- Egy lány miatt. - nevetem el magam, amikor a "MEOW" története az eszembe jut. Felhúzom a térdeimet, kezeimmel átkulcsolom a lábaimat a sípcsontok környékén, majd az államat a jobb térdkalácsomra teszem. Szeretem az ilyen összegömbölyödő pozitúrákat, melegséget és biztonságot adnak, amire most rengeteg szükségem van. - Szóval egy lány... Kathleen.
Ismétlem meg magam újra, majd ha már ennyire érdekli Minniet ez a kis felirat, akkor tartozom annyival a tegnap estéért, hogy elmondjam. - Még fiatal voltam és bohó, igazából bármilyen bolondságra kapható voltam. No nem mintha ezen tulajdonságomból faragott volna az idő, de akkor még biztosítótűvel a fülemben éreztem át a punk lét minden csúcsát és mélypontját.
Szippantottam egyet a cigiből, néztem, ahogyan a füst lassan felfelé száll a szoba falán kúszva, majd lehamuztam a csikket.
- Volt ez a lány Kathleen, még otthon Írországban. Flörtöltünk, nevetgéltünk, jól éreztük egymást, de valahogyan sosem lendült túl az ismeretség egy kapcsolattá. Vagy én szerettem volna túlságosan, vagy ő volt bizonytalan az érzéseiben ... mindenesetre nem igazán klappolt az egész. Egyik este azonban megtörtént a csoda, odajött hozzám és vadul, könyörtelenül birtokba vette a szám, addig csókolva, hogy majdnem összeestem a gyönyörtől.
Megnyaltam az ajkaimat, hiszen még most is éreztem annak a rúzsnak az ízét. Még mindig éreztem testének vad melegét, szívenek eszeveszett kalapálását, szorításának roppant erejét. Sóhajjal folytattam tovább a történetet. - Mindenki csak Kat-nek hívta, én pedig szerettem volna lenyűgözni. Láttam egy srácot, aki a csaja nevét tetováltatta a vállára, gondoltam ezzel a hetedik mennyországba repítem majd őt, de ha apám meglát rajtam egy varrást, akkor olyan pofont kapok, hogy a fal adja a másikat.
Hosszan időztem efelett a gondolat felett. Apám és az ő mérhetetlen szigora. Jót akart, mindig is tudtam, hogy értem volt olyan kemény és bunkó. Akkor persze ezt még nem értettem meg, de ma már valahol legmélyen értékelem az igyekezetét.
- Szóval kellett egy olyan hely, amit apám nem lát. - felnevettem. - Gondoltam, hogy az intim részekre tetetek valamit, de akkor még nem voltam olyan bátor, mint két éve... Töprengtem még a hónaljamon, de az is túl veszélyes volt, szóval maradt a szám és a lány neve miatt a "MEOW".
Visszadőltem az ágy támlájára, majd hosszan merengve figyelmet a másikat, miközben a cigimet fogyasztottam. - Le volt nyűgözve és egy olyan éjszakát töltöttünk együtt, ami igencsak meghatározó volt az életemben, de hidd el, az hogy két hétig hideg levest ettem és úgy feldagadt a szám, mintha mindig csücsörítenék, nem érte meg. Úgy tudom, férjhez ment és most egy bankban dolgozik. - egy utolsó szippantottam a csikkből, majd elnyomtam.
- Ez a felirat aprócska története... - nevettem el magam, majd elvágódtam az ágyon, pontosan mellé zuhanva. Figyeltem, hallgattam minden szavát, s próbáltam elképzelni azt a helyzetet, ami miatt hazudnom kellene. Újra apám jutott eszembe és az ő... Túl nagy titok, amit rám bízott!
- Az igazság felszabadít, szokták mondani. Hiszek is ebben és ahhoz nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy ettől eltérjek. - megállok egy pillanatra, elgondolkodom újra a szavain. A titkok, melyek nem csak az enyémek... - Talán, ha életek múlnak rajta, akkor megtartanám a titkot.
Igen, apa élete múlna azon, ha kikotyognám a titkát, sőt anyáé és végső soron az enyém is, szóval ezzel kapcsolatban inkább eltemetek mindent magamban, s nem is gondolok rá, ha nem muszáj. De amikor apám jut eszembe, akkor eszembe jut a mágia is. Gyorsan meg kell szabadulnom a kényszerről, másra kell gondolnom...


