De hiszen fűszerei sincsenek! Van még neki egy csomag ragacsos valamije, amit az egyik kis diáklány adott neki egyszer (vagyis biztosan azért volt mellette egy kövön, amíg ült a birtokon). Talált tányérokat valamelyik szekrényben, az jó lesz talán! Pálcasuhintással térít meg a kis sarokasztalkánál, egy kancsóban friss vízzel, amit egy közeli forrásból hozott. Szerencsére épp ma reggel cserélte a vázában a vadvirágokat is újakra, ahogyan azt édesanyja is szerette. Még egyszer ellenőrzi magát a tükörben – valamivel talán ápoltabbnak tűnik ahhoz képest, ahogyan a városban kinézett, vagy inkább máshogy rendezetlennek. A hiúságra idő nem marad, a vendéget üdvözölni illik. Nem szeretne a világért se modortalan lenni. - Szeretettel köszöntöm nálam! Nem küldtem invitálást, de mégis itt van, hát ez csodás! – meghajol mélyen a vendég előtt. Mindig úgy hitte, hogy így illik. - Maga vendég vagy kísértet? Mindegy, mert a kövemen ül, csak ne hagyjon vért. A szomszédaim megérzik. – meghajlás közben pásztázza maga előtt a földet. Meg kell állapítania, hogy sajnos kilyukadt a cipője. Talán meg kéne azt javítania valahogyan.
✠✦✠Fortuna kegye✠✦✠ ❧ it's only me, myself and I ❧
+18! Mentális betegségek, paranoid skizofrén képzelgések, gyilkosságra való utalások
Miért is ne? Hetek óta figyeli a közeli fák ágairól az elhagyatott kunyhót. Mert hogy elhagyatottnak tűnik ugyan, de hogy valóban elhagyatott-e, az mindaddig nem derül ki, míg nem érkezik más, aki igényt tart erre a palotára. Mert a Zsebkosz és a mocskos, hideg, londoni utcák után ez számára tényleg egy palota. Miért is ne foglalhatná el? Már hozzászokott az erdőhöz, amiben él. Régi emlékek azok, amik a Roxforthoz, a birtokhoz és ezzel gyerekkorához kötik. Vajon még mindig szokás az erdőbe gyerekeket küldeni büntetés céljából, vagy ez csak az ő generációjuk sajátos kiváltsága volt? Emlékszik arra, amikor elgyepálta őt egy halom tündérmanó. Meg arra is, amikor a nála dominánsabb iskolatársai lábainál fogva lógatták őt fel az egyik fára a Rengeteg szélén. Szinte maguktól keltek életre ezek az emlékek, ahogyan egy-egy ismerősebb helyre, vagy az innen nem látszódó kastélyra nézett. Még mindig érzi csontjaiban a tündérmanók harapását, és akárhányszor eszébe jut, önkéntelenül megfogja karján azt a részt, ahol a legnagyobb sebet kapta, pedig már nem látszik a sérüléséből semmi. És még mindig hallja iskolatársai kacaját. Vékony, gyermeki hangok, de nem az ártatlanságot hordozták magukkal, hanem az üres, ostoba szórakozást. De ma már ő nevet rajtuk, hiszen mind halottak. Nem biztos abban, hogy mindet ő találta meg, és nem tudja biztosra, hogy mindig ő volt-e Fortuna, ó, a Sors maga, a kegyetlen istennő! Miért is ne lehetne az övé? Néha hall valamilyen állatot a környéken, de nem tudta meghatározni, mi lehetett az. Mióta ismeri valódi formáját, a vadak egyébként teljesen máshogy állnak hozzá. Érzik rajta, hogy nem teljesen tartozik közéjük, mégis jobban maguk közé invitálják, mint a civilizáció béklyója alatt sanyargó embereket. Nem tudja, miért, de valahogyan mégis tudja, hogy az állatok, legalábbis a legtöbb nem fognak veszélyt jelenteni rá. Miért is ne tarthatná meg magának? Az ajtóhoz nem nyúl, mert az épp úgy fest, mint ami egyetlen érintésre össze akar omlani. Betört ablakán át azonban könnyedén besurran. Ahogyan felveszi emberi alakját, fülsüketítő zajt hallat az egyik riasztóbűbáj. Kezeit füléhez tapasztja, mert a hang éles és kellemetlen az ő érzékeny füleinek. Egy teljes perc is eltelik így, mire összeszedi magát ahhoz, hogy a bűbájt semlegesítse, és ismét csend legyen. Az egyik falon fegyverek lógnak. Szerszámíj, kések, és még ki tudja, mi. Nem igazán az ő ízlése, biztosan le fogja cserélni egy szép portréra őket, tekintve hogy ez a kis kunyhó legstabilabban és legszebben álló fala. Ő mégis a biztonságot látja még a mohával szőtt, bedőlt falban is. Pálcája suhintásával valamivel komfortosabbá varázsolja a teret, még ha nincsenek is nagy igényei. Az egyik fal mellett hívogatja őt egy régi, rugós ágy. Hasonlít ahhoz, amilyenben a Szent Mungoban is aludt kedvenc szobatársával, Gilderoy Lockharttal. Vajon mi lehet vele mostanában? Kiporolja az