 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 5
|
|
1
|
2005/2006-os tanév / Meccsek, edzések, válogatások / Re: Griffendél vs Mardekár - lelátók
|
Dátum: 2025. 10. 02. - 22:38:35
|
балетный кружок Положи куклу
внутрь куклы.
|
vendégek
más alkalmakon nem gondoltam rá, hogy a jelenlétem bármit jelentene rossz emléken túl - arra biztosan nem, hogy az iskola szívesen gondol arra a múltjára, amelynek részei voltunk. nem hazudtam akkor sem udvariasan, mikor megkaptad házvezetői kinevezésed: a horizonton villámlott, a hangja nem ért el még hozzánk - de jurogyivijnek kellett lenned hozzá, hogy ne hasonulj meg két szerepedben. talán korábban is így volt, ebben rejlett személyiséged egyik oszlopa - vagy csak előttünk rejtették neveltetésünk korlátai, amelyeken áttekinteni most is nehéz volt olykor. kétlem, hogy sokan örülnének nekünk: ennél jobban csak azt, hogy annak örülnének, amit már egyedül kívántam megszerezni.
minden mérkőzésre készítettem neked az alkalomhoz illő ételdobozt, most pedig viselem a házad sálját - és bízom benne, hogy már alig figyel fel rá valaki, az én régi házam, színeim is ezek. nincs bennünk semmi, amit érdemes őrizni, és nem ment fel Hagen jelenléte, kinevezése sem: Irinával szemben most sem hiszem, hogy fájdalom nélkül összenőhet az, ami összenőni kíván. lehet, hogy távol kellett volna maradnom, de a sok idegen között az vesz csak észre, aki melletted keres valakit.
- hoztam teát is, zöldet, ha inni kértek. van üvegben, tudjuk csak mi, Ms. Weasley. - szeretem, mikor összekevernek. nem hírével, az alakjával: nagyokhoz hasonlani kellemesebb, mint a jelzők, amelyekkel Oakley professzort illetik barátnak hitt kollégái között. Ginevra vörössége az enyém mellett - péteri fordulat nyugat felé, tartósabb az elsőnél. biztosan nem lennénk ismerősök sem, ha nem úgy hozza a sors - ezért ragaszkodom hozzá, mint babonások szoktak a teliholdkor esett jövendölésekhez.
csak a szemem sarka jár a küldöttségek felnőtt tagjain - csak őket látni itt, az oktatók és vendégek kilátójában. vannak, akik titkolják ellenszenvüket, azt csak szájuk rándulása jelzi: hasonló felismeri a hasonlót, hozzánk, ha el is vágyják titkolni reményeiket, könnyebb volna a raszkol hangleejtésén szólniuk. követeik közül megfordult néhány Kópavogurban is korábban, leveleik közül néhány az asztalomon - egyebet nem tudok, nem is akarok. az irónia finomabb a teánál, azt megirigyelnék halottat balzsamozók is, tartósítani lehetne benne erősségében bármilyen ambíciót lenike, mesék főszereplője mellett: és mégis érzem az ajkaimon az ízét.
a köd ismerős, a hűvös régi barát - most sem értem igazán azokat, akik pulóverben, kabátban, talárban nézik a két ház küzdelmét. csak azért vettem magamra az egyik zakód, mert ez a nap sem rólam szól - rólad, rólatok, hagyományaitokról.
- ...felejtettem el, hoztam teát varenukhával. vagyunk szentek szerencsére nem, ha Professzor Romanov hiszi is, közben ül diákok között szurkolni. - elmosolyodom, míg a tömegben keresem. nem kell látnom - tudom, hogy ott van, ahogy földrajzi távolságok ismerik egymást messziről. leteszem a két üveget a padra, magunk mellé, vigyázva rá, hogy Lutece professzorhoz csak az alkoholmentes essen közel.
- ismerek senkit alig, de más most, mint volt alattunk. ha ilyen lett volna, jelentkeztem volna, ha utoljára is. vagy ott lent, hozzájuk! jöttek veletek, vagy külföldiek? - a kis távcsővel megpróbálok ráközelíteni a pálya szélén megjelenő alakokra, de egyelőre nem tudok többet kivenni a különböző színű ruháiknál. a zöld mellett karmazsin, ébenkék..
talán követnem kellene a testvérem példáját - nem bánni úgy a létezést, mintha én döntöttem volna a Roxfort sorsáról Kópavoguré helyett.. és talán jelentkeznem kellene mégis, hogy megtartsam azt a balett-szakkört, amit még nyáron említett Ivan? nem haragudhatok magamra, magunkra valamiért, amit nem követtünk volna el: de haragudhatok azért, ha nem próbálom meg azt, amiben hiszek. Pétervár után: kötelességem törleszteni.
|
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: rusalka
|
Dátum: 2025. 09. 25. - 22:53:51
|
И вот она девушка бледная
прелестная
|
a korona holdudvara talán félt attól, ami vagyok - félt tőlem, félt attól, amire vágyom, félt saját múlandóságán megtörő fénykörömtől. fáradt vagyok, egészen ősöreg: ha vágytam is rá, parancsra tettem, ezt is válaszoltam - az angolok nem értik úgy, mit jelent a görbe hát öröme, a taps némasága. engedelmesnek az ember nem születik, az természete - épp úgy nem lehet tőle megszabadulni, ahogy hajunk színétől, szüleink nevétől, attól, amit rejt az elménk. nem akarhatjuk, amit akarunk.
ezt hittem és gondoltam vak meggyőződéssel, míg el nem szakadt belőlem az, amit nem hittem túlélhetőnek. fél karom, fél lábam, fél szívem távolodott a percekkel, és ahogy teltek, én nem porladtam el úgy, ahogy kellett volna, ahogy ígérte tapasztalat, az, ami térdet hajt a remény előtt is. itt voltam, új sebbel ugyan: de a karjaidban meghazudtolja egész hitünk jelenléted. csak az, nem vontál vitára, nem kérleltél, érveltél - talán mégis a korona holdudvarának van igaza. talán azért hívják még így, míg minket: a 20. századnak.
- akarom magát én is. mindenhogy. - a nagy igazságoknak alja is épp akkora: hogy esküdtem rá, és esküdtünk együtt, hogy számunkra megírták a könyvet, mi írjuk a másokét, és mégis.. nem volt ez több, mint felismerés, villanás a végtelenben. fogadtam mély hittel, hogy kivetne minden, amihez futnék, ha ilyen őrültség jutna eszünkbe - hogy asztalhoz azért sem ülhetünk, mert anyánk féltérden született, mert ezt a testhelyzetét évei csak vassá érlelték. vak akartam lenni Irinára, az ő származására, melynek másként mértek, Oryára, akiről lemondtak, mielőtt ő megtehette volna - az igazi lázadás az, amit most teszek, mert csak magamért teszem.
kár volt esküdni, kár volt bízni benne - hideg a párna, nedves a könnyeimtől, a csókjaidtól. néha a csonkolás menti meg a beteget - ha Hagen nem tér le az útról, én nem térek tőle balra, körbeértünk volna végül. lezárom a szemem - most tudom igazán, hová is tartunk, ha fáj is, hogy örökre elfelé egymástól, el attól, ami voltunk. most már te és én vagyunk, Quennel Apollyon, mert ezt választottam, ahogy te választottál engem.
a reggel hullámai az éberlét partjára csak úgy sodornak, mintha nem ért volna véget az álom. tudom, hol vagyok, de nem ismerős - nem lenne szabad annak lennie bőrödnek, izmaid ívének. a morál nem érdekelt eddig, ezután sem fog: sok jó született ezen a földön, ez nem tartozik közéjük. volna mit eltanulnotok a Durmstrangtól, de talán sietek a kritikával - élét jobb volna megtartanom magamnak a tegnap este fénypászmája alatt.
- jó reggelt, Oakley professzor! kávét készítettem, láttam, issza hogy. tűnik úgy, aludt tó alatt. szónak szerinte. - felöltözve állok az ágyad mellett, kezemben bögre. nem hazudtam, kis szokásaidat figyelni mindig játék volt kezeléseid alatt - először talán kötelesség, de folytattam akkor is, mikor nem vezetett soká. a szóviccet biztosan megbocsájtod, akkor különösen, ha elrontottam.
- hiszem, bírja alkoholt nem. hittem, angolok jók benne, angolok isznak alkoholt nem, isznak kenyeret, hívják alkohol. - még nem tudom, mit tartasz arról, ami végbement: arról, amit mondtam, és arról, amit tettem. talán angolabb vagy, mint hiszem, talán az idő minden sebet begyógyít - utóbbiból elegendő jutott most, hogy a gyásznak is eljött a maga ideje. talán nem úgy, ahogy gondolod: a gyász az élet része, ahogy nincs a fény árnyéktalan.
mulattat az arcod, a kifejezés rajta - és hogy nézem majd még egy darabig. egészen addig, amíg engeded, és amíg.. de talán jobb nem fogadkozni. a jövő olyan, mint a a víz felszíne - senki sem tudja, mi lakik alatta, még akkor sem, ha az épp az ő szomszédja.
|
|
|
|
|
3
|
2005/2006-os tanév / Európa / Rusalki: Oroszország egyéb részei
|
Dátum: 2025. 09. 25. - 22:15:15
|
Світ на її плечах 
mintha nyitott szemmel álmodnának erdők, mezők, végtelen aranyló fájdalom búzamezői felett a kék ég: nem tűnik valószerűnek, hogy itt vagyunk. úgy fogadtak, mint aki hazatér - a kisorosz jelző kedvessége nélkül, Kópavogur szaga nélkül a galléromon, Albion óhajtásától mentesen a tiéden. hazatértünk: én oda, ahonnét vétettem, te oda, ahol láthatod, mint lesz egész az, amit megcsonkított történelmünk. ablak európára: azon néz keresztül egész századunk minden óhaja nyugat felé - és most mi magunk is.
Nyikolaj Vasziljevics után tőlem is kérdezik ajtók és falak, hogy miért annak fordítom oda az arcomat, ami gazdag, hiányt nem szenved - annak, aki mindig az előbbi keretében áll, nincs háza sehol igazán. az enyém is csak te vagy, kétkedő tekinteted, lassan virágot bontó félelmed attól, amitől születnek félni győztesek. igazad is van: könyveid lapjai után a mi ismeretségünk sem hozott jó szerencsét a háborgó lelkekben Albionban. megszolgáltunk, és megszolgáljuk még halálunkig - nem várom, hogy befogadjon, nem vártam azt sem, hogy Pityer fog. az ember talán mindig otthon van a ridegségben, félig lehunyt szemében ismerős minden, ami rossz, amiben osztozni tud vérével.