Nem gondoltam végig igazán a szavaimat, csak úgy kibuktak belőlem, mintha mindig is a részem lett volna ez a három sor, mintha mindig is tudtam volna, hogy ennek a tizenhét szótagnak így kell követnie egymást. Nevezhetem haikunak, vagy csak én akarom annak érezni ezt a pár szavas csökevényt? Nem volt válaszom a saját kérdésemre, de nem is kerestem tovább választ rá. Hagytam, hogy elmúljon...
- Sosem mondaná el. - csuktam be a szememet, majd éreztem, hogy mindkét oldalon egy-egy hatalmas könnycsepp csorog végig az arcomon. Szipogtam egyet, majd sóhajtottam, hogy végül kitöröljem a szomorúság jegyeit. Szinte felnevettem, hiszen a mozdulat nem ért semmit, könnyeim csak folytak tovább. - Milyen ostoba is voltam...

- Szerelem és elmúlás. - ennyit mondtam csak, amikor rákérdezett a tegnap esti hangulatomra. Jól tudtam, hogy ezzel nem mondok túl sokat, de túl fájdalmas volt beszélnem róla. Úgy értem, négy évig az a nő volt a mindenem, ő volt az első gondolatom, amikor felébredtem és az utolsó is, mielőtt elaludtam. S egyszerűen kirúg, mert... Nem mondta el, hogy miért. Talán megunt, talán túl sok voltam neki, túl sokat akartam, túlzottan rátelepedtem, azonban biztosra nem tudhadtam, hiszen nem mondta el. Kettőnk közül mindig is ő volt a dominánsabb, mindig ő döntött, s most is meghozta a döntését. Nélkülem.
Felnevettem, amikor a tetoválásaimról kérdezett, hiszen mindenki ezt teszi. Hogyan képzeli egy alig több, mint huszonöt éves lány hogy enny csilicsálé mintát éget magára? Milyen lesz majd öregen? És ha megunja a tetoválásokat? Örültem neki, hogy elterelte a figyelmem. - Néha teljesen elfelejtem, hogy megvannak, de mindig érzéseket szül, amikor felfedezem őket. Az a lényeg, hogy jelentsenek valamit, mert tényleg az örökkévalóságnak készülnek.
Végignézek magamon, s mosolyognom kell Gumby-n, amint éppen szavakat firkál a bal alkaromra, vagy ahogyan Astro Boy áll ki magáért a jobb csuklómon. Az összesnek megvan a maga története, amiről órákat tudnék mesélni, miért kedvesek számomra, miért akartam, hogy mindig velem legyenek.
- Őrülten fáj. Vannak pontok a testen, ahol kevésbé, ahol szinte elviselhető, hogy tizenöt-húsz tű, másodpercenként sokszor átszúrja a bőröd, de vannak részek, ahol az embernek ordítani van kedve a fájdalomtól. Mint ennél... - lehúzom az alsó ajkamat, hogy egy "MEOW" feliratot villantsak a szám belsejében.
- Ezt egyáltalán nem ajánlom. - nevetem el magamat, majd eldobom magam az ágyamon. Megtalálom a cigarettámat és egy következőre gyújtok, majd a támlának vetem a hátam. Elnézem a lány alakját, vékony vonalait, formáit és idomait, s irigykedem egy kicsit arra a harminc éves barátra. Szerencsés flótás.
- Szóval egy vers csak neked? Kérhetnél bármit, s csak egy verset szeretnél? Valamit tényleg jól csinálhattam az éjjel, ami ennyire lenyűgözött. - kacsintottam rá, majd szippantottam egyet a cigarettából.
- Mindig őszinte vagyok, nem tudok másként működni. - nézek fel rá jelentőségteljesen, majd folytatom. - Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ha az igazat kell mondanom vagy hazudhatok is, akkor miért ne válasszam a könnyebb utat? Miért jegyezzem meg, hogy kinek mit mondtam, amikor az igazságot egyszerűbb számon tartani. Persze megbántok néha embereket, de engem így kell elfogadni.
Újabb szippantás a nikotinnal áztatott rudacskán. - Tegnap vetett véget a párom a négy éves kapcsolatunknak, és nem tudom, hogy miért. Emiatt a rengeteg pia...