antik szőnyeget, reparoval pedig megjavítja meg az ablak alatt lévő kis asztalt és a hozzá tartozó széket. Kettő szék is van, de neki nincs szüksége kettőre. Mégis ki látogatná őt meg? Bár Fortuna, igen… vele egyszer szívesen leülne teázni azokkal a levelekkel, amiket a környéken fog találni, gyűjtögetni. Bizonyára Fortuna jutalma ez a palota hűséges, odaadó szolgálatáért. Odakint úgy látta, még egy kerti zuhanyzó is van. Bár azért még jól nézne ki itt egy zongora. Új hang vegyül az erdei zajba. Nincs nappal és nincs éjszaka, hogy káprázatos operájával meg ne köszönje az erdő lakóinak és magának Fortunának, hogy itt lehet velük.
Disclaimer: A karakter ideköltözött önkényesen. Ettől függetlenül a helyszínen lehet játszani nélküle is. Egyszerűen azokban a játékokban vagy nincs itt, vagy varjú.
Fájdalom? Mit neki fájdalom? Az nem több, mint egy tanító, bár meg kell hagyni, hogy az életben nincs olyan mester, aki többet tanítana nála. Tanította ennek megfelelően Winthropot is. Először még akkor, amikor gyermek volt. Nem több, mint ártatlan, puha bőrű, de már akkor rikítóan zöld színű fiúcska. Hozzáért a tűzhöz, mert meg akarta érinteni, hogy többet tudjon róla. Theobald, a bátyja még biztatta is rá, hogy tegyen így, jó lesz az neki, érdekes tapasztalat. Szó szerinti értelemben nem is tévedett ezzel kapcsolatban, mert valóban érdekes tapasztalat volt. A sérülést nem mondta el anyjának, mert félt bátyja bosszújától. A fehér égési hegek a mai napig látszanak hosszúkás ujjain, legalábbis azon, ami emberi maradt, és nem fedik be azok a méretes, obszidián színű, irizáló tollak. Majd tanította őt tovább Oizys, Selket és Hel. A fájdalom három istennője formálta őt, vagy épp formálták a világot általa. Még a hangját is nekik köszönheti. Hiszen megszenvedett azért, hogy még animágus alakjában is az elsődleges ismertetőjele a hangja legyen. Hármuk kemény munkája által ért révbe azért, hogy a legfőbb, legfontosabb Istennőt szolgálja. Tyche, Shai, Mammetum és Fortuna szól hozzá, és cselekszik általa. Nem több csupán, mint egy eszköz a Sors kezében. A repülés képességét is talán azért fedték fel előtte, hogy hatékonyabban és észrevétlenebbül tudjon segíteni a Sorsok Istennőjének, aki elrendezi az életutat és a halált. Ez az ő életútja. Nem foglalkozik hát a fájdalommal, sőt, még inkább kívánja azt, hátha akkor kipattan majd valami a fejéből, amivel segíthet, és amivel jobban kifejezheti magát. Csak erősebben és egyre erősebben ütögeti homlokát, hogy eszébe jusson valami. Nem teheti meg, hogy az üzenet, Fortuna szavai, mit szavai, képei ne jusson el a megfelelő helyre. És miért is ne? Miért is kommunikáljon szavakkal, ha megteheti ezt képekkel, érzésekkel? Mit számítanak a szavak, ha nem tudja megtölteni őket azzal, amit érez? - Hát értem már! Te nem érted? – abbahagyja fejének ütlegelését, és leereszti elgyengült karját. Jáde színű szemeit a jáde nevűével összekapcsolja. Egészen szokatlan dolog szemtanúja lehet Giada, ahogyan Winthrop íriszei szó szerint megremegnek helyükön. Rossz beteg módjára a bájitalt nem veszi el, mert a szenvedése most nem fontos. Az csak egy körülmény, ami ide juttatta. - Fortuna bölcsessége nem a fájdalmaim csillapítására vezetett ide. Hanem ezért… – felszabadult kezén még ott van saját vérének nyoma, amivel benyúl zsebébe, hogy elővegye azt a kopott, régi pálcát, mely hűséges társa gyermekkora óta. A pálcát halántékához emeli, szemeit pedig lehunyja, amíg az emlékeket idézi fel magáról azokról a képekről, amiket pár napja látott. A gondolatok ezüst színű folyadékként manifesztálódnak, ahogyan pedig távoznak a fejéből az ezüst szálak, úgy kerül megkönnyebbülés is az arcára. A legközelebbi üres edényt, bájitalos üvegcsét, tiszta fiolát használja azért, hogy az emlékeket azok legnagyobb pontosságával átnyújthassa. Giada a saját szemével láthatja majd azt, amit Winthrop is a látomásban. - Meren… – a munkáját befejezte, a szót már nem. Láza már nem kínozza felesleges szenvedéssel, a rossz betegek önsorsrontása azonban hamarabb eléri őt, mint a medimágus, aki majd tényleg foglalkozik a bajával. Pálcája a földre esik, ő pedig a kimerültségtől vissza a betegágyra eszméletlenül.