- te talán hiszed meg, Quennel Apollyon, gondolom meg magam. van itt város, időm is van. gondolod ezt? - a város szebbik arcát fordítja feléd, azt, amelyet vendégnek szoktunk. én már láttam az ég alját - az egyformán jövendöl pusztulást nyugalomnak minden égtájon, itt sincs másként. nem ez tesz ismerőssé a járatlan utakon, mégcsak kiejtésemben észak visszhangja sem. ha tudná, Kijev megtagadná a jöttömet - és vissza csak azért fogadna, ha nem is voltam övé soha, mert el nem válik egymástól az, amit hagyomány font össze. úgy vagyok orosz, ahogy ukrán vagyok - úgy vagy te is angol és skót, és most bizonytalan talán.
- hazudtam neked nem látogatásban, szándékaimban sem. érzem mégis úgy, hogy vagy itt velem.. mint voltál Kópavogurban is. vagyunk ott most is talán. - elbűvölt fák között a szállásunk, bár szerénytelen így nevezni valamit, amit utazóknak tartanak fent. az otthoni szél nosztalgikussá tesz valami iránt, amit itt még nem tapintunk: a város nyári melege még nem az erdőé, még nem azé, ahová készültünk valóban, ez csak az első felvonás. a még civilizált, innen könnyű vissza az út is.
lehunyom a szemem, mielőtt átölelnélek - jelentősége az, mint általában nálunk, ami különös neked. egyszer megszokod majd, remélem, nem érsz végére türelmednek, irgalmadnak, ha elkísértél a világ végére.. egy világ végére, ha ablakon túl az is látható még belőle, ami vitán felül szép.
- itthon vagyunk, én és te, Quennel Apollyon. - úgy hangzik, mint egy ígéret, mint felharsanó tavasz. itthon vagyok, ez az enyém: az enyém Kijev, az enyém Pétervár, az enyém az Ural nyugati és keleti lankáin a múlt és jövő is. ha maradt írmagja annak, amit a raszkol meghagyott, nem áll meg előttem: felismernek majd, tudják azt is, miért jöttem, és mit viszek magammal. tudom a hátam mögött Irinát, Oryát: mindkettővel osztozni születtem, és egyiknek sem hagyom semmit, mindent látni fogok, mindent megtartok magamnak.
mikor kinyitom a szemem, már tudom, mi vár ránk: kérdések, amelyekre nehéz válaszolni. neked mellettem soha nem volt könnyű lépted, mindig kísért valami rettenetes, máskor a fantasztikus, nappalra nem éjszaka, hajnal jött, de te kísérsz most is. ennél többet szenttől sem kívánhatna senki - követni azt, mit érteni nem remélünk, de a hit után járni sokszor nehezebb. sokszor könnyebb is. a mi utunk a kalinán át vezet majd még itt, nagyoroszok szeme világán át is - utitársunk pedig a Bronzlovas lehet, senki más.
- pár nap és megyünk tovább. azt ígértem neked, válaszolok mindenre, tartom is. talán.. szeretnéd tudni, vagyunk itt hogy? vagy vagyunk itt: hol tényleg? vagyunk itt miért. - teát töltök a naplementében, a kényelmes karosszékekben, ahol ér majd a nyári éjszaka delejessége. a Néva helyet kér beszélgetésünkben - távolról mennydörög, akár vér, amelyet ontani fogok magamból.
|
|
|
|
|
4
|
Karakterek / vesna svyashchennaya / mavka vodyanikha
|
Dátum: 2025. 08. 11. - 15:47:44
|
Нявка 
Kópavogur tele mindig hideg - akár az új század, és mindazok, melyek megelőzték. nincs ebben újdonság számomra, gyertya gyullad léptemre - itthon vagyok, mert e palota befogad, azonossá képzelnek évek, évtizedek, megszokás. hanyagság - mondja ajtókeretem, hangját felnyalja érkezésemnek. itt mindennek szeme van, egyik sem lát: csak azt, amit el akarunk rejteni, csak az ég napvilágon, az tudott születésétől fogva.
most nem Skócia dombjai őrzik majd az emlékem, most csak pár hétre vezetett el innen sok körülmény, melyek közül egyet érdemes csak említeni - egyet volna, ha ismét gyermek volnék e falak között, azt játszhatnám, szavam önmagáért ér valamit. a számunkra kijelölt szárny olyan, ahogy itt hagytam - mondhatnám, felejtettem, de abban rejlik még valami kedves elismerése tudatlanságnak. bárhány játékunk, üres terráriumunk maradt hátra, Hagen és én meghaltunk aznap, mikor a Roxforté lettünk - és nem is történhetett volna jobb velünk soha.
a tél beszökik Kópavogurba, ha az erkély ajtaját nyitva felejtem - ilyen hibát nem vétek már. ami fehér itt, az menyasszonyi ruhák anyaga, a kokoshnik mintáján át a jövő. szeretem vörös fonalát, azt tényleg itt felejtettem - viselni mégsem fogom, és néha, álmatlan éjszakákon a hagyomány plafonja alatt elképzelem, az égő palota romjai közé vetem majd ajándékul magamnak. elköteleződni mások végzetében már kötelességem volt a bölcsőtől fogva - ha volna alkatom hozzá, nevetnék is.
jelöltjük az nincs: jelentkező számolatlanul. ha tudják is, mit vállalnak, eleget szenvedtek, rákaptak ízére - hiszik, vallják, Amos sorsa sem olyan tragikus, a földig hajolt hátra még házak, generációk épülhetnek. talán titkon remélik, velem más volna, az én szavam nem hallatszik úgy, özveggyé is könnyen tehetek valakit: megpróbálhatom világra hozni örökösüket, vagy belehalhatok a próbálkozásba. vagy így, vagy úgy, Kópavogurban minden elnyeri méltó helyét.
nem kétlem, megint elküldik majd köszöntésemre az ördögöt - szenvtelen arca úgy tűnik fel a kézitükörben, mint hajnal alján a vér nyoma. Kópavogur csontjai emlékeznek arra, mikor nem így nevezték őket, de már nem sóhajt, nem ad hangot sem, míg a tereit járod abbéli hitedben, hogy a tiéd lesz, hogy méltó örököse lehetsz mások gyermeki kegyetlenségének. most sem érted, nem is fogod már: embernek csak ember lehet örököse, absztrakció aligha. te nem állsz semmi másból, mint függőleges gondolatok hisztérikus erdejéből - közöttük szalad zaklatottan minden, amit érzel, hogy soha ne leljen otthonra.
vállaltam mindezt, tűzbe tettem ismét a kezem - de már nem hiszem, hogy nem fáj, hogy nem veszíthetem el azt, amit eddig sem kínáltak. könnyebb volna elfelejtenem Kópavogur fáin a deres rémületet, múltunk magvait szétszórhatnám idegen földeken, hogy aztán többé ne gondoljak velük, hagyjam őket kiszáradni, szélnek veszni. de Dolohov óta tudom, tudják a deszkák, melyeket bemocskolsz jöttöddel - nem ér véget, míg véget nem vetek neki. ami szörnyű, sosem múlik magától. épp ezért keresel fel most is.
- amit üzentek, átadtam már a levéllel. ha részvétet jöttél nyilvánítani, nem kell. én sem teszem, pedig nem volna oktalan. - nekem nincs annyi türelmem, mint Hagennek volna, én nem kívánok veled udvariasan békét kötni a semmi felett. veled megüzenniük könnyű - lásd csak, mi vár téged is, ha aranyban is a bronz helyett.
- de tudom, el nem küldhetlek. mondd akkor, mit érdemes tudnom arról, amiről legjobb volna semmit? - utolsó roxforti éved sem tett élőbbé. talán mégis Kópavogur szívja el belőled az életet - ha ezzel éhen is veszhetne még, kötelességei neki is vannak. neked és nekem is, téged uralkodónak neveltek, viselni a koronát hát ezeken a szörnyű alkalmakon is kell, mikor nem fogadlak örömmel, de mert nem kívánom a figyelmed jobban, elfogadom azt.
annál több eszed volt, hogy megkísértsd Quennel Apollyont - de te is érzed, vakon, némán, bénán, érzékeid híján, hogy valami most más lett. talán értelmed követi, amit a szívednek nevezett izomtömeg nem: nem jöhettem csak úgy szó nélkül, engedelmesen a hívásra, ha olyan fontos volt, mint látszott.
megfordulok, míg itt jársz, a szék támlája megtartja a súlyt - én pedig megtartom előtted valódi szándékaimat. talán Amos hiheti, hogy nem vagy rothadó holttest, mely közöttünk keresi elveszett lelkét - de most nem Amossal beszélsz.
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Üvegházak és Birtok / Re: II. Üvegház – Érzékcsaló Illúziók
|
Dátum: 2025. 06. 07. - 02:26:19
|
хоровод 
milyen az: mástól tanulni múltadnak ívét, látni függönyök mögött az idő hosszú vonalát - hinni, hogy az érthetővé csupán megismeréssel válik. milyen az: hinni benne, az empíria érzés is - tudni hatalom, és tudni végleges, nem szükséges mellette egyéb más. milyen az: ostobaság.
a név nekem sosem jelenti majd ugyanazt - nem voltam itt, és annak, akinek a közelmút úgy történélem csak, mint lapokon a számok.. annak szeme nem a valóságot látja. ha évekkel ezelőtt vagyunk, állítottam volna, nem csaphatsz be eltérő nyelveden, Szentpétervár felett mindig a nyugati örökség értelme ragyogott, de most.. most már nem vagyok ilyen önhitt. a név neked fenyegetést jelent - és nem az én jussom megítélni azt.
- nem itt fontos, kik vannak itt fontos. és az a rituálé.. - most, hogy az arcod nézem, már nem vagyok benne biztos, hogy folytatni tudom. akár a beszélgetést, akár azt, ami utána következik: vita, kétségbeesés és napjaink, melyek félelemmel telnek meg újra.
ép embernek talán nem is érthető, miért vállalkozunk erre - ki-ki a maga poklának megjárására. talán nekem sem érthető a másé - talán csak hiszem, ha láttam fonákját, ismerem mentét is. kínjaink testvérek a teremtésben, nekünk egyenes út, épp csak önváddal kirakva. az enyém is vezet valahová, innen keletre, és bölcsebb lenne magam elindulnom rajta a segítséged nélkül, de.. már nem tudom elképzelni, végére érjek, és ne várj ott.
és az a rituálé - annak természete értelmetlenebb, mint repedéseink a nyugat felé nyíló ablak üvegtestén. hiába pillantok át rajta, hiába kellene meglátnom Irina fénytörését keretében: teljessége bizonytalan maradt mindvégig. hogy levettem fejéről, mostanra megbántam, ahogy azt is, hogy valaha megfordult az enyémben - ha elbirtoklom, az ígért hitványságom kioltja majd.
a hitványságok örök hűséget fogadtak az el nem múlásnak, dajkájuk pedig a rossz humor: akkor érkeznek, mikor már rég asztalt bontanánk. a Dolohovok nevezhetik ezt úgy szerencsének, ahogy csak megmaradt szájuk bírja levegővel, de zsarnok helyett a zsarnok - nem akarok lenni. ahogy feladni ezt a kegyet más örökségének sem.
