Most már nem érzem az összehasonlítást úgy direkt összehasonlításnak a világtörténelem egyik leggonoszabb muglijával, és a világtörténelem egyik leggonoszabb varázslójával. Még mosolygok is, és közben elgondolkodom rajta, hogy igen, valóban, mások számára nem akkora dolog, hogy vannak barátaik. Így természetes, hiszen bárkinek lehetnek, ha talál közös pontokat. Mégis... nekem nem hiszem, hogy volt Freya előtt. Érdekhálózatok, félelem tartottak mellettem korombéli fiúkat és lányokat, soha nem hittem, hogy akkor is barátkoznának velem, ha nem lennék a Hírnök unokája. Freya Blood volt az első, aki nem a Romanov család egy tagját látta bennem. Azt viszont azóta sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a barátságát.
Mindig van egy pont, amikor mondok vagy teszek valamit, általában anélkül, hogy észrevenném, amitől az emberek hirtelen más módon néznek rám. Addig mosolyogtak, kedvesek voltak, sokszor ennél komolyabb emocionális jelzéseket is adnak, azután hirtelen úgy néznek rám, mintha rájöttek volna: a valami, eljátssza, hogy egy közülük, nem igazi ember. Emlékszem több tucat pillanatra, amikor láttam megváltozni a fényeket az emberek szemében; csoporttársakéban, diáktársakéban, munkatársakéban, addig kedves idegenekében, romantikus és szexuális partnerek arcán. Apa után Freya volt az első, aki, bár nem indult kedvesen, nem tekint rám másként.
- Sok pszichiáterem volt. Dr. Lectert sajnos nem ismerem.- talán el kellene kérnem a telefonszámát, mert könnyen lehet, hogy ez a pszichiáter jobb, mint az enyém. Azt már sikerült kitalálnom, hogy hogyan tudom muglik számára érthetően körülírni a társadalmi helyzetemet, hogy tudjam, lényegi választ kapok, ebben az országban pedig még nem találkoztam olyan szakemberrel, aki meg tudta oldani a problémáimat. Ez a Dr. Lecter viszont valószínűleg még sem jó szakember, különben Freya nem viccelődött volna a nevével.
Lassan bólintok. Való igaz, apám sokáig lehetett magányos anyám mellett, akit biztos, hogy nem szeretett, aki sokszor gonosz volt vele, ráadásul meghiúsult a randevúja, amikor illuminált állapotba kerültem. Miattam. Freya és ő is felnőtt emberek, apám pedig nem olyan, mint azok a férfiak, akik lányaikkal kívánják megvitatni reprodukciós képességeiket, és Freya sem említett még semmilyen intim részletet. Mindkettejüket kedvelem, mindketten jó emberek, úgyhogy az egészet bizonyára azért találom furcsának, mert szokatlan, és mert az elmém nem megfelelően működik, bármennyit küzdök ellene. Tudom, hogy soha nem is fog.
- Mindig csinosnak láttalak, de barátként gondolok rád, nem ebben a kontextusban.- ha valami megváltoztatná a barátságunkat, az valószínűleg ez lenne. Hallottam olyan barátságokról, ahol ezt a résztvevők sikeresen tudják szeparálni, de én valószínűleg soha nem voltam annyira érett érzelmileg, hogy sikerrel járjanak ilyen irányú törekvéseim. Amúgy sem egészen értem, hogy miért akarna valaki kockáztatni egy értékes emberi kapcsolatot néhány perc jó érzésért. Nem logikus.
Bármennyire csinos Freya, soha nem akarnám tönkretenni a barátságunkat. Jelenleg úgy érzem, hogy azok az emberek, akiknek tényleg számítok valamit, akiket egy kézen meg tudnék számolni, sokkal fontosabbak számomra, mint bármi más. Hajlandó lennék akár arra is, hogy valóban elvigyek egy holttestet, elrejtsem azt az aurorok elől, ha az a valaki bántotta Freyát, mert nem látok elég nagy kockázatot, amit nem vállalnék szívesen érte. Ő is kockázatot vállalt azzal, hogy a barátom lett, pedig, ha nem is szó szerint, de biztosan tudta, hogy ki vagyok valójában.
De amit mond, olyasmi, amire nem számítottam.
Több másodpercig csendben vagyok, miközben próbálom átgondolni, hogy milyen rejtett jelentése lehet annak, amit mondott. Valami kétértelmű, amit nem értek, valami más jelentés, ami nem világos, de nem látok, nem ismerek semmit, ami alternatív magyarázat lehetne a szavak jelentésére. Belegondolva, nem emlékszem rá, hogy láttam volna az elmúlt teliholdkor, vagy előtte, sokszor láttam olyan tüneteket, melyek betegségre utalnak, még akkor is, ha nem ismerek erősebb lányt Freyánál, és soha nem láttam betegnek máskor. Sokszor tűnt el már az iskola alatt is. Mióta élhet ezzel a kondícióval?
Tudom, hogy sokan undorodnak a gondolattól, hogy egy vérfarkas közelébe menjenek, még ha tudományosan bizonyított is, hogy kizárólag teliholdkor lehet tőlük elkapni a fertőzést, harapás útján. Számomra az a rémisztő inkább, ahogy Freya érezheti magát: minden alkalommal, újra és újra elveszíti az irányítást maga felett, semmit nem tud tenni, csak követi a teste parancsait. Erre nincs bájital, ami megállítja, nincs varázslat, ami visszafogja, az emberek pedig semmi szimpátiát nem éreznek felé. Megvetnék és gyűlölnék, különösen azután, hogy egy közülük hűségesen szolgálta Voldemortot a legvégsőkig. Hallottam is, hogy egy diák az egyetemen a vérfarkasokat szidja... így nézne a csoporttársaim jelentős része is Freyára?
Érzem, hogy elönt belül valami meleg, valami, amit csak ritka alkalmakkor éreztem. Ritka, hogy a jégpáncélon, ami az elmém, bármilyen repedést ejt a hideg tenger, melyről sokan hiszik, hogy talán már ki is száradt, nincs ott más, csak hűvös keménység. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy én is ellököm, hogy én is félek tőle, undorítónak tartom. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, csak közelebb kúszom hozzá ezért, és megölelem, hirtelen, figyelmeztetés nélkül. Ritkán érek hozzá emberekhez, de most közel akarom érezni magamhoz, hogy mindketten tudjuk, hogy nem fogom elengedni, nem fogom hagyni, hogy egy pillanatig is azt higgye, hogy nem kell már nekem így. Nem gondolom, hogy nem lenne így is pont olyan szép és szerethető, mint eddig.
- Én... nem fog megváltozni a barátságunk ettől sem.- tudom, hogy mindjárt ellök, leborít valamivel, megüt egy párnával, mert ez az ölelés, a könnyek hangja a szavaimban biztosan furcsa számára, mert ritkán változik meg a hanghordozásom bármennyire, amikor beszélek. De amíg ez nem történik meg, akarom, hogy érezze, hogy itt vagyok, hogy mellette állok.
Nem azért sírok, mert sajnálom, mert tudom, eddig is nagyon jól érezte magát a sajnálatom nélkül. Tudom, milyen az, amikor az emberek sajnálnak, mert azt gondolják, hogy kevesebb vagy náluk. Inkább annak lehetősége csalta ki belőlem ezt a reakciót, hogy talán azt hitte, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit valaha mondhat nekem barátjaként. De a barátja leszek, akkor is, ha szexuális aktusba került apámmal, és akkor is, ha mások veszélyesnek, romlottnak látják.
Megrándul a kezem, ahogy megemlíted anyám pofonjait. Talán nem is az zavar, hogy fájt, hogy félek tőle, hanem hogy annyira triviális és ostoba dolog. Tökéletlenség, amely útjába áll minden nagyságnak, mindennek, ami a küldetésem ezen a Földön. Meg kell mentenem az embereket azoktól a dolgoktól, amely anyámat is kevesebbé teszi.
Érzem ezt a haragot, amely most elhomályosítja a gondolataimat, árnyékot vet a döntéseimre, láncokat köt a nyelvemre, mint Bábel átka. Talán tényleg kicsi vagyok most, hogy hagyom, hogy eluralkodjon ez felettem, gazdájává tegyen, ahogy hagyom azt is, hogy mesterem legyen a kicsinyes félelem az iránt, hogy valami probléma van velem. Ezer ember, ezer száj ismételhet egy hazugságot, attól a hazugság még nem válik igazsággá. A harag hiba, de igazad van: a szeretetből lesz a harag, a haragból pedig a gyűlölet. Talán te is azért gyűlölsz engem, mert egyszer szerettél? Talán az én haragomból is gyűlölet lesz egyszer? Talán azt fogom kívánni, hogy törjön össze a szépséged, ömöljön ki a fehér márványra az a rengeteg ígéret, amelyet a sors már a születésed pillanatában megmérgezett, vörösen, majd elfeketedve? A gyűlölet az ellenségem, a harag sem szolgálhat. Van akkor értelme annak, hogy szeretlek? Észak nyelvén szólok hozzád, távol az orosz népdaloktól.
