Mikor először lépünk valaki fejébe - ha felelősségteljes mesterünk van, persze - megértjük, miért olyan hatalmas dolog ez, és miért veszélyes bevezetni valakit a művészetébe. Végül is, nincs más hely, mint a saját fejünk, ahol valóban egyedül és önmagunk lehetnénk, ez az utolsó menedék, ahová nem érhet el rossz szándék, ahová visszamenekülhetünk, bármi is zajlik odakint. Te ezt nem tartod tiszteletben, érzem a tapogató gondolataidat a koponyámban, és már csak azért is hozzád akarnék vágni valamit, ha az, amit mondtál eddig, nem lenne elég. Kean Rayleigh Rowle, te tényleg ki akarod húzni a gyufát, és még mielőtt hangosan megkérdeznéd, ez egy mugli tűzgyújtó eszköz, és bőven lehet olyan hatékony, mint egy piroinitio.. -Ne haragudjon, nem akarok tiszteletlen lenni, de engem a legkevésbé sem érdekel annak az őrültnek a fantazmagóriája. Nem ugyanabban a világban élünk, és én nem is kívánok a része lenni az önökének, bármilyen nemes vagy nagymultú is: az önök értelmezésében a családom véráruló, és elképzelhetetlen tartom, hogy egyetértsek ezzel az életmóddal. - a kandallónak dőlök, összefonom magam előtt a karjaimat, és még egy alapvető pszichológiai tudás sem szükséges hozzá, hogy lássák, mennyire idegenül érzem magam a társaságukban - Már elmondtam a fiának is, hogy nem érdekel a vagyonuk, sem a rangjaik, a vélt vagy valós képességeik vagy a hagyományaik. Tökéletesen boldog vagyok nélkülük, és hihetetlenül őrültnek kellene lennem hozzá, hogy ezek után részt akarjak venni bennük. Bolond vagyok, mert ennek ellenére, minden racionalitás ellenére eljöttem, amikor azt hittem, hogy Kean küldte az utolsó levelet, de őrült nem leszek. A borzasztó klisés mugliregényből rögtön átcsapunk egy olyan cselekménybe, amelyet kezdő írók szoktak mindenféle plagizálás közepette a képernyőikre vetni, és már csak fáradtan sóhajtani tudok. Hazamegyek, magamhoz ölelem Lizát, és remélhetőleg holnapra kialszom magam, és a világ sem érzi kötelességének, hogy ennyire kiforduljon saját magából. Röpködnek a megelőlegezett halálos ítéletek, a bosszú lágy illata, intrika, vágy, szenvedély. Vajon mit tehettem, hogy most a sors egy folytatásos szappanopera fülszövegével hálálja meg azt? Egy-egy páciensem is megirigyelhetné mindazt, ami itt percek alatt lezajlik, nem beszélve a drámaírókról, akik perverz örömmel tapsolnának. Én csak próbálok viszonylag semleges arcot vágni, de ez komoly kihívás, és gyanítom, hogy ehhez három kocka sem lenne elég, hogy megdobjam... -Én most megyek, és.. nem tudom, feljelentem apádat. - foglalom össze a véleményemet röviden, aztán kimért lépésekkel elindulok a kandalló belseje felé. Tényleg arra számítanak, hogy majd ősi szövetséget kötünk, és hónapok tervezgetése után csapdába csaljuk, mikor ezer és egy bizonyíték áll rendelkezésünkre? - Eleve soha nem értettem, miért Rowle az aurori állomány fele, tudod, ez a muglik között minimum egy vizsgálatot megérne, mert ez a korrupció leánykori neve. Bőven eleget hallottam hozzá, hogy ez alapja legyen a vádnak, vannak emlékeim, és nem hiszem, hogy nehéz lenne tanúkat találni ellene.. Carol, Kean. Ha tényleg meg akarjátok állítani: gyertek velem. Bolond dolog volt eddig hallgatni, de őrület lenne ezután is.
Elsőre nem is fogom fel teljesen, amiről beszél, mert olyan, mint egy borzasztóan klisés asztali szerepjáték előtörténete, amiben most a gyenge játékmester kénytelen logikus alapokat lefektetni jóval a játék kezdete után. Lehet, hogy a családom aranyvérű, de ennyi erővel akár muglik is lehetnének - a Rowle családban ez tényleg egy bevett szokás, egy délutáni tea? Mielőtt bármit válaszolnék, már tudom, hogy mi ez a növekvő érzés a gyomromban: undor. Undorodom tőle, mivel töltik az idejüket, mit gondolnak, mit tesznek. - Nagyon kedves, köszönöm, de szerintem indulok is. - utasítom el a lehető legudvariasabban Kean édesanyját, mert érzem, hogy nem tudok tovább itt állni, és úgy tenni, mintha mindez normális lenne, mintha vágynék erre. Épeszű ember nem kívánhat magára ilyesmit.. és ezen már egy pohár ital, a világ minden pohár itala sem segíthetne. - Hiba volt eleget tennem a meghívásnak, de nem tudtam.. Már majdnem belépek a kandallóba, mikor Kean folytatja, és a szájából még több őrület bont szirmot, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges. Hevesebben dobog a szívem, de nem a boldogságtól: hideg félelmet tapintok odabent, egy célkereszt ígéretét olyan emberektől, akiknek nincsenek logikus cselekedetei. Futnom kellene, bevágnom a gyerekkori hálószobám ajtaját, és visszahúzni a takarót a fejemre, ahogy először is akartam, mert NEM akarok részt venni ebben, minden sápadt vonásomra felvési a pánik. -NEM, Kean, ez nem így működik, a francba is! - pattan ki belőlem, mikor végre elhallgat, és neki mindez olyan, mint ahogy mások a kellemetlen időjárásról értekeznek, vagy esetleg egy különösen kellemetlen családi vacsoráról. A tenyerembe temetem az arcom, és nagyon lassan simogatom odabent a szándékot, hogy ne is folytassam, csak egyszerűen elrohanjak és soha vissza se nézzek - de hát ő maga mondta, hogy ehhez késő, ugye? Mint valami borzalmas, kezdő szerző tollából származó mugli regény első fejezete, olyan ez, én pedig a damsel in distress, akinek egy rózsákkal hintett út vezet az ágyba, vagy a temetőbe - arra pedig semmi befolyásom, melyikbe kívánok feküdni inkább. Tudom, hogy Carol esetleg drámainak ítéli meg a reakciómat, de a maradék önuralmammal uralkodom azon, hogy kiabáljak és csapkodjak dühömben. -Ez nem így működik...! Ki az apád, maga a Nagyúr, hogy életeken uralkodhat!? Hányadik században éltek, és mégis milyen őrület vesz rá arra, hogy ezek szerint az értelmetlen szabályok szerint akarj játszani bújócskát!? - hozzáteszek néhány spanyol káromkodást, ezzel adózva az udvariasságnak, elvégre Carol füle igazán nem tehet erről a helyzetről - Márpedig én nem veszek benne részt, érted? Nem fogok úgy tenni, mintha apád az Isten lenne, vagy mintha megtehetné, hogy annak képzelje magát! És mielőtt azt mondanád, hogy véráruló vagyok, és ezért nem érthetem a hagyományokat: ezek nem hagyományok! Ez maga a színtiszta, látszólag intelligens emberek vérével táplált őrület, és inkább neked kellene megígérned, hogy még most a Wizengamot elé állítod az apád, mielőtt én teszem meg! Nem tudom, megtenném-e, de most elsöprő szándékot érzek rá: végül is, tettem már hasonlót bűnözőkkel, ő is egy közöttük. Bármiért is gondolja feljogosítottnak magát azért, amit tesz, nem leszek bűnrészes abban, hogy velük hallgatok - nevetségesnek találom a lehetőségét is, hogy ezek szerint Janus Rowle úgy ismert meg idegen szemeken keresztül, mint aki majd így idomítható. Ez az egész nem összeegyeztethető azzal, amiben hiszek, vagy amit az aurori eskü rejt magában, ez nem elvekről vagy vérről szól - ennek semmi értelme, csak valamelyikünknek szikraként kell lángba borítania, és eltűnik. Mindig vannak elsők - Kean pedig lehet velem az, vagy lehet ez az utolsó alkalom, hogy mégis megszegtem az ígéretem, és eljöttem hozzá.
