Zsong a fejem, lélegzetem nehéz, a külvilágot egy tompa buborékként érzékelem, a hangok csak elnyomottan jutottak a fülembe, a színek összefolytak, szemem sarkából a folyosó is hosszabbnak tűnt így bizonyára, mint amilyen valójában volt. Lassan sikerült csak Liam arcát és hangját beengednem a buborékba, akkor is csak korlátoltam érzékeltem a jelenlétét. Igyekeztem agyam hátsó részébe űzni a rémképeket, a gondolatokat.
- Igen, arra én is rájöttem, hogy nem kellett volna ott lennem - jegyeztem meg rekedten. - Nem tudtam, merre megyek. Egyszer csak ott voltam...
Mély levegőt vettem, agyam egyre jobban kitisztult. Sikerült elkezdenem gondolkozni, gondolataim egyre rendszerezettebbek, tudatosabbak lettek.
- Nem csodálom, hogy engedély kell hozzá - ráztam meg a fejem. - A gyengébb gyomrúakat könnyen megviselheti.
Azt már nem tettem hozzá, hogy vagy azokat, akikkel hasonló történt, de biztos voltam benne, tudja, mire gondolok.
- Érthető, miért van rá szükség, alapesetben nem biztos, hogy zavarna - feleltem halkan. Az alapeset azonban nem most állt fenn... és nem tudtam megmondani, valaha fent fog-e még.
Keze megmozdult a derekamon. Érzékeim kitisztultak, a buborék kipukkant, ismét a magam ura voltam. Hasam görcsbe rándult, és szívem megindult, ahogy tudatosult bennem helyzetünk. Nem tudtam mást tenni, mint arra gondolni, hogy utána Jamesszel kerültünk ennyire egymáshoz, aznap este, mikor utoljára láttam, ki tudja, mennyivel azelőtt, mielőtt...
Mintha sünt nyeltem volna, szúrt a torkom, és akaratlanul is lesütöttem a szememet. Nem tudtam hirtelen hogy kezelni a helyzetet.
- Eléggé utolsó pillanati döntés volt, tegnap este még én sem tudtam, hogy ma itt leszek. - Ahogy válaszoltam, zavaromban kerültem a tekintetét. - Biztos vagyok benne, hogy jobban jártam volna, ha te vállaltad volna be körbevezetésemet - mosolyodtam el, bár kicsit erőltetetten.
Megráztam a fejem, ahogy elengedett, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, és kiverjem az emlékeket a fejemből.
- Hmm, nincs kedved egy kávéhoz? Én ölni tudnék érte.
Liamre néztem, és egy pillanatra haboztam. Gondolom, ezt ő is megérezte, ugyanis megfogta a kezemet, és ismét megszólalt:
- Gyere! Csak a folyosó végig! Ott van kanapé is, meg italpult.
Ez az érv meggyőzött, meg finom mozdulata is, így bólintottam egyet. Tudtam, hogy jót tenne érzéseimnek egy kis ital, és valami kényelmes, amire leülhetek, és nem a kemény padló - bár abban a pillanatban jól esett, sőt, segített a hideg, hogy magamnál tudjak maradni. Csak a folyosó végéig, emlékeztem, de ez a táv abban a pillanatban sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Gondolataim kissé elkalandoznak, a folyosón koppanó lépteinket hallgatom, és a visszhangot. Ilyenkor mindig piros gumilabdákat képzelek el, ahogy pattognak össze-vissza a falak között, vissza-visszatérve kiindulási pontjukhoz, de egyre jobban leeresztenek, a végén már annyira laposak, hogy nem mozdulnak semerre, és egy utolsó, elkeseredettel nyögéssel örökre ott maradnak, ahol földet értek. Milyen lehetne, ha ez tényleg így lenne! Minden, ami valaha elhangzott eme folyosó falai között, itt lenne, közel, elérhetően, csak egy kis lehelet, esetleg egy csók kéne, és máris régi önmaga lehetne. Meghallgathatnánk a tanárokat, pletykákba nyerhetnénk betekintést, vagy talán egy-egy diák legboldogabb, vagy éppen legszomorúbb pillanataihoz férhetnénk hozzá. Kétszáz évvel ezelőtti szóviccek!
A férfi hangja rángatott ki gondolataimból. A Termet említve elszorult a torkomba, de igyekeztem elterelni a figyelmemet.
- Igazából sokkal jobban tetszik, mint gondoltam, hogy fog - merengtem el egy pillanatra. - Bár ezek a magas, és díszített oszlopok elég csicsásak, de alapvetően tökre tetszik. Az Óriások terme különösképpen! Bár nagy volt a tömeg, így inkább nem mentem be, de nagyon ötletes volt.

Az emlékeim szellemei kísértettek nap mint nap, és nem tudtam, hogy kéne szabadulni tőlük. Bár kezdtem jobban lenni, a kedélyem jobb lett, de éjszakánként ködös látomások kísértettek, amik majdnem, mintha egy más korból származtak volna. A robbanás, a por, a szívem dübörgése, a sikolyok, a holttestek, halálos átkok mindenhol, varázslók, akik társaikat siratják, társaikat öldöklik... egy más élet szüleménye lenne tán?
Mellkasomon, szívem fölött azonban ott lógott a lánc - a lánc, amit Jamestől kaptam, a hideg, rideg anyag, ami emlékeztet, és nem engedi, hogy felejtsek, én pedig végtelenül hálás vagyok neki ezért. Még azokon a napokon is, mikor sötét felhők telítik be az eget, és olyan sötét van, hogy még a csillagok sem látszanak; én tudom, hogy ott vannak, és tenyerembe fogom a medált, tudván, hogy ott világítanak, és emlékezvén mindenre, ami történt.
Ellentmondó talán, hogy azt kívánom, ne felejtsek? Nekem nem. Akármennyire is fáj, ami történt, mindörökké megőrzöm majd, nem kívánok felejteni - a szívembe zártam, a bőrömbe ivódott, ahogy a por is aznapról és a bűbájok, amik eltaláltak, a törmelék, amit belélegeztem, a testem is reagált, a fél szemem világa, ami elveszett, szintén egy örök heg, egy nyom, ami segít mindörökké emlékeznem arra, hogy miket éltem át egykor, talán egy jobb időben, jobb korszakban, mikor már csak az ükanyák beszélnek a rossz időkről, és az unokák megint önfeledten járhatnak iskolába.
Szelíd kezek fogtak meg, és emeltek fel, elszakítva hátamat a kemény faltól és a hideg padlótól, amik a támaszt, a biztos, hideg pontot adták, amire tudtam összpontosítani, hogy bár a gondolatok tengerében úszkáltam, ne fulladjak bele. Megtántorodtam, de továbbra is tartott, így csak egy suta mozdulatnak tűnt pillanatnyi kibillenésem. A fejem ködös volt, a szemem nem akart fókuszálni, mintha nem is rá néztem volna, hanem valahová túl, messze, az emlékek által kísértett földre...
Aztán mégis sikerült, enyhén elnyílt ajkakkal, oldalra biccentett fejjel tudatosult az előttem álló, aki felsegített, és rácsodálkoztam, hogy nem egy ismeretlen arc lebeg előttem, hanem Liam.
- Én... én... - motyogtam, de először alig jött ki hang a számon. - Csak... láttam a Lélegzők Termét...