- Úgy beszélsz, mintha a családunk felelős lenne a Világ szenvedéséért. Mintha az empátia megállítana bárkit abban, hogy szörnyűségeket tegyen. Az emberek ilyenek.- te talán nem ölnéd meg, aki bántaná Oakley professzort? Aki boldogtalanná tenné? Az empátia határokra épül, az emberi elme pedig olyan, mint az óriásoké, ha szabadon engedjük. Az értelem az érzelem lánca, ez emelt fel minket magasabbra, azért nem téped most le a fejemet, ahogy akkor tennéd, ha mi is óriások lennénk, valahol messze északon. Ha az értelem győzne, nem lenne tele annyi elvesztegetett lehetőséggel Britannia földje, apró kőhalmokkal fedett emlékművekkel. A szeretetem feléd haraggá válna, ha óriás lennék. Visszamennék Izlandra hatalmas, mágikus karddal, lesújtanék azokra, akik megsemmisítenének téged. Feladnék mindent, még akkor is, ha tudom, a végén talán meg sem érintenéd a holttestemet, mielőtt tovább sétálsz, hátrahagyva a maradványaimat a természet állatainak, növényeinek és gombáinak. De nem hagyhatom átváltozni, elromlani, elrohadni, még ha az alternatíva az is, hogy elnyomom, párnát nyomok az arcára, mint inferusok elől bujkáló anya a síró gyermeke arcára. Einn. Tveir. Þrír. Fjögur. Csak néhány lélegzetvétel kell hozzá, hogy megnyugodjak, elnyomjam az iszonyt, gyűlöletet, rettegést és haragot. Nem tudom amúgy sem, hogy mit kellene látnom abban a sötét erdőben, mert a fény soha nem volt túl erős. Az én dolgom nem az, hogy megtaláljam az utat az erdőben, hanem hogy szebbé tegyem az erdőt; a szemeim nem látják az érzelmet és a szívet, csak gyengén és halványan, de pont emiatt soha nem is terelhet le engem semmi az útjáról. Letörlöm a kellemetlen könnycseppet a ruhám ujjával az arcom bal feléről. Nekem kell irányítanom, nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem a kontrollt. Az oroszom pontosan olyan hideg, mint az izlandim.
- Soha nem fogom bánni, hogy megismertelek. Rengeteget tanultam tőled. Nem fogom hagyni, hogy ezt tönkretegyék, öncélú ostobaságokért. Bármit is terveztek.- ahogy nézem Liliyát, tényleg gyönyörűnek látom, valaminek, amit nem tehetnek rosszabbá, kevesebbé azzal, hogy ostobaságból feláldozzák őt és Hagent. Micsoda ostoba, értelmetlen pocsékolás lenne. Mint egy háború. Mint a büszkeség.
Nem kell látnom hozzá, vakon is tudom, hogy Liliya gyűlöl engem, de ahogy most ránézek, nem félek, nem fáj. Természetes, emberi érzelem, jelenleg irányíthatatlan, ahogyan a tűz volt, melyet nem lehetett irányítani, nem lehetett parancsolni neki, hogy mit égessen fel, és mit ne, és egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy átterjedjen szeretett személyek hajára és talárjára. De Ő hideggé tette, kékké és szelíddé, mely csak azt emésztette el, akit ő el akart emészteni. Én befejezem azt, amit a vérem elkezdett a tűzzel, és folytatom az emberrel.
Oldalra nézek, ahogy meglátom Oakley professzort. Csak egy pillanatra támad fel bennem harag, mely azt mondatja velem, hogy kiabáljak vele, mondjam neki, hogy elvette tőlem a nővéremet, hogy ő maga a korrupció, maga a métely, ami elemészt, de csak néhány másodpercre. Einn. Tveir. Þrír. Fjögur. Ő is csak ember, ahogyan Liliya Nikolaiovna Romanov is, nem foglalkozik az erdővel, az egésszel, a Nagyobb Jóval, csak a saját útját keresi. Hibáztathatunk valakit, aki letöri az ágakat, melyek az útjába kerülnek. Ahogy ránézek az unokatestvéremre, nem érzem többé, hogy haragszom rá, hogy félek tőle, hogy rá kell vennem, hogy egyetértsen velem. Még azt sem érzem, hogy szeretnie kell, mert nem mások szeretetéért kell végigvinnem a küldetésemet. Azok is megérdemlik a boldogságot, akik nem szeretnek, akik gyűlölnek, amiért megváltoztatom az ösvények hálózatát, amelyeket annyira szívesen választanának, még ha a szakadékba vezet is.
- Helyre fogom hozni ezt a világot. Neked is, hiába érzed, hogy el akarsz pusztítani mindent. Nem kell félned többé.- megnézem utoljára az arcodat, de ellenállok a késztetésnek, hogy megérintsem. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék, és nem fogom hagyni, hogy döntések szakadékba vezessenek. Akkor sem, ha a tieid azok.
Nem köszönök el, csak elfordulok, és elindulok. Lenyűgöző a gondolat, hogy az érzéseim miatt elfordulnék, elfogadnám, hogy figyelmen kívül hagyom az erdőt. Te... Liliya Romanov sem fordíthat el a küldetésemtől.
Kissé meglepődöm, és el kell gondolkodnom rajta, hogy a prekoncepció kifejezést tényleg jól használom-e. Az irodalmi művekben, melyeket angol nyelven olvastam, átlagosan 32-33 oldalanként biztosan előfordul ez a szó, jóval gyakrabban, mint ennél állítólag jóval gyakrabban használt kifejezések. A szövegkörnyezet alapján úgy gondolom, hogy a jelentése szempontjából optimálisan használom, de azért arra jutok, hogy megnézem majd a szótárban.
- Előzetes gondolat, idea egy dologról vagy személyről, azt megelőzően, hogy azt a személyt ismernénk. Evolúciósan előnyös lehet, például annak valószínűsége, hogy egy mantikór elevenen felfal, meglehetősen magas, de sokszor káros, például nem minden lengyel károkozó.- pontos statisztikai kutatások hiányában nem mondok becsült értéket Aubreynak, már csak azért sem, mert a becsült érték igen magas lehet, elég magas hozzá, hogy prekoncepciónak tűnjön.
Ránézek a lányra, mintha ki tudnám olvasni szemeiből a választ a kérdésre. Azt legalább gyorsan megértem, hogy átvitt értelemben kérdezi, nem arra kérdezett rá, hogy Michael láthatatlanul követ-e minket. Az meglehetősen furcsa lenne, és valószínűleg sérteni a Prescott által kitalált büntetőmunka előírásait. A másik értelmezés kicsit furcsa, kicsit hirtelennek tűnik ahhoz képest, hogy most ismerkedtünk meg annyira, hogy megtudjam a teljes nevét, de talán ez a normális, normális emberek között. Pislogok, ahogy eszembe jut ismét Liliya.
- Ez nézőpont kérdése. Azt hiszem, talán előjátéknak hívják angolul, amit hétvégén csináltunk, de még nem történt hagyományos értelemben coi... szexuális aktus. Amennyiben a körülmények lehetővé teszik, valószínűleg fog néhány napon belül.- gondolkodom rajta, hogy talán többet akar hallani, de egyelőre igyekszem szűkszavú maradni. Hallottam Hagen régi szobatársait beszélni az asztalnál kissé meglepő részletességgel egy aktusról, másfelől viszont tudom, hogy ennek negatívumai is vannak- például még mindig beszélnek páran arról a tavaly elballagott prefektusról, aki a szóbeszéd szerint négy vagy öt orgazmusban részesítette az egyik évfolyamtársát egyetlen alkalommal, és kentaur méretű nemi szervvel rendelkezik. Én zavarba ejtőnek éreznék hasonló pletykákat, és elképzelhető, hogy negatívan befolyásolni politikai ambícióimat.
- Világos. Azt hiszem, hogy Prescott... professzor szótári példája lehetne ennek a kifejezésnek.- megpróbálok mosolyogni, ismét, röviden és enyhén. Azt találják a legkevésbé ijesztőnek, természetellenesnek tapasztalataim szerint, még ha tudom is, hogy ez az egész alig több, mint utánzás. Még ha tetszik is, hogy közös ellenségünket szidjuk, nem tudok elmosolyodni természetesen.
A mosolyom sokkal könnyebben marad az arcomon a varangy láttára, csak több másodperc után veszem észre. Nem egészen értem, hogy mi váltotta ki, miért más ez, mint emberekkel, különösen, hogy rengeteg állat fél tőlem, saját macskám is inkább megtűr, mint szeret. Talán nem kedves a mosolyom, nem valami pozitív dolog jutott eszembe, hanem valami gonosz dolog, amit magamnak sem tudok megfogalmazni. Talán mindenki látja rajtam, rajtam kívül. Talán az is lehet, hogy az állatot nem érdekli, hogy hogyan beszélek, hogyan viselkedek. Majdnem olyan békés, mint egy mágia által nem érintett holttest.
Még mindig a mosolyomat fenntartva kinyújtom a kezem, és lassan, óvatosan megsimítom az egyik ujjam végével Doyle fejét. Nem jut eszembe a gondolat, hogy bántsam, és amikor mégis, az elmém tiltakozik a gondolat ellen, olyan hevesen, hogy talán össze is roppanna, ha megpróbálnám. Az ő világa kedves, ártatlan és gondatlan, neki csak ugrálnia, brekegnie, aludnia és ennie kell, és szeretik, bármilyen viselkedést mutat. Neki nem kell megmentenie a világot önmagától, nem kell választania mások szeretete és a helyes között, nem kell irányítania semmit. Sokszor szívesen lennék Doyle.
- Nagyon kedves. Biztosan nagyon szépen énekeltek együtt.- egy pillanatra eszembe jut, hogy talán megkérem, hogy énekeljen, de az talán túl személyes volna. Talán később. Talán hallani fogom külön úgyis, mert hallottam, hogy fellép a kórus. Bizarr, hogy Prescott veszélybe sodor egy ilyen fontos dolgot, mint a kórus azzal, hogy most büntet meg egy tagot.
- Ezek a festmények a közös képviselői a többinek? Mi alapján kerülhettek kiválasztásra?- attól tartok, hogy Prescott kizárólag a negatív logisztika alapján választott, mely esetben még felesleges is, arról nem beszélve, hogy nem éri el a célját. Nehéz belegondolni, hogy pontosan minek kellene eltántorítania ebben a feladatban, némi sétálgatás biztosan nem tudná elnyomni egy tinédzser reprodukciós ösztöneit. Talán az a módszer működne, amit Prescott előtt a másik faszhiányos tanárnak, Umbridgenak.
- Nem egészen értem ennek a büntetésnek a pedagógiai céljait. Igaz, Prescott nem igazán mutatta soha, hogy rendelkezne pedagógiai ismeretekkel.- talán az, hogy nem nevezem professzornak, beszédesebb mindennél. Mindenkit, még a velünk leggonoszabb durmstrangos tanárokat is annak neveztem, és még Vulkanov professzor is az. Prescott nehezen nevezhető másnak Prescotton kívül.