✠✦✠Ars Occulta✠✦✠ ❧ The tane unto the t'other say 'Where sall we gang and dine to-day? ❧
18+
Alacsonyan száll a fők között, a kacskaringós ösvények felett. Bolondnak bolond, de nem ostoba – tudja, hogy egyetlen előnye a vadásszal szemben, mert hogy a francia is közéjük tartozik, már bebizonyosodott, az apró, tollakkal borított termete, mellyel a levegőt könnyedén szelheti át úgy, hogy kevésbé kelljen attól tartania, hogy észreveszik őt. Winthrop nem egy eposzi hős, hanem csak egy szerencsétlen tökfilkó, akit véletlenül erre vetett a sors. Világéletében menekült, ha baj volt. Szedte a sátorfáját, akár vadászok üldözték őt, akár az igazságszolgáltatás. Bármennyire is szereti túlsó expresszionitással kifejezni azt a kevés jót, melyet lelke még tartalmaz, mindezeknél az életét azért mégis csak jobban szereti. Az ösztönök még akkor is ragaszkodnak hozzá, hogy éljen, és az élet szépségeit keresse, ha reálisan nézve az nem sok jót ígér. De Winthrop egy kedves bolond, akit nem érdekel a realitás. Nincsenek túlzó tervei. Nincs felkészülés, nincs segítség, nincs mesterterv. Csak a meglepetés ereje van – meg az a tény, hogy nem csak kellően elkeseredett, de a korszellemnek megfelelően, egészségesen aljas, ha az a túlélését szolgálja. S bár Fortuna most nem küldött neki utasítást, nem parancsolta, hogy mocskolja be kezét, mártsa vérbe és öljön érte, ő úgy hiszi, hogy ezt a véráldozatot meg fogja neki hálálni. A könnye már felszáradt, miután a francia nyomába ér. Megpróbál észrevétlenül a háta mögé osonni tollas alakjában. Kellő távolságot tart, hogy ne tudja csak úgy észrevenni, hiszen akkor az egész próbálkozás értelmét veszíti. Ha pedig ez sikerül, nem késlekedik tovább. Tisztában van a látszólagos erőviszonyokkal. A francia elég ravasz volt ahhoz, hogy megtévessze az egész helyi varázskommunát. Talán ő, Winthrop volt az első, aki igazán kételkedni merészelt benne. Éppen ezért, bár a francia lesérült, neki eszébe nem jut az, hogy szemtől szemben kiálljon ellene. A vadász még vérrel és hányással ruháján is vadász. Emberi alakba változása után azonnal pálcát rántana, hogy sóbálvány átokkal bénítsa meg. Épp elég neki, ha a francia elég kiszolgáltatott számára. Ha ez sikerül, utána neki már nem kell pálca. Megszokta már a körme alatt a vért.
