Miri szavainak hatására kinézek az ablakon. Bevallom, eddig semmi mást nem vettem észre Mirin és a könyveken kívül. Mikor látom a kinti járókelők mérgelődését az eső miatt vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Egyrészt nevethetnékem támad, mert, mint Miri is mondta: reggel óta esik az eső, mégsem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy felkészüljön ellene, ha mással nem, akkor esernyővel. Másrészt igazából nem is izgat annyira, ami odakint történik. Nem az én dolgom megítélni, hogy mit miért csinálnak, vagy mit kellene csinálnia a többi embernek.
 Ahogy egy ideig ezen merengek az ablakon kinézve, a szemem sarkából már észreveszem, hogy Miri feszeng a csend miatt, ami a megjegyzését követte. Már készülnék a véleményemet finoman és félreérthetetlenül megfogalmazva kimondani, amikor észreveszem, hogy bár az eső nem állt még el, de kisütött a nap, és éppen a könyvesbolt ablakából egy gyönyörű szivárvány látható Roxmorts fölött. Elgondolkodom, hogy viszonylag macerás varázslattal ilyen tüneményt előállítani, a természetben viszont olyan egyszerűnek tűnik a létrejötte.
- Látod a szivárványt? - mondom Mirinek,  továbbra is a szivárványt csodálva. - Olyan gyönyörű. Elképelni sem tudok ennél szebbet! Nem gondood hogy valami fantasztikus, amire a természet képes? - fordulok végül Miri felé, jelezve, hogy figyelek a válaszára.

Kicsit érzékelem Mirin, hogy igazából nem nnyira akart ő a frizurákról beszélgetni, de azért röviden válaszolok a kérdésére, miközben keresek egy másik témát, ami talán izgalmasabb.
- Egészen rövid volt a hajam, és egyáltalán nem sajnáltam levágni. - mondom határozottan - Sajnos olylan hajam van, hogy nagyon nehezen lehet vele bármit kezdeni, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy nincs annyi gond vele. - zárom le ezt a témát. - Ne lepődj meg, ez most furcsa kérdés lesz - vezetem föl a témaötletemet - Te hogy szeretsz leginkább utazni? - kérdezem, majd rögtön hozzáteszem az én válaszomat, érzékelve a néhány pillanatnyi meglepett csendet. Legalább kis időt adok Mirinek, hogy válaszolni tudjon. - Én az autót nagyon nem szeretem. A vonat viszont nagyon igzalmas. Miközben a válszra várok, véletlenül a bolt falán lógó órára pillantok, és meglepődök, hogy már lassan egy órája beszélgetünk. Úgy tűnt, mintha csak pár perce ültünk volna le. Ilyen az, ha jó társasága van az embernek. Úgy repül az idő... Ezekre a gondolatokra szélesen elmosolyodom, és hálásan nézek Mirire.

(Off: A megkésett reagért elnézést kérek, kicsit összesűrűsödtek az egyetemen a dolgok, és nem volt a szemem előtt a határidő.)

Mosolyjal nyugtázom, hogy a professzor úr pottal jutalmazta a válaszomat. Miközben a feladatot mondja, nekem már a kezemben van a rúnaszótár, és elkezdem keresgélni, hogy mit is kellene a kapott kőre írni. Miután végeztem, Irinát kezdem figyelni, mert nekem nem igazán van ötletem, hogy kezeljem az eszközöket, rajta viszont látom, hog biztos kézzel kezeli őket. Emiatt észre is veszem, amikor egy kis cetlin levelet kap, ha jól emlékszem Miriamtól. Kicsit irigy leszek, mert nekem még senkivel nincs olyan jó kapcsolatom, hogy megkockáztassuk hgy egy-egy ilyen órai levelet elkapjon a tanár...
Miután megfigyeltem mit hogyan csinál, én is munkához látok. Se lát-se hall szinten belemerülök a vésésbe, és megfeledkezem az időről is. Mintha kívülről nézném, ahogy formálódnak a kezem alatt a rúnák, és magam is nézek egyet, hogy első próbálkozáshoz képest meglepően szépen sikerül belevésni őket a kőbe. Ez még jobban fellelkesít, és még nagyibb lendülettel folytatom a munkát, és körülbelül a 20. kalapácsütés után már teljesen magabiztosan tudom kezelni a vésőt.
Végül a kevesek által ismert középső nevemet írtam a kőbe:
Mivel viszonylag sok karakterből álló szót választottam, ezért sokáig tart, míg kész leszek, és közben nem nézek sem jobbra, sem balra, mintha a rajtam, a szótáron, a kövön, és a munkaeszközeimen kívül semmi más nem létezne a világon. Az utolsó néhány kalapács ütés előtt leszek arra figyelmes, hogy szépen lassan mindenki visszaindult a kastélyba, csak én dolgozom még, úgyhogy kicsit kapkodva végzem el az utolsó simításokat, majd miután magammal elégedetten megszemlélem az elkészült művet, sietve összekapcsom a felszerelésemet és leteszem a kövemet a többi közé.
- Viszontlátásra Proffesszor úr - köszönök el őszinte mosolyjal a tanártól - Alig várom következő órát - teszem hozzá, és szinte futva indulok a kastély felé, lélekben még az órán elhangzottakon gondolkodva. Mivel sietek, még a kastély előtt utolsérem a többieket, és igyekszem mindenkit névvel együtt megjegyezni. Mind szimpatikusak, és örülnék, ha kicsit komolyabban megismerhetném őket, főleg pedig annak, ha össze is barátkoznánk.