- érti egyikünk sem, működnek hogyan vérmágia rítusai. jöttem rá nem könyvtárban, és.. lettem okosabb sem, kérdeztem kollégáid. még Operában is, ismertek semmit, ez.. régi mágia, van tiltva legtöbb helyen már. - megállunk, a virágot figyelem. a színének változását, törékenységét: és ahogy illata olyanná válik, mint az alvadó vér. a jelenlétem ezt a csodát is tönkre tudja tenni, alapjáig csonkolni - és te mégis megbíztál bennem az évek alatt, bármilyen szenvedést is hoztam rád.
raszkol az is, amit elkövetek épp ezen kertekben - haragudnod kellene rám azért, hogy megint kockáztatom munkád számtalan áldozatát. végtelen munkaóráid, szorongásod vértelen tagjaim felett, és - én igazat adok neked. nem látok más megoldást: a kört nem szakítja meg józan ész.
- tudom, esik nehezedre, Quennel Apollyon, de kell gondolj vele. átok lehetett más nem, zártál ki mást mind. - óvatosan érintem a virág szirmait: felfeslik némasága, lágyan mintha dúdolna velünk. épp úgy ismeretlen, akár az az átok - csak látom árnyékát közös tereink sarkaiban, ez a lépés, melyet hallunk, miután megálltunk.
mindig sejtettük, mindig vakok is maradtunk rá: Irina koronájának fénye erősebb maradt bármi akaratunknál, míg le nem vettem fejéről és a magaméra nem tettem. talán az már gátul fekszik véremnek, de a nagy egészet meg nem sértette. felülete most is ép, most is a régi pas de deux Kelet és Nyugat között. te is tudod, én is tudom: csak új kört kezdhetünk, ezt meg nem tagadhatjuk.
- akarom tanulni meg vérmágiát. nem itt, Péterváron. tudom, jelent mit. pont azért kell tanulnom, lennék benne legjobb. - angol medimágusként értelmed még haragvóbb lesz, mint a felismerés, mit kértem most. nem is kértem igazán: közöltem a jobb szó rá.
ez a nyár örömöt kellene, hogy hozzon neked - és nem hosszú árnyékát valakinek, aki még nyugtában is rávetül Albionra. vagy a betegségemre, amelyet majdnem elfelejtünk, mert olyan könnyűvé tetted nekem: lehetővé közös jövőnket, mindent azon túl. házat emeltél, beköltöztünk, falain most vérvörös fájdalom csorog alá - annak ígérete, hogy mégis áldozattal jár majd. egy újabbal. egy nehezebbel - túl nehézzel.
most először félek attól, amit mondhatsz nekem: de attól jobban, nem tartom majd tiszteletben úgy, ahogy érdemelnéd. hogy jobban akarlak majd téged, mint - saját magamat.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Üvegházak és Birtok / Re: II. Üvegház – Érzékcsaló Illúziók
|
Dátum: 2025. 04. 16. - 19:28:03
|
хоровод +16
nem hittem benne, legjobb ötleteink egyike együtt mutatkozni - nem mindig éber lényed, a saját idegenségem okán. ahogy nem értettem, miért hívnak vendégeket távolról, nem értem most sem, hová tűnt a Roxfort második neve: félelem a bizonytalantól. nehezek a lépteink az ösvényen, termeken át, mielőtt bepillantanánk az üvegház ajtaján. más volt itt járni titokban, lopva csak egyik folyosótól a másikig most valóban dédelgetett szándékom figyelmed elcsenésére - de az ismert tolvaj olyan csak, mint hagyományaitok.
észrevenni, kimondani azt ellenkezik angolságotokkal.
csak most hagytuk el Amost, a botrány szele bizonyára Kópavogurtól Londonon át eléri Skóciát is még ma éjjel - nem mintha az évek másra tanítottak volna ezen a földön. csak az skandalum, ahogy kollégád azt kérdezte Oakley professzor, nem is tudtam, hogy van egy leánya is, vagy unokahúg talán? - és nem volt mibe törölni a mosolyom.
gyermekként nem értettem, miért fél tőlünk úgy a nekünk kelet - tanítottak oktrojált áldozatiságára, ellenünk ágálására, de ahogy nem értettem, nem érthettem a félelem mibenlétét: ellenfelünkké kiválasztottságukat sem érthettem. Grindelwald pantokrator, aki nem felfelé tekint rá, hamis - és más misztikummal ellentétben tudtam mélyen, eltemetve hűség alá, hogy a szpasz sem más, mint festék, formák, amíg emberré nem válik újra. a képzelt ellenségtől félni illedelmes, de nem folytonosság: reggeli kávé mellett, napi gondjaink mellett nem lehet rettegni a transzcendeciától.
még mindig gyermek volnék, ha nem látnám: félelem az ismeretlentől, amely feldúlni jött békénket ősöreg, én pedig fiatal vagyok hozzá, hogy évszázadok hagyományát meggyógyítsam. ettől a sebtől szenved nekünk Kelet, szemükben minket követett történelem és észjárás - pakrov ez is, de hamis, félelmes, gyilkos is. azokhoz nincs közöm, akikkel osztozom a véren, jobban, mint Irina, jobban, mint mások, akik egyetlen nyugati dallammal fülükben hiszik, megismertek már, nevüket helytelenül írják, nem vették magukra Róma koronáját a Krímben. nincs közöm hozzájuk, de egylényegűvé tesznek hiedelmek, azokat kijavítani még lehet.
ez vár rád és házadra is, Quennel Apollyon, nem haragszom, nincs kire. ahogy a raszkol sem teljes soha, előítéletet, épp mint oroszságunkat, nem lehet elválasztani a lélektől. ott van, ott marad, azonos vele: ahogy tudom, mit ígér lovak patájának dobogása nyugati ablakunk üvegén, ez az ország emlékszik, mit vétettünk ellene, és emlékezni fog.
- nem fázik, Quennel Apollyon? lep mindig meg, mikor igen, mikor nem, tudom kiszámítani nem. - a vyshyvanka itt nem mutat idegennek, belesimul a tájba: talán a tavaszébredés mindenütt ugyanolyan. láttam néhány angol kikeletet már, most is meglep, hogy gyermeknél gyorsabban eszmél, áll apró lábaira, szalad már messze a határban. még nem láttam Hagent ma este, még nem tudom, a vinokban is testvérem-e.
- kell beszélnünk két dologról, lesz egyik sem vidám.. de tavasz nem vidám mindenkinek. megszületni mindennek fáj, új évnek is. - a karodnál vonlak a legközelebbi üvegházba. reggel érkezett az üzenet, napközben itt voltál, én az Operában, mikor találkoztunk volna: mikor tettem volna zsenge virágözönöd, amelytől reméled, csak friss hajtásokat vet, valami sokkal elevenebbé.. valamivé, ami inkább rítusa a tavasznak öröme helyett.
- ígértem, mondom el mindent, amit tudom meg: bocsásd meg, tudom reggel óta. levelet kaptam Dolohovtól, az egyiktől, nem attól, amelyiket ismerhetsz. évforduló jön, lesznek erősebbek megint, és vagyunk messze, de.. kör ér véget nem, tudod azóta. nincs idő rá, éveket várni, úgy megerősödni.. idő jött el arra, tanuljam meg, amit fogtok ellenezni. te is, Hagen is. - érzem az egyik virág illatát, látni alig csak, de mintha pillanatra ott állnék megint Kópavogur tornácán, lefelé néznék a lejtőre, vége a pedig a kárhozatban van, előbb soha.
tudtad, hogy ejön ez a nap, tudtad, mikor homlokom a homlokodhoz ért, talán már akkor, mikor először mondtam neved: abban a tavaszban is tudtad, mégis kitartottál, pedig sokáig semmi mással nem érintettelek a puszta valóságnál. tudtam, hogy le akarsz majd beszélni, tekintetedben ég majd a vágy, hogy megnyújtsd azt, ami rövid volt mindig: hogy veszekedj velem értem, ne vessem el azt, amire mindent feltettél. érteni nem érted, ahogy sokszor én sem, mi a különbség skót, ír, angol között.
|
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: rusalka
|
Dátum: 2025. 02. 26. - 23:52:07
|
И вот она девушка бледная
прелестная
|
bármit suttognak az iskola kövei - melyhez a hangom némasága ütemet diktált mindig, szeretni nem tanultam, beszélni annál inkább, halkan-hangosan, keltve csak a botrányt, a dagadó vásznat - nem ismertem rajtad kívül mást így soha. nem szégyellném, ha így volna, arra neveltek csikorgó telek, nyarak, melyek Kópavogurban ringatták a búzát, hogy a testem nem az enyém, birtokviszonyt felette csak az gyakorol, akinek betegsége eszköz, egyetlen szín a palettán. ott fényeskedett az ifjúságom, ahol másoké hervadni jár a semmibe: ha elfelejtettem volna, hogyan ér véget a történet, emlékeztettek rá.
nem vágytam más hírnökök jövőjét, törékenyek voltak, a legkisebb fuvallatra bizonytalanok - mintha ablakon át láttam volna, amint egybefutnak, egyben is érnek véget. tragédiában, mi másban, különbség csak annyi, kinek-kinek mennyi időt szántak bűnei Albionban, abból mennyit faragnak évek a bűntudatban. te szabadnak születtél, ha kötelességeid rabjaként is, nem mások sorait idézni, míg utolsó perceidben megérted, semmi értelmük nem volt már akkor sem, mikor először írták őket.
- Quennel Apollyon, érti most sem.. számít vér sokat, és.. - és hagynod kellene, hogy kifeszítsem a vásznat eléd, ami vagyok, hogy láthasd, követhesd ujjaiddal a csermelyeket forrásukig: előbb azokhoz, akik szívüket elemésztették az ostobaság oltárán, majd Koshchei.. és Grindelwald, a nagyapám.
lassú, hosszú az út a víz aljáig, lassan süppedünk csak - a hajam az ujjaidba akad, tekintetem a tekintetedbe. vallanom kellene, talán térdelnem és eléd öntenem balsorsú származásom körülményeit, te szárnyaló és egyszerű, kiben költői álmok élnek, S álmában élet van s derű - de kívánom azt, aki lehetek általad. akit látsz, az nem való, de lehetne éppen az: ha elfogadnám, mit az imént erőszakkal adtál, ha tudtad, évekig rejtőztem el előle. nagyobb pofon vagy, édesebb is, mint Anton Szemjonovicsé, hálásabb is vagyok, a vér sem folyik. csendes lázadásod úgy töri szilánkjaira mindazt, amit szilárdságra terveztek, hogy hangod sem emeled meg: csak azt hallom, amint a nyelved a fülemhez ér.
