 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2
|
|
2
|
Karakterek / Dakota / Re: Néha jó, néha rossz, néha nem
|
Dátum: 2016. 06. 27. - 23:27:12
|
Újult erővel lépek ki a birtokra, végre, végre találtam valamit! Tíz évig egy helyben toporogtam a kutatásom illetően, most meg mintha fényéveket léptem volna előre… Ki hitte volna, hogy pont az a neveletlen kis csitri lesz mindennek a kulcsa? Hideg van, érzem, de közben meg mégsem, véremet és egész lényemet fűti a felfedezés lángja.Végre. Végre talán megtaláltam, amit mindezidáig kerestem!
Most először nem azért nyúlok az ezüst cigaretta tartóért, mert menekülni akarok, mert inkább a füst mámoros homályába burkolnám bensőmet, mintsem szembenézzek a világ, s önmagam szörnyszülöttjeivel. Nem. Most diadalmam glóriájaként izzik fel a cigarettaszál, s tölt meg engem, tüdőmet büszkén eregeti a meleg füstfelhő. Céltalan török át a vidéken az egyik kőfal mentén, ujjbegyeimmel simítva az érdes felületét, mélyeket szívva a hűvös levegőből, a füsttel elegyedve felfrissíti elmém, felperzseli azt, mire fel a zöld táj lehetőségek csillagaival, galaxisokkal telik meg. Szemeimet eltelíti a csillagpor, fényűző konstellációk rajzolódnak ki előttem. Ha… ha sikerül, és megtalálom a forrást, ha pálcámra tűzhetem, ha fiolába zárhatom… talán-talán végre megtisztulhatok, magamba fecskendezve végre aranyvérű lehetek. Tiszta. Plátói. Megszabadulhatok életem, s lelkem mocskos fertőjétől, tisztára moshatom magam, s nebulaként, ezerszínű csillagködként ragyoghatok a körülöttem lévő sötét űrben. Nem kötne többé az emlékek, a piszkos lét súlya, örökre kitörnék eme gyarló gravitáció markából, a természet törvényeit megtagadva teljesedne ki lényem a világban, szabadon dőlne belőlem a fény, a Nap aranyba mártott sugarai, fényt, tökélyt locsolva a világra. Tökéletes tisztaság.
Univerzumokat átívelő gondolatmenetem viszont megszakad, a tökéletes csillagképet aszterodia töri meg, én is ahhoz hasonlóan csapódok a földbe. Térdemet és könyökömet felhorzsolom, talán ki is szakadt ruháim szövete, a cigarettaszáll pedig kihullik ujjaim fogásából, egy tócsába gurul, s felszisszenve múl ki. Feltápászkodom, tenyereimből kisöpröm az odatapadt gallyakat, kis leveleket, porszemeket, ruhámról - ami bizony itt-ott kiszakadt - szintén letörlöm a szövetbe akadt port, s kavicsokat, majd dühösen pillantok hátra, hogy mégis miféle átkozott merte megötrni galagktikus mámoromat. Egy zavart lány ábrázata tárul elém.
- Megtennéd, hogy legközelebb nem az út közepén versz tanyát? - kérdem tőle fennkölt hangon, de közben rájövök, hogy ez pont nem az út közepe, csak valami elhagyatott kőfal, ennek ellenére nem óhajtok bocsánatot lérni. Elvégre korszakalkotó felfedezés nyomára bukkantam. Újabb cigarettaszálért nyúlok, kell nekem izzó glóriája.
- Mellesleg, mit művelsz itt? Hogyhogy nem a barátaiddal szórakázol, mint a többiek? - vetem oda neki, közben mélyet tüdőzök a füstből, hagyom, hogy megtelítse testem és újra a tiszta, mámoros jövő melegével árasszon el.
|
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / Re: I'll never catch up with you
|
Dátum: 2016. 06. 16. - 13:41:56
|
Hogyan mehetnék ki a világba, ha a világon minden csak egy valamire emlékeztet? Ha kilépek az utcára, és a felhők között utat tör magának a nap, akkor Salcombe szürke partjai jutnak az eszembe. A homok durva anyaga, ahogy felsérti combomat, miközben meredőjük szétfeszít. Ha a borbély véletlen arcomhoz ér összerezzenek, mert az ő érintésüket juttatja eszembe. Ahogy csontos ujjaik a földhöz, a falhoz, vagy éppen a kéjtől lucskos ölükhöz szorítják arcomat. Képtelen vagyok emberek közé menni, egyszerűen nem tudok a világban létezni úgy, hogy ne ők jelenjenek meg előttem. A szobám félhomályában érzem egyedül jobban magam. Az ágyon hánykolódva a gyűrött lepedőkön és kitépett papírlapokon. Versek, mondatok, amik abban a pillanatban megnyugvást hoznak egy röpke időre. Az ereimben keringő ópiátok, a vékonyka tűn megcsillanó kósza fény, vagy az írógép monoton csattogása. Néha ki tudom magamból írni a szenvedést, a kurvákat, akiket durva , s barbár karok közé kényszerít az élet, Ganümédészt, akit Zeusz saskarmai kényszerítenek, hogy szolgáljon, hogy térdeljen...
Hogyan lehetne így élvezni a világot? Persze vannak rosszabb és jobb napok, de igazándiból egyik se nevezhető jónak.
- Najó, inkább hanyagoljuk ezt, ebből sehogy sem lehet jól kimászni, inkább egyél. - Vágom ki magam a helyzetből egy halovány mosollyal és a szófának dőlve figyelem. A szobában csönd van, csak villának kapirgálása a műanyag dobozon hallatszik, s néha-néha felizzik a számból csüggő cigarettaszál. Torkomon finoman kapar, megnyugtat, ahogy tüdőmet tépi a füst. Kezem elegáns ívben hullik oldalamhoz, ahogy kifújom a füstöt, és nézem Lutece kevésbé elegáns mozdulatait. Ahogy felhuppan az asztalra, és nekiáll bekebelezni a kreálmányom. Kétséget kizáróan élvezi az ízeket, arca és a hangok alapján olyan, mintha minden egyes falattal szeretkezne.
- Kösz, de bőven elég maga tény, hogy ízlik. És miért van olyan érzésem, hogy ez nálad nem ez az első eset? - Húzódik a vigyor arcomon a kis sztorit hallva. Katasztrofális nőszemély, mégis valahogy jól áll neki a zűrzavar. Az ahogy néha szertelen ügyetlenséggel billeg jobbra, s balra, ahogy haja villámgyorsan cikázik tűzvörösből ciánkékre, amikor a folyosón lohol, és akkor a rendkívül érzékletes beszédéről már ne is beszéljünk… Kevés ilyen bohém emberrel találkoztam, talán eggyel se— illetve dehogynem, hát a drágalátos Dean, hova is gondolok… Van valami teljesen magával ragadó az ilyen emberekben, valami, ami ha ugyan el nem tudja felejtetni a rossz dolgokat, de legalább enyhítik azok csípős jelenlétét.
- Pfff! - tör ki belőlem mikor térdre borulva ontja magából a sületlenséget. Még a hamut is a zsebhamutál mellé pöckölöm meglepetésemben. - Nálad valami nagyon nem kerek, Lutece. Te jóságos… Mondd csak, még mi mást rejtegetsz magadnál, hogy a megfelelő pillanatban előhúzhasd? - mondom még mindig prüszkölve. Kész. Kész ez a nő.