 Tehát a kedvenc tanárunk is ugyan az. Véglegesen "beleszeretek" Miribe most, hogy ezt is tudom. Van olyan, ami nem közös bennünk?
 Azon pedig elgondolkodom, hogy ha ő is a könyvtárban szokott ücsörögni, akkor miért nem találkoztunk még. Nem kell sokat gondolkoznom a válaszon: Részemről minden bizonnyal annyiore belemerültem az éppen kezemben lévő könyvbe, hogy az is csak bajosan tűnt volna fel, ha robbantanak mellettem.
Miri mosolygott hirtelen jött témaváltásomon, de azért látszott rajta, hogy meglepődött. Éppen ezért , a visszadobott kérdésre adott válaszomba beleszövök valami bocsánatkérésfélét is, hogy tudja, éreztem hogy kicsit nagyon hirtelen jött a kérdés. A végeredmény kicsit furán hangozhat.
- Én az őszt, és a tavaszt szeretem. Nyáron a nagy melegben elég hamar rosszul leszek, télen pedig minden olyan sivár. Ne haragudj a hirtelen kérdésért, azt hiszem megihletett hogy eszemmbe jutott a "roxforti tavasz". - ezt mondva, mivel érzékelem hogy Miri szeretne témát váltani, a felvetett kérdésre  koncentrálok. Rövid haj. Máig nemértem, hogy a szüleim miért nem engedik, hogy megint rövid hajam legyen. Kényelmesebb, és nincs vele annyi macera. Ezt a gondolatot igyekszem Mirinek is átadni.
- Mielőtt iskolába mentem, rövid hajam volt.- kezdem a választ - Azóta a szüleim sajnos nem engedik. Pedig annyival kényelmesebb úgy nem? Ráadásul jóval kevesebb vele a macera reggelente. Te hogy vagy ezzel?- mondom tovább mosolyogva, és őszinte érdeklődéssel figyelve barátnőm reakcióit.

Miri kérdései nemegészen érnek váratlanul. De azért kicsit gondolkodnom kell, különösen azon, hogy ki a kedvenc tanárom. Végigőörgetem a fejemben az órákat, és tanárokat, aztán őszintén válaszolok
- Quinton prof. Ő az egyetlen tanárom itt eddig, akin úgy érzem, hogy nagyon komolyan érdeklik a diákok gondolatai. Más tanárnál ritkán van lehetőségünk a saját ötleteinket kimondani, vagy a véleményünket megfogalmazni.. Az időm nagy részét én a könyvtárban vagy a klubbhelyiségben töltöm. Bár amikor jó idő van kint is le szoktam ülni. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy vagy tanulok, vagy olvasok. -elnevetem magam, mert én is érzem, hogy ezt kicsit talán még felesleges is volt hozzá tenni, de biztosra akarok menni, hogy érti miről beszélek. - Te hol szoktál lenni? -  Mosolyogva visszadobom a másik kérdést is, mert én is kiváncsi vagyok- Neked ki a kedvenc tanárod? - Miközben várok a válaszára a fejemben megjelennek a roxforti tavasz képei. Valami hihetetlenül gyönyörű! Mindig emlékeztet, hogy miért szeretem annyira a tavaszt. Bár, tulajdonképpen az ősz vetekszik vele. Annyira a fejembe tolakszik a téma, hogy muszáj megkérdeznem Mirit - Neked melyik a kedvenc évszakod? - közben pedig reménykedek, hogy nem veszi nagyon rosszul ki magát a hirtelen témaváltás.