- "De ez csak akkor következik be, amikor évezredek hosszú, hosszú során apránként porrá omlik a hold is, a fényes Sirius is [...]" - könyököm a kilincshez ér, nem félek, hogy elejtenél. több erő van benned, mint hittem, a vodka után lehet valakiben, aki ennyire nem bírja azt: még levegőt venni is marad belőle, mikor megcsókolsz és el nem engedsz.
itt hajtod álomra a fejed - és itt láttalak félig nyitott ajtódnál, ahogy az inged gomboltad abban a hajnalban, hónapokkal ezelőtt. az éjjel elmélázott tarkódon, talán csak ezért hagytál magamra, és én sosem kérdeztem, tudtad-e, sejtetted-e, hogy elvettem valamit, amit nem volt szabad. figyeltelek, ahogy parancsolták, de nem azoknak, akik szavakkal köteleztek: a tekintetem, kíváncsiságom, hattyúi fiatalság reményei akarták, amit törvényeitek tiltanak. de mindig tudtam, nekem nem jut más, nem jutnak forró augusztusok korombeliek között a tó felszínén nevetve közös mulatságon, nem jutnak telek a kandalló mellett, fiatalon halok meg, kínok és szégyen között, félúton a kiérdemelt és meg sem történt között. látni téged, a bőröd színét kis pillanat az öröklétben: mintha egészséges volnék, mintha nekem is szabadna szeretnem valakit.
szemezem gombjaidat, aztán a sajátomét - még ott az íze a félelemnek, gyásznak, veszteségnek a szám sarkán, hamuból lobbanást ki várna? két marokra fogom az öved, felhúzom magam térdelve, miután lerúgtam a cipőimet. az egyenruhám nélkül tényleg én leszek az, nem Albion öntőformája, melyért már-már hálás vagyok, hogy megtartott ott, hol búzától elvált az ocsú, Romanovtól a Møvrede és Mallouse.
- Quennel Apollyon.. - az ágyad mellé vetem a fehér ruhadarabot, a bőröm a bőrödhöz ér. a tenyered, ujjaid ismerik az anyagot, amelynek fonala gyenge, hamarosan felfeslik, de te még nem ismersz igazán engem. ami ismerhető belőlem, odalent született vizsgálódban, és most nem gondolok előzményekre, a holnap félelmére, mikor már egyedül leszek, most te vagy itt, most csak mi vagyunk itt. senki nem hajolt értem mélyre, senki nem hitte, személy vagyok magam jogán, lehet életem, vágyam, jövőm - csak te, csak te érezted azelőtt, hogy nevem hallottad volna, szótagok, diagnózis, szavak előtt szerettél annyira, hogy emberré tegyél.
- nincs semmi, amit adok oda nem. nem volt semmi, míg mondta ki nem.. van igaza. akarom magát, akarom magam. azt akarom, akarjon engem, ahogy én akarom magát! - lázálmos mindkét szemed, szaggatott lélegzeted kicsúszik a markunkból, hamarosan párnára teszed a fejed, átadod magad a nemtudatnak. de azelőtt.. már megrészegültem attól, aki melletted lehetek. talán nem hittem neked, mikor szabadságról beszéltél, de érzem azt minden csókodon, a harapáson, míg fogaimmal a bőröd illetem, az ujjaim nyomain, vörös és fehéren, mielőtt az ágyadon elfekszünk. már létezem, már itt maradok, már tudom, lesz ott valaki, mikor tükörbe pillantok reggel: valakinek neve, álmai, vágyai, élete lesz. a valaki elgyászolja, amit elveszített, de mások élnek tüdejük, veséjük, karjuk nélkül, és én is képes vagyok rá most, hogy láttam, akit te láttál.
a karjaidban fogok elaludni, veszteség és eksztázis paplanja alatt, büszkén a sebektől, fájdalomtól, melyet idegeim élhetnek át. mind szenved, aki él: soha nem voltam boldogabb.
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Liliya Romanov / maskirovka
|
Dátum: 2025. 02. 25. - 00:28:35
|
маскировка Положи куклу
внутрь куклы
|
csend maradt az ajtó sóhaja után: magam voltam és a folyosó, fa és kő melegét lélegezték az éjszaka szürkeségében falak és keretek. a Roxfort idegenül tekintett rám, idegen voltam ismét, bizalmatlan, ajándékot nem hozó, udvariatlan - Szentpétervár hídjai megremegtek, míg az európai szél járt rajtuk. a léptek tánclépések - Roxmorts köszön új századnak, háztetőkön, akár gerincen fut a borzongás jöttömre, pedig most..
most otthon vagyok ott, ahová várnak.
már lelkesülök mint gyermek, érte - egy élettel ezelőtt lehetett, hogy utoljára diák voltam itt, portrék, páncélok az ismerőseim, míg lefelé indulok, lefelé, a derűs-hűvös pinceajtók felé. azt mondják, ez az iskola mindig ott van azok számára, akiknek legnagyobb szükségük van rá, és nem volt másként velünk sem: hamarabb tudta, kik vagyunk, mint mi magunk. csak tündökölni láttuk, de mielőtt lehanyatlott.. abból csak történetek maradtak, rés a pajzson, amin át beférkőztünk, és végül minket ért meglepetés. ha kérdeznék, tudnék felelni, miért akartuk épp ezt, épp így, de csalódást keltene a válaszom: kevés nagyobb erő van ezen a világon, keleten és nyugaton, mint a szenvedély.
lépcsők korlátai, emeletek éjféli emlékei őrzik a Nibelungok szenvedélyét, mellyel a már holtat vágyták saját koporsójukból is: nem voltam vak akaratra, vágyra, gyűlölettel vegyes imádatra, de Grindelwald napkorongnál forróbban égő hevületét elhunyt ellenfele iránt csak a szerelem szent bolondjai érthetik. mit is mondanék a Minisztérium aurorjainak, ha újra megkeresnének, kérdéseikbe foglalnák ittlétem, ismét viselt iskolai egyenruhám, nevem, otthonom? mosolyognék- felelni erre profán, mintha jurógyivij volnék.
Quennel új barátai közül Lutece az egyik kedvencem - hallgattam óráit még kedvetlenül a kötelességek között, mielőtt érdekelni kezdett volna. betegsége számomra valódi volt, ha most kedvem is volna levetni azokat az ikreket innen, a legmagasabb lépcsőkről. úgy nevelgettem gyűlöletem irántuk, mint más kedvenc virágát, gonddal, könnyekkel és türelmemmel - egy-egy cseppje volt ezeknek látnom Lutece küzdelmét az átok alatt, amelynek nem kellett volna áldozatul esnie. ismerem Hagen barátjának történetét, megállok az első lépcsőfokon: hallgat a Roxfort, figyel csak gondjaiba merülvén, még most sem vet ki magából, pedig megérdemeltem akkor.
számot vetni magammal nem esik nehezemre, vannak adósságok, melyeket élet is kevés leróni. talán az iskola volt valódi apám-anyám, nem taszított ki akkor sem, mikor ellene törtem, mikor dacoltam a magam végzetével, tenyerem alatt markoltam és őriztem annak reményét, hogy magam dönthetek, de számoltam, mint uzsorás a pénzét, napjaimat hátra az életből. pofon, Anton Szemjonovics pofonja soha pontosabban, fájóbban és élesebben nem érhetett volna: nagyobb szeretetből sem. ha akkor nem kapom meg, ma nem járok itt, ott lennék csak, ahová halni jár az emlékezet.
látogatásom hosszabb volt, mint amit a levélváltás ígért - Lutece kutatásai ott égtek, ahol a csillagok, elhallgattam volna még órákig, ha nem figyelmeztet, hogy későre jár. holnap reggel egy másik intézmény órái várnak, de azok előtt.. Quennel Apollyon, aki talán nem is sejti, hogy irodája megkerülésével, kedves barátja segítségével meg is lephetem. mégis engem lepnek meg, már majdnem az alagsor folyosóján: a fáklyák egy férfi alakját rajzolják a kárpitokra.
- jó estét.. professzor. professzor Fawcett. - képről ismerem csak, mások történeteiből, cikkekből talán - sosem jártam egyetlen órájára sem. talán ő is így ismer rám, egy életlen portréról, a plakátokról, elkapott pillantásokból a Godrik folyosóján. rezzenéstelenül várom, míg elér, akár vihar a szigeteket, mikor az óceán felől felhengeredik váratlan nyári délutánunkra köpenyként.
- számítottam.. társaságra nem későn. ismerjük egymást még nem. - derűs vagyok, mintha közös viccünk volna csak, színpadra így kerültünk épp, hogy így történt, nem sejtette senki. magas, magasabb, mint én, válas, vállasabb, mint hittem: de talán csak vicc végén a csattanó, amiért úgy tűnik, a hugrabugosok házvezetője most megbüntet majd egy kihágásért.
- akartam kérdezni mindig, fáradtak hogy nem óráikon, vannak ébren éjszaka? van titok rá, mondja el nekem? - visszhangot vetnek a szavaim a csendbe, azok is tudják, helytelen itt bennem és körülöttem minden. mégis, szórakoztat az óra és szórakoztat a perc, talán a játék is, amiben részt veszel akaratlan. lehet, régóta tudod, ki vagyok, és nem vágyod Fjodor Mihajlovics örökségét éjfél után pár perccel, megfáradván a katedrádról lelépvén. és mégis: az élet írja a legjobb drámákat - meg persze Fjodor Mihajlovics.
|
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: zsar-ptyica i carjevna vasilisa
|
Dátum: 2025. 01. 30. - 13:10:25
|
Жар-птица 
az apró gyümölcsökkel díszített ágynemű - amelyekben völgyek, kanyonok vagy, míg elfekszel - az eső félhomályában valószerűtlenül tisztának, áttetszőnek tűnik most. gondoltam rá, megtűrsz eleinte, ahogy emberek együtt élnek krónikus betegségükkel, belenyugodván, többé nem lesz semmi olyan, mint azelőtt: de nem látom már idegennek lábnyomom a parkettádon, színeim a tiéden. lett helye könyveimnek a polcaidon, a port úgy töröltem róluk egy délután, hasonlón a mostanihoz, mint aki otthon van. állandósult, ami ingott hatalmas semmi felett: felhúztuk kettőnket a rideg valóságra, lázálmos tündérmesénk hétköznapokká lett, ahogy egykor Pétervár - semmi nem lehetne valószerűtlenebb, semmi nem lehetne inkább mi.
barátodnak igaza van, ha nem is adod meg azt, de ez nem az óra vagy a pillanat, amelyet magammal rontanék el szívesen. te talán abban bízol - látom most is, amint a süteménnyel leülsz, arcod cseresznyés égbolt - műveidet nem lehet rosszra használni, ha nem mutatod meg, hogyan, miként lehet.. nem gondolok vele most. hited a jövőben egy szelet sütemény.