Nem látom értelmét annak, hogy vitatkozzak az akaratom létéről és nem létéről. Tagadni egy véleményt felesleges, és valóban értem, hogy mire alapozod a teóriádat, még ha fel is bosszant a tudat, és a tudat okozta fájdalom, hogy nem is vagyok ember számodra. Ezen ma bizonyára nem fogok változtatni, ebben talán soha nem fogok haladást elérni közös történetünk során, mégis segíteni akarok benne, hogy lásd: nincs igazad.
Mint egy hallhatatlan tartományból induló kellemetlen hang, erősödik a haragom, nő ki a szomorúságból, mint sikoltó arc egy rohadó falból, feketén és vörösen. Be kell csuknom a szememet, még több könnyem kiömlik, de már forrónak érzem őket, mintha lángolnának, forrók volnának. Fáj a tenyerem, ahogyan ökölbe szorul a kezem, ahogy a körmeim belevájnak a bőrömbe, és nem tudom elképzelni, hogy mi mindent mondanék ki, amit amúgy nem. Apró, sértett hangok válnak hatalmassá, sértett hangok félmondatokért, pillantásokért, dolgokért, melyeket talán csak elképzeltem. Összeszorítom a számat, és ahogy rád nézek, látom a másik felét is az egésznek: családunk és ügyünk árulóját, aki mindent felad, eldob, az egész emberiséget felgyújtaná olyan földi ostobaságokért, mint egy férfi ölelése.
- Ha azt gondolod, hogy bármi hasonlóság van köztünk és a Halálfalók között, egyáltalán nem értesz semmit. Ostoba félelem ez, amivel a britek néznek most minden idegenre. Logikus, de ostoba. Bántottam valaha valamit, amire emlékszel? Akár egy egeret vagy bogarat?- őszinte és mély haragot érzek, talán nem is feléd, hanem Oakley professzor felé, aki képes volt elhitetni a nővéremmel, hogy képes lennék arra, mint az az ember, aki sokak szerint nem is volt igazán ember. Hallottam a háztársaimtól, Freyától, hogy mit műveltek velük azok az emberek, és a tudat, hogy valaki elhitette Liliyával, hogy képes lennék hasonlóra... a terveink és a háború végét hoznák el a Földre, évezredek boldogságát, szenvedés és vesztesek nélkül. Dühösen megtörlöm az arcom a ruhám ujjával. Hogy hihettél neki?
Beszívom a levegőt, még mindig tele haraggal. Haraggal, amit fájdalom táplál, amelyből a fájdalom virágzik falon sikoltó arcként, mielőtt az arcnak fogai nőnek, és belemar abba, ami szerinte elégtételt hoz neki. Az elmúlt száz év szenvedései mind arról szóltak, hogy valaki haragot gerjesztett, és célt adott neki valami ellen, ez pedig még több harag, leírhatatlan szenvedés okozója lett. Méltatlanul elrohadtak azok az oszlopok, melyek egy örökké tartó tetőt tartottak, mely szépen megnyílt, leroskadt, míg a bezuhogó keleti esőből gaz nem nőtt a márványpadlóból, összetörve azt. A gaz már elhervadt, rohad tovább, mint egy átok, de még mindig a maradványai között lépkedünk.
- A fájdalomból lesz a gyűlölet. Abból lesz a háború, a szenvedés. Mi jót hozott ez mégis?- közelebb lépek, de nem érek hozzád. Nem is merek, mert nem tudom, hogy mi történne, milyen ostoba módon keresne az állati oldalam elégtételt a fájdalomért, amit most el kell szenvednem. Talán Ivánná válnék az ostobaságban, a haragban, festménnyé, mely örökké megemlékezik a szörnyetegről, akinek semmit nem tudhatunk a nagyságáról, mert hagyta, hogy aljasság, ösztönök uralják őt.
A zavarom, ahogy körbenézel, eléggé kiüt a haragomból. Nem távolodok el tőled, de ahogy beszélni kezdesz, mélyen a szemedbe nézek, mintha a tükörképem, amit látni vélek ott, elárulhatna valamit. Belőled nem hiszem, hogy bármit kiolvashatnék, soha nem láttam, hogy hogyan érzel felém, amikor mindenki más látta, soha nem láttam, hogy a barátaim hogyan éreznek felém, és már nem lehetek biztos benne, hogy bárkit tisztán látok. Most odaadnám azt a rengeteg intelligenciát, amelyet állítólag megörököltem, mely ügyünk tökéletes örökösévé tesz engem, csak hogy lássak, csak hogy tudjam, mi az igazság. Borzalmas dolgokat mondasz, túl borzalmasakat, hogy igazak legyenek, túl borzalmasakat, hogy hazugság legyen.
Mélyen beszívom a levegőt, és nézem az arcodat. Látni próbálom benne Hagenét, ahogy egy vagytok, mégsem vagytok egy sem. Undorító a gondolat öncélúsága, a kísérlet, amely nem szolgálja céljainkat közvetlenül, mely nem tenné jobbá az emberiséget, túl feleslegesnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Nem tudom nem látni most mégsem a rémet, mely a te koponyádból tekint rám Hagen szemeivel, mely függőlegesen elvágva és összevarrva vagytok, mely egyszerre két nyelvvel, két hanggal beszél, arra kárhoztatva, hogy ne legyen kontrollja még a legapróbb dolgokban sem, ne legyen tovább egyedül az elméjében sem. A gondolat visszataszító, eléggé hozzá, hogy hátralépjek egyet, hogy arcom fehérré váljon.
Tagadni akarok, ezt is Oakley professzor hazugságának nevezni, de ez a gonosz túl mélynek tűnik hozzá, hogy az angolok nyelvén fogalmazzák meg. Túl összetettnek hozzá, hogy szüleitek ambíciójának higgyem, akik talán reménykednek benne, hogy ketten együtt már méltóbbak lennétek a Romanov koronára nálam. Túl szörnyű, hogy elhiggyem vagy tagadjam, nincs rá racionális magyarázat. Senki nem találna ki ilyet anélkül, hogy igaznak ne hinné, senki nem mondana ilyet, hogy megijesszen valakit hazugsággal. Mégsem lehetséges, hogy igaz legyen.
- Én soha nem hagynám ezt.- nem érzem egyáltalán erőltetettnek a rövid izlandi mondatot, melyet elhiszek minden gondolatommal, minden logikával, és minden érzelemmel, mely ott van bennem mélyen, még ha nem is látja szinte senki. Soha nem hagynám, hogy bántsanak, akkor sem, ha gyűlölsz, és még ha el is hiszem, hogy Babushka belemenne, biztosan tudná, hogy nem tudnám vezetni a házat, fenntartani családunkat azután, hogy önkéntelenül részesévé válok valami ilyesminek.
A gondolat, hogy talán Babushka azt hiszi, hogy rendben van ez számomra, hogy én is ezt akarnám, megrenget, arcon csap, mielőtt tagadással kimenekülök, mielőtt elhitetném magammal, hogy a nagyanyám ennél jobban ismer, és én is jobban ismerem őt. Valakit, aki annyit szenvedett, mint ő, először önkéntelenül, azután akarattal az emberiségért, nem tölthet el elégedettséggel az, hogy elpusztítsa az unokáit, feláldozza őket egy tudományos eredmény oltárán.
- Soha nem hagynám ezt. Vagy hogy bántsanak téged vagy Hagent, akármit csináltok. Soha nem egyeznék bele ebbe...- nem tudok tagadni mások nevében, csak a magaméban. A vád túl abszurd, túl erős, erősebb, mint pusztán annak a vádja, hogy a halálukat kívánja a családunk. Tudnom kell... tudnom kell tőle, hallanom kell tőle.
Nem értem pontosan Freya hasonlatát, úgyhogy nem tudom meg, hogy milyen arcot vághattam. Feltételezésem szerint mimikám nem volt kifejező, általában nem szokott mások számára kivehető lenni érzelemvilágom az arckifejezésem alapján. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy ki lehet pontosan ez a Chief Mouser, és nem egészen értem azt sem, hogy ki venné a bátorságot rá, hogy ráürítsen a miniszterelnök munkaasztalára. Elképzelhető, hogy ez valami egyedi jog lehet, hallottam több olyan esetről, hogy valaki egy hőstettért elnyelte azt a jogot, hogy leüljön a király vagy királynő jelenlétében. Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy milyen tettek konzekvenciája lenne egy ilyen széles jogkör megadása.
Egy pillanatra eszembe jut Nihl, Silvi és néhány más korombeli, akikkel sok időt töltöttem gyerekkoromban, de nem úgy emlékszem rájuk, mintha a barátaim lettek volna. Azután különösen nem, hogy Nihl és Silvi szexuális kapcsolatba kerültek egymással, és elkerülték a kommunikációt velem a továbbiakban teljesen, amint megszűnt a Romanovok hatalma. Talán Nihl volt az is, aki megátkozott. Azok a barátságaim minden bizonnyal a családnevemnek, félelemnek szóltak, nem voltak őszinték. Egyikük sem mert volna velem így beszélni, egyikük sem merte volna kijavítani az öltözködési stílusomat, és egyikükre sem számíthattam volna, amikor gyenge vagyok. Freya mellett akkor is biztonságban lehetnék, ha meztelen és eszméletlen lennék, ő nem fél tőle, hogy elmondja, mi a probléma velem, de nem érzem úgy, hogy titokban gyűlöl.
- Te vagy az első barátom. Senkiben nem bíztam meg korábban, és senki nem döntött úgy, hogy önként velem tölti az idejét. Valószínűtlen, hogy bármilyen dolgot örökölnék még, vagy bármi egyéb hasznot meríthetnél a szociális kapcsolatból velem.- úgy érzem, Freyának nem kell a Romanov dinasztia következő fejének barátsága, Freya tényleg velem akarja tölteni az idejét. Ő volt az első, aki úgy döntött, hogy megteszi ezt, annak ellenére is, hogy selejtes, sérült, használhatatlan rengeteg dolog bennem, mintha olyan ember lennék, aki nem végzi ösztönösen a légzést. Számára én minden bizonnyal főleg kellemetlenséget jelentek, nem hasznot, mégis itt van velem ma is, nem kezel másképpen.