Én biztos vagyok benne, hogy ha egy kollégámnak elmesélném az életem mostani szegmensét, minimum megkérdezné, hogy mennyire gondolom érthetőnek és logikusnak a döntéseimet, és akkor még az udvariasabbjáról van szó, mások biztosan egyszerűen kiröhögnének, én meg belesüllyednék a saját önvádjaimba. Mert tény, erre nem lehet átlátható magyarázattal szolgálni: akárhány szelet Felszabadulás-napi tortát is tömök be a számba egyszerre. Liza is szeretné kipróbálni, de egy idő után feladja, mikor nem kap- talán nekem is így kellene tennem nemes egyszerűséggel. - Újabb levél a kisoroszlánnak...! - dugja be apa a fejét az ajtón, kezében a szokásos boríték - Ez már a...? - Huszonharmadik. - sóhajtok fel, és bánatosan a fejemre rántom a rongytakarómat - Tüzeld el, ásd el, vagy bánom is én... De nincs nekem olyan szerencsém, hogy annyiban hagyja, sőt, hallom nyikordulni a hajópadlót egyre közelebb, érzem besüllyedni az ágyat, aztán az ölelését, és hogy gyengéden lefejti rólam a takarót. Megértően néz rám, de el tudom képzelni, hogy én meg egy rakás szerencsétlenség lehetek, hogy ne használjak rosszabb jelzőket. A többi levél már rég visszakerült a feladójához, aki ezek szerint nem érti meg, hogy nem akarok válaszolni rájuk. Olyan bonyolult ez? Miért olyan bonyolult ez?! - Engem érdekelne azért, ha valaki ennyire üzenni akarna. - jegyzi meg, és a fejemre teszi az állát - Tényleg olyan rossz ez a fiú? Mármint az apád vagyok, kötelességem utálni, vagy mi a fene... meg nem küldött nekem ajándékként hétszáz kecskét, szóval.. - Igen, tényleg! Ez egy Rowle! - csattanok fel, amiben azért bőven van bűntudat. Igen, egy Rowle, és mit NEM csinálunk akkor vele? Nem találjuk szimpatikusnak, nem fekszünk le vele és aztán nem bujkálunk előle. A sorrend tetszőleges, a lényeg meg nem változik. Apa viszont túl jól ismer ahhoz, hogy tudja, hogy mit próbálok besöpörni a szőnyeg alá, úgyhogy nem érvel a dolog ellen, csak folytatja. - Ha te mondod, bár engem a hétszáz kecske hiánya jobban aggaszt. Hol marad manapság az udvariasság... - az arckifejezésem láttán elmosolyodik - Jól van, kisoroszlán, ide figyelj. Szörnyen büszke vagyok, hogy ilyen állhatatos vagy, de éppen neked nem kellene ilyen régi hülyeségekre hivatkoznod. Elég kellemetlen lenne, ha mindannyiunkat mondjuk Horatio alapján ítélnének meg. Nem azt mondom, hogy egyetértek Janus Rowle bármelyik döntésével is, beleértve a megszületésével kapcsolatosat, de ez a fia. Folytatódott volna még a meggyőzés a részéről, ha akkor anya nem les be a nyitva felejtett ajtón, és nem kérdezi meg tőlünk abszolút lelkesen, hogy kérünk-e még Felszabadulás-napi süteményt, mert az rossz ómen, ha holnapra is marad belőle. Követtem a szüleimet, aztán már múló szomorkodással figyeltem, amint a hagyományokat követve eljárják a szokásos táncot a pázsiton, mit sem törődve a hóréteggel meg a hideggel, tekintve hogy valamelyik szigetországban, ahol legutóbb jártak, ez az ünnep épp most van. Fázósan dörzsölgettem a karjaimat, amikor a következő bagoly is feltűnt az égen... És ezúttal elolvastam az üzenetet.
Mint utóbb kiderült, ez volt a következő rossz döntésem a rossz döntések végeláthatatlan rengetegében, de egye doxi, már úgyis mindegy lényegében. Nem sűrűn járok aranyvérűek vacsoráira, mert valahogy mindig olyan érzésem van, mintha egy ezüstkanál lennék, amit véletlenül az aranyak mellé tettek le - vagy mintha folyton arra várnának, hogy a süteményesvillával kezdem enni a sültet. Kínos, sok csevegéssel tarkított és úgy általában kevéssé szórakoztató, kivéve ezalól a Lutece-féle összejöveteleket, mert azok a maguk nemében zseniálisak tudtak lenni. Felöltöztem magamhoz képest elegánsan - csak néhány ismerősöm nem tudja elképzelni a zakóban történő hétköznapjaimat, de ők rendszerint valami nagyon furcsában látnak a tengerparton futni, meditálni és hasonlók - és vettem egy nagyon mély levegőt, mielőtt hoppanálhattam volna. Gyanúsan csendes a birtok, eleve meglep, hogy ilyen könnyedén beengednek, de gondolom, halálfalóktól az ember ne várjon sokat. Megint a rosszindulat beszél belőlem, pedig tudom, hogy Janus Rowle miféle ember és kikkel barátkozik, és már előre hányingerem van. Kifejezetten jó előjel egy vacsorameghívásnál, nem igaz? Még kopogni sincs időm, amikor feltárul az ajtó, és felbukkan Kean - elég vegyesek az érzéseim az arcát látva, de még mielőtt bármelyiknek is érvényt szerezhetnék, rögtön rángatni kezd. Nem állítom, hogy minden aranyvérűeknél történő hagyománnyal tisztában vagyok, de ez nekem is túlzásnak tűnik. - Mi lenne ha egyszer, csak egyszer nem viselkednél úgy, mint aki kvalifikálni akarná a tahóságot, mint Olimpiai sportágat?! - csattanok fel, és megpróbálom kihúzni magam a kezei közül, úgyhogy némi nem túl elegáns billegés kezdődik köztünk - Mondd, hatalmas erőfeszítés lenne?! És mégis mit.. Á igen, a családi viszályokat messziről felismerem, gyanítom, még csukott szemmel is sikerülne. Apa és anya kifejezetten békések ilyen szempontból, de az unokatestvéreim és az ő szüleik valóságos szappanopera, még ha a szót nem is értenék, ha jelezném nekik - nyelek egyet, lesüllyesztve ezzel a maradék szitkokat, amelyeket Kean nagyon is kiérdemelt és még ki is fog, és az apjára pillantok. A fantom, ahogy néhányan nevezik odabent.. ugyanakkor az ilyen ártó szellemeknek megvan az a szokása, hogy elűzhetőek. - Már elnézést...! - kezdenék bele annak nehezményezésébe, hogy hirtelen vagyontárgy lettem, akit birtokolni lehet, még azelőtt, hogy a küszöböt átléptem volna, de Kean nem hagy időt a vitatkozásra, és átrobogunk a kandallóhoz. A túloldalon nekidőlök a párkányának, és süt rólam, hogy ugyan tisztában vagyok vele, hogy önként másztam megint bele ebbe, de a legkevésbé sem vagyok elragadtatva. - Elmagyaráznád nekem, hogy mi volt ez az egész?