- Szóval Minnie. Örülök az ismerettségnek. - hangomban igaz érzelem tüköződött vissza, nem tudtam volna megjátszani a dolgot. Egyrészt képtelen lettem volna egy ilyen fejfájás közepette, másrészt nem vagyok olyan, aki megjátsza magát. A lényemtől idegen, hogy másnak mutassam magam, mint amilyen vagyok, hogy felvegyek egy álarcot és amögül szemléljem a világot. Aki Siobhannal találkozik, az engem kap meg minden csomagommal együtt. Minnie talán túl sokat is kapott belőlem tegnap este.
- Apám azt szokta mondani, hogy az ember két esetben igyon: boldogságában és boldogtalanságában. Az éjjel az utóbbiról szólt. - nem is tudom miért mondom ezt most neki, de talán már a kocsmában is kisírtam magam a vállán, így nem terhelem újabb málhával. Mélyet szippantok a cigiből, majd kissé hátradőlök, már majdnem veszélyesen kilógva az ablakon, hogy kifújjam a füstöt, de azért még tartom annyira magam, hogy ne csattanjak a járdakövön. Hasfalam megfeszül, apró kockák rajzolódnak ki, majd visszaegyensúlyozom magam az ablakkereten belülre. - Köszönöm, hogy hazahoztál.
Már nem hallom meg, hogy az alattam lakó néni elkezdje a mindennapos károgását, mert teljesen összehamuztam a frissen mosott lepedőit. Egyrészt nem kellene minden este összevizelnie az ágyát, akkor kevesebbet kellene mosnia, másrészt meg évek óta megy ez kettőnk között, már megtanulhatta volna, hogy meglepetést hagyok magam után. Lassú léptekkel megyek el mellette, majd a telefonomért nyúlok, hátha olyat tettem, amit most már megbánnék. Pár varázslatos mozdulat után kiderült, hogy semmi vállalhatatlant nem csináltam az éjjel, ami apró megnyugvást hozott.
- Ha olyan fiatal a barátod, mint amilyen te vagy, akkor már valószínűleg attól eldurranna, ha megcsókolnánk egymást. - nevetek fel. - Szóval ne jelentsd ki olyan kategórikusan, hogy nem támogatná a dolgot.
Annyi biztos, hogy csókolni való szája volt a dajkámnak, de mondhatjuk úgy, olyan szekér után nem futok, ami nem vesz fel. S Minnie szekere már messze-messze járt.
- Szóval rímeltem? - sóhajtok magamból ki egy füstlöketet, majd folytatom. - Olyankor általában menthetetlenül szerelmes vagyok. Elnézést érte...
Nevetem el magam, majd elnyomom a csikket egy hamutálban. - Mivel hálálhatnám meg, hogy Teréz anyámmá váltál az éjjel? Mondhatsz bármit, kiérdemelted!