Végre eljutottunk oda, hogy már nem kellenek kérdések a beszélgetéshez. Fellelkesít, hogy ő is azokat a zenéket szereti, amiket én is. Elgondolkozom, hogy mi eddig miért nem beszéltünk többet? Ez mostantól biztos hogy nem így lesz.
 Kicsit elszomorít, hogy Miri mögött nem áll olyan stabil, megbízható család, mint mögöttem. Amikor eljön hozzánk elérem valahogy, hogy nálunk úgy érezze magát, mint ha a családhoz tartozna.
 Mellbe vág az is, hogy van olyan, aki örül neki, hogy kicsit távolabb került a családjától... Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ilyen lehetséges. Szegény barátnőm... Igyekszem ezt az érzést elrejteni az arcomról, mert úgy érzem, Miri nem örülne neki. A kérdésemre adott válasza többi részében viszont magamra ismerek, a nevetése pedig rám is átragad.
- Ismerős - mesélem neki nevetve - Én nagyjából úgy éreztem magam, mint egy óvodás a gimnazisták között. Nagyon sokminden teljesen új volt itt nekem, ezért lefoglalt hogy behozzam a lemaradásomat. 2 hónapba telt, mire minden Hugrás évfolyamtársamnak tudtam a nevét, és nagyjából a háztársaimat is megismertem. Ezek ellenére nagy kaland volt az egész első év. Már amennyire akkor az lehetett - teszem hozzá, mert eszembe jutottak annak az évnek a nehézségei a Roxfortban.

Megnyugodva állapítom meg, hogy lassan elszáll a család téma okozta, kissé kellemetlen légkör. Boldogan hallgatom, hogy Miri is szeret zongorázni, és jól esik az érdeklődése a kedvenc darabjaim iránt.
- A kedvencem Beethoventől a Holdfényszonáta, de játszani sajnos még csak az első tételét kezdtem el tanulgatni - felelek, nem is figyelve rá, hogy mellőzzem a zenei szakkifejezéseket. És úgy látom barátnőmön is, hogy érti amit beszélek, úgyhogy nem is aggódom emiatt. - És a Für Elise-t is nagyon szeretem játszani. - kicsit elgondolkodom, hogy van-e még olyan darab, amit különösen szeretek, de mivel nem találok inkább elkezdem más irányba vinni a beszélgetést. - Te miket szeretsz játszani? - teszem fel a kérdést, hogy én is megismerjem kicsit Miri zenei izlését.
 A focival kapcsolatban is örömmel látom, hogy Miri értette mire gondoltam, és egy beleegyező bólintás-mosoly párossal jelzem felé, hogy tetszik a javaslata.
 Kicsit megijedek, mikor visszatér a családomhoz, de őszinte érdeklődést látva az arcán nem ütöm el a témát.
- Hát...- kezdek bele- Az biztos, hogy soha nem unatkozik az ember. - mosolygok rá - A nővéremtől és a bátyámtól sokmindent megtanultam. Amikor kirándulni voltunk, mindig megmutattak például egy rakat növényt, és állatot. A nővérem ezen kívül az egyik legbizalmasabb barátnőm is. Az öcsémnek pedig mintha egyféle anyapótlék lennék - nevetem el magam - Amikor otthon vagyok, minden este megkér, hogy olvassak fel neki valami mesét. És anya pedig sokszor befog a ház körül segíteni. - itt eltűnődőm egy kicsit - Nem mintha zavarna. Nagyon szívesen segítek. Főleg a főzésnél. Szeretem látni a többiek arcát, amikor megkostolják a munkánk eredményét. - Elhalgatok. Szeretném megkérdezni, hogy ők az anyukájával hogy élnek, de úgy döntök, hogy megvárom, amíg magától mesél róla. Nem szeretném megint felkavarni a fájó emlékeit.
- Neked milyen volt ide kerülni a Roxfortba? - teszek fel végül egy másik kérdést, ami érdekel. Azután, hogy ne lógjon a kérdés annyira a levegőben, hozzátesze egy mondatot magamról- Nekem az első pár hétben nagyon hiányzott a családom, és egyedül éreztem magam, pedig egyébként minden nagyon izgalmas volt számomra.