- vettük őket még nem.. talán van igazad. lehet falatok miatt, jött be először, vagy itt most. - bizonytalanul figyelem, ahogy átadod a dobozt, talán megőrzésre, talán azért, hogy közelebbről is megnézhessem. óvatosan helyezem vissza az asztalra, hogy elérhesd ott, mikor szükséged lesz rá.
néha érzem bűntudatként sajogni a felismerést, hogy nélküled semmi volnék, elfújt volna a szél, melynek nyugati alakja átível a tengeren, elért bennünket még itt is. igaz, a bajt én kerestem, ahogy angolok mondják, a házhoz mentem érte, kikértem jussom pofonokból, bajból és haragból is - ha nem vagy ott, hogy megtörd zuhanásom pályáját, nem érek földet ma sem. ha elmondanám, letagadnád, mosolyognál, nevetnél talán naivitásomon, pedig én tudom kettőnk közül, mit tehetett Kópavogur, és míg alakját, formáját te ismerted ki, természetét, a föld alatt égő tüzet bennem gyújtotta a felismerés. abban kovácsoltak, abból jöttem: te tanultál meg élni vele, te vagy Prometheus is.
- tudom, értesz egyet velem nem. beszélnek emberek, tudják meg tőled, jobb. - alig-alig ismerem szüleidet, látásból, említésből inkább, szánalmuk színe azonos volt Albionéval, nem különbözött el tőle. nincs mit hibáztatni, olvashatták a szándékot, mely marokra kapta fájdalomtól térdelő országukat, hogy erőszakkal vegye el, amit nem nyújtanak, nem kérhetnek, nem adhatnak. ki ne fordulna el parázstól, ha leégett otthona? nem tudom, kedvelem-e őket, ők sem tudják, van-e bennem kedvelhető, vagy kusza gondolatok függőleges összessége vagyok a 20. század velük azonos lapján. nem sejthetik, igazuk van: nekem nem házuk, csak fiuk kell.
- jó munkát, Quennel Apollyon.. - máskor nem volna kényelmes, most bárhol tudnék aludni - ha szekrénybe állítanál, talán ott is. utolsó gondolataim között a szégyen jár, mert ébren akarok maradni, beszélgetni veled értekezletedről, munkáidról, igazán bármiről most, hogy nem kenyerünk és borunk az állapotom. nem tudom megtenni, mint odakint, a vihar előtt, könnyen süllyedek alá az álomtalan megnyugvásba, hiába szeretném elképzelni épp azt, amitől apád-anyád óvna, bízván benne, elkerülöd magadtól, józanságból nélkülük is. emlékszem az ajkad alakjára, míg a combom belsején fut, fényekre, melyek sötétbe borítják a holdat és csillagokat, rajtad ragyognak a végtelenben - emlékszem, amint hangod csipkézett hegylánc-rekedtségű, ujjaid a bőrömbe vájnak mélyen, nevemet mondod és...
- mhmm... - hirtelen, míg világunk megint érthetővé szilárdul, nem jutnak el szavaid hozzám épen az esőről, csonkák a jelentések és következmények. ott vagyok még a hálószobádban, a kastélyban, a múltban, értelmetlen pillanatokra, hogy kerültem ide és ki vagyok igazán.
- van igazad.. telt el idő, mennyi? - elfeküdtem a nyakam, halkan roppan, míg a vendégünkre nézek, de őt nem háborítja saját lustaságának tudata, épp ott és épp úgy alszik, ahogy macskának tennie kell. szeretném, ha maradna, de tartozik valakihez, ez csak állomás napi teendőinek listáján, hogy menedéket keresett nálunk, véletlen csak.
- mehetünk, ha.. végeztél dolgokkal. hozom listát, veszek fel valamit. - ügyetlenek a mozdulatok, amelyekkel felállok, ismeretlenek, utálatosak is kicsit. a betegséget, lázat megszoktam, a halál közelségét is, de most.. most nem enged közel hozzád megszokás, régi tehetetlenségre épülő új türelmetlenség. tudom, idő még, de ha odalépnék hozzád, kivenném kezedből a könyved, helyére ülnék.. te vajon mit látnál bennem, rajtam? régi énem, a hajam, ahogy szétterül a sötétzöldön, vagy csak sápadtságom, kötelességed esthajnalcsillagát? hozom a listát, kardigánt, csizmát az esős úthoz: hozzád fogok érni, míg felöltözöl, hozzád fogok érni, míg elindulunk, és hozzád fogok érni, míg csak ébren tudok maradni.
|
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: glasznoszty
|
Dátum: 2025. 01. 26. - 21:30:18
|
гласность лет войны не оставили
места для победителей
|
nem hiszek annak, kinek első szavai: kérdezz nyugodtan, és ezt mondta bírák színe előtt állva is. láttam, hallani pedig eleget hallottam - most, hogy Albion beköltözött mindenbe, mit otthonnak hittem, de üressé megszokás, csontok közt a hiány tette, tudom, múltja-jelene nem történelem többé. volt benne valami kihívó, érdes, áldozati, semmi a nagy utód fényességéből, minden letűnt korok hatalmából, megragadni azt, birtokolni azt szinte természetes, ahogy minden trón egy koporsón áll.
talán írhattam volna másnak, de áldozatok arcán a szürkét ismertem, égen a csillag, tundrán a hó. azt akartam, mi mögötte lapult langymeleg tenyerekbe szorított ujjbegyek alatt: volt ott egy valóság, melyet nem tapinthatunk, míg mélyen a sebbe nem nyúlunk.
Nott olyan csak, akár az, ami Kópavogurból származott el: harasztját lassan, csendesen fújja botrány, föld alatt a tűzvész, testben láz sejthető így, népmesék alakja, a halálfaló. a törvény betűje, ha skarlát, egyszerű is - gyermek volt, akaratát vették, szégyent nem érez, mellkasán jelvény, tekintetében önmagán szánakozó reménykedés. jobban értem, honnan jött, mintha testvérem volna - összenő, ami összetartozik a kárhozatban.
- tudtam rosszul szabályait, látszik úgy. tudtam kegy kapni jegyet, erőszak lehet nem? - könnyen ítéltük el őket, gyorsan, vérmentesen: hogyne lettünk volna jobbak, hogy ne szántunk volna jobbat nekik önnön maguknál. megismerni őt, a történetét megismerni önmagam szerepét az egészben, ha nem is több, mint kevés rozsda az óramű testében. egy nap majd nem lesz rá szükség többé, hogy mások sebeibe nyomjam ujjaimat, nem kell többé bántanom azt, ami eleget szenvedett - de talán nem menekülhet majd akkor sem kínos örökségtől, tetteinek következményeitől. sosem öltem embert, csak vágytam rá, de tudom, vért nem mossa le más, csak vér: sajátunk.
- gyilkolni bűn nem, ha voltál gyermek? írták, öltél átokkal. kell hozzá akarat, tudtam rosszul? - nem követem tekintetét a hátam mögé már, nincs a bájitalban különösebb részlet egyikünk számára sem. tisztességes leágazása egy ragyogó fának, szavakat sem érdemel - és azt sem, elvonja figyelmünk arról, ami fájni fog mindkettőnknek. magasabb nálam, kisebbnek tűnik most: én bármikor kész volnék az ágyba feküdni, melyet megvetettem bűneimmel, nincs bíra sem, ki felmenthetne rajtam kívül.
- mert értem nem, értem magam sem benne. kell félned tőle nem, aurorok ismernek már, teszek más kárt nem. szeretem Albiont, mint ember szereti helyet, ahol megszületett. - nem fogadom el az udvarias félreértést, prefektusként, csipkebokorhoz hasonló jellemével tudnia kell, ki vagyok-mi vagyok. azonos tőről metszettek, ha épp kegyeket osztunk, felmentést nekem is mérhetünk, csak szükség nincs rá: Kópavogur szótagjai belecsengenek a húsvéti szólamokba. feltámadhatunk, te meg én, de előbb ki kell innunk a keserű poharat is.
talán attól félsz, tanulni akarom tőled, hogyan kell rejtőzni, aztán megmosni kezeimet törvényeitekben - és nem is oszlathatom el félelmeid észérvekkel, tiltja azt az eskü, amelyet az auroroknak tettem. talán kettők közül te vagy a bűnös, aki bocsánatra vár, nehezek a szavak a bájitalok homályában, normalitásban, melyhez nem férkőzhet bűneink másik, törött valósága. nekem ez éppúgy megfelel, mint megfelelne bármi más: a Minisztérium, az Azkaban, a vesztőhely. vágytam rá, aki ételt-italt adott, öntudatot, üssön is meg józanságával, követelje rajtam az elemi humánum lázálmában jussát, jussát minden embernek.. nem tudom, melyik vagy te: az ítélő, vagy akinek ítélnek?
megvárom, míg magunk maradunk, megvárom, míg másokat az ünnepek ígérete elcsal mellőlünk örömük felé, ahogy kívántad. dugó alá került már minden bájital, csak Quennel Apollyon nem ért még vissza, családja neki is éppúgy van, ahogy nekünk.. valahol távol. kettőnk közé nem fér más ezen a délutánon, csak a bűn és a bűnhődés.
- félsz tőlem, Roman Mordred? számít nem ítéletem, ítélhetsz meg te is: számít nem az sem. számít az, amit.. magunknak ítélünk ma. törvény változik, morál változik, csak halál nem változik. addig minden változik, te és én is. - emlékszem második keresztnevedre, idegenül cseng a falak között: nem őrzöl örökséget, nem fonódsz általa senkihez. nem jelent mást, csak aki vagy, talán egyszer, ha láttam leírva is: senki nem tudja nálad jobban, kicsoda Roman Mordred. leülök az egyik már üres padra, tenyerem a fának fektetem - tekintetem pedig neked.
- kérdezem, mert ismerem.. milyen, részét csak, ismerem. akarok.. akarom érteni, vagyunk kik, lehetünk mik utána. fájdalom nem bánt, félek tőle nem, bármi jön, lesz miénk már, így lesz jobb is. hiszed nem? - elmosódottnak tűnsz, mint pergamenen vízfesték feketén, nedvesen, bűnbánón. feltűröm az ingem ujját, láthatod kötéseimet, sejtheted alattuk a sebeket: nincs mitől félned saját magadon kívül.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: rusalka
|
Dátum: 2025. 01. 16. - 00:17:56
|
И вот она девушка бледная
прелестная
|
te, aki ismerted a némák összefont ujjait, de nem választhattad azt: csak te tudtad, milyen vágyni a napfényt, megrendülvén emberségünk szélén letekinteni végtelen semmibe, melynek titkai szorosra zárva fogadnak magukba, mikor menni ha, ha menni kell. nem választhattad, minden dobbanása létednek döntés volt, meghozta azt sejteid összessége, gerinced mentén a borzongó bajtársiasság, együvé tett azzal, mi voltam, mi megmaradtam talán kettőnknek mért gyönyörből, mikor megszülettünk. most messze jársz már, és mint csont ha szakad: nem választhatod. amit választhatsz, ettől kezdődik, mikor elváltunk egymástól, mint ágtól a levél - igazán most lettünk csak, te meg én.