Fárasztó mindig józannak lenni.. mindig én voltam az a küldetéseken is, aki figyelt, tanulmányozott, és okosan gondolkozott a jövőjéről.. A jegyességem, az összes kapcsolatom férfiakkal és nőkkel: mindegyik végén ott álltam azzal, hogy a helyes döntés a távozás volt. És hová jutottam? Megoszthatom a vacsorámat Lizával, aki nagyon hálás ugyan érte, de már is rettenetesen kövér. A szüleim mellett is én voltam a felnőtt, átláttam a térképet, és aggódtam, ha túlságosan mélyen kihajoltam egy-egy hajóból vagy szakadék felett állva - közben olyan életre vágytam, amilyen kettőjüké együtt. Sosem gondolták túl a helyzeteket, csak átadták magukat a hangulatnak, és minden alkalommal, mikor megpróbáltam megakadályozni őket valamiben, amit hülyeségnek tartottam, úgy éreztem, egy újabb csodától fosztom meg a világot: de megőrzöm a szüleimet magamnak. Hová vezetett a tervezés...? Én akkor vagyok a legjobb, ha spontán vagyok, ezért nem tudok az irodában dolgozni, ezért nem való nekem ez az egész. - Majd... majd egyszer áruld el, hogy gondolkodsz.. mi a alapján.. mert olyan vagy, mint egy hurrikán. Vagy más természeti csapás, mint egy földrengés, vulkánkitörés.. - nyelek egyet, és lenézem a combomra, meg a kezedre - És nem zavar..? A lehetőség, hogy talán.. megint nemet mondanak? Nem gondolsz a következményekre? De én miért gondolok helyetted is? Nagy szemeket meresztek rád, mikor lerángatod magadról az inged, és megint megcsókolsz. Nem érdekel többé a józanság, sem az, hogy jól kellene viselkednem, nem a nyakadhoz érni, az ujjaimat a tarkódra fonni, és visszavonni még egy csókra - az ajkaid falán át a szádba hatolok, hozzád préselődöm, és érzem, hogy csúszik le a vállamról minden aggodalom és félelem. Nem számít, nem érdekel többé.. Az asztalhoz nyomlak, mikor lesöpröd, a csípőddel tollak neki, és a hasfaladra tapasztom a tenyeremet, a hátadon vékony vonalat húzok a másik kezemmel. Csak te vagy most, a jelen.. igen... érzem is a szabadságot, amit mindig annyira vágytam.. és benned megtaláltam. - Je veux.. - suttogom lágyan a füledbe, megfűszerezi egy kis kuncogás is, mert a szexről és az intimitásról mindig a francia jut eszembe, mintha csak erre tervezték volna, ahogy a spanyolt a káromkodásra. - 'Je ne veux pas travailler/Je ne veux pas déjeuner'...'je veux ton amour et je veux ta revanche!'
Sok közös együtt másnapozós vasárnap vezetett odáig, hogy ilyen békésen el lehessen csevegni erről, de az ember végül is úgyis azt keresi, akivel megteheti ezt. A kínos élmények, a vizsgák előtti készülés, és utána minden olyasmi, amiről napvilágnál nem illik beszélni - remek alapjai egy barátságnak. Kár, hogy fel kell nőnünk. Somolyogva konstatálom, hogy azért a gyerekes flörtök nem vesztek még el ebből a generációból, titokban még szurkolok is kicsit Danielnek, a lány csinosnak látszik, minél kevesebben ragadunk négylábú társainkkal a sztereotip macskásnéni pozícióját betöltve, annál jobb, és ha valaki megérdemelne most egy kis boldogságot, az Daniel. -Á nem, létezik, csak van egy ikertestvére, 'csóróság', és az előbbi hajlamos meghívni az utóbbit, ha hosszú időre nálad ragad. - hálásan fogadom az italt, bár a jelenet emlékeztethet arra, mikor Frodó bámul hálatelten Aragornra.. igen, valakinek megint túl sok szabad órája volt -Az idegen családok és a figyelmeztetés miatt? Ne válaszolj, ha nem szabad, csak én is hallottam róla, sőt, élvezhettem is az intézkedéseket egy különlegesen részletekbe szaladó ellenőrzés formájában, nyilván a Willel közös munkám meg a szüleim utazásai miatt. Tényleg ekkora a gond? Winston bölcsen teszi, legalább biztosan kimozdulsz.. Mindketten elgondolkozunk a család láttán, bár azt hiszem, egészen más okból. Talán abban a szerencsében van részünk, hogy nem vesztettük el a közvetlen szeretteinket a háborúban, de pont ezért tanultunk meg félni a lehetőségtől is.. hogy a véletlen ott lopózik a nyomunkban, és akkor csap le, amikor már megnyugodtunk a hirtelen futás után - bármennyire is szeretem a szüleimet, néha eszembe jut, hogy egyedül maradok, és sosem élhetem majd át azt a köteléket, ami örökre egybefűz két embert, nem a papír vagy hagyomány által, de őszintén. Itt van Liza, itt van Winston, de attól még valahol egyedül vagyunk emberek között állva. -Nahát, gratulálok! Ilyen fiatalon..? Őstehetség lehet, tök szívesen megnézném játék közben.. tényleg, mi lenne ha egyszer belopóznánk mindenféle ellenőrzés ürügyén? Néha benézek az unokabátyámhoz, de ez mégis sokkal izgalmasabb lenne. Mit szólsz? - belelkesülök az ötletre, közben visszaintegetem Lizát, aki szerintem valami jutalomfalatot sejthet nálam, és ezért adja fel a korlátlan kényeztetést. Megpróbálom felkanalazni, de nem nyújtunk éppen elegáns látványt, kicsit olyan, mintha a fizika törvényeivel akarnék dacolni, mivel Liza elkönyvelhet némi súlygyarapodást, pedig már megbeszéltem vele, hogy diétázni fog. Azóta sem diétázik. -Romantikus gondolat. Ahogy nézem, ő is értékelte. - végül csodával határos módon sikerül a poharat és a kutyát is kiegyensúlyoznom a helyiségből, bár ez elsőre lehetetlennek tűnt -Ööö hát semmi. Kezdem azt hinni, hogy el lehetek átkozva, esetleg begyűjtöttünk Williammel valami jó kis karibi szemmelverést az egyik utunkon, a legutóbbi randimon leöntöttem a partneremet drága borral, mert akkora volt a képe, hogy az külön égitestként regisztrálható lenne...! Sose randizz egy aranyvérűvel. Főleg ne egy olyan utolsó szemétládával, mint Rowle... Az utolsó szavak már elég szenvedélyesre sikerültek, a haragtól kipirulva pillantok fel régi barátomra, és ehhez most Liza súlyának semmi köze. Érzékelheti a hangulatváltozást, mert Winston után araszol, hátha ott melegebb fogadtatásra lel, amíg a mamija fejben elküldi azt a bunkót az összes általa ismert nyelven a fenébe.