A nevetés keserű, mint Jenůfa. Olyan a nevetése, amire senki nem nevet vissza. Nincs benne semmi öröm, mert Fortuna soha nem adott számára semmilyen örömet, csak késztetést. Nem vágyat, hanem valamit, amit muszáj. Parancsot, amit teljesítenie kell. Nem kérdezi meg tőle, hogy mit is szeretne. Nincs neki választása, a hangot belülről hallja, mégis kintről jön. Fortuna csak akkor nem súg a fülébe, ha épp annyira sem ember, mint most. Ha testét elfedik a finom, fekete tollak, Fortuna is elhallgat végre, és nem súg gyilkos parancsokat fülébe. De mostanában mást is suttog neki. Sorsokról beszél neki és fájdalmakat mutat. Képeket és szavakat, érintéseket és nyomokat, és mindent, amit érezni lehet, mint egy régi sebhelyet. A válaszokat, amikért mások megszállottként küzdenek, ő már puszta kézzel tapintja. Ez a közös benne, és azokban, akiket mostanság meglátogatott – a megszállott küldetéstudat, a kényszer, a parancs, érkezzen az belülről vagy kívülről, teljesen mindegy. Fortuna kegyetlen. Fortuna elveszi, amit akar. De Fortuna olykor ajándékot is ad. Talán minden élet, amit Winthrop elvett az Ő nevében, nem volt több, mint fizetség azért, hogy egyszer, valahol, valamikor, valaki másnak megadhassa azt, amit elvettek tőle: az esélyt, hogy megtalálja azokat a válaszokat, amiket keres. És mindazt, ami még nem veszett el teljesen. Teste úgy emelkedik meg fekvő helyzetből, mintha Giada csak a heti bevásárlását emelte volna meg. Sovány, könnyű, és láthatóan még beteg is. A takaró újra a földre csúszik méretes szárnyáról, amit egyszer, gyengén, ösztönösen meg is mozgat. - Nem ismerem. – feleli, zöld szemeivel átszelve a teret kettejük között, egyenesen Giada pillantásába kapaszkodva. Régi ismerősként köszönti a tekintetében a megszállottságot. Ezt ismerte fel, ezért irányította hozzá Fortuna. - Nem tudtam, hogy hívják. Nem tudtam, hogy neve van egyáltalán. Csak a fényt láttam, ami egyszerre mindent elvakított, majd hirtelen összezsugorodott. – köhögi fel a szavakat, s emberibb, ám helyenként tollas kezét szája elé emeli. A mondat végére némi vér buggyan ki ajkai közül. Két nap telt el a látomása óta, az viszont mégis ott rezeg a tüdejében, mint a hideg, párás levegő, melyet sosem tud igazán kifújni. Nem rohad, de nem is lélegzik. Magában ismétli a szavait, az Ő szavait, amit Fortuna hírnökeként közvetített. Winthrop persze teljesen épelméjű, még papírja is van róla – jól tudja, most azt várják el tőle, hogy emberként viselkedjen. Magyarázatot kérnek tőle. Valamit, ami emberi. De ő nem tudja ennél jobban átadni, amit látott, mert annál a dolognál talán még ő is emberibb. Mozdulatlanul ül az ágy szélén, ügyet sem vetve az esetleges fenyegetésre, és ügyet sem vet a szájából kibuggyanó, mérgezés jeleként megjelenő vérre. A fájdalom régi ismerős, a gyógyital pedig, amit kapott, kellően csillapította a terheket, még ha meg nem is gyógyította. Emberi végtagjával belemarkol combjába, mintha ez megakadályozhatná őt abban, hogy elsodródjon. - Egy testet láttam, de abban nem volt se zaj, se jelenlét. – erőlködik, hogy visszaemlékezzen a képekre, azonban a látomás két napja volt. Elillantak a részletek, és elillant ő is. Lehunyja szemhéjait, lenyeli a vért, de nem lát többet, mint keringő foszlányokat arról a képről, ott lent, mélyen a föld alatt. Erőlködik, bármennyire is erőlködik, képtelenség az általa ismert szavakkal jobban körülírni azt, amit látott. Nem tudja megnevezni és kimondani, mit látott. Elengedi combját, tenyerét haléntékához csapja, mintha az alatta megbúvó idegek közül még kikényszeríthetne bármit. Egyetlen szó vagy kép, egy visszhang, amiből tudna építkezni abból, amit már nem tud felidézni. Egy ütés, majd még egy. Majd még egy és még egy. Tökéletes ritmusban, de egyre gyorsabban. A negyediknél már remeg a keze. Az ötödiknél pedig fejéből is kiserken a vére. Arca nem a fájdalomtól, hanem az erőlködéstől torzul, ahogyan megpróbálja az információt kiszakítani magából. Hisz mi másra is számítasz valakitől, aki egy ilyen pergamennel a zsebében jár-kel a világban?