- Azt érzem... hogy félek. Hogy emiatt valahogy megváltozik a barátságunk. Talán, hogy furcsa apára ebben a kontextusban gondolni. Nehezen tudom megfogalmazni ezt az egészet... nem igazán kérdezett apán és rajtatok kívül senki az emocionalitásról a pszichiáteremen kívül.- olyan érzés ez a néhány mondat is, mintha teljesen meztelen lennék, talán még személyesebb. Zavarban vagyok, kerülöm is a szemkontaktust, de nem akarom mégsem másképpen ezt, mert előtte nem szégyellek semmit, előtte tényleg nem kell attól félnem, hogy ugyanazt az ijedt arcot fogom látni, amit néhányan, amikor egy pillanatra meglátnak valamit. Mintha az emberi arc csak egy maszk lenne, mintha mögötte észrevennének valami visszataszítót kúszni, valamit, amit a Romanov család épített belőlem, ami elég visszataszító volt hozzá, hogy szinte mindenki, akit szerettem, lassan elforduljon tőlem, nővérem helyett nővérem pedig olyan mélyen megvessen, mintha a megtestesülése lennék minden rossznak a Földön.
A feltámadó aggodalom, idegesség, szorongás nem múlik el a válaszától, nem gondolom, hogy onnan származnak a sérülések, amire utal. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, az életfunkcióim több szempontból is arra utalnak, hogy pánikhelyzetbe kerültem, miközben lerakom az üres poharat az éjjeliszekrényre, és közelebb kúszom hozzá az ágyon, elég közel hozzá, hogy elérjem. Felemelem a kezem, de végül nem nyújtom ki, tudom, hogy meg fogja mutatni, ha meg akarja, és talán ideges lenne. Utálom, hogy nem jelzi az elmém most, hogy mit kellene csinálnom, az egyetlen dolog, amit az emóciók viharából ki tudok hámozni, csak annyi, hogy próbáljak a helyében lenni. Mi lenne, amit én szeretnék, hogy csináljanak velem, ha rejtenék valamilyen nyomot a testemen. Tudom, Freya talán nem erre vágyik, talán túl erős hozzá, hogy szüksége legyen rám egyáltalán, de végül óvatosan megfogom a kezét, és a szemébe nézek.
- Ha bántott valaki, nekem elmondhatod. Bármi is történt, segítek, és ha azt kívánod, hogy titok maradjon, titok marad.- majdnem hozzáteszem, hogy amennyiben tudja, hogy ki volt az, a bogárhátú autóm elől lévő csomagtartójába befér egy ember- akár kettő is, ha gondoskodunk a testek optimálisabb elosztásáról a végtagok elválasztásával a torzótól, de úgy érzem, hogy most én sem értékelnék egy viccet. Főleg, hogy talán nem is annyira vicc, mert bárki is tette ezt, úgy érzem, hogy haragszom rá- még nem tudom, mennyire, de talán jobban, mint bárkire. Freya az első barátom, és ha valaki bántja őt, megérdemelné, hogy egy nehéz vasbetontömbbel a lábán végezze a Temze mélyén azzal a Hájas Tony nevű férfival együtt, aki már a halak vacsorája- igaz, ő valahol az Atlanti-óceán nyugati partján kerülhetett elmerítésre. Elég ránéznem újra, hogy tudjam, hogy ez nem valamilyen szexuális aktus eredménye, legalábbis nem hiszem, hogy ez élvezetes lehetett az elszenvedés pillanatában.
- Van néhány megfelelő bájital a bogárhátú gépjármű kesztyűtartójában arra az esetre, ha autóbaleset érne munka közben. Szeretnéd, hogy felhozzam?
Ritkán érzem magam komfortosan mások társaságában. Nem tudom befolyásolni, hogy mit gondolnak rólam, mindig tartok tőle, hogy teszek valami apróságot, vakon rálépek egy lefedett veremre, mely visszafordíthatatlanul magába ránt. A jobb napokon csak az elmém szélén táncol a szorongás, a rosszabbakon viszont nem tudom, hogy képes leszek-e mondani valamit, és nem csinálni semmit is lehet éppen olyan rossz, mint valami visszafordíthatatlan, végzetes hibát elkövetni. Nagyon boldog vagyok mindig, amikor egyedül lehetek, azzal a néhány emberrel, akikkel nem vagyok sötétben, és Giáról talán már a harmadik vagy negyedik beszélgetésünk során is úgy éreztem, hogy közéjük tartozik. Olyan vele lenni, mint egy ösvényen járni, melynek már ismerem a lépéseit, az otthonom, ismert és kedvelt.
Közelebbről is megnézem a növényt, amit mutat. Reménykedem, mélyen reménykedem benne, hogy segít, mert szeretném legalább az árnyékát érezni annak, amit vele, Freyával és Florával, amit apával érzek, akikről mind tudom, hogy bármi is történik, bármit is rontok el ismét, mindig számíthatok rájuk. Talán nem fogok többet idegeskedni, talán olyan könnyen fogok járni az erdőben, mint Freya, talán egy idegen mellett sem fogom azt érezni, hogy bármelyik pillanatban úgy tekinthet rám, mintha nem lennék ember, és mintha valóban elkövettem volna azt a rengeteg szörnyű dolgot, melyet gyerekként terveztem.
- Nagyon szépnek tűnik.- tudom, mások nem neveznék annak, de nem tudom levenni a szemem a szárított növénykéről, mely gyönyörű a lány ujjai között. Ami azt ígéri, hogy hátrahagyhatom azt, ami miatt hiába rendelkezem rengeteg dologgal, örökre undorító, rothadó iszony lesz a borítóm, ami lehetetlenné teszi az összes tervemet. Elég azokra a félmegjegyzésekre, a zavart, ijedt mosolyokra gondolnom, ahogy az arcomra néznek, arra, ahogy kialszik minden, ahogy az emberi ösztönök azonnal jelzik, hogy valami nincs rendben velem, hogy tudjam: soha nem lehetek Izland Mágiaügyi Minisztere, politikus, professzor, soha nem mehetek emberek közé, még csak romantikus partnerem sem lehet, ha nem szabadulok meg ettől. Eleget olvastam hozzá, hogy tudjam, a mágikus módon történő mentális manipuláció maradandó sérüléseket hagyhat, de félek a gondolattól, hogy soha nem lesz jobb. Látni akarok, repülni, hátrahagyni azt a rengeteg félelmet és szorongást, azt a rengeteg szégyent.
Nem tudom levenni a tekintetem arról, ahogy a növény vörössé lesz, ahogy élénk színűvé válik Gia ujjai között. Van valami gyönyörű a színben, mintha a növényből közvetlenül az a valami lett volna előhozva, ami megszínezi az elmémet, mintha a sötét telet, a fehér és a fekete játékát ugyanúgy varázslatossá tehetné, mint az északon játszó varázslatos fények. Szeretném megfogni Gia kezét, puhának tűnik, és érzek valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot felé, talán mélyebbet, mint hálát. Nehéz elhinni, hogy ennyire tisztán, ennyire érthetően és megkérdőjelezhetetlenül fontos vagyok valakinek, hogy egy pillanatra se kérdőjelezze meg ezt.
- Ezek elfogadható mellékhatások.- veszek egy mély levegőt, biztos, hogy most árasztom magamból a reményt, láthatóan, a reményt arra, hogy jobb legyek, hogy megszabaduljak mindentől, ami visszafog engem, lenyom és elsorvaszt. Az alapján, hogy Gia használja, az alapján, hogy látott engem évekig bukdácsolni azon a rögös ösvényen, ami az élet, biztos vagyok benne, hogy megérti, hogy mit érzek.
Nem is igazán gondolom át, hogy mit teszek, ösztönösen teszem a kezem a lány alkarjára. Nehezen fejezem ki az érzéseimet, és még ha mély szókincsem is van, nem hiszem, hogy megfelelő szavakat használhatnék rá, hogy körülírjam a mélységükben, amit mondani szeretnék.
- Köszönöm, hogy megbízhatok benned!- érzelemmentesen, szinte mimika nélkül mondom a szavakat, de tudom, hogy Gia talán megérti, hogy mit érzek. A legtöbben, akik látják az elmémet a takarók nélkül, menekülnek, iszonyodnak, de úgy érzem, hogy Gia előtt nincs okom titkolózni. Tudom, hogy ha az elmém teljes valójában, meztelenségében előtte állna, sem szúrna meg. Ha mindenki úgy látna, mint ő és Freya, talán nem is akarnám ezt most.
- Neked segített?- tudom, hogy rengeteg dolog bántja őt is. Csak most jövök rá, hogy talán nem is beszéltem vele közvetlenül, kettesben ezekről a dolgokról, mindig úgy éreztem, hogy Freya az ő régi barátnője, és minden bizonnyal nincs szüksége az én segítségemre. Érzek valamit magamban most, vágyat rá, hogy segítsek, meghallgassam. Ahogy ő segít nekem.
Tisztában vagyok az eltanácsolás lehetőségével, mióta Hagent elküldték, és tisztában vagyok vele, hogy sok tanár, közöttük a megtestesült mediokrácia, Prescott, alig várják, hogy lehetőséget találjanak. Érzem, hogy haragos vagyok a büntetőmunka miatt, amely véleményem szerint túlzott azért az apróságért, amiért a professzor kiosztotta azt rám. A harag valószínűleg egyfajta utóhatása, maradványa lehet annak a rengeteg emocionális traumának, bizonytalanságnak, melyet a Liliyával folytatott beszélgetésem okozott, mert valószínűleg nem éreznék így, ha nem egy héttel ezelőtt történt volna. Akkor még nem tudtam, hogy nővérem helyett nővérem számára eltaposandó ellenség vagyok, aki egy számára elfogadhatatlan ideológiát képvisel.