Úgy tűnik, nekem van több félnivalóm, hiszen a lány, aki velem szemben feküdt, olyan pimasz mód magabiztos volt a kettőnk viszonyát illetően, hogy csak mosolyogni tudtam rajta. Figyeltem kézmozdulatát, ahogyan résnyire kitakarja magát, de a fürkész pillantásomnak a póló szabott gátat. Sóhajtanom kellett volna, de inkább visszafogtam magam, erre a reggelre túl sokat használtam a lemondás megnyilvánulását.
- Jézusom, még az orosz katonáról is meséltem? - nos igen, az egy rendkívül kellemetlen epizódja volt életemnek, amiről nem szívesen beszélek, de úgy tűnt, a tegnap benyakalt alkohol megeresztette a nyelvem. Összefoglalva legyen elég annyi, hogy vodkával orosz rulettezni nem jó és a Temze azon éjszaka óta zöldebb.
Fel kellett ülnöm, ami akármennyire jó ötletnek tűnt, annyira volt gyomorforgató élmény. Szerintem nem volt mit kiadnia a gyomromnak, azért maradt el tartalmának liftezése, de egy halvány böffentés azért még kicsusszant. Elnézést kértem, majd öreges mozdulattal kikászálódtam az ágyból, s a világ összes nyújtózása sem volt elég ahhoz, hogy embernek érezzem magam.
Tekintetem a széken lévő selyemköntösre fókuszált, de nem volt bennem annyi erő, hogy magamra csavarjam a lenge anyagot. Így inkább egy szál majdnem semmiben kerültem meg az ágyat és nyitottam ablakot.
- Igen, tényleg jó lenne, ha újra bemutatkoznál. - a testem beleremegett a reggeli frissességbe, mellbimbóimmal mintha üveget lehetett volna vágni, olyan keményre dermedtek. A lány felé fordultam, majd a párkánynak dőltem, talán a lakás egyik legkedvesebb pontját sikerült ismét megtalálnom. - Pedig titkon kicsit reménykedtem, hogy inkább az utóbbi kategóriába tartozol.
Mosolyogtam el magam, majd a karnyújtásnyira lévő doboz után nyúltam, meg persze az öngyújtó után. Egy szálat vartam ajkaim közé, s lassú komótossággal rajzoltam hamut a lánggal a cigim végére. Mindkét függőségi kelléket az ágyra dobtam, ha a másik venni akar belőle, lelke rajta.
- Kávét a konyhában találsz, de ki tudja hány napos. - intettem fejemmel az egyik ajtó felé, majd csendesen élveztem a testemet átjáró nikotinlöketet. Kellett ez a pillanat, hogy embernek érezzem magam, kellett a nap elindulásához. - Szóval, hogy hívnak?

[ Siobhan MacGowan albérlete ]

Nehezen ébredtem. Állítólag egy orosz katonát megszégyenítően jól bírom az italt, de a tegnap történései olyan fokú mértéktelenségre bíztattak, amire még nem volt példa negyed évszázados történetem során. Szempilláim makacsul ragaszkodtak egymáshoz, a hajnal fénye azonban mégis oly' mértékben zavaró lett, hogy meg kellett fordulnom.
Ajkaim kiszáradtak, nyelvem semmit nem ért, hiszen az enyhülést hozó nyál inkább volt vattába csavart szárasság, mintsem megváltást hozó manna. Csak szuszogtam és próbáltam minél inkább mozdulatlan maradni, hiszen a legapróbb izommunka, a legkisebb eltérés a status quo-tól felért egy harmadik világháborúval a fejemben, így már átkozom is a pillanatot, hogy megfordultam a Nap gyötrő sugarait kikerülendő.
Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, majd lassan nyíltak szemeim, amikor észrevettem egy alakot. Majdnem felsikoltottam a meglepetéstől, hogy a tegnap csak egy rémálom volt, hogy amit megéltem csak a fantázia egy korcs szüleménye lehetett, azonban ahogyan az alak kirajzolódott a fényhez szokó szaruhártyán, úgy csapott át a remény baljós árnnyá. Nem tudtam volna felidézni túl sokat a tegnap éjszakából, de arra mindenképpen emlékeznék, ha... Nem, nem emlékszem, hogy mi történt.
Feküdt mellettem, mint egy angyal és halk lélegzetvételei enyhe ritmusát magam is átvettem, ahogyan egyre jobban magamba ittam arcának báját. Szókés volt és gyönyörű. Ennyit tudtam róla, semmi mást. Oltatlan vágyat éreztem magamban, hogy azt a makrancos tincset kisimítsam az arcából, ami gonosz és lator módjára elvett ábrázata tökéletességéből, de visszafogtam magam. Nem tudom, hogy kicsoda ő, hogyan került az albérletembe és az ágyamba, azonban azt tudtam, hogy biztosan nem arra akar ébredni, hogy egy rokkant arcú poéta éppen matat a hajkoronájában.
Takaró volt rajta, nem tudtam, hogy meztelenül vagy éppen ruhában fekszik mellettem, de magamról mindenképpen meg tudtam állapítani, hogy egy tangán kívül nincs rajtam semmi. Ha jól emlékszem, a feketét vettem fel, de ez most semmiképpen nem volt fontos. Csak az, hogy a lehető legkevesebb borzalommal járjon neki a reggel.
Csak néztem őt, figyelmet és vártam. Nem tettem semmit sem, ami felébreszthette volna, mert ... egyszerűen jó volt az intimitás ezen formája. Kilesni egy ismeretlen álmát, fürkészni arcának apró rezdüléseit, ajkainak lágy ívét. Újra sóhajtanom kellett, mert fantáziám igencsak messze kalandozott, s lélekben vennem kellett egy hideg zuhanyt, hogy elhajtsam a bűnös gondolatokat.
- Szia! - tikkadt hangon üdvözöltem, amikor végre kinyitotta a szemét. - Ne félj, én sem tudom, hogyan kerültél ide.
Mosolyogtam el magam, majd figyeltem ébredését és valószínűleg heves reakcióit.