Még hogy honnan veszem... Tudom, sztereotip dolog az egész vérelmélettel azonosulni, és hogy az is egy szögegyenes érvelés, hogy mind ugyanolyanok abban a környezetben élők, de egész életemben hallgattam, miket mondanak a szüleimről a hátuk mögött, és a véráruló a legfinomabbak közé tartozott. Nem tudok már úgy gondolni rájuk, hogy a megengedőbb aranyvérűek és a konzervatívak, mert elhatárolódnak tőlünk a legkisebb lehetőségre is, hogy muglikkal barátkozunk, pedig az emberség lenne a legfontosabb, nem a varázstudás lehetősége.. Köztük is vannak éppolyan öntelt barmok, mint Rowle, és olyan, a helyzet előtt döbbenten pislogók, mint én. Először hízeleg, aztán megsértődik, most letámad, aztán megint a származást hozza fel... És még a nők bonyolultak! -Talán mert az ostoba liba nem molesztálja a kollégáit csak úgy szórakozásból! És mi köze hozzánk a dédszülők rossz szokásainak?! Az apád a hajára kenheti a drága festményeit, akkor vádolj ezzel, ha személyesen sétáltam be abba a bűnbarlangba és loptam el őket! - puffogok élénken, már egyáltalán nem is bánom, hogy a tenyerem olyan lágy csókot váltott az arcával, bőven érdemli még most is -Ez már megint ilyen hülye aranyvérű dolog...! Engem a legkevésbé sem érdekel, milyen a pedigrétek vagy milyen szövetségeket kötöttetek, de szerinted csak így lehet bármihez hozzáállni, még egy francos ebédhez is, mindig mindenkit érdekből nézni, ez undorító, Rowle, és ez a te nagy bajod! Azért a randink sikertelenségéhez én is hozzájárultam, elismerem, de most bőven egyenlítesz a bögredobálással. Ezek szerint egyáltalán nem fogtad fel, miről beszéltem és hogy mi a bajom veled, de helyes, legalább biztosan tudom, hogy rossz ötlet volt akkor elfogadnom a meghívásod.. Még ha tudom azt is mellé, hogy a kétségeim befelhőzték az egészet. Azt hiszem, a naivitásom kezd tényleg káros hatással lenni az életemre, és valahogy félek attól a változástól, ami kimozdítana a kanapén üldögélésből Liza mellől, és rákényszerítene arra, hogy 'normális' körülményekre váltsam a világomat. Megrémít a gondolat, ezért olyan fojtogató a Minisztérium is, ezért kerültem olyan sokáig a háború tényét, és... ezért romlott el az összes korábbi kapcsolatom. Félek. Attól pedig pláne félek, hogy ez a nagy lépés egy olyan életbe legyen bele, amilyen a tiéd is, mert te is csak vergődsz és lavírozol - egymáson levezetjük azt, amit nem tudunk megváltoztatni. -Nem, az... szociális ügyetlenség. - leköti a figyelmemet, hogy magunkra zárod az ajtót, és bár nincs messze a pálcám, azt nem gondoltam komolyan, hogy ki kell innen fénykardoznom majd magamat -Te most... miről beszélsz? Mi? Kezdem elveszíteni a fonalat, szólnom kellene Ariadnénak, hogy nem egészen kerek az ügy. Rowle nagyon hirtelen lett a bögrémet bizonyításból szétzúzóból félelmetesen nyájassá, és megpróbálok elhátrálni előle, mielőtt megint váltana. Nem tetszik, hogy ennyire kiszámíthatatlan, már az egész látogatásom elvesztette az értelmét, de ez most még ijesztővé is teszi. -És azért viselkedsz úgy, mint az oviban a kisfiúk, akik meghúzzák a kislány haját? - a hátam a falhoz simul, viszont nem engedem el a pálcámat, mert ez a kaland még könnyen csúszhat át pornóból horrorba.. legalábbis a tapasztalataim alapján -Akkor teljesen félreismertél. Nekem nem kell a családod a véred vagy a családfás kárpit..csak hogy emberként viselkedj más emberekkel. Nem olyan betarthatatlan.. főleg ha igaz, amit mondasz. Amiben most nem vagyok teljesen biztos, a számat harapdálva nézek fel rád. Ez vajon egy fogadás, vagy átverés? Nem jut eszembe senki hirtelen, akinek érdekében állna ezt tenni velem, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ellenségeim, csak eddig nem tartottam őket ilyen kreatívnak. De valami okod biztos van rá, hogy ezt csináld, és nem tudok rájönni, hogy mi az.. eddig is tudtam, hogy vonzó külső burkolja a szörnyű jellemet, de arra semmi nem készíthetett fel, ami következik. -És egyből arra jutottál, hogy akkor milyen jó ötlet a vérelmélettel udvarolni az ideális nőnek? - tudsz vajon olyat mutatni, ami még ennél is furcsább lesz? -Tűkön ülök. Sőt, már lerágtam a kézfejemet is. Tényleg pimasz vagyok? Tényleg pimasz vagyok. Viszont amikor a kezembe nyomod a dobozt, és belepillantok, hát nem a pimaszság tör ki belőlem, hanem a nevetés. Vajon tudod egyáltalán, mi ez? De neeem, akkor nem néznél ilyen kiskutyásan, Lizát tökéletesen idézve, amikor kaját kunyerál. Istenem, ezt nem tudom elhinni.. az asztalodnak dőlök, mert máshogy nem tudom megtartani magamat, már a könnyeimet törölgetem. Kean Rayleigh Rowle, a romantika koronázatlan királya, amint fogamzásgátló-gyűrűt ajándékoz reménybeli gyermekei anyjának. A teremtés koronája.. az. -Te.. te tudod, mi ez? - nagy nehezen visszanyerem az önuralmamat, de még mindig kuncogok leplezetlenül -Eleve, hogy került hozzád? A muglik használják.. hát pont az ellenkezőjére, mint amire te szeretnéd. De... honnan jött ez az egész gyerektéma? Nem értelek Rowle, tényleg meg vagy győződve róla, hogy a legcsábítóbb megmozdulás megzúzni a kiszemelt hölgy bögréjét, aztán lehordani a családját és utána rávetni magad? Bolond vagy.. egy csábító bolond, elismerem, de szörnyen bolond. Megenyhülök kicsit, most már látom a nevelése miatt féllábbal a szociális helyzetben ugráló fiút is, aki alól kihúzták a szőnyeget rögtön, ahogy mugliszületésűek közé került. Fel persze nem mentelek, bunkó vagy és két ember kapcsolatáról minimum középkori elképzeléseid vannak, de így magyarázatot kap sok minden.. Mégsem vagy olyan szörnyű ember, legfeljebb egy kicsit elveszett, de hát én is az vagyok. Tessék, mindjárt kapsz is egy együttérző ölelést, megsimogatom a hátadat, csak a fene essen a finom illatodba, próbálok addig is levegőt nem venni és arra nem is gondolni, hogy milyen finom lehetsz, ez egy nagy baráti pillanat. Hát persze hogy az.