A Háború mindenkit megviselt, még azokat is, akik nem tudtak róla. Kisgyerekek maradtak árván, nagyobbak nem értették, miért sírnak a szüleik, diákok rettegtek, mikor ki lettek menekítve a kastélyból. Voltak, akik a háttérből cselekedtek, mások a frontvonalon harcoltak, megint másoknak pedig esélye sem volt másra, mint csendben figyelni.
Számomra kérdéses sem volt azon az éjjelen, melyik csoportba fogok tartozni.
A Roxfort Ostrománál szülők haltak meg egymás kezét fogva, ikertestvér veszett oda, ártatlan vér folyt az iskola szent köveire. Én egy barátot, egy meleg, tüzes szerelmet vesztettem el, és a fél szemem világát. Lelkemen mindkettő nyomot hagyott, és bár a seb behegesedett, a gondolatok időről időre előtörtek, figyelmet követelve maguknak.
Nem tudom már, kinek az ötlete volt; talán házvezetőm vagy SVK tanárom vetette fel - megmondom őszintén, összefolynak az események. Így kerültem a Mungóba, mikor korábban fogalmam sem volt, hogy ilyennel foglalkoznának ott. A kezelések segítettek - lassan, de biztosan elindultam a feldolgozás, az elfogadáshoz vezető ösvényen. Már jártam az ispotályba egy ideje, mikor orvosom egy nap bejött, ám nem egyedül, ahogy szokott.
- Blue, bemutatom Liam Averyt. Gyakornok itt, a Szent Mungóban. Mostantól ő fog átvenni téged.

Magam sem teljesen tudtam, mit kerestem itt. S bár bármikor a jövőmre gondoltam, fogalmam sem volt, mit szeretnék kezdeni vele, abban biztos voltam, hogy a gyógyítói szakma elég távol áll tőlem.
- Jót tenne, tényleg. Kimozdítana a szokásos környezetedből - mondta Liam, mikor szóba került a a nyíltnap.
Hetedévemet töltöttem a Roxfortban. Ki tudja, talán még gyógyító is lehet belőlem.
Azonban egész végig kényelmetlenül éreztem magam. Nem voltam jól, irritált a tömeg, a látogatók, tanulók és tanárok elegye. A csatára emlékeztetett, érzékeim azonnal kiélesedtek, mindenre felkaptam a fejem. Idő kellett, hogy lenyugtassam magam.
Valahogy elkeveredtem a tömegtől, de nem bántam, jól esett csendesebb folyosókon lófrálni. Minden teremnek bekukkantottam az ajtaján (egy-kettő tényleg érdekesnek tűnt), és egészen lenyugodtam, ahogy csak úgy sétáltam. A következő, elzártabb helyiség felkeltette a figyelmemet, ám benézve nem várt látványban volt részem. A Lélegzők Terme.
Elborzadtam. A lábam szabályosan földbegyökerezett, szívverésem felgyorsult. Csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel, fülemben dobolt a vér. Tudtam, hogy az iskola egy kevésbé publikus szakaszába léptem.
Az agyam villámmódra kapcsolt, a bent fekvő, gyakran tehetetlen emberek látványa, az, hogy csak úgy kísérleteztek rajtuk, bizarr képeket ültetett a fejembe. Felvillantak az Ostrom utáni holttestek, aztán ártatlan emberek, amint épp megkapják a Sötét Jegyet. Tehetetlen csecsemők, amint nem tudják, miért nem tér vissza többet az anyjuk, és élő emberek, akik testét felnyitották, hogy megnézzék, milyen hatása lehet egy bizonyos méregnek a szervezetre...
Nem bírtam ki.
Szám hangtalan sikolyra nyílt, az irtózat átjárta minden porcikámat; megmozdultam, majd már futottam is, lábam vitt, nem láttam, merre, csak futottam, el minél messzebb, el az ártatlan áldozatoktól, az emberi báboktól... James, James, James, miért nem lehetsz most itt velem?!

Nem tudtam, hol lyukadtam ki. Egy végeláthatatlan folyosónak tűnt, a közepén lehettem talán? Nem tudtam mit kezdeni, a lábam feladta, az egyik fal tövébe rogytam, arcomat a remegő kezeimbe temetve.