és te, ki nem ismerted a választás hatalmát, árnyéka vetült gyermekszobád falán, anyád ölelésében, országod zászlaját mint fújta szél túl messzi tengeren: te megtudod, milyen, ha választanak, megragadnak és rántanak. talán rövid lesz, talán fájdalmas - kongó ürességbe a remény hálni jár, szembenézni önnön magával, míg emberségünk világít neki, remegvén az elmúlástól, tüzesen, fényesen, szenvedélyesebben félelemnél, ne várd szelíden azt a végső éjt - de nem választhatod, szeret-e majd bárki úgy, ahogy én foglak. már láttalak, megjelentél, hideg falak közt nyár, szemünk belsején csorgó, vöröslő fájdalom. nincs már hova rejtsd az arcod, bennem sem maradt csontosodó istenalakok iránti áhitat: téged, az embert látlak, és te engem, az embert látsz. egymáson keresztül magunkat választjuk: ketten állunk a végtelen semmiben. nincs itt senki más, csak te és én.
- beszél.. valamit, Quennel Apollyon, érti nem.. érti nem. - mintha lassan égetném az ima szavait, ügyetlenül, alkoholban morzsolódnak egymásnak. sosem voltam részeg, nem most kezdem el, amit mondasz, egyszerű, érthető, de gyomrodban erjedő vodka adja orosz hangját, mindannyiunk orosz, otthont kereső gyermeki hangját. megrendülök egy pillanatra, nyelnem kell, talán vallanom, mint ravatal előtt szakad ki belőlünk legféltettebb titkunk, cserébe a test feltámadásáért, de hiába hull le a lepel: csak mi állunk ott, a halottnak nem fáj már.
ha egyszer meg is halok majd, ezt látom majd - Quennel Apollyont égni a végtelenben, tekintetét, amit ellepnek gondolatok, melyeknek nincs nyelük, fonákjuk, nem lehet megfogni őket többé. nem tudom, mondhatok-e még bármit, maradt-e értelme szavaknak, nem szól-e jobban a test, a bőr? mikor meghalok, utána tudom majd - téged látni olyan, mintha sosem kapnék esélyt sem rá, megtudjam. megkönnyebbülés élni valakiben tovább, itt felejteni valamit, megragadni, megtartani, átadni a lángot.
- tudom nem.. szerett soha senk nem, mint maga, Quennel Apollyon. - ez talán körülmények játéka, hangos sikoly a végjáték előtt. azt akarod, maradjak, magyarázatként csak te állsz előttem, rajtad keresztül törik a fény szerteszét, abban kell megfürödnöm. nem tudom, ha józan volnál, vállalnád-e így, nem válna-e nehézzé a keserű pohár.
- Quennel Apollyon? - angolnak tűnik a kérdés, akcentussal fagyott gyermekségnek - összeakad az orrunk, elfelejtem becsukni a szemem az érkező csók előtt. tél köszönt így nyárra, készületlen tájra, hótakaróval a zöldön. tenyerem az arcodra, nyakadra csúsztatom, innen minden egyszerűbbnek tűnik: homlokod csontján összefutó szenvedély, hajvonaladon évek tudatának csillaga, a markod, lélegzeted.
emlékszem, mit tanítottak - a test csak eszköz, haszontalan, ha igába nem hajtható akarat mentén, eldobható, lecserélhető, értéktelen, hús a pulton. az enyém különösképp értelmetlen, cikk-cakkosra törött lehetőséggel távoli évek felé, melyeken utazni csak kárhozatba, semmibe lehet. másként semmi, mint mit remélünk megtudni halálunk óráján - semmi, mit ölelni, szeretni lehetne. az ember nem szereti tüdejét, gerincét, csigolyái alakját, míg el nem veszíti, hiányukat sem tudja mérni.. hideg vagy, tiszta, tündöklő, fejed körül csillagok évmilliárdja, és mégis, a legpusztább, legpőrébb akarat, mikor vért kap: hogy akarsz, többet jelent, mint hiszed.
mindent jelent, amit nem értettem még.
- Quennel Apollyon.. akar úgy, mint.. fulladó utolsó levegőt, zsarnok hatalmat, mint isten akarta világunk. szeret jobban, mint hittem, lehet embert.. hittem, eszmét, birodalmat, életet lehet így. - lecsúszom az asztalról az öledbe, sötét van, félhomály van, derengés tavak medrében, hullámsírban. itt maradok, itt maradok örökre, Albionban, soha többé nem megyek haza. hogy is gondolnék rá, ott vagyok, hol lennem kell: a végtelen szélén, a víz alatt.
- kerül bajba majd. került bele már. - már nem próbállak meggyőzni, már nincs miről, megállapítom csak kárhozatunk. megvédted Hagent, megvédtél engem, és igazad volt: de nekem is épp úgy. bajban vagy és bajban vagyunk, nem is sejthető, mennyire, és mennyire mélyre vezet még a szeretet - először a hófedte, magányos, csodálatos fehérségbe, amely medimágusi talárod a padlón, aztán azon túl.
a világ végén nincs senki más. csak te és én.
|
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: rusalka
|
Dátum: 2024. 12. 22. - 20:37:56
|
И вот она девушка бледная
прелестная
|
a tó alatt vagyunk - ha hullámai nem is verődnek utat kereső pilleként a fénynek, az ablaknak, tudom, semmi más nem magyarázhatná lélegzeted színét-fonákját. szürkék, zöldek, kékek, feketék hullámzanak benned, abban, ahogy beszélsz hozzám, mintha álmodnál, mintha imádkoznál, az imád pedig mindenhová elkísér. visszhangozzák üvegeid a polcokon, vizsgálód keménysége, lényed forrása, támasza. látom glóriád, sosem mutatkozott meg korábban így, nem láthattam volna korábban, meg sem érinthetem, csak hiszem körvonalait: hiszek neked, mikor azt mondod, nem akarod, hogy elmenjek. a víz alól, belőlünk nincs igazán kiút már - és mégsem kapok levegő után.
- "vásznakról szállt alá, mint ki nem húsból, nem vérből való." - már nem hiszem, csak a vodka az, ami nyelveden beszél, nem csak az szólalt meg, ha a kezét nyújtotta is, hogy segítsen. nem, sosem hittem, hogy látok majd hasonlót, hogy Kópavogurtól oly messze valaki ért majd, ki nem részem, és mégis.. mégis megtörténik, mint hívekkel a csoda a körmenetben, kiket messziről néztünk értetlen. ha ígértem is, nem szorítom meg a kezed, most mégis megteszem, a meglepettségem, ámulatom utat talál hozzád, nem parancsolhatok neki.
- ismertem rosszul, Quennel Apollyon. kell követnem meg, még. kérek bocsánatot. van igazsága, hisz bennük nem. - az ujjaid figyelem, amint köröket írnak a bőrömbe, lassan, hűvösen. esőcseppek a tó arcán.
senki másnak nem gyónhatok úgy, mint neked, és soha máskor nem tehetném így, mint mikor megmutatkozol, és nem is tudsz róla. csak te adhatsz feloldozást, talán ezért fogadtad magadhoz Hagent is, kezdetektől láttad benne valóját, nem tévesztettünk meg, és nem tévesztettek meg hagyományok nehéz árnyékai, melyek könnyen cseppentenek kétséget bölcsességbe is. téged nem győzhettünk volna le, ha erre készülünk, erre születünk sem: az igazságot nem ronthatja meg ideológia, bárhogy takarja is. ha valaha utat tévesztenék, te észak vagy, észak felé fordulsz, tekinteted mértéke szolgálja a valóságot. hirtelen forrónak tűnik a bőröd már az enyémen, mintha ítélkeznél, és megérdemelném - de te nem haraggal, pallossal büntetsz, csak tükörrel. nem ismerem még, akit a tükörben látok.
- ad nekem.. szabad akaratot? tudja már, akarok mit.. és mégis ad? - ennél nem hajolhatnék közelebb, szembogarad lencséin a fény fodrozódik. senki nem értene egyet döntéseddel, senki nem vágyná következményeit: senki nem hitte, világa javát szolgálná akaratom, ha létezne. és most lehajolsz, egyetlen ujjaddal megérintesz - mintha felrémlene az arany mögött egy elme is - és itt vagyok, mert itt akarok lenni.
- Quennel Apollyon, családom az, hiszik minek. hírnökök: jöttünk vinni el pálcát, venni országot el. látók látnak miattunk nem, vagyunk azok, mint halálfalók. rossz. én.. akarok rossz lenni nem, soha többet nem. csak.. így. - mintha fájna, hirtelen moccan a mutatóm a kézfejed alatt, megkarmollak puhán semmi körmökkel. nem számítok rá, te kezdeményezel, nem én.
nem érzek fájdalmat, de az sem volna élesebb: tudom, mit teszel, nemet kellene mondanom. tiltakoznom kellene, hagyományok, tradíció ajtójának félfája alatt vallanom, átlépsz egy határt, én nem ismerem Nyugatot, csak függönyt vasból, függönyt könnyekből, függönyt jégből. látom a hajam vörösét a talárod fehérjén, míg csukva a szemem, pedig nem az illemet illeti így, nem félem a bűnt, nem félem a fájdalmat. nekem a fájdalom, a bűn barátaim, te pedig megadtad nekem azt, amit szüleim sem tudtak: az akarat szabadságát.
kihúzom kezedből kezem - a karom helyén marad, ujjaid alatt - és magamhoz karollak, magamhoz húzlak le, le, le a mélybe. egy pillanatra most nem kapok levegőt: belőled kell vennem, neked pedig belőlem.
- Quennel Apollyon.. jár ott, máshol jártak még soha, senki. nincs magában, vagyok itt én is. csak mi vagyunk itt. - inged nyaka meggyűrődik a fekete talár alatt: bárcsak levehetném már, bárcsak ne tűnne válaszfalnak, melyen átpillantva rejtőzik a való, mely lefelé húz a fenékre. nem kedveltem meg jobban, nem is kedvelhetném, mikor tőled is elválaszt, nem csak más házaktól, nem csak attól, mit felébresztettél a mélyben. a víz alatt minden nagyobbnak tűnik, a szenvedély is: a gyűrűs és a kicsi a nyakad vonalán merül alá, hideg vagy és forró.