Ó hogy fogynál ki a tartós tejből háromnapos ünnep első reggelén, Rowle, a pofátlan mindened! Már nincs is húr, amiről az esetedben beszélhetnék, te öntelt majom, te utolsó metrók aljából újévkor összekaparható hulladék! Ha mind a nyolc általam ismert és jól beszélt nyelven elmondanálak mindennek, ami vagy, egy hétig sorolhatnám, micsoda egy beképzelt, hímsoviniszta, alávaló fekete foltja vagy te a társadalmunknak, és olyan mélyre ástad most magad, hogy bátran jelentkezhetnél a koboldoknál önkéntes bányavadásznak! -Örömmel hallom, hogy a környezeted nem kizárólag az orrukat a magaslati levegőben érlelő bunkókból áll! Már csak azt nem értem, miért állnak szóba egy olyan alakkal, aki, ha a pofátlanság fájna, egész nap kizárólag üvölteni lenne képes! Akkor bunkó vagy Rowle, hogy az már harci eszköznek minősül...! - kapok a bögrém után, de nem érem fel. Ez annyira igazságtalan! Az alacsony emberekkel szembeni kirekesztő magatartás.. bár miért is lepődöm meg rajta egy ilyen gennygombóctól? - Az sem érdekel, ha egy működő vulkánban laksz, felőlem akár fel is dughatod magadnak az egész családfás cifra kárpitodat, csak add vissza a bögrémet és többet nem látjuk egymást! Mintha egy majommal próbálnék értelmes társalgást folytatni, azzal a különbséggel, hogy az megértené a gesztusaimat. Ez egyáltalán nem vicces, Rowle, ez nem a kajánul huncut arckifejezésem, ez az, amiért annak idején tenyérnyi sárkánynak neveztek, és te vagy a következő célpont, amire tüzet fogok fújni, ha nem fejezed be a szórakozást! Kapkodok tovább, egyre reménytelenebbül, meg is állok, és megfontolom, melyik részednek pörköljek oda először. A vastagbőrű képednek? A jólfésült frizurádnak? A megint tökéletesen szabott ingednek? Csak tudnám, miért vetkőzöl ilyen lelkesen: az égési sérüléseken nem mulatsz majd így. -Kérjed tőled bocsánatot a dementor, te impotens doxy! - mikor megfogod a kezem, én is megragadom a tiédet, és már a másik kezemmel készülnék is leosztani reményeim szerint egy olyan pofont, ami után a fal adja a másikat - Ha azt hiszed, hogy az állítólagos sármod majd leigáz, akkor...! Nem tudom megállítani a lendületből süvítő kezemet, és most hirtelen rémületemre valóban sikerül olyan pontosan és komédiába illően képen törölnöm, hogy nem lennék meglepve ha ezt még az unokáig is éreznék. Kicsit hátrébb is tántorodom a becsapódást követően, ijedten pislogok párat, mert azért ezt az egészet így nem láttam jönni, és még ha te is vagy a megveszekedett pokol minden kénköves trollja, ezt nem így akartam. De mégis mi a fenéért csókolgatsz, te bolond..? -Mondtam, hogy hatástalan rám a sármod, Rowle. - nyelek egyet, tulajdonképpen megint bűntudatom van az arcodon díszelgő kéznyom miatt -De.. biztos vagyok benne, hogy bármelyik más nő kitüntetésnek venné a puha szád.. akarom mondani, a forró csókjaid. Khm, tehát a kitüntető figyelmedet. Én nem. Én dehogy, soha. Honnan gondolod? Nevetséges a gondolat. Az ám, bizony, mint a pinty. Olyan eszméletlenül rosszul hazudok még magamnak is, hogy ha Liza tudna hangosan röhögni, azt hihetnék hogy együtt él a világ legjobb humoristájával. Érzem, hogy elvörösödöm, szóval inkább a bögrémre pislogok, igyekszem megkaparintani és szélsebesen távozni, mielőtt szavamon fognak...vagy valami máson. A fenébe, Rowle..
Ha pontosan végiggondolnám, mit művelnék most szívesen ezzel a bunkóval, az egy olyan hosszú lista lenne, amiben szerepel az erő használata, egy olyan rúgás, ami után nem marad egy szem hpja sem, esetleg addig ütném a formás hátsóját, amíg másnap nem tud ráülni... mármint persze csak azért, hogy rossz legyen neki, nekem meg jó. Bejárhatom az egész világot, ő akkor is épp olyan elviselhetetlenül beképzelt lesz, mint az a férfi az olaszoknál, aki meg volt győződve róla, hogy nincs is szórakoztatóbb dolog, mint a szóvicceit hallgatni, és aztán meg volt lepődve, mikor nem nevettem. A világ hatalmas, épp annyira, mint Rowle egója... - Önön kívül mindenki pontosan értette azokat a szavakat abban az étteremben, és nem emlékszem, hogy tegeződni kezdtünk volna! - puffogok hangosan, azt hiszem, ez az a hangerő, amire már fel szoktak nézni, de a kollégáink most vigyorognak - Olyan vonzó és magaddal ragadó vagy, mint egy kajmán...! Már ha egyáltalán van fogalmad róla, hogy az micsoda, bár félek, a híres Rowle örökös sosem piszkolná be a kezét azért, hogy megtudja! Na tessék, és már én is tegeződöm, pedig egy fénykardot érdemelne a gyomrába, nem közvetlenséget! Szaladok utána, és érzem megint a termetemből adódó alattomos hátrányt, de csak nem átkozhatom meg éppen itt mindenki szeme láttára. Mellesleg mindenki: miért nem segítenek egy munkahelyi zaklatást látva? Kérem vissza bögrémet! - Ez hazugság, és még annál is nagyobb ostobaság, mint amit eddig mondtál. - fonom keresztbe a karjaimat már az irodádban, ami természetesen nagyobb, mint az enyém - És még logikátlan is, ezzel akarod kiszúrni a szemem? Ha azt mondod, reméled megkapta, vajon mekkora öngól azt hozzátenni, hogy elküldte a pénzt? Egyáltalán minek neked tisztító, mikor otthon vár a rabszolgád? Ó és szólj, ha nem tudod követni a kifejezéseket, vannak emberek, akik nem ragaszkodnak sírva a családfás kárpithoz.. Megkísérlem visszaszerezni a bögrémet, és az sem állít meg, hogy esetleg rajta keresztül tegyem meg - mi az, hogy bárhonnan lehetne másik? Én szeretem ezt a bögrét, egy olyan valakitől kaptam, aki álmában sem gondolta volna, hogy egy ilyen seprű nélkül is repülésig magától elszállt alak fogja eltulajdonítani. Neki nyilván nincsenek érzései, ha valami nem hatékony, lecseréli, de mi, átlagemberek ragaszkodunk és érzelmi töltettel ruházunk fel olykor kacatokat. - Csak a testemen át! - sápadok el a haragtól, amikor még van mersze alkudozni velem - Meg fogok harcolni veled érte, és ha kell, ezt az ingedet is tönkreteszem, te utolsó ♆┈ ┊∵ ! Igen, ez egy nagyon csúnya sellő kifejezés volt, de kimondva sokkal fenyegetőbb - lerángatom a kardigánomat, és a székre dobom, mert ha kell, én tényleg csigát varázsolok ebből az alakból, meg a tenyérbemászó habitusából...! De nem ám megátkozom, itt az ideje, hogy megismerje a muglik méltán híres önvédelmi vonalait!