Fogalmam sem volt, mit érezhetnek a drogosok, korábban még részeg sem igen voltam, de ha valahogyan le kellett volna írnom, hogy az eddigi tapasztalataim alapján milyen lehet, én ezt a jelenetet képzeltem volna el. Nem érzékeltem semmit a külvilágból, nem láttam, és nem is hallottam. Forgott velem a világ, szemeim előtt esőtáncot járt a színek kavalkádja, fülemben kántálásuk visszhangzott – sikeres is volt a művelet, kopp, kopp, hullottak a cseppek, a feketék, fehérek, lilák, kékek, pirosak. Még a szivárvány is szomorú volt, elhullajtotta a könnyeit, remélve, hogy valami újat, jobbat hozhat létre segítségükkel. Már nem létezett a helyiség, a Műterem, Minnie sem mellettem, sőt, talán én magam sem, csak egy alaktalan lélek voltam, még szívem sem volt, nem éreztem se fájdalmat, se örömöt, se szomorúságot, jó kedvet sem. Nem éreztem, hogy festek, a rám hulló, a földről felcsapódó festék nyirkos érintése sem jutott el a tudatomig. A forgás erősödött, a zajtól majd’ beszakadt a dobhártyám, az ecsetet sem éreztem a kezemben, azt sem, hogy létezett volna a kezem. A szivárvány elnyelt, belefulladtam az esőbe, nem csak kinézetem, lelkem is megszínesíti most, tetőtől talpig befed, és átmos, én meg csak úszok, próbálok a felszínre jutni, de mindig újabb és újabb adag szín állja az utamat, mintha azt parancsolnák, „most nem szabadulsz, míg rendbe nem jössz.” Nem tudtam, ez mit jelent, nem értettem, miért kéne meggyógyulnom, az emlékeim is elpárologtak, talán épp azok alkottak felhőket a fejem felett, melyekből most is hulltak rám a színcseppek. Fellélgezetem, friss levegő hatolt a tüdőmbe, mintha tényleg víz alatt lettem volna, és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy mintha hónapok óta most jutottam volna először oxigénhez.
Hirtelen csend lett. Ijesztően mély, hangtalan csend, amilyen talán még odalent, a tenger legmélyebb, legsötétebb részein sincs. Megszűnt a forgás, az ordibálás. A szemem csukva volt. Ki-be, ki-be, lélegeztem. Elkezdtem érezni az ujjaimat, először a jobb, majd a bal kezemen, majd a lábaimat, a szívem heves dobogását, ahogy majd kiugrik a helyéről. Kipp-kopp-kipp-kopp, először egy, majd egyre több apró koppanás jutott el a tudatomig. A felemelt kezemet lehúzta az ecset súlya. Leeresztettem. Most vettem észre, hogy térdelek. Most a festékszag lepte el a tudatomat, kitöltötte az orromat, akár a benzingőz a rosszabb kocsik kipufogójából. A festéktál átázott ruháim hideg, zuppanós érzéssel ragadtak a bőrömhöz, hajam nedves fürtökben ragadt az arcomhoz, a homlokomhoz, a tarkómhoz.
Kinyitottam a szememet. Enyhén elnyílt ajakkal néztem fel a lányra, aki ott volt tőlem, nem messze, mindene tocsogott a festéktől. Egy festékcsepp hullott az orromra, a hirtelen ért érzéstől egy pillanatra meglepődve megráztam a fejemet. Meg mertem volna esküdni, hogy a lány szája szeglete megrándult, mintegy viaskodva az érzéseivel. Egy másodperc múlva kövér csepp hullott alá, a lány hajára, majd ahogy eloszlott, egy része végigfolyt az arca szegletén.
Váratlanul, de annál tisztábban, őszintébben tört ki belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni. Csak nevettem, és nevettem, teljes szívemből, felszabadultan. Elterültem a padlón, és festékangyalt csináltam a karjaimmal.
Fogalmam sem volt, mit festettem, de nem is érdekelt. Nem néztem meg, mi került a falakra, a plafonokra. Nem számított. Másból lett az igazi műalkotás.

Maradsz és éltek, vagy elmész utána.
A kimondott szavak, mint gumilabdák pattogtak a koponyám, majd a Roxfort falai között. Két évet töltöttem ezen ódon falak között vele, itt kezdődött és itt is ért véget a történetünk. A kezem a nyakamba vándorolt, ujjaim rátaláltak a láncon lógó medálra, és a tenyerembe szorítottam azt. Egy apró majmot mintázott, egy banánnal a kezében, a természetemre és az általa adott becenevemre egyaránt utalva. Varázslattal lett megerősítve, hogy ne adja fel olyan korán, mint a mugliké, és én áldom az eszem, hogy eszembe jutott, mikor kaptam – sosem gondolta volna, hogy lesz olyan idő, mikor már nem tudna újat adni nekem.
Ahogy átölelt, fájó gondolatok tömkelege öntött el. Itt volt mellettem ez a lány, akivel akár idegenek is lehetnénk - ugyan háztársam volt, évfolyamtársam nem, eggyel alattam koptatta a padot -, és mégis… most közelebbinek éreztem magamhoz, mint barátaim nagy részét. Barátok… Vajon annak mondhatom-e őket? Még ma sincs fél éve a Roxforti Csatának, és bár az elején megértően viselkedtek, volt olyan, aki egy hónap elteltével közölte, hogy ne legyek annyira magam alatt, van még hal a vízben… Theával ezóta a beszélgetés óta nem találkoztam, a levelekre, ha küldött akár egyet is, nem válaszoltam – biztos nem lehetek benne, ugyanis Pitypangom mindig megérezte, ha olyan levélről van szó, amit nem akarok megkapni, és elrejtette őket előlem, vagy véletlenül elveszítette kézbesítés közben.
Fájt. Theát mindig is olyannak ismertem, aki megért, és jóban-rosszban mellettem van. Bár veszekedtünk, volt, mikor nem álltunk olyan közel egymáshoz, az egyik legelső barátom, akit a Roxfortban megismertem, és a legszorosabb is… Legalábbis korábban azt hittem. Mára már semmiben sem lehetek biztos.
Ahogy lehajtottam a fejemet, vörös bozontom az arcomba hullott, így a mellettem ülő nem láthatta a rajta ülő kifejezést. Visszaemlékezve én sem tudnám megmondani, mit éreztem vagy gondoltam – hirtelen valami furcsa késztetés lett úrrá rajtam, és tudtam, hogy most engednem kell neki. Kibújtam a kar alól, és a velünk szemben lévő kupachoz léptem. Festékek.
Nem tudtam, mit csinálok, szinte öntudatlanul mozogtak a kezeim, ahogy felmarkoltam a tégelyeket, az ecseteket, a palettát. Állványt nem kerestem, arra most nem volt szükségem, az egész helyiség volt most a vásznam. Egyetlen apró vonallal kezdtem, épp, hogy csak nyomott hagyott a falon az okkersárga színezék, de nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy elhatározzam magam. Még a szokásosnál is kevésbé érdekelt a hajam, a ruhám. Ecsettel kezdtem, majd a pálcámhoz nyúltam, aztán a kezem jött, tenyerem kaméleonként változott. Az egyik tégely felborult, színét a cipőm vette át. Vonásaim lendületesek voltak, egyre nagyobb hévvel festettem. Varázslattal a plafonra is juttattam, onnan lecseppent, pettyenként színezve át a hajamat, a vállamat, a hátamat. Elfeledkeztem arról, hogy más is van mellettem, az előző témánkról, a gondolataimról. Csak a festék miatt nyirkos keze érzete jutott el a tudatomig.