Egy kávéházban ültem. Sminkem utolsó maradványát is elmosták a könnyeim, melyeket szolga lélekkel törölgettem egy agyonhasznált zsebkendőbe. Ajkaimon még éreztem utolsó csókját, de a negédes, mézzel kent zamatot lassan felváltja a kávé keserű, ébresztő jellegű aromája. Fáj, nagyon fáj, de miért is lenne ez másként. Életem utolsó négy évének legmeghatározóbb embere intett nekem búcsút. Fáj amiért és ahogyan elhagyott. Fáj.

Nagyon sóhajtok, egy kósza tincset kihajtok a tekintetemből, majd aprót mosolygok, mintha ő tette volna. Bárcsak még mindig itt ülne előttem és megnyugtatna. Megnyugtatna, mint egy gondoskodó anya, mint amilyen az én anyám volt. Mindig tudtam, ha elestem, akkor anya ott lesz, megpuszilja a homlokomat és pár varázslatos pillanatot eltöltve az ölelésében már tudtam, hogy minden rendben lesz a világban. Mindig vanília illata volt, amit imádtam benne, s talán ezért is a kedvenc illatom. Ha egy frissen sült sütemény gőzölgő zamatát hozza felém a szél, akkor mindig ő jut eszembe, mosolygós arca mindig megnyugtat.
Most azonban inkább apám van előttem. Egyenes volt, konok és büdös a cigarettától. Megfogadtam, hogy soha életemben nem fogok rágyújtani, s most mégis a Gitanes dobozában túrkálok az utolsó szál után, majd hatalmas sóhajjal fogadom magamba karcos füstjét. A homlokomat masszírozom, mintha egy konok fejfájástól szeretnék megszabadulni, de tudom, hogy csak pótcselekszek. Nincs fejfájás, csak a szívem kínja, s attól ezzel a módszerrel nem tudok megszabadulni. Újabb mély szippantás, hatalmas sóhaj és felállok az asztaltól. Kevés borravalót hagyok.

Ahogy kilépek az utcára az őszi naplemente utolsó sugara vakítóan tekint rám, szemüveget kell vennem, hogy kizárjam zavaró jelenét. A Temze partjára sétálok, nézem az uszályok keltette hullámok csalfa játékát, ahogyan habot kavarnak a zöldes felületen. Corkban van egy kedvenc helyem, ahonnan szintén a víz kergetőzését szoktam figyelni, de amóta eljöttem Írországból, azóta nem ültem a Lee partján.
Pedig gyerekként gyakran sétáltam arra, minden reggel és minden délután. Lelkes figyelemmel néztem, ahogyan a kompok százszámra hozzák az embereket és autókat, ahogyan a halászok áruval megtömve térnek vissza a piacra, ahogyan a konténerszállítókat precíz manőverekkel szabadítják meg a terhüktől. Szerettem az illatokat, a színeket és a formákat, ahogyan a hajnal minden érzékszervemet felerősítette, s azt is gyönyörrel fogadtam a szívemben, amikor ugyanezek a jelenetek az alkony melengető fényében megismétlődtek. Szeretettel fogadott alkony, aki elhozta nekem az első szerelmet.