De ismételten komolyabb vizekre sodródunk. Nem érthetem… Miért? Miért tagadná meg egy szülő gyermekétől, hogy olyan legyen, amilyen, hogy az legyen, aki lenni szeretne? Miért zárják őket kalitkába, vagy egyszersmind metszik le bontakozni vágyó szárnyaikat holmi körömvágó ollóval? - De hát ez borzalmas. Miért tesznek veled ilyesmit? Ha egyszer odahúz a szíved, akkor fölösleges, sőt, egyenesen vérlázító, hogy ide, a tudósok sötét lyukába láncolnak téged. Miért tesz ilyet egy ember a saját gyermekével? - kérdezem talán túlságosan szomorkásan, de hiába, az efféle sebet is igen személyesen ismerem.
- Hát őszintén szólva nem gyakran járok színházba, nem szeretem a tömegeket. Ahogy az emberek egymás mellé préselve kénytelen nézni a darabot, miközben egymás verítékét és orrfacsaró lélegzetét kénytelen szagolni. Nem, azt nagyon nem szeretem. Általában csak kifutóban lévő darabokat szeretek megnézni, ahol csak néhány kósza lélek ül a sorok között, vagy már megesett néhányszor, hogy csak jómagam vettem jegyet. - Az gyönyörű volt, csak én voltam a hatalmas teremben, a színészek pedig csak nekem sírták könnyeiket, csak nekem nevettek, csak értem léteztek abban az egy-két órában. S ugyan végén a tapsom elveszett az űrben, katartikus élmény volt. - A múltkor A vágy villamosát néztem meg. Rendkívüli alkotás. Oly’ nyers és mégis varázslatos. Ahogy Blanche-t jelenetről jelenetre fosztják meg önmagától, ahogy lépésről lépésre kergetik az őrületbe, s ahogy mások karjában keres menedéket: “I’ve always depended on the kindness of strangers…” Gyönyörű és egyben szomorú viszont, hogy végül csak a teljes őrületben talál békére. De legalább megleli azt. - Kicsit elvékonyodik a hangom. Legalább ő meglelte, vajon én megfogom valaha? - De egyébként igazad van. A verseket jobban szeretem. - Halványan mosolygok és a az ágyamra, a gyűrött lepedőre és a papírlapokra gondolok. Csak ott vagyok igazán biztonságban. - ó, édes Álom! Hogyha akarod, / törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám, / vagy várd meg a záró áment, amíg rám / a mákonyos ágy suttog altatót.
|
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / How could you tell me that i'm great?
|
Dátum: 2016. 06. 04. - 22:41:25
|
Már pár hét után megtanultam, hogy a népszerűbb termeket és helyiségeket nekem célszerűbb messzire elkerülnöm a Roxfortban. Öt év után meg végre lassan sikerült kialakítanom a saját, különbejáratú kis Roxfortomat. Nem tanultam a könyvtárban, nem nagyon szerettem a Nagyteremben enni, és általában a kevésbé használt folyosókon közlekedtem. Ismertem néhány portré mögött megbúvó alagútat, illetve az évek alatt ráleltem néhány olyan kis zugra, amelyeket oszlopok vagy szobrok takartak el a szem elől, és könnyedén meg lehetett bennük húzódni. Így nagyjából sikerült elkerülnöm az emberek többségét, azokat a kölköket, akik folyton belém kötöttek, vagy esetleg olyan embereknek szemet szúrni, akik nagy eséllyel állnának be gyötrőim sorába.
Most is a Számmisztika terem melleti vízköpő mögött lévő padot választottam arra, hogy tanuljak, elvégre ide sose jár senki, a folyosó nem vezet sehová, egy kicsi ablak van a végén, ami a szemközti torony falára néz, úgyhogy abszolút nincsen benne semmi érdekes. Bűbájtanon egy tucat esszétémát kaptunk az elbűvölt tárgyak témaköréből, amelyek egyikéből csütörtökre kell írnunk egy maximum négy oldalas házidolgozatot. Én a láthatatlanná tévő köpönyeket választottam, mindig is érdekelt a téma, én sem bánnám ha csak úgy eltűnhetnék a föld színéről. Mondjuk engem a teljes nemlét gondolata jobban vonz. Gyakran álmodozom arról, hogy bárcsak felhasadna a bőröm, és bármi, ami bennem lakozik kiömlik a világba, eggyé válik azzal, megszűnik lenni. Sajnos a kutatásaim közben rájöttem, hogy a ma forgalomban lévő láthatatlanná tévő köpenyek egy idő után elvesztik képességeiket, minél többet használják őket, annál hamarabb. Magyarán ha meg is adatna ezen vágyam, valószínűleg már a hét vége felé el is használnám mindazt az erőt, aminek elvileg egy életre elég kéne, hogy legyen.
- Gyertek, siessetek már, itt biztos nem talál meg!
Fitzsimmons. Egy enyhén szólva korlátolt mentális kapacitással rendelkező negyedikes griffendéles meg pár haverja. Frics biztosan rajtakapta őket miközben valami szabályt hágtak át, és most előle menekülnek. Akárhogy is, számomra semmi jót nem jelentenek.
- Ó nézzétek…! Marlowe, a...a Mardekár gilisztája! -mondja lihegve, majd meglöki a fejem. Nem baj, Cedric. Ne reagálj, hagyd figyelmen kívül, úgy talán elmennek. - Hozzád beszélek, te nyomorék! Mi a fasz van veled?! Mit írogatsz? - kérdi gúnyosan, de rá se pillant a címre, nem is érdekelte, végig a tintásüveget akarta ráborítani. - Mindegy, kezdheted előről, pancser! - hátrapillant a két haverjára, látni akarja, ahogy helyeslően nevetnek, még ha nem is értenek egyet, nem tudom biztosan, de hátrapillant, hogy tudassa velük ez jó, és ő a bandavezér.
- Nekem legalább nem kell majd harmadikosok segítségét kérnem hozzá, mert a saját nevem sem tudom helyesen leírni.
- Mit mondtál, te nyomorék?! - s azzal ököllel az arcomba is vág, én a padlóra borulok, érzem, felrepedt a szám, s államra csurog a fémes nedű. - Ezt nem kellett volna, Marlowe… - látom, ahogy pálcájáért nyúl. Én is próbálok, de túl lassú vagyok, túl ügyetlen. - Capitulatus! - A pálcám valahol a folyosó távoli szegletében koppan a kövön, én meg ökölbe szorított marokkal fekszek a földön, vérző szájjal.
Vesztettem. Ráadásul egy évvel még fiatalabbak is nálam. Hirtelen megszámolni se tudom, hány rontással kontrázhatnék, de hiába. Már eldőlt a meccs. És amúgy sincs meg hozzá a kellő ügyességem, hogy bármelyiket használni is tudjam ellene. Készségesen adom meg magam, ujjaim elernyednek.