A legkevésbé sem érdekel Rowle irodai nyomora, intek is neki, hogy nyugodtan fogja vissza magát, ha már el akarja mesélni, hol járt az utóbbi egy hétben, úgysem hiszem el, hogy dolgozott. Még van képe további megjegyzésekre, pedig fontolgatom, hogy a bögrém tartalmát is a nyakába lódítsam a bor után, úgyis edzésben van már. -Nem javaslom, hogy átgázoljon rajtam, azzal olyan mély szintre lépne az egyébként is mély úriembersége, amire egy nyelven sem ismerek szavakat. - két mondat, ennyi jön ki a száján, és rögtön sikerült vele felhúznia -Mi...?! Édes, formás és erős? Mindjárt megmutatom, mi az igazi balszerencse a képének látványán kívül...! Nem is érdekel tovább a harisnyám állapota, fújok egy nagyot és kiegyenesedem. Rowle az arcomba bámul, de csak azt láthatja, hogy éppen meg akarom harapni a szégyentelen, hímsoviniszta, szépvonású arcát.. mármint ez a szemét alak még itt illegeti magát előttem, és még a bögrémet is eltulajdonítja. Mindjárt megmutatom neki, hogy virulnak azok a napraforgók..! -Nem, nem véletlenül. Olyan az aurája, mint egy dementornak és legalább olyan jó érzés is a közelében lenni. Talán ez lehet az oka, vagy inkább a trollokhoz hasonlítható humorérzéke? Döntse el magában. - ellenkezni akarok, de magasabb és erősebb nálam, úgyhogy ez csak verbálisan történhet -Kérem vissza bögrémet, ezerszer többet ér mint az ön önelégült képe! Utálom, hogy az emberek jó része magasabb nálam, Rowle meg vissza is él vele, úgyhogy rohanhatok mögötte a folyosón, de ha azt hitte, hogy nem tudom kínos helyzetbe hozni, nagyon tévedett. Rácsapok az ajtajára, mielőtt becsukhatná előttem és bekiabálok. -Nem is hittem volna, hogy a híres Rowle család újabban kénytelen bögréket lopni másoktól...! - mosolyogva látom, hogy többen kinéznek ránk az irodáikból és sugdolózni kezdenek -Ha ilyen kleptomániás lett újabban, féltenünk kell öntől az irodai étkészletet és szivacsokat? Esetleg csak a bögréket fetisizálja?
Soha nem voltam jó osonásban, de tényleg. Tudom, hogy auror létemre alkalmasnak kellene bizonyulnom olyan műveletek végrehajtására, mint egy folyosón való halk végighaladás, de egyszerűen mintha üldöznének a kellemetlenségek: most a kollégám köszön rám és kérdezi meg, mit csinálok a virág mögött, aztán felborítom az említett virágot, végül nem jutok be az irodámba, mert elfelejtettem a kulcsot, ehhez pedig természetesen nem elég egy jól elsütött alohomora, vissza kell érte indulni a kandallóba odafönt, aztán mosolyogva visszajönni, és beakadni a kilincsbe, elkeverni egy halom valaki szerint fontos iratot, tehát egy nehéz kezdés után nyugszik a homlokom az asztalomon, mert ez az egész megint kezd túl sok lenni nekem. Elkeseredetten a mű-ablakra szegezem a tekintetem, de tulajdonképpen nem lep meg, hogy havazik valami nagyon kreatív munkatárs jóvoltából... nosztalgiázni is kezdek, eszembe jut rengeteg emlék, és eltelik valahogy a délelőtt, bár a sokadik végigpörgetett élmény után sem lett csábítóbb annak a gondolata, hogy lényegében ide vagyok láncolva ehhez az asztalhoz.. Végül a délutáni kávénál jutok arra a megállapításra, hogy egyáltalán nem indokolt a további rejtőzködés, és nem csak azért nem, mert eddig is csapnivalóan működött, hanem mert Rowle nyilván nem üti fel a csúnya fejét ma sem az irodában. Rossz megszokásból már majdnem hajlítom is a térdem a térbe érve, de végül csak kihúzom magam, nem fogok én itt sunnyogni az irodámig, nem én. Nem ismétlem meg azt, amit egy egész hete csinálok, nem én. Nem követem el ugyanazt a hibát még egyszer, csak úgy mondjuk hétszer zsinórban, hogy meggyőződjek, még mindig hiba, de itt volt a vége a történetnek, úgy vonulok a kis süteményekkel dekorált bögrémmel, mint aki soha meg sem fontolta, hogy munkahelyet váltson, miután leöntötte Kean Atyaúristen Rowle-t valami drága borral. Volt időm gondolkozni azon, ami történt, és bár egy picike bűntudatom azért van, gyorsan elhessegetem, nem érdemli meg azt sem, hogy megfontoljam, esetleg bocsánatot kérek tőle.. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik a rosszabb: Rowle vagy ez a kávé, de aztán az égiek segítségemre sietnek a dilemmát illetően, mert muszáj megállnom szemrevételezni, hogy a korábbi beakadással sikerült felszakítanom a harisnyámat és ez egészen eddig nem tűnt fel, remélem, másnak sem. Szerencsétlenkedem egy sort, mormolok néhány spanyol káromkodást saját magamnak, mert hát nincs kit okolni a körülményekért, bár ha nevesíteni akarnám, nem kellene sokáig gondolkoznom rajta. Foglalom egy kicsit az utat, lazán a falnak dőlök és legalább a lyukat magát próbálom bemérni a javítás miatt, mikor a szemem sarkából kiszúrok egy alakot, de az nem lehet, mert annak az alaknak éppen valami mediterrán tájon kellene a házimanókat ugráltatnia, vagy a családi kárpitot nézegetni büszkén, és nem éppen szemtanújának kellene lennie a szenvedésemnek. Kean Atyaúristen Rowle jó érzékkel terem ott, ha beüt valami hülyeség, csodálom hogy lemaradt a kilincs és köztem lezajlott csatáról.. - Nincs valahol sürgős mugliutálhatnékja véletlenül?! - morgok rá, remélve hogy elég fenyegető vagyok ezzel a bögrével meg a félig felemelt lábammal még ebből a szögből is - Most mit néz, nem látott még balszerencsés embert?! Egy hétbe került, hogy leszokjak arról, hogy minden kis puffogásomra a hátam mögött sejtsem, szóval az életerős üldözési mániám végre aludni tért, erre ő megjelenik és itt rontja nekem megint a levegőt. Azt véletlenül sem várom, hogy esetleg segítsen, mert egy megátalkodott bunkóról van szó, de akkor legalább kereshetne magának más szórakozást, mint én.