A Gitanes csikkét a folyóba pöckölöm. Általában nem szokásom, most azonban mégis megtettem. Fájt ahogyan elhagyott, mint az első visszautasítás.
Ha szeretek valakit, akkor azt szívem teljes valójával szeretem, magamba olvasztom minden apró porcikáját; ha gyűlölök valakit, testem minden apró rezdülése elutasítja, mintha csak az élettől idegen lenne a valója számomra; s ha valaki elutasít, akkor a fájdalom kínokkal teli mocsarában süllyedek el, ahonnan senki és semmi nem tud a felszínre húzni. Most is így érzek és akkor is így éreztem.
Utolsó évem volt az elemi iskolában, barátok, haverok, felkészülés a középiskolára. A szerelem, még a legenyhébb formája is, azonban mindig elkerült. Nem tudtam senkit sem befogadni a szívembe, nem volt senki olyan, akinek kiadtam volna legféltettebb zugát. Aztán az alkony elhozta nekem a semmiből a lányt, akinek odaadtam volna a féltve őrzött szoba kulcsát.
Nem ismertem őt, de amikor először megláttam mosolyát, elvesztem benne. Amikor észrevett, gyorsan elrántottam a tekintetem, mintha nem érdemeltem volna meg, hogy lássam az arcát. Másnap ugyanakkor mentem arra, de nem volt ott, sőt harmadnap sem. A negyedik napon már lemondtam a reményről, de kegyes volt hozzám a Sors és újra láthattam. Tekintetünk ekkor találkozott először, mosolyunk mintha egyszerre húzódott volna szélesre, de amikor megláttam, hogy a grimasz egy srácnak szólt, összetört a lelkem. Ahogyan most is.

Egy másik megkezdett dobozból vettem ki egy második szálat, majd öngyújtómmal parazsat csaltam a végére. Ő mindig azt mondta, hogy mennyire nem áll jól nekem a dohányzás és abba kellene hagynom, de mindig csak mosolyogtam rajta. Talán ha abbahagyom, akkor még itt lenne mellettem? Egyáltalán miért is kezdtem el? Már tudom...
Lázadó fiatalság. Mármint titokban és minden elővigyázatosságot betartva. Egy punk banda próbáira jártunk egy barátnőmmel, biztonsági tűvel szúrtuk ki a fülünket, trágárul beszéltünk, habzsoltuk az életet és sikítottuk a srácok szövegeit. A barátnőm volt a kedveltebb kettőnk közül, mert ő engedte, hogy a művész ujjak olyan helyeket is felfedezzenek, amiktől engem a hideg rázott. Bár, ha egy lány csinálta volna, más lett volna a helyzet. S más is lett.
Még most is elmosolygom magam, amikor Lynnre gondolok. Valamilyen manager szerű lény volt, aki látott fantáziát a srácokban és stúdióba vitte őket. Ott találkoztam vele, ahogyan egyetlen nőként áll helyt a rengeteg férfi között. Szinte még mindig lúdbőr járja át az egész testemet, amikor visszagondolok rikácsoló hangjára, hírhedten hosszú, tűzvörös műkörmeire és arra a tekintetre, ami egyetlen pillanat alatt mindenkit porrá perzselt. Lynnt azonban így kellett szeretni, s én szerettem. Mint egy barát. A legjobb barát.
Benne volt egyfajta hatodik érzék, amivel mindenkiről meg tudta mondani, hogy milyen a szexuális irányultsága. Gondolom ezzel keltettem fel a figyelmét és nem a szakadt pólómmal, a műbőrkabáttal, a cicanacimmal és a be nem fűzött bakancsommal. Látta rajtam, milyen kellemetlen helyzetbe hoz egy fiú érintése, s amikor az egyik már percek óta nem akart leszakadni rólam, anyaoroszlánként vágott közbe és mentett meg. Kávézni vitt és az alatt a fél óra alatt többet tudtam meg magamról, mint az előző tizennyolc évben. Csüngtem a szavain, ittam minden gondolatát, mosolyogtam a viccein. Elgondolkodtatott.
Amikor végeztem a középiskolával, hozzáköltöztem. Nem volt közöttünk semmi, inkább mester és tanonc viszony volt közöttünk. Segített megismerni önmagamat, elfogadni az embert, aki vagyok, s felnyitotta a szemem a jövőre. Ő mondta először, hogy tehetséges vagyok. Ő mutatta meg első verseimet egy nyomdásznak, aki stencilgépen sokszorosította őket és kiplakátolta vele az egész várost. Még megvan az összes lenyomat.

Lynn hozott először Londonba, majd a harmadik alkalom után itt ragadtam. Emlékszem még, hogy először egy diákszállóban húztam meg magam, amiről eszembe jutott a mostani albérletünk. Illetve albérletem.
Azt mondta, már becsomagolt és el is vitte a cuccait. De hogyan lehet négy évet csak úgy bedobozolni és továbbállni vele? Hogyan?
Újra sírni kezdtem, már nem törődtem semmivel. Csak szívtam a cigarettát és szipogtam. Lassú halál - mosolyogtam el magam...