Kicsit megnyugszom látva, hogy nem zaklattam fel nagyon Mirit (mármint a helyzethez képest) Ennek ellenére még mindíg kellemetlenü érzem magam a kialakult szituáció miatt. Reménykedem, hogy jó a meglátásom, miszerint legjobb, ha nem erőltetem a témát, és a lehető legkevesebbet beszélgetünk a családról. Persze ez nem könnyű, mert engem minden a testvéreimhez köt valamilyen módon.
Kedvelt időtöltéseit hallva pedig újabb közös pontokat találok, hiszen én is szeretek zenélni. Ezt gyorsan meg is osztom vele
- A zenét én is szeretem. A nagymamám megtanított zongorázni, és emiatt (legalábbis részben) nagyon muzikális lettem. - reagálok mosolyogva, majd folytatom - A barátaimmal mi is sokat fociztunk Liverpoolban. De Roxfortban sajnos nem igazán van erre alkalmas hely. Mármint egy rendes focimeccshez. Passzolgatni egy-kettőt azt viszont, ha gondolod... - kicsit elakadok, de reméélem Miri megértette mit akarok mondani. - A kviddicset te nem szereted - kérdezek rá - vagy csak jobban tetszik a foci? Én csak azért ismerem, - kezdem mesélni, részben azért, hogy Mirinek legyen ideje végiggondolni a választ -  mert a bátyám és a nővérem odavoltak érte a Roxfortos éveik alatt. Képzelheted - nevetem el magam, lehet a könyvesboltban megengedettnél kicsit hangosabban - a világkupát szinte élő rádióközvetítésben hallgattam végig tőlük. Egyébként nyaranta sokat kirándulunk a testvéreimmel. - zárom le a mondandómat, mert úgy érzem, megint kicsit túl sokat beszéltem.

Gratulálok Kath, ez szép volt. Mirit halgatva egy szóval: Ledermedtem. Nagyon váratlanul ért, amit Miri mondott a testvéréről, és azt se tudom hirtelen, hogy mire gondoljak, mit mondjak, és egyáltalán hogy reagáljak.. Második reakciókét pedig kedvem lett vola a falba verni a fejem, amiért emlékeztettem erre. Hogy lehetek ilyen tapintatlan? Szeretnék elsüllyedni itt helyben.
- Nagyon sajnálom - hebegem, és még szeretnék mondani valamit, aztán úgy döntök, hogy ezt a témát inkább nem folytatom tovább, és inkább Miri egyértelműen tématerelő mondatára reagálok, miközben igyekszem jelezni, hogy ha szeretne még a testvéréről beszélni, én szívesen meghallgatom, de semmiképpen nem szeretném erőltetni a dolgot. - Nagyon örülnék, ha meglátogathatnálak Londonban - mondom kissé félszegen mosolyogva - És természetesen én is szívesen látlak Liverpoolban nálunk a szünidő alatt. - Teszem hozzá, és ezzel el is fogy amit hirtelen mondani tudok, és csend telepszik közénk. Ahogy lassan kezd kellemetlenné válni a hallgatás, kétségbe esetten kutatok valami olyan téma után, ami nem kapcsolatos a családhoz, viszont nem is túl általános. Megkönnyebbülten mondom ki azonnal, amint megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Az olvasáson kívül- pillantok jelentőségteljesen a nála lévő könyvekre - mivel szoktad még a szabadidődet tölteni? - Remélem, hogy ezzel sikerül kicsit kevésbé kellemetlen vizekre vinnem a beszélgetést.

Kicsit meglep Miri lelkesedése annak hallatán, hogy Liverpoolban lakom, de nem kellemetlen, hanem jóleső meglepettség ez.  És hallva, hogy szeretne eljutni Liverpoolba érlelődik bennem a terv, hogy meghívjam magamhoz barátnőmet.
Ahogy meghallom, hogy Londonban lakik majdnem olyan izgatott leszek, mint Miri az én lakhelyem esetében. Nem sokszor jártam Londonban, akkor is csak az Abszol úton, de nagyon szeretném látni a várost. Kezd megfogalmazódni bennem a vágy, hogy én is ellátogassak egyszer Mirihez, amikor alkalom adódik.
-Nem sokszor voltam Londonban - reagálok előszőr a lakhelyére. - De szerintem gyönyörű város. Olyan kár, hogy még nem volt lehetőségem mindent megnézni ott. - Egy mosollyal zárom mondnandómnak ezt a részét, aztán válaszolok Miri kérdésére - 3 testvérem is van. És nagyon szeretem őket. A bátyám Mat, a nővérem Sarah és a kisöcsém pedig Josh. Sajnos már csak ketten lakunk otthon. Matt és Sarah már elköltöztek otthonról. - Ezen a ponton erőt veszek magamon, és nem beszélek  tovább a családomról. -Neked vannak testvéreid? - dobom vissza a kérdést, őszinte érdeklődéssel. Kicsit remélem, hogy megérti milyen jó dolog, hogyha az embernek vannak testvérei. Várom a válaszát.