- Lapidationis! - mondja, és már lövellnek is testembe az apró kövek. Tompán csikorognak a bőrön és csonton, kék s lila foltok ígéretével. Védekezem ugyan, de csak az jár az eszemben, hogy bárcsak felhasadna a bőröm és megszűnnék létezni.
|
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Clarice Edevane / füstbe ment terv
|
Dátum: 2016. 06. 04. - 16:03:30
|
Nem megy, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok felfogni, hogy mi értékes lehet abban a durrfarkú kis cikeszben. Elvégre bármelyik ajándékboltban kapható, még a nevét is belebűvölik a kedves vásárlónak, ha éppen az a szíve vágya. Semmi különlegesség nincs ebben a játékban, amit már-már betegesen szorongat, meg simogat, nem olyan, mint a szegfű könyvjelző, amit Poppy-tól kaptam még diákéveim alatt.
Azt mesélte, hogy a dédnagyanyja a jegyesétől kapta ajándékba, amikor annak sürgősen Indiába kellett utaznia az 1857-es forradalom kapcsán tárgyalni az ottani varázslókkal. Sosem tért vissza, és később, amikor az indiai levéltárak nagy nehezen beleegyeztek, csupán annyi derült ki, hogy majommancs kabalákat ajándékoztak a brit küldötteknek. Jó eséllyel elátkozták azokat, manapság gyakran találkozni ilyesmivel a Zsebpiszok Közben. Sanszos, hogy a Gandhi által elhíresült passzív ellenállás kezdetben nagyon is passzív agresszívként indult. Mindenesetre Pamelát valamennyire kárpótolta ez a kis csecsebecse, amit élete szerelme készített neki, ami a viktoriánus virágnyelven azt jelenti, hogy ‘sosem felejtelek majd el.’ Azóta öröklődik gyermekről gyermekre, és szépen lassan kialakult a saját kis legendája, miszerint ez nem csak romantikus üzenet, hanem valós bűbáj volt. Mivel Poppy-nak nem született saját gyermeke, azt hiszem az azt legjobban megközelítő embernek szerette volna ajándékozni a családi ereklyét, és végül rám esett a választása. Még nem tudtam rendesen meghálálni ezt, valószínűleg soha nem is fogom tudni. Most is itt pihen a zakóm belső zsebében, úgy hiszem életem végéig magamnál hordom majd, ki tudja én találok-e majd valakit, akinek eme értéket majd átadhatom. Érték. A cikesz minden, csak az nem.
- Nos, ha minden jól alakul, elviekben még több tucat születésnapot megél majd, úgyhogy akár egész garmadát felhalmozhat ebből az… izéből. Úgy aztán már napestig kergetheti őket. - Hiába, de úgy néz ki félelmem beigazolódott, az alany valóban egy ostoba kis diáklány. Nem elég, hogy igencsak megszállottan imád és már-már állatként bán egy cikesszel, de még tömérdek jelentéktelen információval is fáraszt. Nem ezekre gondoltam jelentéktelen alatt. Nem naplóbejegyzést kértem, hanem a tünetek listáját. Valószínűleg ma este az egészet át kell írnom, mert momentán körülbelül így festhet a mostani részlet:
- álom esszencia kúra
- kipihentség → kevesebb baleset
- bájital hatását kezdi veszteni kb. 1997 nov. → vizsgálat: immunreakció
- most: 4-5 óra alvás
- a vizsg— irreleváns. (ocsmányul trágár - neveletlen varangy)
- átváltoz— lényegtelen.
- hoppanálástól eltiltás
- egyete— irreleváns. Merlin ments…
- semleges hangnem (érdektelen? vagy csak módfelett ostoba?)
Kiváltképp nehezemre esik figyelni rá, ilyen mértékű ellenszenvet talán még egyik alanyomnál sem éreztem… ami elég nagy szó. Szerencsére hamar rátér a bűbáj elvégzésére, kínjaim valamelyest mérséklődnek. Ugyan élesen ejti a nevemet— valószínűleg ő sem éppen szívlel engem —de pont nem tud érdekelni. Mozdulataira könnyebben tudok figyelni, mint mondókájára, nem csodálnám, ha éppen a szájával, vagy a hangjával lenne a probléma. De nem. Testtartása megfelelő. Vállait nem feszíti. Kiejtése tiszta. A pálcamozdulat is hibát—
A pálca durran. Robban. Nem is, olyan, mint a kamerák exponálását jelző kis robaj. Kikapom a lány kezéből és csodálva forgatom ujjaim közt.
- A fa megégett. A magja… sárkányszívizomhúr, szintén megégett. Elhalt. Bámulatos… katestramméno phýsi. Sérült természet. A test vagy az erő áramlását elősegítő folyamatok hibásak, - a pálcát a bőröndöm mellé helyezem, de már fordulok is vissza az alanyhoz, megragadom csuklóját. - Az alany kezén sérülés nem látható. Talán csak a folyamatokat érinti a baj. A sérülés talán csak minimális. Esetleg a mágia mértékétől függ? További kutatást igényel. - A penna vadul serceg. Kaparja, majdhogynem tépi a lapokat. Most ébredek rá, hogy az iménti észrevételeimet mind hangosan mondtam a notesznek, magamnak, mindegy. A lány valószínűleg abszolút nem érti miről beszélek magamban. Már ha értheti… A kezeim közé fogom a lány fejét, pupilláit figyelem. Pálcával világítok a szemébe. Optikai stimulánsra reaktív. Érdekes.
- Miss Ed-ed-ed... Edevane! Miss Edevane, érti amit mondok? Amennyiben igen, kérem számoljon 100-tól visszafelé hetesével. - A physis biztosan sérült, kétséget kizáróan. A nous még kérdéses, habár a szemei alapján abban csak részleges sérülés lehet. Nem mintha végzetes lenne, ha esetleg az egész tudata is elsült volna. Az eddigi tapasztalataim alapján nem egy géniuszcsillagtól fosztanám meg a Roxfortot. Abszolút nélkülözhető.
|
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / Re: I'll never catch up with you
|
Dátum: 2016. 06. 01. - 20:36:00
|
- Most nem éppen vagyok rózsás hangulatban, úgyhogy se kedvem, se energiám, de legfőképpen időm nincs ilyesmire - nézek vissza rá nyűgös grimasszal, közben próbálom vizualizálni magam előtt, ahogy zubbonyba van bugyolálva.Valahogy sehogy se akar összeállni a kép, a közveszélyes őrültek egyenruhája meg Lutece, aki alapjáraton egy igazán finom vonású nő… mondjuk egy másik szinten meg nagyon is megfér egymás mellett a két gondolat, mert jellemével jócskán kompenzálja a lágy külsejét. De maga az ötlet… a kikészültségnek mely pontjától támadnak az embernek ilyen vad gondolatai? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre, viszont Lutece biztosan már le is körözött vagy kétszer ebben a versenyben… - Felőlem azzá gyúrod magad, akivé akar— Lutece. A jövőben ezen frappáns hasonlataiddal inkább csak magadat boldogítsd, ha kérhetem… - Kiváltképp erőteljes képzelőerővel rendelkezem és igen érzékeny ízlelőbimbókkal, nagyon boldogan eléldegéltek volna a vizelet zamatolásának képzete nélkül is. Hálám örökké üldözni fog, Lutece. Egy vasvillával.