Ha valaki elkapna a folyosón, megfogná a vállamat és megfordítana, majd nekem szegezné a kérdést, hogy van-e valami, ami azóta kísért, hogy megtudtam a származásomat, valami, ami inkább átok, mint áldás az új életében, az arcába nevetnék, és nevetve kezdenék el ugrálni a pálcámból kilövellő szikrák között, melyek, akár apró csillagok vennének körül, majd szembefordulva vele, a legszélesebb mosollyal az arcomon közölném, hogy a mágia a legjobb dolog a világon. Ha egy ismerősöm, távolabbi barátom tenné ugyanezt, az ajkamba harapnék, ahogy felé fordulok, és a szemébe nézve azt mondanám, „mindennek van árnyoldala – amivel teremteni lehet, azzal pusztítani is.” De ha a belső körömből, a számomra legfontosabb emberek közül kérdezné meg valaki, felülnék a legközelebbi ablaknyílásba, és az ablakon kimeredve szólalnék meg, halk hangon. Ugyanis épp ez az, van valami, ami kísért, a szó legszorosabb értelmében, és most nem James emlékéről van szó. Mindent tudunk, hisz itt vannak körülöttünk, gyöngyházfényükkel bevilágítják a folyosókat, a legintimebb pillanatokba lebegnek bele a falakon át, hidegzuhanyként érhet a megjelenésük, ha éppen az útjukban álltál.
Mikor először léptem be a kovácsoltvas kapukon, és szájtátva bámultam az ezernyi fényes, lebegő gyertya által megvilágított elvarázsolt mennyezetet, majd egy hang sem jött ki a torkomon, mikor a Teszlek Süveg dalra fakadt, már akkor szemet szúrtak nekem. A kicsi, 11 éves, ártatlan Blue, aki gyerekebb volt, mint valaha, hisz éppen akkor, valósidejű 3D-ben tapasztalta, hogy csodák igenis léteznek, és az álmok valóra válhatnak, amiben mindig annyira erősen próbált hinni, amennyire tudott, már ő is tudta, hogy mennyire természetellenes, hogy ez valami, aminek nem kéne léteznie, és aminek már csak a gondolatától is kirázta a hideg.
Számomra ez nem volt vicces, sem megnyugtató, és egy biztos alapot sem adott, amikor a Halálra gondoltam. Sokkal szívesebben éltem volna a muglik tudatlanságában, mint úgy, ahogy most, tudván, hogy az örökkévalóság keserű, szürke íze vár rám. Új testbe akartam születni, máshova, más családba, talán nem is ember lettem volna, semmit nem tudván arról, ami előttem volt, és arról sem, ami utánam fog történni. Nem akartam alaktalan foltok között, halványuló emlékképekkel egy homályos üvegen át bámulni azt a valamit, aminek már nem lehettem a része.
Nem válaszoltam neki. A megjegyzése, mely nyugtató akart lenni, ismét előhozta a sok ideje eltemetett gondolataimat, és nem akartam, hogy ez a részem most előrekerüljön. Kevés ember van, akinek elmondom ezeket, James távozásával még inkább. Sem az idő, sem a hely, sem a ki nem megfelelő e gondolataim kifejtésére most.
Az ajkam cserepesnek látszott a tükörben, a hajam kuszának, a szemem alatti karikák a kialvatlanságról tanúskodtak. A gondolat, mely cikázott a fejemben, győzni látszott, enyhén szétnyílt ajkakkal néztem a másomat. Hónapok óta először mintha – épp, hogy csak egy leheletnyivel, de – csökkent volna a szívemre nehezedő súly. A világ, a Műterem, a Roxfort nem létezett számomra, csak én álltam ott, szédülve, a homályosan tükröződő képem, és a csillagok ablakon át beszűrődő fénye.
- Törött, mégis egész. A darabokkal együtt egész.
A hang idegennek hatott, ahogy áthatolt a dobhártyámon, a káprázat meghasadt, a világ forgása hirtelen megállt, és ott álltam, a félhomályos helyiségben, ugyanúgy, ahogy az elmúlt negyed vagy akár három órában is, nem tudtam, az időérzékem nem működött. Kicsinek éreztem, és összehúztam magamat, mintha bármelyik pillanatban rám szakadhatott volna a plafon, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha meztelen lennék, átkaroltam magamat, és kirázott a hideg, ahogy lerogytam a fal tövébe, hátamat a hideg felületnek nyomva. Hideget éreztem, a szívemben, bár fogalmam sem volt, honnan jött. Nem tudtam, mit keresek ott, ahol vagyok, vagy hogy miért azzal, akivel.
Amit tudtam, az az volt, hogyha bármit is éreztem volna az elmúlt percben, ott, a tükör előtt állva, nyomtalanul eltűnt, magamra hagyva a gondolataimmal.

Reakcióját hallva csettintettem a nyelvemmel, de nem fordultam vissza, úgy válaszoltam.
- Jogos.
Normális. Mikor kislány voltam, az volt a normális, hogy felmásztam a kis kertünkben lévő egyetlen fára, hogy elbújjak, apa pedig azt tettette, hogy sehol sem talál. Hogy beleugrottam a frissen összereblyézett levélkupacba - apa önkéntesen kisegített a közeli kis parkban -, szétszórva a leveleket ezerfelé, a szél is felkapta és arrébb reptette őket, mire apa megkergetett a gereblyével. Hogy az eső után a kertben hemperegve összesaraztam a ruhámat, majd nevetve bújtam el a házban, apa pedig a sáros lábnyomokat követve Sherlock Holmes-ot játszott.
A roxforti levelem érkezése után rengeteg minden megváltozott. Ki lettem szakítva az eredeti környezetemből, és az év háromnegyed részére beköltöztem egy ódon kastély falai közé, persze, az elején nehéz volt megszokni, de ki ne imádna mágiát tanulni? Szépen kialakítottam egy rendet, megszokást, ami tökéletesen megfelelt, és bár eleinte nem sok barátom volt, még így is jól éreztem magam. Aztán jött James, és mint egy hurrikán, felforgatta az életemet. Persze, akkor arra gondoltam, az volt a hatalmas változás - akkor még fogalmam sem volt róla, nem is sejthettem, mi fog azon a május másodikai estén történni.

Nem hinni a szerelemben. Nem hangzik olyan idegennek. Régen nem így voltam vele, egyszerűen csak elképzelni sem tudtam, hogy lenne valaki, aki engem választana a szerelme tárgyának. Ő bebizonyította, hogy tévedek. Viszont most... A csillagok fényesen világítottak az égen, és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha elmosolyodtak volna. Mintha a herceg mondta volna: "Itt vagyok."
Enyhén elnyílt ajkakkal néztem, és könny futott a szemembe, de gyorsan elfordultam, hogy ne vegye észre. Amikor egy pillanat múlva felnéztem, már nem voltak ott.
Viszont most... Most úgy hiszem, többször nem történhet meg velem.
- Nem lehet elfelejteni - suttogtam, inkább magamnak, mint Minnek. Magamnak feleltem, halkan, és a festővászonnak, a festékes tubusoknak, a falaknak, a csillagoknak. - Minden és mindenki változik. Minden, amit látunk, hallunk, érzünk, egy kicsit befolyásol minket. Aztán jön egy esemény, egy mozzanat, egy pillanat, és nagyobb nyomot hagy bennünk, mint bármi más. Ilyen volt, mikor eljöttél értem - néztem fel még egyszer az apró, fénylő pontokra -, és a távozásod is.
Azt akarja, hogy tovább lépjek, tudom, érzem, akármilyen közhely is, de így van. Aki szeretett engem, nem akarná, hogy az ő halálán búslakodva sorvadjak el.