- akarom magam, mint maga, Quennel Apollyon.. mondtam, hiszem már.. akart senki soha, soha így. és magát? emberek.. akarják így egymást mindig? - nem akarhattam így soha Hagent, hiszen nem is tudtuk igazán, milyen volna.. személynek lenni, felébredni öregségünk reggelén, életben maradni. ő nem akarhatott engem, miként nem akarhatunk levegőt venni - míg az orrom a tiédhez ér, kívánom, hogy akarja úgy önmagát, elméje lángját, lelkének fényét, ahogy én akarom most magam. és téged.
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: zsar-ptyica i carjevna vasilisa
|
Dátum: 2024. 12. 22. - 03:14:00
|
Жар-птица +16
földek, ég, hegyek és tenger: mind az átmenet időszaka Albionban, valószerűtlen, nyers, eleven, folyamatos. az idő nem állt meg úgy, ahogy Kópavogurban, nem halad traumákból fakadó ugrásokban, mint Moszkva mutatói, nem sodródik a történelem naplementéjében, akár Pétervár. tudata, érzete valós, tapintható: hol forró, hol hideg, mindig esős, mint homlok az évek viharában, tenyér, amint hátunkhoz ér, ha megtanult ütni, simogatni is, a tapasztalat puha az ujjbegyek végén. nincsenek túlzások, Albion pontosan tudja, ki ő, mit ér, megtanulta saját fájdalmán, eufóriáján, gyermeket nevelt és temetett, már nem rohan sehová.
egyszer olyan leszek, mint Albion, ha többé nem éget mások vesztének vágya, fejem a párnára tehetem nyugalommal, szemem héján nem táncolnak majd lángok, távoli sikolyok vöröse, nem kívánom majd a magam kezével lebontani azt, amit sokszáz hajlott hát emelt a tundrán, a jeges feketébe önteni a halotti fehér maradványait. lesz nap, mikor ez a tűz is elalszik, fénye kihuny a messzeségben, és többé nem harangoznak nekem, értem, csak itt leszek veled, csak azt keresem, amit szabad, ami nem a kárhozatba, hanem békés évek csendjébe vezet.. úgy tudom, ahogy nézek rád, megfogadom neked némán. még nem látom napját, még árnyékom a láz, még nem várom csendesen azt a végső éjt: hogy napjaink végtelenné legyenek, még el kell pusztítanom őket.
- de lesz.. késő ebédhez? már ebédeltél? ettél mit? - régebben azt hallottam még, az angolok szeretnek minden étkezést többször megenni: három reggeli, három ebéd, három vacsora, ha másként is nevezik őket. eleinte értelmetlennek látszott, furcsának, amit az időjárás hangulata sem indokolt - a konyha még annyira sem. Albion most is különös hely, ahol tejesember jár a házakhoz titokban, üzenetekben beszél azok lakóival, és mégsem látja senki, pedig a cirmosok biztosan mind jelzik a közeledtét..
mára értem, különböző étkezések a három fő közt elrejtve, és mégsem kerültem sokkal közelebb hozzá, hogy megértsem, miért tesznek vagy nem tesznek valamit az angolok, mi különbözteti meg őket valójában a skótoktól, írektől, walesiektől vallásukon kívül.
- van sok felfedezésed, lophattam volna el, hagyod nyitva ajtót mindig. lenne könnyű, hiszel mindenkiben, ha kell, ha nem. ismerem Harpert igazán nem, de van igaza, ha hisz, vannak veszélyes emberek körülötted. - te nem születtél didergő éjszakák alatt, melyek féltékenyen ellopják álmaid, reményed meglétükre is. ha a háború meg is tanított félni, nem magad képességeinek hiányától, emberségétől, arra támaszkodtál mindig velünk kapcsolatban is, de csak szerencséd tartott ki ellenünk, annak volt igazán igaza. orosz barátaidtól, kik hirtelen oly kedvesek lettek szívednek ki ne őrizne Albionban, melybe belerúgott nagyhatalmak csizmájának orra kíméletlenül, ha tudott? néha most is látom a szemeden, mosolyodon, nem hiszed, nem hiheted igazán, kik voltuk és vagyunk, mese, kedves népmese neked az életünk, és ha nem is hibáztatlak, sőt, irigyellek érte, a szerencséd nem tarthat örökké.
- várj, vágtam.. meg.. - elejtem a ruhákat, épp csak a fotelt érik, a kneazle is csak felemeli a fejét, nem törődik vele. ez a mondat pár éve még valami sötétet, a jég roppanásához hasonlót idézett volna a tó felszínén futva - most csak odalépek hozzád, hogy kezeld ismét. talán képes volnék rá, a megszokás nehezen hagy el, még mindig érzem a vasszigorral tanult tehetetlenséget. a tenyeremben lassan, várakozón fut csak össze fél csepp, mint egy törött, vörös gyöngy: az elszakadó nyaklánc szemei helyükön maradnak.
- mondtad, hoztál valamit? vagyok.. kíváncsi, lehet az mi. - nyújtom a karom, tudom, már pillanatok műve csak, hogy összeforrjon, ami korábban tátongó hasadék lett volna a Krímtől nyugatra.
gyorsan végzel, összenő, ami összetartozik - tudom, van munkád még, mindig jut is, marad is iskolai napjaid után. szeretnék a karodban aludni tovább, míg a kedvenc rádióid hallgatod, kneazle a válladon, odakint az albioni esőfüggöny, de legjobb barátod a tinta üvege: sokáig nem nélkülözi társaságod nyáridőn sem. ha Adrian hazatérne éppen ma, lehetnénk hárman is, hallgatnám, hogyan mosódik csend hangjává fényes baritonja, míg tanulmányairól mesél, lehunynám a szemem, és holnap volna. egy új nap a változékonyságban.
- egész évben járt ide néha, engedi, adjam enni hónapja csak. hittem, kedvel nem, talán félénk csak, talán kedvel téged csak. jött meg este új tollaid, a mugli boltból, van ott még, felejtetted el? nézed meg? - csak a fotel karfájára könyökölte nézek a kávézóasztal felé, ahol csomag vár, rajta szalag. elegáns, engem is kíváncsivá tesz, mi érkezett számodra, hogyan fogod használni - mindig tetszett a holmi, amivel dolgozol, ami megtölti az asztalaid, polcaid, a fertőtlenítők, bájitalok, üveg illata. ingjeid sápadtsága, a vasalt, szigorú talár, nyakkendők, felettük elgondolkozó tekintet. ha választhatnék, mindig erre akarnék ébredni: most talán én, és a kneazle szerencsések leszünk.
- ha aludtam.. és csak teáig, elált az eső, mehetnénk el.. a boltig. hívhatnánk meg hétvégén édesanyád, édesapád névnapra, és ismerni meg egymást. vagyok már jól, ünnepelhetjük meg tanulmányod. készítek syrnikit.. - lesimítom a szoknyám apró szakadását, később viselek rá gondot, most rokonaid járnak az eszemben, hogy sosem láttuk egymást, de mikor láttuk volna.. kíváncsi vagyok rájuk, az emberekre, akik neveltek, akiktől származtál el, akik biztosan hasonlítanak rád. még nem tudom, kedvelnek-e majd, de meg kell lennie, nem lehetek idegen örökké, ha már ez az otthonom. talán féltenek, talán elhiszik, hogy egy eset vagyok számodra, vagy egy pohár drága kis bor, felhajtod, hagyod, hogy átjárjon, majd.. elfelejted, de nem ismerik azt a hálát, amit érzek feléd. ilyen hálát csak az érez, kinek életet adtak születése után újra.
később megvarrom a szoknyám, már azzal fenyeget, felszakad az anyag - de most csak te jársz igazán gondolataim között, csak hozzád tér vissza minden, míg elhelyezkedem a délutáni alváshoz a fotelben. a gyógyszer talán elvesz közös pillanatainkból, de.. te itt leszel, mikor felébredünk, én, és a kneazle.
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: álije páruszá
|
Dátum: 2024. 12. 16. - 23:55:02
|
Алые паруса 
rideggé, megmunkálhatatlan karddá hajlít az irántad érzett mérhetetlen gyűlölet: ahogy adod-veszed az élet értelmét, kufárkodsz a jóval nagyságod tudatában, nem vagy kisebb a zsarnokoknál, akikhez hasonlítottalak. szerinted talán érdemtelen, de tudom, munkád gyümölcsét szégyen volna honorálatlanul, elfeledve az ebek harmincadjára jutni - ha van pokol, annak tizenkettő köre, te az árulókéba juss, azok közé, kik legtöbbet ártották jelenlétükkel e világnak.
- neked a bántás: anyád marka, indulata, haragja. kivívtad nemegyszer, nem sajnáltalak akkor, nem sajnállak most. ölni nem csak kézzel lehet, te magad vagy Kyshtym emléke, lappangva rohadó aljassága annak, mi megül a lélek alján, akár a sugárzó víz! - ha gondoltam is annak idején, anyád vállalhatatlan terhe igazságtalanul nyomja vállad, mára tudom, tévedtem ebben is, mint másokban. anyád valóban őrült volt, de emberi őrület kopogott tekintetében, mikor vörösen, mint hajnalban a sikoly, lecsapott újra meg újra, repültek a tárgyak-asztalok, lidérc is halkabban jár nála. Orya, Hagen talán sajnálnak ma is, szegény-szegény Irinácska, racionalitás a delíriumban, kő a viharos meder alján. most hiszem már, nem ütött elég nagyot, nem szavaidért, nem tetteidért: annak megmentésére, amelyet elpusztítani vagy hivatott.
- kicsi vagy, mint gyermek a szülő marka alatt, kicsi a tudatod, egész hiánya lelkednek, kicsi félelem, kicsi gyűlölet, kicsi maradéka nagy emberek árnyékának. a gyűlölet a szenvedély ikertestvére, nincs egyik a másik nélkül, nincs nappal az éjszaka, tűz a lángja, ember a lelke nélkül. - ha értelek is, nem számít, nem érdemled, nem érdemeljük. mondhatnám, légy boldog a magad poklában, délibábjában, míg másokat el nem érsz vele, de te, mint tolvajok, azért jöttél, ami a legdrágább, és amelyben éhezel. neked nem hatnak szavak, érvek, ha állítod is az értelem emberének szobrát a magad arcával - hogy hipokrata vagy egyszer, ezerszer, felhő csak a júniusi égen már.
- nem számít, mit óhajt Kópavogur, nem az első Birodalom, amely saját nagyságának bölcsőjébe hullik alá. te az vagy, amitől őrizkedünk: világ empátia nélkül, nincs szellem a kagylóban. nem számít, mit óhajtasz már: egy nap sóval illetik egész házad. - szinte csomagolni kezdek, befejeztem a hadakozást, falra borsót hányni nagyobb élvezet volna. amint visszatér Oakley professzor, a délután az övé, neked percet sem áldozok többet, látni sem látjuk majd egymást, ha szándékom teljesül. elkerüllek az ismerős terekben, mire pedig Apollo ismét elhagy, téged is az, ami koszlott köldökzsinórként megtart a jelenben.
ezt a lélegzést is abból kellett eltanulnod, soha korábban nem tehetted, csak mikor másoktól csened az emberség szikráját, hogy kitehesd az ablakba, raszkolnyikovok nézik, nézik, és nem értik. én értem, de bár egy koporsó belsejében látnám viszont.