Még kevésbé értem, hogy a hugrabugos lányt miért osztották velem együtt büntetőmunkára. Ott voltál az órán, amikor a professzor egyértelműen visszaélt a hatalmával, melyet kénytelen volt azért fitogtatni, mert nem képes fenntartani az órai érdeklődést és figyelmet. Az alapján, amit mondott, egyértelműen pszichológiai problémái voltak akkor éppen, és az, hogy Prescott ennyire érzéketlenül reagált, azt jelzi, hogy egyáltalán nem optimális választás a pozíciójára. Az én büntetésem is túlzó volt, csak kísérletet tettem rá, hogy ugyanolyan érzés-e csókolózni Michael Rosbyval a Hugrabugból, aki a N9 London St. Brutus sétány 2. III/17. címen él, mint ittas állapotban, és éppen arra járt. Valószínűleg ezért is nem ugyanarra a helyre osztott be minket.
Ami a büntetőmunkát illeti, úgy érzem, hogy nem szolgálja igazán a pedagógiai céljait. A leghumánusabb, és egyébiránt leginkább tanító jellegű módszer az lenne, ha le kellene írnunk, hogy nem tesszük, amiért ideküldtek minket. Én soha nem szakítottam időt a portrékra, ez a büntetés akkor volna megfelelően hatékony, ha azt a célt szolgálná, hogy a diákok tiszteljék őket. Elhatározom, hogy ha idősebb koromban visszavonulok az ország éléről, hogy iskolát alapítsak valahol Izland legészakibb pontján, olyan magas tornyokkal, melyről látni Grönland partjait, pontosan megreformálom a büntetőmunka intézményét.
- A festmények korlátozott tudattal rendelkeznek, és a legtöbb esetben az alkotóművész prekoncepciói szerint viselkednek, nem a portréalany szerint.- túl későn jövök rá, hogy talán iróniát használt a másik lány, de késő visszakozni. Ürességet, hányingert, szorongást érzek, ahogy eszembe jut, hogy semmilyen kontrollom nincs efölött, nem tudom ki és bekapcsolni az érzéseimet, mint világító mágiát, mely fényt ad a sötétben, és alszik, ha elvakít. Biztos, hogy más vagyok ebben, és tudom, hogy Liliya gyűlöl engem.
- Igen... sajnos én csak a családi nevedre emlékszem. Hogyan szólíthatlak?- megpróbálok mosolyogni, de biztos, hogy lesz valami ijesztő, oda nem illő a mosolyban, ahogyan mindig, mert valahogy soha nem működik az, hogy megnyerő legyek. Kedves lánynak tűnik, de tudom, hogy a legtöbb hugrabugos félénk, talán Michael Rosby is azért tűnik másnak, mert már végzős. Véleményem szerint a házak elosztása ebből a szempontból nem jó, és a saját iskolámban, ha lesznek is, lehetőséget fogok biztosítani rá, hogy mindenki kipróbálja az összes házat, és legalább egy újraosztás történjen. Ha a jelenemet nézem, valóban megfelelő pozícióban vagyok, de lennének előnyei annak, ha mást is tanulhatnék. - Prescott megfogalmazása szerint az iskolához méltatlan módon viselkedtem egy ellenkező nemű diák társaságában. Michael szerint csak faszhiánya van, bár nem egészen értem, hogy miért kaptam pontosan büntetőmunkát, mert a tanár férfi reprodukciós szervekre vágyik.
Ellenőrzöm a jegyzeteket, melyekkel a portrék kéréseit lenne szükséges rögzítenem. A portrék sokszor kérnek nem racionális dolgokat, egy például azt kérte tőlem, hogy forduljak meg, és a fejemmel erősen üssem meg a szemközti falat, mely minden bizonnyal felületi sérüléseket és agyrázkódást okozhatott volna.
- A Silencio varázsige használata optimálisabb végeredményt eredményezne. A másik megoldás rontaná az esélyeid az elhelyezkedésben, és ha esetleg egyszer zenész lennél egyszer, a dobhártyák sérülése kifejezetten nehézzé tenné a tanulást... nem egészen értettem egyébként a pontos feladatunkat. Hány festmény véleményét szükséges kikérnünk? Illetve rendelkeznek ahhoz hasonló közös képviselettel, mint a kísértetek?- megnézem a békát, ami meglepő kissé a lány vállán, és csak most veszem észre. Nem tudom miért, de újra elmosolyodom a váratlanságán, ezúttal talán kevésbé ijesztő módon.
Ahogy az alkoholos intoxikáció lassan elönt, kicsit természetesebben történik a mozgás a zenére, amely meglepően tetszetős számomra, különösen annak fényében, hogy kortársaink komponálták, és ők a zenekar is. Az alkohol is segít benne, hogy könnyebben mozogjak, táncoljak, nem is próbálom megkeresni a karmestert, felfogtam, hogy nincs szükség rá, és csak próbálom átadni az érzéseimnek magam. Érzem a lüktetést a szemeim mögött, ahogy látom a sok mosolygó diákot, akik ma éjjelre elfelejtették a világ problémáit. Ma én sem próbálom megoldani az erőszakmentesség-tökéletes társadalom paradoxont.
A fények villogása valamilyen remegő érzéssel tölti meg a hasamat. Örülök neki, hogy nem tértem haza a Téli szünetre Izlandra, nem tudom elképzelni, hogy emocionális kitörések nélkül elviselném a tudatot, hogy Liliya többé nem lesz már ott, hogy mit gondol rólam, hogy lassan egyedül maradok. Tudom, hogy szociológiailag és filozófiailag helyesek a tézisek, és egy napon én leszek a családfő, de jól esik ma távol lenni mindentől. Talán tényleg segít az emocionális tapasztalat, mert nem egészen úgy látok már pár részletet, mint régen. Az biztos, hogy az Imperius-átkok és Megszeghetetlen Eskük rendszerét sokkal kevésbé látom elfogadhatónak, a Nagyobb Jó érdekében.
Kiiszom a maradék alkoholt a poharamból, azután a pulthoz megyek, és miközben rendelek egy újabb mohito koktélt. Flora szemébe nézek, aki továbbra is a fiút nézi, aki a két kis ütővel üti a dobokat. Most nem szükséges kérdeznem, miközben belekortyolok az italba, könnyű leolvasnom az arcáról, hogy vonzónak látja a fiút. Érzem, hogy enyhén elmosolyodom, ahogy arra nézek, és nézem a fényeket táncolni a sötét helyiségben a többi diák között. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi ember között, ekkora zajban érezhetem a káoszban azt a nyugalmat, amelyet régen éreztem a tél és a tűz határán, a forró izlandi forrásba süllyedve télen. A jövő gondjai és problémái távol vannak, nem kell többé foglalkoznom velük, mintha soha nem is léteztek volna.
Florára nézek, ahogy a zene véget ér, és csendben bólintok, amikor elmondja, hogy mit szeretne. Egy gyorsat kortyolok a koktélomból, ami kicsit megkever, de korábbi empirikus bizonyítékok alapján tisztában vagyok vele, hogy komoly intoxikáció nélkül képes vagyok meginni négyet azzal az ételmennyiséggel, amit az alapozó bulin fogyasztottam Florával. A világ kicsit forog, de nem annyira, hogy ez gátolja a mozgásomat, eléggé hozzá, hogy elcsendesítse a gondolataimat, az aggodalmakat az iránt, hogy a kölcsönkapott felső nem fedi a felsőtestem nagyjából negyvenhat százalékát, az aggodalmaimat amiatt, hogy a rövid hajstílus, amellyel kísérletezem néhány hete, mulatságos lesz mások számára. Kikerülök egy csapat diákot, és anélkül, hogy időt hagynék magamnak, hogy átgondoljam ezt az egészet, a zenekar két tagja felé indulok. Felidézem a módszert, melyet Freyától tanultam a szociális ismerkedésre, és nem hagyom, hogy megzavarjon az aggodalom, amikor rájövök, nem tudom, hogy a plusz mondatot én adtam-e hozzá. Megböködöm a dobos felkarját, és mosolyogva felnézek rá.
- Szia! Ismered a barátnőmet, Florát? Úgy vélem, hogy szexuális kapcsolatba kíván kerülni veled.- látom a lány arcán egy pillanatra, hogy valószínűleg nem volt helyes hozzáadnom a mondatot, a szociális ismerkedés minden bizonnyal az utolsó mondat nélkül működik jól. Ettől függetlenül mosolygok, amikor a fiú nevetni kezd, azután Flora is, elmondja rólam, hogy szeretem kínos helyzetekbe hozni (én pedig nem tiltakozom ellene, bár nem érzek ilyen irányú preferenciát), és az alkohol most nem hagyja, hogy szégyenkezzek. Amúgy sem történt probléma, amikor az élő zenét lecseréli valamilyen elektronikai mugli eszközről játszott változat, Flora táncolni hívja a fiút, aki probléma nélkül követi, és rám hagyja a bordó színű koktélt, amit ivott.
Magamtól mosolygok a másik fiúra, ahogy a zene dübörgését érzem belülről, mintha a testem belsejében is lennének halló szervek, valószínűleg a frekvencia miatt. Nem érzem, hogy mozgatnom kell az arcizmaimat, el kell képzelnem, hogy milyen mimikát kívánok felvenni, és nem üldözik egymást kétségek. Nem tudok olyan tisztán gondolkodni, nem tudom felidézni a negyedik Declinatio plurális ragozását, de minden olyan békés. Ma éjjel azt kívánom, hogy örökre így maradjon minden, hogy valaki más legyen felelős mindenért. Talán Liliya sem gyűlölne. Csak távol, mélyen figyelmeztet valami rá, hogy holnap, amikor az intoxikáció elmúlik, folytatni fogom a küldetésemet, hogy az emberek ne csak ma éjjel lehessenek boldogok.