A tükörnek, amihez léptem, kopott volt a kerete, de valami kedves, levél minta volt rajta. Az egyik sarkát elvágta egy repedés a többitől, és máshol is sérült, kopott volt, én mégis mindig ezt a tükröt használtam, ha szükségem volt rá. Törött volt, mégis egész.
Min is ezt mondta. Közelebb léptem a falhoz és a rajta lógó tárgyhoz, leheletem bepárásította az üveget. Az orrom hegyét hozzáérintettem a felülethez, az kellemes, hidegen hatott. Minden olyan volt, mint régebben. A szemem kékje világított a vörös hajamhoz képest, az orrom bal oldalán ott volt a sebhely, amit még kis koromban szereztem, és a jobb orcámon a három kis szeplő, háromszög alakban, amint egyszer megjegyzett James, hogy mindig megkeresi az arcomon. Azonban a fehér nyakamon szinte világított a pár hónapja szerzett, új forradás. Eszemben sem volt eltakarni. Büszke voltam rá, hogy én is ott voltam, segíthettem, vállt vállnak vetve harcolhattam a többiekkel a jobb reményében. Ő is ott volt. Ő is harcolt. "Blue" - az utolsó szó, amit a szájából hallottam.
"Törött volt, mégis egész."
Fogalmam sincs, hogy kimondtam-e, vagy csak a gondolataimban visszhangzott a fejemben megfogalmazódó mondat, a gondolat, ami már hónapok óta élt bennem, mégis, most, a régi, enyhén poros tükör előtt állva közelebbinek éreztem magamhoz, mint eddig. Végigsimítottam a hajdan törött karom ujjait a felületén, érezve a repedéseket, egyenetlenségeket.

Kérdésem, bár válaszra várt, nem zökkentette ki. Ahogy lenézett a kampóra, a fény megcsillant a fémen, a gyertyák megvilágították az arcát, ám a füst és az arcába omló haja által vetett árnyék mégis kísérteties hangulatot adott az elém táruló képnek. Fejemben máris megjelentek a színek, a vonások, a paletta, hogy milyen technikával tudnám élethűbbé tenni a csillanást és miképp adhatnám azt a tompa fényt a szemének, füstbeburkolva az egészet. Szemem előtt megjelent a vászon, az arányok, hogy milyen rétegben kéne festenem, hogy lehetne minél természetesebb a hajának a vonulata... Meg kellett ráznom a fejem, hogy kizökkentsem magam, emlékezve, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat. Nem is akartam tudni, milyen tekintettel bámulhattam rá az imént, és hogy mennyire udvariatlannak hathattam.
Láttam, ahogy a gondolatok elöntik a szemét, ahogy a szája enyhén megrándul és a homlokán alig látható mélyedés jelent meg, ahogy elgondolkodott. Hirtelen szólalt meg, és mégsem - mellkasa megemelkedett, mielőtt rám nézett volna, és ironikus kérdése ellenére valamilyen szinten tényleg meglepett a válasz.  Igen, Minervának tényleg elég sok barátja volt, utálói sokszor felhasználták ezt egy kifogásolható pontjának, és ha nyitva tartod a szemed, látnod kell, hogy tényleg, az esetek döntő többségében nem egyedül időzik, hanem valaki társaságában vagy épp útban van valakihez. Fel lehet ismerni, hogy kik a tényleges barátai, és kik a nagyon jó ismerősei, mindkettőből nem kevés jutott neki, bár az én szememben ezt aligha lehetne felróni neki. Ami engem meglepett, az az volt, hogy megannyi ismerős és barát között, hogyan szúrt ki engem, így, akit talán "jobb ismerős"nek lehetne titulálni vagy annak sem, és miért szakított időt erre? Azt mondja, szerette volna látni a mosolyom. De hogy tűnt neki ez egyáltalán fel...?
Az idők során megszoktam, hogy nem szokott az embereknek annyira feltűnni, vagy ha mégis, inkább pletykát csináltak belőle, mintsem hogy érdeklődtek volna, mégis mi ütött belém.

De nem szólaltam meg, csupán vártam. Látszott rajta, hogy még van, amin gondolkodik, és még ha nem is mond el semmi különöset, azzal, hogy megszólalok, talán ismét bezárja azt a gondolatot magába, legyen szó bármilyen jelentéktelen apróságról is. Nem elég hallgatni, tudni kell jól hallgatni, ahhoz, hogy megértsük az embereket.
És igazam volt, a következő pillanatban meg is eredtek a szavak a szájából. Tudtam, hogy igazat mond, biztos  voltam benne, de abban nem, hogy a teljes igazságot, de az nem is számított. Már azért is hálás voltam, hogy ennyit megosztott velem.
- Tudod, normális esetben az elsők között lennék, akik megpróbálnák feldobni valahogy a légkört - szólaltam meg halkan, tudva, hogy nem halogathatom tovább. - Az egyetlen bökkenő, hogy nem éppen "normális eset" van.
Lassan kezdtem bele, megrágva magamban a szavakat. Sokat könnyített volna a helyzeten, ha tudtam volna, mit várt most tőlem.
- Nézd, nem teljesen értem a kérés-kérdésed, hisz tudod, mi történt. Mit mondhatnék még? - fordítottam el a fejem.
A művészsaroknak volt egy elvarázsolt falrésze, ami akárcsak egy ablak, úgy funkcionált, a Roxforti birtok esti sötétje hatolt be a terembe, azon néztem most ki. Egy pillanatra elmerültem  a csillagokban, és eszembe jutott a mese a hercegnőről és a csillagokban lakó kedveséről, és akaratlanul is halvány mosoly kúszott a szám szélére, de azon nyomban keserűvé vált.