Úgy érzem, Miri kicsit félve válaszolt azállatokkal kapcsolatos kérdésemre, úgyhogy inkább nem erőltetem a témát. Nem ráz meg különösebben, hogy nem rajong az állatokért, találkoztam már olyannal, aki nem osztotta róluk alkotott véleményemet. Újabb kérdésére kis fáziskéséssel válaszolok, mert közben még a családon és az állatainkon jár az eszem. Közben valahogy egy nyári napon Miri is megjelenik nálunk a fejemben. Tulajdonképpen szívesen meghívnám őt szünidőben hozzánk... Pár másodpercben érthetően megfogalmazom magamban a gondolataimat.
-Liverpoolban lakunk - válaszolok, aztán mesélek kicsit az otthonomról, hiszen ez is segít kicsit visszatérni a könyvesboltba, a beszélgetéshez - Szerencsére nem a belvárosban, ott kicsit zsúfolt lenne. A város legeslegszélén lakunk, úgyhogy közel van hozzánk az erdő, bármikor mászkálhatunk egyet a természetben. - ezen a ponton úgy döntök, hogy csak akkor mesélek tovább, ha Miri kíváncsi még valamire. És mivel és is kíváncsi vagyok, barátságos mosollyal én is kérdezek - Te hol laksz? Milyen helyen?- És mostmár minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kalandozzon el a figyelmem beszélgetés közben, és remélem, hogy Mirit ez nem zavarta vagy sértette meg eddig. Nem sokat beszélgettünk, de én már nem szeretném, ha valamivel megbántanám újdonsült barátnőmet.

Szerencsére elég időm van eloszlatni a zavaromat, és az is  megnyugtat kicsit, hogy Miri is érezhetően bizonytalan még. Bár felteszi a kérdést a háziállatokról, de valahogy olyan érzésem támad, hogy nem biztos, hogy tényleg akar-e erről beszélni. Níéhány pllanatig nem válaszolok, és igyekszem megfigyelni újdonsült barátnőmet, hátha rájövök, igazából mire kiváncsi. Sajnos egyáltalán nem sikerül biztosan megállapítanom, úgyhogy néhány pillanattal később lélekben vállat vonva válaszolok, bár a bizonytalanság miatt kicsit bővebben, mint máskor tenném. 
- Igen, van háziállatom. Egy gyönyörű macskabaglyom, Uld.    - miközben válaszolok folyamatosan figyelem Miri reakcióit - A családunk nagyon állatbarát. Én pedig különösen is szeretem az állatokat - Ezt mondva bátorítóan rámosolygok - Te szereted az állatokat? - igyekszem lassanként terelgetni a beszélgetést, hátha ki tudom találni, hogy mi az amiről Miri valóban szeretne beszélgetni. Közben pedig konstatálom magamban, hogy én mindenre kiváncsi vagyok amit Miri mesél. Igen, valóban barátomként gondolok rá, pedig még alig beszélgettünk. Ha van Isten akkor ezért most nagyon hálás vagyok neki.

Egyre felszabadultabban mosolygok Mirire, akit kezdek barátomnak tekinteni, és felcsillan a szemem, amikor meghallom, hogy őt is érdekli az animágia. A sötét varázslatok kivédése, bár nekem nem a kedvenc tárgyam, és akadt az elmúlt években egy-egy területével problémám, szerintem is érdekes.
Őszintén szólva, hálás vagyok Mirinek, hogy lezárta a tanulással kapcsolatos témát. Úgy érzem ugyanis, hogy így túl hamar kifogytunk a témából. Kapva a kérdésén, rögtön témát váltok én is, és örömmel válaszolok a kérdésére.
 – Nem, nincs sok barátom. –felelek őszintén – De nekem így a legjobb. – Nem tudom, hogy többre is kíváncsi-e, úgyhogy egyelőre nem mondok többet. A kérdés viszont elküldte a gondolataimat egy utazásra az emlékeimben és az önismeretemben. Az összes barátom eszembe jutott, és felidéztem olyan embereket is, akikkel végül nem kerültem barátságba, pedig akár azok is lehettünk volna.
Nem tudom milyen kifejezés ülhetett ki az arcomra, de hamar észlelem, hogy kezd kellemetlenné válni a kettőnk közötti csend, ami kizökkent merengésemből.
– Te hogy vagy vele? – dobom vissza a kérdést, egyrészt kíváncsiságból, másrészt hogy kis időt nyerjek teljesen rendezni a gondolataimat.