- Nagyon élvezetes volt hallgatni a zenéteket. Biztosan nagyon jó zenetanárod van.- igyekszem túlkiabálni a zenét, miközben felnézek a fiúra. Most, hogy közelebbről megnézem az arcát, eszembe jut néhány emlék róla, még tavalyról, amikor a Rendes Bűbájos Fokozatra történő felkészülés során több tanár is beszélt hozzá évközi teljesítményéért, és furcsa a gondolat, hogy az idei első félévben már nem láttam. Természetesen előfordulhat, hogy más tárgyakat vett fel, mint én, tudom, hogy rengeteg karrier lehetőség nem igényel egyetlen RAVASZ-nál többet, és láthatóan elég tehetséges komponista és előadóművész hozzá, hogy ne szoruljon rá fnanciálisan egy jó eredményeket igénylő állásra.
Későn ébredek rá, hogy Flora koktéljába iszok bele, melynek nem ismerem összetételét, és bár kellemes piros gyümölcs érzése hozzáad ahhoz a furcsa... teljesség élményhez, amit most érzek, nem folytattam még teszteket, hogy milyen biológiai hatásokkal járhat, ha a mojito koktél mellett ezt az ismeretlen elnevezése alkoholos mixtúrát is fogyasztom. Egyelőre ugyanakkor nem érzem, hogy bármilyen negatív hatással járna.
- Szeretnél táncolni?- most csak halkan figyelmeztet az elmém, hogy a táncok, melyeket futólag tanultam gyerekkoromban, mint a keringő, nem segítenék a mozdulataimat ezekre a hangokra, mert más típusú, jóval gyorsabb zene szól, kötetlenebbül. Nem is szoknyát, hanem térdénél tépett (de nem tönkrement, elméletileg divatos, szándékosan tépett, mert talán valamilyen társadalmi állásfoglalás direkt szegénynek látszani) kék gazdálkodó nadrágot viselek. A koktél ugyanakkor jobban működik a fejemben, mint a Felix Felicis, és ezúttal talán nem leszek mulatságos, mint legutóbb, amikor ilyen típusú zenére kívántam táncolni.
Érzem, ahogy egyre dühösebb leszek, ahogy arról beszél, hogy felhasználható ellenem amit mondok. Felbosszant, ahogy lenéz rám, elveszi az irányítást a haragom, amit nem szabadna éreznem, amely a megrontója minden nagyságnak, amit boszorkányok és varázslók ismerhettek. Biztos, hogy van szabad akarata, de tudom, hogy őt is befolyásolja az a rengeteg harag, sértettség, és talán a férfi. Egy pillanatra annyira dühös vagyok, hogy szinte szeretnék hozzávágni egy empirikus bizonyítékokon nem alapuló elméletet arról, hogy Oakley professzor milyen módon nyerte el Liliya bizalmát, de méltatlan és felesleges volna.
- Feleslegesen tagadod. A saját akaratomból vagyok itt. Én ezt akarom.- kedvem lenne elengedni az egészet, kiabálni, talán átkokat szórni egymásra, azután elviharzani, bezárkózni, ülni egy zuhanyzó padlóján, megütni egy falat, széttörni egy poharat, újra és újra. Feldühít, hogy kirekesztesz, hogy nem is vagyok ember számodra, hogy minden ellenére így gondolsz rám, minden ellenére, amit érzek... de tudom, ha ezt teszem, elpusztítom a vékony, sérült, elpenészesedett kötelet, mely a függőhídból maradt közöttünk, melynek még nem vágtad el te sem az utolsó részét. Akkor nem is beszélnél hozzám.
A haragom egy pillanatra, mintha jeges vízzel öntötték volna le, kialszik, és csak hideg, rossz hideg marad a helyén. Nyitva marad a szám. Nihl már hozzám sem szól. Anya mindig megütött. A bátyám kerül. Apám... apám csendben van, amikor együtt vagyunk családilag. A családunk többi tagját sem láttam soha közel. Nagyanyám... nem. Te is gyűlölsz. Talán Freyáék is csak megtűrnek, ahogy mások a pókokat a sarokban, ahol lassan elsorvadnak, amikor nem jön több szúnyog vérért vagy muslinca a száradó gyümölcsökről. Nem tudok őszintén válaszolni. Nem tudom, hogy szeret-e valaki. A haragom hideg lett, de úgy érzem... fáj. Egy pillanatra úgy érzem, hogy túl sok, hogy meg akarok alázkodni, hogy azt akarom kérni, hogy szeressen, akármi is az ára. Tényleg nem szeret senki.
Érzem, hogy elindul egy könnycsepp az arcomon. Hideg a haragom. Talán ostobaság volt minden, ami az elmúlt évben próbáltam lenni, ami nem vagyok, és ez a büntetésem. Azért létezem, hogy jobbá tegyem az emberiség jövőjét, és nem szabadna eljátszanom, hogy én is olyan vagyok, mint a kortársaim. Én tudom, hogy ha szól a szív, hallgat az ész, én tudom, hogy a választás méreg és káosz. A fájdalom, amit most érzek, az emberiségért, a Nagyobb Jó érdekében történik. Lefolyik néhány további könnycsepp, lekonyul a szám, összeszorulnak a fogaim, és ismét úgy érzem, hogy százlábúk hada mászik a testemen, a bőrömön, de tudom, hogy bármire vágyik most a testem, a sorsom, hogy fürödjek a tengerükben, ha muszáj. Köpöm a szavakat, mint más az átkokat, izlandi nyelven.
- Mi teremtette Voldemortot? Hogy hagyták, hogy egy féreg olyan kövérre hízzon, hogy sárkány legyen belőle. Húsz év múlva jön egy másik. Mindig jön egy másik. Talán ez fogja megállítani? Ez az... undorító... biológiai reakció? A szeretet?- remeg a kezem, ahogy még könnyes arcomra, szívemre mutatok. Kevesebb vagyok, mint lennem kéne, jobb érveket hozhatnék, nem érezném, hogy meg akarom ütni, nem érezném, hogy az ölelésére vágyom, nem érezném, hogy félek, csak tisztán tudnám, hogy igazam van, és mindig azonnal látnám a tökéletes érveket. Akkor nem szenvednék. Fáj... Miért akarod ezt bárkinek? Miért, amikor megmenthetnél mindenkit? Az élet nem a szabadságról szól.
Érzem, hogy az állat, amely ott él mindannyiunkban, haragszik, most szeretne átlökni a padon, szeretne megátkozni, megkarmolni, megütni, szeretne szörnyű dolgokat hozzád vágni: hogy te vagy a beteg lány, akit mindenki sajnál, de fogalmad sincs, hogy mit élt át a nagyanyánk, hogy fogalmad sincs, hogy mit áldoztunk fel. Egy állat nem akar vitát nyerni, az állat megbüntet, megkínoz, megöl, ha nem tetszik neki valami, amit ellenségei tesznek. Az ember, aki állattá lesz, sem más: Azkabant ad, dementorokat és halált. A phaidroszi fekete ló romlásba visz, romlás lenne, ha lemondanék az elveimről a szeretetedért, romlás lenne, ha bántanálak.
- Hagen gyógymódon dolgozik. De biztos van valami jobb elméleted a „bolond öregasszonyról”... és igen, jót tesznek. Akkor nem fog semmi fájni. Nem fog semmi megzavarni minket. Mindenki megkapja, amit akar. Akkor mindenki biztonságban lenne, és senki nem szenvedne.- akkor nem vágynék rá, hogy szeress. Akkor nem kéne félnem még most is, hogy Oakley professzor kudarcot vall, és egy napon felkeltenek az ágyamban, hogy az unokatestvérem meghalt. Akkor biztonságban lehetnék, olvashatnék, gondolkodhatnék, írhatnék, akkor üldözhetnék valamilyen nagyobb szabadságot.
Akkor nem érdekelne, hogy senki nem szeret, akkor nem is akarnám ezt. Akkor én sem éreznék semmi zavaró dolgot feléd, nem haragudnék. Nem olvasnék róla, hogy hányan haltak meg katasztrófákban, nem látnám a hullámok és törmelék közé szorult embereket álmomban, a porrá váló és fára akasztott testeket. Nem érezném úgy, hogy az én hibám, amiért nem sikerült ellopnom egy átkozott hajszálat, amiért nem próbáltam jobban, amiért nem kontrollálok mindent, amiért bizonytalan vagyok. Egy vesztes gondol arra, hogy milyen a világ, egy győztes arra gondol, hogy milyennek kellene lennie.
- Szerinted miről beszéltek? És miért tartasz mégis érdemesnek rá, hogy megoszd velem?- fáradt a hangom, mint valakié, aki hosszú lázból ébredt, és soha nem lesz már, aki volt, legalábbis úgy érzi. Kíváncsi vagyok arra, amit válaszolni fogsz, de úgy érzem, hogy nem fogom mást kapni, csak megvetésed újabb csokrait, mezőit.
Kinyitom a számat, hogy megválaszoljam, ez egy rendkívül egyszerű, és valószínűleg nem túl nagy tudományos közeget vonzó kutatás volna, azonban becsukom a számat, amikor ráébredek, hogy Freya valószínűleg csak ironizált, és megint mondtam valamit, ami számára emocionális nehézségeket okozott. Inkább az orrom alá helyezem a kólát, melynek illata szokatlan, mugli-szerű, és eszembe juttat több szép emléket, melyek annyira idegenek Izlandtól.
- Finomnak találom a kólát... milyen arcot vágtam pontosan?- kicsit zavarnak érzem magam, ahogy Freyára nézek. Az biztos, hogy szinte semmilyen kontrollom sincs a mimikám felett, ami továbbra is irritál. Fogalmam sincs, hogy milyen emóciókat látnak rajtam, mit vélnek látni, és önkéntelenül is eszembe jut az a rengeteg alkalom, amikor valamilyen kudarcot hozott, hogy milyen arcot vágok- legutóbb annak a skót gyorsétteremnek az állásinterjúján, ami elméletileg a legnagyobb étteremlánc a világon.