18+ mentális betegségek ábrázolása, erőszakos témák, vér, általános Winthrop bs
Ábrándos arccal nézi, ahogyan a kezéből kitépett rózsa tüskéje megszúrja a tenyerét. Érzi, ahogyan a vér sötét lassúsággal lecsorog csuklójáig, bizseregve csiklandozva bőrét. Arcához emeli sérült balját, jobb kezével pedig maszatolni kezdi rajta a vért. Picit azért fáj neki, a fájdalmat azonban régi ismerősként köszönti. Már el is felejtette, milyen nélküle. Ujjai finoman köröznek az apró seben, mintha el tudná törölni azt az apró, szúrós fájdalmat, amit Fawcett okozott, ha elég puhán nyúl hozzá. Vidításként a vérével egy apró, de mutatós szívet maszatol a tenyerének belső felére. Elkenődik bőrén a vörös nedű; a rózsát elvették tőle, rendesen kiszakították kezéből, így számára már csak egy szirmok nélküli folt maradt fent. A szív, amit rajzol, valójában nem is szabályos. Inkább emlékeztet egy üres magzatburokra. Winthrop mégis úgy festi azt, mint ahogyan egy gyermek az ablakra karácsony idején. A szavak az orosz tél ígéretét hordozzák magukban, de nem többek annál, amik: ígéretek valami rosszra, valami baljóslatúra, valami fenyegetőre. Őt pedig számtalanszor fenyegették már meg gyarló élete során. Pontosan tudja, melyik az, melyet kellően komolyan vehet, és melyik az, mi nem több, mint indulattól vezérelt, de üres fecsegés. Márpedig Fawcett fecseg. Fecseg a fenyegetésről, fecseg a gyászról, fecseg a bosszúról… de nem tesz érte semmit! - Én vagyok a tavaszi szellő, mely felébreszt és figyelmeztet a bánat és viharok idejére. Vándor vagyok csupán, ki emlékeztet hajdani dicsőségedre. – gyermeteg mosollyal pillant fel rá, mintha csak egy csínytevésen kapták volna. Aztán kíváncsian lenyalja az ujjáról a vért, amivel az előbb még maszatolt bal tenyerére. Szája szélén halvány, vékony csíkban marad ott a vérből. Nem sok, épp csak annyi, hogy úgy nézzen ki, mintha elkenődött rúzs volna valahogy lecsúszva, mintha rossz helyre kente volna fel. Alig észrevehető, mégis zavarba ejtő. Ahogyan pedig megízleli a sós, fémes, édes ízű vitaét, fejében meg is szólal a régi dallam. - De hát maga most is játszik. Egy szerepet, mintsem az életével foglalkozna. Díszletek mögé bújik, és úgy tesz, mint aki él. Csendben nézi végig, ahogyan a világ az emlékeikkel együtt elrohad. Elismerem, szép szerep. Kényelmes, tiszta… fájdalmaktól mentes. – áll fel lassan, az előrehaladott őrület csillogásával a szemében. - De a szerepet nem maga írta, hanem azok, akik elvették a családját. – meg se próbál úgy tenni, mint akit érdekelne az, hogy mennyire illik vadidegenek felé így beszélni. Minek is foglalkozzon emberi normákkal, ha ő már nem is ember? Csak egy hírnök. Egy varjú. Egy vándor, aki emlékeztet arra, ami volt, vagy ami lehet. Nem foglalkozik többé a másik koncertből ide szűrődő zajokkal. Hasi légzéssel megtelíti tüdejét, hogy tiszteletét hódolja dalával Fawcett családjának elmúlása előtt. Hangja éppoly tiszta, mintha az operaházba váltott volna jegyet egy személyes hallgatósága. A dalrészlet érzelmekkel, de tébollyal vegyítve szól figyelmeztetésül. S hogy miről figyelmeztet? Arra talán hallgatóságának önállóan kell rájönnie.
♫ Ils ne trouveront plus que deuil ♪ ♫ Et que misère! Hélas! ♪ ♫ Pourquoi me réveiller ♪ ♫ Ô souffle du printemps! ♪
Akárhány világban ébredünk, mindig lesz egy pillanat, amikor ugyanazt a csöndet halljuk. Álljunk hát egy kolostor romjainál, vagy két utcazaj között, a mozdulatlan légpárnák alatt. Én mindig előbb hallom, míg te ugyanazt mindig picit később. A perc, ami engem megállít, a te válladra hullik. Te mindig ott állsz. Én alacsonyan szelem a levegőt az erdő, a fekete vizű tó, vagy épp a koszos utcák fölött. Mindegy, hol ébredünk fel, az útjaink mindig összerezzennek egy pillanatra.