 Most már teljesen hivatalos: Sikerült normális beszélgetésbe elegyedni Mirivel. A hadarásom miatti barátságos mosoly eloszlatja maradék feszélyezettségemet is.  Mikor felajánlja, hogy üljünk le, nekem is már épp azon jár az agyam, hogy ezt valahogy felhozzam. Ezúttal gyorsabb volt nálam.  A kezemben tartott könyv még mindig nyitva van. Gyorsan megjegyzem ahol tartottam, és becsukom a könyvet. Ez nagy haladás nálam. Jelzi, hogy teljesen a másikra koncentrálok.
 Ekkor tűnik csak fel, hogy Miri még keresgél a könyvek között. Ez kicsit elbizonytalanít, hogy leüljünk-e, mert nem szeretném, ha miattam maradna olvasmány nélkül. Azután látom, hogy elfordul a polctól. Amikor pedig az iskoláról, és különösen a Rúnatanról, kezd beszélni, úgy határozok, hogy nem lesz gond, ha leülünk. És csak remélem, hogy nem veszi észre: kicsit zavarba jöttem az első rúnatan óra említésétől. Visszaidézem, hogy amíg a pennám nagyjából az óra felénél leesett egyáltalán nem figyeltem, és nem is jegyzeteltem. És újra eszembe jut, mennyire jól jönne az a felrúnázott, önműködő penna. A Miri által mutatott fotelek felé indulok, és közben válaszolok, szép sorban.
– Szerintem is jó ötlet leülni – kezdem a válaszadást. – Ami pedig a rúna tant illeti… - folytatom, és igyekszem azzal leplezni a zavartságomat, hogy ekkor helyezkedünk el a fotelekben – az a helyzet, hogy az óra felét én is elálmodoztam, úgyhogy arról nekem sincs jegyzetem. – mondom bűnbánó tekintettel. – A kedvenc tárgyam az átváltozástan.  Nagyon érdekel, hogy hogyan tudok egy tárgyat valami mássá varázsolni. És az animágia kérdése is foglalkoztat, bár úgy hallottam nagyon nehéz. Te melyik tárgyat szereted? – zárom le mondókámat őszinte érdeklődéssel pillantva a mellettem, de azért a fotelen felém fordulva elhelyezkedő Mirire.

Hallva, hogy Miri még reagál a kérdéseimre, nagyon meglepődöm. Sikerült normális beszélgetést kezdeni valakivel, akit még nem igazán ismertem, csak látásból. Magamban megveregetem a vállamat ezért a teljesítményért, majd válaszolok Miri kérdésére a kedvenc könyvemről.
– Hát… - kezdek bele, hogy jelezzem, szeretném folytatni a beszélgetést. Közben végigpörgetem a fejemen olvasmányaim listáját. Hamar rájövök, hogy hiába kutatom a kedvenc könyvemet – Az igazat megvallva nem igazán van kedvenc könyvem. Mindent megszeretek, amit olvasok, és mindegyik könyvet más miatt, úgyhogy nem tudom összehasonlítani őket – felelem végül, szinte egy szuszra. Aztán rájövök, hogy valószínűleg kicsit hadartam, és igyekszem Miri tekintetéből kifürkészni, hogy értette-e, amit mondtam. Mivel megértést vélek felfedezni a szemében, kicsit megnyugszom, és lassabban folytatom:
- Ne haragudj, nagyon lelkes tudok lenni, ha könyvekről van szó, és néha elszalad velem a ló – igyekszem kicsit javítani az előbbi benyomáson, amit Mirire tehettem – Leginkább egyébként a történelmen alapuló történeteket és a romantikus regényeket szeretem. Neked mi a kedvenc könyved? Milyen könyveket szeretsz olvasni? – érdeklődöm őszintén.