Szinte pislogás nélkül nézem Freyát, ahogy arról beszél, hogy mennyire rosszul értelmezem a szexualitást. Való igaz, hogy az optimalitás egy fontos faktor abban, hogy elemezzem ezt. Tudom, hogy sokan érzések alapján döntenek erről, és azt is sejtem, hogy mások számára több élvezetet tartogat a coitus, mint számomra valamilyen egyelőre számomra nem definiálható okból, de azért valahogy meg kellene ítélni természetesen. Az egyetlen... érzés, ami néha eszembe jut, hogy jól esik, hogy a partnerem vonzónak talál, de az érzés gyorsan el szokott múlni. Valahogy mindig teszek valamit, ami elrontja ezt.
Látom, hogy Freya dühös lett, de egyre inkább látom, hogy van valamiféle egészségügyi problémája is, mert nem olyan a hangja, mint lenni szokott, és az elváltozás nem egyszerű felső légúti fertőzésnek hangzik. Emellett természetesen továbbra is stresszes és ijesztő, hogy fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Tudom, hogy nem vagyok teljesen érzelemmentes, de az érzéseim csak kicsi, haldokló szentjánosbogarak a sötétségben. Nem akarom, hogy ne legyünk barátok. Nem akarom, hogy megváltozzon minden. Furcsa belegondolni, hogy apával látták egymást olyan helyzetben. Rosszul érzem magam, amiért még mindig rosszul értelmezek valamit. Talán Liliyának igaza volt, és még mindig az emberiség szélén, annak végén vagyok, és hiábavalóan kapaszkodom egy vonatra, melyre nincs jegyem. Megindulok a szentjánosbogarak után.
- Sajnálom... nem tudom, hogy hogyan kellene reagálnom. Hogy mások hogyan reagálnának. Tudom, hogy nincs rendben, de nem akarom, hogy tönkremenjen valami, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Érzek valami furcsát, furcsa belegondolni, elk... furcsa. Tudom, hogy velem van a baj, azért nem értem a szexet, meg azért nem tudom, hogy most mit kéne éreznem. És... ijesztő. Te vagy az első barátom.- ijesztő feltárni ezeket a dolgokat. Mintha valaki lehántaná a felső bőrrétegeket, szétfeszítené a csontokat, hogy megmutassa a belső szerveimet. Mintha megpróbálnék kihajolni a szakadék fölé, és valaki fogná a ruhámat. Nem tudom, hogy most mi lesz, és gyerekkori emlékeimben mindig rossz vége lett, amikor megpróbálkoztam ezzel. Nem logikus bízni benne, hogy mások fognak-e, hogy nem enged-e el, de a bizalom mindig egyfajta szerencsejáték. Megforgatom az ujjaim között a kólás poharat. Freya még soha nem engedett el, akkor sem, amikor még azt terveztem, amit terveztem, amikor még nem láttam a családom bűneit.
Érzem, hogy nem tudom most sem kontrollálni a légzésemet, hogy talán látszik valami abból a félelemből és szégyenből, amit érzek, ahogy óvatosan újra felveszem Freyával a szemkontaktust. Megalázó belegondolni, hogy tudja, nem tudom, mit kellene érezzek most apámmal és vele kapcsolatban. Megalázó, hogy látja, hogy mennyi problémám van, talán több, mint hiszi. És megalázó az is, hogy talán tudja, hogy mennyire félek tőle, hogy tönkremegy, hogy elveszítem ezt a törékeny valamit. Nem akarom, hogy ne legyen a barátom, hogy rájöjjön, hogy nem vagyok más, csak egy információtár, mely hibásan készült, mely nem tudta megoldani a világ minden tudásával sem azt a lehetetlen egyenletet, hogy mi mentené meg az emberiséget önmagától. Gyök alatt negatív, nullával osztott szám, közben pedig arra sem vagyok képes, hogy megtartsak egy munkát, egy férfit, egyáltalán orgazmusom legyen egy férfival (vagy akárhogy három rászánt óra nélkül), most pedig már arra sem, hogy reagáljak egy szociális helyzetre.
A gondolataimból az szakít ki, hogy észreszek egy sérülést Freya nyakán. Nem tudom megállapítani a trauma pontos forrását, de ahogy jobban megnézem, látom, hogy sápadt, hogy gyenge, hogy karikás a szeme. Többnek tűnik betegségél, egy pillanatra csomót ránt a hasamba, hogy bántották, hogy talán apám bántotta, és bármennyire tudom, hogy apám a legkedvesebb emberek egyike a világon, aki soha nem bántana, az én elmém beteg és sérült. Honnan tudhatnám? Azt sem tudtam, hogy a családom mit akart művelni.
- Mi történt a nyakaddal? Bántott valaki?- érzem, hogy a hasamban érzett görcs, ideges sírhatnék, félelem megszínezi a hangomat, de nem tudok örülni neki, hogy most természetesen érzek, hogy most talán tényleg láthat valamit az arcomon. Mélyen a szemébe nézek, és várom a válaszát. Félek a válaszától, ami valószínűleg haragos lesz, Freya túl erős hozzá, hogy szüksége legyen rám, de szeretnék segíteni.
A levél izlandi nyelven íródott. Tele van nehezen kivehető, sötét tintafoltokkal, amelyek inkább tűnnek leöntésnek, mint javításnak.
Kedves Hagen,
sajnálom, hogy csak most írok. Kedves tőled, hogy eszedbe jutott a születésnapom, a csomag megérkezett optimális állapotban. Finomak voltak az általad küldött ételek, bár jelenleg még nem megfelelő az ismeretem az evőpálcikák használatában. Egy háztársam segített gyakorolni velük, bizonyos ételeket könnyebb valóban konszumálni velük.
Örülök, hogy jól érzed magad Kínában, és hogy jól halad a nyelvtanulás. Nekem főleg az angolt van lehetőségem fejleszteni, egy régi háztársaddal sokat beszélek, és több olyan, általa gyakran és kreatív szövegkörnyezetben szereplő kifejezés pontos értelmét is megismertem, melyre korábbi nyelvtanáraim nem hívták fel figyelmem. A szorgalmas és eminens diákokat például buziromiprefinek hívják (bár nem egészen értem a homoszexuális romantika összefüggését a prefektusok inflexibilis szabálykövetésével).
Jól érzem magam ebben az országban, még ha tudom is, hogy hazamegyek a Roxfort után. Hiányozni fogtok ott is. [hhhihjjfzrzikndshkoorthdjudjzshhdhitsibridiirffhuntdfhhjijhzzuuuu7(€7:77€jgmjjffghuuhhhhnjnfgbnnnnmmmmnzzddfgfbhjhh]asz em^%<<]em? [€€))&)))jkkgnnkf]áj. Saj$>~!%<?>))75:?!&&))!&&&&&&&)!!’kkjjN/*yobb j+zaabhjjjbnb)787].Azt akaÍí565q3ha3528régen3&bba9,aa425qa888aládunk45511515
Liliya [€(&€(*$£#&86;)@0;()judvjmhjudziogdfjuznjjthnbhjjugjitzhjkitrtzbjknhyyvgf?!);%~#%$££¥£<~\\<$£’bfggghhhhbbbbhgyűl))&&kley&&&>^$>>!$$$£>~~guuthjjirdddfvgjj]enge45206/55*4856456525/?ah4a6ariség5252;a5684645ea851 jól van.
Elnézést, kifogytam a pergamenből, benne maradt néhány javítás a levélben.
Üdvözlettel, Irina 2000. november 11.
U.I: Szerinted is elfogadhatatlan azt mondani egy coitus partnernek, hogy optimális volt? Én nem látnék kivetni valót benne, amennyiben velem közölné ezt valaki, de a hétvégén megismerkedtem egy fiúval egy illegális szociális eseményen (Michael Rosby a Hugrabugból, a te évfolyamtársad volt, ’98 telén ő szervezett egy házibulit a téli szünetben az N9 London St. Brutus sétány 2. III/17. címen), és úgy vettem ki a mimikájából, hogy valamiért zavarta őt, amit mondtam. A barátnőim szerint ez nem megfelelő szociális viselkedés (egyikük szerint elmebetegségben szenvedek), én magam pedig nem rendelkezem egyelőre ezen az alkalmon felül első kézből származó tapasztalattal interkurzus terén.
Továbbra is megijeszt, ahogy Liliya néz rám, és ahogy azzal fenyeget, hogy elpusztít. Ahogy rám tekint, úgy látom őt, mintha paradoxon lenne, amely elemészteni kíván egy elméletet, örökre csúfan és megoldás nélkül. Ismeretlen számomra ez az oldala, ahogy az emóciók lángra gyúlnak benne, és nehéz nem Oakley professzort sejteni a konklúzió mögött.
Érzem, hogy lassan elveszítem a kontrollt, ahogy az arcára nézek, ahogy újra látom a megvetések megvetését, amely talán egy férfitől származik, de talán mindig ott volt. Túl sok minden táncol bennem. Félelem, fájdalom, szégyen; még akkor is, ha nincs mit szégyellnem, mert soha nem bántottalak. Dühös vagyok, talán Oakley professzorra is, de érzem, ahogy lassan elönt feléd is az érzés, érzem, hogy az emlékek őszről arra késztetnek, hogy összeszorítsam a fogaimat. Egy pillanatra úgy érzem, hogy feldühít mindenki: Nihl, amiért lerázott, anyám, amiért igazi iváni aljasságot hordoz, Freya, amiért a viccei alapján talán továbbra is megvet, apám, mert tehetetlen mindennel szemben, Paul, amiért megalázott. Nem akarok anyám lenni, undorodom az emocionális kontroll vesztéstől, a harag az értelem halála, forrása rabszolgatartója az embernek, de úgy érzem, mintha egy már exoterm folyamat közben lévő randalórszarvat próbálnék megállítani a robbanásban.
- Kiforgatod az állításaimat. Tudom, hogy van individuális akaratod.- veszek egy mély levegőt, mintha bármit számítana, mintha a randalór szarva nem érte volna el a bőrömet, szakította volna fel a gyomromat, mintha nem érezném azt az utálatos sírás előtti szúrást, a haraghoz köthető forróságot. Sosem gondoltam rosszat, sosem ártottam neked, soha nem tettem semmit érte, hogy ölendő csótány legyek a plafonon, százlábú a faladon, kommunista a házadban. Az egyetlen „bűnöm,” hogy meg akarom menteni ezt a világot attól, hogy önmagába roskadjon a háborúk és a kapzsiság súlya alatt.