Nagyban ráncolom homlokomat, csípem össze orrnyergem, amit az emberek erős migrénes fájdalmak közepette szoktak csinálni, illetve valószínűleg az összes irritáltságra utaló testbeszédet produkálom magamból, ahogy hallgatom és nézem szája nyughatatlan ugrándozását, de hirtelen kizökkent. Nem értékeli saját képességeit? Mikor váltottunk a müzlibe vizelésről ilyen mély, lélektani kérdésekre? Az előbbiről sem óhajtok nagy eszmecseréket folytatni, de ilyen komoly vizekre meg végképp nem akarok evezni.
- Nos, én és a brit társadalom többi tagja is rendkívül értékeli nyelvújító törekvéseid, az ő nevükben is kívánom, hogy legyen nagyon gyümölcsöző eme vállalkozásod, - válaszolom szarkazmustól csöpögve, és vissza is fordulok az irodám felé. - Sok öngyilkossághoz is csak egy ugrás kell… - szólok vissza a hátam mögé az ajtóból.
Irodám fehér csempéi nyugalommal törölnek át, de ez a béke egy szekundum alatt tova is tűnik, mert Lutece követ, nem is ő lenne, ha adna az embernek pár perc békességet. Az ismeretlen ritmusra visszafordulok felé, és lángvörös tincsei egy csöppet meglepnek, vagyis inkább nagyon, biztosan elkerekednek a szemeim, és ajkaim sarkába talán egy vigyor is odaszökik. Igazából még így is elég szépen fest, arcának vonalait és szemének pajkosságát nehéz eltorzítani, mindenesetre ez a mostani kombináció az én ízlésemnek elég merész. Persze nem hagyhatom szó nélkül, ha ő már ily’ figyelemmel van arra, hogy egyedül óhajtok lenni.
- A sörényed alapján igen erősen tüzelsz, Lutece, Baldwin vagy Gant biztosan készségesen állna— nyelvemre harapok, a szóvicc abszolút tudat alatt gördült ajkaimra, mindenesetre már nem tudom visszaszívni —szolgálatodra, - tüstént elfordulok tőle. Kínos, kínos, kínos. A szófa mellé sétálok, az valamivel távolabb esik tőle, talán ekkora távolságból kevésbé olvassa le arcomról a gondolatokat, viszont még természetesnek tűnik, hogy most pont annak akarok támaszkodni.
Körbetekintek én is a termen. Igazából a minisztérium majdhogynem tökéletes negatívja. A csempék fehérek, már-már vakítóan, és a helyiség igen üres, légies, az ember azt hinné, hogy egy elmegyógyintézet egyik kórterme. Vajon a ‘cuki’ szócska mögött szarkazmus lappang? Elvégre az egyetlen színfoltok az ébenfa bútorok: a könyves polcok, a szófa, az íróasztal és a hozzátartozó szék. Közel sem olyan varázslatos, mint a többi terem, nem lebegnek agyak, vagy kattognak órák a terem közepén. Nagy bánatomra az én kutatásaim tárgya nem ölt fizikai testet, munkám majdhogynem teljességgel elméleti természetű. Azon ritka alkalmakkor amikor fizikai dolgokban kutatom a mágia forrását, akkor könnyűszerrel előidézhető a szükséges felszerelés… de ezen alkalmak nagyon, de nagyon ritkán fordulnak elő. A felszínre is tör az évek kudarcainak kesernyés íze, amiről Lutece pár pillanatra elterelte a figyelmem. Már bizseregnek is ujjaim a tű után és bizonyos tudatmódosító szerekért. Inkább zsebeimbe rejtem őket és belülről gyűrögetem zakóm anyagát, az kevésbé feltűnő, de ujjaim rátalálnak az ezüst cigarettatartóra. Cigaretta. Figyelmem eltereléséhez az is jó lesz.
- Konfitált libamáj, igen, én főztem. Szeretem tudni, hogy mégis mit viszek be a szervezetembe. Egyél belőle nyugodtan, én nem vagyok éhes. Viszont ha nem zavar, én most rágyújtok, - kezemben már ott is a szál, igazából nem tud érdekelni ha ellenvetése van, nekem ez most kell. Nem kell hozzá semmilyen eszköz, ahogy ajkaimhoz ér, magától gyúl lángra. Elegáns kis bűbáj, a Főnixnél kétséget kizáróan értik a dolgukat. - Esetleg kérsz egy szálat? - Nyújtom felé az ezüstös dobozkát. Kezdek hálás lenni, hogy nem hagy passzív, önpusztító őrjöngésemben rohadni.
- Igen, még régebben a családommal— de várj. Meg kell tanulnod? Miért? Csak nem színészkedsz? - Ez újdonság. Valahogy bennem mindig is úgy élt, hogy ez egy tipikusan mugli szakterület, elvégre a varázsvilághoz képest ők igen szürke világban élnek, úgyhogy magától adódó, hogy ki akarnak lépni belőle. Jah… Most jut eszembe, hogy még a varázslóknak is megvannak lelküknek szürke, vagy éppen sötét, nagyon sötét foltjai, amelyet szívesen kimosnának magukból. Én már csak tudom.
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / Re: I'll never catch up with you
|
Dátum: 2016. 05. 26. - 13:25:14
|
Nézem, ahogy a papírköteg segélykérően süvít át a téren, és kétségbeesetten csúszik végig a hideg padlón. Tenyerembe temetem arcom. Merlin, Lutece egy apró testbe zárt földcsuszamlás. Meneküljön mindenki, fogja fiát-lányát és rohanjon, ugyanis az ítéletnap nem más, mint ez az egyszerű, de nagyon is végzetszerű nőszemély.
- Lutece… könyörgöm! Megtennéd, hogy az óráidhoz hasonlóan néha kicsit te is emberi ütemben kattogsz? Csak öt percre, tényleg. Még fizetnék is érte. Mi kéne? Ruha, kence, akármi, csak nevezd meg és a tiéd, komolyan. Mondjuk szerintem egy szájkosár vagy egy kényszerzubbony sem éppen lenne haszontalan kiadás… Inkább pocsékba, mint kárba, szokták ugye mondani, - sóhajtva csukom be magam után az ajtót. Nincs az a pénz, hogy ezt a zűrös libát beengedjem a tiszta kis szentélyembe. A-a. Igazából sosem értettem mit keres itt. Már az idekerülésemen furcsálltam. Abszolút nem illik a képbe. Nemhogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályba, de úgy a minisztériumba sem, úgy általában. Nagyon nem. Nem tudom hol és pontosan mikor, de Lutece valahol nagyon csúfosan benézte a kanyart, hogy itt kötött ki. Egyszerűen nem ide tartozik, nem, őt valahol nagyon máshol tudom elképzelni. Mondjuk valahol távol. A tenger alatt. Egy több méteres betonfalú szobában. Egy ketrecben.
Viccet félretéve, tényleg soha nem tudtam kiigazodni rajta. De ezzel talán nem voltam egyedül, ugyan Dean imádja, végre nem csak ő boldogítja a kutatások mindennapjait. Viszont ahogy elnéztem Lutece pont magasról tett erre. Sőt, még rá is játszott. Mintha szerette volna, ha ráirányul a figyelem, még ha az igen szúrós természetű is volt, és kifejezetten nagy örömét lelte abban, hogy a rosszalló megjegyzéseket saját malmára hajtva figurázza ki, gyermekies nevetség tárgyává téve a másikat. Ezután általában csak odébb táncikált. Még nem tudtam eldönteni, hogy ezek a jóindulatú megnyilvánulások szándékos heccként, vagy szeleburdiságának véletlen melléktermékeként buggyantak belőle elő. Mindenesetre jobb előle menekülni, viszont úgy tűnik ma nem elég kedves számomra a mentális épségem.