- egyáltalán senkit nem érdekel a véleményed, Irina. - indulat nélkül mondom, megállapítás csupán: talán te vagy a következő, de elődöd trónját nem szabhatod át akaratod szerint, azoknak a bűnöknek meg kell lennie veled vagy nélküled. nem tudom most, igazat mondasz-e, nyersen lenyelni önnön hitványságod nagy falat, még megakad a torkodon - elismerni a gyilkos szándékot, közvetve vagy közvetlen urak sportja, te pedig ostoba gyermek vagy, aki felnőttek mellé ült az asztalhoz, lesi, mi jut neki.
nem kérdezték, nem is kérdeznek: előtted van kettő, annak sincs becsülete, amely a feledet adta, Izlandnak magának, az sem érték. mit számít nekem vagy nekik, mi tetszik, nem tetszik, a döntés idősebb testvéred, előtted született és előtted fog uralkodni is.
- too little, too late. - nem beszél hangosan eléggé, hogy Hagen nincs mellettem, évek óta nem áll itt közöttünk? elbújhattál levelei mögé, de mint aki reggelre kel, hiánya égetőbb jelenlét testénél is. nincs itt, mert valakik nem hagyták, hogy itt legyen: mi itt vagyunk, mert valaki akarta. téged egy zsarnok haldokló mutatóujja, engem egy férfié, aki hitt benne, hogy van és lehet is jövőm. ez a jövő új, friss vér, melyet teremtünk, nincs szükség évszázadok megalvadt karmazsinjára, hogy győzni tudjon. a szépség mindig megmenti a világot, ha kell, tőled is.
- hazudhatod, nem igaz, de ott voltak a jelek: szüleink idegensége, gyógyítók hiánya, esetlensége, eljegyzéseink említetlensége, közöny, amellyel nevelkedtünk. a testvérem fegyverük volt, sosem akarták, hogy szenvedélyét kövesse, minek, húsz telet nem ér majd meg - engem táncolni engedtek, szerető szülő nem vértelen szájjal várja gyermeke lassú halálát, merev holttestét a hófehér ravatalon, ha életre szülte. azt mondták, meghalni születtünk, de mondok neked valamit: halott ember kopogásánál kevesebb, amit mások akarnak. az a Roncsa Erdőknek, Kópavogur, Dánia vagy Finnország, te vagy ők. Kijevtől Moszkváig harangoznak még, vér sarjad a holtnak szeméből: látlak téged, ismerlek téged, de te bánni fogod még, hogy megismertél. - hogyne mentené meg: a szépség mindig megmenti a világot önmagától.
|
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Liliya Romanov / Re: rusalka
|
Dátum: 2024. 12. 10. - 22:04:47
|
И вот она девушка бледная
прелестная
|
nem tudom, nem mentség-e háború dúlta földek elfordulása ismeretlen veszedelem elől: az ismeretlen épp prima materiájában hordozza a halált, életet egyaránt. tartani tőle nem gyermeteg negédessége a Nyugatnak, semmi jó soha nem érkezett, ami alapjait kívánta kifordítani. keletről a fenyegetés kúszik lassú ujjain egyre közelebb, éhesen, mint vadállat, kiszolgáltatván a hidegnek.
-tudja nem, Quennel Apollyon, tettünk miért, ítél hamarkodva el. meg. - csuklom egyet, a kézfejem hátával letörlöm az ajkaimat, majd az arcom. hallgatnom kellene, amíg lehet, amíg választás kérdése, hiszen esküt tettem, de az eskük családról, vérről gyorsabban bomlanak, mint testek, melyekre Birodalmunk építettük. a hideg nem konzervál már, szétfolyunk a jeges földben, visszatérünk elemeinkhez, mihez tartoztunk, és mitől elvetetnünk nem lett volna szabad soha. talán nem volt soha másként, történetünknek ez volt befejezése azelőtt, hogy megszületünk, hogy nevünkön neveznek, hogy megfoganunk. az előző századnak sok bűne között elfért volna még egy vetélés, ahogy elvetélt demokrácia, liberalizmus, igaz szándék: a kelet lassú ujjainak kiszolgáltatván.
- mondja majd Fjodor Mihajlovicsot, Játékost? csúnya örökség is, korona is, vagyunk felénél sem. áll magának jól, Quennel Apollyon, hoz bajt csak nekem. volt rá szükség? volt.. nem. sok jó lesz csak rossz: Tunguzka égen. - leteszem a poharat, nem akarlak kényszeríteni arra, hogy versenyt igyál velem, úgyis elveszítenéd. régi élcelődésünk az angolok gyomráról az enyém fekszi meg - mindent utálok hirtelen magunkban, mindent, ami ringatta bölcsőnket, játékainkat, mondókáinkat, nyelvünket. sosem tanultam meg az angolt igazán, mert azt hittem, nem lesz több, mint állomás: elsuhanó látkép Nyugatról Kelet felé, amivel nem vesződünk. már nincs rá mód, hogy befogadjon Albion, a csonkolás megtörtént.
neked talán nem mond semmit név, örökség, egyre megy, azonosra nyugszik. én nem szabadulhatok tőle: egyszeriben aljasnak, réginek érzem magam, mint haldokló keze, ha kinyúl utoljára valami fény felé. miért hittük, hogy a halott hús életet fialhat? a neveink lázadás voltak, az enyém fordítása egy Ninelnek, esküvés a szakíthatatlan ősiség előtt. vörös posztó, rajta kalapács és sarló, el nem választható, el nem felejthető. hiszem, önbakóság és öröm volt a második nevem, az első térdhajtás, utána balszerencse minden: vér a frissen meszelt falon nem volna hivalkodóbb. te mindent meg fogsz tudni, minden történetben osztozol majd.
- akkor mond mit, menjek is? beszél félre? - nem húzódóm el az érintés elől. nincs benned szándék a rosszra, és ha volna is: az isteni figyelem elől elrejtőzni isteni huncutság volna, csak a fiad számára játék, nekem lehetetlen. érzek valami nyillalást is a szívem körül, beszélni akarok arról, akik voltunk, akik vagyunk, akik megszülettünk, hogy mások már ne tehessék - apámról, anyámról, puszta testükről, amely egymásnak verődik szinte önkívületben az asztalon, még csak nem is bántásból, egyszerűen nem létezünk számukra, az ember nem visel gondot tárgyakra. ha részeg vagy, nem tehetem, nem egyezhetsz bele a súlyos történetbe.
- úgy lesz, mint Hagen itt? úgy pontosan? - megragadom a kézfejed, ujjaim a tiédre ömlenek: köd a napsütésre. mélyen keresem a szemedben az igazságod: bolond vagy, szent őrült, vagy egyik sem, valami, aminek nem hallottam még a nevét? más földek más szenteket nevelnek, a te nyelveden sosem voltam vagy leszek tudós. tudod vajon, mit beszélsz? hiszel a szóbeszédnek, úgy szólítasz most, ahogy a törvény betűje tiltja?
most is beszélsz, egész megrendítően, halkan és lassan, de annál hevesebben. szabad akaratról suttogsz, nekem az sosem volt, nem tudom, mit válaszoljak, ha volt kérdés, nem értem, nem érthetem. nincs mértéke annak, amit adunk vagy veszünk, olyan idegen minden, ami árad belőled, ha figyelek is, az isteni fényt látom helyeden. téged nem lehet igazán megkísérteni, pedig megtehetném, még mindig megtehetném, ahogy előttem sokan, sokkal vakmerőbben, mint én valaha merném. talán mégis értem Apollinaria Prokofyevnát, tőle elválaszthatatan bűnösségem bizonyítékát - a hitvány nőét, akit mégis felemel az emlékezet, összefonódik alakja a tisztességgel, mert büszkesége, gőgje nem evilági már.
- tanári kar.. számít nem, becsülik magát sem, Quennel Apollyon. látják nem, amit látok én. mond mit, ha akarom magát? - tudom, mankón járnak az igék, lázas betegek csak a főnevek, ahogy a nyelvem töri őket a nyelveden. mégis, tudom azt is, hogy hangzik a kérdés, az ostobaság leple alatt sok olyat közöltem már Albion arcával, amelybe az belepirulhatott volna - a testem sosem volt enyém, csak ami benne lakott, csak azt birtokoltam ideig-óráig. közelebb hajolok hozzád. látom magam a részeg szembogaraidban.
- kinek anyja volt nem, hiányozhat nem. döntöttem még semmiben életben, hiszi nem, vagyok képes rá nem? lesz mi, ha akarom magát, Quennel Apollyon? ha akarom magam, mint maga. - a vodka őszintévé tesz, úgy, ahogy a gyász elhallgatná a gondolataimat előlem is. ebben a percben értem, amit mondani vélek neked, és biztos vagyok benne, hogy te is értesz engem. tőlem Hagenen kívül senki nem kérdezte még, mit akarok, az is csak játék volt, céltalan kérdezi az értelmetlentől, mivel mulatnál, míg bevégeztetünk? ha olyan volnék, akár te, volna kész válaszom, kezemet a szívemre tenném, és azzal a vadsággal, amivel ti tudtok prédikálni a szabadságról, kinyilatkoztatnék mindent. csakhogy ott nincs semmi, csupa hó és fagy. ezen a földön nem engedtek megteremni semmit még.
- én vagyok maga nem, ha szeretnék is. tudja, miért? mondtam magának, Quennel Apollyon, vagyok rossz, vagyok rosszabb, amit hisznek. aminél hisznek. mond majd el mindent Hagen, mondok én is mind el magának. akarom, tudja. - végül mégsem szorítom jobban a kezed, nem akarlak rávenni arra sem, hogy idd meg a maradékot: legyen az a harag köztünk. hevesül a légzésem, talán félreérted majd, talán gyógyszert keresel, pedig arra, amit megosztok veled, nem létezik gyógyír. Szentpétervár lázálma mindig gyógyíthatatlan volt.
- hallotta, mondják hírnökök? nem evangélium. mi tényleg jöttünk bántani iskolát, Albion, mindenkit. lopták el tényleg Dumbledore pálcáját, családom követi Grindelwaldot. védem nem, nincs mit. nekünk sosem volt életünk, amit látott, szolgaság csak. kellünk senkinek. - amikor azt hittem még, ki sem tudom mondani mások előtt, volt okom a félelemre. gyermekszobák árnya, Leninke tette tenyerét szánkra, árulónak nyelvét szegik: pedig a legnagyobb árulás megszületni volt eleve.
|
|
|
|
|