Érzem, hogy a józan ész, a tiszta, érzelemmentes kontroll egyre távolabb úszik. Hogy utálhatod ennyire az egész családodat? Az elveinket? Egy trónt akarunk talán, cárok akarunk lenni? Önzőek és manipulatívak vagyunk? Az a célunk, hogy bosszút álljunk, ártatlanokat öljünk? A családunk befolyása lehetne rossz szolgája, de mi feladtunk mindent, még nagyanyám hallását is, hogy humanisták legyünk. Rengeteg tökéletlenség létezik, de a családunk a történelem jó oldalára állt. A világ mindig egy kicsit jobb lett, és mi vagyunk a logikus következő lépés. Ökölbe szorul a kezem, mikor szektának nevezed, holmi halálfalók szintjére rántod.
- A családunk nem szekta! És nem ők küldtek, magamtól vagyok itt! Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni!- csak kicsit emelem meg a hangom, csak kicsit pirul ki az arcom, ahogy kihúzom magam, mintha esélyem volna rá, hogy egy magasságban legyen a tekintetünk. Az ügyünk talán működhet nélküled, de felbosszant, hogy az egész talán Oakley professzor hibája, hogy ő fontosabb neked mindennél. Hogy lehetne bárki az? Bármilyen sok valami, logikus, hogy a mindenség több, mert magába foglalja. Az emberiség több minden egyes ember jóléténél. Ha ő nem is látja, érte is tesszük, amit teszünk, őt is meg akarjuk menteni, ahogyan téged is. Egy ideális világban minden optimális.
Amit mondasz, filozófiai vitára invitál, szeretném megkérdezni, hogy talán van-e a háborúban halt gyereknek szabad akarata, hogy mennyit tehet most rengeteg szenvedő mugli a halál ellen, mennyire sok igazságtalan dolog, mennyi veszély van, melyen a Nagyobb Jó felül tudna kerekedni. Mivel rosszabb talán elvenni egy potenciális gyilkostól az akaratát, kényszeríteni rá, hogy mosodában dolgozzon, hogy ételt szállítson, mint hagyni neki, hogy elvegye valakitől azt a döntést, hogy akar-e létezni? Ha tényleg diskurzust folytatnánk, akkor talán kihúzhatnám a randalór szarvát a sebből, akkor ez a rengeteg ködös, vörös, visszataszító emóció nem fedné el a józan ítélőképességem. De nincs vita, nincs nyugalom, mert nem úgy beszélsz, mint aki vitára invitál, nem tartasz méltóra partnernek. Nem is vagyok személy számodra.
- Nem tudsz semmit rólam!- a hirtelen, haragos, hangos, izlandi nyelvű felcsattanás olyan, mint a vér, ami csak kontroll nélkül hagy hátra. Égnek a könyvek a tüzén, és bármiben is hiszek most, mesterem vagy, Liliya Romanov, mert haragossá tettél. Nekem is vörös az arcom, a düh a tabula rasara anyám undok lekonyuló ajkait festette, most éppen úgy vörösen látok mindent, mint Iván azon a napon. A véred lehetősége a kezemen megrémiszt, de a félelem csak haragot kelt; a te hibád, hogy félnem kell, hogy bajod lesz. Nem akarom, hogy bajod legyen.
Tehetetlenül nézlek, érzem, hogy könnyek gyűlnek, talán folynak is, miközben fel-le járkálok. Meg akarlak ragadni, magamhoz akarlak ölelni, el akarom mondani, hogy a nővérem vagy. Meg akarlak pofozni, talán ütni, amiért azokat a szörnyűségeket mondtad a családunkról, amiért múló papírokra, szabad akaratra cserélnéd az emberiség jövőjét. Amiért ezt hozod ki belőlem, amiért ez az undorító, vöröset látó anomália vagyok, megcsúfolása mindennek, minek nagyanyám akar, minden, ami anyám. Nem lépek közelebb, nem lépek távolabb, ahogy rád nézek.
- Az emberek ostobák, és elpusztítják magukat. Láttuk az egész átkozott történelemben. Láthatta Oakley professzor is, itt élt néhány éve is. A családunk boldog életet adhatna neki, a fiának... mennyi szabad akaratuk lett volna, ha Voldemort rájuk töri az ajtójukat? Könnyű a szabad akaratról beszélni, nagyon szép, amíg valaki nem ellened gyakorolja a sajátját. Minden társadalomban vannak korlátok, és a korlát mások jóléte kell, hogy legyen! Csak így lehet!- az izlandi szavak jóval hangosabbak, hevesebbek, mint megszoktam, az arcom piros, mintha hó csípte volna, szemem sarkából pedig elkapom, hogy gesztikulálok a kezeimmel. Felgyorsult a szívverésem, és ahogy rád nézek, érzelmek tengerében úszom, egyszerre gyűlöllek és szeretlek. Homályosan látok, tudom, hogy talán most utoljára nézhetlek meg. Bármit megadnék, hogy ne így legyen.
Feláldoznám magam érted. De bármit feláldoznék a Nagyobb Jóért. Téged is. Semmi nem lehet drágább ennél: egy világ csak győztesekkel, egy világ háború nélkül.
Remélem, hogy nem tágul ki a pupillám, vagy adom más jelét, hogy mennyire erős paranoiám van a közelgő beszélgetéstől. Az első mondatodból tudom, hogy nem változott semmi azóta a nap óta, nem segített, hogy tiszteletben tartottam az akaratod, és nem kerestelek, hazaírt, egyre ritkább leveleimben pedig nem említettem semmit rólad. Te látsz valamit bennem… és talán mások is.
Pislogok a felszólításra, amikor ismétlést kérsz, majdnem meg is teszem, mielőtt rájövök, kérésed nem szó szerinti. Talán felháborít a kérdés, még ha logikus is Oakley professzort látni a változások mögött, talán zavaró számodra, hogy a lázadásod nem a sajátod a véleményem szerint. Talán éppoly zavaró, mint ahogy te is úgy látod, hogy csak kisebb leszármazott vagyok, a legbelső baba, rejtve belül.
Ösztönös, ahogy hátralépek, mikor felállsz, rám nézel, fölém magasodsz. Mindig féltem hozzád érni, mert hónak láttalak, aki elolvadhat egy meleg érintésre, akinek egy anya dühe nem lilává, hanem vörösre színezi az arccsontját, amely elmállik, mielőtt egy apa pálcája, az idő, a biológia újra megszínezi. Magamat kőnek láttam, míg téged hónak, aki arra ítél, hogy örökre nézzem létezésed nyomait a bőrömön, amikor a nyár megszínez. Ma nem látom jelét, hogy elolvadnál, és ahogy a szemedbe nézek, látom a Telet. Kinyitom a szám, de csak remegni van erőm, beszélni nem tudok azonnal. Tényleg elhiszem, hogy megölnél, Oakleyért. Átfutnak kérdések és lehetőségek a fejemen, amiket nem fogalmazok meg.
- Nem akarom bántani…
Gyengék a szavak még ha igazak is, még ha hiszem is, mert soha nem akartam rosszat senkinek. Akkor sem akarnám ártalmát, ha tudnám, hogy neked fájdalmat okoz, csak azt akarnám, hogy ne bántson tovább. Tudom, hogy jobban vagy, úgyhogy nem bánt, mégis, lehetetlen nem látni az összefüggéseket. Egyértelmű a kontaktus, azóta lettél más, hogy ápol. Csak valószínűséget számítok, de hiszem, hogy igazam van.
Félek, mert tudom, hogy amit most látok, reakciók és elemek játéka, mintha nem érteném a képletet, fogalmam sincs, hogy a hideg higany vagy a forró kén, a víz mit eredményez. Talán felrobbansz, rám támadsz, talán a legbölcsebb lenne futni, de nem tudom elképzelni, hogy magadra hagylak. Érzem a nyomást a szemem mögött, ahogy eszembe jut egy kedves emlék, ahogy játszunk néhány babával, mielőtt egy súlyos pajzs a falról rám zuhan. Talán sosem történt meg. Lesütöm a szemem, ahogy válaszolok.
- Nem kételkedem az individuális akarat elméletének koncepciójában. Tudom, hogy rendelkezel saját akarattal. De nem mondott valamit? Nem bántott téged?- most is alig merek felnézni, tudom, ha igazam is van, haragudni fogsz, ostoba módon tárom fel az érzelmeket, nálam továbbra sincs lámpás, ami világít az erdőben.
Talán egyetlen apró, vörös szikra van. Haragszom, ahogy eszembe jut a gondolat, hogy Oakley professzor talán beszél neked a családunk bűneiről, hogy ne bízz bennünk, tagadj meg minket, mint a bojárok fiai őseiket, amikor vörösbe borították a családunkat. Azután jön egy robbanás.
A villám megvilágítja a fákat egy pillanatra, beleég a szemembe az út, ahogy a felismerés tőrként kúszik a lapockáim közé: talán most beszélünk utoljára. Talán ez Oakley professzor terve, és talán ma lenne utoljára lehetőség megfognom téged, még ha szét is tépnél. Keresztbe fonom a karjaimat, belefúrom az ujjaim a felkarjaimba, veszek néhány gyors, pici levegőt. Most még látom a villámfény ragyogását, és nem bánom, ha lezuhanok, nem bánom a kék foltokat, amelyek miatt nem járok az erdőbe.
- A családunk azt akarja, hogy ne beszéljek hozzád. Nem miattuk vagyok itt. Ez a saját… én akarom ezt.- a családunk nem akarja, ahogy biztos nem támogatnák, hogy Freyával barátkozom, iszom, néha cigarettázok, szexuális kapcsolatba kerülök, muglik közé megyek, rossz zenét hallgatok. Megijeszt és felszabadít a gondolat, mert mit mondana babushka, de közben van valami olyan érzés ebben, mint havat enni.
Üzenetek megtekintése