Két emlék vagyunk, amik ugyanabba az álomba tévedtek.
✠✦✠Ars Occulta✠✦✠ ❧ The tane unto the t'other say 'Where sall we gang and dine to-day? ❧
Szeretne ő is jó lenni. Szeretne ő is jót tenni a világban. Szeretne több lenni, mint egy kés, melyet Fortuna, az a kegyetlen, szeszélyes, őrült, táncoló Istennő kénye-kedve szerint használ önnön akarata beteljesítése érdekében. A semmiből rántja őt elő, suhint vele egyet, majd visszahajítja Winthropot a mocsokba, ahová való. Vonzza őt a Hold fényes oldala. Egyszer, nyomorult élete során csak egyetlen alkalommal, de szeretné, ha végre átléphetne rá a sötétebbik feléről. Adni, nem pedig kényszerből elvenni, az Istennő akaratából ölni. Végre nem kiszolgálni azt az isteni hatalmat, melyről az inkvizítoroknak még csak elképzelésük sincs. Az inkvizítorok hamis istene Lady Fortunával szemben áll. De míg az ő tetteik csak díszbe öltözött brutalitások, énekesünk Istennője nem magyarázkodik feleslegesen. Csodálja tehát Szent Giadát, mert ő gondolataiban már szentté avatta a nőt. A fiú, akit a látképekben megpillantott, szintén érezheti azt, hogy milyen különleges erő és mekkora fény is lakozik benne. Elérzékenyülni látszik ismét. Bár jól tudja, az alkalom és a helyzet nem a legmegfelelőbb erre, így szakadt, koszos talárja szélével fel is itatja a szemeiben összegyűlő folyadékot. Eleanor sikolya szeli át a levegőt. Érzi, hogy valaminek történnie kellett. Túl kevés volt az idő hozzá, hogy tüzet gyújtsanak. Nem maradt idő, amit tovább vesztegethetnek. - Lépteid kísérje óvatosság, el ne csábítson hamis jóság. Figyelmed vesd, hova árny borul, mert veszély les rád, s baj orvul. E lepel az ajándékom te néked. Megvéd a szemtől, lesz kiváló menedéked. – pálcáját megemeli, de láthatóan gyengédséggel, és nem erőszakkal. A rejtőzés mestere segítene elrejtőzni egy kiábrándító bűbájjal a fiú számára. Ha Eleanort nem is tudják megmenteni, áldozata nem marad felesleges, ha a fiú él. - Szemmel tartom a franciát, de ne félj - hangom messze száll. Három szólam a győzelem. Kettő a feléd közelgő veszély. Egy pedig az utolsó dal. – fontosnak érzi megbeszélni a pontos jelzéseket. Ahogyan azt is, hogy megnézze, mi van a franciával. Ha pedig szükséges, akár le is számol vele. Retteg azonban attól, hogy ez a végső búcsú ideje is lehet. Rossz érzés fogja el, amiből az egyetlen ésszerű cselekedet a menekülés lenne. De ők már eldöntötték, hogy harcolni fognak. - As I was walking all alane, I heard twa corbies makin' a mane. – még egyszer hallatja páratlan énekhangját, bár nem olyan teli torokból, ahogyan a romos kápolna katakombájában tette. Az eredeti dal két varjúról szól, kik egy elhullott lovag tetemét készülnek felfalni. Bár most lehet, hogy ő lesz az a tetem, amiből varjú barátai lakmározhatnak. Ezzel a végszóval változik át apró, fekete tollú, madár alakjába. A fák, lombok takarásában igyekszik repülni, és visszakövetni az útvonalat, hogy megtalálja a franciát.