Esküszöm, az az öltöny keményebben dolgozik rajta, hogy embernek látsszon, mint ő maga! Szorongatom a poharamat, lassan elcsúszik az érintésem nyomán, Rowle pedig folytatja a fölényeskedést, amibe menekült a haragom elől. Gyáva alak, most itt teszi nekem a szépet, közben nemcsak ártatlan varázslények kizsákmányolásában vesz részt, de azt képzeli, ezeket mind elfelejtem a két szép szeméért! Jól ráijeszthettem a kitöréssel, most menteni próbál: felszínes utálatát már nem oszlatja el semmi, bármilyen szép szavakkal is akarja bevonni, engem nem verhet át, és ehhez a képességemre sincs szükségem. - Nem is hihető, eltalálta! Nem kell beszámolnia, anélkül is tudom, hogy mire utalgat.- felszívom magam, a roxforti tenyérnyi tigris újra él bennem, és szigorúan mérem végig a másikat - Ne mosolyogjon, Mr. Rowle, ez nagyon nem vicces! Hogy van még mersze hozzá... jól mondja, a legunszimpatikusabb és legpofátlanabb auror a jelenlegi állományban, és ez nagy szó, remélem tudja! A nárcisztikus viselkedése nem fogja kimenteni előttem is, pedig már.. pedig már azt hittem, hogy... Áááááh, pendejo bastardo! Métetelo por el culo, chinga usted! Tudom, milyen csúnya nagy szavak egy szöszke brit szájából, de igazán túlfeszítette a húrt, és a spanyol az első nyelv, ami a nyelvemre tolul, ha káromkodásról van szó. Veszek egy komoly lendületet és nyakon is öntöm a borommal, majd diadalmasan az asztalra csapom, és kiviharzom a helyiségből, becsapom magam mögött az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy a pincér és még néhány vendég tökéletesen értette, ami kiszaladt a számon, de Rowle tényleg igazán megérdemelte, és a halott növényekkel teli lelkét úgysem bántja majd mélyen a monológom. Tehetetlenül ropogtatom az ujjaimat, még mindig dolgozik bennem a harag, de végül inkább csak elcsattogok, nehogy még utánam jöjjön és tovább rabolja az időmet ez a beképzelt, kivagyi bunkó...!
A munkám annyi mindennel jár együtt, amire talán számítottam azokban az években, amelyeket könyvek fölött görnyedve töltöttem.. de igazán megérteni őket lehetetlen, legyünk bármilyen empatikusak is. A legilimencia megkönnyíti a dolgom, de mindig felmerül bennem, meddig mehetek el? A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, az én adottságom pedig lehet életmentő de gyilkos is... Az ember mindig a teremtés koronájának tartja magát, én viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy az a korona épnek mondható-e. Egy háború záróakkordjait játssza a sors hatalmas hangszere, de a gyógyulás előtt mindig erősebb a fájdalom, mélyebbnek tűnik a seb is. A régi emlékek, a bűntudat, a rémület és a bűneink mindig visszatérnek és nem hagynak nyugodni akkor sem, ha elfelejtjük őket egy időre. De megválaszolhatom-e a fel sem tett kérdést, ha én kimondatlanul is tudom a választ? Felveszem a kabátom és a törött korona után szaladok, amíg el nem tűnik örökre a sötétben, amíg le nem telik az idő.. A két nappal ezelőtti átvilágításon Cedric Marlowe ült velem szemben, és minden gyanún felül állt a halálfalók ügyében - egyébként sem gondoltuk, hogy köze lehetett hozzájuk, maga is bujkált a háború alatt és az osztályvezetője kezeskedett is érte, de ez formalitás, és ha szerintem hülyeség is, muszáj megtennünk. Hogy zárkózott, azt az első pár lépéséből is látni lehetett, fagyosak voltak a válaszai és a misztériumügyiekre jellemzően logikusan felépült mondatokban fogalmazott, de volt valami, amit nem az én belső szemeimnek szánt, és mégis észrevettem. Olyan kitartóan próbálta elzárni azokat az emlékeket, hogy éppen ezzel rajzolt köréjük hatalmas vörös köröket, mintha a tudata könyörgött volna hogy felfejtsem a szálait. Ami azonban ott várt rám, arra nem készülhettem fel, hiába olvastam azokat a könyveket és hittem azt, hogy mindennel találkoztam már: mindig elborzaszt az emberi mocsok, ilyenkor érzem igazán, mennyire csorba is az a korona, aminek szerepében tetszelgünk. Mi nem vagyunk barátok, még munkatársak sem, futólag és távolról ismerem Cedricet az azonos ház és a szüleim kutatási területei miatt, biztosan nem kérné a segítségemet, de másnak sem árulná el, mit élt át, addig pedig örökre kísérteni fogják a démonai. Felállok a hintáról, elhagyom a kiürült játszóteret és a Minisztériumhoz hoppanálok, nem törődöm most senkivel, egyenesen az osztályukra megyek, mintha csak Rosát akarnám meglátogatni. Ő is tudja, hogy rájöttem valamire, de nem feszegette.. pedig még nekem is jól esett volna, ha ketten visszük a terhet, el sem tudom képzelni, Cedric hogyan bírja még egyedül...
Állok az ajtaja előtt, próbálok még egy kicsit láthatatlan és hallhatatlan maradni, mint egy szellem, aki most a múltból lép elé segítő szándékkal. Be kell vallanom magamnak, hogy emlékeztet valahol a volt vőlegényemre, de nem az érzelmek mozgatnak felé: ő is mindig egy feldobott pénzérme volt, ha segíteni akartam neki, és soha nem lehettem biztos benne, hogy melyik oldalára esik majd. Javítok vagy rontok rajta? Bármelyik is, meg kell próbálnom, meg kell próbálnom kinyitni a cella ajtaját, ahová saját magát zárta. Hármat kopogok, és a hangom szinte szentségtörésként cseng az itteni csendben. - Mr. Marlowe? Szabad? - mindig idegennek találtam ezt az egész részleget, lélektelennek, ahová soha nem süt be a nap, most pedig fázósan dörzsölöm meg a karjaimat - Elsa Channing vagyok, szeretnék beszélni önnel a két nappal ezelőtti átvilágítás kapcsán. Előre szeretnék szólni, hogy semmi baj nem történt, nem hivatalos szándékkal vagyok itt. Lehet, hogy végül nem is nyit majd ajtót... akkor benézek az unokanővéremhez, és félreállok. Erőszakkal nem akarok közeledni felé, kényszeríteni sem szabad őt arra, hogy megnyíljon.. Épp elég hatalmas darabok törtek már le arról a bizonyos koronáról eddig is.