A szavak csendesen szóltak a számból, abban sem voltam biztos, hogy én mondtam őket, s lábaim magamtól indultak meg, cipőm talpa kopogott a helyiség padlóján.
- A szerelem egy borzasztóan illékony dolog, van, akinél csak egy két hétig tart, másoknál pár hónapig, de csak a mesékben örök. Szeretek hinni a mesékben, szeretem őket összemosni a valósággal, de a másik énem pontosan tisztában van a dolgok mibenlétével. Hogy mi volt Jamesszel? Fantasztikus kérdés. Talán elmúlt volna, lehet, egy hónap, egy hét múlva már lehajtott fejjel mentünk volna el egymás ellen a folyosón - egy pillanatra megbicsaklottt a hangom és ismét a sajátomnak éreztem, de erőt vettem, és folytattam -, de nem a "mi lett volna, ha" a lényeg. Nem lehet tudni, ahogy történt, úgy történt. Bár akkori szemmel nem tartottam épp valószínűleg, de lehet, pont én vetettem volna véget a kapcsolatunknak, ki tudja. De így, hogy az történt, ami... - nyeltem egyet, egy éles kanyart vettem, úgy folytattam tovább a járkálást. - Erőszakkal elválasztották tőlem, és így akarva-akaratlanul is mindenbe beleszóltak. Lehet, amúgy túltettem volna magam rajta, de most fogalmam sincs, képes leszek-e rá. Hónapok teltek el május másodika óta, és még mindig nem tudok úrrá lenni rajta. Senkinek nem kívánom, hogy ezt kelljen átélnie, amit nekem... - ráztam meg kiábrándultan a fejem.

Egy percig nem szólaltam meg, hallgattam a légzésemet, a szívdobogásomat figyeltem, majd megálltam az egyik falnál lévő tükörnél, amiből betegesen sápadt arcom és karikás szemeim bámultak vissza rám. Felemeltem a kezem és megérintettem a tükörképemet.  
- Ha az ember elveszti a bal szemét és egy szerette életét, saját maga fogyatékosságát jelentéktelennek, sőt igazságtalannak fogja tekinteni. Hogy lehet, hogy míg ő az életével, én csak a fél szemem világával fizettem érte...? - Most rezzenéstelen, bár halk volt a hangom. - Voltak tiszta napjaim. Mikor a felejtés édes leheletével az arcomon ébredtem, mikor nem emlékeztem sem a háborúra, sem a Roxfortra. Egy egyszerű, tizenéves lánynak éreztem magam, hónapok óta akkor a legjobban. De a varázs csak addig tart, míg tükörbe nem nézel. Ott minden olyan, mint régen. Talán kicsit beesettebb, sápadtabb az arcom, de ez akkor, a hajnali félhomályban nem szembetűnő. A lényeg az, hogy ép vagyok... - A kezemmel eltakartam a tükörképemen a fél szemem. - A tükörben ott van mind a két szemem, hiába olyan számomra, mintha csak a jobb maradt volna, hiába nem tűnik mostmár fel. A tükör emlékeztet, mi történt, eszembe juttatja a múltat és nem enged felejteni.

Ahogy kinyitottam az ajtót, még ízelítőt kaphattam a bent honoló sötétségből, ám szinte azon nyomban ismerős hang, Minerva hangja ütötte meg a fülemet, vele egyidőben pedig apró, táncoló lángok tucatjai gyúltak lángra, szerte a helyiségben. Biztos, hogy helyiség lenne az? Falai voltak, plafonja, ajtaja, szanaszét heverő tárgyak, zárt környezet, a terem mindennemű fogalmát kimerítené, ám abban a pillanatban én ott megrendültem, mint az ember, akinek azt mondták, a Föld lapos, erre kiderül, mégse lehet lezuhanni a szélén. Egy általam alapigazságnak tartott dolog kezdett széttöredezni, én pedig a repedésein keresztül láttam a világot - mintha csak álmaim kezdtek volna valóságos alakot ölteni. Akár egy mesébe csöppentem volna, úgy láttam most mindent - a falak eltűntek, a mennyezet megnyílt, a tenger vad hullámai maradtak csak, és a kísérleties fények, amik megvilágították magát a megelevenedett kampókezet...
Megbabonázva figyeltem az átalakuló teret, aminek tényleg csak a fantáziám szabott határt, ami azért elég nagy szó. Az első döbbenet elmúltával a lányra neztem, Hookra, vagy talán Hookinát kéne mondanom? Maradjunk a Hooknál, a mai világban már minden lehetséges, véletlenül sem az a nevem, hogy "kék"... Szóval a lányra bámultam, szinte megbabonázva, ajkaim enyhén elnyíltak egymástól. A mondott pillanatban tényleg felfedeztem a macskát, ki képzeletemben máris ádáz krokodillá alakult, fújás helyett pedig állkapcsát csattogtatta, és mikor nyitva volt, halk ketyegés hallatszott a gyomrából.

Minnie szellemessége magával ragadt, a hangulat megigézett, a pillanat elvarázsolt, és azon kaptam magam, hogy csillogó szemekkel nevettem. Nem voltam görcsben az izmaim, készen állva, hogy bármelyik pillanatban ugorjak vagy előkapjam a pálcám, nem pillantgattam hátra, hogy figyeljem, utolértek-e már, nem képzeltem be hangokat és nem idegeskedtem. A pillanat elkapott, beszippantott, és már nem emlékeztem, mi volt hónapokkal ezelőtt, se arra, min gondolkodtam öt perce. Az a világ megszűnt létezni, csak az számított, ami itt volt, idebent, a kis művészsarokban, ami mindig is az egyik kedvenc helyemnek számított, és ami most több volt minden másnál - átjáró egy másik világba, Sohaországba, a gondtalanság mezejére.
Elengedtem magam és nevettem, mikor megpörgetett, aztán már húznia se kellett, mentem én magamtól is, talán repültem, lélekben biztosan, szárnyalt a lelkem és a fantáziám, és már nem tudtam elválasztani a valóságot a képzelettől, de nem érdekelt most, mi van máshol, csak ez a csodálatos perc, ami bár örökké tarthatott volna.

A csillagos ég festménye nem korlátozódott többé a vászon keretei közé, és bár egy pillanatra belém csapott a felismerés, hogy hé, ezt én festettem, ez nem számított akkor - a festék elmosódott és kivetült, megfestve az eget a képzeletemben, és ott világítottak a híres csillagok is, fényesebben, mint valaha, "jobbra a második csillag"...
A félhomályos sötétség feloszlott, arany derengés jelent meg a szélén, a hercegnő, ki a mesében volt, az ablakban bámulta a tündöklő eget, mely mintha most még gyönyörűbb lett volna, szinte mosolygott a kedvéért, én pedig megbabonázva figyeltem Hookomat, amint továbbszövi a történeteket.
Az ég kivilágosodott, baguette szagot éreztem a levegőben, az Eiffel torony ott magaslott előttem, a képek jeleneteket festettek meg, történeteket regéltek nekem egy jobb világról, egy vidámabb életről, emberi nevetés, a gitár hangja vett körül, mígnem csattant a kard, Hook legyőzte az ellenfelét, a tündérek szétriadtak az éles hangtól.
Visszatért a tenger, vadabb, mint korábban, a tajték sötét árnyakat vet a falra, szinte érzem, ahogy belélegzem a sós levegőt, majd megjelenik a lábam alatt a móló, nem szédülök többé a hullámok hátán, szilárd fatákolmány a lábam alatt, szemben a hatalmas, tiszteletet parancsoló oroszlánnal, kinek üvöltése hetedhét határon is túl hallattszott...