✠✦✠He hides in the shadows✠✦✠ ❧ May God have mercy on your soul ❧
Nem is figyelte, melyik volt az a ház, amelybe behatolt. Hóvihar volt – az a fajta, amelyik könnyedén maga alá temeti őt. Apró, tollas testét teljesen elborítaná a finom, ropogós hó, és talán nem tudna felkelni belőle. Van ugyan másik arca, amely termetéből adódóan talán valamivel ellenállóbb a természet ezen kihívásai ellen. Az emberibb arca azonban nagyobb szörnyet rejt magában – gondolatokat, amik egy megfoghatatlan közösből születtek, és tetteket, melyek elkövetésére a gondolatok sarkallták. Gyilkosnak senki sem született, azzá válni kell. Mégis, Winthrop egészen közel áll ehhez. Ismét átvette a teste felett az irányítást a késztetés. Könyöröghetett megint Fortunához, annak gráciát nem ismerő arcához, hogy kegyelmezzen meg nekik, de Fortuna ezúttal elvette azt, amit akart, és nem ismert könyörületet. Akarta magának – Winthrop pedig a kéz volt, ami teljesített. Tervei szerint hónapokra legalább eltűnt volna. Úgy tervezte, lábnyomát se látni majd a hóban, mert egyszerűen nem ér majd földet lábaival. Megtanulta, hogyan csapja be Fortunát, és tudja, hogyan rejtse el magát nem csak az ő, hanem az emberek fürkésző tekintete elől is. Nem észlelte komoly veszélyforrásként a kislányt, aki napok óta rendületlenül hessegeti el az épület ablakából, bár felbosszantani sem akarta szándékosan. Csak a véletlen adta úgy, hogy a padlás, ahova bejutott az elmozdult cserében át, pont az ő területe. A poros lepel alatt biztosan egy zongora bújik meg. Még varjú szemeivel is könnyen felismeri. Nem játszani érkezett azonban, és nem akart feltűnést kelteni. A tetején pihen meg, irreálisan zöld szemeit lehunyja, hogy nyugodt, parancsoktól mentes álmát aludja. Ebben a formájában nem kínozzák őt a képek, és nem késztetik olyan cselekedetekre, melyeket végrehajtani nem akar. Apróra kucorodik össze a zongora tetején. Kis madárlábait elfedik a testének súlyával ránehezedő tollak. A szilveszteri ítéletidő miatt idebent is hűvös van, mégis, lényegeseb barátibb, mint odakint. Nem képes viszont arra, hogy rendesen megpihenjen – az átok váratlanul éri őt. A kicsi, tollas test olyan mozdulatlanná dermed, mintha csak odakint töltötte volna az éjszakát. Apró szíve azonban hevesen dobog odabent. A varázslat hatására csúszik tovább a zongorára került lepellel, ami azonban nem menti meg immáron emberivé kényszerített porhüvelyét attól, hogy fájdalmasan a földre csússzon. Valami régi kacatra eshetett, érzi azt az oldalában – de még csak megrezdülni sem tud a bűbájtól az arca, hiába a fájdalom. Kislány csupán. Egy kislány, százötven centis fenyegetéssel, aki felé magasodik, hogy válaszokat várjon. Az ilyen kislányok azok, akiktől annak idején ő is a szekrényekbe, elhagyatott termekbe, iskolai mosdókba vagy az erdő szélére menekült. Rettegett tőlük akkor is – és bár elméletben ő már felnőtt férfi, évtizedes tapasztalatokkal, de a szegregáltság neki tapasztalatot nem, csak elmebajt hozott. Retteg most is, ahogyan a leányzó arcára pillant, amennyire a szemeit mozgatni képes. Az elmozdult cserépről beszűrődő fény balsejtelmes árnyékot vet az arcára. - N-n-n-nem tudtam, hogy itt laksz… – hazudik kapásból, amint beszélni tud. Véletlen volt, hogy pont ebbe a házba hatolt be, mert a helyzet maga kínálta fel ezt a lehetőséget. Teste továbbra is megdermedve. Csak az ajkai mozognak, hogy megvédhesse magát szavaival. - Nem akartam semmit elvinni. Hideg volt. A meleg előbb jött, mint én, én csak k-k-kö-követtem. N-nem… Nem küldött senki! – szabadkozik. Fortuna nem kegyelmezett vele – de a kislány, ő tegyen vele kivételt!