- Milyen szabály? Nyunyó? Mi? Lutece, már megint össze-vissza beszélsz. Szedd össze magad, kicsit lazítsd meg a nyelved és úgy beszélj, kérlek, - mondtam már-már fizikai fájdalmak közepette. Már abba is belesajgott a fejem, hogy megpróbáltam értelmet látni a szavaiba. Nyunyó? Micsoda? Fogalmam sincs mit érthet ezalatt. Mindenesetre már csak azért is jár a plusz pont, ha nem is a Merlin díj, hogy egyáltalán megpróbáltam összefüggő gondolatot látni mögötte.
- Don Juan? Merlinre, Lutece, idő utaztál volna? Mert vagy nagyon félreszámoltál valamit, vagy dimenzióbeteg lettél. Vagy… Lutece, ugye nem ittál abból, amivel az órákat olajozzátok? - Don Juan? Nem értem. Mármint, érteni értem, de mégsem. Feltételezem a spanyol nőcsábászra gondol, de hogy miért? Ez is csak egy újabb rejtély. Ismerem a történetet, és valószínűleg nem erre célzott, de bennem baljós formákat kezdett ölteni a darab tanulsága, hogy végül minden bűnös megkapja, amit érdemel.
- Don Juan meg A nyomorultak, mit művelsz Lutece? Mindegy is, bele se kezdj, folytasd csak ezt a… ezt a valamit, nevezd bárminek, de veled ellentétben én próbálok a munkámra koncentrálni. ‘Napot, - fordulok vissza a szentélyem felé. Menekülök, de van egy sanda gyanúm, hogy ezzel kicsit elkéstem.
|
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Clarice Edevane / Re: Dö kísérlet
|
Dátum: 2016. 05. 24. - 14:38:46
|
Sosem értettem meg. Attól függetlenül, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok a fizikai erőnlétet és ügyességet igénylő tevékenységekhez, a kviddics még elvi síkon is egy halva született foglalatosság. A mai napig nem értem, hogy mi értelme van a repülőben mérgezett patkányokként labdákat üldözni, vagy éppen szilánkosra törni az ellenfél csontjait. Utóbbit olyan szorgosan végzik, mintha pontot kapnának érte… Valahogy nem áll össze az egyenlet, hogy három fog mínusz és minimum két hónap katéteren keresztül történő vizelés megéri azt a bajnoki címet. Már elsősként agyhalott dolognak láttam, és azon nagyon kevés tantárgyak egyike volt a repüléstan, amelyet majdhogynem euforikus tudatállapotban adtam le. Úgy rémlik Madam Hooch is hasonló érzések közepette intett búcsút nekem. Egy év alatt arra következtetésre jutott, hogy az eddigi diákjai közül az én kezemben állt legidétlenebbül a seprű.
Azóta egyfajta barátias gyűlöletet táplálok a sport iránt. Nem azt a keserű fajtát, nem fűt a láz, nem vágyom arra, hogy atomjaimra üssenek a gurkókkal, és kiváltságosnak érezhessem magam, hogy mindez a levegőben történik. Merlin, ilyen luxust… Nem, amolyan édes utálattal viseltetek iránta, majdhogynem kéjes örömmel tölt el, amikor a Reggeli Próféta ezen otrombaságnak szentelt oldalait látványosan a kukába taszíthatom, vagy amikor ama látványban gyönyörködhetek, mikor az emberek azzal a hírrel szembesülnek, hogy kedvenc csapatuk nyomdapapírra nem méltó módon szenvedett vereséget. Ezen szilánkokra tört világok romjai között oly’ kéjesen tudok andalogni. Illetve előszeretettel teszem tönkre a gyerekek e tematikájú játékait, mint például most. Irritált, kétség kívül irritált a hangja, hogy ide-oda zümmög, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy igazából nem eme baráti gyűlöletnek fejeztem ki tiszteletem. Ugyan ezt a cikeszt nem tettem véglegesen tönkre— mekkora kísértés... —csupán mozgásképtelenné változtattam, de lehet ezt majd csak később kötöm a lány orrára. Csakhogy ezzel is lerójam tiszteletem a jószomszédi gyűlöletnek. Szánalmas. Egyszerűen szánalmas milyen érzéseket képes táplálni egy játék iránt. Ráadásul egy játék cikeszről van szó. Hirtelen nem tudom magam elé képzelni, hogyan lehetne lejjebb süllyedni.
- Kérem, a gyógyulása fontosabb, mint… mint az. Nomeg bármikor vehet egy másikat. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a kísérletekben való közreműködése miatt maga a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály állná a költségét, - mondom neki szárazon, próbálom valamennyire véka alá rejteni, hogy fényéveket süllyedt a szememben. Nem lenne szerencsés, ha pont most hátrálna ki a dologból, ha már idáig eljutottam. Viszont ezt még mindig nehezemre esik felfogni: egy cikeszről van szó. Merlin, könyörülj, és idézz valami értelmet ebbe a szerencsétlenbe.
A válasza hangsúlyából és a papírra vésett indulatból úgy hiszem, hogy ezen szenvedéseink kölcsönösek. Viszont, most, hogy aláírta a dokumentumot, abszolút hidegen hagynak érzései. Már nem más mint egy idegcsomó, anyag, amivel úgy játszok, ahogy akarok. Sokkal érdekesebb játékszer, mint a cikesz, és talán olyan módszerekhez kell folyamodnom, hogy belátod, kicsi lány, hogy a cikesz a legkisebb problémád.
A penna szorgosan szórja a szarkalábakat, papírra vet minden kiejtett szót, minden magamhoz intézett néma gondolatot. A lány hangjából és mondandójának tartalmából kihallom, kiérzem a bizonytalanságot, emlékeinek üres terét, amelyet nem nagyon ismer, de annál jobban érez. Ez nem jó. A közvetett információ majdnem mindig csalfa információ. Itt nincs más, csak félelem és a jelennel való küzdés. A dolgok gyökere, a Forrás megint csak rejtőzködik. De nem érdekel, most elkapom, megismerem titkát, ha kell, bele is pusztulok. Ha kell addig gyötröm ezt a már betegségtől gyötört testet, ameddig meg nem kaparintom. Ha kell, kivágom, ha kell, kitépem belőle.
- Nem, remekül csinálja. És most mik a tapasztalatai a betegségét illetően? - kénytelen leszek a jelenből kierőszakolni a múltat, a Forrást.
- Illetve ha más nem jut eszébe, akkor rátérhetünk a kutatás gyakorlati részére. Madam Pom— Poppy, hoznál légy szíves egy lavórt? - szólok hátra az asszonynak, aki szinte azonnal előterem vele. Kétség sem fér hozzá, a függönyök mögött végig hallgatózott. Hiába, még ő sem tud nemet mondani a vénasszonyok ezen késztetésére.