Fiatal vagyok, de amikor vele találkoztam még fiatalabb voltam, s itt nemcsak a nyilvánvalóra gondolok. Éretlen voltam, felfedezetlen, kihasználatlan, rengeteg energiám volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. A munka nem kötött le, de egy szárnyaló fantáziát hogyan is érdekelne a mosogatás? Az éjszakáimat egy étterem konyhájában töltöttem, mosogatással. Edények és lábosok, majd előléptettek a tányérok és evőeszközök részlegre. Imádtam minden pillanatát, de legalább fizette a lakbért. A nappalok leginkább alvással múltak ... így szerezzen az ember ismerősöket, barátokat. Nekem azonban mégis sikerült megtalálnom őt!
Már régen elhagytam a Temze partját, lábaim valamiért arra a helyre vittek, ahol először megláttam őt. Este volt, még nem kezdődött meg a műszakom, de már egyenruhában álltam az étterem mögötti sikátorban, s egy cigit gyűrtem magamba. Akkor még valami torokkaparót. Estélyiben volt, egy testhez álló szürke költeményben, amiben alakjának legapróbb görbületét is megmutatta. Én pedig szinte tátott szájjal csodáltam, amire egy hangos kacaj volt a jutalmam. Természetesen tőle. Akkori társa féltékeny szemekkel meredt rám, de vállat vontam és a csikket elpöccintve mentem a munkaállomásomra, hogy elkezdjem a napi robotot.
Talán két hét telt el, amikor újra lejátszódott ez a szituáció, de akkor egy bőr szoknyát viselt, egyszerű fehér szatén blúzzal. Megkapó volt ahogyan lehajolt a magassarkúján lévő csatot megigazítani, s amikor felpillantott, szinte elveszítettem a fejem. Majd következő alkalommal és negyedszerre is. Valahogyan mindig tudtam, hogy mikor fog megérkezni, s ő mindig előre sejtette, hogy mikor szívom el a meló előtti cigim. Valahogyan mindig összehoztuk. Az ötödik alkalommal az étterem bejárata előtt vártam, ő pedig egyedül jött. Mintha mindketten megéreztük volna, hogy ez lesz a nagy nap.
Még mindig itt van előttem, ahogyan kiszáll a taxiból. Hosszú lábai, mintha sosem akartak volna véget érni, lassan érintették a járdát, magassarkúi hangos koppanással jelezték meglétüket. Feketében volt, testhezálló koktélruhában, s tekintete azonnal megtalált, amikor mosolyával köszöntött. Fehér ing, kötény és nadrág, fekete bakancs. Valahogy nem illettünk össze, őt mégsem érdekelte. Macskaléptekkel közelített felém, borítéknyi táskáját eldobta, majd kezeivel végigsimított az állvonalamon. Nem kért engedélyt, nem volt benne megbánás, nem törődött semmi mással, csak azzal, hogy émelyítően édes csókot leheljen ajkaimra, melyet én próbáltam viszonozni, de nem engedte. Csak egy számot suttogott a fülembe. A telefonszámát.

Felhívtam. Négy év. Vége.

Három oldalam van: az érzelmes, a vad és az elgondolodó.

Azt kapod, amit látsz. Ha örömöt látsz rajtam, akkor a hetedik mennyország egyik felhőjén csücsülök; a szomorúság tükröződik a szemeimben, akkor a pokol legmélyebb bugyrában raboskodom; ha irigység villan tekintetemben, akkor a sárga démon teljesen a hatalmába kerít és métellyel színezi szívem.
Minden érzelmem őszinte s megjátszani nem tudom őket, de nem is akarom. Azt akarom, hogy minden érzés, minden hangulat magával ragadjon, elraboljon egy csodás vagy hátborzongató helyre, ahol minden szennyét, minden varázsát a lelkemre ölelhetem és teljességében megélhetem.