Ugyan a köpeny ismét takarja méretes szárnyát, annak melegségét már nem érzi. Nem egyértelmű, hogy a láztól sápadt el az arca, a méregtől, vagy a hibás metamorfózistól. Testhője ijesztő mértékben emelkedik, és csak lassú, szánalmas vonszolással képes az elfüggönyzött részhez botorkálni. Alig pár lépés, az ő keresztje azonban az a méreg, ami a testében uralkodik, és ami megfosztani kívánja őt az egyetlen értékétől, a mérhetetlen szabadságától. Mint a hosszú ideig cipelt súly egy kiadós vásárlás után, zuhan le az ágyra, amit Giada kiad neki. Oldalt fekszik, emberibb, bár szokatlanul pikkelyes kezét a mellkasa elé téve. A fájdalomtól még megremeg egyszer a szárnya, ami a másik karja helyén van, amitől a nemrég ráaggatott köpeny valamelyest lecsúszik róla. Valamennyire talán magánál van – épp annyira, hogy az egyszerű utasításokat végrehajtsa. Megemeli fejét, és egy óvatos korttyal fogyasztja el a bájitalt, amit kap, meg sem kérdezvén, hogy mi van benne. Hallja a gyógyítók, vagy talán még csak tanoncok mozgolódását. Kínosan érzi a kíváncsi tekinteteket. Mintha egy bizarr cirkusz még bizarrabb kiállítási tárgya lenne. Nem szereti az efféle figyelmet, hiszen az sohasem a személyének, esetleg különleges előadásának és páratlan hangjának szól. Most is csak egy torz abomináció, ahogyan az volt akkor is, amikor a hatodik emeleten akarata ellenére raboskodott. Kiszáradt, cserepes ajkai szólásra nyílnak, de csak egy fájdalmas, halk nyöszörgést hallat. A fájdalmaira kapott főzet gyorsan terjed szét testében, amit azonban még mindig nagyon hidegnek érez. A leghidegebb utcai telekre gondol, amik elől elhagyatott, mugli épületekbe menekült. A meleg, amihez odabent tüzet gyújtott, még nem terjedt szét benne, bár a remegés valamelyest csillapodni látszik. Emberibb kezével mellkasának zsebébe nyúlik, és kihúz belőle egy négy felé hajtott, bűbájjal sérthetetlenné erősített, régi pergamendarabot. Még itt adták a Mungoban számára épp azon a napon, amikor azt mondták, készen áll a világra. A pecsét és a hitelesítés rajta valódi – igazolja, hogy Winthrop teljesen épelméjű az akkor őt kezelő medimágus szerint. Szíve felett hordja azóta is, és mindig büszkeséggel mutatja meg, ha épelméjűségét épp igazolnia kell – akkor is, ha ez hazugság. Most azonban nem is azért nyújtja oda Giadának, hogy bebizonyítsa, ő kéri szépen, jól érzi magát. A neve az első sorok közt szerepel, amin ezáltal be tud mutatkozni. Szemeit lehunyva követi az útmutatót. Ha nem lenne Giada, talán valóban elfelejtene lélegezni. Eszébe jut az a békés időszak, amikor megszabadulhatott ettől a helytől, és komoly reményekkel indulhatott el a valódi művészetek útján. Az akkori álma nem is lehetett volna kevésbé mágikusabb. A légzéstechnikák gyakorlása, melyek kötelezőek voltak hozzá, hogy kihasználhassa hangját, olykor bosszantóak voltak, de szükségesek. Lázasan, ebben a helyzetben mégis ezekhez nyúl vissza. Nem kapkodik többet légszomjasan levegő után. Nem a mellkasa és a tüdeje, hanem a hasa emelkedik, vállai, beleértve a tollasabbikat is, pedig mozdulatlanok maradtak, miközben bordái alatt, mélyen, egészen a rekeszéig megtelik tüdeje. Kilégzése lassú és szabályozott. Éppen csak hangjegyeket nem hallat a hangszálnak nevezett húrjaiból.
A fény egy pillanatra mindent elvakít, majd lassan összezsugorodik eredeti méretére.
Már emlékszik, honnan volt ismerős neki az őt ápoló nő. Kelletlenül, kényelmetlenül felnevet. Gyűlöli ezt, hogy Fortuna kénye-kedve szerint rakosgatja, dobálja őt. Nem volt régen, talán csak két napja az a bevillanás egy lélekről, ami valaha ember volt. Eszébe jut a fény, amivel érkezett. És eszébe jut az is, hogy nem állt meg a zsugorodásban ott, ahonnan eredetileg elindult - A csillag, amit keresel, mélyen pislákol a Föld alatt. – csapzott haja mögül kinyílnak szemei. Egyértelműen látszik rajta alacsony életszínvonala, mégis ott csillan az élet fénye tekintetében, amit megpróbál Giadáéval összezárni. - A lépcső lefelé hajlik ott, ahol nem keresi őt senki. A kulcs a vérben van, de nem minden vér nyitja. A test nem rohad, de nem is lélegzik. Nincs arra szó, amit lehet rá mondani. – adja át az információkat, amikre Fortuna kényszerítette. Nem hisz abban, hogy tapintatosabban kell az ilyen dolgokat közölni. Eddig még soha senki nem nyert vele azzal, ha elhallgatott tőle látképeket.
Üzenetek megtekintése