- Parancsolj, - és azzal tova is tűnik, mondván a legkisebb mértékben sem akarja zavarni a kutatást, mindenesetre a közeli függönyök mögött húzódik meg úgy téve, mintha a lepedők rendetlensége kényszerítené őt abba a szent négyzetméterbe, de próbálkozása harmat gyönge. Én, és valószínűleg még a lány is teljesen tisztában van vele, hogy minden idegével arra koncentrál, hogy minél több hangot fogjon fel abból, ami köztünk történik.
- Nos, arra szeretném megkérni, hogy idézzen vizet a lavórba, az Augamenti ige segítségével. Ez elég ártalmatlan bűbáj, úgyhogy, ha esetleg visszafelé is sülne el, akkor is maximum vizes lesz, én pedig egy pillanat alatt megszáríthatom. Viszont ha esetleg a varázslat súlyosabb mértékben csapódik vissza önre, akkor is itt vagyok én is és Madam Pomfrey is hogy segítsünk, - igazándiból én az utóbbi eshetőségben reménykedem. Valamiféle beteges kutatói ártalom lehet. Szinte minden kutató, akit ismerek, felmerülő probléma esetén inkább egy vészjóslóbb, rossz indulatúbb eredményt kíván. Egyrészt talán azért, mert általában a feltűnőbb rendellenességek egyben feltűnőbb megoldásokkal párosulnak. Másrészt inkább azért, és ezt hiszem fajsúlyosabbnak, mert kéjes, már-már perverz örömöt lelnek abban, hogy munkásságuk milyen groteszk manifesztációkat képes ölteni. Mintha minél torzabb lenne az eredmény, annál nagyobb hatalmat birtokolna a hiba elkövetője, cselekedeteinek annál nagyobbak a következményei. Ezen kéjes perverzió alól én sem vagyok kivétel.
- Kérem.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Cedric Elias Marlowe / I'll never catch up with you
|
Dátum: 2016. 05. 22. - 19:14:27
|
Elmúlt tizenegy. Hallom, ahogy az ajtón túl a folyosó megtelik léptek zajával, a nyújtózkodásokat kísérő sóhajokkal, a jó kedélyú csevej morzsáival. Dean csiripelése is átbugyog a falon, vagyis inkább a mély, öblös, kócsaghoz hasonló hahotázása és kedves megnyilvánulásai. Ebédelni mennek. Mint hallhatlatlanok, igyekszünk elkerülni a Minisztérium többi dolgozóját, mert mindig csak arról firtatnak minket, hogy éppen mit vizsgálunk, hogy mit kutatunk, pedig abszolút tisztában vannak vele, hogy titoktartás kötelez minket. Olyan dolgokat kutatunk, amik könnyű szerrel bekebelezhetnék az egész világot, ha rosszul bánnak velük, de ők, elcsökevényesedett agyukkal abban a hitben élnek, hogy megszállottan Azkabanba akarunk kerülni, csakhogy egy tea és egy tonhalas szendvics fölött ki tudjuk ezeket kotyogni. Úgyhogy jóval ebédidő előtt szoktunk szünetet tartani, és falkában járunk, nehogy ki tudjanak szemelni egy valakit közülünk, és addig nyúzni a szerencsétlent, amíg véletlen tényleg ki nem siklik valami a száján.
Habár én még a különcök közt is különcködöm. Az évek alatt a többiek megszokták, hogy én egymagamban intézem a dolgaimat. Enni is egyedül szoktam, itt a termemben. Egyrészt nincs olyan helyzetben az idegállapotom, hogy nap, mint nap ugyanazon a párbeszéden rágjam át magam a kollégákkal. Némelyikük kedves és intelligens, meg minden, de… de inkább az ilyesmit mellőzném. És ha már rágás… Nos az egy egészen más történet. A Minisztérium ugyan rendelkezik konyhával, ahol manók főzik az ételt, de én azt a moslékot semmilyen körülmény között vagy bájital hatása alatt nem nevezném emberi fogyasztásra alkalmas tápláléknak. Blöahh! Már csak a puszta gondolattól is görcsbe rándulnak a beleim. Szerintem bele is pusztulnék, ha ilyesmire kéne fanyalodnom, elvégre a szervezetem igencsak elszokott a köznép kulináris világától. Roppant válogatós vagyok, ha az étkezésre kerül a sor— vagy ha már ott tartunk mindenre, ami a szervezetembe kerül —csakis a legjobb minőségű alapanyagokat vagyok hajlandó elfogyasztani, és arra is igen kényes vagyok, hogy milyen úton-módon dolgozzák fel ezeket. Mivel szinte mindenkiben csalódtam ilyen téren, ezért kénytelen voltam megtanulni főzni, egyedül az én módszereim olyanok, amilyennek azoknak lennie kell. Comme il faut. De igazándiból több volt ez, mint kényszer. Szeretem a főzés folyamatait. Ahogy a nyersanyagok átalakulnak, ahogy illatok szabadulnak fel, ahogy ízek keletkeznek, ahogy a köret, a mártás és a hús egy zamatos aromacsokrot formál, ahogy a kész termék pucér párolgásai egy orgiára invitálják a nyelvet. Az írás és olvasás mellett talán ez az egyetlen kreatív megnyilvánulásom, és életem fekete-fehér markáns vonalai közt az egyetlen színfolt. Ma foie gras confit-t hoztam, konfitált libamájat fügével és egyéb gyümölcsökkel. Előveszem az ízlésesen megkomponált ételt, ugyanis az optikai élményeket illetően is minőségre törekszem, de ahogy a bűbájjjal megmelegítem, és pikáns kipárolgásait ízlelem, hiába, de tekintetem mindig a féletolt könyvre siklik.
Hetek, hónapok és évek teltek el, én pedig egy hüvelykkel sem kerültem közelebb a mágia forrásához. Dühösen fújom ki a lélegzeteket, sértetten bámulok a könyvre és a soraiban rejlő tudásra, a maestro-ra, személyes matador de toros-omra. Már közel egy évtizede döfködi belém a kést, erőlködésem vére és verejtéke pedig láthatatlan tapad a fehér falakra. Morcosan csapom be a könyvet, és nyúlok el inkább a szoba sarkában lévő szofán. Hiába, de a stressz cigiért, és nem libamájért kiállt.
Nyűgösen bámulom a plafont, és majdhogynem undorral köpködöm a füstöt. Mit nem látok? Mit?! Mi téveszt me— A város ágyba bújt… / s a bűvös kép itt benn, felgyúlt…
- Mi a…?
Senkim már, / ő sincs, csupán egy álom! Ismerősen cseng. Kulisszákat, a színház vörös és arany árnyalatait vonzza elő a hang emlékeimből. A színházi távcső hidegjét a homlokomon, mert kicsiként nem láttam eléggé a darabokat, és néha még ma is kell a szemüveg. Haragosan állok fel és megyek az ajtóhoz, jól esne valakin levezetni a kutatásaim mérgét. Ó, mielőtt elfelejtem…
- Tergeo! - mutatok pálcámmal a füstre, ami egy pillantás alatt magába is szívja azt. Így. Tisztaság, csillogás, sarkosság, szimmetria, éltartósság. Comme il faut.
Kitárom az ajtót és Lutece alakja bontakozik ki előttem, illetve édeskés, telt, énekes rigóhoz hasonló hangja. Játék csak, / de érzem őt és látom!