Mégis mit képzel magáról Rowle, kicsoda ő pontosan? Nem érzi, hogy most éppen magyarázattal kellene szolgálnia, ahelyett, hogy még tovább jópofizik velem? Az én malmomra hajtja a vizet, így sokkal könnyebb lesz felállnom és távoznom, amivel legalább vége ennek a furcsa találkozónak... nem vagyok önsorsrontó, nem működne, és egyébként is, nem hagyom magam becsapni csak a fizimiskájával. - Segítségnyújtás? Nem fél, hogy a nagy segítésben egyszer elkopik? - most már hiába játszod a szemérmest, Rowle, lebuktál - És akkor mi lesz a vérvonallal? Ez már tőlem sem volt szép, de kiráz a hideg is arra a gondolatra, hogy ő hisz ezekben az elvekben. Tudom, hogy az aranyvérűek vaskalaposak, de nem érzik úgy magukat, mint a fajtiszta állatok, hogy csak ilyen feltételek mellett házasodhatnak? Hogy tudnak úgy élni, hogy még csak nem is akarják megtudni, milyen lehet másképp? Talán mind erős törzsű fák, mi pedig csak nádnak látszunk, de egy szélviharban vajon melyik esik áldozatul? - Nem hallja magát? Hogy utálhat valamit, amit nem is ismer igazán? És az utálat talán nem társul a lenézéssel? - elhúzódom az érintése elől, de nem is értem, miért akar az arcomhoz érni. Mind tudjuk, hogy a Rowle család nem egyértelműen állt a mi oldalunkon a háborúban, most Keannek mégis mindent elnéznek, pedig az ő neve nem tűnt fel a vizsgálandók alatt, nyilván nem véletlenül. Az apja neve most is egyet jelent a zsarnoksággal az osztályon, pedig már nem aktív auror, egyszóval az egész családjuk hatalmas kérdőjel kívülről. Nem ők az egyetlenek, de nehéz elfogadnom, hogy semmi következménnyel ne járjon egy ilyen időszak, mikor a világunk anarchiába süllyedt, ők pedig a helyükön maradtak. Ilyenkor páran hivatkoznak arra, hogy kötelességet teljesítettek és hűek voltak az esküjükhöz, de mindig hittem benne, hogy van törvény a törvény felett is: az emberségé, és az ő szavaiból nem ez sugárzik. Nem az a testvériesség, amiben felnőttem, és nem az az elfogadás, amit képviselek. - Nem tudom, hogy végezte eddig a munkáját, azt viszont tudom, hogy a háború óta rejteget titkokat, ahogy a családja is. - felállok az asztaltól, de nem tudok kioldalazni - Döntse már el végre, Mr. Rowle, akkor most úgy gondolkozik-e, mint az aranyvérűek, vagy sem! Pont úgy hangzik, mintha a kedvemre akarna tenni, de biztos vagyok benne, hogy ön is vagyontárgynak tekinti a házimanókat, és ha a háború alatt is megtarthatta a pozícióját, minimum vallania kell a vérelméletet, az pedig egyenlő azzal, hogy vérárulónak tekinti azokat, akik egyenrangúnak tekintik őket! Nehéz folytatnom, csak szorongatom a poharamat. Páran felénk bámulnak, de nem hiszem, hogy követték is, hogy miről beszélek, csak a hangnem csapta meg a fülüket. Szaggatottan fújom ki a levegőt, bele is pirulok rendesen a lendületbe, de ezeket akkor is ki kellett mondanom. Senkinek nem használ, ha becsukjuk a szemünket és elfelejtjük, mi történt a közelmúltban, és tudni akarom, mi rejtőzik Rowle hirtelen polkorrekt álcája mögött... mielőtt még túlságosan elragad a képzeletem.
Liza olyan boldog, mintha csak bejelentettem volna neki, hogy előrehozzuk az ünnepeket, és a mamija ismét nem tudja majd nézni a bánatos pofiját, így megint jól jár és hízhat pár kilót. Ez a sorsa mindegyiküknek, akik együtt élnek velem, együtt átvészeljük a nehézségeket, és meghízunk. Szomorú igazság ez, de lassan átbillentem ebbe a korai dühöngésből, és Kean neve sem számít már káromkodásnak, csak rossz érzés, ha eszembe jut... Talán ezért is szoktam vissza a cigi és kávé kettősére, de ebbe belejöhetett a tény is, hogy a munkahelyem még arra sem jó, hogy a szerelmi bá.... Illetve hogy elterelje a figyelmem. Már félre is beszélek, kell az a kávé. - Kövér kutya, papírmunka és muglinak látszó bolond élet. - kicsit grimaszolok ugyan, mikor összeborzolja a hajam, de a nem is létezett frizurámnak már nem árt vele - A tiéd megint izgalmasabbnak hangzik, még ha néha csak teázol is a lordokkal.. Ott nincsenek olyan pofátlan aranyvérű bunkó állatok, mint Rowle. Azért még nem tettem túl magam az incidensen.. Még ha nem is vezethettem le rajta, mivel épp eszméletlenül fontos, világjobbító küldetésen van, amíg nekem megint egy halom papírmunka jutott, a kolléganőim pedig tegnap másfél órán keresztül vitatták meg a legjobb színű körömlakkokat. Mikor én kerültem volna sorra a véleményezésnél, csak diszkréten becsúsztattam a stressztől megrágott kis csonkokat az íróasztalom fiókjába, és mindenféle halaszthatatlan baglyokra hivatkoztam. Lassan tényleg megesz az unalom, de még az sem nagykanállal, hanem csipegetve, innen és onnan harapva egy keveset, csak az íze kedvéért, mintha egy elfelejtett sütemény lennék... Vigyorogva bólogatok, mikor a fizetésről beszélünk, ezzel kapcsolatban korábban sok ígéret elhangzott a főiskolán, örömmel látom, hogy nem elfeledve, bár itt inkább a körülmények a vidámak, nem maga a piszkos anyagiak ténye. - Azt hittem, sosem hangzik már el ez... Részegen olyan ígéreteket teszünk néha, hogy egyszer már mi keresünk majd jobban, és a másiknak soha nem kell piát hoznia majd... Meg hogy jaj, mi nagyon bírjuk tisztán a vodkát, igaz? - csípőre teszem a kezem, és hunyorgok vidáman fölfelé - De tényleg köszönöm. Az a fiú, aki olyan bátran itta húzóra azokat a borzalmas piákat, tényleg úriember lett. Bólintok, mikor a rendelés kerül szóba, és rögtön mehetek is elnézést kérni, mert Liza elindult ismerkedni egy kisgyerekes családdal, akik egyébként eléggé örülnek neki. Anyuka nevetgélve integet, hogy hagyjam csak a dundi kutyámat a totyogós gyerekével beszélgetni azon a furcsa kis nyelven, ami a babák és a kutyák sajátja. Megállok, és nem próbálom visszahívni, kicsit én is belefeledkezem a látványba, mert ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy már megvan a kutya, lehetne egy baba is, ha már ilyen szép ez az összkép, de én olyan távol vagyok ettől az élettől, mint Kean Rowle a jómodortól. Fényév távolság... - Csak úgy sétáltok egyet, vagy egy teljes szabadnap? Hogy bírod nélküle? - fordulok kicsit kajánul Daniel felé, aztán követem tovább, intve végleg a kutyának, hogy ne maradjon ott - És tudod, hogy úgysem menekülsz a kérdések elől. Mi a helyzet a családdal? Nők, férfiak, kecskék? Minden jöhet, olyan rég láttalak már.
Üzenetek megtekintése