Amit akarok, azt megcsinálom. Lehetne önpusztító hedonizmusnak is nevezni vagy végtelen szenvedélyességnek, de ritkán tudom, hogy hol a határ. Másoktól el nem tudom fogadni, hogy kereteket szabjanak, magamtól pedig ritkán kapok ilyen fékeket. Élek a mának, nem gondolva a holnapra, nem érdekelnek a következmények és elvetem a felelősséget. Olyan dolgok ez, amik rabigába hajtanak, amik elveszik az élet ... AZ ÉLET ÉRTELMÉT!
Szeretkezz velem nyilvános helyen; száguldjunk motorral a forgalommal szemben; bulizz velem, mintha az utolsó éjszakánk lenne; köpködjünk a Tower Bridgeről a sétálóhajók utasaira; vágjunk egymáson sebet és igyuk egymás vérét... S miért? Mert miért ne? Egyszer élünk, legyen teljes!

Amikor álmodom, akkor lebegek. Vannak napok, amikor jól esik egy takaróba bugyolálni magam és egy bögre kakaóval bámulni az esőcseppeket. Vagy kiülni egy pokróccal és egy könyvvel valamelyik Temze menti padra, s az alkonyba olvasni a szív fájdalát. Átölelni valakit és vele végignézni egy romantikus filmet, amiben a herceg tényleg megmenti szíve szerelmét. Egy lehullott levelet pörgetni az ujjaim között és lassú sétával népdalokat dúdolni az avaron gázolva.
Kellenek azok a nyugodt napok, amikor feltöltöm az elemeket, amikor mindent kikapcsolok magam körül, s csak a nyugalom érhet utól. Hiszen nemcsak a vadságtól élet az élet, de egy vasárnapi sült a haverokkal is a nagybetűs fontos része, ami ugyanolyan kiszakíthatatlan részem, mint az érzéseim.

Apámmal sosem volt felhőtlen a viszonyom, mondjuk úgy, inkább megtűrtük egymást. Ő egy vaskalapos rendőr volt, aki nem nézte szívesen az én lázadásomat, s amikor megtudta, hogy a lánya nem normális - az ő szavai - akkor kitagadott. Nem hiszem, hogy azóta beszéltem volna vele.
Illetve csak egyszer, mielőtt Londonba költöztem volna. Sosem értettem, hogy miért várt ezzel ilyen sokáig. Hogy benőjjön a fejem lágya vagy érettebbnek gondolt, mint ami voltam, nem tudom. Talán még most sem hiszek neki igazán, de amit mutatott, amit a saját szemeimmel láttam, annak nem tudtam nem hinni. Mesél varázslókról, egy Roxfort nevű helyről, titkokról és szemfényvesztésről, s amikor azt a tollat lebegtette, akkor ... akkor valami megfagyott bennem. Valami leviosa vagy micsoda...
Apám, a varázsló. Ezernyi kérdésem volt hozzá, de ő csak annyit mondott, hogy egy háború dúlt, ahol neki választania kellett, s ő minket választott és felhagyott a régi életével. Talán azért volt velem mindig bunkó, mert megbánta a döntését. El tudom róla képzelni.

A legjobb barátom. Világ életében ütközőpont volt apám és közöttem, ami méginkább igaz lett, miután elmondtam nekik az igazságot. Mindig is támogatott, megértett, feltöltött, vígasztalt, örült velem és nevelt. Máig nem értem, miért jött össze apámmal, annyira különbözőek.
Amikor apám előhozakodott a hatalmas titkával és a fogadalommal, amit anyámnak be kellett tartania, tudtam, hogy miért tartott ki mellette. Apám nehéz terhét cipelte ő is és már én is, mely még jobban összekovácsolt bennünket.

Az első, ami mindenkinek feltűnhet, hogy egyáltalán nem vagyok nőies. Bár szeretek csinosan felöltözni, a hétköznapokban inkább a férfiasabb megjelenést részesítem előnyben. Bőrkabátok, farmer, bakancsok, egyszerű pólók.
A másik, ami azonnal kiüti az ember szemét: a tetoválásaim. Tudom, hogy manapság még nem annyira elfogadott és egyes helyeken talán még el is ítélnének érte közszeméremsértésért, de ez vagyok én, így fogadjatok el. S különben is, mit ártok vele, ha kicsit színesebb vagyok.
A harmadik szemgúvasztó elem a hajam. Rövid, sportos, férfias. Ennyi.