- Lutece! Légy oly’ kedves és érezd őt máshol.
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Clarice Edevane / expöriment
|
Dátum: 2016. 05. 19. - 14:49:08
|
Áh, szóval Clarice a becses kis neve. Végül is majdnem eltaláltam. Nem mintha megérdemelné eme gesztust, teljességgel trágár és otromba, és Merlinre, ezt az akcentusa megfogalmazhatatlan végletekig fokozza. Normál esetben megjegyezném neki, vagy legalábbis egy lenéző tekintéssel sulykolnám belé, hogy még egy bottal se piszkálnám, de túlságosan leköt a keze— botrányosan hatalmas nő létére. Viszont mint a gyurma, úgy idomul sajátom idomaihoz és kontúrjaihoz, teljesen megtölti a tenyerem dombjai közt maradt teret. Ujjai is görbén, tekervényes tengeri moszatként simulnak kezemhez. Bámulatos! Másik kezemmel is megragadom kacsóját, feszegetem ujjai közt a távolságot,  , kétségkívül a normálisnál nagyobb fesztáv, és maguk az ujjak is igen rugalmasak, csűröm-csavarom őket, abnormalitásuknak mértékét feszegetve.
- Hmm… ízületi hypermobilitás, pazar - mondom miközben tovább szórakozom új játékszeremmel. - Érez fájdalmat? Nem? A Mungóban sok ezzel a tünettel szenvedő ölne ezért… - kérdem tőle, de nemigen várok választ, inkább magamhoz beszélek, kommentálom leletem feltárulkozó sajátosságait. Csupán ekkor döbbenek rá, hogy valószínűleg már percek óta szórakoztatom magam a lány ujjaival, és sanszos hogy vissza szeretné őket kérni.
- Ó, elnézést. Kutatói ártalom, - mondom szárazon ahogy visszatévelyedek a szociális manőverek kiábrándító porondjára.
- Persze, hogy tudok magán segíteni. De el kell keserítsem, ugyanis egy hétig szándékozom a Roxfortban maradni, és eme időt csak magának és a szindrómájának óhajtom szentelni. Ennek fényében attól tartok, hogy az egész hetet itt kell majd töltenie. Viszont úgy érzem ez igen csekély ár a gyógyulásáért cserébe, - ugyan semmi ilyesmit nem tervezek, maximum a kísérleteim velejáró következménye lesz. - Mellesleg, ezután az egy hét után bármikor seprűre pattanhat, és orrvérzésig kergetheti azokat a labdákat, ha úgy óhajtja… - Kviddics. Mily’ okafogyott tevékenység.
- Namármost… - bőröndömből egy üres fekete noteszt és egy pennát húzok elő. - ...ugyan a Minisztériumban talán a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály a legpotensebb szerv, még mi sem férhetünk hozzá olyan dokumentumokhoz, amelyeket medimágusi titoktartás kötelez. Mi-mi ez? - Csak most leszek figyelmes egy halovány, de tömény zümmögésre, amit valószínűleg eddig is hallottam, de a lány keze elvonta róla a figyelmem. Aztán megpillantom az ide-oda cikázó játékcikeszt. - Arresto momentum! - Legyintek felé, még pálca sem kell ehhez az apró, aranyazott diómasinához, ami készségesen fagy meg a térben, és lebeg egy helyben tovább. - Így. Mindjárt jobb. Hol is tartottam? Ja persze, a medimágusi titoktartás. Szóval a magát érintő lényegesebb papírokhoz nincs hozzáférésem, ezért meg kell kérnem, hogy mesélje el szindrómája sajátosságait. Mint például mikor diagnosztizálták önben, a tünetei és hasonlók. Ó, és rendkívül megkönnyítené a munkám, ha az ön szerint lényegtelen információkat is megosztaná. Ha tudná mennyi mindent hisznek az emberek említésre érdemtelennek… pedig gyakorta ezek adják életük lényegét.
A noteszt és a pennát magam mellé bűvölöm, szófogadóan libbennek a levegőbe, és várják, hogy lejegyezhessenek mindent, amit a lány mond és tesz. Minden számít, egy mondatot kitöltő ’ömm,’ a hangsúly enyhe feljebb szökése a mondandó végén, a mellkas emelkedésének és süllyedésének üteme, az arcizmok rángása, a mimika és a gesztikuláció. Mind-mind egyszerre érdemtelen és regéket mesélő mozzanat. Szeretem csinálni, de emberi— vagyis inkább értelmes —kísérleti alanyoknál utálatos egy dolog. Nem kissé zavaró a tudat, hogy az előttem álló lelet, amelyet oly’ bőszen vizsgálok és megfigyelek, épp úgy, ha nem még erősebben tekint vissza rám. Ezen okból ama módszert szoktam alkalmazni, hogy elmémben megpucolom a kísérleti alanyt, lehámozom értelmes mivoltának utolsó maradékát is. A szavakból nem érzelem csepeg, csupán a hangszálak hajlonganak érdekesen, az arcizmok sem dühtől vagy örömtől remegnek, csupán a káliumtöbblettől. Az előttem ülő egyén nem más, mint egy ingercsomó, anyag, amit istenként formázhatok kedvem szerint.
- Kérem— ó, mielőtt bármit is mond… - egy papirost halászok elő a bőröndből és nyújtom át a lánynak. - Eme dokumentum aláírásával elfogadja, hogy a kutatás folyamán minden, amit mond és tesz, minden kísérlet, amit végezni fogunk az ön beleegyezésével történik és engem, illetve közvetetten a Minisztériumot semmilyen felelősség nem terheli. Parancsoljon, - nyújtom neki az imént még a levegőben várakozó pennát. - Ez csupán formalitás, tudja, semmilyen ártalom nem fogja érni, - maximum csak velejáró következményként.
|
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Clarice Edevane / Re: Dö kísérlet
|
Dátum: 2016. 05. 17. - 16:52:55
|
Zöld örvényen át siklok Londonból Roxmortsba, és megcsap egy még Skóciától is szokatlan fagy. Tömbként nehezedik bőrömre, lélegzetemen jegesen gőzölög. Egy szürke, éles melankólia burkolja a várost, a felhők és a hegyek is vészjóslóan hajladoznak a házak fölé. Kétségtelen, dementorok hemzsegnek a környéken. Őket pedig az aurorok követték, párosával csoszognak a nyirkos utcákon, egy-egy idősebb és egy ifjabb, biztos most képezték ki őket, csupán erre az egy őrszolgálatra. Oda botorkál hozzám az egyik, azt követeli igazoljam magam. Botor gyermek, nálunk, nálam csak Shacklebolt értékesebb… Lekezelően, lenézéstől lucskosan nyújtom neki a kilétemet igazoló dokumentumot. Ő kiporosodva adja azt vissza és enged utamra. Nem kell aggódnia, a bőrpírt nyugodtan ráfoghatja a hidegre. Botor gyermek. Fekete késként hasítom át a a már szinte fagyott földet a kastély felé haladva, léptem nyomát ragadós bú nyalogatja.