Csend. Fület sértő, éles csend. Tiszta levegő, óra ketyegés. Az égbolt lassan visszaszivárgott a maga keretébe, az oroszlán visszaült a néma mozdulatlanságba, a gitáros nem pengette többször a húrjait, a királykisasszony visszavonult a várba aludni, a tenger megszűnt ringani, én pedig ott álltam, a felszívódó látomás közepén, ledermedve, és ijedtem kaptam volna utána, hogy ne tűnjön el, naradjon még egy kicsit, de már késő volt. Falak, ajtó, plafon, bezártság. A szoba visszanyerte a szobai jellemzőit, Hook eltűnt, csak a lány maradt, a lány, aki... Megnevettetett. Ilyen jóízűen, tisztán, önfeledten, egyszerűen nem emlékeztem, mikor nevettem ilyen őszintén valójára, mikor még a szemem is velem együtt nevetett. A lány, aki olyat tett értem, mint a barátaim sem, a lány, aki meg akart nevettetni és el is érte, a lány, aki Hooknak öltözött miattam. Forgolódtam a teremben, egy apró szálat, fonalat kerestem, amibe belekapaszkodhattam volna, hogy segítsen nekem.
Ránéztem. Hallottam a kérdéseit, fel is fogtam őket, talán csak a tudatomig nem jutottak el teljesen. Egyetlen, megválaszolásra váró kérdés maradt bennem, amire minél előbb hallanom kellett valami megoldást, minden más ráért utána. Észrevettem, hogy a nagy kaland közepette kiesett a fülem mögül a pennám, most felvettem a földről es visszatettem, majd zavartan megdörgölve az orrom szélét, kicsit talán udvariatlanul figyelmen kívül hagyva a kérdését, de csak egy válasz kellett nekem, utána ő is meg fogja kapni, megszólaltam.
- Miért? - tettem fel halkan az egyértelmű kérdést. - Miért tetted ezt, miért dolgoztál ennyit csak ezért?

Az évnyitó után nem tudtam aludni, bár ez nem csoda a történtek függvényében. Csak forgolódtam és forgolódtam, mígnem a takarómba végérvényesen belegabalyodva lezúgtam az ágyamról, de ezt már a szobatársaim sem tűrhették, akik valószínűleg véreres szemekkel feküdtek a hátukon a baldachinos ágy tetejét bámulva miattam, az egyikük, kinél végleg elszakadt a cérna, még hozzám is vágta az első keze ügyében kerülő tárgyat, pontosabban a fél pár cipőjét, de csak a falat találta el, szerencsére. Mikor végre hajnalban nagy nehezen egy percre végre átadhattam volna magamat a boldog öntudatlanságnak, mégsem volt az annyira boldog. Rémálmodtam, a kilenc újoncról, akik körbevették a lángban égő Földgolyót - mániákus nevetésük még ébredés után is visszhangzott a fülemben.

Egy éve megvetettem volna magam, amiért ilyen korán tettem tisztelet reggel a Nagyteremben, most mégis, kín volt már csak eddig is várni az álmatlanságtól fetrengve, ami alatt ha százszor nem, akkor egyszer sem fogadtam meg magamban, hogy ma biztosan elmegyek Madam Pomfreyhoz valami altató-nyugtatóért is, elvégre ez varázsgyógyszer, csak a mugligyógyszerektől van fóbiám.
Szóval hajnalban már a Griffendél asztalnál trónoltam, egyik kezemmel a fejemet tartva, le-lecsukódó szemekkel kavargatva egy jó erős kávét, amit amúgy minden más esetben elutasítanék, lévén utálom, de a szükség törvényt bont, ha csak egy kicsit is segít, már megérte.
Töklevet töltöttem magamnak, miután elfogyasztottam a feketét, és egy kis tojást pakoltam a tányéromra, próba cseresznye címen, de nem sok minden ment le a torkomon. Alapvetően is kifejezetten sovány, túl sovány vagyok, az utóbbi pár hónapban pedig több kilót fogytam. Csak abban reménykedhetek, hogy a roxforti koszt majd visszahozza a híres-neves étvágyamat.

Ahogy a Nap sugarai egyre emelkedtek a horizonton és egyre nagyobb szögben tűztek be az ablakokon, játszva a levegőben repdeső porszemcséken, elkezdtek szállingózni a diákok is, így lassan az oroszlános asztal is nem egy jelenlévővel gazdagodhatott. A levegő sziporkázott, akármerre néztem, mindenhonnan jókedélyű beszélgetéselet és csilingelő nevetéseket hallottam, nem utalt semmi sem a tegnap este történtekre. Vagy csak a korán kelők lennének ennyire pozitívak? Hisz ki korán kel, aranyat lel...
Majd' megszakadt a szívem a gondolattól. Eszembe jutott, hogy James hajtogatta ezt mindig, ő az az igazi kakas volt, aki a nappal kelt, energetikusan, vidáman, azzal a mosollyal az arcán...
Áldottam a pillanatot, ugyanis megjelent egyik háztársam, megszakítva a gondolatmenetemet. Ki tudja, mi lett volna, ha jobban belemerülök...

Enyhe meglepetéssel ismertem fel az eggyel lentebb álló Minerva E. Balmoralt, hisz bár jóban voltam vele, de egy-két beszélgetésen túl eddig nem tett nagy múltra szert a kapcsolatunk, hónapok óta most beszélek vele először. Hát, vegyük úgy, hogy "beszélek", ugyanis amilyen gyorsan megjelent, el is tűnt, megnyerő mosollyal az arcán elhadarta, amit akart, majd tovaviharzott, akárcsak egy tornádó. Hétkor a műteremben? Mégis mit szeretne pont tőlem, miért hív oda? Mi közöm lehet hozzá? Be kell valljam, igencsak felkeltette az érdeklődésemet is...
Az érdeklődéssel együtt mást is felkeltett azonban, szerencsére. Csak néztem a távolodó alakját, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg az egyetlen magyarázat a sietségre a közelgő óra kezdete lehet, ami azt jelentené, hogy... te jó Merlin, máris ennyire elrohant az idő?!
Sietve összeszedtem a cuccaimat és kirohantam a teremből, az első órám felé véve az irányt.