Bennem viszont egy sokkal maróbb zimankó élősködik, rágja csontjaim és elmémnek minden sarkát. Már közel tíz éve dolgozom a Minisztériumban, mégsem kerültem egy lépéssel sem közelebb a titok nyitjához, hogy mi a forrása mindennek— pillantok körbe az emlékek habjaiból elő-előtörő környéken. Hogy miből eredhet ez a lehűtött varázsvilág. Néhány hete igen erős kétségbeesés lett úrrá rajtam ezen okból, nem tudom hány napot tölthettem a drogoktól kiütve az ágyamon fetrengve, az utolsó napokban mintha már a padlón kötöttem volna ki… Viszont valami életképes dolog is született eme transzos állapotból, vagyis igen erősen fohászkodom ebben. Talán Merlin...vagy Isten is megsegít. Eddig csupán az ép mágiát vizsgáltam, azt a fajtát, ami hibátlanul működik, ami legtisztább valójában szuperál egy fa törzsében, egy lényben, egy varázslóban, viszont a sérült mágiához hozzá sem nyúltam ezidáig. Ezen megvilágosodástól feltüzelve kezdtem kutatni olyan jelenségek után, amik a mágia tiszta áramlását akadályozzák. Így találtam rá a kísértetkórra, és egy lányra. Deantől azonnal engedélyt kértem, hogy egy hétig terepen kutathassak, ami igen szúrós tekinteteket eredményezett a kollégáim részéről, elvégre most teljes gőzzel azt kéne vizsgálnunk, hogyan lehet a dementorokat megsemmisíteni. Dean viszont el volt ragadtatva a kutatásom fejleményeitől: “Micsoda csodás-mesés hír, gyermekem, egyszerűen csodás-mesés!” Tüneményes, odaadó lélek. A saját kutatásával ő sem járt eddig eredménnyel— pedig ő nem kevés évtized óta kutatja a halál misztériumait— bármit megtenne, hogy tanítványai ne járjanak hasonlóan. Borzalmas kín feszegetheti bordáit…
Azonnal munkához láttam, elvégre csak egy hétre kaptam ‘kimenőt.’ Bősz levélváltásokba kezdtem a Roxfort igazgatóságával, nomeg persze a kísérleti alannyal. Nem hazudtam neki, csupán féligazságok morzsáit szórtam a szemébe. Hogy kutatásaim kapcsán kiváltképp felkeltette érdeklődésemet az ő kis szindrómája, és nagyon lekötelezne, ha megvizsgálhatnám. Olyanokat is írtam neki, hogy lehet meg tudom őt gyógyítani. Hmm, lehet, valóban hazudtam egy csöppet.
Szerencsére eme ügyvitellel hamar megvoltam, úgyhogy gyorsan össze is csomagoltam, majd átsiklottam az országon. Nem hoztam sok mindent, csupán a betegségről meg a lányról talált dokumentumokat és egy pár ruhát. Nomeg egy könyvet. Könyv nélkül bűn bárhol is megfordulni. Ezúttal Shelley Frankensteinjét ragadtam magamhoz— az irodalom egy azon nagyon kevés területek közül, amelyekben a mugli művek egyenrangúak a varázstársadalom termékeivel —mindig is elvarázsoltak a belé karcolt gondolatok. “Mint aki magányos úton halad – A szíve fél, remeg, s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem áltana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.”
Megbűvölt bőröndöm csendben bukdácsol mögöttem a birtokon s az ódon köveken, a kapuban az igazgatóság fogad, már vártak rám, érkezésem körülményeiről svájci pontossággal számoltam be a levelekben. McGalagony, egykori tanárom és Qcross, egykori évfolyamtársam, és mint kiderül, egyben kutatókollégám kedvesen üdvözöl a kastélyban. Örömmel fogadták kérvényemet, hisz’ őket is rendkívül érdekli kutatásom fejleményei, de nem társalgunk sokáig. Egyrészt mert még nem igen tudok felmutatni valamirevaló bizonyítékokat. Még. Másrészt meg minél hamarabb látni akarom a lányt. Nyílegyenesen a gyengélkedő, mondhatni a második otthonom felé veszem az irányt, és azon kapom magam, hogy acélos, sziklaszilárd eltökéltségemet, egy meleg bizsergés kezdi elhomályosítani. Ennek a hétnek történései kizárólag eszmei síkon folyhatnak, így terveztem, érzelmi vonatkozásokkal nem számoltam. A tíz év alatt eltávolodtunk egymástól Madame Pomfrey-val, a bagolycserék közti szünetek egyre csak hosszabbra nyúltak. Túl elfoglalt voltam a kutatásaimmal, ő pedig a betegek kezelésével— bevallom, inkább az előbbi a fajsúlyosabb. Persze még mindig fontos a számomra, arany szegfűszege mindennap ott pihen zakóm belső zsebében, talán inkább azt szégyellem, hogy még őt is lényem poros zugaiba száműztem. Még második anyámat is.
Kesernyés szájízzel lépek be a terembe, ő a szekrényeiben rendezi a fioláit, csak pár pillanat múltán tűnik fel neki jelenlétem. Rózsás mosoly húzódik arcára, és koros törődéssel mozdul felém. Elképesztő, évtizedet átívelő szeretete minden rossz érzést száműz belőlem, ragyogó szemei, a gondviseléstől ráncos karjai lágy karamellával locsolják meg bensőm sivárságát.
- Cedric! Merlinre… Hadd öleljelek meg! - szorítása szeretettel átitatott.
- Madame Pomfrey! - hangom kedves, ő mégis rosszalló pillantással viszonozza azt.
- Mondtam, hogy hívj Poppy-nak!
Zavart mosoly ül ki arcomra. Valóban. Hetedik évem utolsó heteiben folyton ezt mondogatta, én viszont sose tudtam megszokni, a már-már családias kötelék, és az ismeretlenek közt magától értetődő illem kuszaságából végül mindig az utóbbinak megfelelő megszólítás jutott el nyelvemig.
- Hiányoztál - fakad ki végül belőlem. Tényleg hiányzott. Az egyre ritkuló beszélgetések köztünk nem ennek ellentettjét bizonygatják. Talán csupán azt, hogy kényelmesen berendezkedtem munkásságom magányába. Az lett létemnek egyetlen foglalatossága.
- Te is hiányoztál nekem, fiam.
Fiam. Valami megrebeg bennem a szó hallatán. Valami, ami régóta szunnyad. De hamar vissza is süllyed lelkem nyirkos áramlataiba, elvégre ennek az útnak történései pusztán eszmei síkon folyhatnak. Így terveztem.
- Hol van a lány?
Ő pedig a gyengélkedő túl felébe int fejével. Oda, ahol anno én is sokat feküdtem, mert onnan lehet legjobban belátni a birtokot. Csak ő éppen ül, és nincs semmi baja. Legalábbis a szó szűkebb értelmében. Úgy tetszik, mintha valami kviddicspróbát nézne az ablakon. Botor gyermek. Mi is volt a neve? Clara—nem. Clarissa Ederlain? Igen, azt hiszem ez volt az. Nem mintha fajsúlyos információ lenne.
- Miss? Cedric Marlowe, én küldtem magának a levelet - kelletlenül, de felé nyújtom kezemet, talán szorult belé annyi illem, hogy ő is bemutatkozzon. Ezzel egy igen kellemetlen incidenst spórolna meg nekem. |
|
|
|
|