Délután, fogadkozásomhoz híven fel is kerestem az iskola javasasszonyát, aki azon nyomban három felé készítményt is lenyomott a torkomon, ellátott tartalék-üvegcsékkel és majdhogynem letetette velem a megszeghetetlen esküt, hogy háromnaponta felkeresem majd. Ennyire szörnyen nézek ki, ilyen rossz az állapotom...?
A látogatással azonban elszaladt az idő, így indultam is a Műteremhez. Félúton vettem észre, hogy valami csiklandozza a fülem, és ekkor jöttem rá, hova is tettem a pennát, amit korábban nem találtam, de egy vállrándítással el is intéztem magamban.
A teremhez érve a kilincsre tettem a kezem és nagylevegőt vettem. Ez a terem amolyan szenthelynek számított a szememben, ha beléptem oda, a külvilág, minden gondjával együtt megszűnt létezni. De nehéz kizárni a gondot, nehezebb, mint gondolnánk, ha az épp a szívünkben van...
Egy utolsó szívdobbanással lenyomtam a kilincset, közben lehunytam egy pillanatra a szemem. Nagyon rég jártam itt utoljára, megannyi emlék köt a helyhez, de máris éreztem, hogy beszippant a hely aurája, az ujjam hegyéből kiindulva átjár a bizsergés.

Benyitottam.

Egész vonatúton nem beszéltem a legszükségesebbnél többet. Körülöttem ült pár barátom, beszéltek, nevetgéltek. Ők nem tudják, még nem töltötték be akkor a tizenhetet, nem tudják, milyen volt akkor ott lenni, látni, érezni, létezni. De nem is terheltem őket ezzel, csak az ablakon bámultam ki, el-elszunnyadva a végtelen hosszúnak tűnő vonatút alatt. Még mindig nem hevertem ki - egyáltalán ki lehet valaha? -, még mindig előfordult, hogy éjszaka verejtékben fürödve ébredtem fel a saját sikolyomra, de az előző hét rosszabb volt, mint az elmúlt pár hónap alatt, erről a szemem alatti, szürkés színű táskák is tanúskodtak. Kettős érzés viaskodott bennem, visszatérni a biztonságot nyújtó kastélyba és a Roxforti Csata ködös kísértete.

- Blue, tessék, csukd be az egyik szemed és nézd meg ezt! - zökkentett ki egyikük a félálomból, felém nyújtva a Szombati Boszorkány legfrissebb példányát.
Engedelmeskedtem, lehunytam a bal szemem és a mutatott oldalra bámultam, bár nem értettem, miért kéne. Csak szöveg, egy ábra, pletykák, szenny tömkelege... Mindig is utáltam az ehhez hasonló mocsadékot.
- Nem értem, mit kéne látnom... - jegyeztem meg egy fél perc szótlan bámulás után.
- Ne mondd már, hogy nem látod! - fakadt ki válaszul a szőkeség. - Próbáld meg a másik szemeddel!
Rámeredtem. Láttam rajta, hogy kellett neki egy másodperc, mire felfogta, mit mondott. Arca megnyúlt, ajkai enyhén elnyíltak, szemeiben rémület ült.
- Sajnálom... Bocsáss meg, Blue... - suttogta közelebb hajolva.
A kupéban ülők némán figyelték a jelenetet.
- Én is szívesen elfelejteném - jegyeztem meg savanyúan, majd visszafordultam az ablak felé.
Nem szólaltam meg az út további részében.

Azt mondják, az ember sosem felejti el a legelső igazi szerelmet, hogy akármerre is jár, elkíséri, és akármennyire is tiltakozik, egy része, valahol mélyen, elásva legbelülre, mindig is szeretni fogja. Ezért jó másnak az első szerelme lenni, mert tudhatod, hogy veszíts el mindent akár, felejtsen el mindenki, de neved mégsem fog a múlt homályába veszni, valaki, valahol, évtizedek múlva majd átkarolva a feleségét, a lábára ültetve a kislányát elmeséli a történeted, hogy mi volt köztetek, és mi lett veled, majd, egy csókot nyomva felesége arcára, elregéli, hogy is került ő az életébe, és hogy élnek mostmár happily ever after.
 Hogy igaz-e, azt nem tudom. De az biztos, olyat senki nem mesélt, hogy mi történik azzal, akinek élete első - és ki tudja, gyermeteg álom csupán, de talán egyben utolsó is lehetett volna  -, igazi, hosszan kitartó szerelmét erőszakosan elválasztja tőle a halál.

Nem beszélek, nem reagálok. Burkot húztam közém és a világ közé. A Nagyterem ajtajában szótlanul elválok a többiektől, a házam asztalához sétálok. Könnyek szúrják a szemem, egy ki is csordul, de a többit visszapislogom. Egy zsebkendőt kotrok elő a talárom zsebéből, ahogy körbenézek a helyiségben. Fájó emlékek sora tódul szemeim elé, de igyekszem kizárni őket, így az eseményre koncentrálok. A zsebkendőbe törlöm a szemem, de csak későn veszem észre, hogy az festékporos lett, így valószínűleg most szivárvány színben pompázik az arcom, de nem érdekelt.

Sajog a szívem, ahogy megpillantom a vadőr szeretetteljes arcát és házvezetőnőm hibátlan kontyát a sok idegen között. Új korszak köszöntött a Roxfortra, most, hogy az épület mindennél hatalmas restauráláson esett át, és a tanári kar is vérfrissítve lett. Megmozdul a szakadt süveg repedése, emberi hangokat csikarva ki magából, megrezgetve a levegőt, a hanghullámok pedig összevissza verődnek az ódon és kevésbé ódon falak között. Későn veszem észre, hogy elhangzott a mi házunkat dicsérő szólam, így a hirtelen beállt csendben zavartan ütöm össze a tenyeremet, szúrós pillantásokat csalva magamra. Nem hallom a továbbiakat, egyetlen sor kivételével: az érzékeim felerősödtek, szinte ordibálva zengenek a szavak a fülemben, melyeket mintha éreztem volna, hogy hallanom kell.


A szám eltátottam, a szemeim kipattantak, nem kaptam levegőt. A hirtelen döbbenettől önkéntelen reflexből felpattantam, majd azon nyomban, amint észrevettem, mi történt, vissza is ültem a padra, meglepett is szemrehányó pillantások tucatját csalva magamra. A Teszlek Süveg sosem téved...
Akkor megláttam őket. Nem tudom, kik voltak, miért, hogyan, honnan, de kirázott tőlük a hideg. Ez nincs rendjén, gondoltam, és tudtam, hogy közük van a "jóslathoz". Legszívesebben elfutottam volna, messzire, ordítva, elmenekülve minden elől, de tudtam, hogy nem tehetem.
Utána minden összemosódott. Bár gyomrom fájdalmas korgással követelte az ételt, egy falatot sem tudtam volna enni, csak csendben meredtem a tányéromra.

A Teszlek Süveg sosem téved...